Vaklebegés

Forró nyár volt. Szabad szombat.

Repülőgép dongott, csillant magasan. Kopaszra nyírt, atlétatrikós fiú nézte.

– Elviszlek – mondta. – Jegyet váltok. Megmutatlak anyámnak.

– Ne mondj ilyet – kérte a lány. – Ne mondj ilyent.

– Éjjel röpülünk – folytatta a fiú. – Az ablakon át intünk egy csillagnak. Anyám örül majd.

– Anyád örül majd. Miket találsz ki?

– Miért? Természetes, hogy örül. Hiszen alig ismer.

– Hallgass! Egyetlen szavad nem igaz!

A sovány, kopaszra nyírt, atlétatrikós fiú megrezzent. Sokáig nézte a lányt.

– Hazudtam. Megint hazudtam. A repülőgép ablakából nem látni csak felhőt. Éjszaka meg csak sötétet. Semmi mást.

A lány kezéhez nyúlt.

– Ezt úgy hívják, vakröpülés.

– Az veszélyes?

– Nem tudom – tűnődött a fiú. – Majd megkérdezem a barátomat. Ha este lejössz a térre, elmondom.

– Ma szabad szombat van. Apának is, anyának is. Ebéd után a Zsiguliba ülünk, Ecserre megyünk nagyanyámékhoz. Talán ott alszunk, talán nem.

A fiú előbbre ment. Mandulavágású, zöld szeme beszűkült, vékony karját magasba emelte, öklét rázta. Ocsmányul, barbárul, hosszan, meglepően nagy szókinccsel, cifra változatokkal káromkodott. A lány háromszor is megpróbálta félbeszakítani. Reménytelenül.

Majd váratlanul elhallgatott.

– Nem szégyelled magad? – kérdezte a lány. – Beszélj végre emberül.

A fiú arcára visszatért a szín. Lassan nyitotta ki öklét.

– Emberül? És ugyan ki tanít meg rá? Az iskola? Az asztalos? Ez a süket fülű város?

A lányra emelte tekintetét.

– Én nem akarok emberül beszélni – mondta komolyan. – A barátom is azt mondja, nem szabad.

A lány elbiggyesztette száját.

– A barátod! – nevetett élesen. – Az ám! A te híres-neves barátod!

– Az én barátom nem híres – mondta a fiú. – De ha kedve van, a csillagokkal beszél.

A lány megint nevetett.

– A csillagokkal!

A fiú ünnepélyesen bólintott.

– Az emberek nem értik őt. Az én barátom, ha fölemeli kezét, a szél is eljön hozzá. Ősszel anyám sírjáról hívta el. A szél a lábunkba kapaszkodott, a térdünkre ült. Sokáig mesélt nekünk.

A lány megint fölnevetett.

– Megkérdezhetem, hol kapaszkodott a lábatokba?

– A téren, a padon. Máskor az Erkel Színház lépcsőjén. Ott ülünk mindig, míg le nem esik a hó.

A lány nevetett.

– És mondd, azt is elárulnád, mit mesélt térdeteken a szél?

– Anyám üzenetét hozta. Azt üzente, ne féljek senkitől. Aki fél, nem méltó az életre. Azt üzente, ne sírjak. És a barátommal megköszöntük, hogy eljött hozzánk. A szél akkor kört rajzolt lábunk elé, megforgatta a homokot. Fölröppent egy fára, leemelt egy pompázó, ősztől csókolt falevelet. Elvitte anyának a magasba. Ajándékba. Emlékbe. Az égbe, a csillagokhoz, mert ott lakik.

– Hazudsz – mondta a lány.

A kopaszra nyírt, sovány, atlétatrikós fiú hallgatott egy ideig. Fölemelt egy kavicsot, két ujjával forgatta, nézte.

– A szelet nem látni – mondta csöndesen. – De a halottak itt járnak, ebben a városban. És úgy hiszik, élnek.

– Miket beszélsz? – kérdezte a lány. – Megint miféle ostobaságot?

A fiú őszintén csodálkozott.

– Hát nem látod az arcokat?

A lány döbbenten nézte őt.

– Ki mondta ezt neked? Talán a szél?

– Nem. A szél vigasztal. Hidegben fütyörészni tanít. Az jó. Szép tőle, mert szükségem van rá.

Elmosolyodott. Csöndesen tette hozzá:

– Néha megkér, használjam öklömet. Szemem acél kés legyen. Hegyes. Éles. Ilyenkor vitázunk.

– Vitáztok?

– Nem akarok ölni.

– Kopasz vagy! – kiáltott a lány. – Lenyírt birka! Gyertyára költöd minden pénzedet! Nevetnek rajtad! A gyerekek is, a tanárnőd is! A város! A felnőttek!

– Nem tehetek róla. Nem is haragszom rájuk.

Pillanatig hallgatott.

– Nem tudnak nevetni. Szeretni. Szenvedni. Semmit se tudnak. Megütni se érdemes őket.

A lányra nézett.

– Valamikor régen, csuda tudja, mikor, ki emlékszik, miért, megbüntették őket. Arcukra grimaszt ragasztottak. Fülük csak a vekkerórát hallja. Szájukból elvették a szót. A tisztát. Szemükből a fényt. És ez nagyon szomorú.

Elmosolyodott.

– A gyertyafény nem fáj a szemnek. Nézem, és olyankor nincs kedvem verekedni. Mondtam a tanárnőmnek, de ő is csak a vekkerórát hallja. Bámult. Nyalja ki a seggem.

Elhallgatott. Kihúzta atlétatrikóját a farmernadrágból.

– Apám lelécelt egy lánnyal. Svédországban vendéglőjük van. Anyának mindig mondtam, most ezért nem tud jönni, most azért nem tud jönni. Csókoltatja. Ilyen csokoládét küldött, amolyan cukorkát. Anyám feküdt az ágyon. Okosan, szelíden nézett rám. Megköszönte az üzenetet, az ajándékot. Mosolygott. Soha nem mondta, hogy hazudok. Amikor nem találtam őt többé, átmentem a kórház kertjén. Rugdaltam a köveket, faleveleket. Nem sírtam. Én többé soha nem sírok, és nem félek soha senkitől.

Hirtelen elszégyellte magát.

– Szép vagy – mondta. – És ezt köszönöm.

A lány lassan fordította fejét, mert úgy vélte, arca oldalról szebb.

– Ajándékot hozok neked – mosolygott a fiú. – Tudom, bámulsz majd.

A lány is mosolygott. Mutatta gyöngyfogát, kitette arcára a két kedves kis gödröcskét.

– Ajándékot?

– Gömbölyűt. Gyönyörűt.

– Gyönyörűt?

– Aranyat. Igazit.

– Aranyat? Igazit?

– Különbet, mint amit bankban őriznek. Páncélszekrényben.

– Annál is különbet?

A fiú nevetett. Bólintott.

– Aranyalmafáról aranyszínű almát. Nincs szebb nála sehol a világon. Tükörsima a bőre, arany a fénye. Lángot vet az abroszon. Csak én tudom, hol terem.

– A Teleki téri piacon terem. Beszélsz a világba. Te nem tudsz igazat mondani.

A fiú sokáig nézte őt.

– Én mindig az igazat mondom. Ne hidd, hogy könnyű.

Lehajolt. Három kavicsot szedett föl, megcélozta egy lombos fa törzsét. Egyik kavics sem talált.

– Én különös dolgokat tudok – mondta. – Szeretni is.

Elnevette magát.

– Holnap hajnalban a Bezerédi utcában van dolgom. Ha ott lesz, lemosom apád kocsiját. Amikor fölébredtek, ámultok majd. Szebb lesz, mint a kelő nap fénye a Kerepesi temető keresztjein. Úgy ragyog majd, mint a szemed.

És tornacipős lábával szaladni kezdett. Át a téren, a tűzoltólaktanya felé.

Igazi nyár volt. Kegyetlen, gyilkos nyár. Szabad szombat. Kánikula a javából.

Szikráztak a kirakatablakok, kék, poros volt a falevél. Olvadt az aszfalt. Autók koccantak, mentők szirénáztak.

Ápolt, drótvékony öregasszony, szépen vasalt, kékfestő ruhában, óvatosan leült a járda szélére. Haja ezüst, szeme rémült volt. Szatyrából sárgabarack gurult ki. Fölnézett a felhőtlen égre.

– Ó, hát így? – kérdezte.

Nagy keblű, farmernadrágos lány azt tanácsolta, takarják le legalább az arcát újságpapírral. Egy kövér férfi úgy vélte, rendőrt kell hívni.

A fiatal rendőr meghallgatta az embereket, majd azt mondta, intézkedik. Menjen mindenki a dolgára, nincs itt semmi látnivaló.

Igazi nyár volt, istentelen. Izzott minden háztető. Átforrósodtak a televízióantennák.

A kórházakban még kevesebb lett a férőhely, az orvos, az ápolónő, a jó szó és az oxigénpalack.

Toronyházakban az ivóvíz.

Szabad szombat volt. Igazi nyár. Vihart jelző.

A szerelmesek elengedték egymás kezét. Bágyadtan, bizalmatlanul mosolyogtak. A rendőrök homlokukba húzták a tányérsapkát, fegyelmezetten irányították a forgalmat. Farmernadrágos, színes trikós diákok mezítlábos saruban, fölemelt kézzel, szótlanul, mosolytalanul árulták az újságot az autók között, amíg pirosat mutatott a forgalomjelző lámpa. Fagylaltárus nyitott kirakatánál, kezükben pénzzel, sort álltak. Némán, mint a panoptikumfigurák.

Köpcös, alacsony gépészmérnök elegáns, csináltatott, fehér vászonruhában, jól megkötött, halványkék, fekete csíkos nyakkendővel, fonott, magas talpú szandálban kilépett egy kapu alól. Megállt a járdán. Fekete aktatáskájából gemkapcsos, géppel írt, okmánybélyeggel díszített papírokat vett elő. Belenézett a papírtömegbe, lapozta. Cuppantott.

– Ötven évem legszebb eredménye – mondta félhangosan önmagának. – Sok idő! Elváltam!

Arcát az égre emelte. Fisztulás, hisztériás hangon nevetni kezdett.

– Gyönyörű! – kiáltotta.

De senki nem figyelt rá.

Igazi nyár volt. Engesztelhetetlen.

Strandfürdők, uszodák pénztárablakaira kitették a táblát: „Megtelt!”

Fiatal férfi, nyakában négy év körüli fiúgyermekével, ingerült hangon kérdezte:

– Adnának-e egyenes választ egy magyar állampolgárnak, akinek nincs malaca, tehene, birkája, aki autóbuszon, villamoson közlekedik, szabad szombaton fürdenie sem szabad?

A fiúgyermek kacagott. Nagyokat kiáltott, hadonászott egy pereccel.

A pénztárablak előtt nagy bajuszú, idősebb illetékes, fehér köpenyben, erős tájszólással azt felelte:

– Itt nem vizsgálják senki személyazonossági igazolványát, származását. Itt munkás, paraszt, értelmiség egyformán üldögélhet nyakig a langyos vízben, áztathatja lábát. Egyébként szabad szombaton is hosszú a Duna, széles a Balaton, langyos a Velencei-tó. Közlekednek a vonatok. De ha a magyar állampolgár, származásától függetlenül, strandfürdőt, uszodát választ, adott joga. Csak korábban ébredjen föl.

A fiúgyermeket nem érdekelte a bajuszos illetékes. Apja nyakában kacagott, kiabált, hadonászott a pereccel.

– Úgyis vihar lesz! – rikkantotta. – Szaladni fog mindenki!

A bajuszos illetékes komoly hangon mondta:

– Nem lesz vihar. Nyugodtan ülhet mindenki nyakig a vízben, záróráig.

A Nagyfuvaros utcában, szemben az italmérővel, a régi zsinagóga helyén, bezárt raktár előtt elgurult egy színes üveggolyó. A kanális rácsai között eltűnt. Kopaszra nyírt, tornacipős, farmernadrágos, atlétatrikós kisfiú döbbenten nézte. Szemén kifutott a könny. Éktelenül, minősíthetetlen szavakkal káromkodni támadt kedve. Alaposan, meglepő szókinccsel cifrázta, ökölbe zárt kezét rázta. Majd elővette fütyijét, a kanálisba pisilt.

– Ha neked így jó, nekem is! – kiabálta. – Ezt érdemled!

Negyven év körüli, szemüveges, alig kopaszodó, szőke, magas, jól öltözött, gömbölyű fenekű férfi nevetett, rászólt. A fiú eltette fütyülőjét.

– Mit bámul? – kérdezte.

Mozdulatlanul, keményen nézte a férfit. A férfi egy ujjával igazított szemüvegén.

– Miért nézel csúnyán? Én nem bántottalak.

– Nem fél tőled senki, nyuszikám.

A szemüveges férfi nevetni próbált.

Igazi nyár volt. A téren, a drága téren, gyermekzsivajban, sakktábla fölött, munkában elfáradt munkásemberek üvegből itták a langyos sört. Egymásra néztek, azután megint a táblára. Gondolkodtak. Szívták a cigarettát, harákoltak, köpték a nikotint. Töprengtek, latolgatták, mit kezdjenek vezérrel, tisztekkel. Cseréljenek, ne cseréljenek, üssenek, ne üssenek. Miféle cseltől óvakodjanak balszárnyon, jobbszárnyon. Kapnak-e támadást, húzódjanak-e a bástya mögé? Hová léphet a gyalog?

Homlokukat ráncolták.

Verítékes arcú férfi emelte föl fejét.

– Hová szaladsz, fiú? – kérdezte. – Gyertyáért?

A fiú megállt. Gondolkodott.

– Rosszul áll a szénád, libapék – mondta. – Ülsz a padon, így játszottad el az életedet.

A verítékes arcú férfi, kigombolt ingben, a sakktáblára nézett. Összehúzta szemöldökét.

– Ülök a padon, a padon, koptatom a nadrágom, nadrágom.

Keze keringett a sakktábla fölött.

– Eljátszottam az életem, az életem, az életem.

– A szarházi, gyönyörűszép életed – mondta a fiú.

A verítékes arcú férfi megtalálta a vezért. Halkan füttyentett.

– Szabad péntek, szabad szombat, szabad ünnepelni – mondta komolyan.

A fiúra nézett.

– Tökölődni nem muszáj, lépni viszont igen. Aki lép, remél, aki remél, nyer.

– Tökölődsz tisztekkel, tökölődsz gyaloggal, szarhatod a vezért – mondta a fiú. – Hiába tökölődsz, oda a tudomány. Nem figyeltél oda, elfogyott a bástyád.

A verítékes arcú, kigombolt ingű férfi a sakktáblát bámulta. Lassan, igen komótosan, szórakozott mozdulattal előkotorta nadrágzsebéből patkó alakú bukszáját.

– Hozz egy üveg sört – mondta gondterhelten. – Kis üveg világos Kinizsit.

– Nem érek rá, libapék – mondta a fiú. – Aranyalmát hozok aranyalmafáról. Napfényben fürdetem, zöld levélre teszem. Postára adom, ajándékba küldöm.

Fölemelte karját az égre.

– Nyald ki seggem, libapék.

Nevetve elfutott.

– Ébredj, testvér, lépjél, testvér – mondta a pék. – Fene a mancsodat. Elfáradtál?

– Gondolkodom, libapék – mondta az asztalos. – Gondolkodom. Gondolkodom. Forintomért gondolkodom. Ahhoz már csak van kis jogom.

– Van kis jogod, van kis jogod, ahhoz már csak van kis jogod – mondta a pék. – Minden szabad szombaton. Érintett figura mozdul.

Fejüket csóválták, tűnődtek. Mondták a magukét. Mondták tízszer, tizenegyszer, tízezerszer. A téren, a drága téren mindig komolyan játszották a játékokat. Nyerni akartak. Lassú, tétova mozdulattal nyúltak kigombolt ingükhöz, szívükhöz.

Lábuknál verebek ugráltak.

Igazi nyár volt. Bőkezű.

Fogyott a nitromint, a virág, a koszorú, a fekete szalag, a gyertya, kandeláberekből a spiritusz. Szürke egyenruhás emberek nem győzték hallgatni a zenét, beszédeket, drótra szúrt, égő vattával gyújtani a kandeláberek tüzét, kapkodni virágot, koszorút, emelni koporsót.

Sokan haltak meg valódi halállal.

Igazi nyár volt. Istenemre, igazi.

Felhőtlen, forró, nyári nap. Hőségtől szenvedett a hatalmas Budapest. Görögdinnyeszagot kínált az apadó Duna, kiszáradt, kavicsos partját mutatta a város elpilledt lakóinak. A szél is lustálkodott, sóhajtani se támadt kedve, gyermekeit sem engedte zászlókkal játszani.

Forró nyár volt. Szabad szombat.

A műutakon Zsigulik rohantak a Balatonhoz. Tarka inges, barnára sült, idegbeteg férfiak nyomták a gázpedált. Napszemüveges, parfőmillatos nőkkel menekültek a fővárosból. Rendőrautók vigyázták, ellenőrizték őket.

A levegőben helikopter cirkált.

Szabad szombat volt. Forró nyár. Felhőtlen.

Az italboltokban vágni lehetett a füstöt. Terjengett a verítékszag, koccantak a sörös, a boros poharak. Fogyott a pálinka is.

A Nagyfuvaros utcai italmérésben is dolgozott a csapos, tempósan, megállás nélkül, akár egy gép. Időnként fáradt, rekedt, közömbös hangon rászólt egy-egy vendégre, ne könyököljön a pultra, otthon bóbiskoljon. Komoly gondja, hangoskodó részeg nem akadt. Poharat nem vágtak földhöz, öklét senki nem emelte. Erősre, verekedőre nem itta magát senki. Nem is nagyon lármáztak. Vitatkoztak a semmin.

Csupán egy izmos, magas, vékony, éles arcélű, igen jóképű, rövidre nyírt, világosszőke hajú, napbarnított, huszonkét éves fiatalember bolondozott. Kurjantott, időnként hangosan köszörülte torkát, letette féldecis poharát.

– Talpra, magyar, minden talponállóban! – kiáltotta.

Kért egy pofa pálinkát. Ujjával homlokára bökött, forgatta szürkészöld, világító szemét.

Születésnapját ünnepelte.

Ezerkilencszázhetvenhét augusztus huszonnyolcadikát írtak. E hó utolsó szombatja volt. A Gergely-naptár szerint Ágoston napja.

Az említett izmos, jóképű, farmernadrágos, tornacipős, ápolt, huszonkét esztendős fiatalember vízvezeték-szerelő volt, állami vállalatnál. Sok pénzt keresett, mint az értelmes, tehetséges, szorgalmas vízvezeték-szerelők. Sokat is dolgozott. Bátori Károlynak hívták. Becenevén – az anyjától kapta négyesztendős korában – Tacsi.

Bátori Tacsi fölemelte szép fejét. Nem kímélte hangját. Nagyot kiáltott a meszelt plafonnak. Akasztófa alatt kiáltanak így a megkötözött elítéltek.

– Bátori, Bátori, verjen meg az Isten! Halld meg, kegyetlen ég, halld meg, elátkozott föld, halld meg, melegben elpilledt egész Magyarország! Füleljetek, gyertyafényes halottaim! Huszonkét esztendős lettem!

– Mit ordítasz? – kérdezte a csapos. – Annyi pénzt keresel, amennyit nem szégyellsz.

Tacsi büszkén válaszolt, akár a kakas.

– Annyi pénzem van, mint a nyű! – ordította. – Mint a polyva!

– Akkor kuss! – mondta a csapos. – Szavad se legyen!

– Boldog is vagyok! – ordította Bátori Tacsi. – Szavam sincs!

Lassú mozdulattal lehúzta könnyű, hófehér ingén a tűzpiros, műanyag cipzárt. Hangosan, szép hangon kijelentette:

– Pomepás, pomepás, ez az élet pomepás. Szerelmes vagyok egy puha hajú lányba, puha hajú lánynak fekete szemébe, puha hajú lánynak puha járásába, csípőringásába, karcsú derekába, gyönyörű szívébe, gyönyörű nevébe, Mókus Etelkába.

Mutatta, megvette a jegygyűrűt.

– Éjjel a legszebb az Éj Királynője! – nevetett harsányan. – Nappal nem látni soha! Akinek nem tetszik, akinek hibádzik, aki gúnyolódik, most szóljon! Vérét veszem!

Körülnézett, de senki nem figyelt rá, senki nem törődött vele a zsivajban. Bátori Tacsi arca elkomolyodott. Két ujját szájára tette, puszit dobott a bárgyú közönségnek.

– Kinek ácsolnak koporsót? – kérdezte. – Kinek van szüksége utolsó kenetre?

Hallgatott egy darabig.

– Vigyázzon rátok a Mindenható – mondta komolyan. – Becsületes emberek.

Békés mozdulattal a rézveretű pultra tette üres féldecis poharát. A csaposhoz fordult.

– Hall itt engem valaki? – kérdezte. – Él itt még valaki? Egyáltalán, ki mozgatja őket?

Várt valameddig. Majd kibújt hófehér ingéből, a vállára dobta. Félmeztelenül, nyakán vékony ezüstláncon apró ezüstpatkóval kilépett a Nagyfuvaros utcára, hányni.

– Megversz, rendőr? – kérdezte. – Hánytam.

– Miért vernélek? – mondta a rendőr. – Sokan hánynak.

– Van gumibotod. Azért. Pisztolyod is van. Azért. Félsz tőlem. Azért.

– Meleg van, menj haza – mondta a rendőr. – Három féldecitől este is hülye vagy.

– A dolgozó népet szolgálod?

– Igen – mondta a rendőr. – Minden becsületes állampolgárt.

– Ebben bizonyos vagy?

– Egészen bizonyos.

– A munkás is becsületes?

– Igen. Ha becsületes.

– Megvédenéd őt?

– Esküm van rá.

Bátori Tacsi fejét csóválta.

– Nagy kópé vagy, rendőr. Mondhatom, nagy kópé. És akik fiatal lányokat megrontanak, fiatal fiúkat megrontanak? A Hilton-szállóban isznak? Vitorlás hajón isznak? Volvó motorcsónakban isznak? A dolgozó nép pénzén isznak? Azok miféle állampolgárok?

– Becstelenek.

– Azokat megvered? Megkötözöd? A kapitányságra viszed? Jegyzőkönyvet írsz?

– Azok nem sétálnak a Józsefvárosban.

– Azokat ki csípi fülön? A dolgozó nép szolgálatában.

– Az illetékesek.

– Mikor?

– Amikor földerítik a bűncselekményt.

– Az illetékesek is esküt tettek rá?

– Úgy, mint én.

– És ha megszegik?

– Bíróság elé állnak.

Bátori Tacsi amerikai farmernadrágja zsebébe nyúlt. Egyforintost kotort elő.

– Kettétörjem? Két ujjal? Dühömben?

– Menj haza, Tacsi – mondta a rendőr. – Kell a forint gyertyára.

– Igazad van, rendőr. Megbolondulok már a gyertyáktól.

– Érthető.

Bátori Tacsi komolyan, sokáig nézte a fiatal rendőr arcát.

– Gondoltad volna?

– Nem, Tacsi, nem – mondta a fiatal rendőr. – Szavamra, nem. Ezt még álmomban sem.

Bátori Tacsi gondolkozott.

– Az élő az élőké, a holt a holtaké.

– Igaz – mondta a fiatal rendőr.

– Minden nap nem lehet halottak napja. Ez teljesen lehetetlen, mert halottak napja halottak napján van. Novemberben. Én ezt így tanultam.

– Ez így is van – mondta a fiatal rendőr. – Novemberben van. Jól tanultad.

– Akkor mi a francnak a sok gyertya? Nyáron, szabad szombaton? Kurva melegben?

– Fájdalmas ügy – mondta a fiatal rendőr. – A fene, aki megeszi. Nem normális ügy.

– Érettségiztél, rendőr. Jogot is tanultál, módjával. Adj tanácsot, mit tegyek? De hasznos tanácsot, mert már a számig ér a szar.

– Várj. Talán az idő segít.

– Gondolod, várjak?

– Azt gondolom. Hisz mi mást tehetnél? – kérdezte a fiatal rendőr. – Várj.

– Jó – mondta Bátori Tacsi. – Ha nincs más megoldás.

A rendőr arcába nézett. Várt egy ideig.

– Csak néha hányok.

A rendőr szórakozott mozdulattal igazított derékszíján, gumibotján.

– Mi bajod, rendőr?

– Te is érettségiztél. Miért nincs napszemüveged, Bátori Tacsi? Furcsán áll a szemed.

– Az is baj, rendőr?

– Zsigulid van.

– A Homok utcában. A járda mellett. Én meg itt állok a Nagyfuvaros utcában. A járdán.

A rendőr vállat vont.

– Nem kell, hogy lássák a szemed. Furcsán áll. Akadhat, akit idegesít. A furcsa szem az furcsa.

Bátori Tacsi ezen is gondolkozott.

– Ha a seggemen néznék, az furcsa volna. De ha a szememmel nézek, az nem lehet furcsa.

A rendőr hosszan, alaposan figyelte Bátori Tacsi szemét.

– Szédülsz?

– A boldogságtól – mondta Bátori Tacsi. – De ne szívd mellre, rendőr.

– Kihánytál mindent?

– Félek, van még a bögyömben.

– Elkísérjelek?

– Ha van időd, kísérj el, néhai proletár. Én szegény, gumibotos rendőröm. És gondolkozz, meddig legyek türelmes, meddig gyújtsak gyertyát?

Kihúzta magát.

– Nem a forint miatt. Van pénzem gyertyára. Azt én előteremtem röhögve. De egyszer végre el kell dönteni, mikor van halottak napja. Mielőtt megháborodnék ebben a szemét, földúcolt, takonyba fulladt Józsefvárosban.

A rendőr cigarettára gyújtott.

– Nem vagy pontos, Bátori – mondta határozottan. – A pontatlanság nem helyes. Ezt márpedig nem szeretem. Az életed nehéz, szakikám, az életed.

Bátori Tacsi bólintott.

– Akkor a szemét, takonyba fulladt, nyavalyás, jó módú életem.

A rendőr komoly arcot vágott. Lassan, tagadóan intett fejével.

– Nem, Bátori Tacsi. A könnyekbe fulladt életed. Így pontos.

Bátori Tacsi bámulta a rendőrt.

– Eszeden vagy, Utzki Béla? – kérdezte. – Én sohasem sírok.

– Akkor is könnyekbe fulladt az életed.

– Ahogy óhajtod, rendőr.

A rendőr megtörülte verítékes homlokát. Belekarolt Bátori Tacsiba. Elindultak komótos léptekkel, szótlanul a Homok utca irányába. A sarkon megálltak.

– Nem akarsz hányni?

– Mára elég volt. És te?

A fiatal rendőr nevetett.

– Én szolgálatban vagyok.

– Az más – mondta Bátori Tacsi. – Szolgálatban csakugyan nem illik.

A rendőrre nézett.

– Tudod, mi a legszarabb? Szarabb a gyertyánál? A mese. A mindenki iskolája. Mese az írógépről. Mese Edisonról. Mese a napfogyatkozásról. Mese reggel, mese délben, mese este. Mese habbal. Vitorlás hajókról, Volvó motorcsónakokról, fiatalkorú lányok, fiatalkorú fiúk megrontóiról nem szól a mese. Ez engem dühít. Ez engem fölháborít. Mókus Etelka sír. Könyörög, fogjam a pofám. Nem alszunk szalmazsákon. Van Zsigulink, horgászfölszerelésünk, vízhatlan sátrunk, televíziónk, rádiónk, mosógépünk. Van mindenünk. Ne figyeljek rájuk.

A rendőr a karóráját nézte.

– Talán igaza van.

Bátori Tacsi leemelte csapott válláról a könnyű, hófehér, tűzpiros műanyag cipzáras inget. A kezében lógatta.

– Nem úgy van az, rendőr. De nem ám. Itt születtünk mind a ketten a Józsefvárosban, te rendőr. Ha Ausztráliában élnék, hangosan röhögnék. De én Magyarországon élek. Dolgozom. Nem röhögök. Undorodom az ingyenélőktől. Már a tarkómig ér a mese. Elönti a számat.

Komoran nézte a rendőrt.

– Apád is undorodik tőlük a MÁVAG-ban. Az én apám sem kedvelte őket.

– Egyszer talán abbamarad – mondta a rendőr. – Gyere, Tacsi, menjünk. Kutya meleg van.

Bátori Tacsi bólintott.

– Pocsék meleg. Szemét szabad szombat. Nemsokára delet harangoznak, te meg jössz-mész, járkálsz. Még nem bírságoltál meg senkit.

– Még nem.

– Nem is intézkedtél?

– Egy drótvékony, fehér hajú öregasszony, kezében kiló sárgabarackkal, leült a járda szélére, és meghalt. Intézkedtem, vigyék el.

Bátori Tacsi eltűnődött.

– Tegnap egy drótvékony, negyven év körüli, farmerruhás, kissé hadaró, pöszén beszélő férfi hatszobás szentendrei villájában dolgoztam. Csaptelepeket szereltem föl a fürdőszobájában. Olyan csaptelepeket, amilyeneket még sosem láttam, pedig ismerek osztrák, olasz, japán, angol és Isten tudja még, milyen csapokat. Közben a drótvékony férfi beszélgetett velem. Kijelentette, ő vezető egyéniség. Népet nevel. Barbárság azt állítani róla, hogy megerőszakolt egy fiatalkorú kislányt. Aljas rágalom. Pontosan időzített provokáció – így mondta. Ő annyi nőt kap ingyen, amennyit csak akar, ezt bármikor könnyen bebizonyítja. Azt is állítják róla, hogy nem ért a szakmájához. Milliókat herdál el a nemzet vagyonából. De ő nem vitázik senkivel. A szíve beteg, idegei elfáradtak. Elbújik vitorlás hajóján, vagy beül Volvó motorcsónakjába. Száguldozik a vízen. Fejét szellőzteti. Közben sok fiatal fiú meg lány jött-ment a szobáiban, ült a szőnyegeken. Egy kopaszodó, magas, kegyetlen arcú férfi, fehér szmokingban, pezsgőt durrantott. Hangosan nevetett. Fisztulás hangon azt mondta: kit érdekel, mit beszélnek a barbárok. Van, aki megvéd téged. A lányok meg a fiúk tapsoltak. Kórusban kiáltozták: Van, aki megvédi! Van, aki megvédi! Elég szar mese?

– Elég szar – mondta a rendőr.

– És ha azt mondom, repülőgépen meglátogatom az anyámat? A csillagok között?

– Az se jó – mondta a rendőr.

És mentek tovább.

Micsoda nyár volt! Micsoda kék egű, gyönyörű nyár! Szabad szombat. Ezerkilencszázhetvenhat augusztus huszonnyolcadika.

Az utolsó augusztusi szabad szombat.

A Kun utcában, átellenben a nemibeteg-gondozóval, lépésnyire a bölcsődétől, a Rita kápolnából kócos, gyér hajú öregembert hoztak ki. Hordágyon. Mentőautóba tették.

– Combnyaktörés – mondta a fiatal orvosnő. – Aligha tévedek. Komisz baj, hiába szegecselünk. Elviszi őket a tüdőgyulladás.

– Ó, Istenem – mondta a pap.

Nem szólt többet. Keresztet vetett.

A mentőautó elindult. A pap riadtan nézett utána.

– Mondd, atyám – szólította meg a kopaszra nyírt, sovány, atlétatrikós fiú –, mondd meg nekem, ha sikerül valami ügyes fondorlattal idecsalni a barátomat, beszélsz vele?

– Fondorlattal?

– Hogyan másként?

– Mi a bűne, fiam?

– Ha alaposan meggondolom, tíz évig töröm a fejem, akkor is nyugodtan mondhatom, semmi. Nincsen bűne.

– Beteg a barátod?

– Nagyjából egészséges. De nem hisz Istenben, és ez nekem nagyon fáj.

– Ó – mondta a pap. – Katolikus?

A fiú tűnődött.

– Az is lehet. Segítesz, atyám?

– Ha tudok, segítek, fiam.

– Köszönöm, atyám, ez nagyon rendes tőled. Csak annyit mondj el neki, ne többet, hogy van olyan világ, ahol élnek az emberek. Becsülik, óvják, szeretik egymást.

Pillanatig várt. Gondolkodott.

– Ő azt mondja majd, az élő az élőké, a holt a holtaké. Punktum. Mindig ezt mondja.

Nézte a pap töppedt, sápadt arcát.

A pap nem szólt.

A fiú várt, majd egy ujjával megbokszolta kopaszra nyírt fejét.

– Nem lesz könnyű dolgod, az egyszer biztos. Erre mérget vehetsz, tisztelendő atyám. De mondd meg tiszta lelkedre, igaz hitedre, ki a büdös francnak könnyű?

Fölemelte öklét, megrázta.

– Ezen a kurva szabad szombaton még a szerelmeseknek sem!

És futott tovább, tornacipőben, farmernadrágban, fehér atlétatrikóban, soványan, kopaszra nyírt fejjel a hőségtől kába Kun utcán a Teleki téri piacra.

Ötvenöt éves gyümölcsárus, még mindig szép parasztasszony, bordó szandálban, csinos blúzban, jól szabott, ízléses szoknyában, szőke, hullámos, már ezüst szálaktól csillogó hajjal, modern, aranykeretes szemüveggel várta őt.

– Válassz, fiú. Elhoztam Gödöllőről a legszebbeket. Hajnalban szedtem, az egyetlen aranyalmafáról.

A fiú nézte a kosarat. Kivett egy aranyalmát. Fölemelte, forgatta. Fürdette a fényben.

– Kevés a pénzem. Elköltöttem gyertyára. De ennek a gyönyörű almának megadom az árát.

– Hoztam neked falevelet is – mondta a parasztasszony. – Tégy vele, amit akarsz. De tudnod kell, akárhogy aranylik is az almád, a telet nem éri meg.

A fiú hallgatott egy percig.

– Lánynak adom. Feleségül veszem. Nem hiszed?

A parasztasszony zsebkendővel arcát, nyakát, tarkóját itatózta.

– Az is lehet. Három erős feketekávét ittam. Az orvos mondta. Alacsony a vérnyomásom. Nem szeretem, de megiszom.

Zsebkendőjével arcát legyezte.

– Hajnalban egy rigót találtam a fűben. Két lába az égnek. Kész. Kampec. A macskáé.

– Mi történt vele? – kérdezte a fiú. – Kipotyogott a fészekből? De miért nem tárta ki szárnyát?

– Az már titok marad. Talán fiatal volt. Nem tudott még röpülni. Uram, Teremtőm, ma még lepedővásznat kell vennem. Gyerekbiciklit, világító lámpával. Meg két pingpongütőt.

– Nem szeretem a macskát – mondta a fiú. – Akárhogy is nézem, a macskának emberarca van.

– Mindig kitalálsz ilyen bolondságokat. De mindig. Ezért haragszanak rád az emberek. Meg a nagy hangú barátodért.

A fiú tűnődött.

– Talán öreg rigó volt. Egész egyszerűen megöregedett. Elfogyott az ereje. A hátára feküdt. Nem is pityegett, csak beadta a kulcsot. Nem gondolod?

– Az is lehet. Mondass érte gyászmisét.

– Elég szívszaggató látvány egy rigó, lábával az égnek. De ha egyszer lejárt az ideje, lejárt. Csöröghet akár ezer vekkeróra, üveg a szeme, néma a csőre. Elfogyott benne a dal. Nem lehet mit tenni.

A parasztasszony hatalmas méregbe jött.

– Szívszaggató! Csöröghet a vekker! Elfogyott a dal! Tessék! Ez az! Kikergetsz te mindenkit a világból! Mi az, hogy vekkeróra! Mi az, hogy szívszaggató! Miért? Etette, fölnevelte fiókáit! Lefeküdt a fűre, földobta a lábát! Pityegett, nem pityegett, kész! Végeztem, kampec!

Pléhfogával nevetett.

– Alacsony volt a vérnyomása!

– Félsz a gödörtől? – kérdezte a fiú.

– Szép a mi temetőnk.

A fiú sokáig gondolkodott.

– Nehéz az életed? Ez fontos kérdés. Mondd meg az igazat. Ne ijedj meg. És nézz a szemembe.

Várt. Fogta kezében az aranyalmát.

– A jövő hónapban tizennégy éves leszek. Ez már nem játék.

Várt. Majd, amikor már túl hosszú volt a csönd, folytatta.

– Tegnap a libapék megverte a feleségét az Erkel Színház előtt. A földön rugdalta. Azután sírt. A Nagyfuvaros utca sarkán egy férfi bicskával kiszúrta egy kóbor kutya egyik szemét. A Laviszki Gyuri bedilizett. De szó szerint. Elmúlt ötvenéves. Erős, mint a bivaly. A járda szélén jár, karjával egyensúlyozik. Mindenkinek dicsekszik. Most Kanadáról mesél. Ezerkilencszázötvenhat után becsukták, de hogy miért, arra már senki nem emlékszik. Ő sem. A barátom, akármilyen komolyan beszélek vele, ha szeretném tudni, ennyi nyomorúságot hogyan tűr el Isten, hangosan, mérgesen nevet. Pogányul kérdezi, ki teremtette Istent, ki a főnöke.

A parasztasszony nem szólt.

A fiú pillanatig nézte a szemét. Majd csöndesen folytatta.

– Feleségül akarok venni egy lányt. Az a baj, hogy két hónappal idősebb nálam. Igazán nagyon szép. Azt mondja, néha ő is szeret. Na, most már beláthatod, elég sok minden érdekel.

A parasztasszony kosara fölé hajolt, almáit rakosgatta.

A fiú lassan beszűkítette mandulavágású, zöld szemét. A parasztasszony vállához nyúlt.

– Nem válaszolsz? Aztán ugyan miért nem válaszolsz? Olyan gazdag vagy? Nekem is van Zsigulim. Fehér, mint a fiadé. Csak még nincs hozzá jogosítványom. Ha kérdezlek, beszélj, Boriska. Válaszolj. Ne vadíts meg, mert fölrúgom a nyavalyás kosarad. Milyen hát az élet?

A parasztasszony elmosolyodott.

– Te is tudod. Gyertyákat vásárolsz.