Pipacsok

 

A többi érdektelen

Veronika ötvenkilenc, nővére, Johanna Anna hatvanegy éves. Pártában maradtak, oly gyorsan tűnő életükben.

Éveik ellenére, nyomorult sorsuk szánalmas kárpótlásául, mindenki úgy vélte, ma is vonzó nők.

Jó testvérek, ritkán veszekednek. Semmiségeken. De hamar elnevetik magukat.

– Érdektelen – mondja Veronika.

Johanna Anna bólint.

– Érdektelen.

Diplomások. Egyszerre mentek nyugdíjba. Ismerőseik, nők, férfiak egyaránt kedvelték őket. Állították, mindketten legalább tíz évet letagadhatnak.

Molett asszony társaságban furcsállotta, kérdezte, miért nem találtak férjet.

Veronika komoly hangon, komoly arccal magyarázta:

– Várjuk a férfit, aki pompás paripán lovagol. Vágtat szélvészként. Kitűnően vív. Kardélre szúrja Athost, Porthost, Aramist. D’Artagnant végigkergeti Párizs utcáin. Aki karcsú, magas, angyalnál szebb. Aki németül mond Rilkét, franciául Rimbaud-t, angolul Shakespeare-t. Néha, úgy szerdánként, Byront. Vasárnap spanyolul Lorcát. Éjjel, félálomban, elcsukló hangon az Ószövetséget. Aki kitűnően főz, mos, takarít. A többi érdektelen.

– Érdektelen – ismételte Johanna Anna is.

A molett asszony összecsapta tenyerét.

– Hihetetlen, hogy ilyen fickót nem találtok!

Veronika megnyugtatta.

– Talán a jövő héten. Az Operában. Szünetben gregoriánt dúdol fülembe. Ételdobozból lebbencslevessel kínál.

– És elsuttogja, csúf dolog a politika – mondta Johanna Anna. – Egyenesen undorító.

– Így igaz – mondta Veronika. – Akkor lovára pattanunk. Ő kantárhoz nyúl. Boldogságba vágtatunk.

A társaságban senki nem nevetett. Veronika igazított kékesfekete, tömött kontyán. Kerek, tiszta tükrű, mélybarna szemével vizsgálta az arcokat.

Így szólt:

– Miért a csönd? Szomorúság? Nem vagyunk mi szende szüzek. Feküdtünk férfiak ágyában. Néha jó volt, máskor kevésbé. De reggel mindig mosolyogva köszöntünk el.

Elnevette magát.

– A többi érdektelen.

A molett asszony ügyetlenül mosolygott.

– Ragaszkodsz a lebbencsleveshez?

– Olcsóbban nem adhatom.

– Töltött paprika? Rántott borjú?

– Nem mozdítja szívemet.

– Veronika, eszeddel vársz szerelmet?

– Én szeretetre vágytam. Emberséges, tartalmas, életre szóló, megbízható szeretetre.

Pillanatig hallgatott.

– Néha tűnődöm, volt-e ilyen. Talán. Ki tudja, hová tűnt. Elszállt füstként. Felhőkbe.

Fölcsattant.

– És élünk kloakában. Hempergünk ágyban. És röhögünk. És tapsolunk. Tenyerünket verjük harsogó, habzó szájú, gyűlöletet fröcskölő, primitív pojácáknak.

Elhallgatott.

Zavart mosollyal bocsánatot kért a társaságtól. Majd elnevette magát.

– Hol az a tányér lebbencs? A rohadt életbe!

Ekkor egy kecskeszakállas, sovány, őszülő férfi fölállt egy fotelból. Kissé megbillentett fejjel, könnyű mosollyal Veronikára nézett.

Tisztelettudóan meghajolt.

– Lebbencs vagyok.

Veronika ámult.

– Lovagol? Vív? Mos, főz, takarít?

– Angolul, németül, franciául beszélek. Olvasok, írok. Nem idegen tőlem a latin, a görög. Eszemmel, lelkemmel tudom, mit jelent a szeretet. Ritka kincs e tébolyodott világban.

– Maga nős ember? – kérdezte Johanna Anna.

– Özvegy vagyok. Hat éve. Nem akárki. A ravatalozóban, a kandeláber lángjától megpörkölődött a hajam.

– Egyetemi tanár?

– Nyugdíjas.

Veronika ránézett.

Az őszülő férfi folytatta.

– Tudok vívni. Tollammal. Tanulmányokat, cikkeket publikálok.

– Politikai cikkeket?

– Kivédhetetleneket. Ha visszamegyek időben bármily távolra, vér, jajszó, rabszolgaság, koholt pörök, máglyahalál. Bárhol ütöm föl könyveimet, politika vigyorog arcomba.

Johanna Anna nem mozdította tekintetét a jól öltözött, ápolt férfiról.

– Professzor úr lehet, hogy lebbencs. De elképzelhető, akad másik neve is.

A férfi homlokát ráncolta.

– Kis türelmet kérek. No igen, megvan. Váraljai János.

Elmosolyodott.

– Irodalomtudomány, képzőművészetek, filozófia, anatómia, matematika, lélektan professzora.

Johanna Anna cigarettára gyújtott.

– Nem hittem csodában, pedig itt áll előttem. Egy eleven polihisztor.

Váraljai János professzor, akit a testvérek később, maguk között, Lebbencsnek hívtak, pipáját tömte.

– Bizony, bizony.

Nevetett.

– Mellényzsebemben minden tudomány. Bűnös, aki nem hiszi.

Johanna Anna keményen kérdezte:

– Professzor uram, maga sértődött ember?

Váraljai csodálkozott.

– Miért lennék az?

– Professzor uram, maga többek között lélekbúvár. Mellényzsebében. Ki bántotta?

Váraljai néhányszor pöfékelt pipájából. Csöndesen válaszolt.

– Huszonöt esztendő alatt huszonötször cseréltem autómat. Kétszintes a villám, garázsom van. Pompás kertem, parknak beillő. Értékes könyvtáram, lemeztáram. Házvezetőnő gondoskodik rólam. Európa minden városában laktam. Hazámat szeretem, féltem. A közelmúltban többször félreállítottak. De sértődött nem vagyok.

Tűnődött valameddig.

– Haragudni tudok. Nagyon. E zavaros időkben is fölszínre jött a salak. Féltehetségek, tehetségtelenek megbocsáthatatlan dáridója. Keserű estéken, lámpafénynél, tollat veszek kezembe. Tudom, szélmalomharc. Akkor is.

Johanna Annára nézett.

– Érzem, nem kedvel engem.

Johanna Anna mosolygott.

– Ugyan, professzorom, mi jut eszébe? Még ha úgy is volna, ne vegye szívére. Érdektelen. Van kutyája?

– Bernáthegyi.

– Akkor nagy baj nem lehet.

Váraljai autóján vitte haza a két testvért.

Első látogatásánál zománcos ételhordóban lebbencslevest vitt, két csokor virágot. A testvérek nevettek. Megkedvelték ezt az ápolt, kifogástalanul öltözködő, kecskeszakállas özvegyembert.

Kissé oldalt billentett fejjel beszélt. Szórakoztatóan. Régóta halott zeneszerzőkről, Krisztus előtt élt arab költőkről. Megszállott hitvitázókról, orvostudomány fejlődéséről, ötezer esztendős balzsamozás vegyi összetételéről. Kínai bölcsekről. Hatalmas birodalmak születéséről, bukásáról.

Egy alkalommal mosolyogva fordult Veronikához.

– A politika valóban csúf játszma. Időnként kegyetlen. Több ezer éve e tudománynak voltak művészei, őrült sarlatánjai.

Jó illatú pipafüstöt eregetett.

– Mindig féken kell tartani a bolondokat. Gyűlölködőket.

Veronika bólintott.

– Intellektuálisan előkészített tömeggyilkossággal vádoltak egy politikust. Elítélték.

– Nürnbergben. Veronika, a jog harmonika. Húzzák, tolják. Így szól, úgy szól. Attól függ, kinek kezében. Nézzünk, vizsgáljunk néhány Shakespeare-királydrámát.

És szórakoztatóan, napjainkra áthallóan elemezte őket. Fölmondta, amit mindnyájan olvastak. Szinte szó szerint. Mint máskor is.

Egy kora nyári napon Johanna Anna kijelentette:

– A Lebbencs szeret téged.

– Én is őt.

– Ágyába akar csalni.

Veronika nem értette.

– Miért kell csalni? Megyek magamtól is.

Így történt.

Késő őszi estén, hangulatlámpa fényénél, mezítelenül a polihisztor ágyába bújt. Megcsókolták egymást.

Veronika csöndesen így szólt:

– Két tinédzser.

A kecskeszakállas megcsókolta nyakát, vállát, karját.

Mint akit kígyó mart meg, hirtelen fölült.

– Te sidó vagy! Nem mondtad, hogy sidó vagy!

Veronika nézte karján a kék auschwitzi számot.

– A rohadt életbe, hát nem elfelejtettelek figyelmeztetni! De ne mondd, sidó. Ennyire nem szabad gyűlölni. Mondd egyszerűen, zsidó.

Míg öltözködött, mesélt.

– A háború végén megmaradt fényképeinket meggyújtottuk. Elégtek, mint a családunk. Egy szálig.

– Nekem sok zsidó barátom van – mentegetődzött kapkodva a professzor. – Értékes, becsületes emberek.

Veronika taxiba ült.

Még nem volt tizenegy óra, amikor benyitott nővére szobájába.

Johanna Anna paplanára tette könyvét.

– Mi történt?

Veronika az ágy szélére ült. Megsimogatta nővére fejét.

– Érdektelen. Visszajöttem. A többi érdektelen.

Hajórakomány

Seregi Istvánt minden érdekelte. Tudta, gazdagnál gazdagabb lesz, csupán műveltségét kell gyarapítani, mivel elég hézagos. Pótolni kívánja a hiányt, s ez már nem nagy föladat. Néhány ezer könyv. Elszánt türelem. Csak kijelentő módban beszélt. Vitát nem tűrt. Állította, az ember nem majomtól származik. Darwin ezt sehol nem írta. Ha bárki bárhol bármilyen óvatosan, szerényen megkérdőjelezte igazát, hangját megemelte, szeme csillogott. Fisztulás nevetéssel kijelentette:

– Tudatlanok hallgassanak. Mondjátok meg, mit jelent az a szó, boglár? – Nem mondta meg senki. – Boglár díszruhán, övön, fövegen ékköves vagy arany- és ezüstfonállal átszőtt, esetleg ötvösmunkával díszített gomb, csat, vagy más ékítmény, ékszer.

– Ékítmény?

– Az. És gömbformát alkotó virágzat.

– Hihetetlen.

– No, mit jelent a boglárka?

– Kicsi gomb. Parányi ékítmény.

– Ámuljatok. Sallangos levelű, fehér virágú vízi, illetve sárga virágú szárazföldi növény.

– Állj meg, világ, állj meg, ész! Ezt mind kitanultad?

– Első olvasásra. Tévedés kizárt. Tessék ellenőrizni.

– És hol olvastad?

– Rabkórházban – nevetett föl a hórihorgas fiú.

Seregi István mesébe illő világoskék szeme villant. A fiúk hitték, ha megvadul, embert öl.

– Ostoba ember hazudik – folytatta csöndesen. – Kegyetlen gyomorgörcsöm volt. Ágyba fektettek. Akkor tudtam meg, mi a különbség boglár és boglárka között. – Pillanatig hallgatott. – De ha ostoba ember gyomrába kést vágnak, nevetve, markolatig, ugyan mit tanul három méter mély gödörben?

Vizi János szólalt meg.

– Erős vagy, Seregi. Van-e, ki e nevet nem ismeri?

– Olcsó ember száján olcsó duma ömlik. Teheti, tudja, fülét sem húzom meg.

– Siralomházban milyen dumát nyomsz?

– Elmondom, óceán mélyén kutatni kell. Akasztófa alatt annyit, tanulmányozzák a pápák történetét.

– Az fontos?

– Nagyon. Meg az öröklődéstan. Csak azt utálom, te sírni fogsz, síromat nem leled. Taknyod-nyálad összefolyik.

– Ígérem, röhögök. Sírod nem érdekel.

A hatalmas, feledhetetlen galeriban ők ketten voltak barátok. Seregit csak az dühítette, de nagyon, hogy Vizi János dolgozik. Ha szóba hozta, fölháborodástól remegett.

– Milyen ember az ilyen ember? Hitvány ember. Rabszolga ember. Karja fárad, háta görnyed. Pénze sose lesz.

– És neked?

– Hajórakománynyi.

– Te ezt hiszed?

– Tudom.

Seregi István másfél esztendő alatt eltemette apját, anyja két nővérét, majd nagybátyját, végül örökké veszekedő, csúnyán káromkodó anyját. Egyedül maradt a szoba-konyhás lakásban.

– Zsúfolódtunk, mint a heringek. Most nyisd ki szemed. Ámulj, milyen tágas lakásom van.

– Ámulok – mondta Vizi János.

– Mind egy szálig rákbetegségben szenvedtek ki.

– Azt hittem, meghaltak.

– A rákbetegség nem örökölhető. Kiolvastam több kötet ide vonatkozó szakirodalmat.

– Fölöslegesen rongálod szemed, fárasztod agyad. Elkerül téged minden különös betegség. Makkegészségesen valahol agyonszúrnak. Vagy éjszaka, betörésnél, rendőrgolyó terít le.

– Nem fogok húsz fillérért esztergapadnál összerogyni. Az primitív rabszolgáknak való. Értelmes ember másként leheli ki lelkét.

– Fogházőr keresztet vet. Lezárja értelmes szemedet.

Seregi István behúzta világoskék szemét.

– Ócska proli. Akárhogy döglöm meg, eltemetsz.

– Alig várom. Kulturált barátot temetni igaz boldogság.

Seregi a konyhaasztal alól kékmázas kis bödönt húzott ki. Leemelte födelét.

– Alig maradt zsír. Persze érthető. Ekkora család sokat zabált.

Zsíros kenyeret ettek.

– Itt maradjak veled éjszakára?

– Éjszaka dolgom van.

– Ettől félek.

– Ne félj, proli. Hajnalban gazdag ember jajgatni fog.

– Seregi, nem akarsz koporsóba feküdni? Szeresd felebarátodat.

Seregi gondolkodott.

– A pápák furcsa emberek voltak. Némelyik igazán értelmes.

– Honnan tudod? Mindent tudsz?

– Olvastam. Vastag könyvben.

– Már könyvet is lopsz?

– A pápák történetét von Ranke írta. Érdekfeszítő. Hiteles. Elmondjam?

– Havazik. Ha eljön a nyár, hallgatlak.

Seregi ablakát nézte, hulló hót, majd barátját. Jámbor, nyulat is fölbőszítő mosollyal mondta:

– Már a tizenhatodik században is általános alapelv volt a nélkülözhetetlen életszükségleti cikkek kivitele megnehezítése, hogy lehetetlenné tegyék a kenyér drágítását. Mit szólsz? Fél évezreddel ezelőtt.

– Ez igen fontos.

– Az. Mégis, akire a felügyeleti hatalom e részét bízták, kezdetben csak korlátolt intézkedési joggal rendelkezett.

– Rémisztő.

– Tizenharmadik Gergely bővítette ki először az intézkedési jogot. Engedély nélkül az országból gabonát kivinni tilos volt. Még egyik kerületből a másikba átvivéshez is engedély kellett.

– Belevaló legény.

– Az engedélyt csak akkor adták meg, ha a gabona március elsején egy bizonyos árszínvonal alatt kapható volt. Így érték el, hogy a létfontosságú élelmiszerek a szegények számára is elérhetők legyenek. Elegendő mennyiségben. Nem teremthettek kivitellel hiányt, hogy emelhessék az árakat. Mondom, már fél évezred előtt tudták, elsősorban a lakosság ellátásáról kell gondoskodni.

– Seregi, lázba hoztál. Mielőtt megöllek, tudni akarom, március elsején egy bizonyos árszínvonal alatt mennyi az annyi?

– Nyolcadik Kelemen ezt az árat hat, ötödik Pál pedig öt és fél escudiban állapította meg rubbiononként.

– Köszönöm, Seregi. Lelkemben nyugalom.

– No várj. Nyolcadik Orbán pápa szigorította a felügyeletet. Mit gondolsz, mi volt egyik első intézkedése?

– Azt gondolom, sírba kergetted családod. Nekem ne mondj semmit.

– Amit tudnod kell, tudnod kell. Betiltotta a gabona, állat és olaj kivitelét mindaddig, amíg a hozam elérhető áron fedezte a szükségletet. Ha fölösleg lesz, lehet bárkivel kereskedni. Addig nem.

– Örülök a boglár boglárkának, örülök a rengeteg pápának, árszínvonalnak. Így megértettem, fontos, hogy három műszakban dolgozhatok, hisz sokat tudó, gondolkodó Seregi Istvánt segítem fejlődésében. Ez minden becsületes munkás kötelessége.

– Igen sokat tudok. Többet, mint bárki sejti. Szívesen beszélek Fülöp Ágostról, hibáiról, eredményeiről. És sok másról.

– Bíróságon! Utolsó szó jogán! – ordított föl Vizi János. – Akasztófáig!

– Proli, károgsz. A végén dicsekszel, hogy barátom voltál.

Megvetően legyintett. Ötszáz forintot kért kölcsön. Nem akart fillér nélkül elindulni, ahogy ő mondta, a kiszámíthatatlan éjszakába. Barátja háromszáz forintot adott neki.

– Nincs több, de nem kell visszaadnod. Boldogan dolgozom, támogatlak téged is. Ha egyetemre mész, állom a cechet.

Seregi nem ment egyetemre. Föltehetően lopni, betörni járt. Mondták, pályaudvarokon bőröndökre vadászik. Vizi János is csak annyit tudott, kisstílű bűnöző. Ha pénzhez jutott, lányra költötte. Csak akkor került elő, amikor utolsó fillére is elfogyott.

– Megint szerelmes voltál? – kérdezte Vizi János.

– Igen. De ő sem volt az igazi. Még nem találtam meg.

És beszélni kezdett Mária Antoinette végzetes tájékozatlanságáról, Benvenuto Cellini nagy tehetségéről, akit különösen becsült, mert hegyes tőrével bárkit leszúrt.

– Miért éjszaka látogattad meg Annát a kórházban? – kérdezte Vizi.

– Szeretem a feleségedet. Éjfél előtt arra jártam. Kinyitottam egy virágos bódét. Szép csokrot állítottam össze.

– Fölköltötted az ügyeletes orvost.

– Tudnom kellett, hogy van Anna. Az ápolónőnek száz forintot adtam. Szép lány. Kedves. Talán feleségül veszem.

– Nyugodt élete lenne.

– Ez nem tréfa, proli. Ha vagyonom lesz, házasodom. Másként bűncselekmény.

– Mennyi pénz kell, hogy ne legyen bűncselekmény?

– Megmondtam. Hajórakománynyi.

Az ötvenes évek végén szólt Vizi Jánosnak.

– Nekilódulok. Száguldozom a világban, mint Egon Erwin Kisch.

Megölelték egymást. Seregi tudta, hitte, gazdag lesz, nagyon gazdag.

– Visszajövök értetek, Annával elviszlek. Légy türelemmel.

– Guggolva, egy lábon kivárom, míg kitömsz dollárral.

Seregi hatszáz forintot kért kölcsön. Húsz évig hírét sem hallották. Ausztrál állampolgárként keveredett Pestre. Boldogan mesélte, betalált. Nagyon, nagyon gazdag. Mutatta napelemmel működő zsebszámítógépét.

– Sok különös dolgot tapasztaltam. De csak városokban éltem. Nem láttam egyetlen kengurut sem. Talán már nincs is.

– Így tűnnek el különféle állatfajok. Kihalnak.

– Fajták. Állatfajták. Mint az embereknél. A faj az ember, ezen belül fajták vannak.

– Ne szenvedj – mondta Vizi János. – Kiviszlek az Állatkertbe, lefényképezhetsz néhány jól megtermett kengurut.

Seregi háromezer forintot kért kölcsön.

– Pirotechnikus lettem – magyarázta. – Megrendelésre raktárakat gyújtok föl. De oly ügyesen, hogy a biztosító társaság fizet.

– Mindig?

– Kivéve az utolsó esetet. Rájöttek, mi történt. New Yorkban dolgoztam. Kibántam megbízóimmal. Éjszaka kamionnal egyenesen a kikötőbe hordattam sok bála első osztályú árut. Hajóra raktuk. A majdnem üres raktárt gyújtottam föl. Míg itt fecsegek, hajórakománynyi vagyonom békésen úszik Ausztrália felé. Ez hatalmas tranzakció.

Megismerkedett egy tornatanárnővel. Elvált asszony, ámult Seregi műveltségén, tengeren úszó vagyonán.

– Mélységes szerelemmel szeretjük egymást – mondta Seregi. – Feleségül vettem. Két gyermeket akarunk. Békés, boldog életet. Most elmegyünk, de éven belül visszajövök értetek. Gondoskodom rólatok.

Hallották a megfogyatkozott galeriban, a hajó megérkezett, a rakomány nem. Eltűnt. Ahogy eltűnt Seregi István is. Soha többé senki nem hallott róla. Vizi János egy este csöndesen mondta feleségének:

– Az is lehet, rabkórházban meghalt. Talán a rák mégis örökölhető.

Terepasztal

Kunmajsay Kiss Gábor hadiárvát keresztapja, Vincze Viktor általános műszerész, villany- és vízvezetékszerelő, szobafestő és mázoló, ügyes kezű asztalos és felesége, Rózsika nevelte.

Nyitott, sokat vitatott kérdés, hogyan?

Bámulatra méltó emberséggel. Annyi odaadással, annyi szeretettel, pénzzel, ajándékkal, ha kettőt köhintett, álmatlan éjszakával, amennyit ember fia nem érdemel. Amennyiből jó nem származhatott.

Nem is származott.

Vincze Viktor a Wesselényi utca sarkán megszédült.

– Nem igaz – mondta. Tétova mozdulattal homlokához nyúlt. – Lehetetlen. Egyetlen szó, egyetlen betű nem igaz.

Később, noha többé nyugalmát nem találta, magyarázta feleségének:

– Hibázhat bárki. Bocsánatot kér. Fátyolt reá. Keményen kezet fognak, csirkepörköltöt vacsoráznak.

Felesége megsimogatta fejét.

– Ne szenvedj. Tíz embernek való munkát vállaltál. Még a pékséget is kitanultad. Éjszakánként kenyeret sütsz.

De Vincze Viktor, önmagát is győzködve, ügyetlen érvekkel alantas lelkű nőkről példálódzva mentegette nevelt fiát. Az asszony türelemmel hallgatta. Fürdővizet eresztett neki. Majd ingerülten rászólt.

– Vízimalomként forog a nyelved. Darálsz, darálsz kegyetlen nőkről. Gáborból kibújt az ördög. Szereted. Mentegeted. Attól a tény tény marad.

De nagy darab, csupa izom férje nem nyelte le a békát. Felesége hiába kardoskodott. Tudta, reménytelen. Gyógyíthatatlan sebet kaptak.

– Így nem szabad szeretni senkit – mondta férjének. – Itt vagyunk ketten. Veszekszünk. Komisz dolgokat kiáltunk. Ha egyikünk kettőt köhint, a másik megijed.

– Ha Gábor kettőt köhintett, mindketten beszartunk.

– Mert szerettük.

Férje hallgatott valameddig.

– Kiváló esze van.

– Nobel-díjas esze.

A kiváló eszű Kunmajsay Kiss Gábor régen nemegyszer, míg terepasztalán Märklin vonatait, váltóit, sorompóit, szemaforjait irányította, komolyan, kérkedés nélkül, határozottan állította:

– Ha ideje jön, Nobel-díjas leszek. Telerakom szekrényünket pénzzel. Bár igaz, nincs akkora vagyon, amennyivel meghálálhatom szereteteteket.

Vincze Viktor a kapcsolótáblához nyúlt. Alagútba irányított egy tehervonatot.

– Minden tanulmányi versenyt megnyersz. Úgy beszélsz angolul, mint magyarul. Ha Nobel-díjad megkapod, Rózsika puszit ad, hatalmas tányér kocsonyát. Én megveszem a lemezjátszót.

Kunmajsay Kiss Gábor tegezte nevelőszüleit, keresztnevükön szólította.

– Vedd komolyan, Viktor, amit mondok. Mert tudom, mit mondok. Büszke leszel rám.

– Komolyan veszem, amit mondasz – jelentette ki nevelőapja. – De Nobel-díj nélkül is büszkék vagyunk rád. Csak az bosszantó, hogy légpuskával konyhaablakunkból a szomszéd spájzokban szétlövöd a befőttes üvegeket.

– Emberre, madárra nem lövök. De ha üveg pukkan, lekvár folyik, örülök. Dögkövér, rekedt hangon ordibáló szomszédaink kevesebbet zabálnak.

Amikor Kunmajsay Kiss Gábort magukhoz vették, Rózsika kijelentette:

– E szép, egészséges, szeretnivaló, hozzánk ragaszkodó fiút hivatalosan örökbe fogadjuk. Adoptáljuk.

– Soha – mondta férje. – Apja orosz földben, jeltelen sírban fekszik. Ha fiától elvesszük igazi nevét, kétszer hal meg.

– És ha anyja előkerül?

– Kettéhasítom. Elment egy német tiszttel, kölykét óvóhelyen hagyta. Fiának azt mondtam, szép asszony volt, bombatámadásnál meghalt. A Vérmezőn tömegsírba temették.

A fiúnak sokat mesélt apjáról, esztendőkön át. Mániákusan hitte, minden ember addig él, amíg emlékeznek rá. A fiú már gimnazista korában, túl első szerelmi csalódásán kijelentette:

– Minden ember addig él, amíg meg nem hal. A többi mese habbal. Apámat, anyámat nem ismertem. Nyugodjanak békében. Viktor, te vagy apám. Élj sokáig. Ha meghalsz, emlékezni fogok rád. Tudom, időnként megsiratlak. De neked mindegy lesz, mert halott vagy.

– Nem igaz. Nem úgy van. A matematikád nem ad választ mindenre. A szívnek is van logikája.

– Szeretünk. Gyűlölünk. Míg agyunk él. A szív cserbenhagy, a matematika működik. Mindörökre. Ámen.

Vincze Viktor nézte hosszúra nőtt nevelt fiát.

– Lassan a válladig érek. Feleségedet, gyermekeidet is szeretni fogom. Ha meghalok, gyertyát gyújtanak kővel födött síromon.

Felesége rászólt, fejezze be nyálas szövegét.

– Beszélsz halálodról. Minek? Nagy darab ember, ennyire nem szabad beszarni.

Veszekedtek. Kiabáltak. Rózsika férjéhez vágta a portörlő rongyot.

– Emlékezni fogok rátok – nevetett Gábor. – Öreg feleségem, tizenkét gyermekem, harminc unokám is.

Már egyetemre járt. Százkilencven centi magasra nőtt. Kosárlabdázott. Számítástechnikusnak készült, mindenből kitűnőre szigorlatozott. Tanárai állították, sok esztendeje nem találkoztak hasonló tehetséggel. A lányok ragadtak rá. Ő szerény maradt. Csodálkozva kérdezte nevelőapját, hogyan tanult meg ennyiféle mesterséget?

– Nagy darab ember, ha kedved támad, festő leszel. Lepipálod Rembrandtot.

– Legföljebb címfestő. Fene tudja, mindenre rááll a kezem. Isten szereti a munkást. Így segíti.

Bronzhajú lány, emberséges, szép, harmadéves bölcsész tiszta szívvel szerette a fiút. Együtt jártak. Eldöntötték, házasodnak. A lány szülei elváltak, majd anyja meghalt. Egyedül maradt lakásukban. A fiú odaköltözött.

– Kijelentkezett – mondta Vincze Viktor. – A betyár mindenit.

Felesége nevetett.

– De a terepasztalt még itt hagyta.

– Ne morogj, nagy darab ember. Téged nem vehet feleségül. Örülj. Unokáid lesznek. Arany karórát vásárolhatsz nekik.

– Bakterházat, sorompókat, szemaforokat.

Nyári délutánon Gábor beállított.

– Itt állok friss diplomámmal. Riadtan. Másodéves matematikus lány zsarol. Állapotos. Esküszik, tőlem maradt teherben. Szülnie kell. Vegyem feleségül. Egyszer, egyetlenegyszer feküdtem le vele. Kedveltem őt, Viktor. Jó pajtások voltunk. Ennyi. Segíts!

– Beszélek vele.

Másnap délután Vincze Viktornak Gábor bemutatta a lányt a Múzeum kávéházban. A nagy darab ember vitát nem tűrő hangon közölte a lánnyal:

– Taxiba ülünk. Kiváló nőgyógyász megvizsgál, kórházban elveszik a gyereket. Se lakásod, se jövedelmed. Nem tudod eltartani!

– Beteg a szívem. Figyelmeztettek, abortuszom nem lehet. Ha terhes leszek, meg kell szülnöm.

– Hogy hívnak?

– Lejthy Zsuzsának.

– Lejthy Zsuzsa, szívspecialistához viszlek. Utána manikűröshöz. Pedikűröshöz. Azután a Rákóczi térre.

Mókás dolog történt. Lejthy Zsuzsa fölsikoltott.

– Idegen orvoshoz nem megyek. Nem kényszeríthet!

Lebillent székéről. Mozdulatlanul feküdt a padlón. Vincze Viktor komótosan fölemelte a vizeskancsót. Nem spórolt. Utolsó csöpp vizet is Lejthy Zsuzsa arcára öntötte. Szólt a pincérnek, tegye ki a napra száradni.

– Köszönöm, Viktor – mondta csöndesen Gábor. – Talán megmentettél.

Ez kedden történt. Szombaton déltájt találkozott nevelt fiával. Karon fogva állt Lejthy Zsuzsával a Wesselényi utca sarkán. Viktor köszönt. Gábor elfordította fejét.

– Fiam – nyúlt Viktor nevelt fia vállához. – A nagy darab ember úgy nevelt, illik legalább biccenteni.

Gábor gúnyos mosollyal nevelőapja arcába nézett. Nyugodt, természetes hangon mondta:

– Elbíbelődtetek velem. Vénségetekre jó keresetű támaszt akartatok. Hiába ügyes a kezed, a szög mellé ütöttél. De ostoba proli vagy.

Vincze Viktor megszédült. Homlokához nyúlt.

Hetek múltán a bronzhajú lány elmondta, Gábor Lejthy Zsuzsával, kitűnő diplomájával új hazát keresett. Világhírű vállalatnál kapott munkát. Vincze Viktor sápadt arcát nézte.

– Nem szabad szenvedni miatta. Időben megszabadultunk tőle.

Vincze Viktor üres szemmel, szórakozottan bólintott. Hallgatag lett. Többé Gábor hírét sem hallották.

Rózsika esztendő múltán megkereste a bronzhajú lányt.

– Gyere el hozzánk. Hazudj.

És a lány elment és hazudott.

– Vőlegényemmel külföldön jártam. Gábornak hatalmas autója van. Hadihajón nincs annyi lámpa. Hálát ad a sorsnak, azt mondta, hogy maguk nevelték.

Vincze Viktor bámult.

– Hát emlékszik ránk?

– Minden nap elmondja, Viktornak proli szíve van. Jó szíve.

Viktor boldogan nevetett.

– Akkor élni fogok.

Gábor elhagyott szobájában összerakta a terepasztalt. Éjszaka Rózsika bement hozzá.

– Nézd, hogy rohannak. Arra kell vigyázni, ne ütközzenek. Jól állítsuk a váltókat.

Rózsika szemén könny csillant.

– Nagy darab ember, gyere aludni. Te bolond, vén proli, holnap is vigyáznod kell.

Hajnalban elment

Boronás Boriska vallásos református volt. Hitte az élő Istent. Mélyen hitte, megingathatatlanul. Robotolt, igavonó baromnál többet. Esténként, bármilyen fáradtan, korán romló szemével ágyában Bibliát olvasott.

Ritkán születik ilyen tiszta lelkű, szemérmes, szeretnivaló lány.

Kevesen tudták, milyen értelmes, milyen jó emberismerő. És milyen érzékeny. Hallgatag volt, gyűlöletet nem ismert. Elhibázott életéért nem okolt senkit.

Élete utolsó hetében történt először, letette kezéből Bibliáját. Vaksi szemével, sokdioptriás, drótkeretes szemüvegén át, parányi szobájában a plafont bámulta. Nem sírt. Idő múltán félhangosan megszólította Istent.

– Ha valaha vétkeztem, én Uram, bocsáss meg lányodnak.

Elcsuklott hangja.

– Néha megkívántam férfit. De testemhez nem értek, számat nem csókolták. Csak néha, álmomban. Te mindent látsz, Atyám. Hallgatni, imádkozni tudok. Hazudni soha. Talán bűnöm, szeretnék még élni. Hiszek Benned, Uram, mégis félek halálomtól. Ma este, nagy nevetéssel, bemocskoltak. Uram, ne büntesd őket.

Pillanatig hallgatott.

– Amúgy is boldogtalanok.

Marta a keserűség. Mérhetetlen szégyen.

Hajnalban elment.

Boronás Boriska tiszántúli faluban született. Szülei korán meghaltak. Rokonok fogadták magukhoz.

Tizennégy esztendős korában elszegődött cselédnek Steiner Móric fűszereshez. Gyors, ügyes keze volt. Szerették őt.

– Néném morog, miért dolgozom zsidónak – panaszolta egy falubeli lánynak vasárnap délelőtt, amikor kijöttek a református templomból, istentiszteletről. – De mondom nénémnek, a zsidó olyan ember, mint a nem zsidó. És Steiner úr is, a nagysága is szeret. Én is szeretem őket. Elég sok szót értek már zsidóul. Ez hasznára lehet bárkinek, ha más nyelven is tud. Steiner úrék jó emberek. Nagyon jó emberek.

Nem sokat tanult jiddisül, mert Nagy Horváth István látszerész, tizenhat éves korában fölvitte cselédnek Budapestre, négyszobás, Oktogon téri lakásába.

Sok szoknyájában, fejkendőjében mosott, főzött, takarított. Esténként parányi szobájában Bibliát olvasott. A konyhában egyedül ebédelt, vacsorázott.

Néha Nagy Horváth István kiment hozzá. Beszélgettek. Ilyenkor a látszerész felesége férjére támadt.

– Mit beszélget maga egy cseléddel? Ostoba parasztlánnyal? A végén feleselni fog! A maga sok esze miatt kirúgom!

Férje nem válaszolt. Felesége vad haragja ellenére továbbra is leült a konyhában, beszélgetni Boriskával, aki váltig mondta:

– Ne tessék ide kijönni, mert a nagysága haragszik. Nagyon tud haragudni. Én cseléd vagyok. Az úr jószívű, de ne tessék beszélgetni velem.

– Te Boris, oda jutunk, te mondod meg, kivel beszélgessek.

Egy este szólt haragvó feleségének.

– Fogja a száját. Járjon misére, foglalkozzék kedve szerint csillagjóslással, kártyavetéssel. Boriska ágyba viszi reggelijét. Éppen csak a fenekét nem törüli ki.

– Az én családomban püspökök voltak. Semmi emberhez, közönséges látszerészhez mentem mégis feleségül.

– Maga nem több húsz kilónál. Két keble ha tíz deka. Feneke ökölnyi csont. Püspökökkel telepakolt családja ámul, hogy férjhez ment.

– Maga nem él sokáig. Meg van írva. Eltemetem. Sírni nem fogok.

– Akkor pláne vigyázzon Boriskára. Szüksége lesz rá.

– Cselédre? Pénzemért válogathatok.

– Az én pénzemért. Ígérem, ha meghalok, vagyont hagyok magára. Szüljön gyereket. Boriska gondozza, pelenkázza. Fölneveli. Vésse a fejébe, hozzá hasonló, csupa szív lányt sehol nem talál.

Boriska hajnaltól estig zokszó nélkül dolgozott. Vasárnap, ha nagyságája elengedte, istentiszteletre ment.

Tavasszal, tizenkilenc évesen, megkérte Nagy Horváth Istvánt, egyetlen napra engedje haza falujába. Látni szeretné rokonait, Steiner úrékat, ismerősöket. A régi templomot.

Nagy Horváth István pénzt adott neki, néhány pengőt.

– Ne menj üres kézzel. Vigyél ajándékot. Elvonatozod az idődet. Maradj ott két napra. Ha később jössz haza, rád szabadítom a nagyságát.

Boriskát falujában meglepetés várta.

Szép szál legény, kit gyerekkora óta ismert, megkérte a kezét.

– Van egy kis házam, két hold földem. Ellátod az állatokat. Sütsz kenyeret. Szülsz öt fiút. Majd besegítenek. Semmi dolgod a városban. Ott büdös paraszt vagy. Cseléd. Kapcarongy.

Boriska bámulta a fekete szemű, sűrű legényt.

– Most vissza kell mennem.

– Egy hetet várok – mondta a legény. – Ha nem jössz, többé ne kerülj a szemem elé. Átmegyek Karcagra. Él ott egy húszéves lány. Ötvenkilós zsákot hátán elcipel. Urának akar. De én téged szeretlek.

Boriska elmondta nagyságájának, megkérték a kezét.

– Erős, dolgos ember.

A nagysága fölkapta hangját.

– Maga nem megy sehova! Ide szegődött! Itt marad! Ingyen kosztol! Szobája van! Pénzt is kap!

Nézte a sokszoknyás lányt.

– Tudja maga, mit akar? Robotolni. Férje kocsmázna. Verné magát, a kölykeit. Telehányná a padlót. Így akar megvénülni? Többé ne halljak erről!

Vacsora után Nagy Horváth István leült beszélgetni Boriskával.

– Faszikám, ne törődj a nagyságával. Ha akarsz, házasodj. Adok száz pengő hozományt. Hiányozni fogsz. Mielőtt elmész, csinálok másik szemüveget. Nagyon hunyorogsz.

– Az úrnak szüksége van rám?

– Faszikám, ne törődj vele.

Boriska ott maradt.

Nagy Horváth István kiváló látszerész volt. Ügyesen, okosan beszélt megrendelőivel. Lakásán sokszor éjfélig is csiszolta a legbonyolultabb lencséket. Nagy választéka volt keretekből. Ha túl sok megrendelése volt, kiadott valamennyit bérmunkába. Gondosan ellenőrzött minden üveget. Elve volt: vásárlót becsapni tilos. Sokat keresett. Szobáját, ahol szerszámait tartotta, laboratóriumnak nevezte.

Egyedül Boriskát engedte be, aki tündérujjakkal takarított. Később a munkában is segített.

Amikor a látszerészt behívták katonának, felesége annyit mondott:

– Boriska, kísérje az urat a pályaudvarra. Igyekezzék vissza. Fát, szenet kell fölhozni a pincéből.

Hosszú ideig nem kaptak hírt Nagy Horváth Istvánról. Felesége ingerülten szólt rá Boriskára, ne jajveszékeljen. Idegesíti.

– Fronton van, nem kiránduláson. Ha meghalt, meghalt. Ha él, tudja, hol lakik.

Értesítést kaptak, pesti kórházba szállították.

– Boriska, keresse meg az urat. Nézze meg, mi nyavalya baja van.

Nagy Horváth István haslövést kapott. Kórházi ágyán mosolyogni próbált.

– Faszikám, megtaláltál. Nőttél tíz centit. Két méter leszel.

– Jöjjön haza az úr. Meggyógyítom. Finom tyúkhúslevessel.

Súlyos műtéte után viszonylag hamar hazaküldték.

Boriska ment érte.

A szétbombázott városban erősen karon fogta őt. Óvatosan lépkedve érkeztek az Oktogonra, ahol már levették Hitler Adolf nevét. A lift nem működött. Boriska a csontig lesoványodott embert a hátán cipelte föl a második emeletre. Ágyba dugta.

– De rondán néz ki. Magából sem lesz már ember – mondta felesége.

Boriska többször utazott falujába. Vonattetőn.

Steiner úrékat hiába kereste. Elhurcolták őket.

Nem értette, hogy lehet olyan jó embereket bántani.

Hátizsákban csirkét, kacsát, zsírt, lisztet, gyógyfüveket vitt, melyekből teát főzött az úrnak. Etette, itatta, akár a gyereket. Hordta a pincéből a tüzelőt, megpakolta a cserépkályhákat.

Esténként cselédszobájában imádkozott. Könyörögve kérte Istent, gyógyítsa meg az urat.

– Teremtő Isten, háborúba vitték. Harcolt. Hasba lőtték. Bűne nincs. Ne engedd meghalni.

Nagy Horváth István talpra állt.

Készítette a szemüvegeket. Erős lámpafénynél hajnalig dolgozott a labiban. Boriska időnként rászólt.

– Feküdjön már le. Ilyen sokat nem szabad dolgozni.

– Faszikám, már te is parancsolsz? Hat szoknyádból kettőt leveszek. Akkor befogod a szád.

Vacsora után mindig kiment a konyhába, Boriskával beszélgetni. Felesége váltig kérdezte:

– Miről tud traccsolni egy primitív paraszttal?

– Mindenről. De van egy talány. Maga hogyan tanult meg egyedül mosakodni? Püspökök tanították?

Ezerkilencszázötvenkettőben Nagy Horváth István felesége lányt szült. Katolikus keresztségben Orsolya nevet kapott.

Boriska pelenkázta. Tolta a babakocsit. Amikor Orsolya nagyobbacska lett, falujából hozott meséket mesélt neki.

A kislány szépen fejlődött. Szőke volt, világoskék szemű. Természetét, ügyes kezét apjától örökölte, aki tízesztendős korában leültette a labiban optikus mesterséget tanulni. Orsolya érettségi után segédlevelet szerzett, majd, apja büszkeségére, három év múlva mestervizsgát tett. Tehetséges volt, akár az apja. Szorgalmas.

Akkor már ketten kerestek. Sok pénzt. Antik bútorokat, értékes perzsaszőnyegeket, festményeket, aranyat, ékszereket vásároltak. Nagy Horváth István páncélszekrényt építtetett a falba. Orsolyát megtanította autót vezetni. Apja autójával furikázott a lakás és az üzlet között.

Fiúkkal nem sokat törődött. Némelyikkel csókolódzott. Másodéves egyetemista ingerülten kérdezte, mire olyan büszke? Két melle két pingponglabda. Orsolya a járda széléhez állt, kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Kotródj – mondta.

Apja engedélyével időnként hazavitte Boriskát a falujába. Útközben elmondta:

– Irigyellek, mert feszes, szép melled van.

– Orsikám, a te melled pici. A nagyságától örökölted. De magas vagy. Csinos. Hajad akár a méz. A harmadik emeleten Győző Béla szerelmes beléd. Nekem nyűglődik a liftben.

– Faszikám, ki nem szarja le.

– Orsikám, egyszer még meg ne bánd.

Orsolya csak apjához és Boriskához ragaszkodott. Néha elment misére az anyjával.

– Neked csak apád és Boriska létezik. Anyád számodra nincs.

– Hát van? Soha nem vettem észre.

Boriska tanította főzni a lányt.

– Faszikám, nem megyek férjhez. Két pingponglabdámat nem adom senkinek.

Megtanult sütni, főzni. És férjhez ment Parány Jánoshoz.

Parány János sokáig udvarolt. Minden alkalommal virágot vitt, mázas beszédét és bort, amit sebtében megivott.

Nagy Horváth István kemény hangon mondta lányának:

– Ebből nem lesz házasság. Parány János kommunista, apja partizán volt, ha volt. Mindenesetre szochazáértos. Különben is a válladig ér. Apja protekciójával került az egyetemre. Agyonkényeztetett, feminin, kegyetlen ember. Jó humora annyi, kutyákat mérgez meg. Röhögi.

– Hol, kinél informálódtál? Miért?

– Orsolya, a lányom vagy. Életem értelme.

– Apám, idegesíti a kutyaugatás.

– Harcoltam. Ma is harcolnék. Nem a Parány család hasznára. Keresztény vagyok. Nem gyilkos.

Parány János változatlanul följárt hozzájuk. Virágot vitt. Ha elfelejtette borát, Orsolya szólt Boriskának, hozzon.

Nagy Horváth István a konyhában sápadtan, fáradtan panaszkodott Boriskának.

– Egyre gyöngébb vagyok. Mindig fáj a gyomrom.

Boriska vigasztalta.

– A haslövéstől van. A nagy kapkodásban nem jól operálták.

Kórházba került, megműtötték. A sebész főorvos megmondta:

– Gyomorrák.

Parány János Béres-cseppeket szerzett. Orsolya, Boriska naponta háromszor bement hozzá. Etették. Nagy Horváth kérte, engedjék haza. Jobban érzi magát.

Teljesítették kívánságát.

– Minek jött haza? – kérdezte a felesége. – Boriskája meggyógyítja?

– Soha senkit nem ütöttem pofon. Maga lesz az első.

– Ha tudná, mi baja, hallgatna. Annyi esze sincs, mint egy naposcsibének.

Boriska három hétig gondozta, fürösztötte urát. Haláláig. Orsolya az ajtófélfát harapta, úgy sírt.

Anyja rászólt.

– Mindenki meghal. Ne csinálj itt cirkuszt. Imádkozz.

– Takarodj a szobámból – ordította Orsolya, könnyes szemmel. – Nyitogasd a páncélszekrényt, nézegesd az ékszereket, dollárokat, milliókat.

Parány János minden éjjel Orsolya szobájában aludt. Mielőtt lefeküdtek, Boriskát elküldték borért.

– Minek kell ágyba bor? – kérdezte Boriska.

– Faszikám, másként nem megy neki.

Boriska romló szemével bámult.

Orsolya eladta az üzletet. Iparengedélyt szerzett, otthon dolgozott, a labiban. Sokszor hajnalig, akár az apja.

Parány János diplomázott. Megkérte Orsolya kezét.

Anyja tiltakozott.

– Nem adlak ehhez a csúf, alacsony kommunistához.

– Nem érdekel a véleményed – szólt rá Orsolya. – Én fizetem a lakbért, villanyt, fűtést, zabálnivalót. Ha elköltözöm, a páncélszekrényben marad jeles vagyonom.

– Templomi esküvőd se lesz – vágta oda anyja. – Parány János, a szülei, mindenkije kommunista. Ha akarna se mehetne templomba.

– Gondolkozz – kérte Boriska is. – Ha az úr élne, nem engedné.

– Faszikám, szeretem őt. Jószívű. Ügyesebb örménynél, zsidónál. És megszabadulok anyámtól.

– A válladig sem ér.

– Ágyban eligazodunk. Megtalálja két pingponglabdámat.

Polgári esküvőt tartottak.

Orsolya, míg vasárnap anyja misén volt, páncélszekrényükből három arany karperecet, briliánsgyűrűket, ötezer dollárt, forintot számolatlanul kiemelt.

Parány János apja elintézte négyszobás, kertes tanácsi villájuk kiutalását.

Amikor Orsolya anyja újra nem volt otthon, teherautót rendeltek a ház elé. Bútorokat, szőnyegeket, aranyozott keretű, hatalmas tükröt, a labi teljes fölszerelését elvitték, Orsolya utasítására.

– Faszikám, te is velünk jössz.

– Orsikám, nem hagyom egyedül a nagyságát.

Amikor az özvegy hazaért, megdöbbent. Boriskára támadt.

– Tolvaj paraszt. Maga hagyta, hogy egy kommunista kiraboljon! Egy törpe!

– A nagyságos úr meghalt. Orsika elvitte a jussát. Dolgozott érte.

Az asszony a szobájába szaladt. Kinyitotta a páncélszekrényt.

– Rendőrségre megyek! Bíróságra! Börtönbe juttatom őket!

Nem ment. Ráijesztettek:

– A bíróságon is kommunisták ülnek.

Parány János közgazdász diplomájával kerületi pártbizottságon dolgozott. Protekcióval felesége nevén butikot nyitott. Orsolya ügyes volt, sokat keresett. Nagy részét valutára váltotta.

A rendszerváltás úgy jött nekik, mint égből a manna. Parány János apjával, hatalmas tőkével, banküzlethez látott. Telekügynökséget nyitottak, KFT-k társtulajdonosai lettek.

– Jó trükk volt a partizán múlt. Mindig bejött – dicsekedtek.

Parány János cigánykunyhónak nevezte házát. Százharmincmillió forintért telkeket vett, villát építtetett. Luxusautót vett magának is, Orsolyának is.

Szmokingos, estélyi ruhás vacsorákat adtak. Parány János már csak whiskyt ivott. Dicsérte a szocializmust, amiért nagyszerűen megalapozta jövőjüket.

Mielőtt két hétre átrándultak az USA-ba, Orsolya telefonált Boriskának.

– Kérlek, gyere át hozzánk. Szükségem van rád.

Orsolya anyja fölcsattant.

– Mit akarnak magától? Derékszögű háromszög. Földig ér a háta.

– A nagysága haja is hófehér. Orsikát én neveltem. Ha szüksége van rám, ott a helyem.

– Akkor itt többé nincs helye.

Tudomásul vette.

Hajlott hátával két hétig őrizte az üres villát. Éjszakánként nem mert elaludni. Betörőktől félt. Ha postás csöngetett, csak résnyire nyitotta az ajtót.

– Egyedül van, mama?

– Így jó – nézte hunyorogva a barátságos postást. – A férjek kocsmáznak, verik feleségüket, kölykeiket.

– Faszikám, végre itt maradsz – mondta hazaérkezése után Orsolya.

Boriska új, sokdioptriás szemüveget kapott. Panaszkodott, bármit eszik, egyre jobban fáj a gyomra.

Megoperálták. Orsolyával közölték:

– Gyomorrák.

Amikor az altatásból fölébredt, Orsolya az ágya szélén ült.

– Faszikám, megöregedtél. Most rendbe hoztak. Tíz évig ne nyavalyogj.

Három hét múlva hazavitte. Boriska az autóban megkérdezte:

– Nem olyan bajom van, mint az úrnak?

– Egy hónap múlva cipekedhetsz. Vasalhatsz.

Nagy vacsorát adtak. Éjféltájt, emelkedett hangulatban, Parány János azt mondta feleségének:

– Hívd be Boriskát.

Pornókazettát tett a videóba.

Orsolya kiment a parányi szobába.

– Faszikám, gyere be.

Boriska letette a Bibliát. Ment Orsolyával.

– Boriska néni – mondta Parány János –, nézze meg, mit játszanak a tévében.

Boriska közel hajolt a képernyőhöz.

Először azt se tudta, mit lát. Azután megértette.

Mint akit váratlanul bemocskoltak, fölegyenesedett, majd sok szoknyájával kiment a szobából.

Harsány nevetés kísérte.

– Milyen sovány – kacagta egyik estélyi ruhás hölgy.

– Nemsokára meghal. Talán egy hete van. Hadd szórakozzon.

Mondani könnyű

Pálinkás Gáspár János híres-neves nőgyógyász professzor lassú beszédű, alacsony, köpcös, hajlott hátú, igen vagyonos, vagyonára büszke, nyugalmából kizökkenthetetlen ember volt. Álságosan szerény. Magabiztos. Ellenszenves.

Amikor kényelmes, kiegyensúlyozott élete váratlanul robbant, szokatlanul, mondhatni, furcsán viselkedett. Felesége szerint kegyetlenül. Undorítóan.

Ő mosolygott.

– Ami tálalva van, enni kell. Nem szabad finnyáskodni.

Kollégái, ismerősei tartottak tőle. Nyálas mosolya mögött, feleségén kívül, aki csupán utálta, nem ritkán gyűlölte, veszélyt sejtettek. Ezért, ha alkalmuk akadt, mód felett dicsérték. Tudták, noteszában miféle titkosított telefonszámok sorjáznak.

Nem dicsekedett velük. Nem is titkolódzott.

– Hívja föl az igazságügy-miniszter elvtársat – szólt titkárnőjének, és mondta a közvetlen számot.

Butácska, humoros verseket írt. Klapanciákat. Társaságban fölolvasta mindegyiket. Vacsoravendégei udvariasan mosolyogtak. Gratuláltak. Kitűnő borral töltött poharakat emeltek egészségére. Ő büszkén, aranyfogát mutatva bólintott.

Nevetett.

– Jön a golyóstollamból. Titkárnőm legépeli.

– Magnóra vesszük – mondta felesége. – Utókorra hagyjuk.

A professzor mosolygott.

– Nimfomániáról írok tanulmányt. Utókornak.

Felesége is mosolyogva tette hozzá:

– Félálomban álmos koituszról. Megér egy hosszabb tanulmányt.

Számolt.

– Hét fridzsider nem hat. Éppen elég.

– Kitűzőnek, aki nem több kitűzőnél – mondta a professzor. – Nem olcsó, de komoly, fontos státus.

Az asszony összecsapta két kezét. Keskeny, hosszú ujjú, szép kezét. Fehér fogával nevetett.

– Erről verset írok! Kitűző! Ó, de szép! Szmokingban, gomblyukban ó, de szép!

A professzor mosolygott.

– A rím hibádzik. A többi stimmel.

Egyesek szerint nagy tudású, tehetséges. Mások állították, kis képességű, embereken áttaposó pártkarrierista. Divatcikk. MSZMP gyöngyszeme. Szédítő pályafutását az ÁVÓ szolgálatában, buzgó, kegyetlen börtönorvosként kezdte. Rab nők átkozzák nevét.

– Apja nyilas volt – mondta egy orvos.

– Kommunista ellenálló volt – mondta másik.

Apja, szerény, tüdőbeteg OTI-orvos, nem sokkal a háború után másvilágra köhögte át lelkét. Egyetlen fia nem szolgált az ÁVH-nál. Börtönt sose látott. Tehetsége abból állt, ami ősidők óta hasznot hozott. Tudta kit, mikor, hogyan kell ügyesen, természetes hangon, pofátlanul dicsérni.

Egy alkalommal anyjának mosolyogva mondta:

– Miért legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is. Amíg hiú ember akad, kicsibészkedem a magamét.

Így haladt a ranglétrán.

Ostoba nem volt. Magas rangú pártfunkcionáriusok adtak szavára. Szívesen vacsoráztak nála. Dicsérték felesége szépségét, aki mosolyogva fogadta bókjaikat, de távolságtartó viselkedésével tiszteletet parancsolt. Tudták, megközelíthetetlen.

A professzor büszke volt rá.

Az asszony valóban szép volt, jó alakú. Műveletlen. Éles eszű, kitűnő társalgó. Férjét orvos kollégák jellemtelen, hidegfejű, félművelt alaknak tartották, aki, ha bármit olvas, mint tölcsérbe öntött víz, kifut belőle. Ezért rossz takarmányértékesítőnek nevezték.

– Műhibát nem követ el. Érzelmei nincsenek – állították.

Fiatal ápolónők hiába illegették magukat, eredménye nem volt. Némelyiket megkérte, igaz, udvariasan, köpenyét gombolja be. Egyikük dühösen mondta, amit nők mondanak sikertelen próbálkozás után:

– A főnök buzi.

Nem volt buzi. Nem kedvelt kalandot, zűrzavart. Nem kockáztatta nyugalmát, karrierjét. Lusta volt, kényelemszerető. Ha fiatal kollégái pajzánkodtak éjszakai ügyeletben, egyik-másik talpnyaló jelentette neki.

– Ha idejük engedi, színesítsék éjszakáikat – mosolygott. – Zuhanyozó van. Szeszes ital tilos.

Mégsem kedvelték.

Kezüket dörgölték örömükben, amikor kipattant, tudomásukra jutott a váratlan cirkusz. Kimenetelét sokféleképpen tippelték. Egy orvos állította:

– Nem ügy. Vihar biliben.

– Több annál – mondta a másik. – A nők sok mindenre képesek.

– Nem kell leselkedni utánuk – nevetett egy nővér. – Senkinek nincs haszna belőle.

– A főnök megalázza! Kirúgja!

– Vagy az asszony rúgja ki őt – mondta a nővér. – Ilyen csinos férjet nem gond.

– Vagy elcsitul a vihar. Megy tovább a verkli.

– Sokan tudnak róla. A főnök hiú.

– Szereti a feleségét.

– Soha senkit. Hiúságán kívül nincsenek érzelmei.

– Nem osztja meg vagyonát egy kósza numera miatt.

Fogadásokat kötöttek.

A feleség, Koczó Katalin anyja eljegyzésük előtt kérte lányát, ne menjen férjhez e lélektelen, taszító külsejű, jéghideg szemű nőgyógyászhoz. Sokféle hangon beszél, tetőtől talpig hínáros.

– Rengeteg pénze lesz. Szeretni nem tud.

– Nem hát. Megmondta. Dekorációnak akar. Karrierjéhez szüksége van szép kitűzőre. Példás házaséletre.

Kis szünetet tartott.

– Szabadon garázdálkodhatom testemmel. De közös ismerőssel soha. Mert akkor kénytelen levonni konzekvenciákat. Erre vigyáznom kell.

És vigyázott.

Soha senki nem tudott kalandjairól. Csupán egyszer bukott le, bérelt IBUSZ-lakásban.

Rendőrnyomozók bűnözőt kerestek. Lakásról lakásra jártak, mindenhová becsöngettek, udvarias hangon kérdezősködtek. Az asszony kócosan, pongyolában nyitott ajtót. Elveszítette fejét. Trágár szavak kíséretében megfenyegette a csodálkozó nyomozókat, kinyírja őket. Magas beosztású pártfunkcionáriusok nevét emlegette. Az egyik nyomozót öklével mellbe vágta.

– Kik vagytok ti! Bunkó rendőrök! Takarodjatok, amíg jó dolgotok van!

A nyomozók kiparancsolták a húszesztendős fiút az ágyból. Mindkettőjüket a főkapitányságra vitték. Egy tiszt késő délután fölhívta a nőgyógyász professzort, aki kérte, ne hozzák nyilvánosságra.

– Levonod a konzekvenciákat? – kérdezte este az asszony.

Férje közönyösen mondta:

– Kitűző, máskor ne igyál.

– Húszesztendős fiút félholtra vertek. Ártatlanul.

Ez a kínos eset házasságuk harmadik esztendejében történt.

Ekkor kötöttek fogadásokat a klinikán a folytatásra. Igen meglepődtek, mert nem történt semmi.

Logarléccel kimért házasságuk könnyed eleganciával, hibátlanul működött.

Az asszony gondtalanul, magabiztosan játszotta játékát. Szemén fényes fénnyel, szaporábban dobogó szívvel szinte hetenként bújt váltott férfiakkal ágyba.

Röpültek az évek, vagyonuk gyarapodott.

Mátrai villa, balatoni villa, belvárosi ötszobás öröklakás, két luxusautó. Nagy vacsorák.

Az asszony hajában szaporodtak az ősz szálak, majd hófehér lett. Nem festette. Ügyes kezű fodrász kitűnő, modern frizurát varázsolt fejére. Noha alakja, telt keble vonzó volt, férfiakkal való kalandjai ritkultak. Havonta, majd kéthavonta uszodában fölcsípett egy-egy fiatalembert. Szeme változatlanul kifényesedett e kalandok után.

Esténként, vacsoravendégei között ilyenkor nevetni is tudott férje humoros versikéin.

Házasságuk sokadik esztendejében a férj már sétabotra támaszkodva, nehézkesen járt. Cipelte pocakját. Egy reggelen a professzor nyugodt, közönyös hangján, könnyű mosollyal teltkarcsú, formás lábú, melírozott hajú feleségét nézte.

– Kitűző, gondold el, hány ostoba esztendőt töltöttünk együtt.

– A kurva anyádat! Emeld ki gömbölyű pocakod az ágyból, libamájat reggelizni.

– Kitűző, választékos a modorod. Unom a libamájat.

– Jó modorú professzor! Rendőrökkel félholtra verettél egy húszesztendős fiút!

– Régen volt. Aki bajt keres, bajt talál. Betörő után nyomoztak. Peche volt, Kitűző.

– Légy átkozott! Nyakadat töröm!

– Kitűző, libamájnál is unalmasabb vagy.

– Nem félsz?

– Nem. Ma, úgy néz ki, két szülésem lesz. Nem érek rá.

– Ma csütörtök van. Két császármetszéses műtéted lesz. Akár szükséges, akár nem. Meg ne zavarják holmi szüléssel hétvégédet.

– Könnyen lehet. Műtét többet fizet. Sokkal többet. A szerelem ára.

– Szerelem, szerelem. Szerinted mit jelent, szerelem?

– Óvszer nélkül veszedelmet.

– Szerettél engem valaha?

– Micsoda kérdés. Egyetlen percig sem.

– Anyámnak volt igaza. Befürödtem.

A professzor kikászálódott ágyából. Papucsába bújt. Botjára támaszkodott.

– Okos lány hallgasson anyjára. És ne játsszék bosszúálló angyalt. Nevetséges.

– Meglátjuk.

Amikor erősen kopaszodó, nagy hasú férje lassú, álmos hangján hihetetlen szövegét elmondta, Kitűző megdöbbent.

– Tréfálsz, lúdtalpas nőgyógyász?

Férje nem tréfált.

– Eleget unatkoztam. Mondom, szerelmes vagyok.

– Szép fiú, ugyan kibe? Megvizsgáltál nőt, csodát láttál?

– Harmincéves asszonyba. Belgyógyász. Vidéken élt. Folyik a válópöre. Miattam.

Felesége ámult. Majd sikoltozott. A szép asszony hangjától ablaküveg rezgett.

– Ha válni akarsz, válj! – ordította. – Fiatalságomat rád pazaroltam! Találsz ügyvédet! Találok én is! Majd megnézheti magát a nőcike! A vagyon megosztásánál hét fridzsiderből hetet viszek el! Az ágyatokat is kihúzom alólatok!

És szórta átkait.

Férje türelemmel hallgatta. Majd álmos, közönyös hangján kérdezte:

– Miből gondolod, válni akarok? Vettem szerelmemnek öröklakást, vadonatúj, idei BMW-t. Elintéztem állását pesti klinikán. Szeretjük, megértjük egymást. Ennyi.

Felesége gyilkos hangon nevetett.

– És ha én akarok válni?

– Ó, Kitűző, hatszor meggondolod.

– Az a nő a pénzedre utazik!

– Természetesen. És a rangomra. Kapcsolataimra.

– Itt akarsz nyűglődni a nyakamon?

– Hol itt, hol ott. Ekkora vagyont bűn fölosztani.

– És ha én nem tűröm el?

A professzor kegyetlenül, undorítóan mosolygott.

– Ami tálalva van, enni kell. Nem szabad finnyáskodni.

Felesége fűnek-fának telefonált. Panaszolta, miféle sorsra jutott. Autójával fölkereste ismerőseit.

– Legalább csaltam volna ezt a lélektelen, vén marhát. Könnyebb lenne a szívem.

Őszintén sírt.

Meghallgatták, vigasztalták. Tanácsolták, váljon el.

– Mindennapi eset.

De ő közben már tárgyalt ügyvédekkel. Nehezen, de végre megértette, az egész vagyont nem viheti el.

Panaszára minden barátjuk a válást javasolta.

– Mondani könnyű! – kiáltotta. – Nagyon könnyű!

Múltak hetek, hónapok.

– Emeld ki nagy hasad paplanod alól. Libamájat reggelizni.

Férje pizsamában kikászálódott. Botjáért nyúlt.

– Kitűző, unom a libamájat. Estére vacsoravendégek jönnek.

Az asszony bólintott.

– Természetesen. Halálodig.

Sakkparti előtt

Ötven év körüli, ingujjas, pocakos férfi rosszul lett, elzuhant. Kopasz, betört fejéből vér folyt vastagon. Hosszúra nőtt, farmerruhás fiú átlépte őt. Ballagott tovább.

Presszóban Márta várta. Negyedik üveg sörét itta.

– Te is sört kérsz? – kérdezte.

– Limonádét – felelte a fiú.

Márta rendelt még egy üveg sört. Pohár limonádét. Gyakorlott mozdulattal itta ki sörét.

– Mennyi időre engedtek ki?

– Este sakkozom.

– Ha koncentrálsz, győzöl.

– A főorvos úgy véli, jót tenne.

Márta üveg sört rendelt.

– Becsípsz.

– És aztán?

– Egy öregember fölborult az utcán.

– Meghalt?

A fiú üres szemmel bámult. Nem szólt.

– Ha este győzöl, két-három hónapig nem kell visszamenned.

– Várom az őszt. Erős szelet. Röpülnek a kalapok. Lehet nevetni.

– Te nem tudsz nevetni.

– Azért szeretsz.

– Jó lehet röpülni. Jó lenne.

– Ha enyém a világos bábu, én kezdek. Akkor van esélyem.

– Széttárt karral röpülni. Biztosan csodálatos. Mindenki mondja.

– Este győzni akarok. Győznöm kell.

Csöndesen hozzátette:

– Egy férfi tegnap megevett egy fél szappant. Habzott a szája.

– Jó étvágya van.

– Rácsos ágyba dugták.

– Kimosták a gyomrát?

A fiú hallgatott.

– Én gátlástalan vagyok – tette üres poharát az asztalra Márta. – Tegnap buliztunk. Szájon csókoltam egy szőke fiút. Le se szart. Szerintem buzi.

– Este nyolcra várnak a sakk-körbe. Ha győzök, verset írok.

– Lefeküdtél a barátnőmmel.

A fiú erősen gondolkodott.

– Többször. De egyszer sem jött össze.

– Pedig ügyes. Minden fiú mondja. Ő is gátlástalan. Öt konyak után kivégez akárkit.

A fiú nem figyelt rá.

– A vers címe az lesz: Sötét verem.

– Jó cím. Miről szól?

– Zuhanásról.

Márta nevetett.

– Velencében, pályaudvaron, leszólított egy kopaszodó, idősebb pasas. Kérdeztem, nyissam ki hálózsákomat? Nem kellett. Szép lakása volt. A nevét nem tudom. Lába pipaszár, hasán három hurka. Ágyban viszont produkált. Hajnalig. Sokat tanultam tőle.

A fiú tétova mozdulattal igazított vállig érő haján.

– Hosszú – mondta a lány. – Följössz hozzám, megmosom. Levágok belőle.

Márta ABC-áruházban két üveg bort vett.

– A sakknál nincs jobb gyógyszer. Akár győzök, akár nem. Mindenképpen összeszedem magam.

– Győzöl. Érted megyek. Utána röpülünk. Reggel mosolyogsz. Beraklak a fürdőkádba. Talán nevetsz.

Mártáék lakásán a fiú bőrfotelba ült. Hosszan bámulta nadrágszára szegélyét.

– Véres. Átléptem egy ember fején. Ide jutottam.

A lány nevetett.

– Apám hová jutott?

Szájon csókolta a fiút.

– Apámat csak a pénz érdekli, meg húszéves lányok. Állandóan szerelmes. Másik öröklakásában lakik. Ha nagyritkán hazatéved, rohadt, halk hangján porig alázza feleségét. Engem ribancnak nevez. Ad néhány pofont, néhány ezer forintot, és beül szuper autójába. Hónapokig hírét sem halljuk. A te szüleid se különbek.

– Nem igaz.

A fiú üres szemmel sokáig bámult.

– Szüleim szomorúak – mondta később. – Apám úgy véli, többé nem mászom ki nyavalyámból. Anyám sírdogál. Szentül hiszi, kievickélek depressziómból. Ő is meggyógyult. Csak türelem, sok szeretet kell hozzá.

– Minden fogam egészséges, hófehér. Én ezt örököltem anyámtól. Anyám Hévízen áztatja fenekét. Férfit akar fölcsípni, de olyan mulya, csak főzésről, sütésről magyaráz. Bokájáig húzza szoknyáját, nyakig gombolja blúzát. Élete végéig porszívózni fog. Nem keféli meg senki. Hiába magyarázom, ha tartózkodó, nem jut sehova. Karolja át a pasas nyakát, simuljon szorosan, csókolja szájon. Amikor érzi, begerjedt, vigye ágyba.

Megmosta a fiú haját. Keveset levágott belőle.

– Ha verset írsz, miért sötét veremről írsz?

A fiú tűnődött.

– Ha valaki belezuhan, megijed. Próbál kimászni. Ha sikerül kikapaszkodnia, talán meggyógyul.

– Van más módja. Széttárt karral kiröpülni. Mesélték, csodálatos.

Márta behúzta a függönyt, meggyújtotta az állólámpát. A fürdőszoba tükrös szekrényéből marékszám szedte ki a gyógyszereket. A szobában nyitogatta a dobozokat, az üreseket összetépte, eldobta. A tablettákat két nagy pohárba szórta, kevés vízben föloldotta. Bort töltött rá.

– Lebegünk. Álmodunk. Talán egy óráig. Míg megszárad a hajad.

Ivott. Mosolyogva, szigorúan rászólt a fiúra.

– Idd ki fenékig.

– Miféle gyógyszerek ezek? – kérdezte ijedten a fiú.

– Teljesen mindegy, ne szarakodj, mert dühös leszek. Így. Még egy pofa bort rá. Csillaghullásban zene szól. Ruhátlan lányok, fiúk táncolnak, lebegnek. Nevetnek. Énekelnek.

A fiú letette poharát.

– Este győznöm kell.

– Idd ki fenékig. Győzni fogsz.

A lakás ajtaja nyitva volt. Márta barátnője, egyetemista fiúval, eszméletlenül találta őket. A szőnyegen feküdtek. Az egyetemista fiú mentőkért telefonált.

A Korányi kórházban kimosták gyomrukat. Márta másnap arra ébredt, két csuklóját, két bokáját ágyához szíjazták. Forgatta fejét, bámult.

– Engedjenek fölkelni – kérte később az ápolót. – Adják vissza ruhámat. Haza akarok menni.

A fehér nadrágos, atlétatrikós férfi szivaccsal letörölte a Márta szájára ragadt, barna lélötty nyomát.

– Majd vizit után a főorvos úr dönti el, mikor mehet haza.

Kikapcsolta a szíjakat.

– Addig ebben a fehér göncben heverésszek?

Az ápoló nevetett.

– Én adtam magára. Első osztályú teste van. Csókolgatnám.

– Csókolgassa az édesanyját – mondta Márta. – Takarodjék a fenébe, mielőtt pofonvágom.

– Ahhoz is hülye, hogy megdögöljön. Pocsékolja a gyógyszert, bort, orvosok idejét, és semmi értelme.

Kis szobába vezette Mártát. Fehér íróasztal mögött orvosnő ült. Pszichiáter.

– Miért akart öngyilkos lenni? – kérdezte többször.

– Nem akartam öngyilkos lenni – válaszolta egyre ingerültebben Márta. – Adják vissza a ruhámat! Hazamegyek!

– Ne kiabáljon. Ha nem akart öngyilkos lenni, miért nyelt marékszám gyógyszereket?

– Röpülni, lebegni akartam – válaszolta nyersen Márta. – Mesélték, csodálatos.

– Hazamehet, ha szülei magáért jönnek.

– Nem jönnek. Anyám Hévízen van, apámat nehéz előkeríteni.

– Akkor itt marad. Vagy nehezen bár, de előkeríti az apját. Ez a szabály.

– Két hétig is?

– Nem árt magának.

Vizitnél a főorvos megvizsgálta.

– Kába a fejem – mondta Márta. – Más bajom nincs. A barátom jól van?

– Már visszavitték az intézetbe. Annyit mondott, győzni akart. Sakkozni. Meg hogy véres a nadrágszára szegélye.

A másik ágytól visszaszólt.

– Csillaghullás nem volt.

Meredek fiú

Fetter Henciről ismerősei szentül állították, már anyja hasában kártyázott, dominózott, lóversenyezett. Ha ugratták őt, nem tiltakozott.

– Nem dolgozol, Fetter Henci – mondták a fiúk. – Szakmád sincs. Honnan van pénzed kártyára, dominóra, lóversenyre?

– Csalok, lopok, hazudok. Fű alól is előteremtem pénzemet nemcsak lóversenyre, ügetőre is.

– Zsebes vagy, Henci. Villamoson pénztárcákat lopsz. Amíg valaki el nem kapja kezedet.

– Nem kapja el soha senki. Nem vagyok zsebes. Nehéz fiú vagyok.

– Bankot rabolsz? – nevették a fiúk. – Postakocsit?

– Éjszaka bankot, nappal postakocsit.

– Embert is ölsz?

– Ritkán. Havonta egyszer.

Nem tudták kideríteni, honnan kerül pénz a zsebébe. Nem dolgozott, nem seftelt. Rendőrök, nyomozók nem zaklatták. Arcán nem látszott félelem, szorongás. Télen-nyáron a téren, a Breitner csehóban kártyázott, dominózott hivatásos stricikkel, különféle bűnözőkkel. Ha ideje jött, rohant lóversenyre, ügetőre. Megtörtént, utolsó fillérét is eljátszotta, gyalog ment haza Alagról.

Néma Leventét átkozta.

– A rajtnál megbotlott. Még mindig fut, száz pengőmért!

Drukker Jocó kivénült betörő, rendőrségi besúgó, a Breitner csehó társtulajdonosa megkérdezte Fetter Hencit, látott-e valaha pajeszos, szakállas zsidót a lóversenyen.

Fetter Henci tagadóan intett fejével.

– Egyet sem.

– Akkor ott nem lehet pénzt keresni.

– Igaz, Jocó – bólogatott Fetter Henci. – Szent igaz.

És ingerülten hozzátette:

– Ha Néma Levente nem botlik meg, harminchatszoros pénzt fizet.

– De megbotlott! – rázta öklét Drukker Jocó. – Múlt héten Szalamandra kiment a pályáról füvet legelni! Két hete Aranyoskám, öt méterrel a cél előtt, egy helyben forogni kezdett. A zsoké még most is idegosztályon zokog. Éjjel-nappal zokog. Ordítja, nem tudta, ringlispílre ült.

– Az ember nyer, veszít – mondta Fetter Henci. – Ne ijedjünk meg árnyékunktól. Akkor van pénz nyerni, veszíteni.

– És maga nem ijedős?

– Nem, Jocó. Magától sem félek. Nem tud rám bajt hozni, hiába faggatják az urak.

– Olcsó kis csibész maga. Ilyen alakról nem fuvolázom. Ha az urak spekulálni kezdenek, honnan, hogyan szerez munka nélkül száz pengőt, ötszáz pengőt, a második egészséges pofon után olyan szépen fuvolázik, hogy a detektív székére rogy, írógépre potyogtatja könnyeit.

Fetter Henci mosolygott.

– Kis csibész lennék? Tudja, mire vagyok én képes?

Kártyaszünet volt. Nyugodtan ette a márványasztalon szalonnás rántottáját, melyért Drukker Jocó borsos árat számolt.

– Ha rosszul futnak a lovak, szitkozódom. Ha jól, nevetek. Pénzt nem kérek senkitől. Mutasson bárkit, aki félni látott. – Falatnyi kenyérrel tunkolta tányérja alján a szalonnás rántottát. – Maga nehéz fiú, Jocó. Tíz éve tíz kurva strichelt magának. Pocakot növesztett, megőszült. Nem nyeretlen kétéves. Hát mondja meg, miből élek?

– Majd valaki kitalálja.

És mert szerette Fetter Hencit, hozzátette:

– Ha rendőrség, tagadjon. Egy-két pofon nem a világ. Ne írjon alá semmit. Talán segíthetek.

– Köszönöm, Jocó. Nagyapám két éve kivándorolt Kínába. Titkos utakon pénzt küld. Éjszaka, zseblámpa fényénél telepakolom táskámat.

Mindenki szerette Fetter Hencit. A Rákóczi úton, a Luther utca sarkán, Szilvendi Félix üzletében vásárolt öltönyt viselt és télen-nyáron nyakkendőt. Naponta kétszer borotválkozott. Avval indokolta, ápolatlan embertől elpártol a szerencse.

– Valami nem stimmel – vitáztak vele. – Temető kapujában koldulsz.

– Ápolt embernek fillért sem adnak. Ostoba beszéd – tiltakozott. – A Rókus kápolna pinceablakán ledugom bal lábamat, a jobbot előrenyújtom a járdán. Hajamat összekócolom, tököm elé kalapot teszek. Ordítom: Szánják meg a nyomorékot! Segítsenek, jó emberek!

Fetter Henci szülei, kemény alkoholisták, büszkén hirdették, fiuk jószívű. Mindig nevet, mindig van pénze. Egy a baja. Éjszaka lekászálódik sezlonjáról, megrázza őket. Képtelen horkolást hallgatni. A szomszédok bólogattak. Értették. Azt nem, honnan van pénze. Az öreg Fetter megvakarta fejét. Bárgyú vigyorral két fogát mutatta.

– Tele a Biblia titokkal. Hatalmas titkokkal. Az én fiam is óriási nagy titok.

Egyedül Drukker Jocó tudta meg a titkot. Annyit mondott Fetter Hencinek:

– Passzer lett.

Fetter Henci közömbösen, szótlanul nézte.

– Vigyázzon, kivel dolgozik. Tőlem ne féljen.

– Jocó, én senkitől se félek.

– Meredek dolgot csinál.

– Meredek fiú vagyok.

Jocó csöndesen így szólt:

– Meredek fiú, keze reszket, foga vacog, úgy fog félni.

– Apámat három hónapja temettem. Mája szétrohadt. Anyám kórházban haldoklik. Egyedül vagyok. Kitől féljek?

– Be van oltva. Attól. – Vállat vont. – Üljön le kártyázni.

Fetter Henci középtermetű, érdekes arcú fiatalember volt. Olyan fintorokkal kísérte mondandóját akaratlanul, mintha bőre alatt gumipárnácskák működnének. Nem volt taszító. Egy lány százarcúnak nevezte. Barátai ugratni nem merték. Tapasztalták, éles eszével azonnal talál mondatot, amellyel befogja pofájukat. Ha pénzt kértek kölcsön, adott. Kijelentette, nem fenyegetődzik. Ismerik, meredek fiú. Kölcsönpénz visszajár. A lányok ragadtak rá. Elmagyarázta nekik, sem kedve, sem ideje házasságra, csak egy-két ölelésre. Ágyban boldogan kilihegné magát. Rendszeresen megtörtént.

És, ahogy mondják, beütött a mennykő. Fülig szerelmes lett Pogányos Erzsikébe, aki csöndesen kijelentette:

– Eszem ágában sincs kártyás, lóversenyes alakkal összekötni életemet, börtönben látogatni férjemet.

Pogányos Erzsébet a Tisza Kálmán tér egyes számú házában, földszinten lakott szüleivel. Női fodrászként belvárosi szalonban dolgozott. Udvarias modora, jó ízlése, ügyes keze miatt sok vendég várta, hogy székébe ülhessen.

– Henci, ne küldözgess virágot. Apám, anyám dühös. Szemétbe dobják.

– Ha eljössz – szólt Fetter Henci –, kérsz, vegyelek feleségül, talán megbocsátok. Nászajándékul veszek egy kiló banánt.

Egy alkalommal Drukker Jocó tanácsát kérte. Árnyalatnyi idegesség nélkül mondta:

– Lebukott Katzenbach Karcsi, a Kukac meg a Vörhenyes.

– Maga a passzer?

– Én.

– A portéka magánál van?

– Továbbadtam.

– A pénz?

– Jó helyen. Menjek pucolósnak?

– Ha köptek, bárhová megy, elkapják. De ezek nehéz vagabundok, nem viszik el a balhét. A pénzük meglegyen. Akkor megkapja a sápot. Ha egyetlen fillér hiányzik, kést kap az oldalába.

Fetter Henci bólintott. Tudta, az alvilág íratlan törvényeit veszedelmes áthágni. Öngyilkosság.

Akkor nem hágta át. Meredek embernek tartotta magát. Még nem szédült meg a pénztől.

Feleségül vette Pogányos Erzsikét, e kis termetű, karcsú derekú, kemény mellű, szőke, zöld szemű, szép arcú fodrászlányt. Rejtély maradt, miként történt a kézfogó, házasság, ahogy rejtély volt Fetter Henci élete. Állítólag Pogányos Erzsike apja nekitámadt. Ordított.

– Nem adom bűnözőhöz lányomat!

– Én nem vagyok bűnöző – tiltakozott. – Igaz, meredek fiú vagyok, a szerencse fia. Nagybátyám Kínába szökött. Most Huang Csau-linek hívják. Titkos úton rendszeresen pénzt küld nekem.

Mosolygott.

– Aki nem hiszi, járjon utána.

– De kártyázol! Lóversenyezel!

– Amíg élek. Dolgozó embernek sírkőre sem telik. Nem kérek hozományt. Nem viszem el egyetlen hálóingét, felesége faszenes vasalóját. Lánya megevett egy kiló banánt.

Házasságuk példamutató volt. Fetter Henci lakásában vita, veszekedés nem született, csak boldogság. Az asszony dolgozott, férje kártyázott, lóversenyezett. Bármilyen volt a lapjárás, akárhogyan futottak a lovak, mindig pénzt tett asztalukra.

Nagy dzsungel a Józsefváros. Fetter Henci vállvonással tépte el katonai behívóját. Hol itt, hol ott húzódott meg. Időnként ennivalót vitt feleségének. Szomszédjukat, zsidó házaspárt, elvitték a nyilasok. Erzsike sírva mondta férjének, aki két nehéz vagabunddal, mert a nehéz vagabundoknak lelkük volt, a téglagyárból vitte őket vissza. Drukker Jocó bujtatta a házaspárt. A háború végén megkérdezték Fetter Hencit, miként hálálják meg életüket. Ő annyit válaszolt:

– Becsületes ember apróságokért nem vár hálát.

Ezerkilencszázötvenhatban dühbe jött.

– Ennyi sok idegen katona! Ki a francnak hiányzott! Szétlövik a várost!

Apósa egy szál pendelyben kiszaladt a kapu elé. Kósza golyó fejen találta. Újságpapírral takarták le. Fetter Henci golyózáporban, káromkodva, vállán cipelte a Köztársaság tér túlsó oldalára. Két egyetemista fiú segítségével eltemette.

– Egy ilyen ország! – ordította. – Aki erre jár, szarrá lövik!

Feleségének annyit mondott:

– Ne sírj! Női fodrászra mindenütt szükség van! Lovak mindenütt futnak! Unom a tatárjárást!

Az elsők között szöktek el az országból. New Yorkba kerültek. Pogányos Erzsébet a homlokához kapott.

– Uram, Istenem, itt éjszaka is futnak lovak!

– Az a jó. Meredek fiúnak való.

Barátai tudták, többé nem látják. Azt is, nem kell félteni, megcsinálja szerencséjét, hisz meredek ember. Időnként emlegették. Ahogy futottak az évek, egyre ritkábban. Öregedtek, temettek. Elfelejtették.

A hatvanas évek végén hazajött. A fiúk, kevesen, akik még éltek, döbbenten nézték a presszóban.

– Mi történt? Kitől félsz?

Behúzott nyakkal, féloldalasan ült, szemgolyója szüntelenül mozgott. Zaklatottan, mondatokat félbe hagyva, zavaros történetet mesélt felesége jól menő fodrászszalonjáról. Őt befogadta egy lóversenyes maffia. Sok pénzt keresett. Tisztára megbolondult. Ötvenezer dollárt kapott, megmondták, melyik lóra tegye. Százhúszszoros pénzt fizetett. Lepattant. Felesége szalonját, lakását fölgyújtották. Ő átröpült Európába. De nincs menekvés, a maffia megtalálja.

– Talán Pesten meghúzódhatok.

– Rossz krimi – mondták a fiúk. – Moziba, kamaszoknak való.

– Az USA-ba nem mehetek többé. Valóban rossz krimi. Hosszú a kezük. Ki tudja, kit küldenek utánam. Bármikor leteríthetnek. Bécsből megbízható haverral köteg dollárt küldtem Erzsikének. Üzentem, költözzék Kaliforniába. Akárhová. Kezdhet valamit. Drukker Jocóval akarok beszélni.

– Régen meghalt.

– Mindenki meghalt – mondta idegesen. – Erzsike anyja is meghalt. Szállodába nem merek bejelentkezni.

A fiúknál lakott fölváltva, hol itt, hol ott.

– Van dollárom – mondta. – Meredek fiú vagyok. Fölveszem a magyar állampolgárságot. Csehót nyitok, hazahívom Erzsikét.

Két hét múlva, búcsú nélkül, eltűnt. Esztendő múltán került elő.

– Pozsonyban, Prágában, Lembergben, Varsóban üzleteltem – magyarázta ingerülten. – Hívnak Bécsbe, de majrézom átmenni.

Élesen, sikító hangon fölnevetett.

– Erzsike összeállt egy amerikai faszival – csapkodta térdét. – De nem tud elválni! A kurva életben nem talál meg!

Erzsike nem találta meg.

Többé a fiúk sem.

Kapsz egy kokit

A kihalt Damjanich utca buszmegállójában, este tíz óra tájt, októberi esőben egyedül állt a nevetésre született, ballonkabátos fiatal lány.

Szép lány volt, ritka szép varrólány.

Büszke a nevére. Perjéss Nagy Brigittának hívták.

Hitványul érezte magát. Hőemelkedése, talán láza volt. Didergett.

Bal kezével tartotta feje fölé esernyőjét. Egyetlen vágya mihamarább ágyba bújni.

Vágya teljesült. Nem egészen úgy, ahogy gondolta.

Autó állt meg előtte, állami rendszámmal. Magas, jóképű, elegáns férfi lépett ki az esőbe. Udvarias hangon bemutatkozott. Sebestyén Lászlónak hívták.

– Meddig akar itt álldogálni? – kérdezte a lányt. – Hol lakik? Szívesen hazaviszem.

A lány a férfi kezét nézte. Látta, nem visel jegygyűrűt. Ápolt, erős, szép keze volt.

– Albérletben lakom. Betegállományban vagyok. Nyolcvan forint a vagyonom. Valószínűleg lázam van. A főbérlő néninek ezer forinttal tartozom. Fenyeget: kidob.

Sebestyén László kérte, aludjék náluk. Ő nem kapcabetyár.

– A mamám ad forró húslevest, ágyban forró teát. Pihenhet, alhat nyugodtan.

A lány ügyetlenül csukta be esernyőjét.

– Életemet egy húslevesért – nevetett. – Olyan mindegy.

A Barcsay utcai ház kapuja előtt Sebestyén László figyelmeztette a sofőrt, reggel kilencre jöjjön érte.

A Mama, sovány, magas asszony, húslevest tálalt. Magukra hagyta őket.

A lány jobb karja könyékig gipszben volt.

– Elestem a varrodában. A lányok sikoltoztak.

A férfi pizsamát adott, a lány ügyetlenkedett begipszelt karjával. Megkérte a férfit, segítsen vetkőzni. Amikor a harisnyanadrág is lekerült róla, ott állt mezítláb, egy szál bugyiban. Sebestyén László ámult. Ilyen karcsú, minden ízében formás női testet moziban sem látott.

A lányon lötyögött a pizsama. A paplan alá bújt. Kérdezte a férfit, ő hol alszik?

– Csak ez az egy ágy van – válaszolt. – A Mama a másik szobában alszik. Nem fekhetek mellé.

– Nem baj – nyugtatta Perjéss Nagy Brigitta. – Elférünk. A falhoz húzódom a gipszelt karommal.

Sebestyén László megcsókolta a hollófekete hajú, fekete szemű lány száját. A lány levette a férfi kezét feszes melléről. Kis mosollyal mondta:

– Talán majd egyszer, ha jobban érzem magam. Ha nem leszek lázas. Ha leszedik rólam a gipszet.

Majd kissé zavartan megkérte a nagydarab, szőke férfit, adjon kölcsön ezer forintot.

– Ki kell fizetnem a főbérlőmet. Ahogy munkába állok, visszaadom.

– Nem adok – jelentette ki Sebestyén László. – Soha. Senkinek. Ez nálam elvi kérdés.

Két cigarettára gyújtott, egyiket a lány szájába dugta.

Elég sokáig beszélgettek.

Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy valaha is megházasodnak. Még kevésbé, hogy házasságuk gyűlöletbe torkollik, véres, halálos gyűlöletbe. Gyilkosságig. Nevetséges temetésig.

Perjéss Nagy Brigitta nem ment többé albérletébe.

Azon a reggelen, amikor fölébredt, Sebestyén Lászlót már elvitte a szolgálati autó.

A Mama bement hozzá, tálcán reggelivel.

A szoba falán négy rossz női portré lógott, bekeretezett olajmázolmányok. A Mama elmagyarázta, azok a nők fia volt feleségei.

– Az első asszony szőke kislányt szült. Róla nincs festménye. A kislányt én neveltem föl. Jószívű az unokám. Egy fiatal fiúval él, jövő hónapban lesz az esküvője.

– Érdekes – mondta a lány. – Négy plusz egy feleség igazán érdekes.

– Ha egy házasság nem sikerül, butaság halálig erőltetni. Én is háromszor elváltam. És a fiam apja is, aki egy nagy hangú, ostoba, dologtalan kárpitos volt. Bűnöző. Többször ült lopásért, késelésért. A háború előtt, Istennek hála, meghalt. Börtönben. De a fiam elvégezte a reálgimnáziumot. Az UFÁ-nál dolgozott, kereskedelmi osztályon. Tagadja, hogy belépett a nyilaskeresztes pártba, hiszen nagyon vallásos volt. Szűzen nősült. De nem hiszek a fiamnak, mert az UFÁ-nál kötelező volt a párttagság.

A fürdőszobában lemosdatta a begipszelt karú lányt. Segített fölöltöznie. Szája be nem állt. Nevetve mesélte, fia első felesége is mélyen vallásos szűzlány volt.

– Három napig kínlódtak a nászágyban. Végül nekem kellett elmagyarázni, hogyan csinálják. Halk szavú, kék szemű asszonyka volt. Megszülte lányát, kifosztotta a lakást. Elment egy férfival, aki a Szövetség utcában éjszakai lebujban zongorázott. Csak a csecsemőt hagyta a lakásban, a szoba közepén, bélelt kosárban.

– És a fia?

– Fenyegetődzött. Meg akarta ölni. Megkeresi, ad a fejére egy kokit – ígérte. – Menten megdöglik. Mondtam, börtönbe zárják, mint szemét apját. A kislányt én majd fölnevelem.

– És a többi feleség?

– Elmagyaráztam fiamnak, hiába van felelős beosztásban az MSZMP-központ gazdasági osztályán, ha ágyban idétlen, nem tud egy asszonyt ügyesen kielégíteni. Mert azt nem lehet csak úgy kutyafuttában. Akkor mindig baj lesz.

Kimentek a konyhába.

– Te szűz vagy? – kérdezte.

– Fél tucat férfival kávéztam – nevette el magát a lány. – Tanultam. Ha úgy jön ki a lépés, a fiát is megtanítom. Mindenre.

Úgy jött ki a lépés.

Egy esztendeig éltek abban a lakásban. Noha a Mama elég ritkán volt otthon, fia jóvoltából SZOT-beutalóval mindig üdült valahol, a lánnyal nem kedvelték meg egymást, csúnyán civakodtak. Hol egyik, hol másik, legtöbbször mind a kettő zokogott. A Mama avval vádolta a varrólányt, meg akarja ölni. A lány kijelentette, nem él az öregasszonnyal egy födél alatt. Elmegy inkább albérletbe, mert a végén csakugyan megöli.

– Dolgozom, becsülnek, pénzt keresek. Köpök a beosztásodra, a sofőrödre! Kapcája senkinek nem vagyok!

Sebestyén László elcserélte lakásukat az Aradi utcában egy szoba összkomfortos, franciaerkélyes, világos lakásra a negyedik emeleten. Húsz lépcsővel följebb, beton padlózatú, ablaktalan, volt mosókonyhát rendeztek be a Mamának, aki a változást egy árva szó nélkül tudomásul vette.

Akkor Sebestyén László és Perjéss Nagy Brigitta összeházasodott.

Egy este Sebestyén László kijelentette, ő nem él egy varrónővel. Elnökasszonyt csinál belőle.

Az asszony tiltakozott. Jól érzi magát munkahelyén, a szövetkezet Teleki téri üzletében. Fiókvezető. Mellékes keresete is van. Készítenek blúzt, szoknyát, amikről az ellenőrök nem tudnak.

– Vidám lányok, asszonyok között dolgozom. Eszem ágában sincs otthagyni őket.

Sebestyén Lászlót az ellenvetés nem érdekelte.

Eldöntötte, felesége a több mint kétezer főt foglalkoztató Nárcisz Ruhaipari Szövetkezet elnöke lesz, nyolc általánossal. Profi módon kezdett munkához. Telefonok, ismerősök, rágalomhadjárat. Az OKISZ elnökéhez írt, MSZMP-pecséttel ellátott levél is megtette hatását. Sebestyén László a tiltakozó párttitkárt is kirúgatta.

Nem tűrt ellentmondást. Senkitől. A feleségétől a legkevésbé.

Perjéss Nagy Brigitta egyre hisztérikusabban tiltakozott. Nap mint nap kínzó fejfájással küzdött, kapkodta be a fájdalomcsillapítókat. Állapota annyira romlott, hogy kórházba utalták. Altatták.

Látogatási időben Sebestyén László döbbenten nézte alvó feleségét. Elég ijesztő látvány volt kilógó nyelvével. Ijedtében megkereste a professzort. Tanácsát kérte.

– Ne emeljék ki megszokott környezetéből. Fél a vezető beosztástól, tudja, akkor el kell végeznie legalább a gimnáziumot. Nem akarja. Jól érzi magát munkahelyén, szereti munkáját, kollégáit. Komoly bajt okoznak, ha kiragadják onnan. Most rendbe jön, ha újra ide kerül, kétséges, hogy ki tudjuk-e hozni akkor már súlyosabb állapotából.

– Csak neki akartunk segíteni, hogy könnyebben éljen.

– Avval segítenek neki, ha nem erőszakolják bele semmibe.

Sebestyén László szentül elhatározta, megfogadja a világhírű professzor tanácsát.

Szomszédjukban korán kopaszodó, slamposan öltözködő, nagyon csúnya magyar-történelem szakos tanár lakott. Agglegény. Átment hozzá. Komolyan mondta, nagyon beteg a felesége.

– Altatják. Haja tele van ősz hajszálakkal. Nem verekszem tovább. Ha neki így jó, maradjon varrónő. Meggyógyul, nevetni fogunk újra.

– Ne sírjon – vigasztalta a tanár. – Brigi kedves teremtés. Engedje varrni. Boldogan élnek, majd meglátja.

Hetek múlva vitte haza az asszonyt a kórházból. Még pihennie kellett pár napot. Sebestyén László esténként, elalvás előtt puszival búcsúzott tőle.

Boldogok voltak.

Egy vasárnap, ebéd után, Sebestyén László kijelentette:

– Szarok a világhírű professzorra. Ne nézzen engem hülyének. Apám nem azért volt illegális kommunista, nem azért verték halálra a politikai nyomozók, hogy most egy professzor alábecsüljön. Én már mindent elintéztem, te csak beülsz a készbe!

Perjéss Nagy Brigitta elnökasszony lett.

Hatalmas irodába költözött. Nyomógombos telefonnal, bőrfotelokkal, az előtte levő szobában titkárnőjével, szolgálati autó állandó használatával. A szövetkezet újságjában fényképét közölték. Azt nyilatkozta, többek között angolul is beszél.

A csúnya magyar-történelem szakos tanár, a szomszédjuk figyelmeztette.

– Nem szabad ilyent nyilatkozni. Ebből baj lehet.

Az asszony bekapott két fájdalomcsillapítót. Naponta többször bekapta tablettáit, mert megint mindig fájt a feje. Este két üveg sört ivott. Altatókat szedett, hogy aludni tudjon. Egyre gyakrabban panaszkodott férjének.

– Megbolondulok. Milliós tételeket írok alá, fogalmam sincs, miről, miért.

– A főkönyvelőd tudja – válaszolt a férje. – Te pedig leérettségizel.

Az asszony bekapott két tablettát. Konyakot ivott rá.

– Nem ülök negyvenévesen iskolapadba. Rajtam ne röhögjenek.

Nyár volt, korai erőltetni a tanulást.

Brigitta nagyképű lett, gőgös. Szomszédjuknak, az agglegény tanárnak dicsekedett, utasítást adott, szervezzenek kézilabdacsapatot. A béralapból fogadjanak edzőt.

Sebestyén László megmondta, ha nem akar fejére kokit, iratkozzék be ősszel esti gimnáziumba. Perjéss Nagy Brigitta nézte férje hideg szemét. Bekapott két tablettát, két üveg sört ivott rá.

Ősszel első gimnazista lett. Szégyellte magát a fiatalok között. Képtelen volt megbirkózni a tananyaggal.

– Kevesebb gyógyszert zabálj! Kevesebbet igyál! – förmedt rá a férje. – Én is megbirkóztam az érettségivel, gyerekfejjel. Nem olyan nagy ügy!

– Te igyál kevesebbet! Kövér vagy, mint a disznó!

– Én bort iszom. Gyógyszer nélkül. Este. Egy-két pohárral.

– Másfél litert! Mászkálsz meztelenül! Éjszaka hörögsz, horkolsz! Reggel megeszel egy libamájat!

Sebestyén László ököllel fejbúbon ütötte. Az asszony föltápászkodott, fekete szemével bámult.

– Koki volt – mondta a férje. – A szelídebb fajtából.

A Mama mindennap lement főzni, takarítani. Egy idő után akadt a szövetkezetben, aki boldogan vállalta náluk a házi munkát. A Mama fölöslegessé vált, elmaradt. Néha lement meglátogatni a fiát. Egyre ritkábban, mert mind gyakrabban bekakált. Végbélrákja volt. Az asszony egy ideig tűrte, majd követelte, vigyék elfekvőbe, nem bírja elviselni a szagát.

– Nem kell elviselned, nem lakik velünk – próbálkozott a férje.

– A végén még tisztába tehetem, mint egy csecsemőt.

– Fogadunk valakit. Kifizeti a nyugdíjából. Nem szorul ránk.

Elfekvőbe vitték. A Kun utcai kórház huszonhat ágyas kórtermében hamarosan meghalt.

Az asszony reggelenként autóval munkahelyére ment. Aláírt mindent, amit elé raktak. OKISZ-vezetőkkel tárgyalt. Moszkvába utazott delegációval. Szamovárt hozott férjének. Esténként gimnáziumba járt.

Nyelte, egyre sűrűbben nyelte a tablettákat, ivott rájuk sört, konyakot. Nehezen forgó nyelvvel átkozta férjét, aki zabált, hízott, több mint száz kiló lett. Amikor megunta felesége szidalmait, egy szál gatyában kijelentette:

– Aludni akarok. Az elnökasszony, ha nem marad csöndben, kap egy kokit.

Megütötte feleségét. Az asszony föltápászkodott, ágyba bújt, onnan kiabálta:

– Mocskos nyilas! Mocskos kommunista! Váljunk el!

A férfi, másfél liter egri borral a fejében, a másik keskeny ágyból félálomban felelte:

– Munkáskáder ne igyék! Ne makogjon! Tanuljon. Mert kap még egy kokit!

Néhány nappal később az asszonyt a ház előtt, a járdán, eszméletlen részegen találták a szomszédok. Valaki, talán egy járókelő, kilopta fizetését a retiküljéből. Lifttel fölvitték. Sebestyén László szégyentől vörösen vette át. Levetkőztette, lemosta, mert bepisilt. Ágyba dugta. Reggel áthívta a körzeti orvosnőt, aki elvonókúrára akarta beutalni. A férfi nem engedte. Saját felelősségére otthon tartotta. Szégyellte az elvonókúrát az ismerősök, szomszédok előtt.

Nemsokára az asszony talpra állt. Férje ingerülten kiabálta:

– Befested szőkére a hajad! Leérettségizel! Elnökasszony maradsz! Az elnökasszonyt örökké sofőr szállítja! Mindenhová! – Hidegen nézte az asszonyt. – Vagy kapsz egy kokit!

Perjéss Nagy Brigitta továbbra is nyelte a fájdalomcsillapítókat, itta a söröket, lapos üvegből konyakot. És aláírt milliókat. Küszködött a gimnáziummal. Faggatta szomszédjukat, mondja meg, Lengyel József Igéző-jének mi a mondanivalója, mert sehogy se tud rájönni.

Sebestyén Lászlót hatvanadik születésnapján nyugdíjazták. Egyedül volt otthon, ivott, mint a gödény. Két liter bort leeresztett a torkán. Esténként belekötött feleségébe.

– Nézz tükörbe! Ráncos, csúf asszony lettél. Púpos is!

– Váljunk el – ajánlotta Perjéss Nagy Brigitta.

– Ne ugass! Apádat se ismered! Míg Perjéss Nagy István hadifogságban volt, a jó édesanyád szétrakta a lábát egy ismeretlen legénynek. A jámbor szobafestő hazajött, elfogadta a kislányt. Gyártott még négy Perjéss Nagy-lányt. Mind olyan primitív, mint te, a feleségem.

– Költözz el a százkilós hasaddal! Pipaszár lábaddal!

– Én? Enyém a lakás.

Az asszony fájdalomcsillapítókat nyelt. Két deci konyakot ivott rájuk. Makogott, motyogott.

Férje kiordított az ágyból.

– Kuss! Kapsz egy kokit!

A Nárcisz Ruhaipari Szövetkezet a csőd szélére jutott. Közgyűlésen a tagság Perjéss Nagy Brigittát leváltotta.

Sebestyén László nem értette a dolgot.

– Dolgoztál. Tanultál. Kézilabdacsapatot szerveztél. Most mehetsz vissza a Teleki térre varrónőnek!

– Soha! Rajtam ne röhögjenek! Itthon maradok. Takarékbetétkönyvekben elég pénzünk van. A hétvégi telkünket, házunkat is eladhatjuk.

– Dolgozni mész! Negyvenkét évesen nem leszel naplopó! Vagy kapsz egy kokit!

– Halálosat? – nevetett hisztérikusan az asszony.

Sebestyén László bort töltött.

– Esküszöm – mondta lassan.

Perjéss Nagy Brigitta külkereskedelmi vállalatnál talált munkát, tisztviselő lett. Nehezen igazodott el a számlákon, számoszlopokon. Görnyedt íróasztala fölött, tenyere izzadt. Gyakran hazavitte befejezetlen munkáját, lámpafénynél kínlódott. Munkatársai Buzgó Mócsingnak nevezték. Reggelenként nem akart fölkelni.

– Elegem van az egészből – makogta.

Sebestyén László kizavarta az ágyból.

– Indíts! Vagy végigpofozlak a városon!

Az asszony imbolyogva ment a villamosmegállóhoz.

Egyre gyakrabban ágyban maradt. Másnapos volt. Kába gyógyszertől, sörtől, konyaktól.

Sebestyén László ordított.

– Kirúgnak!

Telefonált a vállalathoz, bejelentette, beteg a felesége. Azután követelte, menjen a körzeti rendelőbe igazoló papírért. Az asszony pongyolába bújt. Kijelentette:

– Bérelj nekem IBUSZ-lakást, két évre fizesd ki. Oda elmegyek. Máshová tapodtat sem.

– Kapsz egy kokit – mondta a férje. – A keményebb fajtából.

Az asszony fájdalomcsillapítókat nyelt, konyakot ivott.

– De csúf ember vagy – motyogta. – Miattad hányok.

– Még akad nőm – mondta Sebestyén László. – Nem púpos.

– Fogatlan. Megnéztem a kocsmában. Utcaseprő. Fizeted a fröccsöket.

Sebestyén László keményen fejbe ütötte.

– A következőtől nem állsz lábra.

A szomszédban lakó tanár csöndes szóval kérte őt, ne bántsa asszonyát, aki gyógyíthatatlan alkoholista. Perjéss Nagy Brigittával is beszélt. Elmagyarázta, ezért a parányi lakásért, gyufásdobozért nem szabad ilyen ádáz harcot vívni. Nincs megoldás, hiszen egyikük sem szedi sátorfáját.

Az asszony vállat vont.

– Maga diplomás. Nem vitázom.

Sebestyén László lánya, aki gyűlölte apját, szintén beszélt Perjéss Nagy Brigittával. Nagyjából ugyanazt mondta, mint a tanár.

– Vadállattal élsz. Megiszik két liter bort, tudom, agyoncsap.

Perjéss Nagy Brigitta hallgatta őt.

– Ti műveltek vagytok, sokat olvastok, sokat tudtok. Én műveletlen vagyok, de olyant tudok, amit ti nem tudtok.

Szilveszter estéjén fölállt a székre, levette a szekrény tetején tárolt estélyi ruháját. Leesett, alaposan megütötte karját.

– Eltörött – mondta Sebestyén László. – Menjünk az ügyeletre.

Az asszony is tudta, eltörött.

– Semmi baj – mondta. – Legföljebb megdagad.

Fájdalomcsillapítókat nyelt. Pezsgőt ivott.

– Megvagyunk mi jól – mondta férjének, és boldog újévet kívánt.

Három nap múlva orvoshoz ment.

Azt hazudta, akkor esett el. Megnyugodott, mert elhitték. Jobb karját begipszelték.

Aznap este, pizsamában, Sebestyén László megivott vagy három liter egri bort. Hangoskodott. Sopánkodott.

– Az én feleségem eltörte a karját.

Követelte, csókolja meg őt.

Felesége megcsókolta, teletöltötte borral poharát. Sebestyén László egy hajtásra megitta. Dülöngélve ágya felé indult. Száz kilójával elzuhant, betörte fejét.

– Orvost! Hívjál orvost!

Perjéss Nagy Brigitta hallgatta hörgését. Majd leguggolt, órák múlva. Látta, meghalt. Akkor kihívta a mentőket.

– Jöjjenek gyorsan! Most esett el a férjem. Nem tud fölállni.

Gyorsan ott voltak.

– Még soha nem volt begipszelve a karom – panaszolta a mentőorvosnak. – Itt toporogtam kétségbeesve. Tehetetlenül.

A hullaszállítók öltönyt kértek. Perjés Nagy Brigitta részegen kijelentette:

– Egy öltöny ezresekbe kerül. A pizsama megfelel a kukacoknak.

Hajnali két órakor becsöngetett a tanárhoz.

– Szegény Lacit nem én öltem meg. Megbotlott a lábamban.

Bosszú

Szabó Tünde kemény hidegben, rövid irhabundája vállára vetett, fehér fűzővel összekötözött korcsolyacipőjével, ideges, szaporán igyekvő emberek között baktatott barátnőjével, Vargha Pannival. Sokáig szótlanul.

Alkonyodott. Ostorlámpák világítottak.

Vargha Panni sült gesztenyét majszolt. Ő törte meg a csöndet.

– Megesett a nagy eset? Megmondtad neki? Szép mosoly, szép az ára. Akár fiú, akár lány, csak egészséges legyen. Négy kiló. Bömböljön teli tüdőből. Veszek neked kismamaruhát. Osztályfőnöködet megkérjük, óra alatt fotelban ülhess.

Az utolsó szem sült gesztenyét hámozta.

– Ügyes fiú. Oda tette, ahová kellett. Ha máshová teszi, ügyetlen. Eredménytelen.

Szabó Tünde hallgatott. Könnyes szemmel.

– Szerelmes vagy, szenvedsz. Öröm, szenvedés. Neve szerelem.

– Nem vagyok szerelmes.

Halkan, élesen nevetett.

Barátnője ámult.

– Akkor miért pajzánkodtál?

– Szép, ha mosolyog. Szeme, foga világít.

– Az igen. Az más. Ha világít, ledobjuk gönceinket. Megmondtad neki?

– Meg. Tagadja, hogy köze van hozzá. Olvasta, gyerek akkor lesz, ha két ember szereti egymást. Ő nem szeret engem. Így nem lehet.

Vargha Panni tűnődött.

– A rohadt anyját. Mért nem vettél be antibébit?

– Nem volt nálam. Váratlanul történt.

– Egészen váratlanul lakására mentél. Egészen váratlanul mosolygott.

– Megbosszulom. Nem mosolyog többé.

– Tökön szúrod. Golyóstollal. Magyarórán a tanárnő lefogja, te működsz.

Keserűen hozzátette:

– Nyomorult dolog lánynak születni. Ha antibébit szed, feneke megnő. A fiatal urak utálják a gumit. Jó szüleink szigorúak. Tanácsolják, tartózkodjunk még a nemi élettől. De hát én ebédelek. Vacsorázom. Tanulok. Ha kedvem szottyan, kefélek. Tizenhat éves vagyok. Pillekönnyű bugyimból kilépek.

Kis szünetet tartott.

– Mennyi idős a dolog?

– Harmadik hónapban vagyok.

– Anyáddal kell beszélni. Egy küret elintézése macerás.

– Anyám, ha megtudja, sikoltozik. Apám szíjat hasít a hátamból.

– Tudsz más megoldást? Apádnak nem kell elmondani. Minek?

– Nem tudok. Csak annyit, bosszút állok.

Foga közül, sistergő gyűlölettel ismételte:

– Bosszút.

– Fejezd be marha szöveged – szólt rá ingerülten barátnője. – A szép mosolyú fickó nem itatott le, nem ütött tarkón. Nem akarsz feleségül menni hozzá. Nem is venne el. Nem szülöd meg gyermekét. Különben is, miféle bosszúra gondolsz? Elveszed a radírját? Kabátjáról a gombokat?

Szabó Tünde szénfekete szemével barátnője arcába nézett.

– Ma este kigondolom. Esküszöm, anyja, apja is sírni fog.

– Magaddal foglalkozz, ne vele. Sokat hülyülsz, még kifutsz az időből.

– Gyere föl hozzánk. Vacsorázz nálunk. Ha ott vagy, talán kisebb botrány lesz. Ma megmondom anyámnak.

– Jó. Majd hazatelefonálok, szüleim ne kapjanak frászt. Különben is, rég nem voltam színházban. Nagyon remélem, feledhetetlen előadás lesz. Anyád kiabálja, te kurva. Te kéred őt, ne kiabáljon, nem akarsz koraszülést. Apád megtapos a szőnyegen, páros lábbal ugrál hasadon. Teli torokból dalolja: nem leszek nagypapa. Te nem mész kolostorba, csöndesen nyugszol temetőben. Apád fogát csikorítja börtönben, anyád kaját visz neki. Rántott gombát majonézzel. Minek nekünk Shakespeare?

– Ostoba vagy – mondta komolyan Szabó Tünde. – Kicsit zongorázom, azután vallok.

Fanyarul nevetett.

– Kibántak magukkal, rossz névre kereszteltek. Ha szeretnek, Tündi vagyok, ha dühösek, Tünde. Mindkettő szép.

– A szép mosolyú hogy szólított?

– Tünde, csináld meg a matekomat.

– Attól maradtál teherben? Matekleckétől?

– Csak három példa volt. Minden gyorsan ment.

– Kefélni sem tud?

– Csak mosolyogni.

– Ilyen bárgyúságot még nem hallottam. Egy bunkó mosolyog, egy hülye tyúk elzsibbad tőle. Ágyba bújnak, tíz percig maszatolnak. Kész a kocsi, kész a gyerek.

– A te krapekod motorbicikliről dumál. Mosolyogni se tud.

– De tíz ördög nem kefél jobban. És nem hazudik. Nem mondja, hogy nem szeret.

– Mindegyik hazudik. De ezt az egyet megbüntetem.

– Tehetsz neki egy szívességet.

– Panni, este ágyamban kigondolom, hogyan.

– Addigra már tudni fogja anyád. Majd segít.

– Így igaz.

– Fázom. Éhes vagyok. Lépjünk szaporán.

Míg Tünde apjára vártak a vacsorával, a lány a zongorához ült.

– Lélektelenül játszol – mondta anyja.

– Anyám, lepődj meg.

Fölemelte ujjait a billentyűkről. Csönd lett.

– Állapotos vagyok.

Meglepődött. Nagyon meglepődött, mert soha nem beszélt csúnyán.

– A kurva életbe! A jó kurva életbe! Ügyes vagy! Ki az apa? Hány éves?

Nézték egymást.

– Miért lányt szültél? Tündikéd ágyba mászott, Tündikédet kikaparják.

– Ha apád megtudja, végünk.

Zsebkendőbe fújta orrát.

– Rendben. Elintézem. Veled megyek, hazahozlak. Ez lesz a karácsonyi ajándékod.

Vargha Pannihoz fordult.

– Veled nincs gond? Egy füst alatt elintézzük.

Megtörölte két szemét. Metsző, elvékonyodott hangon mondta:

– Vagy védekezzetek, vagy szüljetek. Érettségire vigyétek majd magatokkal gyermekeiteket. Hülye libáktól kifordul a gyomrom. Rátok nézek, hánynom kell.

Vargha Panni kabátjába bújt. Menekült. Majd otthon vacsorázik. Tünde zongorázott. Anyjából szitok, átok szólt, kérdések záporoztak. Tünde üres szemmel nézte gyűlölettől remegő anyját. Hallgatott.

– Legalább hadd tudjam, kinek köszönhetem szerencsémet?

– Mosolygósnak – mondta fahangon Tünde.

Anyja keskeny tenyerével pofonvágta.

Tünde mosolygott.

– Első küretem. Első pofonom.

Apja hazaért. Vacsoráztak.

– Hogyan telt el a nap? – kérdezte, amit minden nap kérdezett.

– Nem történt említésre méltó esemény – válaszolta felesége. – Tünde korcsolyázott, zongorázott. Én elvégeztem a házi munkát.

– Szállingózik a hó – mondta férje. – Talán fehér karácsonyunk lesz.

Lányára nézett.

– Mehetsz síelni.

Aktatáskájával szobájába indult.

– Ágyba bújok – köszönt el Tünde.

– Ilyen korán? – nézett rá apja.

– Nem lehet elég korán.

Tünde fintort vágott, puszit adott csodálkozó apjának.

– Bámulom a plafont. A plafon engem bámul. Gondolkodom, mi történik hóesésben, halál után.

Nevetve szobájába ment.

– Lassan kimászik a kamaszkorból – mondta az asszony. – Még idétlenkedik néha.

Később bement lányához, ágya szélére ült.

– Ha pofozkodni akarsz, láss hozzá – mosolygott Tünde. – Szalad az idő. Valamennyit aludni is kell.

– Tündi, szeretlek. Beszélgetni jöttem.

Tünde átölelte anyja nyakát. Sírt egy sort, majd hosszan beszélgettek. Anyja minden kérdésére kertelés nélkül válaszolt. Őszintén. Anyja nyugtatta. Kijelentette, nem lobog benne örömtűz.

– De ami történt, megtörtént. Nem nevezhető tragédiának. Végül is jól tanulsz, nem keveredtél mihaszna társaságba. Nem vagy drogos. Csupán meggondolatlan. Könnyelmű. Tündi, tele a város könnyelmű nőkkel.

Nevettek.

– Anyám, volt küreted?

– Volt, lányom.

– Apám tudott róla? Nem vállalta a gyereket?

Anyja tagadóan intett fejével.

– Még nem ismertük egymást.

Fölállt. Paplannal nyakig betakarta lányát.

Tünde hálóingben fölült. Éles hangon szólalt meg.

– Maradj még. Valamiről nem beszéltünk. A bosszúról.

– Nincs helye bosszúnak – mondta anyja csöndesen.

– De van! Engem orvos kínoz! Ő mosolyog! Ez nem igazság! Találj ki valamit. Gonoszat. Másként belezavarodom! Megalázott!

Az asszony sokáig gondolkodott.

– Megölni nem lehet. Sok nő jár pórul. Kettőn áll a vásár. De igazad van. Megalázni nem szabad a másikat. Ocsmányság.

Cigarettára gyújtott.

– Holnap mondd meg a fiúnak, megtartod a gyereket. Gyerektartásért bepereljük őket. Fizethetnek a szülei. Apád jó hírű ügyvéd, gyorsan elintézi. Nem fog mosolyogni egy ideig.

– De meddig?

Tünde szembogara beszűkült.

– Pár hónap múlva rájön, nincs gyerek. Elvetettük. Mosolyoghat nyugodtan tovább. Bárkire.

– Három hónapig nem lesz nyugodt éjszakája – mondta anyja csöndesen. – Hosszabb távon nem megy.

– Menni fog. Megmondom, AIDS-es vagyok. Soha többé nem lesz nyugalma. Amíg él, rettegni fog.

Pipacsok

Tavaly novemberben, kora délután, halottak napján temetőben jártam. Gyertyát gyújtottam apám sírján, megkarcoltam sírkövét.

Mi dolgom itt? – gondoltam. Kevés szavú, gőgös iparos, szerencse fia volt. Nem várt meg nyilas terrort és mi minden mást. Rövid imát mondtam, szívemből, hisz biciklit vett nekem, munkára szoktatott. Nyomornegyedben mosolyogni tudott. Ablakunkra nap süt, lábunk földig ér – magyarázta. Soha nem ütött meg.

Magam kitalálta imát mondtam, és tudtam, Isten érti.

Borongós ég alatt sírköveket nézegettem, olvastam számomra ismeretlen neveket.

Hajlott hátú, mesebeli öregasszony ezüstfejű ébenfa botjával sírok fölött hajlongott, hadonászott. Lépegetett egyiktől másikig.

– Szálljatok le, rossz szellemek, szaporán, nyugodjatok szelíd holtak, vigyázok lelketekre – mondogatta vékony, reszketeg hangon.

Néztem távolodó alakját. Háborodott spiritiszta – gondoltam –, esténként homályosan világított szobában szellemeket idéznek. Talán boldogok.

Halottasautó haladt el mellettem, lassan. Mögötte zokogó, gyászoló család. Lefátyolozott asszony, mint mulatságos színdarabban, percenként sikoltott, karját égnek dobta.

Bűne nagy lehet – gondoltam. Könnyű mosollyal, közömbösen néztem.

Tudom, közhely, elhullunk mindahányan, valaki mindig rikácsol. Csalhatunk, hazudhatunk, váltogathatjuk álarcunkat, forgathatunk akárhány köpönyeget. Nincs, amin meglepődnék.

E kora délutánon meglepődtem.

Fura história. Bizonyságom van rá, nem álmodtam.

Sírkőnél tizennyolc év körüli lány állt, térdig érő bundában. Keskeny metszésű szeme világítóan zöld. Nyugodt arca kivételesen szép. Mellette alacsony, szemüveges, csúf, ráncos arcú férfi, hatvanadik évén túl, jól szabott, prémgalléros kabátban.

Ő szólított meg.

– Pipacsokkal kéne teleültetni a temetőt. Nem lenne ilyen szürke, egyhangú.

Eltapostam cigarettámat.

– Hangszórókat kéne fölszerelni – mondtam. – Kellemes muzsikára, csokrokat lóbálva, vidáman lépegetnének a látogatók.

Elmosolyodott.

Ő sok esztendeje számtalan szerencsétlen között él – magyarázta –, depressziós szülők hallgatag gyermekei között. Kórtermébe mindig beraknak néhány debil beteget. Mosolyt fakasztanak, virágoznak, mint a pipacsok.

– Nem szabad mindent olyan komolyan venni. Élünk, nevetünk. Humor nélkül nehéz. Öt vagy hat feleségemet temettem el.

A lány a sírkőre mutatott.

– Hetet.

– Igen. Anyád volt a hetedik.

Elmondta, özvegyasszony volt a hetedik, lányát hozta hozományként. Együtt nevelték. Amikor újra magára maradt, megkérte a lány kezét.

Most ő a nyolcadik.

– Én kértem meg a kezed – mondta a lány. – És hálás vagyok, mert feleségül vettél.

A temető kapujában a hajlott hátú öregasszony, ezüstfejű ébenfa botjára támaszkodva elmondta, Debrecen mellett volt kitelepítve. Grófnő, Marinka a keresztneve. Más körülmények közt megmondaná családi nevét is, most nem teheti.

– Nincs villamospénzem.

A prémgalléros férfi pénzt adott neki. Majd megkérdezte, mivel foglalkozom, és meghívott vacsorára.

A Bem rakparton laktak.

Nézegettem értékes könyvtárát, ablakából a Dunát és karcsú, gyönyörű feleségét.

Vacsora közben irodalomról, zenéről beszéltünk, filozófiákba bonyolódtunk. A férfi megjegyezte, maflaságnak tart gyászt, nem hisz halottkultuszban.

A feleség, elsőéves medika, ritkán szólt közbe. Időnként férje humoros megjegyzésein elmosolyodott. Gyógyszert hozott, pohár vizet, és én bámultam őt, mert mélyen, vitathatatlanul szerelemmel szerette férjét.

Már kávét ittunk.

Nos, a férje elmondta, beteg gyermekek között tölti jóformán minden idejét. Hivatás az hivatás. Az övé hitvány hivatás. Nem diagnosztizálhat utcán, villamoson, még saját kórházi szobájában sem kérés nélkül. Értelmetlenül elpergett élete. Most szembe kell néznie avval, milyen kevés valódi eredményt ért el.

– Lehetetlen, tanár úr – mondtam. – Miért ez az oktalan keserűség?

Tiltakozott.

Félreértem őt – mondta. – Nem keserű. Tényt állapít meg. Ő polgár, talán az utolsó patríciuscsalád tagja. Ők is kihalnak lassan, mint az én józsefvárosi munkásaim.

Fölállt, a könyvespolchoz lépett.

Örömteli életet él – folytatta –, hisz becsülettel végzi munkáját. Amennyire lehet. Így nevelték őt, így nevelte, tanította nyolcéves kora óta akkor még fogadott leányát, most már feleségét. Ha hivatása gyakorlása során valami bosszantotta, tizenéves, elkényeztetett, tudatlan, semmirevaló deviánsokkal való, üresjáratú fecsegés. Bár igazabb, ha azt mondja, nem tőlük, a szüleiktől undorodott.

Legyintett. Szivarra gyújtott.

Tüdőrákja van – mondta. Talán még hat hónapig varázsolhat pipacsokat a gyerekek köré. Ha egy is elmosolyodik, nem dolgozott hiába.

Szép, régi Pascal-kötetet emelt le a polcról. Ajándékba adta.

– Olvastam, magyar nyelvű Pascalja nincs. Fogadja el.

A felesége kísért ki.

Szelíden, szép mosollyal mondta.

– Ne reménykedjék. Ne keressen minket. Ne telefonáljon. Hat év múlva én varázsolok pipacsokat a gyermekkórterembe.

Novemberben, halottak napján, gyertyát gyújtok apám sírján. Megkarcolom sírkövét.

Mit keresek itt? – gondolom.