Vaklebegés

 

Vaklebegés

Forró nyár volt. Szabad szombat.

Repülőgép dongott, csillant magasan. Kopaszra nyírt, atlétatrikós fiú nézte.

– Elviszlek – mondta. – Jegyet váltok. Megmutatlak anyámnak.

– Ne mondj ilyet – kérte a lány. – Ne mondj ilyent.

– Éjjel röpülünk – folytatta a fiú. – Az ablakon át intünk egy csillagnak. Anyám örül majd.

– Anyád örül majd. Miket találsz ki?

– Miért? Természetes, hogy örül. Hiszen alig ismer.

– Hallgass! Egyetlen szavad nem igaz!

A sovány, kopaszra nyírt, atlétatrikós fiú megrezzent. Sokáig nézte a lányt.

– Hazudtam. Megint hazudtam. A repülőgép ablakából nem látni csak felhőt. Éjszaka meg csak sötétet. Semmi mást.

A lány kezéhez nyúlt.

– Ezt úgy hívják, vakröpülés.

– Az veszélyes?

– Nem tudom – tűnődött a fiú. – Majd megkérdezem a barátomat. Ha este lejössz a térre, elmondom.

– Ma szabad szombat van. Apának is, anyának is. Ebéd után a Zsiguliba ülünk, Ecserre megyünk nagyanyámékhoz. Talán ott alszunk, talán nem.

A fiú előbbre ment. Mandulavágású, zöld szeme beszűkült, vékony karját magasba emelte, öklét rázta. Ocsmányul, barbárul, hosszan, meglepően nagy szókinccsel, cifra változatokkal káromkodott. A lány háromszor is megpróbálta félbeszakítani. Reménytelenül.

Majd váratlanul elhallgatott.

– Nem szégyelled magad? – kérdezte a lány. – Beszélj végre emberül.

A fiú arcára visszatért a szín. Lassan nyitotta ki öklét.

– Emberül? És ugyan ki tanít meg rá? Az iskola? Az asztalos? Ez a süket fülű város?

A lányra emelte tekintetét.

– Én nem akarok emberül beszélni – mondta komolyan. – A barátom is azt mondja, nem szabad.

A lány elbiggyesztette száját.

– A barátod! – nevetett élesen. – Az ám! A te híres-neves barátod!

– Az én barátom nem híres – mondta a fiú. – De ha kedve van, a csillagokkal beszél.

A lány megint nevetett.

– A csillagokkal!

A fiú ünnepélyesen bólintott.

– Az emberek nem értik őt. Az én barátom, ha fölemeli kezét, a szél is eljön hozzá. Ősszel anyám sírjáról hívta el. A szél a lábunkba kapaszkodott, a térdünkre ült. Sokáig mesélt nekünk.

A lány megint fölnevetett.

– Megkérdezhetem, hol kapaszkodott a lábatokba?

– A téren, a padon. Máskor az Erkel Színház lépcsőjén. Ott ülünk mindig, míg le nem esik a hó.

A lány nevetett.

– És mondd, azt is elárulnád, mit mesélt térdeteken a szél?

– Anyám üzenetét hozta. Azt üzente, ne féljek senkitől. Aki fél, nem méltó az életre. Azt üzente, ne sírjak. És a barátommal megköszöntük, hogy eljött hozzánk. A szél akkor kört rajzolt lábunk elé, megforgatta a homokot. Fölröppent egy fára, leemelt egy pompázó, ősztől csókolt falevelet. Elvitte anyának a magasba. Ajándékba. Emlékbe. Az égbe, a csillagokhoz, mert ott lakik.

– Hazudsz – mondta a lány.

A kopaszra nyírt, sovány, atlétatrikós fiú hallgatott egy ideig. Fölemelt egy kavicsot, két ujjával forgatta, nézte.

– A szelet nem látni – mondta csöndesen. – De a halottak itt járnak, ebben a városban. És úgy hiszik, élnek.

– Miket beszélsz? – kérdezte a lány. – Megint miféle ostobaságot?

A fiú őszintén csodálkozott.

– Hát nem látod az arcokat?

A lány döbbenten nézte őt.

– Ki mondta ezt neked? Talán a szél?

– Nem. A szél vigasztal. Hidegben fütyörészni tanít. Az jó. Szép tőle, mert szükségem van rá.

Elmosolyodott. Csöndesen tette hozzá:

– Néha megkér, használjam öklömet. Szemem acél kés legyen. Hegyes. Éles. Ilyenkor vitázunk.

– Vitáztok?

– Nem akarok ölni.

– Kopasz vagy! – kiáltott a lány. – Lenyírt birka! Gyertyára költöd minden pénzedet! Nevetnek rajtad! A gyerekek is, a tanárnőd is! A város! A felnőttek!

– Nem tehetek róla. Nem is haragszom rájuk.

Pillanatig hallgatott.

– Nem tudnak nevetni. Szeretni. Szenvedni. Semmit se tudnak. Megütni se érdemes őket.

A lányra nézett.

– Valamikor régen, csuda tudja, mikor, ki emlékszik, miért, megbüntették őket. Arcukra grimaszt ragasztottak. Fülük csak a vekkerórát hallja. Szájukból elvették a szót. A tisztát. Szemükből a fényt. És ez nagyon szomorú.

Elmosolyodott.

– A gyertyafény nem fáj a szemnek. Nézem, és olyankor nincs kedvem verekedni. Mondtam a tanárnőmnek, de ő is csak a vekkerórát hallja. Bámult. Nyalja ki a seggem.

Elhallgatott. Kihúzta atlétatrikóját a farmernadrágból.

– Apám lelécelt egy lánnyal. Svédországban vendéglőjük van. Anyának mindig mondtam, most ezért nem tud jönni, most azért nem tud jönni. Csókoltatja. Ilyen csokoládét küldött, amolyan cukorkát. Anyám feküdt az ágyon. Okosan, szelíden nézett rám. Megköszönte az üzenetet, az ajándékot. Mosolygott. Soha nem mondta, hogy hazudok. Amikor nem találtam őt többé, átmentem a kórház kertjén. Rugdaltam a köveket, faleveleket. Nem sírtam. Én többé soha nem sírok, és nem félek soha senkitől.

Hirtelen elszégyellte magát.

– Szép vagy – mondta. – És ezt köszönöm.

A lány lassan fordította fejét, mert úgy vélte, arca oldalról szebb.

– Ajándékot hozok neked – mosolygott a fiú. – Tudom, bámulsz majd.

A lány is mosolygott. Mutatta gyöngyfogát, kitette arcára a két kedves kis gödröcskét.

– Ajándékot?

– Gömbölyűt. Gyönyörűt.

– Gyönyörűt?

– Aranyat. Igazit.

– Aranyat? Igazit?

– Különbet, mint amit bankban őriznek. Páncélszekrényben.

– Annál is különbet?

A fiú nevetett. Bólintott.

– Aranyalmafáról aranyszínű almát. Nincs szebb nála sehol a világon. Tükörsima a bőre, arany a fénye. Lángot vet az abroszon. Csak én tudom, hol terem.

– A Teleki téri piacon terem. Beszélsz a világba. Te nem tudsz igazat mondani.

A fiú sokáig nézte őt.

– Én mindig az igazat mondom. Ne hidd, hogy könnyű.

Lehajolt. Három kavicsot szedett föl, megcélozta egy lombos fa törzsét. Egyik kavics sem talált.

– Én különös dolgokat tudok – mondta. – Szeretni is.

Elnevette magát.

– Holnap hajnalban a Bezerédi utcában van dolgom. Ha ott lesz, lemosom apád kocsiját. Amikor fölébredtek, ámultok majd. Szebb lesz, mint a kelő nap fénye a Kerepesi temető keresztjein. Úgy ragyog majd, mint a szemed.

És tornacipős lábával szaladni kezdett. Át a téren, a tűzoltólaktanya felé.

Igazi nyár volt. Kegyetlen, gyilkos nyár. Szabad szombat. Kánikula a javából.

Szikráztak a kirakatablakok, kék, poros volt a falevél. Olvadt az aszfalt. Autók koccantak, mentők szirénáztak.

Ápolt, drótvékony öregasszony, szépen vasalt, kékfestő ruhában, óvatosan leült a járda szélére. Haja ezüst, szeme rémült volt. Szatyrából sárgabarack gurult ki. Fölnézett a felhőtlen égre.

– Ó, hát így? – kérdezte.

Nagy keblű, farmernadrágos lány azt tanácsolta, takarják le legalább az arcát újságpapírral. Egy kövér férfi úgy vélte, rendőrt kell hívni.

A fiatal rendőr meghallgatta az embereket, majd azt mondta, intézkedik. Menjen mindenki a dolgára, nincs itt semmi látnivaló.

Igazi nyár volt, istentelen. Izzott minden háztető. Átforrósodtak a televízióantennák.

A kórházakban még kevesebb lett a férőhely, az orvos, az ápolónő, a jó szó és az oxigénpalack.

Toronyházakban az ivóvíz.

Szabad szombat volt. Igazi nyár. Vihart jelző.

A szerelmesek elengedték egymás kezét. Bágyadtan, bizalmatlanul mosolyogtak. A rendőrök homlokukba húzták a tányérsapkát, fegyelmezetten irányították a forgalmat. Farmernadrágos, színes trikós diákok mezítlábos saruban, fölemelt kézzel, szótlanul, mosolytalanul árulták az újságot az autók között, amíg pirosat mutatott a forgalomjelző lámpa. Fagylaltárus nyitott kirakatánál, kezükben pénzzel, sort álltak. Némán, mint a panoptikumfigurák.

Köpcös, alacsony gépészmérnök elegáns, csináltatott, fehér vászonruhában, jól megkötött, halványkék, fekete csíkos nyakkendővel, fonott, magas talpú szandálban kilépett egy kapu alól. Megállt a járdán. Fekete aktatáskájából gemkapcsos, géppel írt, okmánybélyeggel díszített papírokat vett elő. Belenézett a papírtömegbe, lapozta. Cuppantott.

– Ötven évem legszebb eredménye – mondta félhangosan önmagának. – Sok idő! Elváltam!

Arcát az égre emelte. Fisztulás, hisztériás hangon nevetni kezdett.

– Gyönyörű! – kiáltotta.

De senki nem figyelt rá.

Igazi nyár volt. Engesztelhetetlen.

Strandfürdők, uszodák pénztárablakaira kitették a táblát: „Megtelt!”

Fiatal férfi, nyakában négy év körüli fiúgyermekével, ingerült hangon kérdezte:

– Adnának-e egyenes választ egy magyar állampolgárnak, akinek nincs malaca, tehene, birkája, aki autóbuszon, villamoson közlekedik, szabad szombaton fürdenie sem szabad?

A fiúgyermek kacagott. Nagyokat kiáltott, hadonászott egy pereccel.

A pénztárablak előtt nagy bajuszú, idősebb illetékes, fehér köpenyben, erős tájszólással azt felelte:

– Itt nem vizsgálják senki személyazonossági igazolványát, származását. Itt munkás, paraszt, értelmiség egyformán üldögélhet nyakig a langyos vízben, áztathatja lábát. Egyébként szabad szombaton is hosszú a Duna, széles a Balaton, langyos a Velencei-tó. Közlekednek a vonatok. De ha a magyar állampolgár, származásától függetlenül, strandfürdőt, uszodát választ, adott joga. Csak korábban ébredjen föl.

A fiúgyermeket nem érdekelte a bajuszos illetékes. Apja nyakában kacagott, kiabált, hadonászott a pereccel.

– Úgyis vihar lesz! – rikkantotta. – Szaladni fog mindenki!

A bajuszos illetékes komoly hangon mondta:

– Nem lesz vihar. Nyugodtan ülhet mindenki nyakig a vízben, záróráig.

A Nagyfuvaros utcában, szemben az italmérővel, a régi zsinagóga helyén, bezárt raktár előtt elgurult egy színes üveggolyó. A kanális rácsai között eltűnt. Kopaszra nyírt, tornacipős, farmernadrágos, atlétatrikós kisfiú döbbenten nézte. Szemén kifutott a könny. Éktelenül, minősíthetetlen szavakkal káromkodni támadt kedve. Alaposan, meglepő szókinccsel cifrázta, ökölbe zárt kezét rázta. Majd elővette fütyijét, a kanálisba pisilt.

– Ha neked így jó, nekem is! – kiabálta. – Ezt érdemled!

Negyven év körüli, szemüveges, alig kopaszodó, szőke, magas, jól öltözött, gömbölyű fenekű férfi nevetett, rászólt. A fiú eltette fütyülőjét.

– Mit bámul? – kérdezte.

Mozdulatlanul, keményen nézte a férfit. A férfi egy ujjával igazított szemüvegén.

– Miért nézel csúnyán? Én nem bántottalak.

– Nem fél tőled senki, nyuszikám.

A szemüveges férfi nevetni próbált.

Igazi nyár volt. A téren, a drága téren, gyermekzsivajban, sakktábla fölött, munkában elfáradt munkásemberek üvegből itták a langyos sört. Egymásra néztek, azután megint a táblára. Gondolkodtak. Szívták a cigarettát, harákoltak, köpték a nikotint. Töprengtek, latolgatták, mit kezdjenek vezérrel, tisztekkel. Cseréljenek, ne cseréljenek, üssenek, ne üssenek. Miféle cseltől óvakodjanak balszárnyon, jobbszárnyon. Kapnak-e támadást, húzódjanak-e a bástya mögé? Hová léphet a gyalog?

Homlokukat ráncolták.

Verítékes arcú férfi emelte föl fejét.

– Hová szaladsz, fiú? – kérdezte. – Gyertyáért?

A fiú megállt. Gondolkodott.

– Rosszul áll a szénád, libapék – mondta. – Ülsz a padon, így játszottad el az életedet.

A verítékes arcú férfi, kigombolt ingben, a sakktáblára nézett. Összehúzta szemöldökét.

– Ülök a padon, a padon, koptatom a nadrágom, nadrágom.

Keze keringett a sakktábla fölött.

– Eljátszottam az életem, az életem, az életem.

– A szarházi, gyönyörűszép életed – mondta a fiú.

A verítékes arcú férfi megtalálta a vezért. Halkan füttyentett.

– Szabad péntek, szabad szombat, szabad ünnepelni – mondta komolyan.

A fiúra nézett.

– Tökölődni nem muszáj, lépni viszont igen. Aki lép, remél, aki remél, nyer.

– Tökölődsz tisztekkel, tökölődsz gyaloggal, szarhatod a vezért – mondta a fiú. – Hiába tökölődsz, oda a tudomány. Nem figyeltél oda, elfogyott a bástyád.

A verítékes arcú, kigombolt ingű férfi a sakktáblát bámulta. Lassan, igen komótosan, szórakozott mozdulattal előkotorta nadrágzsebéből patkó alakú bukszáját.

– Hozz egy üveg sört – mondta gondterhelten. – Kis üveg világos Kinizsit.

– Nem érek rá, libapék – mondta a fiú. – Aranyalmát hozok aranyalmafáról. Napfényben fürdetem, zöld levélre teszem. Postára adom, ajándékba küldöm.

Fölemelte karját az égre.

– Nyald ki seggem, libapék.

Nevetve elfutott.

– Ébredj, testvér, lépjél, testvér – mondta a pék. – Fene a mancsodat. Elfáradtál?

– Gondolkodom, libapék – mondta az asztalos. – Gondolkodom. Gondolkodom. Forintomért gondolkodom. Ahhoz már csak van kis jogom.

– Van kis jogod, van kis jogod, ahhoz már csak van kis jogod – mondta a pék. – Minden szabad szombaton. Érintett figura mozdul.

Fejüket csóválták, tűnődtek. Mondták a magukét. Mondták tízszer, tizenegyszer, tízezerszer. A téren, a drága téren mindig komolyan játszották a játékokat. Nyerni akartak. Lassú, tétova mozdulattal nyúltak kigombolt ingükhöz, szívükhöz.

Lábuknál verebek ugráltak.

Igazi nyár volt. Bőkezű.

Fogyott a nitromint, a virág, a koszorú, a fekete szalag, a gyertya, kandeláberekből a spiritusz. Szürke egyenruhás emberek nem győzték hallgatni a zenét, beszédeket, drótra szúrt, égő vattával gyújtani a kandeláberek tüzét, kapkodni virágot, koszorút, emelni koporsót.

Sokan haltak meg valódi halállal.

Igazi nyár volt. Istenemre, igazi.

Felhőtlen, forró, nyári nap. Hőségtől szenvedett a hatalmas Budapest. Görögdinnyeszagot kínált az apadó Duna, kiszáradt, kavicsos partját mutatta a város elpilledt lakóinak. A szél is lustálkodott, sóhajtani se támadt kedve, gyermekeit sem engedte zászlókkal játszani.

Forró nyár volt. Szabad szombat.

A műutakon Zsigulik rohantak a Balatonhoz. Tarka inges, barnára sült, idegbeteg férfiak nyomták a gázpedált. Napszemüveges, parfőmillatos nőkkel menekültek a fővárosból. Rendőrautók vigyázták, ellenőrizték őket.

A levegőben helikopter cirkált.

Szabad szombat volt. Forró nyár. Felhőtlen.

Az italboltokban vágni lehetett a füstöt. Terjengett a verítékszag, koccantak a sörös, a boros poharak. Fogyott a pálinka is.

A Nagyfuvaros utcai italmérésben is dolgozott a csapos, tempósan, megállás nélkül, akár egy gép. Időnként fáradt, rekedt, közömbös hangon rászólt egy-egy vendégre, ne könyököljön a pultra, otthon bóbiskoljon. Komoly gondja, hangoskodó részeg nem akadt. Poharat nem vágtak földhöz, öklét senki nem emelte. Erősre, verekedőre nem itta magát senki. Nem is nagyon lármáztak. Vitatkoztak a semmin.

Csupán egy izmos, magas, vékony, éles arcélű, igen jóképű, rövidre nyírt, világosszőke hajú, napbarnított, huszonkét éves fiatalember bolondozott. Kurjantott, időnként hangosan köszörülte torkát, letette féldecis poharát.

– Talpra, magyar, minden talponállóban! – kiáltotta.

Kért egy pofa pálinkát. Ujjával homlokára bökött, forgatta szürkészöld, világító szemét.

Születésnapját ünnepelte.

Ezerkilencszázhetvenhét augusztus huszonnyolcadikát írtak. E hó utolsó szombatja volt. A Gergely-naptár szerint Ágoston napja.

Az említett izmos, jóképű, farmernadrágos, tornacipős, ápolt, huszonkét esztendős fiatalember vízvezeték-szerelő volt, állami vállalatnál. Sok pénzt keresett, mint az értelmes, tehetséges, szorgalmas vízvezeték-szerelők. Sokat is dolgozott. Bátori Károlynak hívták. Becenevén – az anyjától kapta négyesztendős korában – Tacsi.

Bátori Tacsi fölemelte szép fejét. Nem kímélte hangját. Nagyot kiáltott a meszelt plafonnak. Akasztófa alatt kiáltanak így a megkötözött elítéltek.

– Bátori, Bátori, verjen meg az Isten! Halld meg, kegyetlen ég, halld meg, elátkozott föld, halld meg, melegben elpilledt egész Magyarország! Füleljetek, gyertyafényes halottaim! Huszonkét esztendős lettem!

– Mit ordítasz? – kérdezte a csapos. – Annyi pénzt keresel, amennyit nem szégyellsz.

Tacsi büszkén válaszolt, akár a kakas.

– Annyi pénzem van, mint a nyű! – ordította. – Mint a polyva!

– Akkor kuss! – mondta a csapos. – Szavad se legyen!

– Boldog is vagyok! – ordította Bátori Tacsi. – Szavam sincs!

Lassú mozdulattal lehúzta könnyű, hófehér ingén a tűzpiros, műanyag cipzárt. Hangosan, szép hangon kijelentette:

– Pomepás, pomepás, ez az élet pomepás. Szerelmes vagyok egy puha hajú lányba, puha hajú lánynak fekete szemébe, puha hajú lánynak puha járásába, csípőringásába, karcsú derekába, gyönyörű szívébe, gyönyörű nevébe, Mókus Etelkába.

Mutatta, megvette a jegygyűrűt.

– Éjjel a legszebb az Éj Királynője! – nevetett harsányan. – Nappal nem látni soha! Akinek nem tetszik, akinek hibádzik, aki gúnyolódik, most szóljon! Vérét veszem!

Körülnézett, de senki nem figyelt rá, senki nem törődött vele a zsivajban. Bátori Tacsi arca elkomolyodott. Két ujját szájára tette, puszit dobott a bárgyú közönségnek.

– Kinek ácsolnak koporsót? – kérdezte. – Kinek van szüksége utolsó kenetre?

Hallgatott egy darabig.

– Vigyázzon rátok a Mindenható – mondta komolyan. – Becsületes emberek.

Békés mozdulattal a rézveretű pultra tette üres féldecis poharát. A csaposhoz fordult.

– Hall itt engem valaki? – kérdezte. – Él itt még valaki? Egyáltalán, ki mozgatja őket?

Várt valameddig. Majd kibújt hófehér ingéből, a vállára dobta. Félmeztelenül, nyakán vékony ezüstláncon apró ezüstpatkóval kilépett a Nagyfuvaros utcára, hányni.

– Megversz, rendőr? – kérdezte. – Hánytam.

– Miért vernélek? – mondta a rendőr. – Sokan hánynak.

– Van gumibotod. Azért. Pisztolyod is van. Azért. Félsz tőlem. Azért.

– Meleg van, menj haza – mondta a rendőr. – Három féldecitől este is hülye vagy.

– A dolgozó népet szolgálod?

– Igen – mondta a rendőr. – Minden becsületes állampolgárt.

– Ebben bizonyos vagy?

– Egészen bizonyos.

– A munkás is becsületes?

– Igen. Ha becsületes.

– Megvédenéd őt?

– Esküm van rá.

Bátori Tacsi fejét csóválta.

– Nagy kópé vagy, rendőr. Mondhatom, nagy kópé. És akik fiatal lányokat megrontanak, fiatal fiúkat megrontanak? A Hilton-szállóban isznak? Vitorlás hajón isznak? Volvó motorcsónakban isznak? A dolgozó nép pénzén isznak? Azok miféle állampolgárok?

– Becstelenek.

– Azokat megvered? Megkötözöd? A kapitányságra viszed? Jegyzőkönyvet írsz?

– Azok nem sétálnak a Józsefvárosban.

– Azokat ki csípi fülön? A dolgozó nép szolgálatában.

– Az illetékesek.

– Mikor?

– Amikor földerítik a bűncselekményt.

– Az illetékesek is esküt tettek rá?

– Úgy, mint én.

– És ha megszegik?

– Bíróság elé állnak.

Bátori Tacsi amerikai farmernadrágja zsebébe nyúlt. Egyforintost kotort elő.

– Kettétörjem? Két ujjal? Dühömben?

– Menj haza, Tacsi – mondta a rendőr. – Kell a forint gyertyára.

– Igazad van, rendőr. Megbolondulok már a gyertyáktól.

– Érthető.

Bátori Tacsi komolyan, sokáig nézte a fiatal rendőr arcát.

– Gondoltad volna?

– Nem, Tacsi, nem – mondta a fiatal rendőr. – Szavamra, nem. Ezt még álmomban sem.

Bátori Tacsi gondolkozott.

– Az élő az élőké, a holt a holtaké.

– Igaz – mondta a fiatal rendőr.

– Minden nap nem lehet halottak napja. Ez teljesen lehetetlen, mert halottak napja halottak napján van. Novemberben. Én ezt így tanultam.

– Ez így is van – mondta a fiatal rendőr. – Novemberben van. Jól tanultad.

– Akkor mi a francnak a sok gyertya? Nyáron, szabad szombaton? Kurva melegben?

– Fájdalmas ügy – mondta a fiatal rendőr. – A fene, aki megeszi. Nem normális ügy.

– Érettségiztél, rendőr. Jogot is tanultál, módjával. Adj tanácsot, mit tegyek? De hasznos tanácsot, mert már a számig ér a szar.

– Várj. Talán az idő segít.

– Gondolod, várjak?

– Azt gondolom. Hisz mi mást tehetnél? – kérdezte a fiatal rendőr. – Várj.

– Jó – mondta Bátori Tacsi. – Ha nincs más megoldás.

A rendőr arcába nézett. Várt egy ideig.

– Csak néha hányok.

A rendőr szórakozott mozdulattal igazított derékszíján, gumibotján.

– Mi bajod, rendőr?

– Te is érettségiztél. Miért nincs napszemüveged, Bátori Tacsi? Furcsán áll a szemed.

– Az is baj, rendőr?

– Zsigulid van.

– A Homok utcában. A járda mellett. Én meg itt állok a Nagyfuvaros utcában. A járdán.

A rendőr vállat vont.

– Nem kell, hogy lássák a szemed. Furcsán áll. Akadhat, akit idegesít. A furcsa szem az furcsa.

Bátori Tacsi ezen is gondolkozott.

– Ha a seggemen néznék, az furcsa volna. De ha a szememmel nézek, az nem lehet furcsa.

A rendőr hosszan, alaposan figyelte Bátori Tacsi szemét.

– Szédülsz?

– A boldogságtól – mondta Bátori Tacsi. – De ne szívd mellre, rendőr.

– Kihánytál mindent?

– Félek, van még a bögyömben.

– Elkísérjelek?

– Ha van időd, kísérj el, néhai proletár. Én szegény, gumibotos rendőröm. És gondolkozz, meddig legyek türelmes, meddig gyújtsak gyertyát?

Kihúzta magát.

– Nem a forint miatt. Van pénzem gyertyára. Azt én előteremtem röhögve. De egyszer végre el kell dönteni, mikor van halottak napja. Mielőtt megháborodnék ebben a szemét, földúcolt, takonyba fulladt Józsefvárosban.

A rendőr cigarettára gyújtott.

– Nem vagy pontos, Bátori – mondta határozottan. – A pontatlanság nem helyes. Ezt márpedig nem szeretem. Az életed nehéz, szakikám, az életed.

Bátori Tacsi bólintott.

– Akkor a szemét, takonyba fulladt, nyavalyás, jó módú életem.

A rendőr komoly arcot vágott. Lassan, tagadóan intett fejével.

– Nem, Bátori Tacsi. A könnyekbe fulladt életed. Így pontos.

Bátori Tacsi bámulta a rendőrt.

– Eszeden vagy, Utzki Béla? – kérdezte. – Én sohasem sírok.

– Akkor is könnyekbe fulladt az életed.

– Ahogy óhajtod, rendőr.

A rendőr megtörülte verítékes homlokát. Belekarolt Bátori Tacsiba. Elindultak komótos léptekkel, szótlanul a Homok utca irányába. A sarkon megálltak.

– Nem akarsz hányni?

– Mára elég volt. És te?

A fiatal rendőr nevetett.

– Én szolgálatban vagyok.

– Az más – mondta Bátori Tacsi. – Szolgálatban csakugyan nem illik.

A rendőrre nézett.

– Tudod, mi a legszarabb? Szarabb a gyertyánál? A mese. A mindenki iskolája. Mese az írógépről. Mese Edisonról. Mese a napfogyatkozásról. Mese reggel, mese délben, mese este. Mese habbal. Vitorlás hajókról, Volvó motorcsónakokról, fiatalkorú lányok, fiatalkorú fiúk megrontóiról nem szól a mese. Ez engem dühít. Ez engem fölháborít. Mókus Etelka sír. Könyörög, fogjam a pofám. Nem alszunk szalmazsákon. Van Zsigulink, horgászfölszerelésünk, vízhatlan sátrunk, televíziónk, rádiónk, mosógépünk. Van mindenünk. Ne figyeljek rájuk.

A rendőr a karóráját nézte.

– Talán igaza van.

Bátori Tacsi leemelte csapott válláról a könnyű, hófehér, tűzpiros műanyag cipzáras inget. A kezében lógatta.

– Nem úgy van az, rendőr. De nem ám. Itt születtünk mind a ketten a Józsefvárosban, te rendőr. Ha Ausztráliában élnék, hangosan röhögnék. De én Magyarországon élek. Dolgozom. Nem röhögök. Undorodom az ingyenélőktől. Már a tarkómig ér a mese. Elönti a számat.

Komoran nézte a rendőrt.

– Apád is undorodik tőlük a MÁVAG-ban. Az én apám sem kedvelte őket.

– Egyszer talán abbamarad – mondta a rendőr. – Gyere, Tacsi, menjünk. Kutya meleg van.

Bátori Tacsi bólintott.

– Pocsék meleg. Szemét szabad szombat. Nemsokára delet harangoznak, te meg jössz-mész, járkálsz. Még nem bírságoltál meg senkit.

– Még nem.

– Nem is intézkedtél?

– Egy drótvékony, fehér hajú öregasszony, kezében kiló sárgabarackkal, leült a járda szélére, és meghalt. Intézkedtem, vigyék el.

Bátori Tacsi eltűnődött.

– Tegnap egy drótvékony, negyven év körüli, farmerruhás, kissé hadaró, pöszén beszélő férfi hatszobás szentendrei villájában dolgoztam. Csaptelepeket szereltem föl a fürdőszobájában. Olyan csaptelepeket, amilyeneket még sosem láttam, pedig ismerek osztrák, olasz, japán, angol és Isten tudja még, milyen csapokat. Közben a drótvékony férfi beszélgetett velem. Kijelentette, ő vezető egyéniség. Népet nevel. Barbárság azt állítani róla, hogy megerőszakolt egy fiatalkorú kislányt. Aljas rágalom. Pontosan időzített provokáció – így mondta. Ő annyi nőt kap ingyen, amennyit csak akar, ezt bármikor könnyen bebizonyítja. Azt is állítják róla, hogy nem ért a szakmájához. Milliókat herdál el a nemzet vagyonából. De ő nem vitázik senkivel. A szíve beteg, idegei elfáradtak. Elbújik vitorlás hajóján, vagy beül Volvó motorcsónakjába. Száguldozik a vízen. Fejét szellőzteti. Közben sok fiatal fiú meg lány jött-ment a szobáiban, ült a szőnyegeken. Egy kopaszodó, magas, kegyetlen arcú férfi, fehér szmokingban, pezsgőt durrantott. Hangosan nevetett. Fisztulás hangon azt mondta: kit érdekel, mit beszélnek a barbárok. Van, aki megvéd téged. A lányok meg a fiúk tapsoltak. Kórusban kiáltozták: Van, aki megvédi! Van, aki megvédi! Elég szar mese?

– Elég szar – mondta a rendőr.

– És ha azt mondom, repülőgépen meglátogatom az anyámat? A csillagok között?

– Az se jó – mondta a rendőr.

És mentek tovább.

Micsoda nyár volt! Micsoda kék egű, gyönyörű nyár! Szabad szombat. Ezerkilencszázhetvenhat augusztus huszonnyolcadika.

Az utolsó augusztusi szabad szombat.

A Kun utcában, átellenben a nemibeteg-gondozóval, lépésnyire a bölcsődétől, a Rita kápolnából kócos, gyér hajú öregembert hoztak ki. Hordágyon. Mentőautóba tették.

– Combnyaktörés – mondta a fiatal orvosnő. – Aligha tévedek. Komisz baj, hiába szegecselünk. Elviszi őket a tüdőgyulladás.

– Ó, Istenem – mondta a pap.

Nem szólt többet. Keresztet vetett.

A mentőautó elindult. A pap riadtan nézett utána.

– Mondd, atyám – szólította meg a kopaszra nyírt, sovány, atlétatrikós fiú –, mondd meg nekem, ha sikerül valami ügyes fondorlattal idecsalni a barátomat, beszélsz vele?

– Fondorlattal?

– Hogyan másként?

– Mi a bűne, fiam?

– Ha alaposan meggondolom, tíz évig töröm a fejem, akkor is nyugodtan mondhatom, semmi. Nincsen bűne.

– Beteg a barátod?

– Nagyjából egészséges. De nem hisz Istenben, és ez nekem nagyon fáj.

– Ó – mondta a pap. – Katolikus?

A fiú tűnődött.

– Az is lehet. Segítesz, atyám?

– Ha tudok, segítek, fiam.

– Köszönöm, atyám, ez nagyon rendes tőled. Csak annyit mondj el neki, ne többet, hogy van olyan világ, ahol élnek az emberek. Becsülik, óvják, szeretik egymást.

Pillanatig várt. Gondolkodott.

– Ő azt mondja majd, az élő az élőké, a holt a holtaké. Punktum. Mindig ezt mondja.

Nézte a pap töppedt, sápadt arcát.

A pap nem szólt.

A fiú várt, majd egy ujjával megbokszolta kopaszra nyírt fejét.

– Nem lesz könnyű dolgod, az egyszer biztos. Erre mérget vehetsz, tisztelendő atyám. De mondd meg tiszta lelkedre, igaz hitedre, ki a büdös francnak könnyű?

Fölemelte öklét, megrázta.

– Ezen a kurva szabad szombaton még a szerelmeseknek sem!

És futott tovább, tornacipőben, farmernadrágban, fehér atlétatrikóban, soványan, kopaszra nyírt fejjel a hőségtől kába Kun utcán a Teleki téri piacra.

Ötvenöt éves gyümölcsárus, még mindig szép parasztasszony, bordó szandálban, csinos blúzban, jól szabott, ízléses szoknyában, szőke, hullámos, már ezüst szálaktól csillogó hajjal, modern, aranykeretes szemüveggel várta őt.

– Válassz, fiú. Elhoztam Gödöllőről a legszebbeket. Hajnalban szedtem, az egyetlen aranyalmafáról.

A fiú nézte a kosarat. Kivett egy aranyalmát. Fölemelte, forgatta. Fürdette a fényben.

– Kevés a pénzem. Elköltöttem gyertyára. De ennek a gyönyörű almának megadom az árát.

– Hoztam neked falevelet is – mondta a parasztasszony. – Tégy vele, amit akarsz. De tudnod kell, akárhogy aranylik is az almád, a telet nem éri meg.

A fiú hallgatott egy percig.

– Lánynak adom. Feleségül veszem. Nem hiszed?

A parasztasszony zsebkendővel arcát, nyakát, tarkóját itatózta.

– Az is lehet. Három erős feketekávét ittam. Az orvos mondta. Alacsony a vérnyomásom. Nem szeretem, de megiszom.

Zsebkendőjével arcát legyezte.

– Hajnalban egy rigót találtam a fűben. Két lába az égnek. Kész. Kampec. A macskáé.

– Mi történt vele? – kérdezte a fiú. – Kipotyogott a fészekből? De miért nem tárta ki szárnyát?

– Az már titok marad. Talán fiatal volt. Nem tudott még röpülni. Uram, Teremtőm, ma még lepedővásznat kell vennem. Gyerekbiciklit, világító lámpával. Meg két pingpongütőt.

– Nem szeretem a macskát – mondta a fiú. – Akárhogy is nézem, a macskának emberarca van.

– Mindig kitalálsz ilyen bolondságokat. De mindig. Ezért haragszanak rád az emberek. Meg a nagy hangú barátodért.

A fiú tűnődött.

– Talán öreg rigó volt. Egész egyszerűen megöregedett. Elfogyott az ereje. A hátára feküdt. Nem is pityegett, csak beadta a kulcsot. Nem gondolod?

– Az is lehet. Mondass érte gyászmisét.

– Elég szívszaggató látvány egy rigó, lábával az égnek. De ha egyszer lejárt az ideje, lejárt. Csöröghet akár ezer vekkeróra, üveg a szeme, néma a csőre. Elfogyott benne a dal. Nem lehet mit tenni.

A parasztasszony hatalmas méregbe jött.

– Szívszaggató! Csöröghet a vekker! Elfogyott a dal! Tessék! Ez az! Kikergetsz te mindenkit a világból! Mi az, hogy vekkeróra! Mi az, hogy szívszaggató! Miért? Etette, fölnevelte fiókáit! Lefeküdt a fűre, földobta a lábát! Pityegett, nem pityegett, kész! Végeztem, kampec!

Pléhfogával nevetett.

– Alacsony volt a vérnyomása!

– Félsz a gödörtől? – kérdezte a fiú.

– Szép a mi temetőnk.

A fiú sokáig gondolkodott.

– Nehéz az életed? Ez fontos kérdés. Mondd meg az igazat. Ne ijedj meg. És nézz a szemembe.

Várt. Fogta kezében az aranyalmát.

– A jövő hónapban tizennégy éves leszek. Ez már nem játék.

Várt. Majd, amikor már túl hosszú volt a csönd, folytatta.

– Tegnap a libapék megverte a feleségét az Erkel Színház előtt. A földön rugdalta. Azután sírt. A Nagyfuvaros utca sarkán egy férfi bicskával kiszúrta egy kóbor kutya egyik szemét. A Laviszki Gyuri bedilizett. De szó szerint. Elmúlt ötvenéves. Erős, mint a bivaly. A járda szélén jár, karjával egyensúlyozik. Mindenkinek dicsekszik. Most Kanadáról mesél. Ezerkilencszázötvenhat után becsukták, de hogy miért, arra már senki nem emlékszik. Ő sem. A barátom, akármilyen komolyan beszélek vele, ha szeretném tudni, ennyi nyomorúságot hogyan tűr el Isten, hangosan, mérgesen nevet. Pogányul kérdezi, ki teremtette Istent, ki a főnöke.

A parasztasszony nem szólt.

A fiú pillanatig nézte a szemét. Majd csöndesen folytatta.

– Feleségül akarok venni egy lányt. Az a baj, hogy két hónappal idősebb nálam. Igazán nagyon szép. Azt mondja, néha ő is szeret. Na, most már beláthatod, elég sok minden érdekel.

A parasztasszony kosara fölé hajolt, almáit rakosgatta.

A fiú lassan beszűkítette mandulavágású, zöld szemét. A parasztasszony vállához nyúlt.

– Nem válaszolsz? Aztán ugyan miért nem válaszolsz? Olyan gazdag vagy? Nekem is van Zsigulim. Fehér, mint a fiadé. Csak még nincs hozzá jogosítványom. Ha kérdezlek, beszélj, Boriska. Válaszolj. Ne vadíts meg, mert fölrúgom a nyavalyás kosarad. Milyen hát az élet?

A parasztasszony elmosolyodott.

– Te is tudod. Gyertyákat vásárolsz.

Gyónás

Balogh Gábor e rövidre szabott életben azon túl, hogy szervezett munkás volt, esztendők során havonta tagdíjat fizetett, a háború végéig politikával nem foglalkozott. Nemcsak nem érdekelte, nem is tudta, mi fán terem. Később, amikor belelendült, szája be nem állt. Szeme beszűkült. Gyűlölettől zengő hangon, engesztelhetetlen indulattal, kegyetlenül politizált.

Igaz való, akkor sem értett az egész világégésből semmit.

Magyarázatot nem tűrt el, vitánál öklét emelte. Nyomdafestéket csúfoló szavakkal mondta véleményét. Kék szeme izzott.

Leginkább télen. Hidegben. Havazásban.

– Menj ki az utcára, szál gatyában – ordította. – Három hétig szellőztesd magad. Ha lila lett szád, kezed-lábad béna, vonszold magad hozzám. Terítek rád lópokrócot. Adok forró teát. Ha majd sikerül nyöszörögnöd, politizálunk.

Ekkor már Kacskesznak hívták. Mindenki így szólította.

Balogh Gábor szülei munkások voltak. Szerette, tisztelte őket. Fiatal fejjel nem egy alkalommal, határozott hangon ígérte, hatalmasnál nagyobb, kék mázas bödönt vesz, színültig tele zsírral. Ilyenkor anyja megsimogatta szőke haját. Apja mosolygott.

– Ha módos lányt veszel feleségül – mondta. – Bödön zsír lesz a hozománya. Karácsonyfa alá tesszük. Bámuljuk.

Balogh Gábor, anyja kérésére, minden vasárnap reggel misére ment a Szegényház téri templomba. Onnan a Rialtó moziba szaladt. Ebéd után a Rédlich tánciskolába. Csinos fiú volt, kitűnően táncolt. A lányok szívesen suhantak vele a fényes parkettán.

Ha valamelyik lány miatt verekedés tört ki, Balogh Gábor két kemény öklével boldogan ütött állkapcson bárkit. Egy Rákóczi téri fiút fölemelt, bedobta a háromtagú zenekarba.

Ezért nagyon tisztelték.

Kaszás Mici, akinek hírhedt bicskás szeretője volt, sok véres verekedést látott, megtapsolta.

– Ha nem lennék szerelmes Fricibe, neked strichelnék – mondta. – De ez lehetetlen. Frici mindkettőnk gyomrát kinyitná.

– Én Dura Etába vagyok szerelmes. Feleségül veszem.

– Ó, te szegény. Dura Eta Isten különös teremtménye. Megajándékozta gyönyörű ragadozó arcával, karcsú testét párduc mozgásával. De szívet nem adott neki.

– Szeretem – mondta Balogh Gábor. – Megtanítom szeretni.

– Feledd el. Pórul jársz. Nehéz fiúk bicskáztak érte.

Balogh Gábor elmondta Dura Etának, bemutatja szüleinek. Szándéka komoly. Feleségül veszi. Tudja, most szépet, szívhez szólót kéne mondania, de az nem kenyere. Annyit tud, életénél is jobban szereti.

– Ennek neve szerelem, mely nem fogy el soha.

Dura Eta egy slukkra megitta fél deci konyakját. Zöld macskaszemével nézte a fiút. Majd közönyös hangon magyarázta, van szeretője, boldog ágyasa. Negyvenéves asszony. Nem hagyják el egymást soha.

– Bámulsz? Én is, hogy elmondtam. Ez bűnös szerelem. Törvény tiltja. Miért, nem tudom. Azt igen, ha kipofázol, megbüntetlek.

Balogh Gábort anyja hetekig faggatta, mondja el, miféle kór emészti. Balogh Gábor végül annyit mondott, szerelmes egy gyönyörű lányba, aki kiadta útját. Anyja kijelentette, megérti bánatát.

– Efféle csalódás mindenki sorsa. Bárányhimlő. Peregnek hónapok, évek. Miattad is sok lány könnyezik majd anyja nyakában.

Sok lány volt szerelmes Balogh Gáborba. Néhány udvarias mondattal köszönt el tőlük.

Ezerkilencszáznegyvenháromban behívták katonának. Őrvezető lett. A frontra küldték.

Harcolt becsületesen, sokszor utolsó töltényig.

De a tél, szemet vakító, beláthatatlan hómező, e fehér pokol elbánt vele. Két lába megfagyott. Tíz ujját tábori kórházban amputálták.

Ezredparancsnoki kitüntetésben részesítették. Leszerelték. Fűtetlen vagonban, örökre nyomorék katonákkal hazaküldték.

Ekkor kapta a Kacskesz nevet.

Budapest ostromát óvóhelyen, szüleivel vészelte át. Szőnyegbombázáskor, mikor pincéjük téglafala is remegett, anyját magához ölelte. Apja komoran, szótlanul cigarettázott.

Amikor előbújtak, földre rogyott házakat bámultak. A Luther utca Rákóczi út sarkán géppisztolyos szovjet katona apját galléron ragadta. Nőkkel, férfiakkal zsúfolt csoportba taszította. Hajtották őket a Keleti pályaudvar felé.

Többé nem látták.

Anyja esztendőkön át várta. Sírdogált. Egy este Kacskesz megfogta két vállát. Megrázta.

– Volt, nincs! Fölszabadították! Hóba fagyasztották! Tetveknek sem kellett!

– Ne szidd az oroszokat. Kommunistákat. Nem akarok egyedül maradni.

– Lehetetlent kérsz. Halálos ágyamon utolsó szavam lesz, gyilkosok!

Halálos ágyán mást mondott.

Peregtek az évek.

Három műszakban dolgozott. Gátlástalanul becsapta a gyorstalpalón képesített normásokat.

Művezetője szerette. Figyelmeztette, vigyázzon, ez már pofátlanság.

Ő jóízűen nevetett.

– Rajongásig szeretem e jól képzett normirovcsikokat. Ők keresik anyámnak a kosárnyi virágot, világvevő rádiót. A mocskos, dologtalan, undorító kommunisták.

Sok pénzt keresett. Nagy részét anyjának adta. Szerették a lányok, váltogatta őket. Vasárnap délelőtt misére ment. És szidta kegyetlenül, rögeszmésen az oroszokat, kommunistákat.

Az alapszervi titkár kérte, fejezze be uszító szövegeit.

– Voltál fronton? Hómezőn? – kérdezte Kacskesz. – Zsidókat vagoníroztál.

– Miket beszélsz? Zsidó nő a feleségem.

– Minden nyilasnak. Az első alkalommal Dunába lövitek őket.

– Vigyázz, Kacskesz, vigyázz.

– Mire? Láttam tízezer halottat. Hóvihar temette őket. Becsületes melós vagyok. Tíz lábujjamat a nagy Szovjetuniónak ajándékoztam. Apám is oda ment, építeni a kommunizmust.

Egy alkalommal, délelőtti műszakban, női hang hangosbeszélőn kérte, állítsák meg gépeiket. Majd férfihang szólt:

– Sztálin elvtárs meghalt.

Kacskesz fölröhögött.

– Csak el ne kiabálják!

A munkások ijedtükben bekapcsolták gépeiket. Dübörgött a műhely, mert mindenki röhögött. Kacskesz vad indulatait nem vették komolyan. Ezért maradt szabadlábon.

Anyja egyre gyakrabban kérte, házasodjék meg. Ha ő meghal, legyen, aki gondoskodik róla. Kacskesz megcsókolta. Nem házasodik, mondta, mit kezdjen ribanccal.

De sorsát nem kerülte el.

Ötvenhatban szomszédjukat, beszart kommunistát, eldugta.

– Nagy testvérünk szeret minket. Baszott sok tankjával szarrá lövi a várost. Annyi a halott, mint nagy hómezőkön. Naphosszat temetek munkásokat – mondta a szomszédnak. – Ostoba proli vagy. Én hívő keresztény. Ha életben maradunk, nem vitázom veled. Csak anyádat emlegetem, mert világra szült.

Anyja könyörgésére Kacskesz őszülő hajjal feleségül vette Sólyom Katalin fiatal óvónőt. Anyja két évre rá meghalt.

Felesége életvidám teremtés volt, sokat nevetett, táncolni szeretett. Kacskesz engedélyével diszkóba járt. Szombatonként otthon buliztak. Bömbölt a magnó, fogyott a sör.

Kacskesz a sarokban ült, nézte őket.

– Fáradt vagyok. Öreg – mondta asszonyának. – Nincs már kedvem válni. Nem érdekel, kivel bújsz ágyba, csak hülyének ne nézz. Mert igazán megharagszom.

– Te ne nézz hülyének. Nem szeded össze apád papírjait. Minden hónapban fizetnének érte.

Kacskesz tudta, nemsokára meghal. A körzeti orvos kórházba utalta. Két hétig alaposan vizsgálták, nem találták baját. Kacskesz papot kért. Ragaszkodott a gyónáshoz.

Felesége meglátogatta.

– Eljött a te időd. Megbüntetheted, akit akarsz.

– Ha apámat megfizetik, vehetek zsírt nagy kék bödönben. Pompás. Küldj papot. Gyónni akarok.

A pap latinul mondta mondókáját, magyarul nyugtatta, nem beteg, évekig élhet. Otthon várják.

Kacskesz gyöngyöző homlokkal mosolygott.

– Házibuli ravatalozóban.

Nézte a papot.

– Rossz bolygón születtem. Kutyául elfáradtam. Apám, anyám vár. Pihenni akarok.

A pap szólni akart.

– Oldozzon föl, atyám. Bűnös vagyok. Én nem leszek gyilkos.

A pap nem értette.

– Menjen, atyám. Köszönöm segítségét. Elutazhatom oda, hol nincs hómező, hideg, csak örök békesség.

A nővér éjszaka fölkeltette az ügyeletes orvost. Elnézést kért a zavarásért, de Balogh György váratlanul meghalt.

– Érthetetlen – mondta az orvos. – Semmi baja nem volt.

Ha megtanítasz sírni

A Tisza Kálmán téren, mesék birodalmában, ahol annyi csoda történt, ez bizony szent igaz, fölsorolni emberöltő is kevés, aki nem hiszi, járjon utána, különös, tiszta szemű, lelket szomorító, ritka szép legényke született.

Leveles Péter Pál. Akihez szólt, szemébe nézett. Komoly hangon, keményen követelte, Pepének szólítsák.

– Ez a nevem. Illik hozzám.

A józsefvárosi emberek szerették őt. Bármit mondott, márpedig mondott faramuci mondókákat, nem nevették, nem gúnyolták. Bosszúról, halálról, fölboncolásról, elégtételről, helytállásról beszélt. Igen sokat beszélt naplójáról, melybe ezertizenkét lány nevét írta be.

– Szerelmesek belém. Belém karolnak. Visznek, megyek.

Utcalányok fejét simogatták. Dicsérték, klassz fiú.

– Ne beszélj halálról, bosszúról, boncolásról – kérték. – Ha majd úgy gondolod, ingyen kínáljuk testünket. Beírhatod naplódba.

Pepének szólították. Fagylaltot hozattak vele a Rákóczi útról, az olasztól. Ők nem mehettek oda. Csak az erkölcsrendészet megszabta területen élhettek.

Pepe még anyja hasában rugdalódzott, amikor apja, Leveles István rakodómunkás marhaságot csinált. Hajvágásnál, fodrászszékben, nyakában fehér kendővel, előzetes jelzés nélkül, színjózanul, rövid horkantással meghalt. Két várakozó vendég kirohant az utcára. Lármáztak.

Ruzicska Béla fodrászmester dührohamot kapott.

– Ide senki ne jöjjön megdögleni! Tessék járdára feküdni! Kocsmában kinyújtódzni! Börtönudvaron! Fodrászüzletben egyenesen pofátlanság!

Levelesné, született Nagyiván Mária, Ruzicska Bélától bocsánatot kért. Elismerte:

– Nem illik fodrászüzletben meghalni, tudom. Noha, esküszöm, férjemnek álmában sem jutott eszébe bárkinek bosszúságot okozni. Soha.

– Nem érdekel senki álma! Itt rendőrök jártak! Hullaszállítók!

– Nem magát vitték el. Nem is a feleségét. Elment ő két lábon. Igazi férfival.

Ruzicska Béla ordított. Rövid ujjú, fehér köpenyében csontsovány karjával hadonászott. Eszelős hangon szórta átkait.

Az asszony így szólt:

– Ne ugráljon, Bőregér. Ha fiút szülök, Péter Pálnak keresztelik. Megbünteti magát.

– Engem?

– Fölkoncolja.

Pénzt vett elő.

– A hajnyírásért.

Arcul köpte Ruzicska Bélát.

– A többi Péter Pál dolga. A világ végén is megkeresi.

A fodrász sápadtan nevetett.

– Csak nem?

– Akárkit nem szülök. Péter Pál helytáll az apja helyett.

Leveles Istvánné Nagyiván Mária még négyszer házasodott. Pepén kívül öt gyermeket szült.

– Csak úgy potyognak belőle – mondta Pepe. – Hadseregnyi nagyapám van. Szerencsére jószívű emberek.

Az asszony kétszobás lakásában összetartotta, hangos szó nélkül, néha pofonnal, rendesen nevelte gyermekeit. Egyformán szerette őket. Legtöbb gondja Pepével akadt. Rosszul tanult, minden tanítót föl akart boncolni.

Az iskolafolyosóra ablakon mászott be. Anyja kérdezte, miért nem használ ajtót.

Pepe csodálkozott.

– Az ablakon gyorsabb. Közelebb.

Testvéreit szívéből szerette. Anyjáért rajongott.

– Anyám szép. Sokat dolgozik – magyarázta. – Nem kövér, nem ráncos. Ősz hajszála nincs. Nemsokára meghal.

– Beteg? – kérdezte valaki. – Mi baja?

– A szíve. Kórházba küldték. Nem megy. Isten rámutat, kész. Fodrászüzletbe, bárhová odabök ujjával.

Így folytatta:

– Tudok főzni, mosni. Tizenkét éves vagyok. El tudom látni a testvéreimet. Valamelyik nagyapámtól biciklit kaptam. Használt, de kitűnő. Bevásárolok a Víg utcai kurváknak. Nagyon rendesek. Elég jól fizetnek. Egy biztos. Akármi történik, fodrásztól nem kérek bocsánatot.

Sok embert kérdezett, milyen volt az apja.

– Rendes.

– Nem ivott.

– Anyádat szerette. Nem tűrte volna, hogy megalázzák.

Csak szépet, jót meséltek apjáról.

Egy lánnyal sétálni ment.

– Pepe, csókolództál már?

– Még nem.

– Én sem.

Csavarogtak egy ideig. Este Pepe beírta naplójába. Naphosszat tekerte biciklijét. Beszólt Róna Jenő női kalapos boltjába.

– Várják a Víg utcai lányok.

Róna Jenő pénzt akart adni. Nem fogadta el.

– Nem dolgoztam érte. Koldus nem vagyok.

– Megyek veled – mondta Róna Jenő.

Elindultak.

– Ígértek megfelelő munkát. Heti száz pengőért.

– Ez igen, Pepe. Ez igen.

Útközben egy ideig hallgatott.

– A száz pengőt csak úgy mondtam. De van egy hatalmas kutyám. Óriásian nagy. Egyet szólok, széttép bárkit.

Tolta biciklijét.

– Nagyszerű, Pepe. Sokat eszik?

– Naponta tíz kiló húst. És van egy elefántcsontnyelű késem. Félméteres pengével.

– Ejnye, Pepe. Az mire való?

– Boncolásra. Fölboncolok valakit. Istenre mindent nem bízhatok.

Naponta megállt biciklijével Ruzicska Béla fodrászüzlete előtt. Egyik lábát a járdára téve, komoly, tiszta, szép kis arcával, fekete szemével hosszú percekig bámulta szótlanul a hajlott hátú, megöregedett borbélyt. Ha időnként kijött üzletajtaján, így szólt:

– Hogy vagy, Pepe?

És Pepe így válaszolt:

– Etetem kutyámat. Késemet fenem. Apám nyugodt álmáról gondoskodom.

Sétált a lánnyal.

– Van íjam. Tizenhat tűhegyes vesszőm. Férfi karja kell kifeszíteni íjamat. Célzáshoz éles szem. Tegnap ezerötszáz méterről, fenyőfa csúcsáról tobozt lőttem.

Mutatta a tobozt.

– Pontos lövés. Sebet nem látni. Van, aki félhet.

A lány ámult.

– Pepe, vegyél feleségül. Elmúltunk tizenkét évesek. Egyszer megcsókoljuk egymást. Átöleled derekam. Én meg nyakadat.

– Lehet róla szó. De most más dolgom van. Nagy, véres dolgom. Esküt tettem.

– Mikor csinálod?

– Gyűlik szívemben jó nagy harag. Nem sokat vacakolhatok. Bőregeret lövök.

– Pepe, megvárom. Azután moziban megcsókoljuk egymást.

Pepe minden nap biciklijéről egyik lábát a járda szélére tette. Várt, amíg Ruzicska Béla megállt üzlete ajtajában.

– Nézelődsz, Pepe?

– Nem sokáig, Bőregér.

– Kotródj innen!

– Ha eljön az ideje.

És eljött az ideje:

Október végén, éjszaka, porhó esett. Jelentette, tél közeleg. Reggelre elolvadt.

Pepe gondosan beágyazott. Anyja bement hozzá.

– Ruzicska Béla meghalt. Hajnalban, az üzletében.

Hozzátette:

– Talán még a héten eltemetik.

Pepe hallgatott valameddig.

– Biciklire ülök. Megmondom apámnak, miféle fia van. Mégis az Istenre hagytam az elégtételt.

Nem ült biciklire.

Sápadt napfényben belekarolt a lány. Sétáltak szótlanul a téren. Pepe vadgesztenyét táncoltatott tenyerén.

– Pepe, megcsókolhatlak?

Leültek egy padra. Pepe így szólt:

– Hatalmas kutyám, hosszú késem, íjam eltűnt. Mi szükségem rájuk?

Szép, csibész, tiszta arcát két tenyerébe temette. Feje rázkódott.

A lány várta, nyitott ujjai közül mikor pottyan könny.

Nem pottyant.

Lefejtette a fiú kezét. Pepe hangtalanul nevetett.

Megcsókolta száját.

– Milyen puha. Fehér fogad hűvös. Vegyél feleségül.

Pepe nézte őt.

– Ha megtanítasz sírni.

Fölállt. Talpa alatt kavicsok csikorogtak.

Ahogy parancsolod

Kutacz Levente építészmérnök szép házasságban élt feleségével, három apró kislányával. A halk szavú asszony óvta, rendben tartotta a családot. Este, amikor lefektette a gyerekeket, férje mellé bújt.

Mosolyogva mondta:

– Három a kislány.

Férje nevetett.

– Ha majd kiröpülnek, elénekeljük, Tschöll papa, Tschöll mama mi vagyunk.

Az asszony dúdolta:

– Árva a ház, nincs kacagás, árvák a régi szobák… itt maradunk kettecskén, bús öregek. Könnye pereg, úgy pityereg két vén gyerek.

Kutacz Levente megpuszilta asszonyát.

– Angolul, németül, franciául kell tanulniuk. Felső fokon vizsgázniok.

– Rita pólyában, Bea négykézláb mászik, Barbara totyog, dülöngél, fenekére pottyan. Repülőgépre rakjuk őket. Menjenek, tanuljanak nyelveket.

– Integetünk nekik. Megparancsolom, húsz év múltán jöjjenek haza.

Az asszony leoltotta a lámpát.

– Igen, uram, így lesz jó. Keresünk nekik férjeket.

A nő fekete hajú, szemű, erős csípőjű, nagy keblű, vastag, izmos karral, combbal.

– Nézem őket. Hihetetlen, mind a három mennyire hasonlít rád.

– Genetika – mondta férje. – Barbara totyog. Nézem, nevetek. Járása is olyan lesz, mint az enyém.

Nevettek. Összebújtak.

Később a férj megsimogatta felesége arcát.

– Petra, te sírsz?

– Félek elaludni.

– Rosszat álmodsz?

– Röntgengép mögött állsz. Nézem csontváz koponyádat. Sikoltok. Orvos széttárja karját. Közömbösen mondja: asszonysors.

– Aludj nyugodtan. Kilépek a röntgengép mögül. Megcsókollak. Sétálunk nagyot.

Társaságban Szilvás Enikő alaposan megnézte Kutacz Leventét.

Komolyan mondta barátnőjének:

– Nekem szülték. Lecsapok rá.

– Építészmérnök. Három kislánya van. Ott beszélget a felesége.

– És aztán? Fél év múlva enyém lesz.

– Meglátni és megszeretni. Micsoda hülyeség?

– Húszéves múltam. Neki adom szüzességemet.

– Futballcsapat átment rajtad. Három küreted volt.

– Félni fogok az ágyban. Ha rá kerül a sor, akkorát sikítok, leszakad a plafon. Azután lihegek. Még, még, mondom. Reggel zokogva köszönöm a csodát. A soha nem ismert boldogságot. Feleségül vesz. Fiút szülök.

– Nagy harc lesz. Kegyetlen háború. Könyörtelen.

Enikő babakék szemével barátnője ijedt arcát nézte.

– Megmérkőzünk.

Szilvás Enikő kitűnő humorán Kutacz Levente nagyokat nevetett. Csöndes vacsorázóhelyeken egyre gyakrabban találkoztak.

A vékony, apró mellű lány póknál ügyesebben szőtte hálóját.

Amikor idejét látta, mértéktartóan erotikára terelte a szót. Zavart kis mosollyal vallotta be, még szűz.

– Udvaroltak elegen. De ágyba bújni egyikükkel se támadt kedvem.

Héttel később Kutacz Leventét árnyalatnyi kacérság nélkül lakására hívta vacsorára. Csókolództak. Majd kérte a férfit, forduljon el, amíg levetkőzik.

Amikor Kutacz Levente mezítelenül mellé bújt, a lány ijedten nyakukig húzta selyempaplanát. Amikor hosszas simogatás után eljött a pillanat, hatalmasat sikoltott. Hajnalig lihegett. Oly rikkantó hangok röppentek torkából, amilyenekre őserdei madarak is büszkék lettek volna.

Reggel feszes, födetlen kis mellével ült az ágyban.

– Csodát tettél. Ha többé nem látlak, tudd, minden nap megköszönöm.

– Nekem van köszönnivalóm. Ha többé nem találkozunk, soha nem felejtelek el.

Találkoztak. Mind sűrűbben.

A férfi vidéki építkezéseket irányított. Felesége zokszó nélkül tudomásul vette, fáradt. Éjszaka nem akar vezetni. Szállodában alszik. Ha hazaért, virágot vitt.

Az asszony megcsókolta gyűrött arcát.

– Túlhajszolod magad.

A férj elkerülte tekintetét.

– A családomért.

Elmosolyodott. Lányait ölelte, csókolta kobakjukat, beszélt nekik butaságokat.

Felesége nevetett.

– Gyártottál három gyereket. Megbolondítottak.

Kutacz Levente asszonyára nézett. Furcsa mosollyal mondta:

– Valóban megbolondítottak. Félek, alaposan.

Tavaszodott.

Kutacz Levente a maga számára is váratlanul, így szólt Szilvás Enikőhöz.

– Feleségül veszlek.

– Soha. Az a nő nem enged el.

– Mások is válnak. Minden harmadik házasság kátyúba jut.

– Feleséged nem érdekel. Keres mást. Gondja nem lesz. A tartásdíjból kitűnően megél. Megérdemled, végre boldog légy. Ne kínlódj lusta, kellemetlen nőszemély mellett, aki csak konzervvel etet. Nem gondoskodik rólad.

– A három kis teremtmény a mindenem. Apjuk vagyok. Vasárnaponként elhozom őket. Tündérek. Szeretni fogod a lányaimat. Véreim. Mosolyuk, fintoruk, mozdulatuk az enyém.

Enikő őszintén kérdezte:

– Mosolyuk, fintoruk, mozdulatuk tiéd, miért ne szeretném őket?

Kis idő után hozzátette:

– De arra készülj, ocsmány válópör lesz.

– Tévedsz. Feleségem már elszokott tőlem. Ha hazakerülök, csak a lányokkal foglalkozom. Talán sír egy sort. Megkönnyebbül, nem kell törődnie velem. Lehet lomha, slampos, zsörtölődő. Mozdulni kényelmes.

Az asszony nem sírt. Véresre verték egymást, a gyerekek előtt. Poharak, tányérok röpültek a patikarendes házban. Petra őrjöngött. Sivító hangon ordította, szüzességét gazembernek adta, semmi fráternak.

– Három gyereket szültem neked!

Kristályvázát vágott férjéhez.

– Vacak kis tyúk miatt elhagyod kölykeidet.

Pár hónapig tartott válópörük. Hogyan sürgették meg így, senki nem értette. A bíró megállapította, az asszony feddhetetlen. A gyerekeket nála helyezte el. A férj magának követelte legalább egyiküket, de hiába.

Kutacz Levente otthagyta kertes villáját, autóját. Szilvás Enikőhöz költözött. Jövedelme felét gyerektartásra fizette.

Egyre több különmunkát vállalt. Nagyobb lakást, autót vásárolt.

Jól éltek.

Kéthetenként elhozta valamelyik lányát. Ilyenkor első felesége nem mulasztotta el megjegyezni, milyen ember az, aki képes elhagyni tulajdon vérét, kicsi gyermekeit.

– Nincs lelkiismeretfurdalásod három gyermeked miatt? Képes vagy nyugodtan aludni? Csak azt bánom, amiért nem csaltalak meg, amiért évekig hű voltam hozzád.

Nyári estén a szerelmes férj megmondta Szilvás Enikőnek:

– Gyereket akarok tőled.

Az új feleség mosolygott.

– Egy föltétel alatt szülök neked gyereket. Ha megígéred, fiú lesz.

Kutacz Levente megígérte.

Enikő ismeretségük óta nem védekezett. Mióta férje közös gyereket akart, együttléteik megszaporodtak. Ágyban töltötték jóformán minden idejüket.

Hiába szorgalom, igyekezet, Enikő nem maradt teherben.

Megijedt. Csak vele lehet baj. Három kürete árát most kell megfizetnie.

Múlt az idő. Klinikáról klinikára, nőgyógyásztól nőgyógyászhoz vándorolt. Mindenütt kérték, hozza el férjét, de elálltak kívánságuktól, hallván három pici gyermekéről. Enikőt vizsgálták. Petefészkét, a petevezeték átjárhatóságát. Minden vizsgálatot elvégeztek, fájdalmasakat is. Egybehangzóan állították, semmi baja. Legyen türelmes, az eredmény nem marad el.

Leesett a hó. Karácsony előtt idős főorvos kérte, három gyereke ellenére hadd vizsgálja meg férjét. Kutacz Levente jót nevetett. Végigcsinálta a nem kellemes vizsgálatokat. Néhány nap múlva megkapta leleteit. Számok, százalékok. Nem értett semmit.

Magyarázatot kért. Megkapta.

– Valószínűtlen, hogy gyermeke legyen, uram.

Az idős főorvos a százalékokat mutatta.

– Ejakulátum 1,5 milliliter. A normális mennyiség alsó határa 2,5. Spermák száma milliliterenként, normális esetben, hatvan-százhúsz millió. Önnél tízmillió. Nyolcvan százaléka ép kell legyen, normális alakú, mozgású. Ha húsz százaléknál több a rendellenes, akkor kóros esettel állunk szemben. Itt fordított az arány. Húsz százalék normális, de többségük mozgása lassú, rendellenes. Nyolcvan százalék nem ép.

– Nekem első házasságomból három lányom született.

A főorvos hallgatott.

Kutacz Levente ügyetlenül mosolygott.

– Az apa sohasem biztos?

A főorvos átadta a leleteket. Csöndesen kérdezte:

– Milyen gyermekbetegségei voltak?

Sorolta. A mumpsznál megállították.

– Nem emlékszik, fájt-e a heréje?

– Fájt. Nagyon fájt. De elmúlt. Meggyógyultam.

A főorvos karórájára nézett. Szabadkozott.

– Késésben vagyok. Konzíliumra várnak.

A karácsonyfa előtt a házaspár kicserélte ajándékait.

Szilvás Enikő átölelte férjét.

– Holnap elhozhatod mind a három lányt. Ha akarod. Ne emészd magad. A volt feleségedet se kéne gyűlölnöd a szeretet ünnepén. Talán nem is ringyó.

Nevetett.

– Az orvosok nem ritkán tévednek. Különben is nem azt mondta, lehetetlen, csak azt: nem valószínű. Nem ugyanaz.

Ágyba bújtak.

– Esküszöm, én uram, szülök neked gyereket. Ötkilós fiút.

Szilveszter után fölszaladt nyurga szeretőjéhez.

– Működj, Attila. Nem kell vigyázni. Fiút akarok.

Attila nevetett.

– Ahogy parancsolod. Csípem az asszonyokat.

Mesemondó

Ciffka István diplomás közgazdász, pénzügyminisztériumi szakemberek véleménye szerint jó hírű, jeles hasznot hozó részvénytársaságnál főkönyvelő volt. Feddhetetlen jellemű. Igen szigorú. Fémkeretes szemüveggel. Gondosan kötött nyakkendővel.

Háta mögött Robespierre-nek nevezték. Oktalanul.

Politika nem érdekelte, munkája annál inkább.

Annyi igaz, megvesztegethetetlenségét senki nem vitatta. Szeretőktől, italtól távol tartotta magát. Titkárnője kacérkodott vele. Megkérte, munkahelyen ne hordjon miniszoknyát, és megtiltotta magánjellegű telefonbeszélgetéseit. Elmagyarázta, nem kíváncsi combjára, és irodát nem szabad telefonfülkével összetéveszteni.

Pártállástól függetlenül trehányságot nem tűrt el. Zsidózást sem. Egy tisztviselőt figyelmeztetett. Az nevetett.

– Nem zsidózok – eleget.

– Nem túl szellemes.

– Mit bosszantja? Maga nem zsidó.

– Merő véletlen. De tisztelem az Alkotmányt. Ha még egyszer előfordul, barna stanicliban átadatom munkakönyvét.

Mindennek ellenére szerették őt. Ami napjainkban ritkaság, derű áradt belőle.

Takarítónőknek is előre köszönt. Akár a hagyomány szerint a Napkirály. XIV. Lajos minden nőnek előre köszönt, cselédeknek is.

Megtörtént, Ciffka István egyik takarítónőnek, hajlott hátú asszonynak zsebébe dugott ötszáz forintot.

– Fél liter tej. Tíz deka parizer. Vegye meg. Talán mosolyogni fog.

Fölemelte ujját.

– Ne sírjon. Ez folyosó. Nem temető.

– Temetőben nem sírok. Irigylek minden halottat.

– Kötélre, ciánra nem adok pénzt. Húzza ki magát. Lopjon virágot a Margitszigeten. Jó illatú lesz szobája. Szomszédai irigylik.

Fiatalon feleségül vette Mogyorósi Ilona fogtechnikust.

A szőke, szép asszony két keze aranyat ért. Sok orvosnak dolgozott. Ötszobás lakásukban korszerűen fölszerelt műhelyben, melyet laboratóriumnak nevezett, magánpraxist is folytatott. Sok pénzt keresett. Sokat nevetett.

Férje humora kitűnő volt. Amikor aranyerét operálták, több mint húsz percig beszélt. Orvosok, nővérek egyfolytában nevettek.

– Segge műkincs lett – nevetett a sebész. – Pillangókat pingecoltam mindkét felére.

– Bravó, Picasso. Gatya nélkül járok. Ámuljon mindenki.

A négyágyas kórteremben kérte feleségét, vigye őt tárlatra. Magas belépődíjért bámulják fenekét.

– Ne sokat totojázz, lekopnak pillangóim. Csupasz fenék fabatkát sem ér.

Felesége nevetett. Befőttes üveget bontott föl.

– Kisbabát várok.

Ciffka István fényes szemmel bámult.

– Ha lány, királynő lesz. Ha fiú, királyfi. Bízd rám, én nevelem.

Egészséges kislányuk született. Mária névre keresztelték.

Mesemondó lett. Nem királynő.

– Ember legyen a talpán, akihez férjhez adom – mondta apja.

Felesége pelenkázta lányát.

– Pompás a popsija. Jó szagú bőre bársony. Esze is legyen. Tudja, hogyan kell férfit fülön csípni.

– Miket beszélsz? Őt csípje férfi fülön.

– Fordítva igaz. Megnéztelek alaposan. Észre sem vetted, már oltár előtt álltál.

– Ügyes voltál. Egy biztos, jó az ízlésed. Kitűnően működtél.

Mindketten nevettek. Megbeszélték, vigyáznak. Egy szem lányukat nem kényeztetik. Jómódú szülők gyakran követnek el efféle hibát. Később gyermekük adja árát. Nem találja helyét az életben.

– Minden felelősség a miénk – mondta apja. – Én majd kézbe veszem.

Felesége nevetett.

– Férjet szerzel neki. Szép szál legényt. Nagy tudásút. Tetőtől talpig becsületeset.

– Igen. Akárkihez nem adom.

Első általánosban Ciffka István lánya mellé ült, nagy türelemmel megtanította tanulni. Többé nem volt gond Máriával. Kitűnő jegyekkel kényeztette szüleit.

Egyet nem értett.

– Miért írják egy szóba: meglepetés?

– Mert egy szó.

– Nem. Meg lepetés. Csak így érthető.

Ehhez konokul ragaszkodott.

Apja beleizzadt, míg magyarázott.

– Úgy nincs értelme. Ha lepetést írsz vagy mondasz, kinevetnek.

Nehezen, de végül tudomásul vette, nincs igaza.

Anyja jót nevetett. Lányát ettől kezdve, nagy puszik kíséretében, lepetésnek szólította.

– Lepetés, én kincsem, hozzál nekünk sok szép lepetést.

– Hozok, anyám. Ígérem. Ámulni fogtok.

Hozott. Ámultak.

Mária szépen fejlődött. Gimnáziumban is osztályelső lett. Lányok, fiúk kedvelték, noha csöndes, visszahúzódó volt. Igen értelmes.

Tizenhét éves elmúlt, amikor egy este anyja behívta a labiba, ahol erős lámpa fényénél dolgozott.

– Melled megnőtt. Feneked formás. Osztálytársnőidnek fiúk udvarolnak. Te keresztrejtvényekkel bíbelődsz. Apáddal váltod a világot. Lányom, mire vársz?

– Félsz, hogy vénlány maradok?

– Lepetés, még az hiányozna.

Ciffka István egyetértett lányával.

– Lepetés – mondta – annak a fiúnak, akit megszeret, ajándékba adja szüzességét. Férjhez megy hozzá. Gyereket szül.

Mária, apja boldogságára, kitűnően érettségizett.

Anyja bánatára, udvarlója nem akadt.

Nem marta, nem bántotta lányát. De nem volt nap, hogy ne említse:

– Keríts udvarlót, legalább hármat. Legyen miből válogatni.

Igényeit részletezte is.

– Nemes hal akadjon horgodra. Aki férjnek, apának megfelel.

– Van időm, anyám. Oly jó itthon, veletek élni.

Anyja megcsókolta őt.

Másnap újra aggódott.

– Kifutsz az időből. Huszonöt évesen keresheted szerencsédet, nem találod.

Elgondolkodott.

– Azt képzeled, öröm lesz, ha kiröpülsz tőlünk? Talán elsírom magam. De jobban sírnék, ha tíz év múlva még itt csücsülnél.

Esténként, amikor Mária pizsamában, puszival elköszönt, aludni tért, Ciffka István kérte asszonyát:

– Ne prédikálj mindig lányunknak. Kislány még.

Felesége hozzábújt.

– Nem értesz hozzá. Apa vagy. Becsületes, mafla férfi. Nem fiad van. Lányod. Más játék. Más felelősség. Nő fejével nem tudsz gondolkodni.

Férje megcsókolta. Kijelentette, szebb asszonyt soha nem látott.

– Elismerem, asszonyfejjel nem tudok gondolkodni. Vitázni sem kívánok. Kínaiak szerint asszonnyal vitázni annyi, mint tengert gereblyézni. Apai jogomon megkockáztatom, sőt határozottan kérem, törékeny kislányunkra bízzuk sorsát.

– Soha!

Férje nézte őt ágyukban.

– Lepetés lepetést hoz.

Csöndesen hozzátette:

– Nehogy sírjunk.

Lepetés lepetést hozott. Egyetemről évfolyamtársát. Magas, farmerruhás fiút.

Elsőévesek voltak.

– Férjem – mutatta be. – Tegnap házasodtunk.

Anyja boldog volt. Megcsókolta őket.

– Hol laktok majd? – kérdezte apja.

– Anyósomékhoz költözöm.

Apja nem engedte. Budapesttől néhány kilométernyire, közvetlen a Duna partján, szépen berendezett, kétszintes villájuk volt.

– Ott laktok majd, amíg lakást nem veszünk.

Mária megcsókolta apját.

– Kisbabát várok.

Apja átölelte.

– Ha lány lesz, királylány lesz. Ha fiú, királyfi. Ti tanultok, én nevelem. Szeressétek egymást.

Szerették egymást.

A fiatal férj kitűnően főzött. Szépen terített. Két gyertyával díszített asztalnál vacsoráztak. Délelőtt fürdőruhában napoztak.

Az ifjú férj vemhes macskát a Dunába dobott.

Mária megdöbbent.

– A macska nem tud úszni.

Férje nevetett.

– Nem hát! Elegánsan megfullad. Marad elég.

Mária szülei kétszobás öröklakást vettek.

Mária fiút szült.

– Lepetés, kincset érsz – nevetett apja.

– Testvért is szülök. Úgy mókás.

– Nem kell elkapkodni – mondta anyja. – Majd diploma után.

Mária évet halasztott. Férje folytatta tanulmányait. Bejárt az egyetemre. Amikor hazament, borszagú csókkal köszöntötte csöndes, törékeny asszonyát.

Mária a nyolcadik hónapban volt, amikor férje közölte:

– Szerelmes vagyok.

Aznap elköltözött.

Ciffka István nézte lánya nagy hasát. Hallgattak. Felesége, ki csúnyán soha nem beszélt, kijelentette:

– Jól elbasztuk.

– Lepetés – kérdezte apja –, hogyan tovább?

– Sehogyan. Éjszakánként tűnődöm, miként történhetett?

– Éjszaka aludj. Isten nem segít – mondta halkan anyja.

Ciffka István rájuk szólt.

– Mi ez a rémület? Alkoholistától elválni szerencse. Lepetés talál különb férjet.

– Két gyerekkel?

– Tizenkettővel.

Lányához fordult. Mosolygott.

– Lepetés, így lesz?

– Igyekszem, apám.

Újra fiút szült.

Évek múltak, férjet nem talált.

Anyja vigasztalta.

– Más asszony is házasodik apró gyerekkel. Régmúlt időkben is így volt. Csinos vagy, arcod szép. Járj többet társaságba. Ne riszáld feneked, de azt elvárom, idétlen ne légy. Mosolyogj, használd a szemed. Ősi trükk. Jól irányzott szemvillanással minden nő szerez társat.

Mária megfogadta anyja tanácsát. Sikert nem hozott.

Érdeklődés ébredt iránta, de valahányszor szóba hozta két gyermekét, a fiúk cserbenhagyták.

Anyja kérte, ne két gyermekéről meséljen.

– Várj, míg kezes bárány lesz a kiszemelt fiúd, tetőpontján tombol szerelmetek. Akkor már beszélhetsz róluk.

Ciffka István kérte, ne gyötörje lányukat. Lefogyott vagy tíz kilót. Végül szél sodorja el.

Felesége nagyot nyelt. Könnyeit nyelte.

– Lepetés, ne haragudj. Tizenhat éves korom óta állatnál többet dolgozom. Megszültelek. Pólyáztalak. Éjszakánként ringattalak. Szeretlek. Menj többet fiatalok közé. Mi vigyázunk a gyerekekre. Bármiről beszélhetsz, csak róluk ne szólj.

Mária mesélt.

Minden fiúnak mesélt magáról, életéről, terveiről. Mindenkinek más kitalált életről mesélt.

Izgalmas, szép meséket mondott. Különböző meséi egyben megegyeztek.

– Tanulok. Megszerzem a diplomát.

Huszonötödik születésnapján anyja meglátogatta.

Mária szőnyegen ült, két fiával. Gyors lábú struccmadárról, sirályokról, kolompoló tehenekről mesélt nekik.

– Macskáról is mesélj – kérte a nagyobbik fiú.

Macskáról nem mesélt.

Mária elmesélte, hogyan bukfencezik a pandamaci.

– Erdőben olyan madár is lakik, amelyik hangosan nevet. Falevelek is táncra perdülnek tőle.

Anyja odaadta születésnapi ajándékát, harmincezer forintot. Megcsókolta.

A liftben sírt.

Ciffka István kérdezte, hogy vannak unokái, mire van szükségük.

– Nem tudják, milyen a macska.

Fehér köpenyt vett magára, a labiban leült dolgozni. Férje utánament.

– Szomorú vagy. Lepetés?

Felesége nem emelte föl fejét.

– Mesemondó. Mesemondón nem lehet nevetni.

Lemaradt angyalok

Szikrázó Nagy Istvánt szülein kívül mindenki kegyelmes úrnak szólította. Temetésén rengetegen tolongtak. Sírtak férfiak, nők. Sírjára annyi virág, koszorú került, hogy beborította a fejfát is.

Egy asszony, zsebkendővel szája előtt, hangosan fölzokogott. Idétlen hangon kiáltotta:

– Miféle ízléstelenség! Eltakarták a nevét is!

– Hülyéket ordibál – szólt rá valaki. – Kereszt védi drága halottunk feje fölött kegyelmes nevét. Nemcsak mi, Isten is tudja. Esztendő múltán, nyugodjék meg mindenki, márvány sírkövet állítunk. Hollófekete sírkövet állítunk, két oldalán szomorú angyalokkal.

– Igen – mondták férfiak, nők. – Bármily drága mulatság, aranybetűkkel vésik nevét. Szép borostyánt ültetünk. Imádkozunk lelkéért, mert igazi kegyelmes úr volt.

Szalánky Sándor, kit évek óta Köpködőnek hívtak, rendőrségi besúgó volt. Tizedik tripperét kúrálták. Kezét magasra emelte.

– Aki elfelejti, átkozott legyen! Börtönben vacsorázzon!

– Átkozott legyen! – jajdultak föl férfiak, nők. – Haláláig. És azon is túl!

Lassan elindultak. Beszélgettek.

– Mi lesz most a hótiszta özveggyel, egy szem káprázatos szép lányával?

– Valaki gondoskodik hótiszta Violáról – mondta Köpködő. – Aludjatok nyugodtan.

– Ugyan ki? – bámultak rá.

Köpködő a hőségben megigazította nyakkendőjét.

– Valaki.

Villamosra szálltak. Autóba ültek.

Kukacokra hagyták a kegyelmes urat.

Esztendő múltán, Köpködő nem mindennapi káromkodása jóvoltából, hollófekete márvány sírkövet állítottak.

Angyalok, borostyán nélkül.

– Ne haragudj, kegyelmes úr – mondta Köpködő. – Barmok vagyunk mindahányan.

Csak a temető kapujában köpött hegyeset.

Szikrázó Nagy István nyurga, jóképű, szőke, kevés beszédű fiú volt. Szerény. Ha elmosolyodott, igaz, ritkán, mintha fény futott volna ki felhők mögül. Kérgesebb szívű, faragatlan Tisza Kálmán téri cimborák is elmosolyodtak.

Bokszolt. Kitűnően. Leventebajnokságot nyert. Fölfigyeltek rá. Hívták egyesületbe.

Nem ment.

– Rossz üzlet – mosolygott. – Ütök kettőt, kapok egyet. Hol a haszon?

Szerette szüleit. Rajtuk kívül a Vasas futballcsapata, a pénz és Viola, a szótlan, nagyon szép, koldusszegény Viola érdekelte. Karon fogva egymást mentek a térre.

– Lehet, hogy ez szerelem – vitáztak a fiúk. – Sírig tartó, igaz, nagy szerelem. De vajon ők honnan tudják? Ritka, ha havonta szólnak egymáshoz.

– Micsoda marhaság – mondta valaki. – Viola szeme beszél. Ragyog, ha vőlegénye arcára néz.

Hozzátette:

– Vőlegénye szelíd. Nem verekszik. Valaki rossz szót szólna Violához, eltörné állkapcsát.

A fiúk megállapodtak.

– Valódi szerelemhez fölösleges a duma. Elég a szív. Esküvőjükön a pap is meghatódik, amikor Viola féltérden megcsókolja a keresztet. Szép pár szép házassága lesz. Csalásra képtelenek örök szövetsége. Gyönyörű gyermekeik születnek.

– Beszéltek, pofáztok, gondolkodni nem tudtok – szólalt meg Szalánky Sándor. – Szikrázó Nagy apja gazdag, gonosz. Erőszakos. Nem engedi, bárkivel fogadom, parancsszóval tiltja, egy szál fia csórót vegyen feleségül.

– Kitagadja?

– Elbánik vele. Feleségét is veri. Én jól ismerem. Ha megvadul, ocsmányul elbánik fiával is, Violával is.

Szikrázó Nagy István apja pirospozsgás, nagy darab, pocakos, hirtelen haragú, durva ember, jómódú, Teleki téri zsibárus. Becsapott boldog-boldogtalant.

Keresetlen szavakkal támadt fiára.

– Rúgd farba Violát – követelte –, mielőtt én tenném. Nincs szükségünk varrólányra. És megtiltom, hogy minden semmirevaló fickónak pengőket ajándékozz. Az én fiamat ne hívják széltoló, tarháló fráterek kegyelmes úrnak. Ez röhej. Rosszabb a röhejnél. A kegyelmes uraságtól agyvérzést kapok. Hülyébb vagy anyádnál! Siránkozik! Templomba jár! Kegyelmes uram meg pénzt osztogat! Violának apja sincs! Titok, ki gyártotta! Utcaseprő vagy unatkozó baka! Vagyona egy szál bugyi!

– Te katolikus vagy – mondta fia. – Anyám meg én keresztények. Lakást bérelek. Violát feleségül veszem. Anyámat magammal viszem.

Bogdán Mária nyomorúságos lakásukban elmagyarázta egyetlen kincsének, Bogdán Violának:

– Szikrázó Nagy István nem vesz feleségül. Igaz, jószívű kegyelmes úr. Ad annak, aki kér. De le is nézi őket. Nem kedveli a szegényszagot.

Szűk szavú Viola tiltakozott.

– Nem igaz. Feleségül vesz. Fiút szülök. Házasságunk Istennek tetsző lesz.

– Seftelni, csalni fog. Akár az apja. Sok pénz lelket öl.

– Soha nem csal meg. Soha nem csalom meg.

– Te állat. Ostoba liba.

Szikrázó Nagy Gáspár agyvérzést kapott. A Rókus kórházban meghalt. Felesége, mindenki megdöbbenésére, öngyilkos lett.

Viola karon fogva kószált, egyetlen szó nélkül, Szikrázó Nagy Istvánnal a városban.

Alkonyodott, amikor a fiú megszólalt.

– Jó, hogy élsz.

– Élünk.

– Átveszem apám sátrát a Teleki téren. Kiváltottam az engedélyt.

– Mondd, szép vagyok.

– Tudod.

– Mondd, szeretsz.

– Tudod.

– Aludjam nálad?

A fiú ránézett.

– Nem vagyok egyedül. Hallom anyám lépteit.

Szikrázó Nagy Istvánt katonának vitték. Harcolt. Sértetlenül tért haza.

Bogdán Viola annyit mondott:

– Kegyelmes úr, megjöttél?

– Sátrat nyitok. Pénzt keresek. Fiút akarok.

– Híznod kell. Ügyes légy. Másként lányod lesz.

– Akkor elköszönünk.

Viola nézte a fiút.

– Ne félj. Etetlek.

Házasságuk emberhez méltó, példamutató volt. Igaz, keveset beszéltek. Szép szavakat nem ismertek.

Bíztak egymásban. Minden ismerősük mondta, jogosan.

Szikrázó Nagy István noha ügyesen seftelt, sok pénzt keresett, mégsem ragadt rá Teleki téri zsibárusok harsánysága, undorító kivagyisága. Kegyetlensége. Futballmeccsekre járt. Szombat esténként lakásában ultizott.

Viola szendvicsekkel, kávéval kínálta a fiúkat, akik megállapították:

– Szebb, mint lánykorában. Szebb bármelyik szép pesti asszonynál.

És eltűnődtek, ha néha férjével beszélgetnek, vajon miről beszélgethetnek? Viola tartózkodó volt. Megközelíthetetlen. Férje változatlanul kegyelmes úr.

Rövid biccentéssel, villanásnyi mosollyal minden rászoruló cimborájának pénzt adott.

Lenézte őket.

– Nem kell visszaadni. Ne gyalázzatok. Bocsássatok meg nekem. De az sem kötelező.

Vasárnap délelőtt a fiúkkal snóblizott a józsefvárosi csavargók törzshelyén, a Gong eszpresszóban.

Szalánky Sándor sokadik tripperét átkozta.

– Honnan a tudomány, mértani pontossággal minden tripperes nőt megtalálni? – ámultak a fiúk.

Szalánky sápadtan, szokása ellenére, hallgatott.

– Sóher vagy? – kérdezte Szikrázó Nagy István.

– Nem sokáig.

Szikrázó Nagy István száz forintot adott neki.

– Kegyelmes úr, tíz napon belül visszaadom.

Nem adta vissza. Két társával betöréses lopásért évekre ítélték.

– Szegény – mondta Viola.

Fiatal lány kora óta ismerte a bolondos, nagy dumájú fickót.

– Kijön. Adok neki ruhát, cipőt. Talán kitart, amíg szabadlábon lesz.

Asszonyára nézett.

– Fiút akarok.

– Isten majd megsegít. Csókolhatod a popsiját.

Viola anyja meghalt. Temetése után, egyetlen könny nélkül, annyit mondott férjének:

– Ketten maradtunk. Vigyázzunk egymásra. Senki ne rondítson életünkbe. Ígérem, fiad rád hasonlít.

Már újra szovjet aknavetők, tankok lőtték Budapestet. Vészbírók sietve küldtek börtönbe, akasztófára agyonkínzott embereket, amikor Szalánky Sándor kijött börtönéből.

Szikrázó Nagy István ruhát, cipőt, kabátot adott neki. Elmondta, sokan kerültek börtönbe.

– Tucatnyi srác halt meg közülünk az utcán. Reisz Zolit fölakasztották.

– A Zumit?

Szalánky kézfejével törölte meg szemét.

– Szerencsére nem nyitották ki börtönömet. Becsületes közbűntényes maradtam.

Ócska, engedélyezett kártyalebuj főnöke lett. A játék tisztaságát ellenőrizte. Elég jól keresett. Csinos, primitív szeretője volt.

A fiúk állították, Szalánky tégla.

Szikrázó Nagy rákérdezett.

– Beszerváltak?

– Természetes.

– Politikára?

– Zsebesekre. Tolvajokra.

Hallgatott egy percig.

– Csalókra.

A fiúk nem féltek Szalánkytól.

– Köpködjön nyugodtan. Csak nehogy előbb-utóbb megkéseljék.

Szikrázó Nagy István házassága változatlanul töretlen volt. Oly ritka, szívet melengető, hogy bámulták.

Vörös Imre autófényező, szenvedélyes horgász, akit a fiúk Pecásnak szólítottak, kijelentette:

– Ilyet nem látott a világ. Viola szeme ragyog, mint fiatal lány korában, ha férjére néz. Ha meghalna, beszívná a gázt.

– Vagy nem – mondta Szalánky. – Vagyona van. Nagy vagyona. Cukrászdában üldögélne.

– Férje nélkül nem tudna élni.

– Fogjál halakat – tanácsolta Szalánky. – Máshoz nem értesz.

Viola lányt szült. A keresztségben Erzsébet nevet kapott.

Esztendők röpültek, Erzsébet egyre jobban hasonlított apjára. Rajongásig szerette.

Viola mosolyogva nézte őket.

Erzsébet húszévesen szerelmes lett, de fülig, egy jóképű, fiatal gépészmérnökbe. Megházasodtak. Lakást, bútort kaptak nászajándékba. Erzsébet megcsókolta apját. Nevetett.

– Köszönöm, kegyelmes úr.

– Férjedet kedvelem. Légy becsületes, mint anyád.

Erzsébet tiszta szemmel nézte őt.

– Úgy lesz.

Szikrázó Nagy István széklete véres volt. Napról napra véresebb. Kórházban vizsgálták, alaposan. Kinyitották hasát, azonnal összevarrták.

– Gyomorrák. Teljes áttét – mondta a sebész. – Vigyázzon, a férje ne tudja meg.

Viola bólintott.

Szalánky a beteg ágya mellé ült.

Szikrázó Nagy egyszer nyitotta ki szemét. Mosolyogni próbált.

– Pont nekem kellett beleesnem.

Délután meghalt.

Temetése után Erzsébet majd mindennap anyjához ment. Egy alkalommal magas, sovány férfi ült a fotelban. Cigarettázott. Elköszönt.

– Szeretőd?

– Januárban lesz tíz éve.

Leültek. Hallgattak.

– Te anyám vagy?

– Valaki megszült.

Erzsébet fölállt. Igazított ruháján.

– Anyád lánya. Villanyszerelőd hogy van? – kérdezte Viola.

Nézték egymást.

– Hetenként kétszer ágyába bújsz.

Erzsike lassan bólintott.

– Anyám lánya vagyok.

Mosolyogtak.

Ablakuk nem zörren

Juhos Péterné harmincöt évesen temette el férjét. A frissen hantolt sírnál annyit mondott:

– Ma rossz napom van.

Mindenki tudta, özvegy Juhos Péterné nem cinikus. Nem afféle olcsó teremtés. Féltették. Gyanították, hátralevő életében minden napja rossz nap lesz. Nem csupán azért, mert érzékeny volt, rossz hangsúllyal mondott mondattól is megrezzent. Nem csupán azért, mert férje magas, jóképű férfi volt, hiszen sok magas, jóképű férfi él Budapesten. Becsületes. Dolgos. Ápolt. A valódi, valóságos gond az volt, elvesztette, amire oly ritka rátalálni. Páratlan, tiszteletet teremtő szerelemmel szerették egymást.

– Miért nem boldogok az emberek? – kérdezte időnként fényes szemmel az asszony.

Férje ilyenkor mosolygott. Magához ölelte. Komoly hangon, igaz hittel válaszolta:

– Sietnek. Megelégszenek a megvásárolhatóval. Nem ismerik a megvásárolhatatlant. Valódi szerelmet, amely nem ágyban, nem szavakban születik. A lélekben.

– Szavak lehetnek szépek.

Férje megsimogatta arcát.

– Sokan szavaikat arra használják, hogy gondolataikat elfödjék. Arra figyelj, de mindig, amiről hallgatnak.

Juhos Péter csontsoványan, kórházi ágyon, halála előtt néhány nappal is asszonyára mosolygott. Dicsérte szépségét. Köszönte fénylő szemét. Nyugtatta, ne féljen. Utaznak még messzi tájakra, csodálnak múzeumokat, fürdenek tenger vizében, puha homokon ölelik egymást. És mesélt törpe póniról, aki panaszkodik. Vacsoránál nem éri föl az asztalt.

Fáradt volt. Gyönge. Pillanatra lehunyta szemét. Majd így folytatta:

– Lehet, egyedül utazom. Talán ott is akad könyv. Hosszú útra könyvtárnyi. A síromnál rossz napod lesz. Könnyed ne pottyanjon. Amíg nem találják meg az örök élet titkát, semmi értelme. Óvlak. Ha butaságot csinálsz, hozzád méltatlant, éjszaka ablakodat zörgetem. Figyelmeztetlek.

Özvegy Juhos Péterné nem sírt. Fodrászhoz járt. Csinosan öltözött. Ismerősei állították, ritka kemény lelkű asszony. Beszélget, mosolyog, hangja természetes. Szemén sem látni szenvedést. Mindenkivel, senkit nem sértve, háromlépésnyi távolságot tartott. Férfiak tapasztalták, megközelíthetetlen. Egyikükre mosolyogva rászólt: ugyan mit akar tőle? Barátnője férje. Elvégre mégsem állatok. Asszonyok társaságában, ha erotikus téma került szóba, hallgatott.

Egy alkalommal barátnője megkérdezte, meddig akar apácaéletet élni?

– Amíg nem leszek szerelmes – válaszolta.

– Akkor életed fogytáig. Mert halott férjed emlékébe vagy szerelmes.

– Álmomban velem van. Meséket mesél. Néha mulatságosakat. Törpe póniról, aki panaszkodik. Nem éri föl az asztalt.

– És reggel?

– Mosolygok. Várom az éjszakát.

Barátnője csöndesen, óvatosan kérdezte:

– Tested nyugton hagy?

Az özvegy más témára terelte a szót.

Nők, férfiak, minden ismerőse féltette, szerette e magányos, soha nem panaszkodó, gyönyörű asszonyt. Bámulták hollófekete haját, világoszöld szemét, feszes bőrű nyakát, hullámzó keblét ruhája alatt. Vitáztak életén. Sokan állították, természetellenes viselkedése árát adja. Besavanyodik, hallucinálni fog valószínűleg.

– Sokáig nem bírja. Eltűnik mosolya – mondta egy férfi. – Nyelhet altatót. Fölzokog ágyában. Öngyilkos lesz.

Bólogattak.

– Nem hiszek romantikus marhaságokban – mondta az özvegy barátnője. – Holt a holtaké. Elporladnak. Aki él, éljen úgy, ahogy fiatal, egészséges nőnek élnie kell.

Többen tanácsolták, beszéljen vele okosan, türelmesen, mielőtt jóvátehetetlen bajt okoz magának.

– Kerítsen szeretőt. Talál minden ujjára. Menjen férjhez. Válogathat. Oly szép. Kívánatos. Nem akarunk viaszsárga, lezárt szemű nőt nézni. Ravatalához koszorút vinni.

Barátnője megijedt.

– Beszéltem vele. Szeretettel. Türelemmel. Lelke van. Bazilikánál nagyobb.

Egy asszony ráförmedt.

– Akkor beszélj vele durván! Rámenősen! Nem a halál menyasszonya! Ereiben egészséges vér folyik! Vegye le szeméremövét! Van ágya, lepedője. Nem kell koporsóba feküdnie.

A barátnő szabadkozott.

– Mosolyog. Hangosan nevet. Fölösleges minden szó. Állítja, soha nem öli meg magát.

De a következő napon beszélt barátnőjével. Nem teketóriázott. Durván, ahogy elvárták tőle. Szeméremövről. Lezárt szemről. Ravatalról. Koszorúkról.

– Mire vársz? Arcod, tested csodálnivaló!

Az özvegy mosolygott.

– Négy férfival ágyba bújtam. Mindegyik ámult testemen. Azután a lélektelen tornagyakorlatok. Aerobik. Nevethetnékem támadt. Nevettem, nevettem, pedig nem akartam megalázni őket. Hiába erőlködtem, képtelen voltam abbahagyni.

– De miért nevettél?

– Ha sírok, könnyem pottyan. Azt nem szabad. Olcsó ostobaságokért bemocskolni a könnyeket. Inkább nevetek. Nem zördül ablakom.

– Ablakod? Miért zördülne ablakod?

Az özvegy gondolkodott.

– Temetőben voltam. Friss virágot vittem. Este ágyba bújtam. Sokáig nevettem.

Barátnője keserű lett.

– Baj van, szép asszony. Beteg az agyad, Eszter. Nevetésed rejtély. Zabálj mérget, igyál fagyálló folyadékot, teli pohárnyit. Szirénázhat mentőautó. Tanulok tőled. Temetésed vidám lesz. Hasamat fogom a röhögéstől.

Az özvegy nevetett.

– Talán akad férfi, aki újra megtanít sírni. Akkor boldog leszek.

– Kemény öklű? Naponta alaposan megver?

– Akinek minden szava simogat. És szavai mögé nézhetek. Akkor ablakomtól nem félek. Ha szél zörgeti, nyugodtan potyoghat könnyem. Mert tudom, csak a szél bolondozik.

Barátnője cigarettára gyújtott.

– Nevetséges vagy. Nevess, amíg élsz.

– Fogok még sírni. Elázik párnám. Kivárom. Megérdemlem.

És egy éjszakán sírt. Hullottak könnyei. Kivárta. Megérdemelte.

Kamaszfiú gördeszkán, akaratlanul, a járdán meglökte őt. Férfi segítette talpra állni, kezébe adta retiküljét.

– Köszönöm – mondta az özvegy.

A férfi fölhúzta két vállát.

– Nincs mit. Térdét majd jódozza be.

Udvariasan biccentett, indulni készült. Az asszony váratlanul kérdezte:

– Nem akar velem ebédelni?

A férfi hallgatott.

– Felesége várja?

– Temetőben. Két éve.

Szótlanul mentek utcányit.

– Vasárnap bemutatnám egy sírkőnek. Engem is várnak.

– Miért nevet?

– Maga tud sírni?

– Ó, igen. Elég gyakran. Ha valaki megtanítana nevetni, talán magamra találnék.

– Lássunk hozzá – mondta az asszony. – Ha maga nevet, én sírok, értelme lesz életünknek.

Színházba jártak. Étteremben vacsoráztak. Jóformán észre sem vették, mikor kezdték tegezni egymást. A férfi nem ment Eszter lakására, az asszony nem szorgalmazta. Féltek, elhibáznak valamit, amit nem szabad elhibázni. Egyre őszintébben beszélgettek, nem rejtették szavak mögé gondolataikat. Csak halottaikról nem ejtettek szót. A temetőbe külön jártak. Egy alkalommal így szólt az asszony:

– Lehet, hogy szeretlek. Két bolond, bolond mesében. De még nem tudsz megríkatni.

– Dehogynem. Beszéltem szakorvossal, fölírt műkönnyeket. Este szemedbe csöpögtetem, reggelre átázik párnád. Te nem tudsz megnevettetni. Elhagylak.

Az asszony ijedten nézte őt. Könnyes szemmel.

– Nem mész el. Soha. Van mókusszőr ecsetem. Ha kell, hajnalig csiklandozlak. Fuldokolsz a nevetéstől. Mellettem. Ágyban. Halálunkig.

Két éve házasok. Nevetnek. Sírnak. Temetőbe külön járnak. Boldogok. Műkönny, mókusszőr ecset nélkül.

Ablakuk nem zörren.

Össztűz

Csiki Jenő régóta nyugdíjas, alacsony, pocakos, kopasz, nyolcvankét esztendős, hunyorgó, rövidlátó, hirtelen haragú, lúdtalpas. Olyan csudasággal áldotta-verte sorsa, melyet felesége állandó jajszava kísért. Nevezetesen: naponta kétszer ágyba kergeti az asszonyt, hasára mászik, hangosan szuszog. Röhögött, fulladásig röhögött valahány szomszédjuk, ismerősük.

Néhány asszony tanácsolta:

– Ne szenvedj. Inkább birkózz vele. Teperd padlóra. Ha örökmozgó, ott mozogjon egyedül.

– Dühös ember, vadember – zokogott Juliska, a feleség. – Káromkodik, ordít. Fül reped tőle.

– Ha padlón van, fejbe kell rúgni. Kétszer-háromszor.

– Jaj, nem úgy van! Fölpattan! Hasamra ugrik! Pocakja alatt halok meg!

– Főzz neki tésztát. Szórj rá rengeteg sok mákot. Talán lelombozódik.

– Minden nap nem eszik mákot. És ha enne, akkor is hasamon működne!

Fölzokogott.

– Ördöggel házasodtam! Nyolcvankét éves ördög gyilkol meg ágyamban.

– Rúgd ki alóla a hokedlit. Ha talpra áll, beszélj orvossal.

– És mit mondjak? Örökmozgó férjem van? Kinevet, és pofámról lesül a bőr.

– Juliskám, orvos nem nevet ki. Orvos gyógyít. Juliskám, naponta kétszer veszélyben vagy. Segíteni fog.

Juliska sikoltott.

– Tegnap háromszor! A televízióban emberek beszéltek. Kikapcsolta! És harmadszor nyomorgatott!

Negyvenéves asszony így szólt:

– Érthető. Férjem is hasznosabban tölthetné idejét, mint okoskodó embereket hallgasson.

Juliska kiáltott.

– Össztűz! Ágyban! De pompás! Nagyszerű! Kölcsönadom férjemet! Tíz évre! Majd nézem, hogy mész le a lépcsőn!

– Mosolyogva, Juliskám! Három tornamutatványért asszony még nem lett öngyilkos.

– De én igen! Vagy megölöm!

Juliska átment a körzeti rendelőbe. Fehér hajú, értelmes, szelíd főorvos szeretettel kérdezte:

– Mi baj van, Juliskám?

– Hetvenöt éves vagyok.

– Az nem betegség, Juliskám.

– Naponta kétszer kinyomják belőlem a szuszt. Van gyógyszere?

– Miről beszél, Juliskám?

– Férjemről. Ha van gyógyszer, jó. Ha nincs, férjemnek pusztulnia kell.

– Férjének mi baja?

– Egészséges disznó. Össztüzet játszik. Nem rózsaszínű zakóban, hanem mezítelen pocakkal. Nem bájvigyorral, hanem hörög, szuszog.

Sírva fakadt.

– Tessék őt miskárolni! Sógorommal lefogjuk. Doktor úr előveszi a bicskát!

A főorvos megkérte, mondjon el szépen, nyugodtan, részletesen mindent.

Juliska, ha nem is nyugodtan, de elmondta.

– Férjem, átkozott, vén marha férjem pillanatok alatt ledobja magáról gönceit. Erős hangon kiáltja: Össztűz! Le a bugyogót! Gömbölyű pocakjával hasamon szánkázik, naponta kétszer, ha nagy a buzgodalma, virgonc pöcsével háromszor is. Iszonyatos pokol, rosszabb kénköves esőnél.

A főorvos figyelmesen hallgatta.

– Segítsen, doktor úr! Van itt olló, kés! Írjon föl folyadékos gyógyszert, akár liternyit. Tölcsérrel szájába töltöm!

A főorvos csöndes, komoly hangján elmagyarázta, megérti nem mindennapos szerencsétlenségét, de nem tehet semmit. Eskü kötelezi, embernek nem árthat. Férje egészséges. Sok férfi irigyelheti. Jönnek, panaszkodnak huszonéves, farmerruhás, impotens fickók. Azoknak ilyen-olyan gyógyszert ír, némelyiket injekciózza, másokat idegosztályra küld.

– Juliska, ők betegek. Nem könnyű gyógyítani őket. Sokukat nem is lehet. Gondoljon feleségükre.

– Két elmeszesedett térdemre gondolok! Szétrakott lábbal csillagokat látok!

Az orvosírnoknő kérte, ne sírjon.

– Juliska néni, asszonysors. Ha férj kéri, adni kell.

Juliska rátámadt.

– Fogd a szád, Boriska! A legkisebb unokám idősebb nálad. Nálad egy kamatyolás jópofa játék. Nálam sírógörcs.

A főorvoshoz fordult.

– Össztűz! Kész! Segítsen! Ez jajkiáltás! Rajtam röhög a város! Pohár vizet a kezébe kell adnom! A klotyó mellé pisál! De azt tud! Azt tud! Ravatalomon is hasamra mászik!

Másnap a főorvos meglátogatta őket. Csiki Jenő bámult.

– Mi szél hozta, doktor úr?

– Itt jártam a szomszédban. Benéztem magukhoz.

Csiki Jenő nevetett.

– Egészséges vagyok. Feleségem szerencsés. Nem kell neki húsvétot várni. Locsolom naponta kétszer.

A főorvos megmérte felesége vérnyomását, meghallgatta szívét, kopogtatta hátát. Két karját, két térdét, nyakát mozgatta. Recsegtek, ropogtak. Tanácsolta, fizikoterápiára menjen. Ír beutalót.

– Mi szükség rá? – kérdezte Csiki Jenő.

– Meszesedik. Előbb-utóbb mankóval jár. Elmúlt hetvenéves.

Csiki Jenő legyintett.

– Anyám kilencvenhat évesen lépcsőkön futott. Ahány padra leült, mindenki menekült. Tíz perc alatt kiürítette a Tisza Kálmán teret. Ha templomba lépett, a pap elnémult. Dunába köpött, megdöglöttek a halak. Gombát hozott, kidobtuk.

Mosolygott.

– Gonosz volt. Páratlanul. De micsoda fizikum! Három hétig röhögve mondta kórházi ágyán minden orvosnak, ha ciánt nyomnak seggébe, akkor sem döglik meg. Lefutott két emeletet. A kertben röhögött utoljára.

A főorvos becsukta táskáját. Kérte, vigyázzon feleségére.

– Nem vagyunk egyformák. Juliska fizikuma más, mint megboldogult édesanyjáé.

Csiki Jenő elmagyarázta, ha fiú születik, Isten megajándékozza hatszázötvenezer tölténnyel. Az ember kilövi őket.

– Nekem maradt néhány évre való. Ha mankó, mankó. Ágy mellé tesszük. Gatya le! Össztűz!

Juliska kísérte ki a főorvost.

– Ha egyik vesémet kioperáltatom, segítene?

A főorvos csöndesen válaszolt.

– Attól még férje lövöldözik.

Férje már alsógatyában várta őt.

– Vetkőzni, Juliskám!

Juliska följajdult.

– Jenő, nem bírom!

– Házasodtál! Esküt tettél! Holtomiglan, holtodiglan!

– Hatszáz évvel ezelőtt! Unokád is aggastyán.

Csiki Jenőt nyugdíjas szomszédai ugratták. Örökmozgó pocakosnak nevezték.

– Lihegünk, működünk. Pár száz gyermeket termelünk.

– Beteg ember beteg – mondta Csiki Jenő. – Elpocsékoltátok a muníciót, piruljon arcotok. Zabálhattok szalonnás rántottát, ablakon kidobott pénz.

Öregasszonyok jósoltak.

– Ha meghal, combjához kell ragasztani pöcsét, másként nagy csúfság lesz. Nem lehet rátenni a koporsó födelét.

A negyvenéves asszony, rövid irhabundában, megállította őt.

– Hogy van, Jenő?

Csiki sóhajtott.

– Hatvan éve nem tudom megszokni a lúdtalpbetétemet.

– Férjem Bécsben van. Osonjon be hozzám. Levesszük a csúf cipőt.

Csiki Jenő megdöbbent.

– Nem csalom meg feleségemet. Jövő héten karácsony. Reggel össztűz, ebéd után össztűz, gyertyagyújtás előtt és vacsora után repeta.

– Jenő, maga az eleven csoda.

– Irigyel sok vén trottyos.

Tavasszal beütött a bánat.

– Csak egyszer tudok, Juliskám.

Juliska nézte férje könnyes szemét.

– Jenő, nem baj. Olyan jól csinálod.

Kikászálódott ágyából. Hóna alá vette két mankóját.

– Múlik az idő. Lassan megöregszünk.

Nem volt könnyű

Szögvágó Béla alig múlt tizenöt éves, amikor szomszédasszonyuk váratlanul, kora tavaszi délelőttön, homályos, mesébe illő, iciri-piciri konyhájukban megfosztotta szüzességétől. Nem zúgtak harangok, nem pendült szó. Csók sem született. Az asszony nem teketóriázott. Fölhúzta szoknyáját, alatta nem volt bugyi. Tett, amit tett, majd sietve megmosta arcát a vízcsapnál. Igazított haján.

– Szép legény, kedvemre való szerszámod van. Meglátod, döglenek érted a nők.

És távozott.

Nyugtalan, ébren töltött éjszaka után találkozott másnap a körfolyosón a csodát teremtő szomszédasszonnyal, aki nevetve barackot nyomott fejére és továbbment.

A fiú állt, bámult.

– Ez igen – mondta. – Egyszer egy az egy. Mit jelent a szerelem?

Jó eszű, korát meghazudtolóan értelmes, vidám természetű fiú volt. Este anyja a mesebeli, iciri-piciri, annál is parányibb szobában az anyák kifinomult, megmagyarázhatatlan ösztönével figyelte szeme sugarát, egyetlen fiát. Óvatosan, szelíden kérdezte:

– Ki bántott? Mi bajod?

A fiú nem válaszolt. Iciri-piciri sezlonján ült, lavórban lábát áztatta. Körmét vágta.

– Furcsa vagy – mondta anyja. – Soha nem hazudtunk egymásnak.

Fia megtörölte lábát, papucsba bújt. Anyját rajongásig szerette. Magához ölelte.

– Attól tartok, férfi lettem. Ez furcsa. Édesanya, ne kérdezz tovább. Sebesült vagyok.

Nézték egymást.

– Édesanya, nem baj. Ne félj, kiheverem.

Anyja később annyit mondott:

– Akármi történt, egyetlen fiam, lelkedet, szívedet őrizd meg tisztán halálod percéig.

– Így lesz, édesanyám.

Leoltották a villanyt a mesebeli, iciri-piciri szobában, mielőtt aludni tértek, mert szemérmesek voltak.

– Galamb vergődött az udvaron. Szárnyát törte. Kezemben meghalt. Selyempapírba csomagoltam, elástam – mondta a fiú.

– Jó fiam vagy. Ügyes. Szorgalmas. Idővel megházasodsz. Feleséged vigyáz rád, gyermekeidre.

Szögvágó Béla vastag, mutáló hangján fölröhögött.

– Soha! Szoknya föl! Ennyi! Mossák meg a pofájukat!

– Egyszer én is meghalok. Veled mi lesz?

A fiú igyekezett visszafogni könnyeit. Sikertelenül.

– Akkor kész! Nélküled másodpercig nem élhetek!

És a mesebeli, iciri-piciri szobában mindketten hallgattak.

Szögvágó Béla magasra nőtt. Jóképű, izmos legény volt. Vízilabdázott.

A lányok rajongtak érte.

Ha nyáron, bronzbarnán, atlétatrikóban megjelent a téren, szebbnél szebb lányok, asszonyok dongták körül. Nem udvarolt nekik, nem teketóriázott. Ágyba bújt velük, tett, amit tett. Másnap levegőnek nézte őket.

Nagy galeriban töltötte éveit. A belevaló srácok között csak egy barátja volt, testvérként szerették egymást. Balla Károly, aki gyakran üldögélt a mesebeli, iciri-piciri konyhában.

Szögvágó Béla orvosi műszerész lett. Merész terveket szőtt. Üzletet nyit, alkatrészeket javít, cserél, árul. Minden szépet, jót megvásárol anyjának. Balla Károly figyelmeztette, üzlethez, áruhoz pénz kell. Sok pénz. Ne álmodozzék.

– Keféld a nőket, ingyen van.

Szögvágó elmondta, a strandon megismerkedett egy magyar-történelem szakos tanárnővel, aki meghívta uzsonnára.

– Állok rendelkezésére, tanárnő úrnő kérem – mondtam, és keféltünk este nyolcig.

– Találkoztok?

– Minek? Működjék a férje.

– Ebből egyszer baj lesz. Nyakon csíp egy kétméteres, százkilós férj.

– Az asszonyok óvatosak. Nekem nem kell félnem. Csak vetkőznöm.

Nevetett.

– Különben is, ha baj van, mindig feleségüket verik meg.

– És ha te kapod rajta asszonyodat?

– Nem házasodom.

– És ha szerelmes leszel? Fülig?

– Akkor tökön szúrom magamat.

Szögvágó Béla szerelmes lett, sok-sok esztendő múlva. Fülig.

A galeri első hősi halottja Prágai Laci volt. Voronyezs környékén temették el. A fiúk elnémultak.

Balla Károly együtt bujkált Szögvágóval, jóformán el nem váltak egymástól. Szögvágó kalapja alatt hordta revolverét. Barátja röhögve kérdezte, mire jó?

– Ha motoznak, ott nem keresik – válaszolta.

Mindig kerített magányos asszonyt, kefélte. Balla Károllyal néhány napig ott húzódtak meg. Balla Károly egy alkalommal kijelentette:

– Csúf dolog. Lelketlenség.

– Szarom mindenkire. Egyetlen nő érdekel, édesanyám.

– Te megkettyintenéd a feleségemet is.

Szögvágó bólintott.

– Unalomból. Ha hülye vagy és házasodsz.

Megsimította borostás arcát.

– Feleségedet tisztelném. Barátom vagy.

A háború után is minden szabad idejüket, ha Szögvágó nem hancúrozott valamilyen szép nő ágyában, együtt töltötték. A mesebeli, iciri-piciri konyhában Szögvágó elmondta, áramszünet volt a nyomdában, hazajött a férj, ágyban találta feleségével. Kirúgta őt.

– Másnap, hatalmas monoklival szeme alatt, lakására hívott az asszony. Közölte, nincs minden nap áramszünet.

– Nem normális – mondta Balla Károly. – Ilyen kockázatot ép ésszel nem lehet vállalni.

Nevetett.

– Egy biztos. Tőled Budapesten szép nő nem marad szárazon.

– Igyekszem, jól élek. Míg mozogni tudok. Ha nyolcvanéves leszek, párnát teszek fejem alá, ők mozognak.

Komolyra fordította a szót.

– Félárvák vagyunk, igaz. De él édesanyánk. Nincs olyan szép testű nő, akitől ezredrésznyi szeretetet kapnánk.

Ötvenhat után Balla Károly édesanyja meghalt. Szögvágó az anyja főztjét vitte neki. Este beültek a Gong eszpresszóba, beszélgettek a fiúkkal. Brinzás is villanyszerelő volt, mint Balla Károly. Ha fusi munkájuk akadt, együtt vállalták. Este, tíz óra tájt, Balla és Szögvágó együtt ment el, Szögvágó a kapuig kísérte barátját. Gyakran panaszkodott, gyomra fáj.

– Időnként bármit zabálok, kihányom. Anyám nem tud semmiről. Ne szólj neki.

– Menj orvoshoz – kérte Balla, mosolyogva, ijedten hozzátette –, mielőtt szép asszony ágyába rondítasz.

Szögvágó legyintett.

– Hajszolom magam, de mint egy állat. Üzletet akarok nyitni. Kezem remeg, szemem vibrál, sehová nem járok. Megtakarított pénzem ötezer forint.

– Mindegy neked, kit kefélsz. Kefélj tudós asszonyt, kérj pénzt minden numeráért. Becsületes munkával senki nem jut ötről hatra.

– Nem vagyok strici – felelte Szögvágó.

Vasárnap temetőbe mentek. Virágot vittek Balla Károly anyja sírjára. A mesebeli, iciri-piciri konyhában ebédeltek. Szögvágó kijelentette, szarik az üzletre. Anyjának vesz egy kisméretű fridzsidert meg egy kis képernyős televíziót. Arra talán elég a pénze.

– Apró sámlikat is vásárolj, hogy elférjünk. Legyen mire ülni – tanácsolta barátja.

Délután moziba mentek, este a Gong eszpresszóba. Balla Károly életében először fél deci konyakot ivott, beszélt zagyvaságokat. Magyarázta, megbolondul egyedül.

– Egész éjjel hallgatom a rohadt macskák nyávogását.

Szögvágó belekarolt, hazakísérte.

Balla Károly hónappal később feleségül vette Répáss Etelt.

A fiúk megdöbbentek, amikor meglátták. Uralkodtak magukon, udvariasan bemutatkoztak a gyors- és gépírónőnek.

Ijesztő jelenség volt Répáss Etel. Rémmesékben olvasható, ijesztő, gonosz mostoha. Alacsony volt, deszkánál laposabb, sárga lófogakkal. Orrán, mely fél ökölnyi volt, fekete keretes szemüveget viselt. Megmagyarázhatatlan okból szaporán pislogott. Fekete haja kisfiúsra vágva. Két jókora füle elállt, úgy tűnt, nem is az övé, tréfából ragasztották oda.

Amikor Balláék elmentek, a fiúk sokáig hallgattak. Később egyikük annyit mondott:

– Különös képződmény.

Szögvágótól vártak magyarázatot.

– Én is először láttam Répáss Etelt, hírét sem hallottam eddig. Barátom sokat szenvedett egyedül – mondta csöndesen. – Nem minden a külső. Balla Károly nem idióta, tudja, mit csinál. Asszonya gondoskodik róla. Akármilyen, barátunk feleségét tisztelni kell.

Akkor még nem tudta, mi vár rá.

Cifra komédia kezdődött.

Répáss Etel kirekesztős játékba kezdett. Nem túl árnyaltan, nem is ügyetlenül hergelte férjét, minden fiúról rossz véleménye volt. Primitívek. Egy embert gyűlölt, szívéből gyűlölt. Szögvágót. Sokáig nem tudott megmérkőzni vele. Férje, bármilyen szelíd volt, ha őt szóba hozta, szapulta, ráförmedt.

– Fejezd be.

Mégis Répáss Etel győzött.

Brinzás fusi munkát szerzett, otthonában várta Balla Károlyt. Répáss Etel kávét főzött.

– Szögvágó mocskos alak – mondta –, kanosan nézett rám.

Brinzás nem értette, amit mond. A szavakat sem.

– Ízléstelenkedett? – kérdezte. – Ajánlatot tett? Esetleg megsimogatott?

Répáss Etel lófogával nevetett.

– Olyan nincs. De kanosan néz rám. Éppen elég.

– Ne mondj ilyent férjednek – kérte Brinzás. – Ez csupán félreértés lehet. Gyerekkori barátok, szeretik egymást, testvéreknél jobban.

– Igaz barát nem néz kanosan barátja feleségére – mondta Répáss Etel.

Brinzás addig könyörgött, míg megígérte, nem szól férjének.

Este, ágyban, elmondta.

– Szögvágó kanosan néz rám. Nem akarok nagyobb feneket keríteni a dolognak, mint amennyit megér. De nem tagadom, fáj nekem.

Szögvágó többször kérdezte barátját, mi baja vele, de választ nem kapott, csak jeges tekintetet. Egyedül Brinzás tudta, mi történt. De ő hallgatott. Az egészet nem értette.

Szögvágó Béla szerelmes lett. Fülig. Megkérte a szép lány kezét. Anyja boldog volt. Balla Károllyal akkor már nem voltak beszélő viszonyban. Ha találkoztak, barátja hűvösen biccentett. Mennyire fájt Szögvágó Bélának, csak anyja meg menyasszonya tudta. De Balla Károly hideg gyűlölete okáról, noha beszéltek erről a mesebeli, iciri-piciri konyhában, senkinek sejtelme sem volt.

Szögvágó száján szép szavak születtek, noha gyomra egyre élesebben fájt. Időnként a krumplipürét is kihányta. Menyasszonya kérte, beszéljen barátjával. Ha másként nem, legalább telefonon hívja föl. Végül fölhívta. Répáss Etel vette föl a kagylót.

– A barátommal szeretnék beszélni.

– Azt mondod, Szögvágó, a férjem szemét?

Szögvágó megdöbbent.

– Miket beszélsz?

– Megismétled? És hogy a férjem állat? Szemét állat?

– Add át, kérlek, a telefont a barátomnak.

– Tehát a barátod primitív barom?

Szögvágó hallotta barátja hangját.

– Küldd el a francba és tedd le a kagylót.

Letette.

Menyasszonya kérte Szögvágót, ne eméssze magát. Értelmetlen. Ez az egész megfejthetetlen.

Szögvágó a kerületi tanácsban járt. Elmondta, mesebeli, iciri-piciri lakásban lakik édesanyjával. Húsz éve kérvényeznek nagyobb lakást, nem voltak türelmetlenek. Most kérve kéri, segítsenek. Házasodni akar. A tisztviselőnő megértette őt. Ígérte, segít. De több gyermekes szülők várnak lakásra. Forduljon hozzá bizalommal esztendő múlva.

A János kórházban gyomrát operálták. Anyja, szép menyasszonya közel három órán át várakozott a folyosón. Brinzás szólt Ballának, barátja szarul van.

Balla vállat vont.

Répáss Etel annyit mondott:

– Legalább békén hagyja a tisztességes asszonyokat.

A fiúk csokoládét, süteményt, üdítő italokat vittek Szögvágónak, aki csöndesen kérdezte, Balla Károly vajon elmegy-e a temetésére.

Amikor csontsoványan hazakerült a mesebeli, iciri-piciri lakásba, ember többé nem bírt vele. Menyasszonya könyörgött, költözzék hozzájuk.

– Nem hagyom magára az anyámat. Joga van nevelni unokáit.

Mint aki eszét vesztette, csápolt két karjával, ordította, joga van a boldogsághoz. Őrjöngve átkozta Istent, elvékonyodott arcával, kidülledt szemmel, rettenetes gyűlölettel a kommunistákat.

– Elegem van a hazugságaikból! A rohadt, hazug dobozukból!

Kikapcsolta a televíziót és elzuhant. Az anyja fölé hajolt. A parányi sámlin ülő menyasszonyra nézett.

– Nem szenvedett – mondta.

Balla Károly nem ment a temetésére.

Répáss Etel áradozott.

– Oly jó, hogy egymásra találtunk. Oly jó, hogy igazi férfival élek. Oly jó így kettesben. Oly jó, hogy eljutottunk idáig.

– Nem volt könnyű – gyújtott cigarettára Balla Károly.

Pártot alapít

Pikholz Ernő, vékony derekú, majd két méter magas, csupa izom legény, jó esztendeje gyógyíthatatlanul, fülig szerelmesen, suta szavakkal udvarolt Virágos Máriának. Feleségül kérte. Későn. A lány akkor már mást szeretett.

– Meg akartam mondani neked. Nem tudnék, nem is akarnék nélküle élni. Gondolatban, álomban sem.

– Mindent megszerzek – mondta Pikholz. – Lopok. Már két láda különféle szerszámom van. Gondosan zsírpapírba csomagolva. Még öt ládányit begyűjtök. Pincehelyiségben lakatosműhelyem lesz. Szülsz fiút, lányt. Filléres gondok nélkül fölneveljük őket.

A lány nézte őt, fejét csóválta.

– Nem szeretlek. Tudom, szorgalmas vagy. Ügyes. Lopj, amennyit tudsz. Hordd haza az egész műhelyt. Soha nem tudnék ágyadba feküdni.

Pikholz két jegygyűrűt mutatott.

– Egyiket ujjadra húzom. Másikat a magaméra. Fiút szülsz nekem. Kigondoltam, másként nem is lehet.

– Elég a marhaságból. A második emeleten lakik Árva Ilona. Kedvel téged. Szebb nálam, alakja jobb. Mos, főz, takarít. Szül neked gyereket.

– Téged szeretlek.

Gondolkodott.

– Ne félj, nem leszek öngyilkos. Most elmész. Nem halok bele. Kocsmázni sem fogok. Gyűjtöm a szerszámokat. Dolgozom. Várok. Ha ideje jön, szeretni fogsz.

– Soha! Ne várj! Nem vagyok riherongy! Vagy szeretek, vagy nem. Párnámat rágnám szét undoromban ágyadban.

Pikholz fennhangon tervezett.

– Néhány ládát még megpakolok szerszámmal. Talán egy esztendő, talán kettő. Akkor meggyűrűzlek.

A lány nevetett.

– Postagalamb leszek. Elröpülök.

Ingerülten hozzátette:

– Fejezzük be! Ne kujtorogj utánam! Nem akarlak minduntalan megalázni!

– Nem alázol meg. Vacsorát adsz. Mosógépet járatod. Fiamat pelenkázod. Ha lecsavarjuk a lámpát, simogatlak.

– Miféle rögeszme ez? – kérdezte csöndesen a lány. – Félni kezdek tőled.

– Soha nem bántottam senkit. Ha anyám földühít, kimegyek a szobából. Egyetlen kérésem van. Pénzünket osszad majd be. Autót veszünk. Fiamnak japán motorkerékpárt.

Virágos Mária fölhúzta szemöldökét.

– Nekem is egy kérésem van. Kerüld el szerelmemet. Semmi beszélnivalótok. Ha liter bort iszol, rád jön a hacacáré. Tíz ember nem bír veled.

Nézte a hosszúra nőtt legényt.

– De én igen. És az keserves lecke lesz.

– Egyszer ittam bort, nővérem esküvőjén. Nevettem. Táncoltam.

– Földre tepertél egy borjút. Ráléptél.

– Fogadásból. Amikor fölállt, bocsánatot kértem tőle. Megcsókoltam homlokát.

– Pikholz, a szerelmem nem borjú.

– Nem is kérnék bocsánatot tőle.

Futottak hetek, hónapok, Pikholz hordta haza a szerszámokat. Várt. Barátja, Fazekas Márton figyelmeztette, lebukik.

– Rendészek fülön csípnek. Már van villanyfúród, satud. Két műhelyre is elég mindenféle szerszámod.

– Még nem elég. Kárpótolom magam, ha már más nem teszi. Nagyapám, apám, már én is évtizedeket dolgoztunk. Mindnyájunk béréből könyörtelenül levonták pompás, gondtalan jövőnk költségeit. Elherdálták. Ki fizeti vissza, a törvényes kamatokkal együtt? Senki. Magam biztosítom most már a jövőmet. Nem luxuséletet. A puszta megélhetést.

– Sokat kockáztatsz. Meddig? Virágos Máriára hiába vársz. Anyád dühöng. Nővéred bolondnak tart. Szomszédok, ismerősök röhögnek.

Pikholz türelmesen magyarázott.

– Nem hiába várok. Másodszor hullanak a falevelek a téren, Virágos Mária még pártában van. Okát nem tudja, nem sejti senki. De mindennek oka van. Ez a tél elmúlik. Vagyonom gyarapodik. Tavasszal Virágos Mária feleségem lesz.

– És ha így történik? Nem szeret. Hazugságba fulladtok.

– Szeretni fog. Virágos Mária képtelen hazudni.

Márciusban Virágos Mária ujjára jegygyűrűt húzott.

– Boldog vagyok – mosolygott. – Vártam. Megérdemlem.

A lány csöndesen, komolyan mondta:

– Pikholz, nem szeretlek. Ezt megmondom. Szám keserű, szívem üres. Talán idővel megváltozik. Talán nem. Most így igaz. Ha elfogadsz így, holtunkig együtt élhetünk. Nem csalok, nem hazudok, nem alázlak meg.

Hozzátette:

– Fölösleges dolgokat ne kérdezz. Ostobaság asszony lelkét háborgatni.

– Férfi lelkét is fölösleges.

A lány bólintott.

– Ujjamon jegygyűrű. Pikholz, nyugodtan alhatsz.

Nevetett. Megpuszilta vőlegénye arcát.

Pikholz nem látta szomorú szemét.

Házasságuk jól sikerült. A fiatalasszonyból áradt a derű. Férje nem engedte dolgozni. Virágos Mária kitűnően főzött, patikarendet tartott lakásukban. Éjszakánként olyan boldogsággal ajándékozta meg férjét, amilyenről Pikholz nem is álmodott.

– Hihetetlen, ágyban hogyan mozogsz. Hihetetlen.

Az asszony nevetett.

– Az a dolgom.

Este, vacsoránál szelíd szóval kérte férjét, fejezze be a maga kárpótlását. Mielőtt kilyukad gyomra az idegességtől.

– Tíz láda teli szerszámmal. Milliónyi forintot ér.

Pikholz nyugtatta asszonyát.

– Nem a Huba utcai kapun, a Tűzoltó utcára néző udvar kerítésén keresztül rámolom ki szerszámaimat.

Hosszan, unalmasan mesélte, miféle furfangos módon teszi.

Az asszony ásított.

– Örülök, ha ügyes vagy – jelentette ki fáradtan. – Csak nehogy belebolondulj sok ládányi vagyonodba.

– Lehetetlen. Ez nem vagyon. Csak megélhetésünket biztosítom. Elszálltak a szép ígéretek nyugodt jövőről. Erőszakkal elvették az árát, most meg többé nem törődnek vele. Bármikor utcára tehetnek. Nem szorulhatunk, ennyi év munka után, segélyre, tányér ingyen levesre. Értelmes munkás tudja, amikor az üzem karcsúsítását fuvolázzák, kiütik kezéből, gyereke kezéből a kenyeret. Fütyülök rájuk. Igaz, kockázatot vállalok. De talpon maradunk. Fiam lesz. Nem hord használt ruhát. Kopott cipőt.

Ágyba bújtak.

Az asszony mind gyakrabban járt haza késő este. Ha tizenegy óráig elmaradt, Pikholz nem várta tovább. Elaludt. Felesége nem szabadkozott, hogy szüleinél elfecsegte az időt, barátnőivel táncolni ment szolid, nem túl lármás diszkóba.

Egyre többen egyre többet pletykáltak. Öregasszonyok mondogatták, bujálkodik. Pikholz hallgatott. Folytatta maga kárpótlását. Felesége hozzábújt ágyukban. Ügyesen mozgott.

Egy alkalommal asszonya reggel ment haza. Pikholz megkérte barátját, nézzen utána, mi a helyzet. Mindenfélét fecsegnek.

– Tudni akarom, beleszarnak-e fészkembe.

– Tudni fogod.

Pár nap múlva Fazekas Márton jelentette:

– Feleséged szerelme Luther utcai lakásába jár. Többen látták.

Aznap megkérdezte asszonyát, mi játszódik háta mögött. A csinos, szőke asszony nyugodtan válaszolt.

– Pikholz, nem szeretlek. Becsületes vagyok. Megmondtam.

– Megcsalsz?

Felesége tagadóan intett fejével.

– A fiúd Luther utcai lakásába jársz. Láttak. Nem egyszer, nem kétszer.

– Akkor megcsallak. Késő van. Feküdjünk le.

– Veled soha. Takarodj.

Nyáron, vasárnap délután a Rákóczi úton találkozott feleségével.

– Anyád átkoz? – kérdezte az asszony.

– Nővéremnél lakik. Nem jött vissza hozzám.

– És te?

Pikholz csöndesen válaszolt.

– Én nem tudok átkozódni.

Cukrászdába ültek. Az asszony gőz nélküli kávét rendelt.

– Ládaüzemben dolgozom – mondta. – Írnok vagyok.

Pikholz nem kérdezett. Ismerte feleségét. Tudta, amiről nem akar beszélni, harapófogóval nem húzza ki belőle. Mégis később, a maga számára is váratlanul megkérdezte, miért ment hozzá feleségül.

– Pikholz, miféle maflaságot kérdezel?

Az asszony csodálkozott.

– Százezer házasság születik így. Cifrábban is. Érdekházasságok.

– Keserves életek.

– Folytatod még a magad kárpótlását?

– Lassabban. Már nem sietős. A műhely ára megvan. Kifizettem. De még sok szerszám hiányzik.

Hívta a pincért. Fizetett.

Az asszony megállt az üvegezett pultnál. Csokoládétortát vásárolt, becsomagoltatta. Pikholz kezébe adta.

– Ma van a születésnapod. Isten éltessen.

Pikholz bámulta felesége arcát.

– Ennyi tortát nem tudok megenni.

– Ha akarod, segítek.

– Nálam maradsz?

– Ha akarod.

Pikholz boldog volt.

Asszonyát nem engedte dolgozni.

Anyja átkozta. Szomszédok, ismerősök váltig állították, meghibbant.

– Annyit sem tud, kutyából nem lesz szalonna. Virágos Máriát minden bizonnyal kirúgta nagy szerelme. Ha új szerelem füttyent, rohan ágyába.

Pikholznál nem akadt boldogabb férfi, amikor felesége megpuszilta, szép mosollyal kijelentette:

– Babát várok.

– Ha megszületik, kinyitom ládáimat. Vállalkozó leszek. Te majd ügyeskedsz a könyveléssel. Másként minden száz forintból csak tizennégy a miénk.

Felesége egészséges, erős, nagyon szép fiút szült. Pikholz csak bámulta. Nevetett, popsiját puszilgatta.

– Szeme pont mint az enyém.

Asszonya mosolygott.

– Keze, lába is. Íme, a kis Pikholz.

A gyerek szépen fejlődött. Anyja egyre gyakrabban elmaradozott.

Pikholz hallgatott.

Kicsi ágyába fektette fiát.

A józsefvárosi emberek már nem szánták őt. Ha szóba került, sercintettek.

Pikholz kilépett munkahelyéről. Fölszerelte pincehelyiségét.

A műhely megnyitására nem került sor.

Egy szombati napon felesége éjfél után ért haza. Ő megkérdezte, hol volt.

– Semmi közöd hozzá. Megmondtam, soha ne kérdezz.

Pikholz keményen pofonütötte.

– Takarodj! A fiam marad!

– A fiad? Mi közöd hozzá? Talán te csináltad?

Metsző hangon nevetett.

– Nem gondolhattad komolyan, hogy tőled szülök gyereket!

Pikholz eladott egy láda szerszámot. Ivott három nap, három éjszaka. Ivott heteken át. A józsefvárosi kocsmában időnként elrikkantotta magát.

– Gazdag vagyok! Cigányok, magyarok, vendégeim vagytok!

Cigányok, magyarok poharukat emelték.

– Igyál, Pikholz, sose búsulj – kiáltozták. – Megkefélték feleségedet. Nem te vagy így egyedül.

Pikholz vastag köteg pénzt dobott az asztalra.

– Ilyen vércsoport, olyan vércsoport – ordított. – Mondanak, amit akarnak. Nagy szabadságban hazudhat mindenki. Zsebel mindenki. Pecsétes írásba adják, fiam nem az én fiam.

Körülnézett. Cigányok, magyarok szótlanul ittak. A kocsmáros annyit mondott:

– Záróra!

Pikholz szédült. A Nagyfuvaros utcában járda szélére ült.

– A nők hazudnak a legjobban – motyogta. – Azt a stramm kis legényt én gyártottam. Bebizonyítom. Van még elég vizsgálat. Ha mindenem rámegy, akkor is. Kifizetek bármennyit. Bebizonyítom.

Barátja, Fazekas Márton talpra állította. Belekarolt.

– Nem bizonyítod be. Feleséged fiaddal együtt átröpülte az Óceánt. Amerikában vannak.

Pikholz megállt a Köztársaság téren.

– Pártot alapítok. Kisemmizettek pártját.

Barátjára nézett.

– Sok belépőt találok?

– Késő van, nagyon késő. Majd megbeszéljük – válaszolta Fazekas Márton.

Baktattak a Kun utca felé.

Hatalmas, piros tűzoltóautó kanyarodott ki a laktanyából. Szaggatottan szirénázni kezdett.

Pikholz ámult.

– Tűz van? Vagy már verekednek?

Nem titok a titok

Kenderes Zsuzsanna apja divatos, gazdag fogorvos volt. Lányát Susanne-nak szólította. Zsuzsanna jó kedélyű, jó tanuló, sokat bosszankodó, vékonyka, szemüveges. Mindig kedvelték a fiúk. Öröm volt ugratni. Rögeszmésen vigyázott arra, amit úgy hívott, rend. A fiúk kérdezték:

– Ha szoknyád alá nyúlnak, nyomkodják gömbölyű feneked, az mi a manó? Rend vagy nem rend?

– A rend fontos. Egyértelmű. Ha engedélyt adok, rend. Ha tiltakozom, rendetlenség.

– És tiltakozol?

– Azt most nem tudom. De garázdálkodást, csak úgy, rapliból való tapenolást nem tűrök. Fölháborít.

Nevetett.

– Ha szív vezeti a kezet, lehet nyúlkálni. De rendes körülmények között, a legnagyobb rendben.

Fiúk, lányok Kanyargós Zsuzsannának hívták.

A lányok nem szerették őt. A gimnáziumban, osztályfőnöki órán, esztendőkön át minden héten jelentette, ki lógott meg a vasárnapi miséről. Egyenes tartással, ólomsúlyú hangon, noteszból olvasta föl a neveket. A lányok keményen tiltakoztak. Állították:

– Végig ott voltunk. Imádkoztunk.

– Tanár úrnő kérem, megszöktek. Moziban fiúkkal csókolództak.

– Minket figyelt a templomban? Nem imádkozott? Mise után a Rex moziban Tornyos Boldizsár a blúzában kotorászott.

Világossy Michaela tanárnő följajdult.

– Minő fertő! Holnap dolgozatot írnak. Zsuzsanna, maga figyeljen továbbra is. Mindent jelentsen. Mondja, ki az a Tornyos Boldizsár?

– Tanár úrnő kérem, Tornyos a református gimnáziumba jár. Ha ideje jön, feleségül vesz.

– Zsuzsanna, maga katolikus. Erre gondoljon. Hová jutunk, ha keveredünk?

– Tanár úrnő kérem, Horthy Miklós kormányzó úr is református.

Világossy Michaela sóhajtott.

– Zsuzsanna, ez politika. Bonyolult. Oly cifra, történhet bármi. Belegondolni se jó. És mondja csak, Tornyos Boldizsár valóban belenyúl a blúzába?

– Ápolt keze van. Csak az bosszantja, csiklandós vagyok. Nevetek.

– Inkább Arany Jánost olvasson. Nem csiklandozza. Lelke, esze gazdagodik.

Kanyargós Zsuzsannán, aki látta, nem vitatta, jól mutatott a fekete egyenruha, Árpád-sávos, nyilaskeresztes karszalag, nyakába akasztott géppisztoly. Haragudott az amerikaiakra. Elmondta többször:

– Ostoba náció. Nem nyugszanak, maguknak keresik a bajt. Aztán csodálkoznak, ha nagy pofájukat elverik. Fene se akarta őket bántani. Elég nekünk a zsidó, cigány, kommunista.

– Tornyos Boldizsárt miért vitetted el? Nem zsidó, nem cigány, nem kommunista. Nem is amerikai – kérdezték a fiúk. – Rosszul működött ágyadban?

– Jól működött. Igencsak tudta dolgát. Százszázalékosan teljesített. De rossz magyar. Éjszaka kijelentette, félő, az oroszok átjönnek a Kárpátokon. Bomlasztó dumát büntetni kell.

– Kemény leány vagy, Kanyargós Zsuzsanna.

– Hazámat védem. Ellenséget nem kímélek. Vipera ne bújjon ágyamba.

Nagy vágya volt, ígérte, a győzelem után megvalósítja. A Tisza Kálmán nevet a téren cseréljék át Szálasi Ferencre.

– Horthy Miklós nevét viselő utcatáblákat is cserélni kell. Sok hazaáruló neve lekerül az utcatáblákról. Mindegyiké. Kicseréljük.

– Az már biztos, mindet kicseréljük. Pengő, pengő, pengőcske, akárhány zsák pengőcske, új utcatáblákat csinálunk, cserélünk – mondták a fiúk.

Kanyargós Zsuzsanna igazított géppisztolyán.

– Derék fiúk, jó magyar haverok, történelem zajlik. Győzelem vagy halál. Utcatáblákon nem spórolunk.

Egyik fiúra rámosolygott.

– Nem alszol nálam?

A fiú ijedten válaszolt.

– A háború után. Végiglétrázom az utcákat. Utcatáblákat cserélek. Nem filléres mulatság. Leveted elegáns egyenruhádat. Megkeféllek úgy, hogy reggel négykézláb mászol ki ágyadból.

Kanyargós Zsuzsanna, aki néhány év óta igazi nevéhez még egy est és ipszilont ragasztott, igazított fekete, halálfejes jelvénnyel díszített, jó fazonú sapkáján.

– A győzelmünk után ellenségeink behódolnak. Géppisztolyomtól, egyenruhámtól nem válok meg. Éles szemmel figyelnem kell majd elbújt zsidókat, cigányokat, kommunistákat, oroszokat, angolokat, franciákat, lelőtt repülőgépekből kiugrált néger pilótákat.

– És mit csinálsz velük?

– Dolgoztatom őket. Fölépítik, amit leromboltak. Ha kell, japán testvéreink száz vagon kínait küldenek.

Még tombolt Berlinben a háború.

Kanyargós Zsuzsanna elhagyta igazi nevéből a két est és az ipszilont. Elsők között lépett be a kommunista pártba.

– Követelem – kiáltotta egy gyűlésen –, a Tisza Kálmán teret kereszteljék át Sztálin térre.

A többség Köztársaság térre akarta átkeresztelni.

– A Köztársaság tér nulla. Otromba vicc. Sárba tiprása a munkásosztály óhajának.

Nem fogadták el javaslatát. De ő továbbra is éberen figyelt, minden szót, mondatot ellenőrzött. Rögeszmésen féltette, óvta a proletárdiktatúrát.

– Mélyről jöttünk. Kegyelmet burzsujnak nem adunk. Nem adunk vissza hatalmat. Szegények igazát vérrel vívtuk ki. Nem szúrjuk el.

– Nem is szabad – mondták a fiúk. – Szigorúan tilos.

Kanyargós Zsuzsanna tudta dolgát. Éjszaka, ágyban, Mohás Gábor a rövid szünetben, amíg kilihegte magát, megemlítette:

– Ami történik, nem jól történik. Nem baj, hogy Rákosi Mátyás tökkopasz. Baj, hogy diktatúrában diktátor.

Kanyargós Zsuzsanna már reggel följelentette. A fiúknak elmagyarázta:

– Rákosi elvtárs fasiszta csürhét örökölt. Kötelessége az embereket figyelni, lesújtani a dolgozó nép itt lapuló ellenségeire.

– Sokan vannak?

– Sajnos, igen. Nyilasok, kulákok, egyéb csirkefogók befurakodtak pártunkba. A munkások pénzén, piros tagkönyvvel, ötágú csillaggal egyetemre küldik semmirevaló kölykeiket. Marxot, Lenint tanulnak. Ha alkalmuk adódik, torkunknak ugranak.

– Ez bizony elgondolkodtató – mondták a fiúk. – Vigyázz, kit engedsz ágyadba.

– Ne féljetek. Még egyszer nem szúrom el.

Ötvenhat októberében a fiúkra támadt. Magasba emelte géppisztolyát. Sivította:

– Lámpavasra minden kommunistával! Kitartunk a végső győzelemig! Győzelem vagy halál!

Éjszaka, ágyában magához ölelte Szentes Bélát. Igaz magyar forradalmárnak nevezte, ki nemcsak istenien kefél, de életét sem félti. Ha kell, meghal a legszentebb harcban.

Kanyargós Zsuzsanna nem tévedett. Szentes Béla valóban becsületes, tiszta ember volt.

Áhítattal ölelte szerelmesét.

– Szentes a neved. Szent a harcod.

Ötvenhat novemberében írásban följelentette mint veszedelmes ellenforradalmárt. Tárgyalásán koronatanúként elmondta, a vádlott kíméletlenül, fegyverrel támadt dolgozó népünkre. Szentes Bélát fölakasztották.

Kanyargós Zsuzsanna alapszervi párttitkárként ápolónőképző intézetben Marxot, Lenint tanított hosszú évekig. A rohanó idő őt sem kímélte. Háta púposodott, arcán bibircsókok nőttek, bibircsókokból szőrszálak.

Lendületét nem veszítette el. Igazi nevéhez újra visszaragasztotta a bitorolt két es ipszilont. Pártot készül alapítani, Igaz Magyarok Szövetségét. Biztatja a fiúkat, akik már nyugdíjasok, lépjenek be. Vonuljanak a Parlament elé, ordítsanak együtt. Követeljenek valamit.

A nyugdíjas fiúk tűnődnek, hogyan maradt talpon Kanyargós Zsuzsanna, hogy még mindig ordíthat.

– Nem titok a titok – magyarázta egyikük. – Akármilyen, akármennyi pártba kell belépni, ellenvéleményt nem tűrő hangon rikkantani, mindig ő az első. Ő a leghangosabb.

Most már azon tűnődnek, ők miért nem léptek be semmilyen pártba. Nyakukon az infláció. Temetésükre sem jut pénz.

– Elszúrtuk.

Ősz fejükkel bólogatnak.

Az üveglapon át

Régi legenda, sokszor gondolok rá. Nem tudom, miért. Hogy olvastam vagy hallottam, mesélte valaki, akire már rég nem emlékszem, nem tudom. Azt sem, pontosan így hallottam, olvastam-e, vagy hozzáálmodtam. Talán az egészet csak álomból ismerem. Bizonyosan annyit tudok, évek óta kísér és kísért.

Megpróbálom elmondani.

Valamikor régen, amikor még úgy hitték, a sok pénz, az arany uralja a világot, a gazdag ember üldögélt kincsei árnyékában. Szomorú volt és unatkozott.

Nem csoda. Mindenki a kedvébe akart járni. Szakácsai nap mint nap legkedvesebb ételeit főzték. Egy idő után, ha ránézett a tálra, már undorodott. Zenészei éjjel-nappal kedvenc muzsikáját játszották. Orvosai imádkoztak, betegedjék meg végre egy kicsit. Aki nem beteg, nem lehet meggyógyítani.

Nem messze a palotától élt egy bölcs öreg. Suttogták, mindent tud emberről és világról. Elhatározta a gazdag ember, fölkeresi, a tanácsát kéri.

Úgy is tett.

A bölcs, mintha tudta volna, vendége jön, a kapuban várt rá. Kézen fogta, talán mosolygott is, miközben a szobába vezette. Az ablak előtt álltak meg.

– Nézz ki – mondta a bölcs. – Mit látsz odakint?

A gazdag ember fürkészte a tájat.

– Embereket látok, fát, füvet, madarakat. A lovaimat, a kocsit, amely idehozott. A szolgákat, akik kísértek.

– Tőlem mit kívánsz?

A férfi nem nézett rá, a tájat figyelte az ablakon át.

– Úgy emlékszem, volt idő, amikor kéknek láttam az eget. Nem tudom, hogy történt, egyszer észrevettem, hogy elfelejtettem kéknek látni. Rólad azt mondják, bölcs vagy. Mindent tudsz. Akkor tudnod kell, milyen csúnya, szomorú a színtelen ég. Segíts, hogy kéknek lássam újra.

A bölcs megértő mosollyal a kezéhez nyúlt, a tükör elé vezette.

– Nézz bele – mondta. – Mondd meg, mit látsz most?

– Most magamat látom. Csak magamat.

A bölcs elengedte a kezét. Már nem mosolygott.

– Ennyi az egész. Az ablak is üveg, a tükör is. De a tükör üvegét ezüsttel vonták be. Ettől az ezüst bevonattól van az, hogy már nem látod a többi embert, a földet, az eget. Már csak magadat látod.

Kell mind a kettő. A tiszta üveglap is, a tükör is. És kell még valami, úgy hiszem.

Tudni kell, mikor melyiket tartom a szemem előtt.

Hadd meséljek arról egy keveset, mi mindent láttam az üveglapon át.