Ha megtanítasz sírni

A Tisza Kálmán téren, mesék birodalmában, ahol annyi csoda történt, ez bizony szent igaz, fölsorolni emberöltő is kevés, aki nem hiszi, járjon utána, különös, tiszta szemű, lelket szomorító, ritka szép legényke született.

Leveles Péter Pál. Akihez szólt, szemébe nézett. Komoly hangon, keményen követelte, Pepének szólítsák.

– Ez a nevem. Illik hozzám.

A józsefvárosi emberek szerették őt. Bármit mondott, márpedig mondott faramuci mondókákat, nem nevették, nem gúnyolták. Bosszúról, halálról, fölboncolásról, elégtételről, helytállásról beszélt. Igen sokat beszélt naplójáról, melybe ezertizenkét lány nevét írta be.

– Szerelmesek belém. Belém karolnak. Visznek, megyek.

Utcalányok fejét simogatták. Dicsérték, klassz fiú.

– Ne beszélj halálról, bosszúról, boncolásról – kérték. – Ha majd úgy gondolod, ingyen kínáljuk testünket. Beírhatod naplódba.

Pepének szólították. Fagylaltot hozattak vele a Rákóczi útról, az olasztól. Ők nem mehettek oda. Csak az erkölcsrendészet megszabta területen élhettek.

Pepe még anyja hasában rugdalódzott, amikor apja, Leveles István rakodómunkás marhaságot csinált. Hajvágásnál, fodrászszékben, nyakában fehér kendővel, előzetes jelzés nélkül, színjózanul, rövid horkantással meghalt. Két várakozó vendég kirohant az utcára. Lármáztak.

Ruzicska Béla fodrászmester dührohamot kapott.

– Ide senki ne jöjjön megdögleni! Tessék járdára feküdni! Kocsmában kinyújtódzni! Börtönudvaron! Fodrászüzletben egyenesen pofátlanság!

Levelesné, született Nagyiván Mária, Ruzicska Bélától bocsánatot kért. Elismerte:

– Nem illik fodrászüzletben meghalni, tudom. Noha, esküszöm, férjemnek álmában sem jutott eszébe bárkinek bosszúságot okozni. Soha.

– Nem érdekel senki álma! Itt rendőrök jártak! Hullaszállítók!

– Nem magát vitték el. Nem is a feleségét. Elment ő két lábon. Igazi férfival.

Ruzicska Béla ordított. Rövid ujjú, fehér köpenyében csontsovány karjával hadonászott. Eszelős hangon szórta átkait.

Az asszony így szólt:

– Ne ugráljon, Bőregér. Ha fiút szülök, Péter Pálnak keresztelik. Megbünteti magát.

– Engem?

– Fölkoncolja.

Pénzt vett elő.

– A hajnyírásért.

Arcul köpte Ruzicska Bélát.

– A többi Péter Pál dolga. A világ végén is megkeresi.

A fodrász sápadtan nevetett.

– Csak nem?

– Akárkit nem szülök. Péter Pál helytáll az apja helyett.

Leveles Istvánné Nagyiván Mária még négyszer házasodott. Pepén kívül öt gyermeket szült.

– Csak úgy potyognak belőle – mondta Pepe. – Hadseregnyi nagyapám van. Szerencsére jószívű emberek.

Az asszony kétszobás lakásában összetartotta, hangos szó nélkül, néha pofonnal, rendesen nevelte gyermekeit. Egyformán szerette őket. Legtöbb gondja Pepével akadt. Rosszul tanult, minden tanítót föl akart boncolni.

Az iskolafolyosóra ablakon mászott be. Anyja kérdezte, miért nem használ ajtót.

Pepe csodálkozott.

– Az ablakon gyorsabb. Közelebb.

Testvéreit szívéből szerette. Anyjáért rajongott.

– Anyám szép. Sokat dolgozik – magyarázta. – Nem kövér, nem ráncos. Ősz hajszála nincs. Nemsokára meghal.

– Beteg? – kérdezte valaki. – Mi baja?

– A szíve. Kórházba küldték. Nem megy. Isten rámutat, kész. Fodrászüzletbe, bárhová odabök ujjával.

Így folytatta:

– Tudok főzni, mosni. Tizenkét éves vagyok. El tudom látni a testvéreimet. Valamelyik nagyapámtól biciklit kaptam. Használt, de kitűnő. Bevásárolok a Víg utcai kurváknak. Nagyon rendesek. Elég jól fizetnek. Egy biztos. Akármi történik, fodrásztól nem kérek bocsánatot.

Sok embert kérdezett, milyen volt az apja.

– Rendes.

– Nem ivott.

– Anyádat szerette. Nem tűrte volna, hogy megalázzák.

Csak szépet, jót meséltek apjáról.

Egy lánnyal sétálni ment.

– Pepe, csókolództál már?

– Még nem.

– Én sem.

Csavarogtak egy ideig. Este Pepe beírta naplójába. Naphosszat tekerte biciklijét. Beszólt Róna Jenő női kalapos boltjába.

– Várják a Víg utcai lányok.

Róna Jenő pénzt akart adni. Nem fogadta el.

– Nem dolgoztam érte. Koldus nem vagyok.

– Megyek veled – mondta Róna Jenő.

Elindultak.

– Ígértek megfelelő munkát. Heti száz pengőért.

– Ez igen, Pepe. Ez igen.

Útközben egy ideig hallgatott.

– A száz pengőt csak úgy mondtam. De van egy hatalmas kutyám. Óriásian nagy. Egyet szólok, széttép bárkit.

Tolta biciklijét.

– Nagyszerű, Pepe. Sokat eszik?

– Naponta tíz kiló húst. És van egy elefántcsontnyelű késem. Félméteres pengével.

– Ejnye, Pepe. Az mire való?

– Boncolásra. Fölboncolok valakit. Istenre mindent nem bízhatok.

Naponta megállt biciklijével Ruzicska Béla fodrászüzlete előtt. Egyik lábát a járdára téve, komoly, tiszta, szép kis arcával, fekete szemével hosszú percekig bámulta szótlanul a hajlott hátú, megöregedett borbélyt. Ha időnként kijött üzletajtaján, így szólt:

– Hogy vagy, Pepe?

És Pepe így válaszolt:

– Etetem kutyámat. Késemet fenem. Apám nyugodt álmáról gondoskodom.

Sétált a lánnyal.

– Van íjam. Tizenhat tűhegyes vesszőm. Férfi karja kell kifeszíteni íjamat. Célzáshoz éles szem. Tegnap ezerötszáz méterről, fenyőfa csúcsáról tobozt lőttem.

Mutatta a tobozt.

– Pontos lövés. Sebet nem látni. Van, aki félhet.

A lány ámult.

– Pepe, vegyél feleségül. Elmúltunk tizenkét évesek. Egyszer megcsókoljuk egymást. Átöleled derekam. Én meg nyakadat.

– Lehet róla szó. De most más dolgom van. Nagy, véres dolgom. Esküt tettem.

– Mikor csinálod?

– Gyűlik szívemben jó nagy harag. Nem sokat vacakolhatok. Bőregeret lövök.

– Pepe, megvárom. Azután moziban megcsókoljuk egymást.

Pepe minden nap biciklijéről egyik lábát a járda szélére tette. Várt, amíg Ruzicska Béla megállt üzlete ajtajában.

– Nézelődsz, Pepe?

– Nem sokáig, Bőregér.

– Kotródj innen!

– Ha eljön az ideje.

És eljött az ideje:

Október végén, éjszaka, porhó esett. Jelentette, tél közeleg. Reggelre elolvadt.

Pepe gondosan beágyazott. Anyja bement hozzá.

– Ruzicska Béla meghalt. Hajnalban, az üzletében.

Hozzátette:

– Talán még a héten eltemetik.

Pepe hallgatott valameddig.

– Biciklire ülök. Megmondom apámnak, miféle fia van. Mégis az Istenre hagytam az elégtételt.

Nem ült biciklire.

Sápadt napfényben belekarolt a lány. Sétáltak szótlanul a téren. Pepe vadgesztenyét táncoltatott tenyerén.

– Pepe, megcsókolhatlak?

Leültek egy padra. Pepe így szólt:

– Hatalmas kutyám, hosszú késem, íjam eltűnt. Mi szükségem rájuk?

Szép, csibész, tiszta arcát két tenyerébe temette. Feje rázkódott.

A lány várta, nyitott ujjai közül mikor pottyan könny.

Nem pottyant.

Lefejtette a fiú kezét. Pepe hangtalanul nevetett.

Megcsókolta száját.

– Milyen puha. Fehér fogad hűvös. Vegyél feleségül.

Pepe nézte őt.

– Ha megtanítasz sírni.

Fölállt. Talpa alatt kavicsok csikorogtak.