Pártot alapít

Pikholz Ernő, vékony derekú, majd két méter magas, csupa izom legény, jó esztendeje gyógyíthatatlanul, fülig szerelmesen, suta szavakkal udvarolt Virágos Máriának. Feleségül kérte. Későn. A lány akkor már mást szeretett.

– Meg akartam mondani neked. Nem tudnék, nem is akarnék nélküle élni. Gondolatban, álomban sem.

– Mindent megszerzek – mondta Pikholz. – Lopok. Már két láda különféle szerszámom van. Gondosan zsírpapírba csomagolva. Még öt ládányit begyűjtök. Pincehelyiségben lakatosműhelyem lesz. Szülsz fiút, lányt. Filléres gondok nélkül fölneveljük őket.

A lány nézte őt, fejét csóválta.

– Nem szeretlek. Tudom, szorgalmas vagy. Ügyes. Lopj, amennyit tudsz. Hordd haza az egész műhelyt. Soha nem tudnék ágyadba feküdni.

Pikholz két jegygyűrűt mutatott.

– Egyiket ujjadra húzom. Másikat a magaméra. Fiút szülsz nekem. Kigondoltam, másként nem is lehet.

– Elég a marhaságból. A második emeleten lakik Árva Ilona. Kedvel téged. Szebb nálam, alakja jobb. Mos, főz, takarít. Szül neked gyereket.

– Téged szeretlek.

Gondolkodott.

– Ne félj, nem leszek öngyilkos. Most elmész. Nem halok bele. Kocsmázni sem fogok. Gyűjtöm a szerszámokat. Dolgozom. Várok. Ha ideje jön, szeretni fogsz.

– Soha! Ne várj! Nem vagyok riherongy! Vagy szeretek, vagy nem. Párnámat rágnám szét undoromban ágyadban.

Pikholz fennhangon tervezett.

– Néhány ládát még megpakolok szerszámmal. Talán egy esztendő, talán kettő. Akkor meggyűrűzlek.

A lány nevetett.

– Postagalamb leszek. Elröpülök.

Ingerülten hozzátette:

– Fejezzük be! Ne kujtorogj utánam! Nem akarlak minduntalan megalázni!

– Nem alázol meg. Vacsorát adsz. Mosógépet járatod. Fiamat pelenkázod. Ha lecsavarjuk a lámpát, simogatlak.

– Miféle rögeszme ez? – kérdezte csöndesen a lány. – Félni kezdek tőled.

– Soha nem bántottam senkit. Ha anyám földühít, kimegyek a szobából. Egyetlen kérésem van. Pénzünket osszad majd be. Autót veszünk. Fiamnak japán motorkerékpárt.

Virágos Mária fölhúzta szemöldökét.

– Nekem is egy kérésem van. Kerüld el szerelmemet. Semmi beszélnivalótok. Ha liter bort iszol, rád jön a hacacáré. Tíz ember nem bír veled.

Nézte a hosszúra nőtt legényt.

– De én igen. És az keserves lecke lesz.

– Egyszer ittam bort, nővérem esküvőjén. Nevettem. Táncoltam.

– Földre tepertél egy borjút. Ráléptél.

– Fogadásból. Amikor fölállt, bocsánatot kértem tőle. Megcsókoltam homlokát.

– Pikholz, a szerelmem nem borjú.

– Nem is kérnék bocsánatot tőle.

Futottak hetek, hónapok, Pikholz hordta haza a szerszámokat. Várt. Barátja, Fazekas Márton figyelmeztette, lebukik.

– Rendészek fülön csípnek. Már van villanyfúród, satud. Két műhelyre is elég mindenféle szerszámod.

– Még nem elég. Kárpótolom magam, ha már más nem teszi. Nagyapám, apám, már én is évtizedeket dolgoztunk. Mindnyájunk béréből könyörtelenül levonták pompás, gondtalan jövőnk költségeit. Elherdálták. Ki fizeti vissza, a törvényes kamatokkal együtt? Senki. Magam biztosítom most már a jövőmet. Nem luxuséletet. A puszta megélhetést.

– Sokat kockáztatsz. Meddig? Virágos Máriára hiába vársz. Anyád dühöng. Nővéred bolondnak tart. Szomszédok, ismerősök röhögnek.

Pikholz türelmesen magyarázott.

– Nem hiába várok. Másodszor hullanak a falevelek a téren, Virágos Mária még pártában van. Okát nem tudja, nem sejti senki. De mindennek oka van. Ez a tél elmúlik. Vagyonom gyarapodik. Tavasszal Virágos Mária feleségem lesz.

– És ha így történik? Nem szeret. Hazugságba fulladtok.

– Szeretni fog. Virágos Mária képtelen hazudni.

Márciusban Virágos Mária ujjára jegygyűrűt húzott.

– Boldog vagyok – mosolygott. – Vártam. Megérdemlem.

A lány csöndesen, komolyan mondta:

– Pikholz, nem szeretlek. Ezt megmondom. Szám keserű, szívem üres. Talán idővel megváltozik. Talán nem. Most így igaz. Ha elfogadsz így, holtunkig együtt élhetünk. Nem csalok, nem hazudok, nem alázlak meg.

Hozzátette:

– Fölösleges dolgokat ne kérdezz. Ostobaság asszony lelkét háborgatni.

– Férfi lelkét is fölösleges.

A lány bólintott.

– Ujjamon jegygyűrű. Pikholz, nyugodtan alhatsz.

Nevetett. Megpuszilta vőlegénye arcát.

Pikholz nem látta szomorú szemét.

Házasságuk jól sikerült. A fiatalasszonyból áradt a derű. Férje nem engedte dolgozni. Virágos Mária kitűnően főzött, patikarendet tartott lakásukban. Éjszakánként olyan boldogsággal ajándékozta meg férjét, amilyenről Pikholz nem is álmodott.

– Hihetetlen, ágyban hogyan mozogsz. Hihetetlen.

Az asszony nevetett.

– Az a dolgom.

Este, vacsoránál szelíd szóval kérte férjét, fejezze be a maga kárpótlását. Mielőtt kilyukad gyomra az idegességtől.

– Tíz láda teli szerszámmal. Milliónyi forintot ér.

Pikholz nyugtatta asszonyát.

– Nem a Huba utcai kapun, a Tűzoltó utcára néző udvar kerítésén keresztül rámolom ki szerszámaimat.

Hosszan, unalmasan mesélte, miféle furfangos módon teszi.

Az asszony ásított.

– Örülök, ha ügyes vagy – jelentette ki fáradtan. – Csak nehogy belebolondulj sok ládányi vagyonodba.

– Lehetetlen. Ez nem vagyon. Csak megélhetésünket biztosítom. Elszálltak a szép ígéretek nyugodt jövőről. Erőszakkal elvették az árát, most meg többé nem törődnek vele. Bármikor utcára tehetnek. Nem szorulhatunk, ennyi év munka után, segélyre, tányér ingyen levesre. Értelmes munkás tudja, amikor az üzem karcsúsítását fuvolázzák, kiütik kezéből, gyereke kezéből a kenyeret. Fütyülök rájuk. Igaz, kockázatot vállalok. De talpon maradunk. Fiam lesz. Nem hord használt ruhát. Kopott cipőt.

Ágyba bújtak.

Az asszony mind gyakrabban járt haza késő este. Ha tizenegy óráig elmaradt, Pikholz nem várta tovább. Elaludt. Felesége nem szabadkozott, hogy szüleinél elfecsegte az időt, barátnőivel táncolni ment szolid, nem túl lármás diszkóba.

Egyre többen egyre többet pletykáltak. Öregasszonyok mondogatták, bujálkodik. Pikholz hallgatott. Folytatta maga kárpótlását. Felesége hozzábújt ágyukban. Ügyesen mozgott.

Egy alkalommal asszonya reggel ment haza. Pikholz megkérte barátját, nézzen utána, mi a helyzet. Mindenfélét fecsegnek.

– Tudni akarom, beleszarnak-e fészkembe.

– Tudni fogod.

Pár nap múlva Fazekas Márton jelentette:

– Feleséged szerelme Luther utcai lakásába jár. Többen látták.

Aznap megkérdezte asszonyát, mi játszódik háta mögött. A csinos, szőke asszony nyugodtan válaszolt.

– Pikholz, nem szeretlek. Becsületes vagyok. Megmondtam.

– Megcsalsz?

Felesége tagadóan intett fejével.

– A fiúd Luther utcai lakásába jársz. Láttak. Nem egyszer, nem kétszer.

– Akkor megcsallak. Késő van. Feküdjünk le.

– Veled soha. Takarodj.

Nyáron, vasárnap délután a Rákóczi úton találkozott feleségével.

– Anyád átkoz? – kérdezte az asszony.

– Nővéremnél lakik. Nem jött vissza hozzám.

– És te?

Pikholz csöndesen válaszolt.

– Én nem tudok átkozódni.

Cukrászdába ültek. Az asszony gőz nélküli kávét rendelt.

– Ládaüzemben dolgozom – mondta. – Írnok vagyok.

Pikholz nem kérdezett. Ismerte feleségét. Tudta, amiről nem akar beszélni, harapófogóval nem húzza ki belőle. Mégis később, a maga számára is váratlanul megkérdezte, miért ment hozzá feleségül.

– Pikholz, miféle maflaságot kérdezel?

Az asszony csodálkozott.

– Százezer házasság születik így. Cifrábban is. Érdekházasságok.

– Keserves életek.

– Folytatod még a magad kárpótlását?

– Lassabban. Már nem sietős. A műhely ára megvan. Kifizettem. De még sok szerszám hiányzik.

Hívta a pincért. Fizetett.

Az asszony megállt az üvegezett pultnál. Csokoládétortát vásárolt, becsomagoltatta. Pikholz kezébe adta.

– Ma van a születésnapod. Isten éltessen.

Pikholz bámulta felesége arcát.

– Ennyi tortát nem tudok megenni.

– Ha akarod, segítek.

– Nálam maradsz?

– Ha akarod.

Pikholz boldog volt.

Asszonyát nem engedte dolgozni.

Anyja átkozta. Szomszédok, ismerősök váltig állították, meghibbant.

– Annyit sem tud, kutyából nem lesz szalonna. Virágos Máriát minden bizonnyal kirúgta nagy szerelme. Ha új szerelem füttyent, rohan ágyába.

Pikholznál nem akadt boldogabb férfi, amikor felesége megpuszilta, szép mosollyal kijelentette:

– Babát várok.

– Ha megszületik, kinyitom ládáimat. Vállalkozó leszek. Te majd ügyeskedsz a könyveléssel. Másként minden száz forintból csak tizennégy a miénk.

Felesége egészséges, erős, nagyon szép fiút szült. Pikholz csak bámulta. Nevetett, popsiját puszilgatta.

– Szeme pont mint az enyém.

Asszonya mosolygott.

– Keze, lába is. Íme, a kis Pikholz.

A gyerek szépen fejlődött. Anyja egyre gyakrabban elmaradozott.

Pikholz hallgatott.

Kicsi ágyába fektette fiát.

A józsefvárosi emberek már nem szánták őt. Ha szóba került, sercintettek.

Pikholz kilépett munkahelyéről. Fölszerelte pincehelyiségét.

A műhely megnyitására nem került sor.

Egy szombati napon felesége éjfél után ért haza. Ő megkérdezte, hol volt.

– Semmi közöd hozzá. Megmondtam, soha ne kérdezz.

Pikholz keményen pofonütötte.

– Takarodj! A fiam marad!

– A fiad? Mi közöd hozzá? Talán te csináltad?

Metsző hangon nevetett.

– Nem gondolhattad komolyan, hogy tőled szülök gyereket!

Pikholz eladott egy láda szerszámot. Ivott három nap, három éjszaka. Ivott heteken át. A józsefvárosi kocsmában időnként elrikkantotta magát.

– Gazdag vagyok! Cigányok, magyarok, vendégeim vagytok!

Cigányok, magyarok poharukat emelték.

– Igyál, Pikholz, sose búsulj – kiáltozták. – Megkefélték feleségedet. Nem te vagy így egyedül.

Pikholz vastag köteg pénzt dobott az asztalra.

– Ilyen vércsoport, olyan vércsoport – ordított. – Mondanak, amit akarnak. Nagy szabadságban hazudhat mindenki. Zsebel mindenki. Pecsétes írásba adják, fiam nem az én fiam.

Körülnézett. Cigányok, magyarok szótlanul ittak. A kocsmáros annyit mondott:

– Záróra!

Pikholz szédült. A Nagyfuvaros utcában járda szélére ült.

– A nők hazudnak a legjobban – motyogta. – Azt a stramm kis legényt én gyártottam. Bebizonyítom. Van még elég vizsgálat. Ha mindenem rámegy, akkor is. Kifizetek bármennyit. Bebizonyítom.

Barátja, Fazekas Márton talpra állította. Belekarolt.

– Nem bizonyítod be. Feleséged fiaddal együtt átröpülte az Óceánt. Amerikában vannak.

Pikholz megállt a Köztársaság téren.

– Pártot alapítok. Kisemmizettek pártját.

Barátjára nézett.

– Sok belépőt találok?

– Késő van, nagyon késő. Majd megbeszéljük – válaszolta Fazekas Márton.

Baktattak a Kun utca felé.

Hatalmas, piros tűzoltóautó kanyarodott ki a laktanyából. Szaggatottan szirénázni kezdett.

Pikholz ámult.

– Tűz van? Vagy már verekednek?