Össztűz

Csiki Jenő régóta nyugdíjas, alacsony, pocakos, kopasz, nyolcvankét esztendős, hunyorgó, rövidlátó, hirtelen haragú, lúdtalpas. Olyan csudasággal áldotta-verte sorsa, melyet felesége állandó jajszava kísért. Nevezetesen: naponta kétszer ágyba kergeti az asszonyt, hasára mászik, hangosan szuszog. Röhögött, fulladásig röhögött valahány szomszédjuk, ismerősük.

Néhány asszony tanácsolta:

– Ne szenvedj. Inkább birkózz vele. Teperd padlóra. Ha örökmozgó, ott mozogjon egyedül.

– Dühös ember, vadember – zokogott Juliska, a feleség. – Káromkodik, ordít. Fül reped tőle.

– Ha padlón van, fejbe kell rúgni. Kétszer-háromszor.

– Jaj, nem úgy van! Fölpattan! Hasamra ugrik! Pocakja alatt halok meg!

– Főzz neki tésztát. Szórj rá rengeteg sok mákot. Talán lelombozódik.

– Minden nap nem eszik mákot. És ha enne, akkor is hasamon működne!

Fölzokogott.

– Ördöggel házasodtam! Nyolcvankét éves ördög gyilkol meg ágyamban.

– Rúgd ki alóla a hokedlit. Ha talpra áll, beszélj orvossal.

– És mit mondjak? Örökmozgó férjem van? Kinevet, és pofámról lesül a bőr.

– Juliskám, orvos nem nevet ki. Orvos gyógyít. Juliskám, naponta kétszer veszélyben vagy. Segíteni fog.

Juliska sikoltott.

– Tegnap háromszor! A televízióban emberek beszéltek. Kikapcsolta! És harmadszor nyomorgatott!

Negyvenéves asszony így szólt:

– Érthető. Férjem is hasznosabban tölthetné idejét, mint okoskodó embereket hallgasson.

Juliska kiáltott.

– Össztűz! Ágyban! De pompás! Nagyszerű! Kölcsönadom férjemet! Tíz évre! Majd nézem, hogy mész le a lépcsőn!

– Mosolyogva, Juliskám! Három tornamutatványért asszony még nem lett öngyilkos.

– De én igen! Vagy megölöm!

Juliska átment a körzeti rendelőbe. Fehér hajú, értelmes, szelíd főorvos szeretettel kérdezte:

– Mi baj van, Juliskám?

– Hetvenöt éves vagyok.

– Az nem betegség, Juliskám.

– Naponta kétszer kinyomják belőlem a szuszt. Van gyógyszere?

– Miről beszél, Juliskám?

– Férjemről. Ha van gyógyszer, jó. Ha nincs, férjemnek pusztulnia kell.

– Férjének mi baja?

– Egészséges disznó. Össztüzet játszik. Nem rózsaszínű zakóban, hanem mezítelen pocakkal. Nem bájvigyorral, hanem hörög, szuszog.

Sírva fakadt.

– Tessék őt miskárolni! Sógorommal lefogjuk. Doktor úr előveszi a bicskát!

A főorvos megkérte, mondjon el szépen, nyugodtan, részletesen mindent.

Juliska, ha nem is nyugodtan, de elmondta.

– Férjem, átkozott, vén marha férjem pillanatok alatt ledobja magáról gönceit. Erős hangon kiáltja: Össztűz! Le a bugyogót! Gömbölyű pocakjával hasamon szánkázik, naponta kétszer, ha nagy a buzgodalma, virgonc pöcsével háromszor is. Iszonyatos pokol, rosszabb kénköves esőnél.

A főorvos figyelmesen hallgatta.

– Segítsen, doktor úr! Van itt olló, kés! Írjon föl folyadékos gyógyszert, akár liternyit. Tölcsérrel szájába töltöm!

A főorvos csöndes, komoly hangján elmagyarázta, megérti nem mindennapos szerencsétlenségét, de nem tehet semmit. Eskü kötelezi, embernek nem árthat. Férje egészséges. Sok férfi irigyelheti. Jönnek, panaszkodnak huszonéves, farmerruhás, impotens fickók. Azoknak ilyen-olyan gyógyszert ír, némelyiket injekciózza, másokat idegosztályra küld.

– Juliska, ők betegek. Nem könnyű gyógyítani őket. Sokukat nem is lehet. Gondoljon feleségükre.

– Két elmeszesedett térdemre gondolok! Szétrakott lábbal csillagokat látok!

Az orvosírnoknő kérte, ne sírjon.

– Juliska néni, asszonysors. Ha férj kéri, adni kell.

Juliska rátámadt.

– Fogd a szád, Boriska! A legkisebb unokám idősebb nálad. Nálad egy kamatyolás jópofa játék. Nálam sírógörcs.

A főorvoshoz fordult.

– Össztűz! Kész! Segítsen! Ez jajkiáltás! Rajtam röhög a város! Pohár vizet a kezébe kell adnom! A klotyó mellé pisál! De azt tud! Azt tud! Ravatalomon is hasamra mászik!

Másnap a főorvos meglátogatta őket. Csiki Jenő bámult.

– Mi szél hozta, doktor úr?

– Itt jártam a szomszédban. Benéztem magukhoz.

Csiki Jenő nevetett.

– Egészséges vagyok. Feleségem szerencsés. Nem kell neki húsvétot várni. Locsolom naponta kétszer.

A főorvos megmérte felesége vérnyomását, meghallgatta szívét, kopogtatta hátát. Két karját, két térdét, nyakát mozgatta. Recsegtek, ropogtak. Tanácsolta, fizikoterápiára menjen. Ír beutalót.

– Mi szükség rá? – kérdezte Csiki Jenő.

– Meszesedik. Előbb-utóbb mankóval jár. Elmúlt hetvenéves.

Csiki Jenő legyintett.

– Anyám kilencvenhat évesen lépcsőkön futott. Ahány padra leült, mindenki menekült. Tíz perc alatt kiürítette a Tisza Kálmán teret. Ha templomba lépett, a pap elnémult. Dunába köpött, megdöglöttek a halak. Gombát hozott, kidobtuk.

Mosolygott.

– Gonosz volt. Páratlanul. De micsoda fizikum! Három hétig röhögve mondta kórházi ágyán minden orvosnak, ha ciánt nyomnak seggébe, akkor sem döglik meg. Lefutott két emeletet. A kertben röhögött utoljára.

A főorvos becsukta táskáját. Kérte, vigyázzon feleségére.

– Nem vagyunk egyformák. Juliska fizikuma más, mint megboldogult édesanyjáé.

Csiki Jenő elmagyarázta, ha fiú születik, Isten megajándékozza hatszázötvenezer tölténnyel. Az ember kilövi őket.

– Nekem maradt néhány évre való. Ha mankó, mankó. Ágy mellé tesszük. Gatya le! Össztűz!

Juliska kísérte ki a főorvost.

– Ha egyik vesémet kioperáltatom, segítene?

A főorvos csöndesen válaszolt.

– Attól még férje lövöldözik.

Férje már alsógatyában várta őt.

– Vetkőzni, Juliskám!

Juliska följajdult.

– Jenő, nem bírom!

– Házasodtál! Esküt tettél! Holtomiglan, holtodiglan!

– Hatszáz évvel ezelőtt! Unokád is aggastyán.

Csiki Jenőt nyugdíjas szomszédai ugratták. Örökmozgó pocakosnak nevezték.

– Lihegünk, működünk. Pár száz gyermeket termelünk.

– Beteg ember beteg – mondta Csiki Jenő. – Elpocsékoltátok a muníciót, piruljon arcotok. Zabálhattok szalonnás rántottát, ablakon kidobott pénz.

Öregasszonyok jósoltak.

– Ha meghal, combjához kell ragasztani pöcsét, másként nagy csúfság lesz. Nem lehet rátenni a koporsó födelét.

A negyvenéves asszony, rövid irhabundában, megállította őt.

– Hogy van, Jenő?

Csiki sóhajtott.

– Hatvan éve nem tudom megszokni a lúdtalpbetétemet.

– Férjem Bécsben van. Osonjon be hozzám. Levesszük a csúf cipőt.

Csiki Jenő megdöbbent.

– Nem csalom meg feleségemet. Jövő héten karácsony. Reggel össztűz, ebéd után össztűz, gyertyagyújtás előtt és vacsora után repeta.

– Jenő, maga az eleven csoda.

– Irigyel sok vén trottyos.

Tavasszal beütött a bánat.

– Csak egyszer tudok, Juliskám.

Juliska nézte férje könnyes szemét.

– Jenő, nem baj. Olyan jól csinálod.

Kikászálódott ágyából. Hóna alá vette két mankóját.

– Múlik az idő. Lassan megöregszünk.