Bosszú

Szabó Tünde kemény hidegben, rövid irhabundája vállára vetett, fehér fűzővel összekötözött korcsolyacipőjével, ideges, szaporán igyekvő emberek között baktatott barátnőjével, Vargha Pannival. Sokáig szótlanul.

Alkonyodott. Ostorlámpák világítottak.

Vargha Panni sült gesztenyét majszolt. Ő törte meg a csöndet.

– Megesett a nagy eset? Megmondtad neki? Szép mosoly, szép az ára. Akár fiú, akár lány, csak egészséges legyen. Négy kiló. Bömböljön teli tüdőből. Veszek neked kismamaruhát. Osztályfőnöködet megkérjük, óra alatt fotelban ülhess.

Az utolsó szem sült gesztenyét hámozta.

– Ügyes fiú. Oda tette, ahová kellett. Ha máshová teszi, ügyetlen. Eredménytelen.

Szabó Tünde hallgatott. Könnyes szemmel.

– Szerelmes vagy, szenvedsz. Öröm, szenvedés. Neve szerelem.

– Nem vagyok szerelmes.

Halkan, élesen nevetett.

Barátnője ámult.

– Akkor miért pajzánkodtál?

– Szép, ha mosolyog. Szeme, foga világít.

– Az igen. Az más. Ha világít, ledobjuk gönceinket. Megmondtad neki?

– Meg. Tagadja, hogy köze van hozzá. Olvasta, gyerek akkor lesz, ha két ember szereti egymást. Ő nem szeret engem. Így nem lehet.

Vargha Panni tűnődött.

– A rohadt anyját. Mért nem vettél be antibébit?

– Nem volt nálam. Váratlanul történt.

– Egészen váratlanul lakására mentél. Egészen váratlanul mosolygott.

– Megbosszulom. Nem mosolyog többé.

– Tökön szúrod. Golyóstollal. Magyarórán a tanárnő lefogja, te működsz.

Keserűen hozzátette:

– Nyomorult dolog lánynak születni. Ha antibébit szed, feneke megnő. A fiatal urak utálják a gumit. Jó szüleink szigorúak. Tanácsolják, tartózkodjunk még a nemi élettől. De hát én ebédelek. Vacsorázom. Tanulok. Ha kedvem szottyan, kefélek. Tizenhat éves vagyok. Pillekönnyű bugyimból kilépek.

Kis szünetet tartott.

– Mennyi idős a dolog?

– Harmadik hónapban vagyok.

– Anyáddal kell beszélni. Egy küret elintézése macerás.

– Anyám, ha megtudja, sikoltozik. Apám szíjat hasít a hátamból.

– Tudsz más megoldást? Apádnak nem kell elmondani. Minek?

– Nem tudok. Csak annyit, bosszút állok.

Foga közül, sistergő gyűlölettel ismételte:

– Bosszút.

– Fejezd be marha szöveged – szólt rá ingerülten barátnője. – A szép mosolyú fickó nem itatott le, nem ütött tarkón. Nem akarsz feleségül menni hozzá. Nem is venne el. Nem szülöd meg gyermekét. Különben is, miféle bosszúra gondolsz? Elveszed a radírját? Kabátjáról a gombokat?

Szabó Tünde szénfekete szemével barátnője arcába nézett.

– Ma este kigondolom. Esküszöm, anyja, apja is sírni fog.

– Magaddal foglalkozz, ne vele. Sokat hülyülsz, még kifutsz az időből.

– Gyere föl hozzánk. Vacsorázz nálunk. Ha ott vagy, talán kisebb botrány lesz. Ma megmondom anyámnak.

– Jó. Majd hazatelefonálok, szüleim ne kapjanak frászt. Különben is, rég nem voltam színházban. Nagyon remélem, feledhetetlen előadás lesz. Anyád kiabálja, te kurva. Te kéred őt, ne kiabáljon, nem akarsz koraszülést. Apád megtapos a szőnyegen, páros lábbal ugrál hasadon. Teli torokból dalolja: nem leszek nagypapa. Te nem mész kolostorba, csöndesen nyugszol temetőben. Apád fogát csikorítja börtönben, anyád kaját visz neki. Rántott gombát majonézzel. Minek nekünk Shakespeare?

– Ostoba vagy – mondta komolyan Szabó Tünde. – Kicsit zongorázom, azután vallok.

Fanyarul nevetett.

– Kibántak magukkal, rossz névre kereszteltek. Ha szeretnek, Tündi vagyok, ha dühösek, Tünde. Mindkettő szép.

– A szép mosolyú hogy szólított?

– Tünde, csináld meg a matekomat.

– Attól maradtál teherben? Matekleckétől?

– Csak három példa volt. Minden gyorsan ment.

– Kefélni sem tud?

– Csak mosolyogni.

– Ilyen bárgyúságot még nem hallottam. Egy bunkó mosolyog, egy hülye tyúk elzsibbad tőle. Ágyba bújnak, tíz percig maszatolnak. Kész a kocsi, kész a gyerek.

– A te krapekod motorbicikliről dumál. Mosolyogni se tud.

– De tíz ördög nem kefél jobban. És nem hazudik. Nem mondja, hogy nem szeret.

– Mindegyik hazudik. De ezt az egyet megbüntetem.

– Tehetsz neki egy szívességet.

– Panni, este ágyamban kigondolom, hogyan.

– Addigra már tudni fogja anyád. Majd segít.

– Így igaz.

– Fázom. Éhes vagyok. Lépjünk szaporán.

Míg Tünde apjára vártak a vacsorával, a lány a zongorához ült.

– Lélektelenül játszol – mondta anyja.

– Anyám, lepődj meg.

Fölemelte ujjait a billentyűkről. Csönd lett.

– Állapotos vagyok.

Meglepődött. Nagyon meglepődött, mert soha nem beszélt csúnyán.

– A kurva életbe! A jó kurva életbe! Ügyes vagy! Ki az apa? Hány éves?

Nézték egymást.

– Miért lányt szültél? Tündikéd ágyba mászott, Tündikédet kikaparják.

– Ha apád megtudja, végünk.

Zsebkendőbe fújta orrát.

– Rendben. Elintézem. Veled megyek, hazahozlak. Ez lesz a karácsonyi ajándékod.

Vargha Pannihoz fordult.

– Veled nincs gond? Egy füst alatt elintézzük.

Megtörölte két szemét. Metsző, elvékonyodott hangon mondta:

– Vagy védekezzetek, vagy szüljetek. Érettségire vigyétek majd magatokkal gyermekeiteket. Hülye libáktól kifordul a gyomrom. Rátok nézek, hánynom kell.

Vargha Panni kabátjába bújt. Menekült. Majd otthon vacsorázik. Tünde zongorázott. Anyjából szitok, átok szólt, kérdések záporoztak. Tünde üres szemmel nézte gyűlölettől remegő anyját. Hallgatott.

– Legalább hadd tudjam, kinek köszönhetem szerencsémet?

– Mosolygósnak – mondta fahangon Tünde.

Anyja keskeny tenyerével pofonvágta.

Tünde mosolygott.

– Első küretem. Első pofonom.

Apja hazaért. Vacsoráztak.

– Hogyan telt el a nap? – kérdezte, amit minden nap kérdezett.

– Nem történt említésre méltó esemény – válaszolta felesége. – Tünde korcsolyázott, zongorázott. Én elvégeztem a házi munkát.

– Szállingózik a hó – mondta férje. – Talán fehér karácsonyunk lesz.

Lányára nézett.

– Mehetsz síelni.

Aktatáskájával szobájába indult.

– Ágyba bújok – köszönt el Tünde.

– Ilyen korán? – nézett rá apja.

– Nem lehet elég korán.

Tünde fintort vágott, puszit adott csodálkozó apjának.

– Bámulom a plafont. A plafon engem bámul. Gondolkodom, mi történik hóesésben, halál után.

Nevetve szobájába ment.

– Lassan kimászik a kamaszkorból – mondta az asszony. – Még idétlenkedik néha.

Később bement lányához, ágya szélére ült.

– Ha pofozkodni akarsz, láss hozzá – mosolygott Tünde. – Szalad az idő. Valamennyit aludni is kell.

– Tündi, szeretlek. Beszélgetni jöttem.

Tünde átölelte anyja nyakát. Sírt egy sort, majd hosszan beszélgettek. Anyja minden kérdésére kertelés nélkül válaszolt. Őszintén. Anyja nyugtatta. Kijelentette, nem lobog benne örömtűz.

– De ami történt, megtörtént. Nem nevezhető tragédiának. Végül is jól tanulsz, nem keveredtél mihaszna társaságba. Nem vagy drogos. Csupán meggondolatlan. Könnyelmű. Tündi, tele a város könnyelmű nőkkel.

Nevettek.

– Anyám, volt küreted?

– Volt, lányom.

– Apám tudott róla? Nem vállalta a gyereket?

Anyja tagadóan intett fejével.

– Még nem ismertük egymást.

Fölállt. Paplannal nyakig betakarta lányát.

Tünde hálóingben fölült. Éles hangon szólalt meg.

– Maradj még. Valamiről nem beszéltünk. A bosszúról.

– Nincs helye bosszúnak – mondta anyja csöndesen.

– De van! Engem orvos kínoz! Ő mosolyog! Ez nem igazság! Találj ki valamit. Gonoszat. Másként belezavarodom! Megalázott!

Az asszony sokáig gondolkodott.

– Megölni nem lehet. Sok nő jár pórul. Kettőn áll a vásár. De igazad van. Megalázni nem szabad a másikat. Ocsmányság.

Cigarettára gyújtott.

– Holnap mondd meg a fiúnak, megtartod a gyereket. Gyerektartásért bepereljük őket. Fizethetnek a szülei. Apád jó hírű ügyvéd, gyorsan elintézi. Nem fog mosolyogni egy ideig.

– De meddig?

Tünde szembogara beszűkült.

– Pár hónap múlva rájön, nincs gyerek. Elvetettük. Mosolyoghat nyugodtan tovább. Bárkire.

– Három hónapig nem lesz nyugodt éjszakája – mondta anyja csöndesen. – Hosszabb távon nem megy.

– Menni fog. Megmondom, AIDS-es vagyok. Soha többé nem lesz nyugalma. Amíg él, rettegni fog.