Mondani könnyűPálinkás Gáspár János híres-neves nőgyógyász professzor lassú beszédű, alacsony, köpcös, hajlott hátú, igen vagyonos, vagyonára büszke, nyugalmából kizökkenthetetlen ember volt. Álságosan szerény. Magabiztos. Ellenszenves. Amikor kényelmes, kiegyensúlyozott élete váratlanul robbant, szokatlanul, mondhatni, furcsán viselkedett. Felesége szerint kegyetlenül. Undorítóan. Ő mosolygott. – Ami tálalva van, enni kell. Nem szabad finnyáskodni. Kollégái, ismerősei tartottak tőle. Nyálas mosolya mögött, feleségén kívül, aki csupán utálta, nem ritkán gyűlölte, veszélyt sejtettek. Ezért, ha alkalmuk akadt, mód felett dicsérték. Tudták, noteszában miféle titkosított telefonszámok sorjáznak. Nem dicsekedett velük. Nem is titkolódzott. – Hívja föl az igazságügy-miniszter elvtársat – szólt titkárnőjének, és mondta a közvetlen számot. Butácska, humoros verseket írt. Klapanciákat. Társaságban fölolvasta mindegyiket. Vacsoravendégei udvariasan mosolyogtak. Gratuláltak. Kitűnő borral töltött poharakat emeltek egészségére. Ő büszkén, aranyfogát mutatva bólintott. Nevetett. – Jön a golyóstollamból. Titkárnőm legépeli. – Magnóra vesszük – mondta felesége. – Utókorra hagyjuk. A professzor mosolygott. – Nimfomániáról írok tanulmányt. Utókornak. Felesége is mosolyogva tette hozzá: – Félálomban álmos koituszról. Megér egy hosszabb tanulmányt. Számolt. – Hét fridzsider nem hat. Éppen elég. – Kitűzőnek, aki nem több kitűzőnél – mondta a professzor. – Nem olcsó, de komoly, fontos státus. Az asszony összecsapta két kezét. Keskeny, hosszú ujjú, szép kezét. Fehér fogával nevetett. – Erről verset írok! Kitűző! Ó, de szép! Szmokingban, gomblyukban ó, de szép! A professzor mosolygott. – A rím hibádzik. A többi stimmel. Egyesek szerint nagy tudású, tehetséges. Mások állították, kis képességű, embereken áttaposó pártkarrierista. Divatcikk. MSZMP gyöngyszeme. Szédítő pályafutását az ÁVÓ szolgálatában, buzgó, kegyetlen börtönorvosként kezdte. Rab nők átkozzák nevét. – Apja nyilas volt – mondta egy orvos. – Kommunista ellenálló volt – mondta másik. Apja, szerény, tüdőbeteg OTI-orvos, nem sokkal a háború után másvilágra köhögte át lelkét. Egyetlen fia nem szolgált az ÁVH-nál. Börtönt sose látott. Tehetsége abból állt, ami ősidők óta hasznot hozott. Tudta kit, mikor, hogyan kell ügyesen, természetes hangon, pofátlanul dicsérni. Egy alkalommal anyjának mosolyogva mondta: – Miért legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is. Amíg hiú ember akad, kicsibészkedem a magamét. Így haladt a ranglétrán. Ostoba nem volt. Magas rangú pártfunkcionáriusok adtak szavára. Szívesen vacsoráztak nála. Dicsérték felesége szépségét, aki mosolyogva fogadta bókjaikat, de távolságtartó viselkedésével tiszteletet parancsolt. Tudták, megközelíthetetlen. A professzor büszke volt rá. Az asszony valóban szép volt, jó alakú. Műveletlen. Éles eszű, kitűnő társalgó. Férjét orvos kollégák jellemtelen, hidegfejű, félművelt alaknak tartották, aki, ha bármit olvas, mint tölcsérbe öntött víz, kifut belőle. Ezért rossz takarmányértékesítőnek nevezték. – Műhibát nem követ el. Érzelmei nincsenek – állították. Fiatal ápolónők hiába illegették magukat, eredménye nem volt. Némelyiket megkérte, igaz, udvariasan, köpenyét gombolja be. Egyikük dühösen mondta, amit nők mondanak sikertelen próbálkozás után: – A főnök buzi. Nem volt buzi. Nem kedvelt kalandot, zűrzavart. Nem kockáztatta nyugalmát, karrierjét. Lusta volt, kényelemszerető. Ha fiatal kollégái pajzánkodtak éjszakai ügyeletben, egyik-másik talpnyaló jelentette neki. – Ha idejük engedi, színesítsék éjszakáikat – mosolygott. – Zuhanyozó van. Szeszes ital tilos. Mégsem kedvelték. Kezüket dörgölték örömükben, amikor kipattant, tudomásukra jutott a váratlan cirkusz. Kimenetelét sokféleképpen tippelték. Egy orvos állította: – Nem ügy. Vihar biliben. – Több annál – mondta a másik. – A nők sok mindenre képesek. – Nem kell leselkedni utánuk – nevetett egy nővér. – Senkinek nincs haszna belőle. – A főnök megalázza! Kirúgja! – Vagy az asszony rúgja ki őt – mondta a nővér. – Ilyen csinos férjet nem gond. – Vagy elcsitul a vihar. Megy tovább a verkli. – Sokan tudnak róla. A főnök hiú. – Szereti a feleségét. – Soha senkit. Hiúságán kívül nincsenek érzelmei. – Nem osztja meg vagyonát egy kósza numera miatt. Fogadásokat kötöttek. A feleség, Koczó Katalin anyja eljegyzésük előtt kérte lányát, ne menjen férjhez e lélektelen, taszító külsejű, jéghideg szemű nőgyógyászhoz. Sokféle hangon beszél, tetőtől talpig hínáros. – Rengeteg pénze lesz. Szeretni nem tud. – Nem hát. Megmondta. Dekorációnak akar. Karrierjéhez szüksége van szép kitűzőre. Példás házaséletre. Kis szünetet tartott. – Szabadon garázdálkodhatom testemmel. De közös ismerőssel soha. Mert akkor kénytelen levonni konzekvenciákat. Erre vigyáznom kell. És vigyázott. Soha senki nem tudott kalandjairól. Csupán egyszer bukott le, bérelt IBUSZ-lakásban. Rendőrnyomozók bűnözőt kerestek. Lakásról lakásra jártak, mindenhová becsöngettek, udvarias hangon kérdezősködtek. Az asszony kócosan, pongyolában nyitott ajtót. Elveszítette fejét. Trágár szavak kíséretében megfenyegette a csodálkozó nyomozókat, kinyírja őket. Magas beosztású pártfunkcionáriusok nevét emlegette. Az egyik nyomozót öklével mellbe vágta. – Kik vagytok ti! Bunkó rendőrök! Takarodjatok, amíg jó dolgotok van! A nyomozók kiparancsolták a húszesztendős fiút az ágyból. Mindkettőjüket a főkapitányságra vitték. Egy tiszt késő délután fölhívta a nőgyógyász professzort, aki kérte, ne hozzák nyilvánosságra. – Levonod a konzekvenciákat? – kérdezte este az asszony. Férje közönyösen mondta: – Kitűző, máskor ne igyál. – Húszesztendős fiút félholtra vertek. Ártatlanul. Ez a kínos eset házasságuk harmadik esztendejében történt. Ekkor kötöttek fogadásokat a klinikán a folytatásra. Igen meglepődtek, mert nem történt semmi. Logarléccel kimért házasságuk könnyed eleganciával, hibátlanul működött. Az asszony gondtalanul, magabiztosan játszotta játékát. Szemén fényes fénnyel, szaporábban dobogó szívvel szinte hetenként bújt váltott férfiakkal ágyba. Röpültek az évek, vagyonuk gyarapodott. Mátrai villa, balatoni villa, belvárosi ötszobás öröklakás, két luxusautó. Nagy vacsorák. Az asszony hajában szaporodtak az ősz szálak, majd hófehér lett. Nem festette. Ügyes kezű fodrász kitűnő, modern frizurát varázsolt fejére. Noha alakja, telt keble vonzó volt, férfiakkal való kalandjai ritkultak. Havonta, majd kéthavonta uszodában fölcsípett egy-egy fiatalembert. Szeme változatlanul kifényesedett e kalandok után. Esténként, vacsoravendégei között ilyenkor nevetni is tudott férje humoros versikéin. Házasságuk sokadik esztendejében a férj már sétabotra támaszkodva, nehézkesen járt. Cipelte pocakját. Egy reggelen a professzor nyugodt, közönyös hangján, könnyű mosollyal teltkarcsú, formás lábú, melírozott hajú feleségét nézte. – Kitűző, gondold el, hány ostoba esztendőt töltöttünk együtt. – A kurva anyádat! Emeld ki gömbölyű pocakod az ágyból, libamájat reggelizni. – Kitűző, választékos a modorod. Unom a libamájat. – Jó modorú professzor! Rendőrökkel félholtra verettél egy húszesztendős fiút! – Régen volt. Aki bajt keres, bajt talál. Betörő után nyomoztak. Peche volt, Kitűző. – Légy átkozott! Nyakadat töröm! – Kitűző, libamájnál is unalmasabb vagy. – Nem félsz? – Nem. Ma, úgy néz ki, két szülésem lesz. Nem érek rá. – Ma csütörtök van. Két császármetszéses műtéted lesz. Akár szükséges, akár nem. Meg ne zavarják holmi szüléssel hétvégédet. – Könnyen lehet. Műtét többet fizet. Sokkal többet. A szerelem ára. – Szerelem, szerelem. Szerinted mit jelent, szerelem? – Óvszer nélkül veszedelmet. – Szerettél engem valaha? – Micsoda kérdés. Egyetlen percig sem. – Anyámnak volt igaza. Befürödtem. A professzor kikászálódott ágyából. Papucsába bújt. Botjára támaszkodott. – Okos lány hallgasson anyjára. És ne játsszék bosszúálló angyalt. Nevetséges. – Meglátjuk. Amikor erősen kopaszodó, nagy hasú férje lassú, álmos hangján hihetetlen szövegét elmondta, Kitűző megdöbbent. – Tréfálsz, lúdtalpas nőgyógyász? Férje nem tréfált. – Eleget unatkoztam. Mondom, szerelmes vagyok. – Szép fiú, ugyan kibe? Megvizsgáltál nőt, csodát láttál? – Harmincéves asszonyba. Belgyógyász. Vidéken élt. Folyik a válópöre. Miattam. Felesége ámult. Majd sikoltozott. A szép asszony hangjától ablaküveg rezgett. – Ha válni akarsz, válj! – ordította. – Fiatalságomat rád pazaroltam! Találsz ügyvédet! Találok én is! Majd megnézheti magát a nőcike! A vagyon megosztásánál hét fridzsiderből hetet viszek el! Az ágyatokat is kihúzom alólatok! És szórta átkait. Férje türelemmel hallgatta. Majd álmos, közönyös hangján kérdezte: – Miből gondolod, válni akarok? Vettem szerelmemnek öröklakást, vadonatúj, idei BMW-t. Elintéztem állását pesti klinikán. Szeretjük, megértjük egymást. Ennyi. Felesége gyilkos hangon nevetett. – És ha én akarok válni? – Ó, Kitűző, hatszor meggondolod. – Az a nő a pénzedre utazik! – Természetesen. És a rangomra. Kapcsolataimra. – Itt akarsz nyűglődni a nyakamon? – Hol itt, hol ott. Ekkora vagyont bűn fölosztani. – És ha én nem tűröm el? A professzor kegyetlenül, undorítóan mosolygott. – Ami tálalva van, enni kell. Nem szabad finnyáskodni. Felesége fűnek-fának telefonált. Panaszolta, miféle sorsra jutott. Autójával fölkereste ismerőseit. – Legalább csaltam volna ezt a lélektelen, vén marhát. Könnyebb lenne a szívem. Őszintén sírt. Meghallgatták, vigasztalták. Tanácsolták, váljon el. – Mindennapi eset. De ő közben már tárgyalt ügyvédekkel. Nehezen, de végre megértette, az egész vagyont nem viheti el. Panaszára minden barátjuk a válást javasolta. – Mondani könnyű! – kiáltotta. – Nagyon könnyű! Múltak hetek, hónapok. – Emeld ki nagy hasad paplanod alól. Libamájat reggelizni. Férje pizsamában kikászálódott. Botjáért nyúlt. – Kitűző, unom a libamájat. Estére vacsoravendégek jönnek. Az asszony bólintott. – Természetesen. Halálodig. |