Terepasztal

Kunmajsay Kiss Gábor hadiárvát keresztapja, Vincze Viktor általános műszerész, villany- és vízvezetékszerelő, szobafestő és mázoló, ügyes kezű asztalos és felesége, Rózsika nevelte.

Nyitott, sokat vitatott kérdés, hogyan?

Bámulatra méltó emberséggel. Annyi odaadással, annyi szeretettel, pénzzel, ajándékkal, ha kettőt köhintett, álmatlan éjszakával, amennyit ember fia nem érdemel. Amennyiből jó nem származhatott.

Nem is származott.

Vincze Viktor a Wesselényi utca sarkán megszédült.

– Nem igaz – mondta. Tétova mozdulattal homlokához nyúlt. – Lehetetlen. Egyetlen szó, egyetlen betű nem igaz.

Később, noha többé nyugalmát nem találta, magyarázta feleségének:

– Hibázhat bárki. Bocsánatot kér. Fátyolt reá. Keményen kezet fognak, csirkepörköltöt vacsoráznak.

Felesége megsimogatta fejét.

– Ne szenvedj. Tíz embernek való munkát vállaltál. Még a pékséget is kitanultad. Éjszakánként kenyeret sütsz.

De Vincze Viktor, önmagát is győzködve, ügyetlen érvekkel alantas lelkű nőkről példálódzva mentegette nevelt fiát. Az asszony türelemmel hallgatta. Fürdővizet eresztett neki. Majd ingerülten rászólt.

– Vízimalomként forog a nyelved. Darálsz, darálsz kegyetlen nőkről. Gáborból kibújt az ördög. Szereted. Mentegeted. Attól a tény tény marad.

De nagy darab, csupa izom férje nem nyelte le a békát. Felesége hiába kardoskodott. Tudta, reménytelen. Gyógyíthatatlan sebet kaptak.

– Így nem szabad szeretni senkit – mondta férjének. – Itt vagyunk ketten. Veszekszünk. Komisz dolgokat kiáltunk. Ha egyikünk kettőt köhint, a másik megijed.

– Ha Gábor kettőt köhintett, mindketten beszartunk.

– Mert szerettük.

Férje hallgatott valameddig.

– Kiváló esze van.

– Nobel-díjas esze.

A kiváló eszű Kunmajsay Kiss Gábor régen nemegyszer, míg terepasztalán Märklin vonatait, váltóit, sorompóit, szemaforjait irányította, komolyan, kérkedés nélkül, határozottan állította:

– Ha ideje jön, Nobel-díjas leszek. Telerakom szekrényünket pénzzel. Bár igaz, nincs akkora vagyon, amennyivel meghálálhatom szereteteteket.

Vincze Viktor a kapcsolótáblához nyúlt. Alagútba irányított egy tehervonatot.

– Minden tanulmányi versenyt megnyersz. Úgy beszélsz angolul, mint magyarul. Ha Nobel-díjad megkapod, Rózsika puszit ad, hatalmas tányér kocsonyát. Én megveszem a lemezjátszót.

Kunmajsay Kiss Gábor tegezte nevelőszüleit, keresztnevükön szólította.

– Vedd komolyan, Viktor, amit mondok. Mert tudom, mit mondok. Büszke leszel rám.

– Komolyan veszem, amit mondasz – jelentette ki nevelőapja. – De Nobel-díj nélkül is büszkék vagyunk rád. Csak az bosszantó, hogy légpuskával konyhaablakunkból a szomszéd spájzokban szétlövöd a befőttes üvegeket.

– Emberre, madárra nem lövök. De ha üveg pukkan, lekvár folyik, örülök. Dögkövér, rekedt hangon ordibáló szomszédaink kevesebbet zabálnak.

Amikor Kunmajsay Kiss Gábort magukhoz vették, Rózsika kijelentette:

– E szép, egészséges, szeretnivaló, hozzánk ragaszkodó fiút hivatalosan örökbe fogadjuk. Adoptáljuk.

– Soha – mondta férje. – Apja orosz földben, jeltelen sírban fekszik. Ha fiától elvesszük igazi nevét, kétszer hal meg.

– És ha anyja előkerül?

– Kettéhasítom. Elment egy német tiszttel, kölykét óvóhelyen hagyta. Fiának azt mondtam, szép asszony volt, bombatámadásnál meghalt. A Vérmezőn tömegsírba temették.

A fiúnak sokat mesélt apjáról, esztendőkön át. Mániákusan hitte, minden ember addig él, amíg emlékeznek rá. A fiú már gimnazista korában, túl első szerelmi csalódásán kijelentette:

– Minden ember addig él, amíg meg nem hal. A többi mese habbal. Apámat, anyámat nem ismertem. Nyugodjanak békében. Viktor, te vagy apám. Élj sokáig. Ha meghalsz, emlékezni fogok rád. Tudom, időnként megsiratlak. De neked mindegy lesz, mert halott vagy.

– Nem igaz. Nem úgy van. A matematikád nem ad választ mindenre. A szívnek is van logikája.

– Szeretünk. Gyűlölünk. Míg agyunk él. A szív cserbenhagy, a matematika működik. Mindörökre. Ámen.

Vincze Viktor nézte hosszúra nőtt nevelt fiát.

– Lassan a válladig érek. Feleségedet, gyermekeidet is szeretni fogom. Ha meghalok, gyertyát gyújtanak kővel födött síromon.

Felesége rászólt, fejezze be nyálas szövegét.

– Beszélsz halálodról. Minek? Nagy darab ember, ennyire nem szabad beszarni.

Veszekedtek. Kiabáltak. Rózsika férjéhez vágta a portörlő rongyot.

– Emlékezni fogok rátok – nevetett Gábor. – Öreg feleségem, tizenkét gyermekem, harminc unokám is.

Már egyetemre járt. Százkilencven centi magasra nőtt. Kosárlabdázott. Számítástechnikusnak készült, mindenből kitűnőre szigorlatozott. Tanárai állították, sok esztendeje nem találkoztak hasonló tehetséggel. A lányok ragadtak rá. Ő szerény maradt. Csodálkozva kérdezte nevelőapját, hogyan tanult meg ennyiféle mesterséget?

– Nagy darab ember, ha kedved támad, festő leszel. Lepipálod Rembrandtot.

– Legföljebb címfestő. Fene tudja, mindenre rááll a kezem. Isten szereti a munkást. Így segíti.

Bronzhajú lány, emberséges, szép, harmadéves bölcsész tiszta szívvel szerette a fiút. Együtt jártak. Eldöntötték, házasodnak. A lány szülei elváltak, majd anyja meghalt. Egyedül maradt lakásukban. A fiú odaköltözött.

– Kijelentkezett – mondta Vincze Viktor. – A betyár mindenit.

Felesége nevetett.

– De a terepasztalt még itt hagyta.

– Ne morogj, nagy darab ember. Téged nem vehet feleségül. Örülj. Unokáid lesznek. Arany karórát vásárolhatsz nekik.

– Bakterházat, sorompókat, szemaforokat.

Nyári délutánon Gábor beállított.

– Itt állok friss diplomámmal. Riadtan. Másodéves matematikus lány zsarol. Állapotos. Esküszik, tőlem maradt teherben. Szülnie kell. Vegyem feleségül. Egyszer, egyetlenegyszer feküdtem le vele. Kedveltem őt, Viktor. Jó pajtások voltunk. Ennyi. Segíts!

– Beszélek vele.

Másnap délután Vincze Viktornak Gábor bemutatta a lányt a Múzeum kávéházban. A nagy darab ember vitát nem tűrő hangon közölte a lánnyal:

– Taxiba ülünk. Kiváló nőgyógyász megvizsgál, kórházban elveszik a gyereket. Se lakásod, se jövedelmed. Nem tudod eltartani!

– Beteg a szívem. Figyelmeztettek, abortuszom nem lehet. Ha terhes leszek, meg kell szülnöm.

– Hogy hívnak?

– Lejthy Zsuzsának.

– Lejthy Zsuzsa, szívspecialistához viszlek. Utána manikűröshöz. Pedikűröshöz. Azután a Rákóczi térre.

Mókás dolog történt. Lejthy Zsuzsa fölsikoltott.

– Idegen orvoshoz nem megyek. Nem kényszeríthet!

Lebillent székéről. Mozdulatlanul feküdt a padlón. Vincze Viktor komótosan fölemelte a vizeskancsót. Nem spórolt. Utolsó csöpp vizet is Lejthy Zsuzsa arcára öntötte. Szólt a pincérnek, tegye ki a napra száradni.

– Köszönöm, Viktor – mondta csöndesen Gábor. – Talán megmentettél.

Ez kedden történt. Szombaton déltájt találkozott nevelt fiával. Karon fogva állt Lejthy Zsuzsával a Wesselényi utca sarkán. Viktor köszönt. Gábor elfordította fejét.

– Fiam – nyúlt Viktor nevelt fia vállához. – A nagy darab ember úgy nevelt, illik legalább biccenteni.

Gábor gúnyos mosollyal nevelőapja arcába nézett. Nyugodt, természetes hangon mondta:

– Elbíbelődtetek velem. Vénségetekre jó keresetű támaszt akartatok. Hiába ügyes a kezed, a szög mellé ütöttél. De ostoba proli vagy.

Vincze Viktor megszédült. Homlokához nyúlt.

Hetek múltán a bronzhajú lány elmondta, Gábor Lejthy Zsuzsával, kitűnő diplomájával új hazát keresett. Világhírű vállalatnál kapott munkát. Vincze Viktor sápadt arcát nézte.

– Nem szabad szenvedni miatta. Időben megszabadultunk tőle.

Vincze Viktor üres szemmel, szórakozottan bólintott. Hallgatag lett. Többé Gábor hírét sem hallották.

Rózsika esztendő múltán megkereste a bronzhajú lányt.

– Gyere el hozzánk. Hazudj.

És a lány elment és hazudott.

– Vőlegényemmel külföldön jártam. Gábornak hatalmas autója van. Hadihajón nincs annyi lámpa. Hálát ad a sorsnak, azt mondta, hogy maguk nevelték.

Vincze Viktor bámult.

– Hát emlékszik ránk?

– Minden nap elmondja, Viktornak proli szíve van. Jó szíve.

Viktor boldogan nevetett.

– Akkor élni fogok.

Gábor elhagyott szobájában összerakta a terepasztalt. Éjszaka Rózsika bement hozzá.

– Nézd, hogy rohannak. Arra kell vigyázni, ne ütközzenek. Jól állítsuk a váltókat.

Rózsika szemén könny csillant.

– Nagy darab ember, gyere aludni. Te bolond, vén proli, holnap is vigyáznod kell.