Gyónás

Balogh Gábor e rövidre szabott életben azon túl, hogy szervezett munkás volt, esztendők során havonta tagdíjat fizetett, a háború végéig politikával nem foglalkozott. Nemcsak nem érdekelte, nem is tudta, mi fán terem. Később, amikor belelendült, szája be nem állt. Szeme beszűkült. Gyűlölettől zengő hangon, engesztelhetetlen indulattal, kegyetlenül politizált.

Igaz való, akkor sem értett az egész világégésből semmit.

Magyarázatot nem tűrt el, vitánál öklét emelte. Nyomdafestéket csúfoló szavakkal mondta véleményét. Kék szeme izzott.

Leginkább télen. Hidegben. Havazásban.

– Menj ki az utcára, szál gatyában – ordította. – Három hétig szellőztesd magad. Ha lila lett szád, kezed-lábad béna, vonszold magad hozzám. Terítek rád lópokrócot. Adok forró teát. Ha majd sikerül nyöszörögnöd, politizálunk.

Ekkor már Kacskesznak hívták. Mindenki így szólította.

Balogh Gábor szülei munkások voltak. Szerette, tisztelte őket. Fiatal fejjel nem egy alkalommal, határozott hangon ígérte, hatalmasnál nagyobb, kék mázas bödönt vesz, színültig tele zsírral. Ilyenkor anyja megsimogatta szőke haját. Apja mosolygott.

– Ha módos lányt veszel feleségül – mondta. – Bödön zsír lesz a hozománya. Karácsonyfa alá tesszük. Bámuljuk.

Balogh Gábor, anyja kérésére, minden vasárnap reggel misére ment a Szegényház téri templomba. Onnan a Rialtó moziba szaladt. Ebéd után a Rédlich tánciskolába. Csinos fiú volt, kitűnően táncolt. A lányok szívesen suhantak vele a fényes parkettán.

Ha valamelyik lány miatt verekedés tört ki, Balogh Gábor két kemény öklével boldogan ütött állkapcson bárkit. Egy Rákóczi téri fiút fölemelt, bedobta a háromtagú zenekarba.

Ezért nagyon tisztelték.

Kaszás Mici, akinek hírhedt bicskás szeretője volt, sok véres verekedést látott, megtapsolta.

– Ha nem lennék szerelmes Fricibe, neked strichelnék – mondta. – De ez lehetetlen. Frici mindkettőnk gyomrát kinyitná.

– Én Dura Etába vagyok szerelmes. Feleségül veszem.

– Ó, te szegény. Dura Eta Isten különös teremtménye. Megajándékozta gyönyörű ragadozó arcával, karcsú testét párduc mozgásával. De szívet nem adott neki.

– Szeretem – mondta Balogh Gábor. – Megtanítom szeretni.

– Feledd el. Pórul jársz. Nehéz fiúk bicskáztak érte.

Balogh Gábor elmondta Dura Etának, bemutatja szüleinek. Szándéka komoly. Feleségül veszi. Tudja, most szépet, szívhez szólót kéne mondania, de az nem kenyere. Annyit tud, életénél is jobban szereti.

– Ennek neve szerelem, mely nem fogy el soha.

Dura Eta egy slukkra megitta fél deci konyakját. Zöld macskaszemével nézte a fiút. Majd közönyös hangon magyarázta, van szeretője, boldog ágyasa. Negyvenéves asszony. Nem hagyják el egymást soha.

– Bámulsz? Én is, hogy elmondtam. Ez bűnös szerelem. Törvény tiltja. Miért, nem tudom. Azt igen, ha kipofázol, megbüntetlek.

Balogh Gábort anyja hetekig faggatta, mondja el, miféle kór emészti. Balogh Gábor végül annyit mondott, szerelmes egy gyönyörű lányba, aki kiadta útját. Anyja kijelentette, megérti bánatát.

– Efféle csalódás mindenki sorsa. Bárányhimlő. Peregnek hónapok, évek. Miattad is sok lány könnyezik majd anyja nyakában.

Sok lány volt szerelmes Balogh Gáborba. Néhány udvarias mondattal köszönt el tőlük.

Ezerkilencszáznegyvenháromban behívták katonának. Őrvezető lett. A frontra küldték.

Harcolt becsületesen, sokszor utolsó töltényig.

De a tél, szemet vakító, beláthatatlan hómező, e fehér pokol elbánt vele. Két lába megfagyott. Tíz ujját tábori kórházban amputálták.

Ezredparancsnoki kitüntetésben részesítették. Leszerelték. Fűtetlen vagonban, örökre nyomorék katonákkal hazaküldték.

Ekkor kapta a Kacskesz nevet.

Budapest ostromát óvóhelyen, szüleivel vészelte át. Szőnyegbombázáskor, mikor pincéjük téglafala is remegett, anyját magához ölelte. Apja komoran, szótlanul cigarettázott.

Amikor előbújtak, földre rogyott házakat bámultak. A Luther utca Rákóczi út sarkán géppisztolyos szovjet katona apját galléron ragadta. Nőkkel, férfiakkal zsúfolt csoportba taszította. Hajtották őket a Keleti pályaudvar felé.

Többé nem látták.

Anyja esztendőkön át várta. Sírdogált. Egy este Kacskesz megfogta két vállát. Megrázta.

– Volt, nincs! Fölszabadították! Hóba fagyasztották! Tetveknek sem kellett!

– Ne szidd az oroszokat. Kommunistákat. Nem akarok egyedül maradni.

– Lehetetlent kérsz. Halálos ágyamon utolsó szavam lesz, gyilkosok!

Halálos ágyán mást mondott.

Peregtek az évek.

Három műszakban dolgozott. Gátlástalanul becsapta a gyorstalpalón képesített normásokat.

Művezetője szerette. Figyelmeztette, vigyázzon, ez már pofátlanság.

Ő jóízűen nevetett.

– Rajongásig szeretem e jól képzett normirovcsikokat. Ők keresik anyámnak a kosárnyi virágot, világvevő rádiót. A mocskos, dologtalan, undorító kommunisták.

Sok pénzt keresett. Nagy részét anyjának adta. Szerették a lányok, váltogatta őket. Vasárnap délelőtt misére ment. És szidta kegyetlenül, rögeszmésen az oroszokat, kommunistákat.

Az alapszervi titkár kérte, fejezze be uszító szövegeit.

– Voltál fronton? Hómezőn? – kérdezte Kacskesz. – Zsidókat vagoníroztál.

– Miket beszélsz? Zsidó nő a feleségem.

– Minden nyilasnak. Az első alkalommal Dunába lövitek őket.

– Vigyázz, Kacskesz, vigyázz.

– Mire? Láttam tízezer halottat. Hóvihar temette őket. Becsületes melós vagyok. Tíz lábujjamat a nagy Szovjetuniónak ajándékoztam. Apám is oda ment, építeni a kommunizmust.

Egy alkalommal, délelőtti műszakban, női hang hangosbeszélőn kérte, állítsák meg gépeiket. Majd férfihang szólt:

– Sztálin elvtárs meghalt.

Kacskesz fölröhögött.

– Csak el ne kiabálják!

A munkások ijedtükben bekapcsolták gépeiket. Dübörgött a műhely, mert mindenki röhögött. Kacskesz vad indulatait nem vették komolyan. Ezért maradt szabadlábon.

Anyja egyre gyakrabban kérte, házasodjék meg. Ha ő meghal, legyen, aki gondoskodik róla. Kacskesz megcsókolta. Nem házasodik, mondta, mit kezdjen ribanccal.

De sorsát nem kerülte el.

Ötvenhatban szomszédjukat, beszart kommunistát, eldugta.

– Nagy testvérünk szeret minket. Baszott sok tankjával szarrá lövi a várost. Annyi a halott, mint nagy hómezőkön. Naphosszat temetek munkásokat – mondta a szomszédnak. – Ostoba proli vagy. Én hívő keresztény. Ha életben maradunk, nem vitázom veled. Csak anyádat emlegetem, mert világra szült.

Anyja könyörgésére Kacskesz őszülő hajjal feleségül vette Sólyom Katalin fiatal óvónőt. Anyja két évre rá meghalt.

Felesége életvidám teremtés volt, sokat nevetett, táncolni szeretett. Kacskesz engedélyével diszkóba járt. Szombatonként otthon buliztak. Bömbölt a magnó, fogyott a sör.

Kacskesz a sarokban ült, nézte őket.

– Fáradt vagyok. Öreg – mondta asszonyának. – Nincs már kedvem válni. Nem érdekel, kivel bújsz ágyba, csak hülyének ne nézz. Mert igazán megharagszom.

– Te ne nézz hülyének. Nem szeded össze apád papírjait. Minden hónapban fizetnének érte.

Kacskesz tudta, nemsokára meghal. A körzeti orvos kórházba utalta. Két hétig alaposan vizsgálták, nem találták baját. Kacskesz papot kért. Ragaszkodott a gyónáshoz.

Felesége meglátogatta.

– Eljött a te időd. Megbüntetheted, akit akarsz.

– Ha apámat megfizetik, vehetek zsírt nagy kék bödönben. Pompás. Küldj papot. Gyónni akarok.

A pap latinul mondta mondókáját, magyarul nyugtatta, nem beteg, évekig élhet. Otthon várják.

Kacskesz gyöngyöző homlokkal mosolygott.

– Házibuli ravatalozóban.

Nézte a papot.

– Rossz bolygón születtem. Kutyául elfáradtam. Apám, anyám vár. Pihenni akarok.

A pap szólni akart.

– Oldozzon föl, atyám. Bűnös vagyok. Én nem leszek gyilkos.

A pap nem értette.

– Menjen, atyám. Köszönöm segítségét. Elutazhatom oda, hol nincs hómező, hideg, csak örök békesség.

A nővér éjszaka fölkeltette az ügyeletes orvost. Elnézést kért a zavarásért, de Balogh György váratlanul meghalt.

– Érthetetlen – mondta az orvos. – Semmi baja nem volt.