Berci

Tétova csöngetésre mentem ajtót nyitni.

Szomszédom állt a küszöbön, nem egyedül. Kezében póráz. Cipője mellett négy drótszál. A kora esti homályban csak annyit láttam, térde magasságában hullámos valami tartja össze a drótokat. Vagy fordítva, a drótokon helyezkedett el a hullámos dolog.

– Kutya – mondta a szomszéd. – Háromhónapos talán. Elveszett, vagy sorsára hagyták. Hirdettünk, nem jelentkeztek érte. Nem hiányzik senkinek.

A szobában, villanyfénynél láttam, valóban kutya. Csontsovány.

– Szomorú az ábrázata – mondtam.

– Ilyen fajta. Dog. Nagy bohóc.

Kikapcsolta a pórázt, az állat meg se mozdult. Lakásban élhetett, nem érdekelték a bútorok. Bár, ki tudja, nem érdekelte semmi.

– Fiú – folytatta szomszédom a fölvilágosítást. – Mint az enyém. Azért nem tarthatom meg.

Az órára néztem. Pár perc, és megérkeznek vendégeim. Színész házaspárt vártam.

Szomszédom a szék karjára tette a pórázt.

– Itt akarod hagyni?

– Jól járnál vele. Mondják, ez a fajta kedves, mindig bolondozik.

– Talán összeszokunk.

Állt a szék előtt. Mint akinek mindegy, mi történik vele, meg sem rezdült, amikor szomszédomat kikísértem. Épp akkor csöngettek.

Vendégeim, hallván történetét, azonnal nekiálltak megfürdetni. Megadással tűrte.

– Csíkos – ámultunk mindhárman.

Ahol eltűnt róla a hab, fekete sávok tarkították zsemleszínű szőrét. Mély árkok törték meg a rajzolatot, kiemelkedtek vékony bordái.

– Vajon mi a neve?

Gábor a lábát vizsgálta.

– Drótszál. Csoda, hogy járni tud rajta.

Fölemelte egyik tappancsát. Mutatta.

– Nagy kutya lesz. Látod?

Láttam.

– Ha életben marad.

Végigaludta az estét, éjszakát.

Másnap délben Gábor beállított.

– Az ebédből maradt – mutatta csomagját. – Csontok.

A neve nincs kutya mohón megette.

– Egy háztartás hulladékából nem tudod eltartani.

Elterjedt a jövevény híre. Mindenki hozott neki valamit. Tizenéves barátom ígérte, mindennap eljön.

– Megunod.

Sértődötten emelte rám tekintetét.

– Nem unom meg. Ha mégis elmaradnék, magyarázatát a Bánk bán-ban keresd.

– Hogyan?

Szokása szerint pontosan idézett.

– „Nékünk Kéményeinkről elpusztúlnak a Gólyák, mivel magunk emésztjük el A hulladékot is.”

Ez volt az első alkalom, amikor nem lelkesített irodalmi tájékozottsága.

Valóban naponta eljött. Mások is hoztak csontokat.

A neve nincs kutya lassan már nem imbolygott komikusan hosszú lábán. Talán a mélyedések is sekélyebbek lettek bordái között. Álma is nyugodtabb lett.

Evett, aludt. Így múltak a hetek.

Őt mindenki etette, engem mindenki okított.

Értettem a leckét. Hat vagy kilenc hónapos koráig, ebben megoszlottak a vélemények, békén kell hagyni. Megzavarom, ha tanítani próbálom. Ártok vele. Addig nem képes semmit megtanulni.

Szentül fogadtam, szigorúan tartom magam az elméletekhez. Bár, tapasztalataim bizonyítják, jobb, ha szememnek hiszek, mint ha a fülemnek.

A kutya nőtt, erősödött. Közönye is oldódni látszott. Amikor már nem aludta át az egész napot, óvatosan ismerkedett. Velem is, a környezettel is. Bizalmatlanul, mindig készen arra, hogy megütik, továbbkergetik.

Barbárul esett neki az ételnek. Gyorsan jóllakik, ki tudja, mikor ehet legközelebb.

Kételkedni kezdtem az életkor és a tanulási készség összefüggésében. Nem kevés tapasztalatot gyűjtött élete néhány hónapja alatt. Fölemelt hangra, fölemelt kézre menekült. Nem tartalékolt, az ételt az utolsó morzsáig megette.

Barbár lett a neve. Véletlenül.

Többször figyelmeztettem, nem szükséges ilyen barbár módra habzsolni. Azon nem változtatott, de pár nap múlva fölfigyelt a barbár szóra. Ezt a nevet kapta.

Később valóban bohóckodott. Fenekét égnek meregette, fejét a cipőmre fektette, így maradt percekig. Máskor óvatosan kibontotta a cipőfűzőmet, a vendégekét sem kímélte. Eleinte így mutatta szeretetét, majd tűfogait kezekbe, lábakba mélyesztette. Nem akart fájdalmat okozni. Kedveskedett. A maga módján mondta el, szeret minket, jó volna itt maradni.

Tudtam, szeretetmegnyilvánulásainak nem lesz jó vége. De hittem, hinni akartam az elméletekben. Csak szép szóval, magyarázkodással próbálkoztam.

– Értem én – mondtam szelíden –, a valahol valamikor megfogalmazott szabályok szerint még hónapokig el kell tűrnöm egyre kevésbé elviselhető hülyeségeidet. Hiába a jó szándék, nem fog menni.

Nézett rám figyelmesen nagy, zöld szemével. Láttam, egyetlen szavamat sem érti. Mégis próbálkoztam tovább.

– Nem szívesen válnék meg tőled. Kezdelek megszokni, megkedvelni. Hiányozna kedveskedésed, bohóckodásod. Légy szíves mérsékeld magad. Mindkettőnk érdekében.

Fölébresztem a hiúságát, döntöttem. Az biztos segít.

– Gondold meg, te nemcsak közönséges talált kutya vagy. Jelző rendszer is lettél. Mondják, hallhattad te is, amíg neked hordják az ételhulladékot, még nem tartunk ott, hogy maguk emésszék el a barátaim. Most még csak igyekszünk, igaz, szorgosan igyekszünk oda. Lásd be, fontos a szereped, hozzá illően kell viselkedned.

Figyelt, hiába. Nem értette a szavakat.

Mi lenne – kérdeztem önmagamtól –, ha kis időre elfelejtenék minden tetszetős elméletet. Nem kétlem általánosságban az igazukat, de nem általánosságban élünk. Értem én, rendes körülmények között hónapok múlva szabad csak tanítani, addig fölösleges. De hol voltak Barbár életében rendes körülmények? Nem igaz, hogy ilyen fiatalon nem képes tanulni. Háromhónapos korára megtanulta, éhezni rossz, és annyi ételt szerzett, ki tudja, hogyan, amennyi életben tartotta. Átvészelt esőt, vihart, talán kergették, talán megdobálták. Álmában fölsír, menekül, rohan.

Nem jó ez így. Számoljam továbbra is a hónapokat, várjam, míg eléri azt a kort, amikor magától megjön az esze. Ha közben elfogy a türelmem, ráfázunk mind a ketten. Az ő élete rámehet a szabálybetartásra.

Hagyok fenébe minden teóriát – döntöttem. – Látnivaló, ez az értelmes állat azt próbálgatja, hol a határ, amíg kedveskedésnek induló mozdulatai az elviselhetőn belül maradnak. Ha nem jelzem, játéka mikor okoz már fájdalmat, honnan tudná? Folytatja, hiszi, lehet. Na szép. Elméletekből táplálkozó türelmem hiteti el vele, messze még a tűréshatár. Félrevezetem. A végén kidobom. Holott magam vagyok hibás. Választanom kell, vagy az oly meggyőző elméletektől búcsúzom, vagy a kutyámtól.

Barbár látta, töprengek, szerintem azt is tudta, róla van szó. Kedveskedni kezdett, szokása szerint. Amikor már éreztem tűfogait, de még nem fájt, kapott egy pofont. Azonnal. Szabályellenesen. Abbahagyta. Rám nézett. Pillanat alatt értette, a maga bőrén érezte, itt a határ, tovább nem mehet. Megjegyezte, életkora ellenére. Néhányszor még próbálkozott, tapogatódzott, jól tudja-e, hol kell megállnia. Percek múlva pontosan tudta.

Nem sérült a lelke, nem haragudott.

Hálás volt. Én is.

Többé nem számlálgattam a hónapokat, mikor érdemes tanítgatását elkezdeni. Villámgyorsan megtanult minden szükségeset. Nem cirkuszi mutatványokat. Az együtt élés törvényeit. Addig érvényesítheti szabad akaratát, amíg más jogát nem sérti. Megértette, itt maradhat, nincs mitől félnie.

Napok múlva fölhagyott az ételhabzsolással is. Kezdett úgy viselkedni, mint más kölyökkutya. Eldugta a csontját, bízott a holnapban.

Már a Barbár név sem illett rá. Berci lett. Ha megmérgesít, akkor Bertalan.

Okos kutya.

Már nemcsak pofonból, szóból is ért.

Olvasom az újságot, az újabbnál újabb rendeleteket. Berci feje a cipőmön nyugszik.

Mi ketten tudjuk, a maga bőrén érzi meg mindenki, meddig mehet. A saját érdekei veszélyeztetése nélkül.