Hajnalban elment

Boronás Boriska vallásos református volt. Hitte az élő Istent. Mélyen hitte, megingathatatlanul. Robotolt, igavonó baromnál többet. Esténként, bármilyen fáradtan, korán romló szemével ágyában Bibliát olvasott.

Ritkán születik ilyen tiszta lelkű, szemérmes, szeretnivaló lány.

Kevesen tudták, milyen értelmes, milyen jó emberismerő. És milyen érzékeny. Hallgatag volt, gyűlöletet nem ismert. Elhibázott életéért nem okolt senkit.

Élete utolsó hetében történt először, letette kezéből Bibliáját. Vaksi szemével, sokdioptriás, drótkeretes szemüvegén át, parányi szobájában a plafont bámulta. Nem sírt. Idő múltán félhangosan megszólította Istent.

– Ha valaha vétkeztem, én Uram, bocsáss meg lányodnak.

Elcsuklott hangja.

– Néha megkívántam férfit. De testemhez nem értek, számat nem csókolták. Csak néha, álmomban. Te mindent látsz, Atyám. Hallgatni, imádkozni tudok. Hazudni soha. Talán bűnöm, szeretnék még élni. Hiszek Benned, Uram, mégis félek halálomtól. Ma este, nagy nevetéssel, bemocskoltak. Uram, ne büntesd őket.

Pillanatig hallgatott.

– Amúgy is boldogtalanok.

Marta a keserűség. Mérhetetlen szégyen.

Hajnalban elment.

Boronás Boriska tiszántúli faluban született. Szülei korán meghaltak. Rokonok fogadták magukhoz.

Tizennégy esztendős korában elszegődött cselédnek Steiner Móric fűszereshez. Gyors, ügyes keze volt. Szerették őt.

– Néném morog, miért dolgozom zsidónak – panaszolta egy falubeli lánynak vasárnap délelőtt, amikor kijöttek a református templomból, istentiszteletről. – De mondom nénémnek, a zsidó olyan ember, mint a nem zsidó. És Steiner úr is, a nagysága is szeret. Én is szeretem őket. Elég sok szót értek már zsidóul. Ez hasznára lehet bárkinek, ha más nyelven is tud. Steiner úrék jó emberek. Nagyon jó emberek.

Nem sokat tanult jiddisül, mert Nagy Horváth István látszerész, tizenhat éves korában fölvitte cselédnek Budapestre, négyszobás, Oktogon téri lakásába.

Sok szoknyájában, fejkendőjében mosott, főzött, takarított. Esténként parányi szobájában Bibliát olvasott. A konyhában egyedül ebédelt, vacsorázott.

Néha Nagy Horváth István kiment hozzá. Beszélgettek. Ilyenkor a látszerész felesége férjére támadt.

– Mit beszélget maga egy cseléddel? Ostoba parasztlánnyal? A végén feleselni fog! A maga sok esze miatt kirúgom!

Férje nem válaszolt. Felesége vad haragja ellenére továbbra is leült a konyhában, beszélgetni Boriskával, aki váltig mondta:

– Ne tessék ide kijönni, mert a nagysága haragszik. Nagyon tud haragudni. Én cseléd vagyok. Az úr jószívű, de ne tessék beszélgetni velem.

– Te Boris, oda jutunk, te mondod meg, kivel beszélgessek.

Egy este szólt haragvó feleségének.

– Fogja a száját. Járjon misére, foglalkozzék kedve szerint csillagjóslással, kártyavetéssel. Boriska ágyba viszi reggelijét. Éppen csak a fenekét nem törüli ki.

– Az én családomban püspökök voltak. Semmi emberhez, közönséges látszerészhez mentem mégis feleségül.

– Maga nem több húsz kilónál. Két keble ha tíz deka. Feneke ökölnyi csont. Püspökökkel telepakolt családja ámul, hogy férjhez ment.

– Maga nem él sokáig. Meg van írva. Eltemetem. Sírni nem fogok.

– Akkor pláne vigyázzon Boriskára. Szüksége lesz rá.

– Cselédre? Pénzemért válogathatok.

– Az én pénzemért. Ígérem, ha meghalok, vagyont hagyok magára. Szüljön gyereket. Boriska gondozza, pelenkázza. Fölneveli. Vésse a fejébe, hozzá hasonló, csupa szív lányt sehol nem talál.

Boriska hajnaltól estig zokszó nélkül dolgozott. Vasárnap, ha nagyságája elengedte, istentiszteletre ment.

Tavasszal, tizenkilenc évesen, megkérte Nagy Horváth Istvánt, egyetlen napra engedje haza falujába. Látni szeretné rokonait, Steiner úrékat, ismerősöket. A régi templomot.

Nagy Horváth István pénzt adott neki, néhány pengőt.

– Ne menj üres kézzel. Vigyél ajándékot. Elvonatozod az idődet. Maradj ott két napra. Ha később jössz haza, rád szabadítom a nagyságát.

Boriskát falujában meglepetés várta.

Szép szál legény, kit gyerekkora óta ismert, megkérte a kezét.

– Van egy kis házam, két hold földem. Ellátod az állatokat. Sütsz kenyeret. Szülsz öt fiút. Majd besegítenek. Semmi dolgod a városban. Ott büdös paraszt vagy. Cseléd. Kapcarongy.

Boriska bámulta a fekete szemű, sűrű legényt.

– Most vissza kell mennem.

– Egy hetet várok – mondta a legény. – Ha nem jössz, többé ne kerülj a szemem elé. Átmegyek Karcagra. Él ott egy húszéves lány. Ötvenkilós zsákot hátán elcipel. Urának akar. De én téged szeretlek.

Boriska elmondta nagyságájának, megkérték a kezét.

– Erős, dolgos ember.

A nagysága fölkapta hangját.

– Maga nem megy sehova! Ide szegődött! Itt marad! Ingyen kosztol! Szobája van! Pénzt is kap!

Nézte a sokszoknyás lányt.

– Tudja maga, mit akar? Robotolni. Férje kocsmázna. Verné magát, a kölykeit. Telehányná a padlót. Így akar megvénülni? Többé ne halljak erről!

Vacsora után Nagy Horváth István leült beszélgetni Boriskával.

– Faszikám, ne törődj a nagyságával. Ha akarsz, házasodj. Adok száz pengő hozományt. Hiányozni fogsz. Mielőtt elmész, csinálok másik szemüveget. Nagyon hunyorogsz.

– Az úrnak szüksége van rám?

– Faszikám, ne törődj vele.

Boriska ott maradt.

Nagy Horváth István kiváló látszerész volt. Ügyesen, okosan beszélt megrendelőivel. Lakásán sokszor éjfélig is csiszolta a legbonyolultabb lencséket. Nagy választéka volt keretekből. Ha túl sok megrendelése volt, kiadott valamennyit bérmunkába. Gondosan ellenőrzött minden üveget. Elve volt: vásárlót becsapni tilos. Sokat keresett. Szobáját, ahol szerszámait tartotta, laboratóriumnak nevezte.

Egyedül Boriskát engedte be, aki tündérujjakkal takarított. Később a munkában is segített.

Amikor a látszerészt behívták katonának, felesége annyit mondott:

– Boriska, kísérje az urat a pályaudvarra. Igyekezzék vissza. Fát, szenet kell fölhozni a pincéből.

Hosszú ideig nem kaptak hírt Nagy Horváth Istvánról. Felesége ingerülten szólt rá Boriskára, ne jajveszékeljen. Idegesíti.

– Fronton van, nem kiránduláson. Ha meghalt, meghalt. Ha él, tudja, hol lakik.

Értesítést kaptak, pesti kórházba szállították.

– Boriska, keresse meg az urat. Nézze meg, mi nyavalya baja van.

Nagy Horváth István haslövést kapott. Kórházi ágyán mosolyogni próbált.

– Faszikám, megtaláltál. Nőttél tíz centit. Két méter leszel.

– Jöjjön haza az úr. Meggyógyítom. Finom tyúkhúslevessel.

Súlyos műtéte után viszonylag hamar hazaküldték.

Boriska ment érte.

A szétbombázott városban erősen karon fogta őt. Óvatosan lépkedve érkeztek az Oktogonra, ahol már levették Hitler Adolf nevét. A lift nem működött. Boriska a csontig lesoványodott embert a hátán cipelte föl a második emeletre. Ágyba dugta.

– De rondán néz ki. Magából sem lesz már ember – mondta felesége.

Boriska többször utazott falujába. Vonattetőn.

Steiner úrékat hiába kereste. Elhurcolták őket.

Nem értette, hogy lehet olyan jó embereket bántani.

Hátizsákban csirkét, kacsát, zsírt, lisztet, gyógyfüveket vitt, melyekből teát főzött az úrnak. Etette, itatta, akár a gyereket. Hordta a pincéből a tüzelőt, megpakolta a cserépkályhákat.

Esténként cselédszobájában imádkozott. Könyörögve kérte Istent, gyógyítsa meg az urat.

– Teremtő Isten, háborúba vitték. Harcolt. Hasba lőtték. Bűne nincs. Ne engedd meghalni.

Nagy Horváth István talpra állt.

Készítette a szemüvegeket. Erős lámpafénynél hajnalig dolgozott a labiban. Boriska időnként rászólt.

– Feküdjön már le. Ilyen sokat nem szabad dolgozni.

– Faszikám, már te is parancsolsz? Hat szoknyádból kettőt leveszek. Akkor befogod a szád.

Vacsora után mindig kiment a konyhába, Boriskával beszélgetni. Felesége váltig kérdezte:

– Miről tud traccsolni egy primitív paraszttal?

– Mindenről. De van egy talány. Maga hogyan tanult meg egyedül mosakodni? Püspökök tanították?

Ezerkilencszázötvenkettőben Nagy Horváth István felesége lányt szült. Katolikus keresztségben Orsolya nevet kapott.

Boriska pelenkázta. Tolta a babakocsit. Amikor Orsolya nagyobbacska lett, falujából hozott meséket mesélt neki.

A kislány szépen fejlődött. Szőke volt, világoskék szemű. Természetét, ügyes kezét apjától örökölte, aki tízesztendős korában leültette a labiban optikus mesterséget tanulni. Orsolya érettségi után segédlevelet szerzett, majd, apja büszkeségére, három év múlva mestervizsgát tett. Tehetséges volt, akár az apja. Szorgalmas.

Akkor már ketten kerestek. Sok pénzt. Antik bútorokat, értékes perzsaszőnyegeket, festményeket, aranyat, ékszereket vásároltak. Nagy Horváth István páncélszekrényt építtetett a falba. Orsolyát megtanította autót vezetni. Apja autójával furikázott a lakás és az üzlet között.

Fiúkkal nem sokat törődött. Némelyikkel csókolódzott. Másodéves egyetemista ingerülten kérdezte, mire olyan büszke? Két melle két pingponglabda. Orsolya a járda széléhez állt, kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Kotródj – mondta.

Apja engedélyével időnként hazavitte Boriskát a falujába. Útközben elmondta:

– Irigyellek, mert feszes, szép melled van.

– Orsikám, a te melled pici. A nagyságától örökölted. De magas vagy. Csinos. Hajad akár a méz. A harmadik emeleten Győző Béla szerelmes beléd. Nekem nyűglődik a liftben.

– Faszikám, ki nem szarja le.

– Orsikám, egyszer még meg ne bánd.

Orsolya csak apjához és Boriskához ragaszkodott. Néha elment misére az anyjával.

– Neked csak apád és Boriska létezik. Anyád számodra nincs.

– Hát van? Soha nem vettem észre.

Boriska tanította főzni a lányt.

– Faszikám, nem megyek férjhez. Két pingponglabdámat nem adom senkinek.

Megtanult sütni, főzni. És férjhez ment Parány Jánoshoz.

Parány János sokáig udvarolt. Minden alkalommal virágot vitt, mázas beszédét és bort, amit sebtében megivott.

Nagy Horváth István kemény hangon mondta lányának:

– Ebből nem lesz házasság. Parány János kommunista, apja partizán volt, ha volt. Mindenesetre szochazáértos. Különben is a válladig ér. Apja protekciójával került az egyetemre. Agyonkényeztetett, feminin, kegyetlen ember. Jó humora annyi, kutyákat mérgez meg. Röhögi.

– Hol, kinél informálódtál? Miért?

– Orsolya, a lányom vagy. Életem értelme.

– Apám, idegesíti a kutyaugatás.

– Harcoltam. Ma is harcolnék. Nem a Parány család hasznára. Keresztény vagyok. Nem gyilkos.

Parány János változatlanul följárt hozzájuk. Virágot vitt. Ha elfelejtette borát, Orsolya szólt Boriskának, hozzon.

Nagy Horváth István a konyhában sápadtan, fáradtan panaszkodott Boriskának.

– Egyre gyöngébb vagyok. Mindig fáj a gyomrom.

Boriska vigasztalta.

– A haslövéstől van. A nagy kapkodásban nem jól operálták.

Kórházba került, megműtötték. A sebész főorvos megmondta:

– Gyomorrák.

Parány János Béres-cseppeket szerzett. Orsolya, Boriska naponta háromszor bement hozzá. Etették. Nagy Horváth kérte, engedjék haza. Jobban érzi magát.

Teljesítették kívánságát.

– Minek jött haza? – kérdezte a felesége. – Boriskája meggyógyítja?

– Soha senkit nem ütöttem pofon. Maga lesz az első.

– Ha tudná, mi baja, hallgatna. Annyi esze sincs, mint egy naposcsibének.

Boriska három hétig gondozta, fürösztötte urát. Haláláig. Orsolya az ajtófélfát harapta, úgy sírt.

Anyja rászólt.

– Mindenki meghal. Ne csinálj itt cirkuszt. Imádkozz.

– Takarodj a szobámból – ordította Orsolya, könnyes szemmel. – Nyitogasd a páncélszekrényt, nézegesd az ékszereket, dollárokat, milliókat.

Parány János minden éjjel Orsolya szobájában aludt. Mielőtt lefeküdtek, Boriskát elküldték borért.

– Minek kell ágyba bor? – kérdezte Boriska.

– Faszikám, másként nem megy neki.

Boriska romló szemével bámult.

Orsolya eladta az üzletet. Iparengedélyt szerzett, otthon dolgozott, a labiban. Sokszor hajnalig, akár az apja.

Parány János diplomázott. Megkérte Orsolya kezét.

Anyja tiltakozott.

– Nem adlak ehhez a csúf, alacsony kommunistához.

– Nem érdekel a véleményed – szólt rá Orsolya. – Én fizetem a lakbért, villanyt, fűtést, zabálnivalót. Ha elköltözöm, a páncélszekrényben marad jeles vagyonom.

– Templomi esküvőd se lesz – vágta oda anyja. – Parány János, a szülei, mindenkije kommunista. Ha akarna se mehetne templomba.

– Gondolkozz – kérte Boriska is. – Ha az úr élne, nem engedné.

– Faszikám, szeretem őt. Jószívű. Ügyesebb örménynél, zsidónál. És megszabadulok anyámtól.

– A válladig sem ér.

– Ágyban eligazodunk. Megtalálja két pingponglabdámat.

Polgári esküvőt tartottak.

Orsolya, míg vasárnap anyja misén volt, páncélszekrényükből három arany karperecet, briliánsgyűrűket, ötezer dollárt, forintot számolatlanul kiemelt.

Parány János apja elintézte négyszobás, kertes tanácsi villájuk kiutalását.

Amikor Orsolya anyja újra nem volt otthon, teherautót rendeltek a ház elé. Bútorokat, szőnyegeket, aranyozott keretű, hatalmas tükröt, a labi teljes fölszerelését elvitték, Orsolya utasítására.

– Faszikám, te is velünk jössz.

– Orsikám, nem hagyom egyedül a nagyságát.

Amikor az özvegy hazaért, megdöbbent. Boriskára támadt.

– Tolvaj paraszt. Maga hagyta, hogy egy kommunista kiraboljon! Egy törpe!

– A nagyságos úr meghalt. Orsika elvitte a jussát. Dolgozott érte.

Az asszony a szobájába szaladt. Kinyitotta a páncélszekrényt.

– Rendőrségre megyek! Bíróságra! Börtönbe juttatom őket!

Nem ment. Ráijesztettek:

– A bíróságon is kommunisták ülnek.

Parány János közgazdász diplomájával kerületi pártbizottságon dolgozott. Protekcióval felesége nevén butikot nyitott. Orsolya ügyes volt, sokat keresett. Nagy részét valutára váltotta.

A rendszerváltás úgy jött nekik, mint égből a manna. Parány János apjával, hatalmas tőkével, banküzlethez látott. Telekügynökséget nyitottak, KFT-k társtulajdonosai lettek.

– Jó trükk volt a partizán múlt. Mindig bejött – dicsekedtek.

Parány János cigánykunyhónak nevezte házát. Százharmincmillió forintért telkeket vett, villát építtetett. Luxusautót vett magának is, Orsolyának is.

Szmokingos, estélyi ruhás vacsorákat adtak. Parány János már csak whiskyt ivott. Dicsérte a szocializmust, amiért nagyszerűen megalapozta jövőjüket.

Mielőtt két hétre átrándultak az USA-ba, Orsolya telefonált Boriskának.

– Kérlek, gyere át hozzánk. Szükségem van rád.

Orsolya anyja fölcsattant.

– Mit akarnak magától? Derékszögű háromszög. Földig ér a háta.

– A nagysága haja is hófehér. Orsikát én neveltem. Ha szüksége van rám, ott a helyem.

– Akkor itt többé nincs helye.

Tudomásul vette.

Hajlott hátával két hétig őrizte az üres villát. Éjszakánként nem mert elaludni. Betörőktől félt. Ha postás csöngetett, csak résnyire nyitotta az ajtót.

– Egyedül van, mama?

– Így jó – nézte hunyorogva a barátságos postást. – A férjek kocsmáznak, verik feleségüket, kölykeiket.

– Faszikám, végre itt maradsz – mondta hazaérkezése után Orsolya.

Boriska új, sokdioptriás szemüveget kapott. Panaszkodott, bármit eszik, egyre jobban fáj a gyomra.

Megoperálták. Orsolyával közölték:

– Gyomorrák.

Amikor az altatásból fölébredt, Orsolya az ágya szélén ült.

– Faszikám, megöregedtél. Most rendbe hoztak. Tíz évig ne nyavalyogj.

Három hét múlva hazavitte. Boriska az autóban megkérdezte:

– Nem olyan bajom van, mint az úrnak?

– Egy hónap múlva cipekedhetsz. Vasalhatsz.

Nagy vacsorát adtak. Éjféltájt, emelkedett hangulatban, Parány János azt mondta feleségének:

– Hívd be Boriskát.

Pornókazettát tett a videóba.

Orsolya kiment a parányi szobába.

– Faszikám, gyere be.

Boriska letette a Bibliát. Ment Orsolyával.

– Boriska néni – mondta Parány János –, nézze meg, mit játszanak a tévében.

Boriska közel hajolt a képernyőhöz.

Először azt se tudta, mit lát. Azután megértette.

Mint akit váratlanul bemocskoltak, fölegyenesedett, majd sok szoknyájával kiment a szobából.

Harsány nevetés kísérte.

– Milyen sovány – kacagta egyik estélyi ruhás hölgy.

– Nemsokára meghal. Talán egy hete van. Hadd szórakozzon.