Lemaradt angyalok

Szikrázó Nagy Istvánt szülein kívül mindenki kegyelmes úrnak szólította. Temetésén rengetegen tolongtak. Sírtak férfiak, nők. Sírjára annyi virág, koszorú került, hogy beborította a fejfát is.

Egy asszony, zsebkendővel szája előtt, hangosan fölzokogott. Idétlen hangon kiáltotta:

– Miféle ízléstelenség! Eltakarták a nevét is!

– Hülyéket ordibál – szólt rá valaki. – Kereszt védi drága halottunk feje fölött kegyelmes nevét. Nemcsak mi, Isten is tudja. Esztendő múltán, nyugodjék meg mindenki, márvány sírkövet állítunk. Hollófekete sírkövet állítunk, két oldalán szomorú angyalokkal.

– Igen – mondták férfiak, nők. – Bármily drága mulatság, aranybetűkkel vésik nevét. Szép borostyánt ültetünk. Imádkozunk lelkéért, mert igazi kegyelmes úr volt.

Szalánky Sándor, kit évek óta Köpködőnek hívtak, rendőrségi besúgó volt. Tizedik tripperét kúrálták. Kezét magasra emelte.

– Aki elfelejti, átkozott legyen! Börtönben vacsorázzon!

– Átkozott legyen! – jajdultak föl férfiak, nők. – Haláláig. És azon is túl!

Lassan elindultak. Beszélgettek.

– Mi lesz most a hótiszta özveggyel, egy szem káprázatos szép lányával?

– Valaki gondoskodik hótiszta Violáról – mondta Köpködő. – Aludjatok nyugodtan.

– Ugyan ki? – bámultak rá.

Köpködő a hőségben megigazította nyakkendőjét.

– Valaki.

Villamosra szálltak. Autóba ültek.

Kukacokra hagyták a kegyelmes urat.

Esztendő múltán, Köpködő nem mindennapi káromkodása jóvoltából, hollófekete márvány sírkövet állítottak.

Angyalok, borostyán nélkül.

– Ne haragudj, kegyelmes úr – mondta Köpködő. – Barmok vagyunk mindahányan.

Csak a temető kapujában köpött hegyeset.

Szikrázó Nagy István nyurga, jóképű, szőke, kevés beszédű fiú volt. Szerény. Ha elmosolyodott, igaz, ritkán, mintha fény futott volna ki felhők mögül. Kérgesebb szívű, faragatlan Tisza Kálmán téri cimborák is elmosolyodtak.

Bokszolt. Kitűnően. Leventebajnokságot nyert. Fölfigyeltek rá. Hívták egyesületbe.

Nem ment.

– Rossz üzlet – mosolygott. – Ütök kettőt, kapok egyet. Hol a haszon?

Szerette szüleit. Rajtuk kívül a Vasas futballcsapata, a pénz és Viola, a szótlan, nagyon szép, koldusszegény Viola érdekelte. Karon fogva egymást mentek a térre.

– Lehet, hogy ez szerelem – vitáztak a fiúk. – Sírig tartó, igaz, nagy szerelem. De vajon ők honnan tudják? Ritka, ha havonta szólnak egymáshoz.

– Micsoda marhaság – mondta valaki. – Viola szeme beszél. Ragyog, ha vőlegénye arcára néz.

Hozzátette:

– Vőlegénye szelíd. Nem verekszik. Valaki rossz szót szólna Violához, eltörné állkapcsát.

A fiúk megállapodtak.

– Valódi szerelemhez fölösleges a duma. Elég a szív. Esküvőjükön a pap is meghatódik, amikor Viola féltérden megcsókolja a keresztet. Szép pár szép házassága lesz. Csalásra képtelenek örök szövetsége. Gyönyörű gyermekeik születnek.

– Beszéltek, pofáztok, gondolkodni nem tudtok – szólalt meg Szalánky Sándor. – Szikrázó Nagy apja gazdag, gonosz. Erőszakos. Nem engedi, bárkivel fogadom, parancsszóval tiltja, egy szál fia csórót vegyen feleségül.

– Kitagadja?

– Elbánik vele. Feleségét is veri. Én jól ismerem. Ha megvadul, ocsmányul elbánik fiával is, Violával is.

Szikrázó Nagy István apja pirospozsgás, nagy darab, pocakos, hirtelen haragú, durva ember, jómódú, Teleki téri zsibárus. Becsapott boldog-boldogtalant.

Keresetlen szavakkal támadt fiára.

– Rúgd farba Violát – követelte –, mielőtt én tenném. Nincs szükségünk varrólányra. És megtiltom, hogy minden semmirevaló fickónak pengőket ajándékozz. Az én fiamat ne hívják széltoló, tarháló fráterek kegyelmes úrnak. Ez röhej. Rosszabb a röhejnél. A kegyelmes uraságtól agyvérzést kapok. Hülyébb vagy anyádnál! Siránkozik! Templomba jár! Kegyelmes uram meg pénzt osztogat! Violának apja sincs! Titok, ki gyártotta! Utcaseprő vagy unatkozó baka! Vagyona egy szál bugyi!

– Te katolikus vagy – mondta fia. – Anyám meg én keresztények. Lakást bérelek. Violát feleségül veszem. Anyámat magammal viszem.

Bogdán Mária nyomorúságos lakásukban elmagyarázta egyetlen kincsének, Bogdán Violának:

– Szikrázó Nagy István nem vesz feleségül. Igaz, jószívű kegyelmes úr. Ad annak, aki kér. De le is nézi őket. Nem kedveli a szegényszagot.

Szűk szavú Viola tiltakozott.

– Nem igaz. Feleségül vesz. Fiút szülök. Házasságunk Istennek tetsző lesz.

– Seftelni, csalni fog. Akár az apja. Sok pénz lelket öl.

– Soha nem csal meg. Soha nem csalom meg.

– Te állat. Ostoba liba.

Szikrázó Nagy Gáspár agyvérzést kapott. A Rókus kórházban meghalt. Felesége, mindenki megdöbbenésére, öngyilkos lett.

Viola karon fogva kószált, egyetlen szó nélkül, Szikrázó Nagy Istvánnal a városban.

Alkonyodott, amikor a fiú megszólalt.

– Jó, hogy élsz.

– Élünk.

– Átveszem apám sátrát a Teleki téren. Kiváltottam az engedélyt.

– Mondd, szép vagyok.

– Tudod.

– Mondd, szeretsz.

– Tudod.

– Aludjam nálad?

A fiú ránézett.

– Nem vagyok egyedül. Hallom anyám lépteit.

Szikrázó Nagy Istvánt katonának vitték. Harcolt. Sértetlenül tért haza.

Bogdán Viola annyit mondott:

– Kegyelmes úr, megjöttél?

– Sátrat nyitok. Pénzt keresek. Fiút akarok.

– Híznod kell. Ügyes légy. Másként lányod lesz.

– Akkor elköszönünk.

Viola nézte a fiút.

– Ne félj. Etetlek.

Házasságuk emberhez méltó, példamutató volt. Igaz, keveset beszéltek. Szép szavakat nem ismertek.

Bíztak egymásban. Minden ismerősük mondta, jogosan.

Szikrázó Nagy István noha ügyesen seftelt, sok pénzt keresett, mégsem ragadt rá Teleki téri zsibárusok harsánysága, undorító kivagyisága. Kegyetlensége. Futballmeccsekre járt. Szombat esténként lakásában ultizott.

Viola szendvicsekkel, kávéval kínálta a fiúkat, akik megállapították:

– Szebb, mint lánykorában. Szebb bármelyik szép pesti asszonynál.

És eltűnődtek, ha néha férjével beszélgetnek, vajon miről beszélgethetnek? Viola tartózkodó volt. Megközelíthetetlen. Férje változatlanul kegyelmes úr.

Rövid biccentéssel, villanásnyi mosollyal minden rászoruló cimborájának pénzt adott.

Lenézte őket.

– Nem kell visszaadni. Ne gyalázzatok. Bocsássatok meg nekem. De az sem kötelező.

Vasárnap délelőtt a fiúkkal snóblizott a józsefvárosi csavargók törzshelyén, a Gong eszpresszóban.

Szalánky Sándor sokadik tripperét átkozta.

– Honnan a tudomány, mértani pontossággal minden tripperes nőt megtalálni? – ámultak a fiúk.

Szalánky sápadtan, szokása ellenére, hallgatott.

– Sóher vagy? – kérdezte Szikrázó Nagy István.

– Nem sokáig.

Szikrázó Nagy István száz forintot adott neki.

– Kegyelmes úr, tíz napon belül visszaadom.

Nem adta vissza. Két társával betöréses lopásért évekre ítélték.

– Szegény – mondta Viola.

Fiatal lány kora óta ismerte a bolondos, nagy dumájú fickót.

– Kijön. Adok neki ruhát, cipőt. Talán kitart, amíg szabadlábon lesz.

Asszonyára nézett.

– Fiút akarok.

– Isten majd megsegít. Csókolhatod a popsiját.

Viola anyja meghalt. Temetése után, egyetlen könny nélkül, annyit mondott férjének:

– Ketten maradtunk. Vigyázzunk egymásra. Senki ne rondítson életünkbe. Ígérem, fiad rád hasonlít.

Már újra szovjet aknavetők, tankok lőtték Budapestet. Vészbírók sietve küldtek börtönbe, akasztófára agyonkínzott embereket, amikor Szalánky Sándor kijött börtönéből.

Szikrázó Nagy István ruhát, cipőt, kabátot adott neki. Elmondta, sokan kerültek börtönbe.

– Tucatnyi srác halt meg közülünk az utcán. Reisz Zolit fölakasztották.

– A Zumit?

Szalánky kézfejével törölte meg szemét.

– Szerencsére nem nyitották ki börtönömet. Becsületes közbűntényes maradtam.

Ócska, engedélyezett kártyalebuj főnöke lett. A játék tisztaságát ellenőrizte. Elég jól keresett. Csinos, primitív szeretője volt.

A fiúk állították, Szalánky tégla.

Szikrázó Nagy rákérdezett.

– Beszerváltak?

– Természetes.

– Politikára?

– Zsebesekre. Tolvajokra.

Hallgatott egy percig.

– Csalókra.

A fiúk nem féltek Szalánkytól.

– Köpködjön nyugodtan. Csak nehogy előbb-utóbb megkéseljék.

Szikrázó Nagy István házassága változatlanul töretlen volt. Oly ritka, szívet melengető, hogy bámulták.

Vörös Imre autófényező, szenvedélyes horgász, akit a fiúk Pecásnak szólítottak, kijelentette:

– Ilyet nem látott a világ. Viola szeme ragyog, mint fiatal lány korában, ha férjére néz. Ha meghalna, beszívná a gázt.

– Vagy nem – mondta Szalánky. – Vagyona van. Nagy vagyona. Cukrászdában üldögélne.

– Férje nélkül nem tudna élni.

– Fogjál halakat – tanácsolta Szalánky. – Máshoz nem értesz.

Viola lányt szült. A keresztségben Erzsébet nevet kapott.

Esztendők röpültek, Erzsébet egyre jobban hasonlított apjára. Rajongásig szerette.

Viola mosolyogva nézte őket.

Erzsébet húszévesen szerelmes lett, de fülig, egy jóképű, fiatal gépészmérnökbe. Megházasodtak. Lakást, bútort kaptak nászajándékba. Erzsébet megcsókolta apját. Nevetett.

– Köszönöm, kegyelmes úr.

– Férjedet kedvelem. Légy becsületes, mint anyád.

Erzsébet tiszta szemmel nézte őt.

– Úgy lesz.

Szikrázó Nagy István széklete véres volt. Napról napra véresebb. Kórházban vizsgálták, alaposan. Kinyitották hasát, azonnal összevarrták.

– Gyomorrák. Teljes áttét – mondta a sebész. – Vigyázzon, a férje ne tudja meg.

Viola bólintott.

Szalánky a beteg ágya mellé ült.

Szikrázó Nagy egyszer nyitotta ki szemét. Mosolyogni próbált.

– Pont nekem kellett beleesnem.

Délután meghalt.

Temetése után Erzsébet majd mindennap anyjához ment. Egy alkalommal magas, sovány férfi ült a fotelban. Cigarettázott. Elköszönt.

– Szeretőd?

– Januárban lesz tíz éve.

Leültek. Hallgattak.

– Te anyám vagy?

– Valaki megszült.

Erzsébet fölállt. Igazított ruháján.

– Anyád lánya. Villanyszerelőd hogy van? – kérdezte Viola.

Nézték egymást.

– Hetenként kétszer ágyába bújsz.

Erzsike lassan bólintott.

– Anyám lánya vagyok.

Mosolyogtak.