A többi érdektelen

Veronika ötvenkilenc, nővére, Johanna Anna hatvanegy éves. Pártában maradtak, oly gyorsan tűnő életükben.

Éveik ellenére, nyomorult sorsuk szánalmas kárpótlásául, mindenki úgy vélte, ma is vonzó nők.

Jó testvérek, ritkán veszekednek. Semmiségeken. De hamar elnevetik magukat.

– Érdektelen – mondja Veronika.

Johanna Anna bólint.

– Érdektelen.

Diplomások. Egyszerre mentek nyugdíjba. Ismerőseik, nők, férfiak egyaránt kedvelték őket. Állították, mindketten legalább tíz évet letagadhatnak.

Molett asszony társaságban furcsállotta, kérdezte, miért nem találtak férjet.

Veronika komoly hangon, komoly arccal magyarázta:

– Várjuk a férfit, aki pompás paripán lovagol. Vágtat szélvészként. Kitűnően vív. Kardélre szúrja Athost, Porthost, Aramist. D’Artagnant végigkergeti Párizs utcáin. Aki karcsú, magas, angyalnál szebb. Aki németül mond Rilkét, franciául Rimbaud-t, angolul Shakespeare-t. Néha, úgy szerdánként, Byront. Vasárnap spanyolul Lorcát. Éjjel, félálomban, elcsukló hangon az Ószövetséget. Aki kitűnően főz, mos, takarít. A többi érdektelen.

– Érdektelen – ismételte Johanna Anna is.

A molett asszony összecsapta tenyerét.

– Hihetetlen, hogy ilyen fickót nem találtok!

Veronika megnyugtatta.

– Talán a jövő héten. Az Operában. Szünetben gregoriánt dúdol fülembe. Ételdobozból lebbencslevessel kínál.

– És elsuttogja, csúf dolog a politika – mondta Johanna Anna. – Egyenesen undorító.

– Így igaz – mondta Veronika. – Akkor lovára pattanunk. Ő kantárhoz nyúl. Boldogságba vágtatunk.

A társaságban senki nem nevetett. Veronika igazított kékesfekete, tömött kontyán. Kerek, tiszta tükrű, mélybarna szemével vizsgálta az arcokat.

Így szólt:

– Miért a csönd? Szomorúság? Nem vagyunk mi szende szüzek. Feküdtünk férfiak ágyában. Néha jó volt, máskor kevésbé. De reggel mindig mosolyogva köszöntünk el.

Elnevette magát.

– A többi érdektelen.

A molett asszony ügyetlenül mosolygott.

– Ragaszkodsz a lebbencsleveshez?

– Olcsóbban nem adhatom.

– Töltött paprika? Rántott borjú?

– Nem mozdítja szívemet.

– Veronika, eszeddel vársz szerelmet?

– Én szeretetre vágytam. Emberséges, tartalmas, életre szóló, megbízható szeretetre.

Pillanatig hallgatott.

– Néha tűnődöm, volt-e ilyen. Talán. Ki tudja, hová tűnt. Elszállt füstként. Felhőkbe.

Fölcsattant.

– És élünk kloakában. Hempergünk ágyban. És röhögünk. És tapsolunk. Tenyerünket verjük harsogó, habzó szájú, gyűlöletet fröcskölő, primitív pojácáknak.

Elhallgatott.

Zavart mosollyal bocsánatot kért a társaságtól. Majd elnevette magát.

– Hol az a tányér lebbencs? A rohadt életbe!

Ekkor egy kecskeszakállas, sovány, őszülő férfi fölállt egy fotelból. Kissé megbillentett fejjel, könnyű mosollyal Veronikára nézett.

Tisztelettudóan meghajolt.

– Lebbencs vagyok.

Veronika ámult.

– Lovagol? Vív? Mos, főz, takarít?

– Angolul, németül, franciául beszélek. Olvasok, írok. Nem idegen tőlem a latin, a görög. Eszemmel, lelkemmel tudom, mit jelent a szeretet. Ritka kincs e tébolyodott világban.

– Maga nős ember? – kérdezte Johanna Anna.

– Özvegy vagyok. Hat éve. Nem akárki. A ravatalozóban, a kandeláber lángjától megpörkölődött a hajam.

– Egyetemi tanár?

– Nyugdíjas.

Veronika ránézett.

Az őszülő férfi folytatta.

– Tudok vívni. Tollammal. Tanulmányokat, cikkeket publikálok.

– Politikai cikkeket?

– Kivédhetetleneket. Ha visszamegyek időben bármily távolra, vér, jajszó, rabszolgaság, koholt pörök, máglyahalál. Bárhol ütöm föl könyveimet, politika vigyorog arcomba.

Johanna Anna nem mozdította tekintetét a jól öltözött, ápolt férfiról.

– Professzor úr lehet, hogy lebbencs. De elképzelhető, akad másik neve is.

A férfi homlokát ráncolta.

– Kis türelmet kérek. No igen, megvan. Váraljai János.

Elmosolyodott.

– Irodalomtudomány, képzőművészetek, filozófia, anatómia, matematika, lélektan professzora.

Johanna Anna cigarettára gyújtott.

– Nem hittem csodában, pedig itt áll előttem. Egy eleven polihisztor.

Váraljai János professzor, akit a testvérek később, maguk között, Lebbencsnek hívtak, pipáját tömte.

– Bizony, bizony.

Nevetett.

– Mellényzsebemben minden tudomány. Bűnös, aki nem hiszi.

Johanna Anna keményen kérdezte:

– Professzor uram, maga sértődött ember?

Váraljai csodálkozott.

– Miért lennék az?

– Professzor uram, maga többek között lélekbúvár. Mellényzsebében. Ki bántotta?

Váraljai néhányszor pöfékelt pipájából. Csöndesen válaszolt.

– Huszonöt esztendő alatt huszonötször cseréltem autómat. Kétszintes a villám, garázsom van. Pompás kertem, parknak beillő. Értékes könyvtáram, lemeztáram. Házvezetőnő gondoskodik rólam. Európa minden városában laktam. Hazámat szeretem, féltem. A közelmúltban többször félreállítottak. De sértődött nem vagyok.

Tűnődött valameddig.

– Haragudni tudok. Nagyon. E zavaros időkben is fölszínre jött a salak. Féltehetségek, tehetségtelenek megbocsáthatatlan dáridója. Keserű estéken, lámpafénynél, tollat veszek kezembe. Tudom, szélmalomharc. Akkor is.

Johanna Annára nézett.

– Érzem, nem kedvel engem.

Johanna Anna mosolygott.

– Ugyan, professzorom, mi jut eszébe? Még ha úgy is volna, ne vegye szívére. Érdektelen. Van kutyája?

– Bernáthegyi.

– Akkor nagy baj nem lehet.

Váraljai autóján vitte haza a két testvért.

Első látogatásánál zománcos ételhordóban lebbencslevest vitt, két csokor virágot. A testvérek nevettek. Megkedvelték ezt az ápolt, kifogástalanul öltözködő, kecskeszakállas özvegyembert.

Kissé oldalt billentett fejjel beszélt. Szórakoztatóan. Régóta halott zeneszerzőkről, Krisztus előtt élt arab költőkről. Megszállott hitvitázókról, orvostudomány fejlődéséről, ötezer esztendős balzsamozás vegyi összetételéről. Kínai bölcsekről. Hatalmas birodalmak születéséről, bukásáról.

Egy alkalommal mosolyogva fordult Veronikához.

– A politika valóban csúf játszma. Időnként kegyetlen. Több ezer éve e tudománynak voltak művészei, őrült sarlatánjai.

Jó illatú pipafüstöt eregetett.

– Mindig féken kell tartani a bolondokat. Gyűlölködőket.

Veronika bólintott.

– Intellektuálisan előkészített tömeggyilkossággal vádoltak egy politikust. Elítélték.

– Nürnbergben. Veronika, a jog harmonika. Húzzák, tolják. Így szól, úgy szól. Attól függ, kinek kezében. Nézzünk, vizsgáljunk néhány Shakespeare-királydrámát.

És szórakoztatóan, napjainkra áthallóan elemezte őket. Fölmondta, amit mindnyájan olvastak. Szinte szó szerint. Mint máskor is.

Egy kora nyári napon Johanna Anna kijelentette:

– A Lebbencs szeret téged.

– Én is őt.

– Ágyába akar csalni.

Veronika nem értette.

– Miért kell csalni? Megyek magamtól is.

Így történt.

Késő őszi estén, hangulatlámpa fényénél, mezítelenül a polihisztor ágyába bújt. Megcsókolták egymást.

Veronika csöndesen így szólt:

– Két tinédzser.

A kecskeszakállas megcsókolta nyakát, vállát, karját.

Mint akit kígyó mart meg, hirtelen fölült.

– Te sidó vagy! Nem mondtad, hogy sidó vagy!

Veronika nézte karján a kék auschwitzi számot.

– A rohadt életbe, hát nem elfelejtettelek figyelmeztetni! De ne mondd, sidó. Ennyire nem szabad gyűlölni. Mondd egyszerűen, zsidó.

Míg öltözködött, mesélt.

– A háború végén megmaradt fényképeinket meggyújtottuk. Elégtek, mint a családunk. Egy szálig.

– Nekem sok zsidó barátom van – mentegetődzött kapkodva a professzor. – Értékes, becsületes emberek.

Veronika taxiba ült.

Még nem volt tizenegy óra, amikor benyitott nővére szobájába.

Johanna Anna paplanára tette könyvét.

– Mi történt?

Veronika az ágy szélére ült. Megsimogatta nővére fejét.

– Érdektelen. Visszajöttem. A többi érdektelen.