Ablakuk nem zörren

Juhos Péterné harmincöt évesen temette el férjét. A frissen hantolt sírnál annyit mondott:

– Ma rossz napom van.

Mindenki tudta, özvegy Juhos Péterné nem cinikus. Nem afféle olcsó teremtés. Féltették. Gyanították, hátralevő életében minden napja rossz nap lesz. Nem csupán azért, mert érzékeny volt, rossz hangsúllyal mondott mondattól is megrezzent. Nem csupán azért, mert férje magas, jóképű férfi volt, hiszen sok magas, jóképű férfi él Budapesten. Becsületes. Dolgos. Ápolt. A valódi, valóságos gond az volt, elvesztette, amire oly ritka rátalálni. Páratlan, tiszteletet teremtő szerelemmel szerették egymást.

– Miért nem boldogok az emberek? – kérdezte időnként fényes szemmel az asszony.

Férje ilyenkor mosolygott. Magához ölelte. Komoly hangon, igaz hittel válaszolta:

– Sietnek. Megelégszenek a megvásárolhatóval. Nem ismerik a megvásárolhatatlant. Valódi szerelmet, amely nem ágyban, nem szavakban születik. A lélekben.

– Szavak lehetnek szépek.

Férje megsimogatta arcát.

– Sokan szavaikat arra használják, hogy gondolataikat elfödjék. Arra figyelj, de mindig, amiről hallgatnak.

Juhos Péter csontsoványan, kórházi ágyon, halála előtt néhány nappal is asszonyára mosolygott. Dicsérte szépségét. Köszönte fénylő szemét. Nyugtatta, ne féljen. Utaznak még messzi tájakra, csodálnak múzeumokat, fürdenek tenger vizében, puha homokon ölelik egymást. És mesélt törpe póniról, aki panaszkodik. Vacsoránál nem éri föl az asztalt.

Fáradt volt. Gyönge. Pillanatra lehunyta szemét. Majd így folytatta:

– Lehet, egyedül utazom. Talán ott is akad könyv. Hosszú útra könyvtárnyi. A síromnál rossz napod lesz. Könnyed ne pottyanjon. Amíg nem találják meg az örök élet titkát, semmi értelme. Óvlak. Ha butaságot csinálsz, hozzád méltatlant, éjszaka ablakodat zörgetem. Figyelmeztetlek.

Özvegy Juhos Péterné nem sírt. Fodrászhoz járt. Csinosan öltözött. Ismerősei állították, ritka kemény lelkű asszony. Beszélget, mosolyog, hangja természetes. Szemén sem látni szenvedést. Mindenkivel, senkit nem sértve, háromlépésnyi távolságot tartott. Férfiak tapasztalták, megközelíthetetlen. Egyikükre mosolyogva rászólt: ugyan mit akar tőle? Barátnője férje. Elvégre mégsem állatok. Asszonyok társaságában, ha erotikus téma került szóba, hallgatott.

Egy alkalommal barátnője megkérdezte, meddig akar apácaéletet élni?

– Amíg nem leszek szerelmes – válaszolta.

– Akkor életed fogytáig. Mert halott férjed emlékébe vagy szerelmes.

– Álmomban velem van. Meséket mesél. Néha mulatságosakat. Törpe póniról, aki panaszkodik. Nem éri föl az asztalt.

– És reggel?

– Mosolygok. Várom az éjszakát.

Barátnője csöndesen, óvatosan kérdezte:

– Tested nyugton hagy?

Az özvegy más témára terelte a szót.

Nők, férfiak, minden ismerőse féltette, szerette e magányos, soha nem panaszkodó, gyönyörű asszonyt. Bámulták hollófekete haját, világoszöld szemét, feszes bőrű nyakát, hullámzó keblét ruhája alatt. Vitáztak életén. Sokan állították, természetellenes viselkedése árát adja. Besavanyodik, hallucinálni fog valószínűleg.

– Sokáig nem bírja. Eltűnik mosolya – mondta egy férfi. – Nyelhet altatót. Fölzokog ágyában. Öngyilkos lesz.

Bólogattak.

– Nem hiszek romantikus marhaságokban – mondta az özvegy barátnője. – Holt a holtaké. Elporladnak. Aki él, éljen úgy, ahogy fiatal, egészséges nőnek élnie kell.

Többen tanácsolták, beszéljen vele okosan, türelmesen, mielőtt jóvátehetetlen bajt okoz magának.

– Kerítsen szeretőt. Talál minden ujjára. Menjen férjhez. Válogathat. Oly szép. Kívánatos. Nem akarunk viaszsárga, lezárt szemű nőt nézni. Ravatalához koszorút vinni.

Barátnője megijedt.

– Beszéltem vele. Szeretettel. Türelemmel. Lelke van. Bazilikánál nagyobb.

Egy asszony ráförmedt.

– Akkor beszélj vele durván! Rámenősen! Nem a halál menyasszonya! Ereiben egészséges vér folyik! Vegye le szeméremövét! Van ágya, lepedője. Nem kell koporsóba feküdnie.

A barátnő szabadkozott.

– Mosolyog. Hangosan nevet. Fölösleges minden szó. Állítja, soha nem öli meg magát.

De a következő napon beszélt barátnőjével. Nem teketóriázott. Durván, ahogy elvárták tőle. Szeméremövről. Lezárt szemről. Ravatalról. Koszorúkról.

– Mire vársz? Arcod, tested csodálnivaló!

Az özvegy mosolygott.

– Négy férfival ágyba bújtam. Mindegyik ámult testemen. Azután a lélektelen tornagyakorlatok. Aerobik. Nevethetnékem támadt. Nevettem, nevettem, pedig nem akartam megalázni őket. Hiába erőlködtem, képtelen voltam abbahagyni.

– De miért nevettél?

– Ha sírok, könnyem pottyan. Azt nem szabad. Olcsó ostobaságokért bemocskolni a könnyeket. Inkább nevetek. Nem zördül ablakom.

– Ablakod? Miért zördülne ablakod?

Az özvegy gondolkodott.

– Temetőben voltam. Friss virágot vittem. Este ágyba bújtam. Sokáig nevettem.

Barátnője keserű lett.

– Baj van, szép asszony. Beteg az agyad, Eszter. Nevetésed rejtély. Zabálj mérget, igyál fagyálló folyadékot, teli pohárnyit. Szirénázhat mentőautó. Tanulok tőled. Temetésed vidám lesz. Hasamat fogom a röhögéstől.

Az özvegy nevetett.

– Talán akad férfi, aki újra megtanít sírni. Akkor boldog leszek.

– Kemény öklű? Naponta alaposan megver?

– Akinek minden szava simogat. És szavai mögé nézhetek. Akkor ablakomtól nem félek. Ha szél zörgeti, nyugodtan potyoghat könnyem. Mert tudom, csak a szél bolondozik.

Barátnője cigarettára gyújtott.

– Nevetséges vagy. Nevess, amíg élsz.

– Fogok még sírni. Elázik párnám. Kivárom. Megérdemlem.

És egy éjszakán sírt. Hullottak könnyei. Kivárta. Megérdemelte.

Kamaszfiú gördeszkán, akaratlanul, a járdán meglökte őt. Férfi segítette talpra állni, kezébe adta retiküljét.

– Köszönöm – mondta az özvegy.

A férfi fölhúzta két vállát.

– Nincs mit. Térdét majd jódozza be.

Udvariasan biccentett, indulni készült. Az asszony váratlanul kérdezte:

– Nem akar velem ebédelni?

A férfi hallgatott.

– Felesége várja?

– Temetőben. Két éve.

Szótlanul mentek utcányit.

– Vasárnap bemutatnám egy sírkőnek. Engem is várnak.

– Miért nevet?

– Maga tud sírni?

– Ó, igen. Elég gyakran. Ha valaki megtanítana nevetni, talán magamra találnék.

– Lássunk hozzá – mondta az asszony. – Ha maga nevet, én sírok, értelme lesz életünknek.

Színházba jártak. Étteremben vacsoráztak. Jóformán észre sem vették, mikor kezdték tegezni egymást. A férfi nem ment Eszter lakására, az asszony nem szorgalmazta. Féltek, elhibáznak valamit, amit nem szabad elhibázni. Egyre őszintébben beszélgettek, nem rejtették szavak mögé gondolataikat. Csak halottaikról nem ejtettek szót. A temetőbe külön jártak. Egy alkalommal így szólt az asszony:

– Lehet, hogy szeretlek. Két bolond, bolond mesében. De még nem tudsz megríkatni.

– Dehogynem. Beszéltem szakorvossal, fölírt műkönnyeket. Este szemedbe csöpögtetem, reggelre átázik párnád. Te nem tudsz megnevettetni. Elhagylak.

Az asszony ijedten nézte őt. Könnyes szemmel.

– Nem mész el. Soha. Van mókusszőr ecsetem. Ha kell, hajnalig csiklandozlak. Fuldokolsz a nevetéstől. Mellettem. Ágyban. Halálunkig.

Két éve házasok. Nevetnek. Sírnak. Temetőbe külön járnak. Boldogok. Műkönny, mókusszőr ecset nélkül.

Ablakuk nem zörren.