Pipacsok

Tavaly novemberben, kora délután, halottak napján temetőben jártam. Gyertyát gyújtottam apám sírján, megkarcoltam sírkövét.

Mi dolgom itt? – gondoltam. Kevés szavú, gőgös iparos, szerencse fia volt. Nem várt meg nyilas terrort és mi minden mást. Rövid imát mondtam, szívemből, hisz biciklit vett nekem, munkára szoktatott. Nyomornegyedben mosolyogni tudott. Ablakunkra nap süt, lábunk földig ér – magyarázta. Soha nem ütött meg.

Magam kitalálta imát mondtam, és tudtam, Isten érti.

Borongós ég alatt sírköveket nézegettem, olvastam számomra ismeretlen neveket.

Hajlott hátú, mesebeli öregasszony ezüstfejű ébenfa botjával sírok fölött hajlongott, hadonászott. Lépegetett egyiktől másikig.

– Szálljatok le, rossz szellemek, szaporán, nyugodjatok szelíd holtak, vigyázok lelketekre – mondogatta vékony, reszketeg hangon.

Néztem távolodó alakját. Háborodott spiritiszta – gondoltam –, esténként homályosan világított szobában szellemeket idéznek. Talán boldogok.

Halottasautó haladt el mellettem, lassan. Mögötte zokogó, gyászoló család. Lefátyolozott asszony, mint mulatságos színdarabban, percenként sikoltott, karját égnek dobta.

Bűne nagy lehet – gondoltam. Könnyű mosollyal, közömbösen néztem.

Tudom, közhely, elhullunk mindahányan, valaki mindig rikácsol. Csalhatunk, hazudhatunk, váltogathatjuk álarcunkat, forgathatunk akárhány köpönyeget. Nincs, amin meglepődnék.

E kora délutánon meglepődtem.

Fura história. Bizonyságom van rá, nem álmodtam.

Sírkőnél tizennyolc év körüli lány állt, térdig érő bundában. Keskeny metszésű szeme világítóan zöld. Nyugodt arca kivételesen szép. Mellette alacsony, szemüveges, csúf, ráncos arcú férfi, hatvanadik évén túl, jól szabott, prémgalléros kabátban.

Ő szólított meg.

– Pipacsokkal kéne teleültetni a temetőt. Nem lenne ilyen szürke, egyhangú.

Eltapostam cigarettámat.

– Hangszórókat kéne fölszerelni – mondtam. – Kellemes muzsikára, csokrokat lóbálva, vidáman lépegetnének a látogatók.

Elmosolyodott.

Ő sok esztendeje számtalan szerencsétlen között él – magyarázta –, depressziós szülők hallgatag gyermekei között. Kórtermébe mindig beraknak néhány debil beteget. Mosolyt fakasztanak, virágoznak, mint a pipacsok.

– Nem szabad mindent olyan komolyan venni. Élünk, nevetünk. Humor nélkül nehéz. Öt vagy hat feleségemet temettem el.

A lány a sírkőre mutatott.

– Hetet.

– Igen. Anyád volt a hetedik.

Elmondta, özvegyasszony volt a hetedik, lányát hozta hozományként. Együtt nevelték. Amikor újra magára maradt, megkérte a lány kezét.

Most ő a nyolcadik.

– Én kértem meg a kezed – mondta a lány. – És hálás vagyok, mert feleségül vettél.

A temető kapujában a hajlott hátú öregasszony, ezüstfejű ébenfa botjára támaszkodva elmondta, Debrecen mellett volt kitelepítve. Grófnő, Marinka a keresztneve. Más körülmények közt megmondaná családi nevét is, most nem teheti.

– Nincs villamospénzem.

A prémgalléros férfi pénzt adott neki. Majd megkérdezte, mivel foglalkozom, és meghívott vacsorára.

A Bem rakparton laktak.

Nézegettem értékes könyvtárát, ablakából a Dunát és karcsú, gyönyörű feleségét.

Vacsora közben irodalomról, zenéről beszéltünk, filozófiákba bonyolódtunk. A férfi megjegyezte, maflaságnak tart gyászt, nem hisz halottkultuszban.

A feleség, elsőéves medika, ritkán szólt közbe. Időnként férje humoros megjegyzésein elmosolyodott. Gyógyszert hozott, pohár vizet, és én bámultam őt, mert mélyen, vitathatatlanul szerelemmel szerette férjét.

Már kávét ittunk.

Nos, a férje elmondta, beteg gyermekek között tölti jóformán minden idejét. Hivatás az hivatás. Az övé hitvány hivatás. Nem diagnosztizálhat utcán, villamoson, még saját kórházi szobájában sem kérés nélkül. Értelmetlenül elpergett élete. Most szembe kell néznie avval, milyen kevés valódi eredményt ért el.

– Lehetetlen, tanár úr – mondtam. – Miért ez az oktalan keserűség?

Tiltakozott.

Félreértem őt – mondta. – Nem keserű. Tényt állapít meg. Ő polgár, talán az utolsó patríciuscsalád tagja. Ők is kihalnak lassan, mint az én józsefvárosi munkásaim.

Fölállt, a könyvespolchoz lépett.

Örömteli életet él – folytatta –, hisz becsülettel végzi munkáját. Amennyire lehet. Így nevelték őt, így nevelte, tanította nyolcéves kora óta akkor még fogadott leányát, most már feleségét. Ha hivatása gyakorlása során valami bosszantotta, tizenéves, elkényeztetett, tudatlan, semmirevaló deviánsokkal való, üresjáratú fecsegés. Bár igazabb, ha azt mondja, nem tőlük, a szüleiktől undorodott.

Legyintett. Szivarra gyújtott.

Tüdőrákja van – mondta. Talán még hat hónapig varázsolhat pipacsokat a gyerekek köré. Ha egy is elmosolyodik, nem dolgozott hiába.

Szép, régi Pascal-kötetet emelt le a polcról. Ajándékba adta.

– Olvastam, magyar nyelvű Pascalja nincs. Fogadja el.

A felesége kísért ki.

Szelíden, szép mosollyal mondta.

– Ne reménykedjék. Ne keressen minket. Ne telefonáljon. Hat év múlva én varázsolok pipacsokat a gyermekkórterembe.

Novemberben, halottak napján, gyertyát gyújtok apám sírján. Megkarcolom sírkövét.

Mit keresek itt? – gondolom.