Mesemondó

Ciffka István diplomás közgazdász, pénzügyminisztériumi szakemberek véleménye szerint jó hírű, jeles hasznot hozó részvénytársaságnál főkönyvelő volt. Feddhetetlen jellemű. Igen szigorú. Fémkeretes szemüveggel. Gondosan kötött nyakkendővel.

Háta mögött Robespierre-nek nevezték. Oktalanul.

Politika nem érdekelte, munkája annál inkább.

Annyi igaz, megvesztegethetetlenségét senki nem vitatta. Szeretőktől, italtól távol tartotta magát. Titkárnője kacérkodott vele. Megkérte, munkahelyen ne hordjon miniszoknyát, és megtiltotta magánjellegű telefonbeszélgetéseit. Elmagyarázta, nem kíváncsi combjára, és irodát nem szabad telefonfülkével összetéveszteni.

Pártállástól függetlenül trehányságot nem tűrt el. Zsidózást sem. Egy tisztviselőt figyelmeztetett. Az nevetett.

– Nem zsidózok – eleget.

– Nem túl szellemes.

– Mit bosszantja? Maga nem zsidó.

– Merő véletlen. De tisztelem az Alkotmányt. Ha még egyszer előfordul, barna stanicliban átadatom munkakönyvét.

Mindennek ellenére szerették őt. Ami napjainkban ritkaság, derű áradt belőle.

Takarítónőknek is előre köszönt. Akár a hagyomány szerint a Napkirály. XIV. Lajos minden nőnek előre köszönt, cselédeknek is.

Megtörtént, Ciffka István egyik takarítónőnek, hajlott hátú asszonynak zsebébe dugott ötszáz forintot.

– Fél liter tej. Tíz deka parizer. Vegye meg. Talán mosolyogni fog.

Fölemelte ujját.

– Ne sírjon. Ez folyosó. Nem temető.

– Temetőben nem sírok. Irigylek minden halottat.

– Kötélre, ciánra nem adok pénzt. Húzza ki magát. Lopjon virágot a Margitszigeten. Jó illatú lesz szobája. Szomszédai irigylik.

Fiatalon feleségül vette Mogyorósi Ilona fogtechnikust.

A szőke, szép asszony két keze aranyat ért. Sok orvosnak dolgozott. Ötszobás lakásukban korszerűen fölszerelt műhelyben, melyet laboratóriumnak nevezett, magánpraxist is folytatott. Sok pénzt keresett. Sokat nevetett.

Férje humora kitűnő volt. Amikor aranyerét operálták, több mint húsz percig beszélt. Orvosok, nővérek egyfolytában nevettek.

– Segge műkincs lett – nevetett a sebész. – Pillangókat pingecoltam mindkét felére.

– Bravó, Picasso. Gatya nélkül járok. Ámuljon mindenki.

A négyágyas kórteremben kérte feleségét, vigye őt tárlatra. Magas belépődíjért bámulják fenekét.

– Ne sokat totojázz, lekopnak pillangóim. Csupasz fenék fabatkát sem ér.

Felesége nevetett. Befőttes üveget bontott föl.

– Kisbabát várok.

Ciffka István fényes szemmel bámult.

– Ha lány, királynő lesz. Ha fiú, királyfi. Bízd rám, én nevelem.

Egészséges kislányuk született. Mária névre keresztelték.

Mesemondó lett. Nem királynő.

– Ember legyen a talpán, akihez férjhez adom – mondta apja.

Felesége pelenkázta lányát.

– Pompás a popsija. Jó szagú bőre bársony. Esze is legyen. Tudja, hogyan kell férfit fülön csípni.

– Miket beszélsz? Őt csípje férfi fülön.

– Fordítva igaz. Megnéztelek alaposan. Észre sem vetted, már oltár előtt álltál.

– Ügyes voltál. Egy biztos, jó az ízlésed. Kitűnően működtél.

Mindketten nevettek. Megbeszélték, vigyáznak. Egy szem lányukat nem kényeztetik. Jómódú szülők gyakran követnek el efféle hibát. Később gyermekük adja árát. Nem találja helyét az életben.

– Minden felelősség a miénk – mondta apja. – Én majd kézbe veszem.

Felesége nevetett.

– Férjet szerzel neki. Szép szál legényt. Nagy tudásút. Tetőtől talpig becsületeset.

– Igen. Akárkihez nem adom.

Első általánosban Ciffka István lánya mellé ült, nagy türelemmel megtanította tanulni. Többé nem volt gond Máriával. Kitűnő jegyekkel kényeztette szüleit.

Egyet nem értett.

– Miért írják egy szóba: meglepetés?

– Mert egy szó.

– Nem. Meg lepetés. Csak így érthető.

Ehhez konokul ragaszkodott.

Apja beleizzadt, míg magyarázott.

– Úgy nincs értelme. Ha lepetést írsz vagy mondasz, kinevetnek.

Nehezen, de végül tudomásul vette, nincs igaza.

Anyja jót nevetett. Lányát ettől kezdve, nagy puszik kíséretében, lepetésnek szólította.

– Lepetés, én kincsem, hozzál nekünk sok szép lepetést.

– Hozok, anyám. Ígérem. Ámulni fogtok.

Hozott. Ámultak.

Mária szépen fejlődött. Gimnáziumban is osztályelső lett. Lányok, fiúk kedvelték, noha csöndes, visszahúzódó volt. Igen értelmes.

Tizenhét éves elmúlt, amikor egy este anyja behívta a labiba, ahol erős lámpa fényénél dolgozott.

– Melled megnőtt. Feneked formás. Osztálytársnőidnek fiúk udvarolnak. Te keresztrejtvényekkel bíbelődsz. Apáddal váltod a világot. Lányom, mire vársz?

– Félsz, hogy vénlány maradok?

– Lepetés, még az hiányozna.

Ciffka István egyetértett lányával.

– Lepetés – mondta – annak a fiúnak, akit megszeret, ajándékba adja szüzességét. Férjhez megy hozzá. Gyereket szül.

Mária, apja boldogságára, kitűnően érettségizett.

Anyja bánatára, udvarlója nem akadt.

Nem marta, nem bántotta lányát. De nem volt nap, hogy ne említse:

– Keríts udvarlót, legalább hármat. Legyen miből válogatni.

Igényeit részletezte is.

– Nemes hal akadjon horgodra. Aki férjnek, apának megfelel.

– Van időm, anyám. Oly jó itthon, veletek élni.

Anyja megcsókolta őt.

Másnap újra aggódott.

– Kifutsz az időből. Huszonöt évesen keresheted szerencsédet, nem találod.

Elgondolkodott.

– Azt képzeled, öröm lesz, ha kiröpülsz tőlünk? Talán elsírom magam. De jobban sírnék, ha tíz év múlva még itt csücsülnél.

Esténként, amikor Mária pizsamában, puszival elköszönt, aludni tért, Ciffka István kérte asszonyát:

– Ne prédikálj mindig lányunknak. Kislány még.

Felesége hozzábújt.

– Nem értesz hozzá. Apa vagy. Becsületes, mafla férfi. Nem fiad van. Lányod. Más játék. Más felelősség. Nő fejével nem tudsz gondolkodni.

Férje megcsókolta. Kijelentette, szebb asszonyt soha nem látott.

– Elismerem, asszonyfejjel nem tudok gondolkodni. Vitázni sem kívánok. Kínaiak szerint asszonnyal vitázni annyi, mint tengert gereblyézni. Apai jogomon megkockáztatom, sőt határozottan kérem, törékeny kislányunkra bízzuk sorsát.

– Soha!

Férje nézte őt ágyukban.

– Lepetés lepetést hoz.

Csöndesen hozzátette:

– Nehogy sírjunk.

Lepetés lepetést hozott. Egyetemről évfolyamtársát. Magas, farmerruhás fiút.

Elsőévesek voltak.

– Férjem – mutatta be. – Tegnap házasodtunk.

Anyja boldog volt. Megcsókolta őket.

– Hol laktok majd? – kérdezte apja.

– Anyósomékhoz költözöm.

Apja nem engedte. Budapesttől néhány kilométernyire, közvetlen a Duna partján, szépen berendezett, kétszintes villájuk volt.

– Ott laktok majd, amíg lakást nem veszünk.

Mária megcsókolta apját.

– Kisbabát várok.

Apja átölelte.

– Ha lány lesz, királylány lesz. Ha fiú, királyfi. Ti tanultok, én nevelem. Szeressétek egymást.

Szerették egymást.

A fiatal férj kitűnően főzött. Szépen terített. Két gyertyával díszített asztalnál vacsoráztak. Délelőtt fürdőruhában napoztak.

Az ifjú férj vemhes macskát a Dunába dobott.

Mária megdöbbent.

– A macska nem tud úszni.

Férje nevetett.

– Nem hát! Elegánsan megfullad. Marad elég.

Mária szülei kétszobás öröklakást vettek.

Mária fiút szült.

– Lepetés, kincset érsz – nevetett apja.

– Testvért is szülök. Úgy mókás.

– Nem kell elkapkodni – mondta anyja. – Majd diploma után.

Mária évet halasztott. Férje folytatta tanulmányait. Bejárt az egyetemre. Amikor hazament, borszagú csókkal köszöntötte csöndes, törékeny asszonyát.

Mária a nyolcadik hónapban volt, amikor férje közölte:

– Szerelmes vagyok.

Aznap elköltözött.

Ciffka István nézte lánya nagy hasát. Hallgattak. Felesége, ki csúnyán soha nem beszélt, kijelentette:

– Jól elbasztuk.

– Lepetés – kérdezte apja –, hogyan tovább?

– Sehogyan. Éjszakánként tűnődöm, miként történhetett?

– Éjszaka aludj. Isten nem segít – mondta halkan anyja.

Ciffka István rájuk szólt.

– Mi ez a rémület? Alkoholistától elválni szerencse. Lepetés talál különb férjet.

– Két gyerekkel?

– Tizenkettővel.

Lányához fordult. Mosolygott.

– Lepetés, így lesz?

– Igyekszem, apám.

Újra fiút szült.

Évek múltak, férjet nem talált.

Anyja vigasztalta.

– Más asszony is házasodik apró gyerekkel. Régmúlt időkben is így volt. Csinos vagy, arcod szép. Járj többet társaságba. Ne riszáld feneked, de azt elvárom, idétlen ne légy. Mosolyogj, használd a szemed. Ősi trükk. Jól irányzott szemvillanással minden nő szerez társat.

Mária megfogadta anyja tanácsát. Sikert nem hozott.

Érdeklődés ébredt iránta, de valahányszor szóba hozta két gyermekét, a fiúk cserbenhagyták.

Anyja kérte, ne két gyermekéről meséljen.

– Várj, míg kezes bárány lesz a kiszemelt fiúd, tetőpontján tombol szerelmetek. Akkor már beszélhetsz róluk.

Ciffka István kérte, ne gyötörje lányukat. Lefogyott vagy tíz kilót. Végül szél sodorja el.

Felesége nagyot nyelt. Könnyeit nyelte.

– Lepetés, ne haragudj. Tizenhat éves korom óta állatnál többet dolgozom. Megszültelek. Pólyáztalak. Éjszakánként ringattalak. Szeretlek. Menj többet fiatalok közé. Mi vigyázunk a gyerekekre. Bármiről beszélhetsz, csak róluk ne szólj.

Mária mesélt.

Minden fiúnak mesélt magáról, életéről, terveiről. Mindenkinek más kitalált életről mesélt.

Izgalmas, szép meséket mondott. Különböző meséi egyben megegyeztek.

– Tanulok. Megszerzem a diplomát.

Huszonötödik születésnapján anyja meglátogatta.

Mária szőnyegen ült, két fiával. Gyors lábú struccmadárról, sirályokról, kolompoló tehenekről mesélt nekik.

– Macskáról is mesélj – kérte a nagyobbik fiú.

Macskáról nem mesélt.

Mária elmesélte, hogyan bukfencezik a pandamaci.

– Erdőben olyan madár is lakik, amelyik hangosan nevet. Falevelek is táncra perdülnek tőle.

Anyja odaadta születésnapi ajándékát, harmincezer forintot. Megcsókolta.

A liftben sírt.

Ciffka István kérdezte, hogy vannak unokái, mire van szükségük.

– Nem tudják, milyen a macska.

Fehér köpenyt vett magára, a labiban leült dolgozni. Férje utánament.

– Szomorú vagy. Lepetés?

Felesége nem emelte föl fejét.

– Mesemondó. Mesemondón nem lehet nevetni.