Berci

Tétova csöngetésre mentem ajtót nyitni.

Szomszédom állt a küszöbön, nem egyedül. Kezében póráz. Cipője mellett négy drótszál. A kora esti homályban csak annyit láttam, térde magasságában hullámos valami tartja össze a drótokat. Vagy fordítva, a drótokon helyezkedett el a hullámos dolog.

– Kutya – mondta a szomszéd. – Háromhónapos talán. Elveszett, vagy sorsára hagyták. Hirdettünk, nem jelentkeztek érte. Nem hiányzik senkinek.

A szobában, villanyfénynél láttam, valóban kutya. Csontsovány.

– Szomorú az ábrázata – mondtam.

– Ilyen fajta. Dog. Nagy bohóc.

Kikapcsolta a pórázt, az állat meg se mozdult. Lakásban élhetett, nem érdekelték a bútorok. Bár, ki tudja, nem érdekelte semmi.

– Fiú – folytatta szomszédom a fölvilágosítást. – Mint az enyém. Azért nem tarthatom meg.

Az órára néztem. Pár perc, és megérkeznek vendégeim. Színész házaspárt vártam.

Szomszédom a szék karjára tette a pórázt.

– Itt akarod hagyni?

– Jól járnál vele. Mondják, ez a fajta kedves, mindig bolondozik.

– Talán összeszokunk.

Állt a szék előtt. Mint akinek mindegy, mi történik vele, meg sem rezdült, amikor szomszédomat kikísértem. Épp akkor csöngettek.

Vendégeim, hallván történetét, azonnal nekiálltak megfürdetni. Megadással tűrte.

– Csíkos – ámultunk mindhárman.

Ahol eltűnt róla a hab, fekete sávok tarkították zsemleszínű szőrét. Mély árkok törték meg a rajzolatot, kiemelkedtek vékony bordái.

– Vajon mi a neve?

Gábor a lábát vizsgálta.

– Drótszál. Csoda, hogy járni tud rajta.

Fölemelte egyik tappancsát. Mutatta.

– Nagy kutya lesz. Látod?

Láttam.

– Ha életben marad.

Végigaludta az estét, éjszakát.

Másnap délben Gábor beállított.

– Az ebédből maradt – mutatta csomagját. – Csontok.

A neve nincs kutya mohón megette.

– Egy háztartás hulladékából nem tudod eltartani.

Elterjedt a jövevény híre. Mindenki hozott neki valamit. Tizenéves barátom ígérte, mindennap eljön.

– Megunod.

Sértődötten emelte rám tekintetét.

– Nem unom meg. Ha mégis elmaradnék, magyarázatát a Bánk bán-ban keresd.

– Hogyan?

Szokása szerint pontosan idézett.

– „Nékünk Kéményeinkről elpusztúlnak a Gólyák, mivel magunk emésztjük el A hulladékot is.”

Ez volt az első alkalom, amikor nem lelkesített irodalmi tájékozottsága.

Valóban naponta eljött. Mások is hoztak csontokat.

A neve nincs kutya lassan már nem imbolygott komikusan hosszú lábán. Talán a mélyedések is sekélyebbek lettek bordái között. Álma is nyugodtabb lett.

Evett, aludt. Így múltak a hetek.

Őt mindenki etette, engem mindenki okított.

Értettem a leckét. Hat vagy kilenc hónapos koráig, ebben megoszlottak a vélemények, békén kell hagyni. Megzavarom, ha tanítani próbálom. Ártok vele. Addig nem képes semmit megtanulni.

Szentül fogadtam, szigorúan tartom magam az elméletekhez. Bár, tapasztalataim bizonyítják, jobb, ha szememnek hiszek, mint ha a fülemnek.

A kutya nőtt, erősödött. Közönye is oldódni látszott. Amikor már nem aludta át az egész napot, óvatosan ismerkedett. Velem is, a környezettel is. Bizalmatlanul, mindig készen arra, hogy megütik, továbbkergetik.

Barbárul esett neki az ételnek. Gyorsan jóllakik, ki tudja, mikor ehet legközelebb.

Kételkedni kezdtem az életkor és a tanulási készség összefüggésében. Nem kevés tapasztalatot gyűjtött élete néhány hónapja alatt. Fölemelt hangra, fölemelt kézre menekült. Nem tartalékolt, az ételt az utolsó morzsáig megette.

Barbár lett a neve. Véletlenül.

Többször figyelmeztettem, nem szükséges ilyen barbár módra habzsolni. Azon nem változtatott, de pár nap múlva fölfigyelt a barbár szóra. Ezt a nevet kapta.

Később valóban bohóckodott. Fenekét égnek meregette, fejét a cipőmre fektette, így maradt percekig. Máskor óvatosan kibontotta a cipőfűzőmet, a vendégekét sem kímélte. Eleinte így mutatta szeretetét, majd tűfogait kezekbe, lábakba mélyesztette. Nem akart fájdalmat okozni. Kedveskedett. A maga módján mondta el, szeret minket, jó volna itt maradni.

Tudtam, szeretetmegnyilvánulásainak nem lesz jó vége. De hittem, hinni akartam az elméletekben. Csak szép szóval, magyarázkodással próbálkoztam.

– Értem én – mondtam szelíden –, a valahol valamikor megfogalmazott szabályok szerint még hónapokig el kell tűrnöm egyre kevésbé elviselhető hülyeségeidet. Hiába a jó szándék, nem fog menni.

Nézett rám figyelmesen nagy, zöld szemével. Láttam, egyetlen szavamat sem érti. Mégis próbálkoztam tovább.

– Nem szívesen válnék meg tőled. Kezdelek megszokni, megkedvelni. Hiányozna kedveskedésed, bohóckodásod. Légy szíves mérsékeld magad. Mindkettőnk érdekében.

Fölébresztem a hiúságát, döntöttem. Az biztos segít.

– Gondold meg, te nemcsak közönséges talált kutya vagy. Jelző rendszer is lettél. Mondják, hallhattad te is, amíg neked hordják az ételhulladékot, még nem tartunk ott, hogy maguk emésszék el a barátaim. Most még csak igyekszünk, igaz, szorgosan igyekszünk oda. Lásd be, fontos a szereped, hozzá illően kell viselkedned.

Figyelt, hiába. Nem értette a szavakat.

Mi lenne – kérdeztem önmagamtól –, ha kis időre elfelejtenék minden tetszetős elméletet. Nem kétlem általánosságban az igazukat, de nem általánosságban élünk. Értem én, rendes körülmények között hónapok múlva szabad csak tanítani, addig fölösleges. De hol voltak Barbár életében rendes körülmények? Nem igaz, hogy ilyen fiatalon nem képes tanulni. Háromhónapos korára megtanulta, éhezni rossz, és annyi ételt szerzett, ki tudja, hogyan, amennyi életben tartotta. Átvészelt esőt, vihart, talán kergették, talán megdobálták. Álmában fölsír, menekül, rohan.

Nem jó ez így. Számoljam továbbra is a hónapokat, várjam, míg eléri azt a kort, amikor magától megjön az esze. Ha közben elfogy a türelmem, ráfázunk mind a ketten. Az ő élete rámehet a szabálybetartásra.

Hagyok fenébe minden teóriát – döntöttem. – Látnivaló, ez az értelmes állat azt próbálgatja, hol a határ, amíg kedveskedésnek induló mozdulatai az elviselhetőn belül maradnak. Ha nem jelzem, játéka mikor okoz már fájdalmat, honnan tudná? Folytatja, hiszi, lehet. Na szép. Elméletekből táplálkozó türelmem hiteti el vele, messze még a tűréshatár. Félrevezetem. A végén kidobom. Holott magam vagyok hibás. Választanom kell, vagy az oly meggyőző elméletektől búcsúzom, vagy a kutyámtól.

Barbár látta, töprengek, szerintem azt is tudta, róla van szó. Kedveskedni kezdett, szokása szerint. Amikor már éreztem tűfogait, de még nem fájt, kapott egy pofont. Azonnal. Szabályellenesen. Abbahagyta. Rám nézett. Pillanat alatt értette, a maga bőrén érezte, itt a határ, tovább nem mehet. Megjegyezte, életkora ellenére. Néhányszor még próbálkozott, tapogatódzott, jól tudja-e, hol kell megállnia. Percek múlva pontosan tudta.

Nem sérült a lelke, nem haragudott.

Hálás volt. Én is.

Többé nem számlálgattam a hónapokat, mikor érdemes tanítgatását elkezdeni. Villámgyorsan megtanult minden szükségeset. Nem cirkuszi mutatványokat. Az együtt élés törvényeit. Addig érvényesítheti szabad akaratát, amíg más jogát nem sérti. Megértette, itt maradhat, nincs mitől félnie.

Napok múlva fölhagyott az ételhabzsolással is. Kezdett úgy viselkedni, mint más kölyökkutya. Eldugta a csontját, bízott a holnapban.

Már a Barbár név sem illett rá. Berci lett. Ha megmérgesít, akkor Bertalan.

Okos kutya.

Már nemcsak pofonból, szóból is ért.

Olvasom az újságot, az újabbnál újabb rendeleteket. Berci feje a cipőmön nyugszik.

Mi ketten tudjuk, a maga bőrén érzi meg mindenki, meddig mehet. A saját érdekei veszélyeztetése nélkül.

Adósság

Régen, nagyon régen, tizenhat éves lány elmondta, nagy baj történt vele. Fiatal voltam. Lobbantam. Karomhoz nyúlt.

– Senki nem tehet róla, ha gazembernek született – mondta csöndesen.

Történetét soha senkinek, sem keserű perceimben, józanon, sem idétlen fecsegéseimben részegen nem mondtam el.

Vénülő fejemmel, talán egy hónapja, váratlan utcai találkozáson kártérítésről esett szó. Nagyot nyeltem.

Herstein Jenőnek hívták a férfit. Redőnykészítő kisiparos volt. A Kenyérmező utcában, alagsorban segédek, inasok dolgoztak neki. Korán kopaszodó, hájas ember. Szerette a nőket. Pénze volt, így szeretője számtalan.

Feleségét Nagy Ilonának hívták. Vidám természetű, erős, egészséges, minden hülyeségen nevető, csavaros eszű, kitűnő háziasszonynak ismertem hatéves korom óta. Férje kalandjai nem zavarták. Gusztustalan semmiembernek tartotta.

– Legalább engem békén hagy – nevetett. – Majdcsak megdöglik valakinek a combja közt. Keresek egy legényt, elvezetjük a boltot.

De félt az urától. Tartott tőle, megunja, kirúgja. Gondolt rá, megöli. Kék, hideg szemével nővérét, Nagy Júliát nézte, tanácsát kérte, miféle port keverjen ebédjébe. Nagy Júlia leintette. Biztosította húgát, lebukik, fölakasztják.

A Kenyérmező utcában laktak, háromszobás lakásban.

Az asszony, ha néha lába közé szorított egy legényt, másnap már a pokolba küldte.

A pénzt szerette. Annál jobban csak egyetlen fiát, Istvánt. Azt sem bánta, ha István pofozta őt.

De ez már a háború után történt.

A háború előtt Herstein Jenő Holló Jenőre változtatta nevét. Értelme nem volt, nem kerülte el a koncentrációs tábort.

Holló Istvánnal négy évig egy osztályba jártam.

Késő őszi délutánon ellopta apja autóját, két lányt ültettünk hátra. Jogosítványa nem volt. Kapkodott, taposta a gázt. Két kerékpározó fiút elütött, röpültek, mint a pingponglabdák a szélben. Ő továbbrobogott. A lányok zokogtak.

– Elröpültek – mondta Holló István. – Pofa be!

Csak apja garázsa előtt fékezett. Betoltuk az autót. Kezem, lábam remegett.

– És ha meghaltak? – kérdeztem.

– Nagyon valószínű – válaszolta.

Ütöttem őt. Gyáva fiú volt, csak kezét kapkodta védekezőn arca elé. Kiabált, fenyegetett. Száz pengőért hátba szúrat.

Másodszor a már említett lány, Zólyom Klára miatt vertem meg. Tizenhat éves, barna szemű, halk szavú, szerény lány volt. Minden vasárnap a Szegényház téri templomba járt misére.

Egy alkalommal megállított.

– Holló Istvánt megajándékoztam szüzességemmel. Ő tripperrel viszonozta.

Nem tudtam szólni.

– Orvoshoz jár. Azt tanácsolta, máskor gondolkozzam, mielőtt lehúzom a bugyimat.

– Gazember. Kitépem kezét-lábát.

Ekkor mondta csöndesen:

– Senki nem tehet róla, ha gazembernek születik.

Nem foglalkoztam lélektannal, genetikával. Megvertem Holló Istvánt. Orrán, száján jött a vér.

– Nem maradok adósod – ígérte.

Háború.

Beütött a mennykő. Hitler csapatai váratlanul megszállták Magyarországot. Egyre szigorúbb zsidótörvények. Katonai behívók, munkatábori behívók. Ki bevonult, ki szökdösött. A Józsefvárosból még nem deportáltak senkit.

Holló Jenőt miért gyömöszölték vagonba, robogtak vele koncentrációs táborba, miért őt hurcolták el egyedül a Kenyérmező utcai lakásból, ma sem tudom.

Később fölállították Pesten is a gettót. Nyilasok őrizték. A deportálás rendszeresen működött.

– Meg kell dögölnünk a Donnál hős katonaként, vagy hülye zsidóként haláltáborban. Fölösleges strapa az utazgatás, fejre állhatunk itthon is – magyaráztuk Braun Sándornak.

– Ha rájuk kerül a sor, a szüleimmel megyek – mondta.

Kenyérmező utcai lakásán megkerestük Holló Jenőné Nagy Ilonát. Braun Sándor kérte őt, szülei jegygyűrűjét, egy arany karperecet, nyakláncot, apja zsebóráját dugja el. Az asszony elvállalta. Sápadt volt, fia miatt aggódott.

– Nincs félzsidó, csak zsidó – mondta. – Hová bújtassam el? Talán szerencséje, hogy nincs körülmetélve.

– Talán. Ha igazoltatják, katonaszökevény.

Holló István falfehér volt. Rám nézett.

– Beszart a halott. Hitler tudja a dolgát.

Szöktünk. Hol hamis papírokkal bujkáltunk, hol nélkülük.

Kis idő múlva az Aréna úton, alkonyatkor, távoli fegyverropogásban, civil ruhában baktattunk Sárossy Jancsival. Tűnődtünk, hol a francban alszunk. Keresztes Nagy Béla bukkant elénk. Katonaruhában volt. Félig teli befőttesüvegben libamájat adott.

– Van egy veszett nyilas, Kubovszki tizedes. Kihozott a gettóból nyolc fiatal zsidót, a Körúton, kapu alatt tarkón lőtte őket. Tegnap beszéltem vele.

Hozzám fordult.

– Téged szeret. Keres mindenhol. Biztonságban akar tudni.

Fejemet törtem. Kubovszki nevű embert nem ismertem.

Már besötétedett. Holló Jenőné Kenyérmező utcai lakásán aludtunk. Nem tudta, fia merre van. Kérdeztem, ismer-e vajon egy Kubovszki nevű nyilas tizedest.

Rám bámult.

– Hírét nem hallottam. Reggel ötkor takarodjatok.

A háború végéig kísért ez a név. Bármerre jártam, mondták, Kubovszki tizedes keres.

A németek már Budán harcoltak, amikor újra a Kenyérmező utcai lakásba toppantam. Holló Jenőné csupasz, nagy keblét jól megtermett orosz tiszt tapogatta, az asszony meg fátyolos szemmel a tiszt fütyijét.

– Menj a fenébe! A fiam eltűnt.

Az utcán fejemet csóváltam. Nem a gyönyörű jelenet miatt. Ismertem az asszony majomszeretetét fia iránt.

Valami nem stimmelt.

Braun Sándor szülők nélkül, viszonylag hamar hazaérkezett. Néhány nap múltán velem jött a Kenyérmező utcába.

– Itt nyilasok, oroszok fosztogattak. Elzabráltak mindent – mondta az asszony.

– István?

– Nyoma veszett.

Aznap éjjel vagy hatan mentünk vissza. Istvánt ágyban találtuk. Nem tudott az ékszerekről.

A fiúk kegyetlenül ütötték, rúgták. Valaki azt mondta, bűzlik itt minden. Vigyük át a Kürt utcai rendőrségre.

Az anyja kiment a szobából. Egy idő múlva négyszögletes, nagyméretű elemlámpával jött vissza. Kinyitotta. Braun Sanyinak odaadta az ékszereket.

Szovjet katonák szedték össze az embereket. Egy alkalommal a Nemzeti Színház előtt orosz katona kiáltott rám.

– Burzsuj!

Géppisztolyával mutatta, üljek a földre. Ültek ott már százan.

Megszöktem.

A fiúk is unták ezt a játékot. Elfutottunk Párizsig. Ötven elején hazajöttem, ötvenegyben újra lepattantam. Kurva ügyes voltam. Kistarcsára vittek.

Szabadlábon mulatságos életem volt. Télen, nyáron cipőm is.

Holló Jenő hazajött. Valahol vidéken házat vettek, elköltöztek az asszonnyal, fiával, Istvánnal.

Ötvenhatban nem volt kedvem kirándulni. A fiúk, gyerekkori haverok, alig néhány kivétellel, világgá rohantak.

Zólyom Klárával, kit tizenhat évesen Holló István tripperrel ajándékozott meg, találkoztam. Mesélte, Holló Jenő meghalt, az asszony a fiával Pestre költözött. Gazdagok. István időnként veri az anyját. Miért, nem tudja. Az asszony iszik. Olyankor megállíthatatlanul beszél.

Nincs egy hónapja, Keresztes Nagy Béla csöngetett ajtómon. Amerikából látogatott haza. Öleltük egymást. Hajnaltájt elmondta, elgondolni nem tudom, Holló István milyen vagyonos. Háromszintes, pazarul berendezett villában lakik Pasaréten, húszméteres úszómedencével. Tizennégy butikja van. Nevetett.

– Téged még mindig úgy utál, mint az idegen szart.

A napokban délelőtt ritka szép luxusautó állt meg a járdaszélen. Kopasz, kövér ember vezette. A leeresztett ablakon át a nevemen szólított. Bámultam.

Alig ismertem meg Holló Istvánt.

– Kubovszki tizedes vagyok – mutatkozott be.

– Agyonlőttél nyolc embert.

– Sokkal többet. Téged is kerestelek. Megúsztad. Bár csóró voltál akkor is. Fillért sem kerestem volna rajtad.

Cigarettára gyújtott.

– Értelmes embernek hasznos a háború. Még egy butikot nyitok Újpesten.

Nem tudtam szólni.

– Apámat deportálták. Kártérítést kérek mindenért.

Nevetett.

– Az apámért, a műhelyért, a vidéki házunkért. Neked még adósod vagyok. Küldök száz forintot.

Elrobogott. Vigyorogva.

Gömbvillám

Nem nagy eset, ami velem megesett. Csupán annyi, amikor az áramszolgáltatás, nem külső, hálózati hiba miatt megszűnt a lakásomban, remek ötletem támadt.

Villanyszerelőt hívtam.

Nem tudtam, hogy ilyen komoly, több mint kétórás, gondosan, sok ésszel, tündérujjakkal elvégzett műtét tanúja leszek.

Ketten érkeztek. Autóval. Fehér köpenyben. Nagy, fekete, fémcsatos bőrtáskával, melyet csodálatos, fényes, különféle szerszámokkal, árammérő műszerekkel, speciális ollókkal, nejlonzacskókba bújtatott szigetelőszalagokkal pakoltak meg.

Az operáció előtt a főnök, harminc év körüli, alacsony, göndör hajú, szemüveges, csúnya, gondterhelt arcú férfi, kezet nyújtott, bemutatkozott.

Bizony mondom, mert így igaz, Schreklich Hermann-nak hívták. Ilyent nem lehet kitalálni.

Asszisztense nyurga, talán húszesztendős fiú, udvariasan biccentett.

A főnök bánatosan nézett rám.

– Szóval, uram, komplikáció adódott.

– Este volt áram. Reggelre elfogyott.

– Hajszárítót használt?

– Öt napja.

– Televíziója nem pukkant?

– Bársonyos hangon figyelmeztetett, nevetni egészség. Hordjak zsebemben óvógumit.

– Akkor megvizsgáljuk. Megkeressük, mitől beteg a beteg. Azért vagyunk, azért jöttünk.

Az előszobában föllépegetett alumínium létrámon.

– Kollégám, a tizenhetest és a hármast kérem.

A fiú adogatta a szerszámokat.

Ő alaposan megvizsgált mindent, a kerek lyukból kilógó drótokat is, majd visszatolta a bakelitdobozt.

– Menjünk tovább, kollégám. Nem itt beteg a beteg.

Minden konnektoromat, villanykapcsolómat leszerelt, megvizsgált, visszarakott. A fürdőszobában a két tejüveges lámpát is.

– Kollégám, a kettest, ötöst, kilencest.

A mosógépet baszkurálta. A konyhában megakadt szeme a grillsütőn. Szétszedte, összerakta.

– Kollégám, húzzuk el a hűtőszekrényt.

A falat kopogtatta.

– A másik oldalon van konnektor?

– Igen – mondtam. – Villanykapcsoló is.

– Ahá! Hát igen! Elkaplak, nyavalyás!

Dolgozott.

Átvéste a falat. Műszerrel mért. Leguggolt. Gondolkodott.

– Éjszaka volt vihar?

– Igen.

Előszobám ajtajához ment. A kilincset nézte.

– Gömbvillám – mondta boldogan.

Asszisztenséhez fordult.

– Rakja el, kérem, a műszereket. Vigye ki az autóba.

Kezet mosott a fürdőszobámban. Tiszta törülközőt adtam. Kérdeztem, most mi a nyavalyát csináljak. Valamit mondott az elektrodinamikáról.

Egyikünk sem értette.

Majd közölte, ajtóm előtt is föl kell bontani a betont. Talán kábelek húzódnak valahol. A falakat, plafont is vésni kell. A gömbvillám kóborlása kiszámíthatatlan.

Bánatos hangján háromezerötszáz forint munkadíjat kért.

– Szarban vagyok – mondtam.

Kifizettem.

Ködfátyolos szemmel bámult rám.

– Én is. Nyakig. Megcsal a feleségem.

– Csinos?

– Arra nincs szó. Tizenkilenc éves. Mindenki csodálja.

Néztem Schreklich Hermannt.

– Miért csalná meg?

– Hajnalban jár haza a diszkóból. Talán beszélne vele.

– Hűtőszekrényem pihen. Televízióm alszik. Gyertyafénynél csupa bolondság jut eszembe.

Később szomszédom villanyszerelőt küldött. Farmerruhás, fiatal férfit, Kovács Zsoltot. Előszobámban föllépett alumínium létrámon.

Tíz percig bütykölt.

– Főzzön egy jó kávét! – kérte.

Nevetett. Jó kedélyű fickó volt.

Száz forintot kért.

Kávé mellett elmondta, két hete nyitott tenyérrel, keményen pofozza a feleségét.

– Csoda szívós. Eddig hat krapekot ismert el. Ha nem unom meg, hónap végéig még a pofámba röhög tizet.

– Mire jó?

– Beírom őket a noteszomba.

– Beadja a válókeresetet?

Ámult.

– Ember, miről beszél? Ilyen asszonytól elválni? Mancika vagy Pannika az első pofontól kidől. De az én feleségemet halálomig üthetem.

– Szereti őt?

– Egy asszonyt, aki mellett nem lehet unatkozni? Hát hogy a francba ne?

– Mit tud a gömbvillámról? – kérdeztem a fiút.

– Köszönés nélkül jön. Tesz, amit akar. Megfejthetetlen.

Az ajtóban még annyit mondott:

– Csak az dühít, zsibbad a tenyerem.

Nos, a kéményseprővel, Sándor Bélával jártam a legrosszabbul.

Enyhe sörszaggal érkezett. Három vödörnyi kormot kiszedett a kéménylyukból, utána rendet csinált.

Izmos, jó alakú, szőke fiatalember volt.

Fekete sapkáját levette, megkért, üljünk ki az erkélyre. Tíz üveg sörért elmondja életét.

Mondtam, láda sört adok, de nem érdekel felesége csalafintasága.

– Miféle sorsom van? – kérdeztem. – Minden megcsalt férj hozzám jön.

– Engem nem csaltak meg. Kirúgtak.

– Menjen templomba. Mondjon hálaimát.

Forgatta kezében sapkáját.

– Tudja, kibe szerelmes? Púpos törpébe. Ha egy ujjal mellbe bököm, kifingik.

– Ne sírjon. Fiatal. Stramm. Talál másik asszonyt.

– Nem. Ilyen szép termetűt, hosszú combút, csiborszeműt soha.

Kék szeméből folyt a könny.

– A nők hazudnak?

– Nem – mondtam. – Képtelenek rá.

– Az enyém sem hazudik. Bementem hozzá a kórházba, megmondta, haláláig szerelmes a betegeket tologató emberbe.

– Kórházban csacsiságokat beszélnek az asszonyok. Nem szabad komolyan venni.

– Két nap múlva hazavittem. Délután ott ült a púpos az ágya szélén. Csókolóztak. Az asszony rám kiáltott. Égjen le a pofámról a bőr! Micsoda dolog leskelődni!

Most már zokogott.

Elmondta, télen csúszott háztetőkön, jeges deszkákon járkál. Minden hónapban húszezer forintot tett le az asztalára. Naponta rendesen megkefélte a feleségét. Még mi az Istent tehet?

– Én hivő ember vagyok. Hát mit mond a hetedik parancsolat? Ne paráználkodj!

Az ajtóban rám nézett. Megnyugtattam.

– A maga felesége nem csalt. Talpig tisztességes.

Megszorította kezemet.

– Ugye kirúgja a törpét?

– Lába sem éri a földet.

Tegnap gazdag vállalkozó, százkilós, hetvenéves ember, Balogh István csöngetett ajtómon.

– Zokog a feleségem – ordított. – Rágalmazzák, a vízvezetékszerelő szeretője!

– Kizárt dolog! – ordítottam. – Menjenek a francba!

– És én most mit tegyek? – kérdezte Balogh István. – Válópörnél cirka húszmilliót veszítek.

Ezek után ügyvéddel beszéltem.

– Fölösleges elcserélnie a lakást. Nem old meg semmit.

– Akkor mit tegyek? – kérdeztem.

– Szedjen Seduxent – tanácsolta. – Én is azt teszem. Most válok a feleségemtől.

Rántotta kedden

Kórházban feküdtem, hatágyas szobában. Ha jól emlékszem, ötödik gyomorvérzésemmel. Infúziót kaptam, tablettákat és jó tanácsot, szerezzek valahonnan a nagyvilágból Tagametet.

Egy hét múlva szűnni kezdtek fájdalmaim.

A másik öt ágyban rákbetegek feküdtek. Csak egyikük tudta baját, a mellettem fekvő tűzoltótiszt.

Időnként párnájába dugta fejét, hangtalanul sírt. Egyébként keresztrejtvényt fejtett. Az orvosokat megkérte, feleségének hazudjanak. Arra a rövid időre, ami még hátravan, miért zokogjon. Ne izgassa fölöslegesen két fiát.

Puhán havazott.

Vizit előtt, vizit után gyakran ültem ágya szélén. Egy alkalommal, már nem tudom, miféle hülyeségekről beszéltünk, nevetett.

– Jöjjön el a temetésemre. Talán nevet majd a feleségem.

Aznap meghalt.

Helyére, mentők hozták, ötven év körüli, testes, sűrű hajú rendőr ezredes került. Nagy hangon beszélt, öblögette minden szavát. Az ápolónők kérték, legyen tekintettel a betegekre, de ő rendületlenül fenyegetődzött.

– Ha innen kikerülök, utcán, villamoson minden hosszú hajú fiút agyonverek. A rendőrség borbélyával kopaszra nyíratom őket. Ilyen fordulatra még egyetlen forradalmár nem gondolt.

– Talán Trockij – ellenkeztem.

– Bebel sem.

– Szép dolog német szociáldemokrata politikusra hivatkozni.

– Bebel író. Szovjet író.

– Babel.

– A torony. Bebel.

– Babel.

– Olyan nincs.

– Mert fölakasztották.

– Kik akasztották?

– A soltvadkerti leánylíceum tanulói.

Éjszaka kipottyant két protézise. Tilos volt mozognia. Fölébresztett.

– Baj történt. Szóljon az éjszakás nővérnek.

Szóltam.

– Ica, Bebelnek minden foga a töke alatt. Keresd meg, tedd a szájába. Ha megmosod, megöllek.

Ica figyelmeztetett, vigyázzak. Kórházat renoválnak, átmenetileg komoly beosztású betegeket hoznak ide. Fogjam a pofám.

Haza akartam menni, de az osztályvezető főorvos, Kókásy István nem engedett.

Cukorbeteg-specialista volt, magas, csöndes belgyógyász. Két hét türelmet kért. Elismerte, Budapest legelhanyagoltabb osztályára kerültem. Ragad a kosztól. De minden gyógyszerrel el vannak látva. És az orvosok kitűnőek.

– Sokat beszélsz, panaszkodnak rád – mondta. – És ne cigarettázz.

– Egyetlen klozett van húszezer embernek. Állva szarok. Ott tartok népgyűlést. Szabadnép-félórát.

Hallgatott valameddig.

– Van itt egy fiú. Tizennyolc éves. Azt hittük, rövid időn belül lábcéduláját írják. Ő is tudta. Nevet. Bolondozik. Most váratlanul javulnak az eredményei.

– Rák?

– Cukorbeteg. Szülei orvosok. Pataky Attilának hívják. Icáéktól hallotta, mindenki bánatára, itt vagy. Meg akar ismerni.

– Lakosztályomban vendégül látom.

Este jól szórakoztunk. Százados elvtársnak neveztem ágyszomszédomat. Ő kikérte magának.

– Nem százados. Ezredes vagyok – ordította.

– Ha jól viselkedik, százados elvtárs, tavaszra kinevezem. Bebel elvtárs tiszteleg majd.

Ő ordított, a rákbetegek röhögtek.

Ica fehér nadrágban, fehér köpenyben bejött. Nekem támadt. Én követeltem, hozzanak oxigénpalackot, kapcsolják a százados elvtárs szájára. Hangérzékeny beteg vagyok.

Ica kijelentette, elfáradt tőlem. Salgótarjánba megy, bányásznak, csillésnek, de előbb fölébreszti az ügyeletes orvost, leukoplaszttal leragasztják számat. És a derekamat eltörik. Reggel utcára dobnak. Fontos, mert akkor a haldoklók is meggyógyulnak.

– Hová jutottunk, Horváth Ilona! – jajdultam föl. – Reggel éhségsztrájkba kezdek.

Reggel más baj történt.

Pataky Attila köpenyben, pizsamában kórtermünkbe lépett. Engem keresett. Bemutatkoztunk. Magas volt, sovány, ritka szép arcú, világító, zöld szemmel, vállig érő, szőke hajjal.

A rendőr ezredes döbbenten bámulta.

– Maga hímringyó, szabadlábon van? Azonnal küldjenek borbélyért!

Attila hozzám fordult.

– Egy székely sündisznót lát, tűnődik: ez vagy valami, vagy mén valahova. – Az ezredeshez fordult. – Ha nem valami, hová mén?

Nem volt maradásom ez után a kórteremben. Már az én hajam is hosszúnak ítéltetett.

Attilával csavarogtunk, üldögéltünk, cigarettáztunk a homályos folyosón éjszakánként is. Az orvosok, ápolónők békén hagytak. Attila humoros történeteket mesélt, kedves, bolondos diákcsínyeket. Színesen mondta mondókáját. Nevettünk. Néha bágyadt lett, két zöld szeme homályos, szavai akadoztak.

Ijedten néztem.

– Van még idő – próbált mosolyogni. – Várhat kóma, infarktus. Azután a piramis, rejtett sírkamra. Kutyámat nem viszem, macskám nincs.

Karon fogtam, a nővérszobába kísértem. Inzulint kapott.

– Vali, feleségül veszlek – mondta a fiatal ápolónőnek. – A neved miatt. Valériána mellett lehet pihenni.

– Eredj az ágyba – kiabálta Vali –, vagy hozzád vágom az ágytálat.

– Nagy esküvőt csapunk. Menyasszonytáncon háromszázezret keresünk.

Attila karcsú nyakán vékony aranylánc, apró aranykereszt. A fiú szájához emelte, megcsókolta.

– Ez lesz a nászajándékom. Örülj, evezünk a Dunán, hatvanévesen sétabottal sétálunk. Ha elfáradsz, pattogatott kukoricát veszek neked.

– Disznósajtot – mondta Vali. – És most takarodj! Négy szobából csöngetnek.

Az ügyeletes orvos, magas, jóképű férfi, szólt Horváth Icának, vigye Attilát ágyba, mielőtt hátára veszi a fiatalurat.

Attila bólintott.

– Zeneszóval. Vagy birkózunk.

Az orvos bekapcsolta a nővérek magnóját.

– Óhajt még valamit a vőlegény?

– Gyere, menyasszony. Dúdolj altatódalt!

Valéria elvezette őt.

Kérdeztem az orvost, most, hogy szépen javul, mennyi ideje van Attilának. Azt felelte, nekem is takarodó. Ne tartsam föl a lányokat. És hosszú lábán elvágtatott.

Öregasszony csoszogott be, bokáig érő hálóingben. Panaszolta, kicsúszott a katéter.

– Hatodszor csúszik ki – ordított Horváth Ica. – Mama, Isten az embert úgy teremtette, hogy keze a pisálóig ér.

Attila néhány napig ágyban maradt.

– Mindenki engem sajnál – mosolygott bágyadtan. – Fárasztó vigasztalni őket. Mondtam Icunak, este táncolunk.

Táncolt.

Kettesben üldögéltünk, cigarettáztunk, egyiptológiáról beszélgettünk.

Egy beteg lány, talán tizenhat éves, köszönés nélkül mellénk telepedett. Szája nem állt be. Motocrossversenyzőbe szerelmes, panaszolta, halálosan, de a fiú fütyül rá.

– Ha nem látogat meg, beszélhet nekem bárki, öngyilkos leszek.

Attila homloka verítékes volt.

– Ne várj! Cselekedj! Ötven Dorlotin! Két pohár víz! Takarodj!

Néztem Attilát.

– Nem vagy jól?

Fölállt. Mosolygott.

– Menjünk a lányokhoz. Tanítanak, hogyan adjam be magamnak az inzulint, ha hazajutok.

A nővérszobában az asztalra ült. Én székre. A nővérek szaladgáltak ágytállal, kacsával. Horváth Ica kiabált.

– Pont ti hiányoztatok a süket dumátokkal!

– Hat tojásból süss nekünk rántottát – javasolta Attila.

– Ha segítesz két beöntést adni, vért venni, tíz üveg vizeletet címkézni – kiabált Ica. – Jövő hét kedden sütök neked.

Attila Valériához fordult.

– Benned bízom. Menyasszonyom vagy.

– Érvénytelen – mondta Valéria. – Csak a menyasszonytánc pénze érdekel, nem én.

Belépett az ügyeletes orvosnő.

Fiatal. Erélyes. Alacsony. Páratlanul csúnya. Orra alatt szőrszálak. Salamonics Sarolta a neve.

– Mit keresnek itt betegek? – ripakodott a nővérekre.

– Takarodó – mondta Horváth Ica. – Szaporán!

Attila nem vette le zöld szemét az orvosnőről.

– Maga tud szalonnás rántottát sütni?

Salamonics Sarolta megvadult.

– Ez kórház! Nem játszótér! Gyerünk, vagy intézkedem!

– Rendőrt hív? – kérdeztem. – Az én szobámban alszik egy. Szigorú.

Valamelyik szobából csöngettek. Horváth Ica kirohant.

A harmadik ápolónő, komoly, csöndes asszony, Oláh Juli, halkan kérlelte az orvosnőt.

– Csacsiság veszekedni. Ez a két beteg hülyéskedik. Nem zavarják a munkát.

– Hívják ide azonnal Bélát!

Béla beteg- és hullaszállító volt.

Odajött félálomban, bambán bámult. Dőlt belőle a pálinkaszag.

– Morál inszanitéc – mondta Attila. – Megitta a spirituszt.

– Nana – motyogta Béla. A falnak dőlt. – Nana.

Ekkor szabadult el a pokol.

Attila csöndes szóval szerelmet vallott az orvosnőnek. Oly szépen, hozzá hasonlót többé nem hallottam. Lelépett az asztalról, mint régi lovagok, meghajolt.

Táncra kérte.

– Maga ütődött bohóc! – kiabált az orvosnő. – Nem vagyok köteles!

– Csak egy tangóra kérem. Búcsúzóul, mielőtt hazamegyek.

– Maradjon veszteg! Maga nem megy sehova! Gyógyíthatatlan!

Attila szelíden mosolygott.

– Akkor halálos tangóra. Emlékemre majd levágatja a bajuszát.

Átkarolta az orvosnőt. Dúdolt. Lassan forgatta.

Reggel mély kómába esett.

Infarktus vitte el.

Telefonon taxit kértem. Fölöltöztem. Csomagoltam.

– Mi van a hosszú hajú alakkal? – kérdezte az ezredes.

– Jól van – válaszoltam. – Boldog. Elutazott.

Horváth Ica sírt. Lekísért. A taxi ablakán még bekiáltott.

– Kedden hat tojásból rántotta! Ne feledd!

Köszönöm, pajtás

Nyugodt lélekkel úgy is kezdhetném, ne mosolyogjon senki, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelmes szabólegény, egy szerelmes szegény leány, Debrecenben. Templomban, szerelmesen, örök hűséget esküdtek egymásnak. Mindketten megcsókolták a pap kezében a keresztet.

Telt-múlt a hónap, esztendő, ők megható szerelem bűvöletében, fénylő szemmel élték házasságuk szerelemtől megszentelt minden pillanatát. Árnyalatnyi hazugság, alattomos szemvillanás, egyetlen, véletlenül elejtett, fals hang nélkül.

Elmondhatom, egyszer volt, hol nem volt, oly szép volt, hogy igaz sem volt talán.

Fanyalgunk a romantikus irományokon. Szerelemről mondhatjuk, minden csoda három napig tart. A többi mese, mese, meskete.

E történet igaz.

Sok víz folyt le azóta a Szajnán. Nem tudom, élnek-e még. Szerettem őket, hittem bennük. Hittem, néha igaz a mese.

Talán érthető. Az az idő volt a fiatalságunk.

A gyönyörű, átkozott Párizsban szemét idegenként kínlódtam. Csodáltam a gall kakasokat, meg hogy az utcaseprő is franciául beszélt.

Ott ismertem meg e szerelmes házaspárt.

Előbb a férfit, a szorgalmas, szép lelkű, vasárnaponként fákról, tavaszról, madárdalról butácska verseket írogató, derék embert, akit tisztességes nevén Kutas Sándornak, becenevén Gólemnak hívtak, mert azt mondták róla, lepkeszárny libbenése falhoz vágja.

Feleségét, leánynevén Krajcáros Klárát, ő mutatta be. Mielőtt világgá futott férjével, jegyszedő volt egy debreceni moziban.

Néha, vasárnaponként, náluk ebédeltem. Köszöntem, dicsértem a valóban kitűnő levest, húst, főzeléket.

– Legközelebb káposztás cvekedlit csinálok – ígérte Klára. – Mondtad, annál jobbat még nem találtak ki.

– Hol tanultál főzni? Mindenfélét, finomat? – kérdeztem.

Csodálkozott.

– Három nővérem, húgom is így főz. Apánk csak lányokat tudott gyártani. Mindegyik ugyanolyan jó háziasszony, mint én.

– Te nem akarsz gyereket?

Szeme fölragyogott.

– Fiúkat, lányokat. Amerikában vagy Ausztráliában. Talán Kanadában. Ahol nem érnek utol az oroszok.

Néztem törékeny alakját, koszorúba font szőke haját, sápadt, szép arcát. Karcsú nyakán a színes gyöngysort.

– Bántottak?

Nem válaszolt. Leszedte az asztalt. Kiment a tenyérnyi konyhába kávét főzni.

– Apját félholtra rugdalták. Anyját, testvéreit megerőszakolták. Ő a keresztszüleinél volt – mondta csöndesen Gólem, a férje. – Álmában még most is gyakran fölsikolt.

Krajcáros Klára gőzölgő kávét hozott, tiszta hamutálat. Férjével cigarettára gyújtottunk. Az asszony puszit adott Gólemnak, majd kerek, világoskék szemével rám nézett.

– Te miért jöttél el?

– Unatkoztam. Már nem potyogtak bombák. A ruszkik ötször elkaptak, ötször megszöktem. Egyszerűen nem bírtam elviselni a dögunalmat.

– Miért nem házasodsz meg?

– Minek?

– Jó így egyedül?

– Van lány Párizsban.

– Este nem vár senki.

Nevettem.

– Véletlenül délben hazamegyek, ketten vannak ágyamban. Feleségem fázós, hasát férfival takarja.

Krajcáros Klára fülig pirult.

– Nem kapcarongyokról beszélek. Becsületes asszonyról.

Alig egy hét múlva tudtam meg, jó ideje viszonya van egy szarházi pesti orvossal, Nagy Mártonnal.

A józsefvárosi fiúk otthon pulykatojásnak hívták, mert pofáján megszámlálhatatlan szeplő volt. Párizsban is ez lett a ragadványneve. Diplomáját nem nosztrifikálták. A fiúk azt mondták, titokban praktizál. Nemi beteg magyar srácokat injekcióz, tüdőgyulladást, tyúkszemet, mindent gyógyít. Délután, este, néha éjszaka is.

Délelőttönként Krajcáros Klárát ápolgatja.

Agyam fölforrt.

– Beszélek az asszonnyal – mondtam.

– Letagad mindent. Férjét rád vadítja.

– Megverem a pulykatojást. Gólem helyett.

– Nem jutsz vele semmire, hacsak nem rúgod szét a tökét.

Ez elgondolkodtatott.

– Bokáig ér a lelked – jelentették ki a fiúk. – Ne foglalkozz velük. Van itt az utcában egy spanyol lány. Hatalmas a csöcse. Kapd el egy fordulóra.

– Emberek vagytok? Dolgozik, mint az állat, és kiröhögitek.

– Talán sírjunk? Kedves felesége neki is ad kincséből. Becsukja a szemét, mondja a kisegyszeregyet.

Ordítottam.

– Mocsok dolog! Minden mozdulattal, szemvillanással hazudni! A boldogtalan Gólem görnyed a varrógépnél! Szeme vakul! Vasárnap virágot vesz, mosolyog, és ő a Jani bohóc!

– Az bizony! Jani bohóc! Ezen nem változtat semmi! Te a legkevésbé! Majd ha a te feleségedet tömik, az a te dolgod lesz. Akkor vedd elő a késedet.

– Igaz – mondtam.

– De asszonyért ülni baromság – magyarázták. – Pofán köpni, seggbe rúgni, elköszönni. Úriember nem tehet mást.

– Így van – mondtam. – Szarok az egészre.

Nem így történt.

Kutas Sándorral Párizs peremén, férfiszabó üzemben dolgoztam. A tulajdonost monsieur Bemnek hívták. Kedvelt kettőnket, mert a franciák nyolc óra munka után hazamentek. Mi robotoltunk éjszakáig. Fáradtan rohantunk, hogy az utolsó metrót elérjük.

Gólem apró lámpa fényében görnyedt a motoros varrógépnél.

– Vasárnap káposztás cvekedlire vár a feleségem – mondta. – Vendégünk lesz egy pesti orvos is, Nagy Márton. Szerény, becsületes ember.

– Örülök. Ebéd után megszámolom a szeplőit. Kedvelem, ha az ablak alá szarnak, és bekopognak papírért.

Letettem a dögnehéz, ötkilós vasalót, fáradt ujjaimat mozgattam. Majd higgadtan elmondtam mindent.

Kutas Sándor büdös szót nem szólt. Fejét csóválta. Éjféltájt rohantunk a metróhoz.

Másnap délelőtt monsieur Bem elengedte őt fél órára.

Nem tudom, hogy kell szebben mondani. Maradjunk annyiban, feleségét a pulykatojás úgy kefélte, hogy dübörgött az ágy. Gólem klasszul melózta végig a napot, arca sem rezdült. Csak éjszaka, amikor ketten maradtunk, akkor mondta:

– Köszönöm, pajtás.

Felöltőket vasaltam. Karom, vállam fájt.

– Ha pornómoziban láttam ilyent, nevettem meztelenségükön – folytatta. – Hol született tisztességes nő?

– A Rue de Charonne-ban van egy spanyol lány. Hatalmas csöcsökkel.

– Tisztességes?

Bólintottam.

– Pénzért dolgozik. Nem főz káposztás cvekedlit. Nem kell feleségül venni.

Szűk szemmel mosolygott. A padlóra köpött.

– Amíg másnak felesége van, elmebajos, aki házasodik.

Vasárnap találkoztam Kutas Sándorral az utcán. Karon fogva sétált feleségével, Krajcáros Klárával.

Nem fogadták köszönésemet.

Másnap másik munkahelyet kerestem.

Legenda

Színdarabbal kínlódom. Csodát keresek, három felvonásban.

Mesében, színházban születhet csoda.

Ha befejezem, végre, több mint negyed évszázad után, megírom Selyem Sándor lakatos, gyógyíthatatlan alkoholista vacak történetét.

De miért?

Hiába itta szelídre magát, senki nem szerette. Senkit nem szeretett. Kivéve özvegy, analfabéta, fejkendős anyját.

Pocsolyarészegen hazament, mély hangján összefüggéstelen szavakat dörmögött. Ügyetlenül levetkőzött, ágyára dőlt. Anyja betakarta őt. Hajnalig horkolt.

Másnap elölről kezdődött minden.

Többször volt elvonókúrán.

– Csak csoda segíthet rajta – mondták orvosai. – De csoda nincs.

Középtermetű, igen izmos, becsületes fickó volt. Páratlanul gyáva.

Tigris nevét ajándékozták neki.

Ennyi.

Ennyiről ennyit lehet írni. Mondattal sem többet?

Most, hogy Selyem Sándor drámám befejezése elé tolakodott, szent meggyőződésem, akkor csodával találkoztam.

Néhány napja józsefvárosi cimborám csöndes feleségével meglátogatott. Nyugdíjasok. Alkonyodott. Nyitott ablaknál hallgattunk rigókat. Apró füttyentésekkel kívántak egymásnak jó éjszakát.

Háborúról beszélgettünk, Párizsról. Halottainkról. Eltűnt fiatalságunkról. A Térről. Verekedésekről.

Neveket sorjáztunk.

– Gondoltad volna, hogy Selyem Sándor betörő lesz? – kérdezte cimborám.

– Soha nem lett betörő.

– De bizony. Napokig verték, nem vitte el a balhét.

– Legenda. Betörő? Részegen?

– Színjózanul. Sorozatban betört. Hosszú időn át.

– Nem ivott?

– Kortyot sem. És józanul nem félt. Hangosan nevetett.

Fejemet ráztam.

– Így születnek legendák. Feleségednek kórházba virágot vitt.

– Még részegen. Kavicsrészegen.

Mosolygott.

– Te történeteket találsz ki. Selyem Sándor bűnözése, józansága, jóízű nevetése eleven, igaz csoda.

Késő éjszakáig róla beszélgettünk.

– Írj, amit akarsz. De ha valódi csodával találkozol, legalább figyelj oda.

Selyem Sándor mikor kezdett keményen inni, nem tudom. Amikor Párizsból hazajöttem, már gyógyíthatatlan alkoholista volt. Ő is tudta.

Meglátogattam a kórházban.

– Temető előtt koldulok majd pohár borért – jelentette ki. – Kanálisban végzem. Szarok mindenkire. Anyámat sajnálom.

Vastag hangján nevetett.

– Tanítsd meg olvasni. Ne unatkozzon.

Egyre mélyebbre csúszott. Időnként, ilyenkor keze remegett, száz forintot kért. A fiúk kijelentették, ha éhes, fizetnek egy szendvicset. Italra nem adnak pénzt.

– Ne tarhálj! Lopjál! Lakatos vagy, Tigris! Bontsál páncélszekrényt!

Én adtam egy százast. Sarkon fordult. Elment.

A fiúk mindig összedobtak pénzt, én vittem el az anyjának. Mindenféle hülyeséget kitaláltam, honnan van. Vagy elhitte, vagy nem. Konyhaasztal fiókjába tette.

Ősszel újra kórházban látogattam meg Selyem Sándort. Apró malacszeme fénytelen volt.

Odahaza ordított éjszakánként. Padlón hentergett. A szomszédok mentőt hívtak, ők vitték be.

A fiúk közül csak én kerestem meg. Beszéltem, ami eszembe jutott.

Ő ült egy széken, szánalmas kórházi pizsamájában. Árva szót sem szólt. Később cigarettát kért. Majd kijelentette:

– Törpék támadnak rám. Ágyam alól bújnak elő. Mezítelenek. Karjuk zöld. Arcuk lila. Ordítanak. Röhögnek. Meg akarnak ölni.

Kérdeztem kezelőorvosát.

– Később patkányok, rovarok, kígyók, csúszómászók támadnak rá. Sikoltozni fog.

– Iszonyú pokol.

– Az.

– Pszichiáter? Pszichológus?

Tagadóan ingatta fejét.

– Mit lehet segíteni?

Fáradtan, közönyös hangon válaszolt.

– Semmit. Irreverzibilis folyamat. Többé nem ura akaratának.

Nyomorultul éreztem magam.

– Rokona?

– Barátom. Hároméves korunk óta. Hangos szótól megriadt. Elfutott. Sokat verekedtem miatta.

Mindketten hallgatunk egy percig.

– Ne pocsékoljon rá időt. Sematikus történet. Szakíróknak való.

– Őrültek háza?

Elköszönt.

A fiúk úgy vélték, egyetlen megoldás, ha meghal.

– Sajnos, bivalyerős a szervezete. Talán, ha jobb percében öngyilkos lenne. Temetőben, föld alatt nem kell neki sör, bor, pálinka. Nem támadhat rá zöld, lila, ordító, röhögő törpehad.

Nem lett öngyilkos.

Ivott. Józsefvárosi kocsmákban ismerős vendégek fizettek neki könyörületből pálinkát. Koszos volt, ápolatlan.

Röhögtek rajta.

– Köszönd meg, Tigris! – kiabálták. – Vagy igyál pocsolyából!

És ő bamba vigyorral megköszönte.

– Köszönöm, emberek, köszönöm, jó emberek – mondogatta.

Amikor fejkendős, analfabéta anyja meghalt, a Korányi kórházban volt.

Bementem hozzá.

Földhöz rögzített asztalnál, földhöz rögzített padokon kataton betegek között ült.

– Meghalt anyád. Kivigyelek a temetésére?

Malacszemével bámult.

– Folyton hányok. Bor, gyógyszer, hányás.

Orvosa vállat vont.

– Viheti, ahová akarja. Oly mindegy. Ha anyja koporsóján dobol a föld, nem tudja, hol van. Tíz nap múlva visszahozzák.

Tíz nap múlva, év múltán, sokáig nem vitték vissza.

És csak vizet ivott.

Szemére visszaköltözött a fény, szájára egészséges nevetés. És dolgozott. Sokat. Fáradhatatlanul. Boldogan.

Ekkor gondolták, betörő lett.

A csöndes, mosolygós, szerény, huszonhárom éves, soványka lányt, kit csodatevőnek neveztem el, Kristóf Klárának hívták. Hol ismerkedtek meg, nem tudom. A lány a Jégbüfében mosogatott.

Selyem Sándor kézremegése idővel elmúlt. Visszafordíthatatlan alkoholbetegségéből meggyógyult.

Ami történt, orvosok sem értették.

Gyógyulásában nem hittek.

Ilyen súlyos, idült állapotból nem lehet kikeveredni.

Maradt a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, kivételes szerelem ereje. Münchhausen báró saját hajánál fogva fölemeli önmagát. Én sem hittem volna, ha nap mint nap nem tapasztalom.

E történetet nem fantázia szülte. Betűre igaz.

Selyem Sándornál majd két évig tartott a teljes absztinencia.

Kifestette anyja lakását. Televíziót, rádiót, bútorokat vett szobába, konyhába. Szőnyegeket, csillárt. Ruhákat mindkettőjüknek.

Többször ebédeltem náluk.

Láttam szerelemtől sugarzó arcát.

Áhítattal hallgatta Kristóf Klára nevetgélését. Butácska fecsegését.

Dicsekedett a lány.

– Legszebb alkatrészem két lábam. Minden férfi bámulja. Igaz, szőrös. De gyantázom.

Nevetett.

– Szőrös lábú nők ágyban kincset érnek.

Megdöbbentünk, amikor Kristóf Klára megszökött.

Elvitte a televíziót, rádiót, bútort, szőnyegeket, még a csillárt is.

A fiúk átkozódtak. Vadultak. Ribancozták. Érthető, hisz hároméves korunk óta ismertük Selyem Sándort.

– Hátába kést! Szájába parazsat!

Kiabáltak.

– Meggyantázzuk a lábát! Mindenhol szőrzetét!

Fogadkoztak, előkerítik Kristóf Klárát. Végigrugdalják a városon. Kemény fiúk voltak, tudtam, nem tréfálnak.

– Ne ordítozzatok – mondtam. – Foglaljátok imába nevét. Csodát tett.

– Szent Kristóf Klára csodát tett! Elvitte lapos valagát! Minden mozdíthatót! Tigris életét!

– Ostobák. Meghosszabbította.

– Ez igen! Hát írjál könnyfakasztó szerelemről! Te barom! Isten áldásáról!

A lányt mindenfelé kerestük. Nem találtuk sehol.

Tigris ivott.

Ha elénk került rongyosan, büdösen, malacszemével pislogott. Bárgyú vigyorral kiforgatta üres zsebeit. A fiúk szótlanul, szűk szemmel pénzt adtak neki.

Jó ideje nem láttuk.

A Korányi kórházban kértem fölvilágosítást. Orvosa emlékezett rá.

– Meghalt.

Mikor, hová temették, nem tudta.

– Oly mindegy – mondtam.

– Delirium tremens. Patkányok, kígyók, csúszómászók, férgek támadtak rá. Sikoltozott. Nem tudott menekülni előlük.

Cigarettával kínált.

– Reménytelen állapotban, gyógyíthatatlan betegségnél hisz-e igaz szerelem gyógyító erejében? – kérdeztem.

Udvariasan, elnézően mosolygott.

– A mesében.

Kristóf Klárával kánikulában, utcán találkoztam. Megfogtam csontos vállát.

Megijedt. Puszit adott.

– Gyere, girnyó – mondtam.

Presszó asztalánál, csésze kávé mellett szabadkozott.

– Nem bírtam cérnával barátodat. Nem csíptem szövegét. Szeret, köszönöm, szeret, köszönöm. Hazajött, szeret, vacsorázott, köszönöm. Ágyban szeret, reggelinél köszönöm. Be lehet dilizni. Mi van vele?

– Jól van. És veled?

Fölragyogott.

– Ferkóm olyan pofont ad, hogy másnap is zúg a fülem! – dicsekedett boldogan. – Múlt héten megsuhintott. Eldőltem.

Két hete színdarabom szerelmi jelenetét írom át minden nap. Kínlódom. A gutaütés határán.

Csodát keresek. Három fölvonásban.

Két történet

Tudom, név nélkül a sztori nem sztori. Kérem az olvasót, legyen velem elnéző. Nem írok neveket.

Nem gyávaságból.

Ne vegyék szerénytelenségnek, még kevésbé dicsekvésnek, erre semmi okom, hisz akik ismernek, tudják, én a legjobban, soha nem voltam hőscincér. De ha megvadítottak, haraptam. Névre, lakcímre. Ilyenkor nem érdekelt, ki fia, borja, miféle maffiózó. Nem kíméltem senkit.

A maffia nagy hatalmú főnöke minden alkalommal összevonta szemöldökét.

– Nocsak – mondta. – Már megint?

Sok pénzembe került.

Üzenem neki, így mulat egy úr.

Most nem akarok senkit bántani.

Miért tenném?

Hisz az a két ember, akiről szó esik, nem hitvány. Meggyőződésem, egy fura korszak kreatúrái.

Kassák Lajosnak nevetve meséltem a históriákat. Haragra lobbant.

– Min nevet?

– Mulatságosnak tartom.

Rám förmedt.

– Nézőpont kérdése!

Nem vitáztam. Kassáknak oka, joga volt az indulatra. Én most is nevetve írom e sorokat.

Két történetet mondok el. Nem színezem.

Betűre igazak.

A Fészek Klubban römiztem. Rossz lapjárásom volt.

Késő este, hóesésben, hazafelé baktattam Mérleg utcai lakásomba. A Váci utcában, bútorüzlet kirakatában, koloniál íróasztalt bámultam. Tudtam, egyszer olyan lakásom lesz, ahol elfér. Akkor megveszem.

Valaki a vállamra tette kezét. Író volt.

– Vedd le rólam a kezed – mondtam szelíden. – Mert övsömört kapok.

Keményen a szemembe nézett.

– Tudsz színpadban látni?

Kértem csöndesen, legyen elnéző, félárbocon vagyok.

– Hatszáz forintot veszítettem. Kárókat, bubikat látok.

– Darabot írtam.

Bólintottam.

– Két szereplővel.

Bólintottam.

– Rólunk szól. Munkásokról.

– Az jó.

Aktatáskájára ütött.

– Fölolvasom.

– Nem – mondtam. – Ázom, fázom. Ágyban a helyem.

– Ilyen darabot nem írtak. Soha. Senki.

Gratuláltam.

– Mély és igaz. Nem teszem alacsonyabbra a mércét József Attilánál.

– Nem is szabad. Verses dráma?

Fejét ingatta tiltakozásképp.

– A feleségemnek nem tetszik. Te érezni fogod. A mi kutyánk kölykedzett.

Belém karolt. Becipelt a Muskátli eszpresszóba. A zongoránál már nem a kistarcsai internálótáborból szabadult Cziffra György verítékezett.

Konyakot rendeltünk. Kollégám kipakolta asztalunkra a gépelt papírokat.

– Tudsz színpadban látni? – ismételte meg kérdését.

– Hány felvonás?

– Három.

– Akkor tudok.

Hozzákezdett.

– Fölmegy a függöny. A színpadon hosszú asztal. Két végén szék. Látod?

– Látom.

– Bejön két elvtárs. Egyik kínai, a másik szovjet. Leülnek. És elkezdődik a dráma. Vitázni kezdenek Marxról, Engelsről, Leninről a saját értékelésük, olvasatuk szerint. Gyilkos, kemény vita.

Mielőtt olvasni kezdte volna az első felvonást, gyorsan kértem egy konyakot. Nézegettem a csinos lányokat.

Bejött Kálmán Gyuri, fölcsípett egy nőt.

Bejött Garas Dezső, fölcsípett egy nőt.

Bárdy Gyuri is elvitt egy teltkeblűt.

Biccentettek. Látták, komoly dolgom van.

A kollégám letette a papírt.

– Függöny. Minden eldöntetlen.

Kértem egy konyakot.

– Második felvonás. Bejön a két elvtárs, az egyik kínai, a másik szovjet. Leülnek. Folytatják a vitát. Gyilkosan, keményen.

És olvasta. Szívtam a cigarettámat.

Bejött Makk Karcsi, elvitt egy nőt.

– Függöny, minden eldöntetlen.

Kértem egy konyakot.

– Harmadik felvonás. Bejön a kínai és a szovjet elvtárs. Leülnek.

És olvasott. A vége előtt megállt.

– Mit gondolsz, ki győz?

– A szovjet elvtárs.

– Honnan tudod?

– Shakespeare-drámákat olvasok. Könnyű a helyzetem.

Kálmán Gyurin, Garas Dezsőn, Bárdy Gyurin, Makk Karcsin járt a fejem.

– Gondolkozol?

– Van min.

Egyetértett. Elmondta, kincs, amit írt, a drámairodalom gyöngyszeme. Több száz előadás, zsúfolt házak.

– Az efféle csodának nagy veszélye van – mondtam. – Pofátlanul ellopják.

– Ellopják?

– El bizony. Ezért hallgass rám. Tedd lepecsételt borítékba – magyaráztam –, írd rá, csakis a főrendező kezébe. És azt, hogy én is olvastam, szívből ajánlom.

Értette. Hálásan köszönte.

Hazatántorogtam.

– Tudsz színpadban látni?

– Feküdj le – mondta Éva. – A fenének iszol.

– Ördög vigye Kálmán Gyurit, Garas Dezsőt, Bárdy Gyurit, Makk Karcsit.

– Mi bajod velük?

– Nekik nem kellett színpadban látni.

Két hét múlva Kazimir telefonált.

– Olvastad?

Mindent mondott, csak azt nem, kezét csókolom.

A Belvárosi kávéházban találkoztam a kollégával. Keserűen panaszkodott, köpnek az értékes irodalomra. Mit tudnak gyötrő gondjainkról?

Azt mondtam, küldje el a darabot Várkonyi Zoltánnak. Őt a mi kutyánk kölykedzte.

Egy hónapig bujkáltam. Nem vettem föl telefont.

Fájt a szemem. Vizsgálták, de nem írtak új szemüveget. Kenőcsöt kaptam, csöppeket. És komoly figyelmeztetést.

– Többé nem szabad mesterséges fénynél dolgoznia.

Világos lakást nem írtak receptre.

Számolni kezdtem. Siralmas eredményre jutottam. Ha fölveszek minden lehetséges előleget, kölcsönöket kérek, talán szövetkezeti lakás beugróját összeszedem. Mást semmiképpen sem.

E szép új világban olajozottan ment nekem minden.

Kérvényt írtam. Boldogan tudattam a hivatallal, meg tudom szerezni a szükséges pénzt. És természetesen fölajánlom kedves, kicsi, de sajnos sötét tanácsi lakásomat.

Emberül bántak velem.

A hivatal nem húzta az időt. Néhány nap múltán, indokolás nélkül elutasítottak.

Falhoz vágtam egy sörösüveget, fölrúgtam egy hokkedlit. Rezgett az ablaküveg, a szomszédok tapsoltak a folyosón. Befejeztem műsoromat.

– A szemüket írom ki! – ordítottam. – A csipás szemüket!

A Városkapu cukrászdában kisregénnyel kínlódtam. Félóránként ismerős ült asztalomhoz. Kávét ivott. Kérdezte, mit írok.

– Végrendeletet – mondtam.

Mindenki érdeklődött, mikor költözöm másik lakásba. Világosba.

A Rozsdatemető századik előadásához közeledett. Keres Emil jó szívvel volt hozzám. Tanácsolta, beszéljek a Fővárosi Tanács nagy hatalmú elnökével. Az elvtárs hosszasan lelkendezett az előadásról. Biztosan segít.

– Nem olyan nagy ügy, amit kérsz.

Ugyanezt mondták mások is.

Nem mentem.

– Lótúró – mondtam. – A pénzemért nem tarhálok.

Délelőtt Urbán Ernő ült asztalomhoz. Kávét ivott. Kérdezte, mit írok.

– El nem hiszed. Mit nekem Balzac! Vezércikket írok a Népszabadságnak.

– Az elutasított lakáscserédről?

– Csere?

– Mi más? Adsz egy lakást, kifizeted a másik teljes vételárát.

– A nagy októberi forradalomról írok, ami novemberben van. Nehéz meló! Zsák cement! Ne zavarjon senki!

A pincérlány kért, halkabban politizáljak. Menekülnek a vendégek.

Urbán Ernő is azt tanácsolta, beszéljek a Fővárosi Tanács elnökével.

– Nem kellemes, tudom, de a szemed fontosabb.

Gorombán tiltakoztam.

Otthagyott. Joggal.

Ez így nem megy. Ártatlan embereket bántok meg. Fölhívtam a nagy hatalmú elvtársat. Reggel kilenckor vár, mondta.

Ült hatalmas íróasztala mögött. Én állva, röviden vázoltam helyzetemet, kérésemet. Szemüvegéről áradt a hideg. Ő is rövid volt.

– Maga profi. Vegyen öröklakást.

Még nem volt fél tíz, amikor megittam fél tucat cseresznyepálinkát.

Térffy Tamás, aki túlélte a kitelepítést – Füst Milán küldött neki rendszeresen csomagot, soha nem mulasztotta el nagy betűkkel ráírni: Füst Milán Kossuth-díjas író –, de nem élte meg az áhított többpártrendszert, nálam ült, várt. Ölében táskarádió. Mint mindig, éjfélig hallgatta a Szabad Európát. A Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott. Figyelmét megosztotta beszámolóm és a hírek között.

– Semmi baj – mondta –, majd az elvtárs beosztottja elintézi. Steinbeck Pestre jön, találkozni akar veled. Evvel kezdeni lehet valamit.

– Szívesen látom.

– Ide nem hozhatják. Tolmáccsal együtt be se fér. Te most már ne beszélj bele.

Kezembe nyomott egy üres papírlapot.

– Írd alá. Majd fölégépelem a szöveget. Majd én átadom.

Aláírtam.

A beosztott valóban elintézte. Megvehettem a szövetkezeti lakást Angyalföldön, az Árpád-hídnál. Nappal végre nem kellett lámpát gyújtani.

Pompás munkahely volt.

Köpésnyire a Dagály-fürdő. Hangosbeszélőn percenként kérték Mancikákat, Bözsikéket, Pistukákat a trafik elé. Nem unatkoztam. Kilenc emelet minden lármáját fölerősítve vezették szobámba a csövek. Vízcsobogástól családi cirkuszokig.

Lohr Ferenc hangmérnök megvizsgálta szobámat.

– Szigetelni építkezés közben illik – magyarázta. – Most már legföljebb a zaj hetven százalékát zárhatjuk ki. Megtervezem, irányítom a munkát barátságból. De úgy is többe kerül, mint a lakásod. Használj füldugót. Ha nem segít, kapcsolj be magnetofont. Háttérzenével elviselhetőbb lesz talán.

Ötféle füldugót próbáltam ki, eldobáltam őket. Kora reggeltől késő délutánig viaskodott szobámban vízcsobogással, Dagály-fürdővel a Carmina Burana.

Én mással viaskodtam. Más baj emésztett.

Apró betűimmel teleírt papírokat gyűrtem a kosárba. Kínlódtam a kisregénnyel. Múltak hetek, hónapok. Időnként hangosan fölröhögtem. Beleharaptam tehetséges kezembe. Esténként seggrészegre ittam magamat.

– Egy jó mondatot adj nekem, Isten – dadogtam –, a második már megszólal.

De részeg embernek Isten nem vezeti tollát.

És eljött a hajnal. Szívemben csönd volt. Remegő kézzel papír fölé hajoltam. Írtam jó mondatokat nyári alkonyatról, még egyet kibontott hajú lányról. A következőben Balaton vizén szűrt fény táncolt.

Cuppantottam, eldobtam.

Pálinkát ittam. Nem segít, tudom.

Egy délelőttön megszólalt a csöngőm. Kikapcsoltam a magnetofont. Az előszobaajtóban író lökött félre, szobámba robogott. Mázsás aktatáskáját íróasztalomra tette. Ágyamra ült. Letörölte könnyeit. Elmondta, ki tudja, hányadszor, ő mélyről jött.

Tudtam én is. Apja egyik bányánk főmérnöke volt. De múltjából csak a bányát emlegette.

Azon a délelőttön sírt.

– Mélyről jöttem, mégis diplomát szereztem. Vállalati jogász vagyok, egész héten dolgozom. Csak vasárnap írhatok. Minden vasárnap délelőtt megírok nyolcvan lapot. Ebéd után alszom egyet. Estig megírok még nyolcvan lapot. Több mint ötven kötetem jelent meg. Nem remekmű mindegyik, de a mennyiség átcsap minőségbe. Mégis gúnyolnak, mert munkás voltam és a munkások sorsáról írok.

Csorgott arcán a könny.

– Munkásírónak nincs kegyelem – sírta.

– Zuboly takács, Solness építőmester, Shakespeare mégsem munkásíró. Ibsen sem – vigasztaltam.

Letörölte könnyeit.

– Ugye?

Mintha ez megnyugtatta volna. Percnyi szünet után újból elöntötte a könny.

– Leadtam a novelláskötetemet. A lektor írásba adta, hasznavehetetlen.

– Ki a lektorod?

– Virág Erzsi. Ismered.

Nyeltem. Rugós késemre néztem, Gyulai Líviusz hozta Olaszországból.

– Virág Erzsi első kötetemtől a lektorom – mondtam csöndesen. – Kiátkozták miattam elégszer. Állta. Soha senkitől annyi szeretetet nem kaptam. Odaadással, műgonddal, felelősségtudattal gondozza a kéziratokat. Nemcsak az enyémet, Galgóczi Erzsiét, de minden íróét, akivel dolgozik.

Nem érdekelte a szövegem.

– A Magvető igazgatója képes volt elfogadni lektora véleményét. Leszaladtam Szigligetre Rayman Katihoz, aki nem akárki. Franciául is tud.

– Magyarul is.

– Mégis megtagadta, hogy pár nap alatt elolvassa mind az ezer novellámat. Ezért jöttem hozzád.

Aktatáskájából kiszedte, íróasztalomra pakolta novelláit.

– Olvasd el. Véleményezd. Holnap érte jövök.

Bólintottam.

– Elolvasom, ha befejeztem a kisregényem. Nem sok híja.

– Mennyi?

– Talán egy év.

Kigombolta nadrágját. Alsónadrágjával együtt térdéig letolta. Kiemelte herezacskóját. Zokogott.

– Miattatok kaparom véresre! Tűzvörös!

Kértem, pakoljon el mindent, ami a keze ügyében van, mielőtt megfázik.

Megtörtént.

Az ajtóban ordított.

– Téged a mi kutyánk kölykedzett! Elfajzottál, senki lettél!

Fölhívtam Virág Erzsit telefonon. Mondtam, jó napom van, láttam a kollégám tökét. Tűzvörös. Mielőtt az egész szakma és minden országvezető megcsodálja, találjanak ki valamit.

– Kitalálunk – ígérte Virág Erzsi. – Megkérem, vegyen ki pár száz novellát, írjon helyettük újakat. Amíg elkészül, földrengés lehet, világháború.

De csak vasárnap lett újra.

Hétfőn Virág Erzsi asztalán ott volt a pár száz új novella. A kollégámnak kemény kikötése volt. Ő írja a fülszöveget. Megadással rábólintottak.

Virág Erzsi, férjével, a mindig mosolygó, csöndes Arival eljött hozzám. Mutatta a fülszöveget. Valahogy így kezdődött:

A kiadó nagy nehézségek, harcok árán szerezte meg ezt a remekművet. Zseniális szerzője, a valaha volt munkás, ma már túlszárnyalta Dosztojevszkijt, mélyebben lát az emberi lelkekbe. És így tovább.

Fuldokoltam a nevetéstől.

Kassák nem.

– Magát kutya szülte? – kérdezte.

Néztem szúrós szemét.

– Akkor ne beszéljen ilyen bárgyúságot. Vagy járkáljon négykézláb.

Fájdalmasan hiányzik, örökre pótolhatatlanul, a mindig két lábon a földön álló Kassák.

Méhek

Rekkenő hőségben mentem ki a verandára. A szobában behúzott zsalugáterek, kellemes, hűs félhomály. Mi vonzott ki a forró napsütésbe?

Házigazdám csalogatott vissza. Fagylaltot is kínált.

– Később – mondtam. – Majd később.

Álltam szikrázó napsütésben, lábamnál nyelvét lógató kölyökpuli. Meg se moccant. Igaza volt. Én is mozdulatlanul néztem az akácfák virágát.

Mennyi akác. Fehér, sárga, lila fürtök mindenfelé. Gyerekkori nyaraimat idézték. Messzetűnt fegyverneki nyarakat.

Nem szeretek visszafelé nézni. Elmúlt boldogság, öröm, nagy nevetés addig töretlen, amíg titok a jövő.

Hol vannak fegyverneki nyaraim társai?

Anya soha nem töltötte velem a nyarat. Nem ért rá. De négy naphoz minden évben ragaszkodott. Rég nem volt szükségem kísérőre az utazáshoz, de mindig jött velem, jött értem. Ez a négy nap, neki ennyi volt a nyár, az üdülés. Fegyverneken született, minden fűszálat ismert. Ott boldog volt. Azután, hogy a háború megölte, többé nem jártam azon a tájon.

Illetve, egyszer átutaztam ott.

Szolnoki bemutatómra készültünk, több próbán részt vettem. Egyszer korán indultunk Pestről, kértem, kerüljünk Fegyverneknek. Lassan mentünk, gyalogosok is rendre elhagytak. Kerestem a gyerekkoromat, de nem leltem rá. Minden megváltozott.

Nem volt hol megállnunk. Még a próbáról se késtem el.

És most, az idegen tornácon, az akác virága vakító fényesen idézett föl eltemetett, elfeledni vélt képeket.

Valóságos volt az illat, a színek, a fények. És egyszerre számban éreztem az akácvirág ízét. Láttam a képet is. Mezítláb rohangálunk talpunkat égető, forró homokon. Ágaskodunk, ugrunk fehér, lila, sárga fürtökért. A zsákmányt mint szőlőt, úgy szemezzük, rágcsáljuk.

De hogy kikkel, arra már nem emlékszem.

Váratlanul idézte gyerekkoromat az akácfa virága.

A Tisza Kálmán téren nőttem föl, a Józsefvárosban. Ragaszkodtam a térhez, órákra se hagytam el szívesen. Mi minden történhet, amíg nem vagyok ott.

A fegyverneki nyár millió csodája mégis hűtlenné tett a teremhez.

Pesten nem tarthattam állatot a lakásban. Egyszer, kis ideig, két sünt megtűrtek, Jancsit és Juliskát. Kedvesek voltak, szerettek velem a téren kóborolni, szerették a tejet. Éjszaka éberek lettek, járkáltak, körmük kopogott. El kellett ajándékoznom őket, már nem tudom, kinek.

A nyár kárpótolt értük is. Puli vigyázta a házat, kertet. Ő is nyelvlógatva feküdt mellettem, ha ácsorogtam, mint most ez itt. Az a másik, a fegyverneki, kísért mindenhová, barangolt velem. Kiskacsák voltak, csalánt szedtem nekik. Nem bántam, hogy csíp a csalán, nélküle is tele voltam csípéssel, karcolással.

Apám soha nem jött velünk. A természetből annyit hasított ki magának, hogy hajnaltájt lesétált a térre. Minden áldott nap megnézte, mennyit nőtt a fű.

– Sok lesz a nap – figyelmeztettek házigazdáim, visszarángatva a jelenbe.

Nem csillapult a hőség. Levél nem rezdült, ág nem zördült. Már indultam vissza a hűs szobába, amikor a puli hirtelen fölpattant. Izgatott lett. Nem törődött tűző nappal, nem törődött forrósággal. Nem törődött semmivel. Kapkodott, ugrált. Vadászott.

Két méh körözött a feje fölött. Tátott szájjal hajszolta a betolakodókat.

– Hagyd békén őket – kérleltem. – Nézd, milyen parányik. Nem illik a kisebbet bántani.

Rám nézhetett, felém fordította fejét. Szeme nem látszott, de éreztem, figyel a szóra. Abbahagyta az ugrándozást.

– Lám – állapítottam meg büszkén –, ez egyszer nem hiába beszéltem.

Csalódnom kellett. A méhek távolodtak, egyre halkabb lett a zümmögés. Elkapni nem, csak elkergetni sikerült őket. Elégedett lehet az eredménnyel, nem szalad utánuk. Lemondott volna a zsákmányról? Szó sincs róla. Várt. Tudta, visszajönnek.

Úgy is történt. Szűkült a kör, melyet röptükkel rajzoltak a semmibe. Már újra itt köröztek a fejünk fölött.

A puli azonnal ugrott feléjük.

– Mért akarod elpusztítani őket? – kérdeztem rosszkedvűen.

Meg se hallotta. Elvakultan vadászott.

Hirtelen megijedtem. Hallottam vagy olvastam, a kutya is veszélybe kerül, ha lenyeli a méheket. Elpusztulásuk előtt kieresztik fullánkjukat, megszúrják, amit érnek. Olyan helyre is szúrnak, ahol megdagad a helye, úgy beszűkül, nem engedi át a levegőt. Megfojtja azt, aki elpusztította. Valahogy így hallottam.

Akkor már mindnyájukat féltettem. Sőt, pillanat múlva magamat is. Mert látva, a jó szó mit sem ér, döntöttem. Elkergetem én a méheket. Hősnek éreztem magam. Félek a fullánkjuktól, mégis hessegettem őket. Fáj a szúrás, tudom, de a legkisebb bajom nekem lehet.

Megismétlődött az iménti jelenet. A méhek távolodtak, a puli leült, várt. Igaza volt, visszajöttek, csak én hittem, sikerült elkergetnem őket.

Semmit nem értettem.

Láttam, érzékelik, nem becsülik le a veszélyt. Mégse mennek el. Tágítják, szűkítik röptük körét, de maradnak. Ki érti ezt? Se étel, se víz, se virág, semmi nincs most ezen a tornácon. És távolabb az akácfa virágzik. Itt csak asztal van, négy szék, a puli meg én.

Mi fontos annyira, hogy minden veszély ellenére itt tartja őket?

Kiszóltak a szobából.

– Már fél órája ígérted, bejössz.

– Mindjárt megyek.

Ezek szerint fél órája tart a méhvadászat, méhkergetés. Fél órája röpülnek bele állandóan az életveszélybe. Mi a pulival annyi eredményt se értünk el, hogy tágítsanak megszokott körükön.

Nem jó ez így. Sehogy se jó.

Hősiességem értelmetlenné, eredménytelenné vált, akár a puli vadászszenvedélye.

Cselhez kellett folyamodnom.

Résnyire nyitottam az ajtót, kértem pár szem kockacukrot.

Hatásos volt. Sikerült becsalogatnom a pulit a konyhába.

Jólesett a hűvös levegő. Bent maradok, döntöttem, semmi dolgom odakint. A puli hideg vizet lefetyelt. Én is megszomjaztam. Nekem nincs bajom a méhekkel, senkivel. Minek hajkurásznék két makacs méhet tovább? El is fáradtam. Fagylaltot is ígértek.

A házban csupa kellemesség várt, mégis visszavonzott a kíváncsiság a tornácra. Mi lehet konokságuk oka? Ok nélkül nem vállalnák az életveszélyt. Kicseleztem az ajtónál a pulit, egyedül mentem vissza a tűző napfénybe.

Ott voltak. Ugyanott köröztek, ugyanolyan tempóban.

Nem mentem vissza előbbi helyemre, ne zavarjam meg őket közelségemmel. Elég távol álltam meg, mozdulatlanul, mint körülöttem a fák.

Figyeltem.

Egyre szűkítették körüket, egyre alacsonyabban röpültek. Már majdnem elérték a tornác színes kőkockáit. Ott keringtek fáradhatatlanul. Senki, semmi nem zavarta őket. Velem nem törődtek, mintha tudták volna, nincs rossz szándékom. Mégsem álltak meg pillanatra sem pihenni.

Ez nem igaz. Nem egészen igaz.

Megálltak, szemben egymással. De nem pihenni.

Csak most vettem észre, sérült méh fekszik tehetetlenül a forró kövön, a tűző napon.

Már bántam, hogy nem mentem közelebb. Innen csak az eredményt láttam, a folyamatot nem. Nem láttam, hogyan fogták közre élettelennek tűnő társukat, hogy keresték meg azt a pontot kis testén, ahol biztonságosan megemelhetik, nem sértik. Megtalálták, megragadták társukat. Fölemelték. Elvitték magukkal.

Hazavitték.

Ekkor már nem keringtek körbe.

Összehangoltan, egyformán mozogtak. Nyílegyenesen törtek céljuk felé.

Elérték, amit akartak. Nem könnyen, de elérték. Amiért minden veszélyen át itt maradtak.

Nem érezték hősnek magukat. Mi sem természetesebb, mint véghezvinni, amiért idejöttek.

Hogy is hagyhatták volna magára sebesültjüket?

Néztem utánuk, amíg távolodtak. Végül már csak két egymás mellett repülő méhet láttam, akik milliméternyit nem mozdulnak el egymástól, azután eltűntek.

Vajon képesek meggyógyítani? Ha elpusztul, az nem rajtuk múlt. Megtették, amit tehettek érte. Kicsivel talán többet is.

Az eredmény bizonytalan. Mégis kockára tették életüket érte.

Csak én tudom, hogy így van. Akik átveszik, hogy tovább gondozzák, nyilván magától értetődőnek tartják, hogy hazavitték.

Bajba jutott társat nem lehet magára hagyni.

Kezdő tőke

Mózes Mihályné telefonált, barátnőmet, Galamb Istvánné Szelid Ilonát elvitték, bezárták.

– Szótlanul ült az autóba, mosolygott – mondta.

És letette a kagylót.

Öt nap múlva, protekcióval, meglátogattam. Termoszban fagylaltot vittem neki. Szerette.

Kockás taxival mentem. A sofőr harminc év körüli, izgága, mindenkivel kötekedő férfi volt. Fél arca dagadt. Hatalmas forgalomban döcögtünk. Dugó dugó hátán. Fékezett, megállt, várt, indított. Ha luxusautó gurult el mellettünk, ordított.

– Éljen a dicsőséges kapitalizmus! Éljen az élen járó elit!

Rászóltam.

– Fölösleges hangszálait rongálni.

– Rokonhoz megy?

– Barátnőmhöz.

– Rég nem látta?

– Esztendeje.

– Nehéz ügy?

– Tartok tőle.

Az Istenhegyi út alján dugó volt. Magyar rendszámú, négyajtós, halványkék BMW sorjázott mellénk. Fiatal lány vezette. Egyedül ült a kocsiban.

A sofőr átszólt.

– Szép fejed van. Szívesen látnám kocsonyában.

– Miért bántja?

Indított.

– Buda és Pest között nem az a különbség, hogy a Duna úgy vágja ketté, hogy az egyik oldalon vannak a hegyek.

– Hanem mi? – kérdeztem.

– Pesten a kurvák nem hazudoznak. Hoci-nesze. Űzik, hajtják, vadásszák, bezárják őket. Budán a vén ügyeskedők feleségül veszik. Rizikó nélkül műlihegnek. Teniszpartiról fiatal, kis seggű villanyszerelőhöz igyekeznek.

– Lehetett gazdag ember lánya.

– Angyalföldi srác vagyok. Nem tegnap jöttem. Nem is tegnapelőtt.

Döcögtünk. Dugóba kerültünk. Fékezett, várt, indított.

– Oly szép a lágy muzsikaszó – mondta. – Fülemnek kedves. Okos emberek beszélnek. Fölszólalnak. Verseket idéznek. Nyilatkoznak. Boldogságot hirdetnek. Tehetik. Övék a rendőrség.

Kora nyár volt. Napsütés. Bámultam az embereket. A sofőr azt mondta, éjszaka szemhunyásnyit sem aludt. Ha végez e fuvarral, az első rendelőben kihúzatja a fogát.

Fékezett. Megállt.

Magasba emelve lóbálta kezét két nő. Csivitelő óvodás gyerekeket nógattak, kísérték át őket az úttesten.

– Csókolom anyátokat, apátokat, övék az örökkévalóság – kiáltotta sofőröm. – Tíz forint a hótipró. Hóhulláskor árengedmény.

Kezével pá-pát integetett.

– Fűtés, világítás a Keleti pályaudvaron.

– Mi baja? – kérdeztem.

– Pörsenés. A József utcában, a kocsisoron, börtönbüntetett feleséget keresek. Aki lecsót tud főzni.

Döcögtünk. Fékezett. Álltunk. Indított.

– A barátnője mitől borult ki?

Szorongattam a termosz fagylaltot.

– Nem tudom.

– Mindenki kiborul. Valahol belefingottak a duplanullás lisztbe. Fehér az egész főváros.

Egy sántikáló öregasszonyra ordított.

– Elfekvőbe bicegjél! Ne a kocsim alá!

Döcögtünk. Fékezett, megállt, indított.

– Ennyi töketlen kutya! Rohangászók! Lökdösődnek! Egymást tapossák! Higanyt reggeliztek, vagy paprika van a valagukban!

– Ingyen ettek banánt – mondtam. – Lejöttek a fáról. Most negyed kiló farhátért törik magukat.

Döcögtünk. Hallgatott. Majd megkérdezte, mi a bánat lenne, ha kétszáz munkás is koptatná valagát a Parlamentben.

– Munkás az munkás – válaszoltam. – Munkás nem politikus.

– No lám – mondta. – Valóban. Erre nem is gondoltam.

Fölordított.

– Mocskos, fölösleges, fránya népség! Kis ország hátán hatalmas púp! De a gombot tudnák nyomni!

– Húzassa ki a fogát – mondtam. – Megkönnyebbül. Mosolyog.

Fékezett, megállt, várt, indított.

– Nálam könnyen megy. Feleségem öt hete meghalt. Mostanában nem illik. Kurva drága a temetés. Gépészmérnök vagyok. Karcsúsítottak. Fiam tizenegy éves. Angolul tanul. Ausztráliáig rugdalom.

Döcögtünk.

– Minden sofőr gazember – mondta. – De képviselőt munka közben még nem szúrtak hátba.

A Hűvösvölgyi út tizenkettő előtt megállt.

– Végeztünk – mondta.

Táblára mutatott.

ORSZÁGOS IDEG- ÉS ELMEGYÓGYÁSZATI INTÉZET.

– Esztendő múlva száz ilyen szívet melengető épület is kevés lesz – tette hozzá.

Fizettem. Kikászálódtam a taxiból. Eszembe jutott, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Bemutatkoztam. Emberségesen fogadtak. Fiatal orvosnő karon fogva hozta barátnőmet. Asztalhoz ültetett mind a kettőnket.

Magunkra hagyott.

A rácsos ablakon besütött a nap. Néztem barátnőm hófehér haját, töppedt arcát, élettelen szemét. Nem tudtam megszólalni. Lecsavartam termoszom fedelét, kiskanállal fagylaltot raktam bele. A kezébe adtam.

– Eper – mondtam.

Ölében tartotta. A rácsos ablakot nézte. Majd váratlanul azt mondta, beszélhet az egész Koszorú utca, bámulhat a pléh Krisztus, akkor is privatizál.

Vadul, cérnavékony hangon nevetett.

– Ez hétköznapi történet. Tessék megírni.

Visszaszorítottam könnyeimet.

– Van kezdő tőkém. Kétezernyolcszáz forintom – mondta.

Elmosolyodott.

– És a karórám.

Nem sebeket ütni

Alig múlt dél, amikor hirtelen besötétedett. Itt a vihar. Be kell csukni az ablakot, villanyt gyújtani. Rossz szokásom szerint cigaretta, gyufa után nyúlok. Rágyújtok, a többi azután következik.

Lobban a gyufa, vakító fénybe borul a szoba, a környék.

Itt a pillanat, amikor elhitethetném magammal, én okoztam e ragyogást. Nem volna rossz hinni, de nem megy ez nekem. Villámlott. Csukom az ablakot. Furcsa villám, fénye kísér pár lépésnyi utamon az asztalig. Lámpát gyújtok. Nem hiszem, hogy a ki tudja meddig tartó vihar alatt énnekem világít az ég.

Már vége is, csak lámpám fényköre világít. Az asztal mellett karosszékben férfi ül. Sose láttam, mégis ismerős. Egyenesen ül, ölében jegyzetfüzet vagy magnó, de se zsinór, se gombok.

– Elemmel működik, napelemmel – tájékoztat az idegen. – Néhány kérdést tennék föl önnek, ezért jöttem. Ezért küldtek.

– Az iménti fény – kezdem tétován.

Vállat von.

– Valahogy közlekedni kell.

Igaz. Mindenki közlekedik. Többségünk kevésbé látványosan.

Nézem őt. Mintha földönkívüliekre is hasonlítana és ránk is.

– Igyekeztem hasonulni önökhöz, nyelvüket is megtanultam, amennyire lehetséges. Kérem, válaszoljon. Néhány dolgot, bármennyire igyekszünk, képtelenek vagyunk megérteni.

– A földi furcsaságokra keres választ?

Elmosolyodott.

– Ó, nem. Kissé sok volna. Most csak az önök érthetetlen lépései magyarázatát keressük.

– Miért tőlem várják a választ?

– Ön sűrűn hivatkozik szükséges és elégséges szavakra. Hivatkozik a múlt század porosz hadtörténészére, Clausewitz úrra is. A szükséges és elégséges információk fontosságára.

– Igaz – ismertem el. – Ő hirdette, a szükségesnél több információ elbizonytalanít, a kevesebb hibás döntéshez vezet. És természetesen csak az számít információnak, ami vágyak, képzelgések nélkül, csupán az adott tárgyra vonatkozik.

– Hát ezért kérem öntől a válaszokat.

Készüléke tetején kis tábla jelent meg, arról olvasta első kérdését.

– Hogyan lehetséges, hogy folyamatosan bármennyi hitelt vesznek föl, bármennyi ideig fizetik pontosan a kamatokat, tőkerészleteket, adósságuk mindig ugyanakkora marad?

Bamba képet vághattam, még a készülék is érzékelhette tanácstalanságomat, mert új tábla új kérdést mutatott.

– Talán rosszul értjük a nyelvüket. Még el nem ért tűréshatárt emlegetnek. Mi úgy gondoljuk, a tűréshatár a lehetséges tartományában helyezkedik el. Ha a lehetetlent követelik, az egészen más.

Hallgattam. Magyarázni próbálta.

– Kérem, igazítson ki, ha tévedek. Az ilyent régebben istenítéletnek nevezték. Ha valakit nem éget a tűz, nem fojt meg a víz, bár kezét-lábát összekötözve vetették a folyóba, azt vagy az Isten, vagy a Sátán segítette, ha épségben maradt. A lehetetlent követelők tudták, nem emberi tűrőképességről beszélnek. Igaz?

– Igaz. Földön kívüli erők, elnézést, nem személyeskedem, földön túli erők vagy segítették híveiket, vagy nem. De hogy jön ez most ide?

– Ha az állam követelései nagyobbak, mint az egyének nagy részének jövedelme, lehetetlen megfelelni követelésének. Ez a legtávolabbról sem tűrőképességen múlik, hiába hivatkoznak arra. A lehetetlen nem lehetséges. Aki lehetetlent követel, az nem helyzetet rendezni, az pusztítani akar. Tudatosan, tudatlanságból, az eredmény azonos. Talán csökkenne a káosz, zűrzavar, ha tartanák magukat ahhoz, amit a szavak jelentenek. Nálunk így van, és mondhatom, bevált. Ez is oka, hogy én látogatom meg önöket, és nem megfordítva.

– Higgye el, igazságos intézkedéseket igyekeznek hozni.

– Meglep. Mi úgy látjuk, egyértelműen visszaélnek szóval, számmal.

– Ezt most én nem értem. Igaz, sohanem szerettem a számokat.

– Talán épp azért idegenkedik tőlük, mert túl könnyű visszaélni velük. Válaszoljon. Milyen alapon állapítják meg azok az árak jövőbeli emelkedését, akik az árak alakulásába nem szólhatnak bele? Más tervez s nyilatkoztatja ki akaratát, más emel árat kedve szerint. Közzé tesznek olyan változtatást, amely nem függ tőlük. Milyen alapon terveznek, akiknek a megvalósításba beleszólni nincs joguk?

– Hogy igazítani tudják valamihez a jövedelmek emelését. Talán.

– Képzelt dráguláshoz valós kompenzáció. Muris.

– Nem olyan nagyon.

– Pár számot említenék, bármennyire is irtózik tőle. Tizenöt százaléknyi emelést terveznek azoknak, akik még a szükséges gyógyszereiket sem tudják a jövőben kifizetni, a néhol száz százaléknál magasabb áremelkedés miatt. Csak a telefon százötven százalékkal emelkedett. A tervezett árnövekedés 40%. Ilyen tételekkel nem lesz könnyű megtartani. Tehát lesz 15 és 20%-os jövedelememelés. Simán. Az intézkedést hozók a maguk számára átlagot számítanak, átlag 20%-ot tartanak helyénvalónak. Mókás. Ha tízezer forintos kereset 5%-kal emelkedik, az ötszáz forint többlet. Ha hatvanötezer forintos havi fizetés 35%-kal, az közel 23 ezer forintos többlet. És így is kijön az átlag 20%. Nem rossz találmány ez a kis szó. Átlag. És mindez az ön által említett igazságosság nevében. Mert arról beszélt, ugye?

– Arról – mormogtam kedvetlenül, mert egyre kevésbé szeretem a számokat.

– Régebben egy Arisztotelész nevű úr közzétette meggyőződését, mely szerint az állam és polgárai háztartásai hasonlóak. Akik nemcsak idézik, de munka közben számolnak vele, azok rendszerint rendbe hozzák az állam pénzügyeit is a sajátjukon túl. Evidencia. Ha az ön háztartása rossz helyzetbe kerül, anyagi segítségre szorul, ön épp akkor bővíti sok magas fizetésű alkalmazottal személyzete számát? Fölöslegessel terheli könnyítésre szoruló háztartását?

– Nem hülyültem meg.

– Nem hülyeség. Létrehoztak önkormányzatokat, mert azok ismerhetik legjobban a helyi problémákat, körülményeket. Rátalálhatnak megoldásukra. Nem kezelésükre, mert az nem ugyanaz. A megoldásra. Így van?

– Így. És így van jól. Azok döntenek, szabadon, akik tudják, miről beszélnek.

– Helyi szervek. Ha viták merülnek föl, túlméretezett állami szervekhez fordulhatnak, hogy igazságot tegyenek. Szükséges fölsorolnom valamennyit?

– Jaj, ne, az Istenért!

– Furcsák maguk emberek. A fölsorolásuk végighallgatása ellen tiltakoznak, az eltartásuk ellen nem. Rendben van. A nehéz anyagi helyzetre tekintettel, takarékosságból létrehoznak számos új hivatalt, ellenőrizni, irányítani a szabad önkormányzatokat. Mit gondol, a pazarlás mellett nem ártalmas is?

– Ha lúd, legyen kövér – mondtam mélységes meggyőződéssel.

– Ön is ismerkedett történelmükkel, én is. Tudna bármely korból olyan magatartást említeni, midőn az ország vezetői, igen nehéz helyzetben, csak a maguk kiváltságait akarták megteremteni, bármi áron? Ne tiltakozzék! Nem azt mondtam, kiváltságaikat megtartani, vállalva a velük járó kötelezettségeket. Nem. Olyan helyzetet, amikor a kiváltságosoknak nem kellett cselekedeteik következményével számolniuk. Gyakorlatlanok, majd beletanulnak. Ennyi. Nem baj, ha kárt okoznak tévedéseikkel. Csak kiváltságaikat teremtsék meg tűzön-vízen át. Ha koldussá teszik a fél országot, akkor is.

– Ilyen nem volt. Olyan igen, aki saját birtokai jövedelmét ajánlotta föl.

– Szép, régi mese. Egyszer volt, hol nem volt. Hagyjuk.

– Szívesebben beszélnék erről.

– Azt elhiszem. De én most a logikátlanságok logikáját keresem, ha ugyan van nekik. Üzemanyagárakat emelnek, csatlakozva a világpiaci árhoz. Akik szállítják áruikat, és mindenki szállít, az új árat azonnal beépítik a forgalmazott áruk árába. Emelnek, sokszor irreálisan sokat. Majd esnek az üzemanyagok árai, kénytelenek ezt is követni, a szállítás olcsóbb lesz. De az előzőleg beépített áremelések maradnak ott, ahová föltornázták őket. Reális ez így?

– Semmiképpen. Önök hogyan intézik az ilyent?

– Mi tudjuk, az ingadozás kiegyenlítődik. Ha nem nyúlnak azonnal hozzá, csak elviselhető bajt okoz. Nemcsak nálunk tudják, más, működő országokban is így van. Attól működnek, többek között. Emelkedés, esés kiegyenlítődik, ha hagyják. A csak fölfelé korrigálás ellehetetleníti milliók életét, épp azokét, akik nélkül nem lehet kimászni a bajból. Előbb-utóbb valakinek dolgozni is kell, másképp, csak szavalással nem megy. Az országban és életben kell tartani a munkavégzésre képes lakosságot. Másutt is volt már gazdasági probléma. Olyankor szigorúan kordában tartották a kiadásokat, intézkedésekkel a gazdasági gyarapodást mozdították elő, növelték a jövedelmeket. Csak ezek után emeltek adót. Tehették, már volt miből megfizetni. Megoldódtak a bajok, csökkent a deficit. Nem új adók kivetésével nehezítik a gazdaság működését. Tudja, nálunk, de hát az egy másik világ, igaz, hogy kitűnően működő világ, aki azt óhajtja, hogy számoljanak vele, betartja szerződésben vállalt kötelezettségeit. Nem másítja meg önhatalmúlag, egyoldalúan. Mert azt nem lehet.

– A kamatadó bevezetésére gondol?

– Többek között. Az alacsony kamatú hitelek szerződései még nem inflációban köttettek meg. A forint tartotta az értékét. A hitelt folyósító vállalat különféle forrásokból biztosította a kevésnek ítélt hasznot. Különféle sorsjegyeket adott ki. Az azóta inflálódó, elszegényedő világban tömegek kergetik szerencséjüket, mert alig van lehetőség primer életföltételeik kielégítésére. Hatalmas nyereséget zsebel be a vállalat, hatalmas nyereséget zsebel be az állam. Ahogy nő a szegénység, úgy nő a már csak szerencsében bízók száma, vagyis a nyomor vámszedői haszna. És mindez nem elég. Utólag megsarcolják azokat, akikkel alacsony kamatú hitelekre kötöttek szerződést. Tisztességes ez?

– Alig hiszem. Talán még hitelünket is csorbítja ez az eljárás a világban.

– Természetesen csorbítja. Angliában még ma is él egy törvény, mely szerint a királyt nem lehet bírói úton felelősségre vonni. Egyetlen kivétel, ha a korona lépése valamifajta szerződésszegést foglal magában. Márpedig bármely szerződésfeltétel utólagos, egyoldalú megváltoztatása szerződésszegés. A kiszolgáltatott fél nem döntheti el, az újonnan diktált föltételeket elfogadja-e, képes-e vállalni. Megfelelni olyan követelményeknek, melyeket megkérdezése nélkül erőszakolnak rá. Tudom, Anglia sziget, de összekötődik Európával. Szerződésszegés, megbízhatatlanság távolít Európától. Ilyen intézkedések nyomán nehéz átkelés várható az áhított Európába. Ha várható egyáltalán. Miért tágítják intézkedéseikkel az űrt önök és Európa között, ha céljuk a mielőbbi csatlakozás?

– Nem tudom. Talán abban bízunk, nem ítélnek meg ilyen szigorúan.

– Talán nem mondják ki. Aki a szerződést érdektelen papírrongyként tartja számon, amely kénye-kedve szerint bármikor bármire önkényesen megváltoztatható, abban milyen alapon bízhat bárki is? Nagyobb kárt okoz, mint amennyi többletbevételt szerez. És mindez miért?

– Miért?

– Egyre szaporítják a most is aránytalanul sok hivatalnok számát és a hivatalokét. A nyolcvanmilliós Németország hatszáz képviselővel intézi az ország ügyeit, önök tízmillióan közel négyszázat igényelnek. Miért?

Hallgatok.

– Az egyre szaporodó pártok, társaságok költségeit az egész ország lakossága fedezi. A kevesek, akik pártokba lépnek, fizetik a tagdíjaikat, és fizetik adóikból az ellenpártok eltartását is. A pártoktól távol maradók adóikkal szintén támogatják azokat a szerveket, amelyektől azért maradnak távol valószínűleg, mert nem értenek egyet a programjukkal, nem érzik, hogy képviselik az érdekeiket. Így van?

– Valószínűleg.

– Az államigazgatási szervek is gombamód szaporodnak. Tisztségviselőiket igen magas színvonalon kell eltartani. Miért?

– Ha én azt tudnám.

– Az irreálisan beszedett, kierőszakolt adók lassan már csak a bürokrácia mind kényelmesebb eltartását vállalják. Növekvő létszámuk növekvő igényeit képes fedezni, porhintésként hoznak alig észrevehető szociális intézkedéseket. A nép gondjait oldja meg maga a nép. Gyűjtsenek, jótékonykodjanak, adományozzanak, kéregessenek olyan dolgokért, melyek intézése az adókból az állam hatásköre másutt. Miért?

– Türelmes nép vagyunk.

– Mondják, évezredek óta, önöknél ez hosszú időnek számít, hogy egy társadalom akkor indul el lefelé a lejtőn, amikor a bürokrácia eluralkodása, a kaszt- és hierarchikus rendszerek, a társadalmi megcsontosodás, szervezeti földuzzadás, a visszajelzések kiiktatása ellehetetleníti a megújhódást, alkalmazkodást. Csakhogy ezek a jegyek másutt a társadalom elöregedése kísérői. Önök miért intézik úgy, nem kis nehézségek árán, hogy új társadalmuk öregként szülessék, az elöregedés minden jegyét hordozva? Elöregedetten? Miért?

– Nem tudom. Gyerekkoromban, valamikor a két háború között, az utcán találkoztam egy bronzszoborral. Nem emlékszem, hol, azóta se láttam. Csizmát viselt, úgy tűnt, nem piedesztálon állt. Mondom, találkozásunk helyére nem emlékszem, de arra igen, amit rávéstek. Ennyi sok év után is, mert nálunk fél évszázad sok idő. Azt vésték rá: „Nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani jöttünk a Parlamentbe.” Bízzunk abban, hogy nem csak én láttam.

Lusta napraforgó

A fiú pizsamában, széles ágyon olvasott. Éjfél is elmúlt, amikor különös élettársa hazatért.

– Monsieur nem alszik?

– De igen. Csak azt álmodom, olvasok.

– Mindig bolondozik. Monsieur könnyen bolondozik.

– Nem nehéz annak, aki bolond.

– Monsieur nem bolond. Monsieur furcsa.

– Furcsa bolond vagyok.

Letette könyvét paplanára.

– Vigyázz, hosszú combú francia. Nem szabad elvitatni bolondságomat. Soha. Senkinek. Mióta élek, ragaszkodom hozzá. Enyém, mint kezem, lábam. Ezért szeretnek. Jóízű francia konyakkal kínálnak.

– Monsieur nem bolond. Monsieur gőgös. Lélektelen.

A fiú csodálkozott.

– Én? Nahát! Gyomrom is tele van lélekkel. Időnként, ha már torkomig ér, felét kihányom.

– Barátai mondják, egyik pillanatról a másikra nem tudják, nevet vagy harap.

– Csakugyan. Ritkán nevetek. Gyakran harapok. Barátaim szeretik a potya banánt, datolyát, kiló édes mazsolát. Néhány évvel a háború után nagy szerencséjük, hogy akadt egy hosszú combú francia, aki időnként az Arlberg expresszel Párizsba látogat, kétbőröndnyi csemegével tér vissza.

– Monsieur szeretett valaha valakit?

– Hosszú combodat. Juliska nénémet. Albérleti szobámat.

– Hiányzik?

– Bolondnak való volt.

– Monsieur tegnap megvert egy embert a Népszínház utcában. Véresre verte.

– Nem tudta, bolonddal nem szabad bolondozni. Szappant akart eladni. Ládányit. Sárga színűt.

– Ezért rugdalta fejét a járdán?

– Sárga szappan nem habzik. Ilyent nem szabad árulni.

– Érthetetlen.

– Teljes mértékben. Ezért ütöttem le. Szégyellem, hogy föltápászkodott.

Az asszony csöndesen kérdezte:

– Monsieur ölni is tud?

– Ha úgy jön ki a lépés.

Az asszony a fürdőszobában lezuhanyozott, majd hálóingben a fiú mellé bújt.

– Nem is érdekli, merre jártam éjszaka?

– Egy esztendeje otthagytad Párizst. Ha mókás hangsúllyal, de elég jól beszélsz magyarul. Eligazodsz Pesten.

– Nem félt, hogy bajom történt?

– Erik lakásán? Nem jutottál sokra. Hazaküldött.

Kis szünet után hozzátette:

– Fél tőlem.

Az asszony cigarettát kért. A fiú tüzet is adott.

– Monsieur honnan tudta, hogy Eriknél voltam?

– Te mondtad, furcsa vagyok.

– Erik miért fél monsieur-től?

– Tőle kérdezd.

– És ha nem küld el? Ágyába bújok?

– Nem nyugtalanít. Nem hozol szégyent rám. Tudod, mit kell csinálni.

– Monsieur soha nem féltékeny?

– Soha nem volt ilyen ingerenciám.

Az asszony gondolkozott, majd csöndesen mondta:

– Monsieur nem volt még szerelmes.

– Nem igaz. Nőt látok, mesélek. Hajnalban elmondom, szegény ember kincse az alvás. Pokolra kerül, aki fölébreszti.

– Minden nőnek kitalál meséket?

– Nem nehéz. Megnézem elölről, hátulról. Ha stimmel, cuppantok. És jön a mese.

– Hosszú combom van. Nekem nem mesél?

– Meséltem eleget.

– Párizsban. Pesten elfogyott?

– Ha egyszer elfogy, elfogyok én is.

Az asszony nézte a szomorú arcot. Megcsókolta.

– Meséljen Pesten is.

Most a fiú gondolkodott.

– Szülővárosomban szép mesék születtek. Csodálatosak. Nagyszerű emberek élnek itt.

Cigarettára gyújtott, és hozzákezdett.

– A Rákóczi út és a Luther utca sarkán van egy magasnál is magasabb bérház. Annak legfölső emeletén volt a Paramount filmgyár lerakata. Hatalmas termekben rengeteg sok állvány, rajtuk tányér alakú filmdobozok. Juliska néném raktárvezetőként ott kereste kenyerét. Törékeny volt, mindig nevetett. Mulatságos történeteket mesélt. Hol lusta napraforgóról, aki társai között egyedül nem volt hajlandó forogni a nap után, hol zeppelinről, ami csak fölfújt uborka. Szép, romantikus meséket is mesélt. Híres cigányprímás temetéséről, ahol száznál is több cigány hegedült. Annyi rózsát dobtak sírjára, hogy a felhőkig ért. És sok más történetet is mesélt. Bolondnak tartották, mert mindig nevetett, mindig mesélt. Bolond is lehetett, mert nagyon szerette az életet. Valahányszor meglátogattam raktárában, puszit adott, nevetett, rendezte céduláit. És mesélt. Mesélt oly könnyen, ahogy levegőt veszünk. Biciklivel közlekedett. Taposta a pedált, míg le nem esett a hó. Szerettem őt. Örökké cukorkát majszolt. Biztatott, udvaroljak lányoknak. És mesélt szerelemről. Szeme ragyogott, mert életében először szerelmes volt Kovács József szabósegédbe. Biciklizni tanította. Büszkén mesélte, fél óra múltán, segítség nélkül, Kovács Jóska körbekarikázta a Városi Színházat. És nevetett. Csilingelő hangját most is hallom.

A fiú elhallgatott. Cigarettáját szívta.

– Meghalt?

A fiú durván ráförmedt.

– Nem! Megölték! Mondtam már, hányszor mondjam még, nem ugyanaz!

Az asszony nem mert szólni. A fiú rövid hallgatás után folytatta.

– Kovács József bevonult katonának. A Donnál akna tépte szét. Juliska nénémet vagonba rakták. Deportálták. Vártam őt. Nem jött vissza.

– Monsieur eljött Párizsba.

– Amikor megértettem, nincs mire várni. Az utolsó estémen itthon rumot ittunk. Erik már részeg volt. Röhögött. Mindenen röhögött.

– Juliska nénéd? – kérdezte. – Szappant főztek belőle. Nem jó szappan. Sárga, és nem habzik – mondta. – Csak mosásra való.

A fiú elnyomta cigarettáját.

– Láttad Erik arcán a forradást? Szájától a füléig? Elszaladt a kezem, kezemben a kés.

Hosszú csönd után az asszony megszólalt.

– Erik katona.

– Kedveli az egyenruhát. A háborúban a nyilaskeresztes pártét viselte. Milyen rangja volt, nem tudom. Most alhadnagy. De most sem katona. Sofőr az ÁVH-n. Főnökével pecázik, vadászik.

Leoltotta a villanyt.

– Eriket nem kell félteni. Cserél még eszmét, egyenruhát.

Karórája világító számlapját nézte.

– Késő van. Aludjunk. Juliska néném nevetve mondta mindig: szegény ember kincse az alvás. Pokolra jut, aki fölébreszti.

Minden relatív

Zimonyi Istvánt kalandvágya vitte, közvetlenül a háború után, országokon át Párizsig. Könyvből, filmből ismert utcákat, utakat, hidakat, múzeumot, mulatót, székesegyházat. Az idegen városban sok mindent ismerősként üdvözölt.

Ott találkozott, életében először, a szerelemmel.

Körülbelül négy esztendő után honvágya hozta haza. Nem bírta tovább megtartani Párizs, Yvonne, szerelem, jólét. Semmi.

Yvonne hamarosan utánajött. Váratlanul. Fölszámolta jól menő üzemét. Rengeteg bőröndjével a számára ismeretlen ország ismeretlen városába érkezett, melyről, mielőtt Zimonyival találkozott, talán nem is hallott soha. A Keleti pályaudvaron mosolyogva köszöntötte őt Zimonyi István.

Boldog esztendő következett. A vége felé Yvonne-nak hivatalos borítékot adott át a postás. Amikor megmutatta az értesítést, tíz napon belül köteles elhagyni Magyarországot, Zimonyi annyit mondott:

– Érdektelen.

Politika soha nem érdekelte. Alig tudott valamit a megváltozott világról.

– Furcsa ember maga, monsieur. Magának mindenhol minden érdektelen.

– Nem igaz. Lábad, derekad, csípőd, hullámzó kebled, fekete szemed nem érdektelen.

– Monsieur szereti a szememet?

– Nem mondtam még?

– Elfelejtette.

– Belenézek, szédülök. Ámulok.

– Mit lát?

– Ha nem mérges, gyönyörűt. Ha mérges, gyönyörűt. Ágyban csodát, mert bandzsítasz.

– Ha kiutasítanak, el kell mennem. Akkor monsieur mit csinál?

– Három gyereket. Szőke, kék szemű, svéd lánytól.

– Stockholmba utazik?

– Ott még nem jártam.

Este, ágyukban, Yvonne csöndesen kérdezte:

– Hogyan él majd nélkülem?

– Pompásan. Küldesz sok banánt, datolyát. Télen meleg cipőt.

– A svéd lánynak is.

– Te sírsz?

Dühbe jött.

– Ha a svédet is kiutasítják, hozok portugált. Utána törpe pigmeust. Szaladgálok erre-arra. A fél világ megtanul magyarul. Vagonszám küldenek ajándékokat.

Megcsókolta Yvonne-t.

– Szeretlek. Hetvenévesen majd megkérlek, gyere orvoshoz. Kanalas orvosságot íratok horkolás ellen.

– Nagy gazember maga, monsieur. Mindenre gazemberséget tud.

– Yvonne, te rendes francia asszony vagy. Ha alszol, azt álmodod, fűrészmalommá változtál. Demizson kanalas orvosságtól talán csöndes télikabát leszel álmodban.

Zimonyi István másnap a Csokonai utcába ment, a KEOK központjába. Magas, jóképű, udvarias, halk szavú, talán harmincéves, egyenruhás államvédelmi őrnagynak mondta el gondját. Kérte, hosszabbítsák meg Yvonne tartózkodási engedélyét.

– Feleségül veszem, amint lebonyolódik válópöre.

Az őrnagy sajnálkozott.

– Nem hosszabbíthatom meg. Nem tehetem. Egy éve él itt Pesten. Lett volna mód, idő házasodni.

– Követségeken keresztül zajlik a válópör. A férje Belgiumban él, a belga követségen keresztül a francia követségre kerülnek papírjai, csak azután hozzánk. Sok időbe telik iratok utaztatása. Idő kell hozzá. Mindössze hat hónap türelmet kérek.

– Nem segíthetek. Nincs több türelem.

Az őrnagy befejezettnek tekintette a tárgyalást.

Zimonyi még próbálkozott.

– Nekem ötéves tartózkodási engedélyem volt Párizsban. Marha fejjel hazajöttem. Yvonne marha fejjel utánam jött. Otthagyta szüleit, testvéreit, családját. Fölszámolta egész addigi életét, az üzemét, lakását, mindent. Itt vettünk lakást, bútort, jóval szerényebbet, mint amit ott hagyott. És most itt állunk megfürödve.

– Elismerem, valóban fatális helyzet – mondta az őrnagy. – A politika nemritkán ártatlan embereket sújt. De a nemzetközi légkör óvatosságra int. Előfordulhat, hogy látni akarja majd szüleit, meg kívánja látogatni őket. Elfogadom, csupán gyermeki szeretetből. De ki biztosíthat róla? További utazgatása, amit itt tartózkodása maga után vonna, nem engedélyezhető.

– Értse meg végre, nem utazgatni akar. Itt akar élni. Szeretjük egymást.

– Semmit nem tehetek.

– Maga most mit mondana Yvonne-nak? Politikáról nem beszélhetek neki. Egyikünk sem ért betűt sem belőle. Mielőtt üzemet nyitott, balett-táncosnő volt. A balettkarból vette feleségül a belga gyáros.

Az őrnagy természetes hangon mondta, nem mentegetődzött.

– Nekem is parancsolnak. Ha nem megy el, intézkedünk.

– Akkor adják ide az útlevelemet. Vele megyek.

Az őrnagy elnevette magát.

– Tréfál? Sok állampolgár boldog lenne, ha fele annyit utazott volna, mint maga.

– És miért nem utaztak? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Zimonyi.

Az őrnagy nézte őt. Látta, nem bolondozik.

– Ő elmegy. Maga itthon marad.

– Sok furcsasággal találkoztam már – jelentette ki Zimonyi –, de ilyennel még nem. Két ember magyarul beszél, és nem értik egymást. Az útlevél személyi okmány. Nem adja ide?

– Nem, Zimonyi István. Nem adok útlevelet.

– Akkor megszököm.

– Akkor elfogjuk.

Most Zimonyi nevetett.

– Nem olyan ügyesek maguk. Nekem nagy gyakorlatom van. Sok ország határán szöktem át, míg Párizsba jutottam.

Hazament. Yvonne-nak elmondta eredménytelen próbálkozását. Kérte, csomagoljon. Vigye magával az ő ruháit is, kabátját, minden holmiját.

– Bécsben várj meg, azután irány Párizs.

– Hogy jut el Bécsbe, monsieur?

– Körülnéztem a piacon. Pozsonyban magyar halász éjszaka átvisz ladikjával a Dunán. Ausztriába. Ott már nem lesz gond. Száz dollárért visz át.

Hozzátette:

– Salgótarjánig vonaton utazom. Onnan átszököm Pozsonyba. Kukoricásokon biztonságosan visz át az utam. Párizsból képeslapot küldök az őrnagy elvtársnak.

– Nem látom többé, monsieur.

Zimonyi nevetett. Megcsókolta.

– Akkor a télikabátomat küldd vissza. Fázós vagyok.

Yvonne másnap jegyet váltott Párizsba. Zimonyi Salgótarjánba. Reggel, mielőtt a pályaudvarra indultak, annyit mondott:

– Irigylem a vándorköszörűsöket. Egyiküknek sem kell sötét éjszakán kukoricásokban kóborolni.

– Azt mondta, a kukoricásban biztonságos az út.

– Az. Királyhelmecen nyújtódzkodom. Pozsonyban sétálgatok. Bécsben ágyba bújok. A másvilágon anyámat megkérdezem, miért kell mindig vándorolnom?

Yvonne elutazott. Zimonyi eljutott Pozsonyba.

Elfogták.

Két civil ruhás nyomozó, egyikük magyar, megbilincselte.

– Ne bolondozzon, Szalay – mondták. – Maga diplomás ember. Kommunista létére elárulta a kommunista rendszert. Áruló. Ha kell, két tökét elverjük, de beszélni fog, erről megnyugtathatjuk.

Hiába bizonygatta, ő nem Szalay, azt se tudja, ki az, senki nem hitt neki. Visszahozták Rajkára. Órákon át kihallgatták. Fenyegették.

– Ne bántsák két tököm – könyörgött Zimonyi. – Nem vagyok Szalay. Nincs diplomám. Nem vagyok kommunista. Áruló pláne nem. Vasesztergályos vagyok. Bécsben francia asszony vár. A KEOK-ban az őrnagy elvtárs megmondta, ne szökjem, elkapnak.

Nem érdekelt senkit, amit mond. Ragaszkodtak ahhoz, Szalayt sikerült elfogniuk.

– Nem kalkulálhattam, hogy egy kommunista helyett én kerülök ide. Ha most elverik tökömet, csipogok életem végéig. A Szalay röhöghet markába. Nagy igazságtalanság, mert nem áll a helyemre esztergálni.

Másnap kiderült a tévedés. Szalayt napokkal előbb letartóztatták.

Déltájt Zimonyi Istvánt egy ÁVÓ-s kiskatona az udvarra kísérte. Besorolták, ahogy ők mondták, a bokorugrók közé. Voltak talán negyvenen. Később katonai buszba zsúfolták mindnyájukat.

Faggatták a kísérő legénységet, hová viszik őket, de azok egy büdös szót sem szóltak.

Amikor Budára kanyarodtak, néhányan megjegyezték, a Margit körúti fogháznál állnak meg. Amikor átértek Pestre, a Markó utcait tippelték. A Csengery utca és Andrássy út sarkán megállt a busz. Csönd támadt. Az Andrássy út hatvan nevet kimondani se merték. Akkor jött meg újra a hangjuk, amikor továbbutaztak a Keleti pályaudvar felé. Többen mondták:

– Mosonyi utca.

Amikor már besötétedett, a Kerepesi útra fordultak.

Kitört a pánik.

– Szibériába visznek – ordították. Sikoltoztak.

Zimonyi röhögőgörcsöt kapott.

– A kurva életbe! Ott még nem jártam! Orosz nő ágyába nem bújtam!

Kistarcsán állt meg a busz. Kinyitották az internálótábor kapuját. Egy tiszt szólt:

– Leszállni! Tízesével sorakozni! Csomagokat láb elé tenni!

Az utasok sírtak, nevettek. Egymást ölelték boldogságukban.

– Itthon maradtunk! – kiáltozták. – Magasságos Isten, nem hagytál magunkra!

Zimonyi szemüveges orvostól kérdezte:

– Ugye, milyen pompás az élet?

– Így igaz – válaszolta az orvos. – Minden relatív.