Hajórakomány

Seregi Istvánt minden érdekelte. Tudta, gazdagnál gazdagabb lesz, csupán műveltségét kell gyarapítani, mivel elég hézagos. Pótolni kívánja a hiányt, s ez már nem nagy föladat. Néhány ezer könyv. Elszánt türelem. Csak kijelentő módban beszélt. Vitát nem tűrt. Állította, az ember nem majomtól származik. Darwin ezt sehol nem írta. Ha bárki bárhol bármilyen óvatosan, szerényen megkérdőjelezte igazát, hangját megemelte, szeme csillogott. Fisztulás nevetéssel kijelentette:

– Tudatlanok hallgassanak. Mondjátok meg, mit jelent az a szó, boglár? – Nem mondta meg senki. – Boglár díszruhán, övön, fövegen ékköves vagy arany- és ezüstfonállal átszőtt, esetleg ötvösmunkával díszített gomb, csat, vagy más ékítmény, ékszer.

– Ékítmény?

– Az. És gömbformát alkotó virágzat.

– Hihetetlen.

– No, mit jelent a boglárka?

– Kicsi gomb. Parányi ékítmény.

– Ámuljatok. Sallangos levelű, fehér virágú vízi, illetve sárga virágú szárazföldi növény.

– Állj meg, világ, állj meg, ész! Ezt mind kitanultad?

– Első olvasásra. Tévedés kizárt. Tessék ellenőrizni.

– És hol olvastad?

– Rabkórházban – nevetett föl a hórihorgas fiú.

Seregi István mesébe illő világoskék szeme villant. A fiúk hitték, ha megvadul, embert öl.

– Ostoba ember hazudik – folytatta csöndesen. – Kegyetlen gyomorgörcsöm volt. Ágyba fektettek. Akkor tudtam meg, mi a különbség boglár és boglárka között. – Pillanatig hallgatott. – De ha ostoba ember gyomrába kést vágnak, nevetve, markolatig, ugyan mit tanul három méter mély gödörben?

Vizi János szólalt meg.

– Erős vagy, Seregi. Van-e, ki e nevet nem ismeri?

– Olcsó ember száján olcsó duma ömlik. Teheti, tudja, fülét sem húzom meg.

– Siralomházban milyen dumát nyomsz?

– Elmondom, óceán mélyén kutatni kell. Akasztófa alatt annyit, tanulmányozzák a pápák történetét.

– Az fontos?

– Nagyon. Meg az öröklődéstan. Csak azt utálom, te sírni fogsz, síromat nem leled. Taknyod-nyálad összefolyik.

– Ígérem, röhögök. Sírod nem érdekel.

A hatalmas, feledhetetlen galeriban ők ketten voltak barátok. Seregit csak az dühítette, de nagyon, hogy Vizi János dolgozik. Ha szóba hozta, fölháborodástól remegett.

– Milyen ember az ilyen ember? Hitvány ember. Rabszolga ember. Karja fárad, háta görnyed. Pénze sose lesz.

– És neked?

– Hajórakománynyi.

– Te ezt hiszed?

– Tudom.

Seregi István másfél esztendő alatt eltemette apját, anyja két nővérét, majd nagybátyját, végül örökké veszekedő, csúnyán káromkodó anyját. Egyedül maradt a szoba-konyhás lakásban.

– Zsúfolódtunk, mint a heringek. Most nyisd ki szemed. Ámulj, milyen tágas lakásom van.

– Ámulok – mondta Vizi János.

– Mind egy szálig rákbetegségben szenvedtek ki.

– Azt hittem, meghaltak.

– A rákbetegség nem örökölhető. Kiolvastam több kötet ide vonatkozó szakirodalmat.

– Fölöslegesen rongálod szemed, fárasztod agyad. Elkerül téged minden különös betegség. Makkegészségesen valahol agyonszúrnak. Vagy éjszaka, betörésnél, rendőrgolyó terít le.

– Nem fogok húsz fillérért esztergapadnál összerogyni. Az primitív rabszolgáknak való. Értelmes ember másként leheli ki lelkét.

– Fogházőr keresztet vet. Lezárja értelmes szemedet.

Seregi István behúzta világoskék szemét.

– Ócska proli. Akárhogy döglöm meg, eltemetsz.

– Alig várom. Kulturált barátot temetni igaz boldogság.

Seregi a konyhaasztal alól kékmázas kis bödönt húzott ki. Leemelte födelét.

– Alig maradt zsír. Persze érthető. Ekkora család sokat zabált.

Zsíros kenyeret ettek.

– Itt maradjak veled éjszakára?

– Éjszaka dolgom van.

– Ettől félek.

– Ne félj, proli. Hajnalban gazdag ember jajgatni fog.

– Seregi, nem akarsz koporsóba feküdni? Szeresd felebarátodat.

Seregi gondolkodott.

– A pápák furcsa emberek voltak. Némelyik igazán értelmes.

– Honnan tudod? Mindent tudsz?

– Olvastam. Vastag könyvben.

– Már könyvet is lopsz?

– A pápák történetét von Ranke írta. Érdekfeszítő. Hiteles. Elmondjam?

– Havazik. Ha eljön a nyár, hallgatlak.

Seregi ablakát nézte, hulló hót, majd barátját. Jámbor, nyulat is fölbőszítő mosollyal mondta:

– Már a tizenhatodik században is általános alapelv volt a nélkülözhetetlen életszükségleti cikkek kivitele megnehezítése, hogy lehetetlenné tegyék a kenyér drágítását. Mit szólsz? Fél évezreddel ezelőtt.

– Ez igen fontos.

– Az. Mégis, akire a felügyeleti hatalom e részét bízták, kezdetben csak korlátolt intézkedési joggal rendelkezett.

– Rémisztő.

– Tizenharmadik Gergely bővítette ki először az intézkedési jogot. Engedély nélkül az országból gabonát kivinni tilos volt. Még egyik kerületből a másikba átvivéshez is engedély kellett.

– Belevaló legény.

– Az engedélyt csak akkor adták meg, ha a gabona március elsején egy bizonyos árszínvonal alatt kapható volt. Így érték el, hogy a létfontosságú élelmiszerek a szegények számára is elérhetők legyenek. Elegendő mennyiségben. Nem teremthettek kivitellel hiányt, hogy emelhessék az árakat. Mondom, már fél évezred előtt tudták, elsősorban a lakosság ellátásáról kell gondoskodni.

– Seregi, lázba hoztál. Mielőtt megöllek, tudni akarom, március elsején egy bizonyos árszínvonal alatt mennyi az annyi?

– Nyolcadik Kelemen ezt az árat hat, ötödik Pál pedig öt és fél escudiban állapította meg rubbiononként.

– Köszönöm, Seregi. Lelkemben nyugalom.

– No várj. Nyolcadik Orbán pápa szigorította a felügyeletet. Mit gondolsz, mi volt egyik első intézkedése?

– Azt gondolom, sírba kergetted családod. Nekem ne mondj semmit.

– Amit tudnod kell, tudnod kell. Betiltotta a gabona, állat és olaj kivitelét mindaddig, amíg a hozam elérhető áron fedezte a szükségletet. Ha fölösleg lesz, lehet bárkivel kereskedni. Addig nem.

– Örülök a boglár boglárkának, örülök a rengeteg pápának, árszínvonalnak. Így megértettem, fontos, hogy három műszakban dolgozhatok, hisz sokat tudó, gondolkodó Seregi Istvánt segítem fejlődésében. Ez minden becsületes munkás kötelessége.

– Igen sokat tudok. Többet, mint bárki sejti. Szívesen beszélek Fülöp Ágostról, hibáiról, eredményeiről. És sok másról.

– Bíróságon! Utolsó szó jogán! – ordított föl Vizi János. – Akasztófáig!

– Proli, károgsz. A végén dicsekszel, hogy barátom voltál.

Megvetően legyintett. Ötszáz forintot kért kölcsön. Nem akart fillér nélkül elindulni, ahogy ő mondta, a kiszámíthatatlan éjszakába. Barátja háromszáz forintot adott neki.

– Nincs több, de nem kell visszaadnod. Boldogan dolgozom, támogatlak téged is. Ha egyetemre mész, állom a cechet.

Seregi nem ment egyetemre. Föltehetően lopni, betörni járt. Mondták, pályaudvarokon bőröndökre vadászik. Vizi János is csak annyit tudott, kisstílű bűnöző. Ha pénzhez jutott, lányra költötte. Csak akkor került elő, amikor utolsó fillére is elfogyott.

– Megint szerelmes voltál? – kérdezte Vizi János.

– Igen. De ő sem volt az igazi. Még nem találtam meg.

És beszélni kezdett Mária Antoinette végzetes tájékozatlanságáról, Benvenuto Cellini nagy tehetségéről, akit különösen becsült, mert hegyes tőrével bárkit leszúrt.

– Miért éjszaka látogattad meg Annát a kórházban? – kérdezte Vizi.

– Szeretem a feleségedet. Éjfél előtt arra jártam. Kinyitottam egy virágos bódét. Szép csokrot állítottam össze.

– Fölköltötted az ügyeletes orvost.

– Tudnom kellett, hogy van Anna. Az ápolónőnek száz forintot adtam. Szép lány. Kedves. Talán feleségül veszem.

– Nyugodt élete lenne.

– Ez nem tréfa, proli. Ha vagyonom lesz, házasodom. Másként bűncselekmény.

– Mennyi pénz kell, hogy ne legyen bűncselekmény?

– Megmondtam. Hajórakománynyi.

Az ötvenes évek végén szólt Vizi Jánosnak.

– Nekilódulok. Száguldozom a világban, mint Egon Erwin Kisch.

Megölelték egymást. Seregi tudta, hitte, gazdag lesz, nagyon gazdag.

– Visszajövök értetek, Annával elviszlek. Légy türelemmel.

– Guggolva, egy lábon kivárom, míg kitömsz dollárral.

Seregi hatszáz forintot kért kölcsön. Húsz évig hírét sem hallották. Ausztrál állampolgárként keveredett Pestre. Boldogan mesélte, betalált. Nagyon, nagyon gazdag. Mutatta napelemmel működő zsebszámítógépét.

– Sok különös dolgot tapasztaltam. De csak városokban éltem. Nem láttam egyetlen kengurut sem. Talán már nincs is.

– Így tűnnek el különféle állatfajok. Kihalnak.

– Fajták. Állatfajták. Mint az embereknél. A faj az ember, ezen belül fajták vannak.

– Ne szenvedj – mondta Vizi János. – Kiviszlek az Állatkertbe, lefényképezhetsz néhány jól megtermett kengurut.

Seregi háromezer forintot kért kölcsön.

– Pirotechnikus lettem – magyarázta. – Megrendelésre raktárakat gyújtok föl. De oly ügyesen, hogy a biztosító társaság fizet.

– Mindig?

– Kivéve az utolsó esetet. Rájöttek, mi történt. New Yorkban dolgoztam. Kibántam megbízóimmal. Éjszaka kamionnal egyenesen a kikötőbe hordattam sok bála első osztályú árut. Hajóra raktuk. A majdnem üres raktárt gyújtottam föl. Míg itt fecsegek, hajórakománynyi vagyonom békésen úszik Ausztrália felé. Ez hatalmas tranzakció.

Megismerkedett egy tornatanárnővel. Elvált asszony, ámult Seregi műveltségén, tengeren úszó vagyonán.

– Mélységes szerelemmel szeretjük egymást – mondta Seregi. – Feleségül vettem. Két gyermeket akarunk. Békés, boldog életet. Most elmegyünk, de éven belül visszajövök értetek. Gondoskodom rólatok.

Hallották a megfogyatkozott galeriban, a hajó megérkezett, a rakomány nem. Eltűnt. Ahogy eltűnt Seregi István is. Soha többé senki nem hallott róla. Vizi János egy este csöndesen mondta feleségének:

– Az is lehet, rabkórházban meghalt. Talán a rák mégis örökölhető.