Lemaradt angyalok

 

Vaklebegés

 

Vaklebegés

Forró nyár volt. Szabad szombat.

Repülőgép dongott, csillant magasan. Kopaszra nyírt, atlétatrikós fiú nézte.

– Elviszlek – mondta. – Jegyet váltok. Megmutatlak anyámnak.

– Ne mondj ilyet – kérte a lány. – Ne mondj ilyent.

– Éjjel röpülünk – folytatta a fiú. – Az ablakon át intünk egy csillagnak. Anyám örül majd.

– Anyád örül majd. Miket találsz ki?

– Miért? Természetes, hogy örül. Hiszen alig ismer.

– Hallgass! Egyetlen szavad nem igaz!

A sovány, kopaszra nyírt, atlétatrikós fiú megrezzent. Sokáig nézte a lányt.

– Hazudtam. Megint hazudtam. A repülőgép ablakából nem látni csak felhőt. Éjszaka meg csak sötétet. Semmi mást.

A lány kezéhez nyúlt.

– Ezt úgy hívják, vakröpülés.

– Az veszélyes?

– Nem tudom – tűnődött a fiú. – Majd megkérdezem a barátomat. Ha este lejössz a térre, elmondom.

– Ma szabad szombat van. Apának is, anyának is. Ebéd után a Zsiguliba ülünk, Ecserre megyünk nagyanyámékhoz. Talán ott alszunk, talán nem.

A fiú előbbre ment. Mandulavágású, zöld szeme beszűkült, vékony karját magasba emelte, öklét rázta. Ocsmányul, barbárul, hosszan, meglepően nagy szókinccsel, cifra változatokkal káromkodott. A lány háromszor is megpróbálta félbeszakítani. Reménytelenül.

Majd váratlanul elhallgatott.

– Nem szégyelled magad? – kérdezte a lány. – Beszélj végre emberül.

A fiú arcára visszatért a szín. Lassan nyitotta ki öklét.

– Emberül? És ugyan ki tanít meg rá? Az iskola? Az asztalos? Ez a süket fülű város?

A lányra emelte tekintetét.

– Én nem akarok emberül beszélni – mondta komolyan. – A barátom is azt mondja, nem szabad.

A lány elbiggyesztette száját.

– A barátod! – nevetett élesen. – Az ám! A te híres-neves barátod!

– Az én barátom nem híres – mondta a fiú. – De ha kedve van, a csillagokkal beszél.

A lány megint nevetett.

– A csillagokkal!

A fiú ünnepélyesen bólintott.

– Az emberek nem értik őt. Az én barátom, ha fölemeli kezét, a szél is eljön hozzá. Ősszel anyám sírjáról hívta el. A szél a lábunkba kapaszkodott, a térdünkre ült. Sokáig mesélt nekünk.

A lány megint fölnevetett.

– Megkérdezhetem, hol kapaszkodott a lábatokba?

– A téren, a padon. Máskor az Erkel Színház lépcsőjén. Ott ülünk mindig, míg le nem esik a hó.

A lány nevetett.

– És mondd, azt is elárulnád, mit mesélt térdeteken a szél?

– Anyám üzenetét hozta. Azt üzente, ne féljek senkitől. Aki fél, nem méltó az életre. Azt üzente, ne sírjak. És a barátommal megköszöntük, hogy eljött hozzánk. A szél akkor kört rajzolt lábunk elé, megforgatta a homokot. Fölröppent egy fára, leemelt egy pompázó, ősztől csókolt falevelet. Elvitte anyának a magasba. Ajándékba. Emlékbe. Az égbe, a csillagokhoz, mert ott lakik.

– Hazudsz – mondta a lány.

A kopaszra nyírt, sovány, atlétatrikós fiú hallgatott egy ideig. Fölemelt egy kavicsot, két ujjával forgatta, nézte.

– A szelet nem látni – mondta csöndesen. – De a halottak itt járnak, ebben a városban. És úgy hiszik, élnek.

– Miket beszélsz? – kérdezte a lány. – Megint miféle ostobaságot?

A fiú őszintén csodálkozott.

– Hát nem látod az arcokat?

A lány döbbenten nézte őt.

– Ki mondta ezt neked? Talán a szél?

– Nem. A szél vigasztal. Hidegben fütyörészni tanít. Az jó. Szép tőle, mert szükségem van rá.

Elmosolyodott. Csöndesen tette hozzá:

– Néha megkér, használjam öklömet. Szemem acél kés legyen. Hegyes. Éles. Ilyenkor vitázunk.

– Vitáztok?

– Nem akarok ölni.

– Kopasz vagy! – kiáltott a lány. – Lenyírt birka! Gyertyára költöd minden pénzedet! Nevetnek rajtad! A gyerekek is, a tanárnőd is! A város! A felnőttek!

– Nem tehetek róla. Nem is haragszom rájuk.

Pillanatig hallgatott.

– Nem tudnak nevetni. Szeretni. Szenvedni. Semmit se tudnak. Megütni se érdemes őket.

A lányra nézett.

– Valamikor régen, csuda tudja, mikor, ki emlékszik, miért, megbüntették őket. Arcukra grimaszt ragasztottak. Fülük csak a vekkerórát hallja. Szájukból elvették a szót. A tisztát. Szemükből a fényt. És ez nagyon szomorú.

Elmosolyodott.

– A gyertyafény nem fáj a szemnek. Nézem, és olyankor nincs kedvem verekedni. Mondtam a tanárnőmnek, de ő is csak a vekkerórát hallja. Bámult. Nyalja ki a seggem.

Elhallgatott. Kihúzta atlétatrikóját a farmernadrágból.

– Apám lelécelt egy lánnyal. Svédországban vendéglőjük van. Anyának mindig mondtam, most ezért nem tud jönni, most azért nem tud jönni. Csókoltatja. Ilyen csokoládét küldött, amolyan cukorkát. Anyám feküdt az ágyon. Okosan, szelíden nézett rám. Megköszönte az üzenetet, az ajándékot. Mosolygott. Soha nem mondta, hogy hazudok. Amikor nem találtam őt többé, átmentem a kórház kertjén. Rugdaltam a köveket, faleveleket. Nem sírtam. Én többé soha nem sírok, és nem félek soha senkitől.

Hirtelen elszégyellte magát.

– Szép vagy – mondta. – És ezt köszönöm.

A lány lassan fordította fejét, mert úgy vélte, arca oldalról szebb.

– Ajándékot hozok neked – mosolygott a fiú. – Tudom, bámulsz majd.

A lány is mosolygott. Mutatta gyöngyfogát, kitette arcára a két kedves kis gödröcskét.

– Ajándékot?

– Gömbölyűt. Gyönyörűt.

– Gyönyörűt?

– Aranyat. Igazit.

– Aranyat? Igazit?

– Különbet, mint amit bankban őriznek. Páncélszekrényben.

– Annál is különbet?

A fiú nevetett. Bólintott.

– Aranyalmafáról aranyszínű almát. Nincs szebb nála sehol a világon. Tükörsima a bőre, arany a fénye. Lángot vet az abroszon. Csak én tudom, hol terem.

– A Teleki téri piacon terem. Beszélsz a világba. Te nem tudsz igazat mondani.

A fiú sokáig nézte őt.

– Én mindig az igazat mondom. Ne hidd, hogy könnyű.

Lehajolt. Három kavicsot szedett föl, megcélozta egy lombos fa törzsét. Egyik kavics sem talált.

– Én különös dolgokat tudok – mondta. – Szeretni is.

Elnevette magát.

– Holnap hajnalban a Bezerédi utcában van dolgom. Ha ott lesz, lemosom apád kocsiját. Amikor fölébredtek, ámultok majd. Szebb lesz, mint a kelő nap fénye a Kerepesi temető keresztjein. Úgy ragyog majd, mint a szemed.

És tornacipős lábával szaladni kezdett. Át a téren, a tűzoltólaktanya felé.

Igazi nyár volt. Kegyetlen, gyilkos nyár. Szabad szombat. Kánikula a javából.

Szikráztak a kirakatablakok, kék, poros volt a falevél. Olvadt az aszfalt. Autók koccantak, mentők szirénáztak.

Ápolt, drótvékony öregasszony, szépen vasalt, kékfestő ruhában, óvatosan leült a járda szélére. Haja ezüst, szeme rémült volt. Szatyrából sárgabarack gurult ki. Fölnézett a felhőtlen égre.

– Ó, hát így? – kérdezte.

Nagy keblű, farmernadrágos lány azt tanácsolta, takarják le legalább az arcát újságpapírral. Egy kövér férfi úgy vélte, rendőrt kell hívni.

A fiatal rendőr meghallgatta az embereket, majd azt mondta, intézkedik. Menjen mindenki a dolgára, nincs itt semmi látnivaló.

Igazi nyár volt, istentelen. Izzott minden háztető. Átforrósodtak a televízióantennák.

A kórházakban még kevesebb lett a férőhely, az orvos, az ápolónő, a jó szó és az oxigénpalack.

Toronyházakban az ivóvíz.

Szabad szombat volt. Igazi nyár. Vihart jelző.

A szerelmesek elengedték egymás kezét. Bágyadtan, bizalmatlanul mosolyogtak. A rendőrök homlokukba húzták a tányérsapkát, fegyelmezetten irányították a forgalmat. Farmernadrágos, színes trikós diákok mezítlábos saruban, fölemelt kézzel, szótlanul, mosolytalanul árulták az újságot az autók között, amíg pirosat mutatott a forgalomjelző lámpa. Fagylaltárus nyitott kirakatánál, kezükben pénzzel, sort álltak. Némán, mint a panoptikumfigurák.

Köpcös, alacsony gépészmérnök elegáns, csináltatott, fehér vászonruhában, jól megkötött, halványkék, fekete csíkos nyakkendővel, fonott, magas talpú szandálban kilépett egy kapu alól. Megállt a járdán. Fekete aktatáskájából gemkapcsos, géppel írt, okmánybélyeggel díszített papírokat vett elő. Belenézett a papírtömegbe, lapozta. Cuppantott.

– Ötven évem legszebb eredménye – mondta félhangosan önmagának. – Sok idő! Elváltam!

Arcát az égre emelte. Fisztulás, hisztériás hangon nevetni kezdett.

– Gyönyörű! – kiáltotta.

De senki nem figyelt rá.

Igazi nyár volt. Engesztelhetetlen.

Strandfürdők, uszodák pénztárablakaira kitették a táblát: „Megtelt!”

Fiatal férfi, nyakában négy év körüli fiúgyermekével, ingerült hangon kérdezte:

– Adnának-e egyenes választ egy magyar állampolgárnak, akinek nincs malaca, tehene, birkája, aki autóbuszon, villamoson közlekedik, szabad szombaton fürdenie sem szabad?

A fiúgyermek kacagott. Nagyokat kiáltott, hadonászott egy pereccel.

A pénztárablak előtt nagy bajuszú, idősebb illetékes, fehér köpenyben, erős tájszólással azt felelte:

– Itt nem vizsgálják senki személyazonossági igazolványát, származását. Itt munkás, paraszt, értelmiség egyformán üldögélhet nyakig a langyos vízben, áztathatja lábát. Egyébként szabad szombaton is hosszú a Duna, széles a Balaton, langyos a Velencei-tó. Közlekednek a vonatok. De ha a magyar állampolgár, származásától függetlenül, strandfürdőt, uszodát választ, adott joga. Csak korábban ébredjen föl.

A fiúgyermeket nem érdekelte a bajuszos illetékes. Apja nyakában kacagott, kiabált, hadonászott a pereccel.

– Úgyis vihar lesz! – rikkantotta. – Szaladni fog mindenki!

A bajuszos illetékes komoly hangon mondta:

– Nem lesz vihar. Nyugodtan ülhet mindenki nyakig a vízben, záróráig.

A Nagyfuvaros utcában, szemben az italmérővel, a régi zsinagóga helyén, bezárt raktár előtt elgurult egy színes üveggolyó. A kanális rácsai között eltűnt. Kopaszra nyírt, tornacipős, farmernadrágos, atlétatrikós kisfiú döbbenten nézte. Szemén kifutott a könny. Éktelenül, minősíthetetlen szavakkal káromkodni támadt kedve. Alaposan, meglepő szókinccsel cifrázta, ökölbe zárt kezét rázta. Majd elővette fütyijét, a kanálisba pisilt.

– Ha neked így jó, nekem is! – kiabálta. – Ezt érdemled!

Negyven év körüli, szemüveges, alig kopaszodó, szőke, magas, jól öltözött, gömbölyű fenekű férfi nevetett, rászólt. A fiú eltette fütyülőjét.

– Mit bámul? – kérdezte.

Mozdulatlanul, keményen nézte a férfit. A férfi egy ujjával igazított szemüvegén.

– Miért nézel csúnyán? Én nem bántottalak.

– Nem fél tőled senki, nyuszikám.

A szemüveges férfi nevetni próbált.

Igazi nyár volt. A téren, a drága téren, gyermekzsivajban, sakktábla fölött, munkában elfáradt munkásemberek üvegből itták a langyos sört. Egymásra néztek, azután megint a táblára. Gondolkodtak. Szívták a cigarettát, harákoltak, köpték a nikotint. Töprengtek, latolgatták, mit kezdjenek vezérrel, tisztekkel. Cseréljenek, ne cseréljenek, üssenek, ne üssenek. Miféle cseltől óvakodjanak balszárnyon, jobbszárnyon. Kapnak-e támadást, húzódjanak-e a bástya mögé? Hová léphet a gyalog?

Homlokukat ráncolták.

Verítékes arcú férfi emelte föl fejét.

– Hová szaladsz, fiú? – kérdezte. – Gyertyáért?

A fiú megállt. Gondolkodott.

– Rosszul áll a szénád, libapék – mondta. – Ülsz a padon, így játszottad el az életedet.

A verítékes arcú férfi, kigombolt ingben, a sakktáblára nézett. Összehúzta szemöldökét.

– Ülök a padon, a padon, koptatom a nadrágom, nadrágom.

Keze keringett a sakktábla fölött.

– Eljátszottam az életem, az életem, az életem.

– A szarházi, gyönyörűszép életed – mondta a fiú.

A verítékes arcú férfi megtalálta a vezért. Halkan füttyentett.

– Szabad péntek, szabad szombat, szabad ünnepelni – mondta komolyan.

A fiúra nézett.

– Tökölődni nem muszáj, lépni viszont igen. Aki lép, remél, aki remél, nyer.

– Tökölődsz tisztekkel, tökölődsz gyaloggal, szarhatod a vezért – mondta a fiú. – Hiába tökölődsz, oda a tudomány. Nem figyeltél oda, elfogyott a bástyád.

A verítékes arcú, kigombolt ingű férfi a sakktáblát bámulta. Lassan, igen komótosan, szórakozott mozdulattal előkotorta nadrágzsebéből patkó alakú bukszáját.

– Hozz egy üveg sört – mondta gondterhelten. – Kis üveg világos Kinizsit.

– Nem érek rá, libapék – mondta a fiú. – Aranyalmát hozok aranyalmafáról. Napfényben fürdetem, zöld levélre teszem. Postára adom, ajándékba küldöm.

Fölemelte karját az égre.

– Nyald ki seggem, libapék.

Nevetve elfutott.

– Ébredj, testvér, lépjél, testvér – mondta a pék. – Fene a mancsodat. Elfáradtál?

– Gondolkodom, libapék – mondta az asztalos. – Gondolkodom. Gondolkodom. Forintomért gondolkodom. Ahhoz már csak van kis jogom.

– Van kis jogod, van kis jogod, ahhoz már csak van kis jogod – mondta a pék. – Minden szabad szombaton. Érintett figura mozdul.

Fejüket csóválták, tűnődtek. Mondták a magukét. Mondták tízszer, tizenegyszer, tízezerszer. A téren, a drága téren mindig komolyan játszották a játékokat. Nyerni akartak. Lassú, tétova mozdulattal nyúltak kigombolt ingükhöz, szívükhöz.

Lábuknál verebek ugráltak.

Igazi nyár volt. Bőkezű.

Fogyott a nitromint, a virág, a koszorú, a fekete szalag, a gyertya, kandeláberekből a spiritusz. Szürke egyenruhás emberek nem győzték hallgatni a zenét, beszédeket, drótra szúrt, égő vattával gyújtani a kandeláberek tüzét, kapkodni virágot, koszorút, emelni koporsót.

Sokan haltak meg valódi halállal.

Igazi nyár volt. Istenemre, igazi.

Felhőtlen, forró, nyári nap. Hőségtől szenvedett a hatalmas Budapest. Görögdinnyeszagot kínált az apadó Duna, kiszáradt, kavicsos partját mutatta a város elpilledt lakóinak. A szél is lustálkodott, sóhajtani se támadt kedve, gyermekeit sem engedte zászlókkal játszani.

Forró nyár volt. Szabad szombat.

A műutakon Zsigulik rohantak a Balatonhoz. Tarka inges, barnára sült, idegbeteg férfiak nyomták a gázpedált. Napszemüveges, parfőmillatos nőkkel menekültek a fővárosból. Rendőrautók vigyázták, ellenőrizték őket.

A levegőben helikopter cirkált.

Szabad szombat volt. Forró nyár. Felhőtlen.

Az italboltokban vágni lehetett a füstöt. Terjengett a verítékszag, koccantak a sörös, a boros poharak. Fogyott a pálinka is.

A Nagyfuvaros utcai italmérésben is dolgozott a csapos, tempósan, megállás nélkül, akár egy gép. Időnként fáradt, rekedt, közömbös hangon rászólt egy-egy vendégre, ne könyököljön a pultra, otthon bóbiskoljon. Komoly gondja, hangoskodó részeg nem akadt. Poharat nem vágtak földhöz, öklét senki nem emelte. Erősre, verekedőre nem itta magát senki. Nem is nagyon lármáztak. Vitatkoztak a semmin.

Csupán egy izmos, magas, vékony, éles arcélű, igen jóképű, rövidre nyírt, világosszőke hajú, napbarnított, huszonkét éves fiatalember bolondozott. Kurjantott, időnként hangosan köszörülte torkát, letette féldecis poharát.

– Talpra, magyar, minden talponállóban! – kiáltotta.

Kért egy pofa pálinkát. Ujjával homlokára bökött, forgatta szürkészöld, világító szemét.

Születésnapját ünnepelte.

Ezerkilencszázhetvenhét augusztus huszonnyolcadikát írtak. E hó utolsó szombatja volt. A Gergely-naptár szerint Ágoston napja.

Az említett izmos, jóképű, farmernadrágos, tornacipős, ápolt, huszonkét esztendős fiatalember vízvezeték-szerelő volt, állami vállalatnál. Sok pénzt keresett, mint az értelmes, tehetséges, szorgalmas vízvezeték-szerelők. Sokat is dolgozott. Bátori Károlynak hívták. Becenevén – az anyjától kapta négyesztendős korában – Tacsi.

Bátori Tacsi fölemelte szép fejét. Nem kímélte hangját. Nagyot kiáltott a meszelt plafonnak. Akasztófa alatt kiáltanak így a megkötözött elítéltek.

– Bátori, Bátori, verjen meg az Isten! Halld meg, kegyetlen ég, halld meg, elátkozott föld, halld meg, melegben elpilledt egész Magyarország! Füleljetek, gyertyafényes halottaim! Huszonkét esztendős lettem!

– Mit ordítasz? – kérdezte a csapos. – Annyi pénzt keresel, amennyit nem szégyellsz.

Tacsi büszkén válaszolt, akár a kakas.

– Annyi pénzem van, mint a nyű! – ordította. – Mint a polyva!

– Akkor kuss! – mondta a csapos. – Szavad se legyen!

– Boldog is vagyok! – ordította Bátori Tacsi. – Szavam sincs!

Lassú mozdulattal lehúzta könnyű, hófehér ingén a tűzpiros, műanyag cipzárt. Hangosan, szép hangon kijelentette:

– Pomepás, pomepás, ez az élet pomepás. Szerelmes vagyok egy puha hajú lányba, puha hajú lánynak fekete szemébe, puha hajú lánynak puha járásába, csípőringásába, karcsú derekába, gyönyörű szívébe, gyönyörű nevébe, Mókus Etelkába.

Mutatta, megvette a jegygyűrűt.

– Éjjel a legszebb az Éj Királynője! – nevetett harsányan. – Nappal nem látni soha! Akinek nem tetszik, akinek hibádzik, aki gúnyolódik, most szóljon! Vérét veszem!

Körülnézett, de senki nem figyelt rá, senki nem törődött vele a zsivajban. Bátori Tacsi arca elkomolyodott. Két ujját szájára tette, puszit dobott a bárgyú közönségnek.

– Kinek ácsolnak koporsót? – kérdezte. – Kinek van szüksége utolsó kenetre?

Hallgatott egy darabig.

– Vigyázzon rátok a Mindenható – mondta komolyan. – Becsületes emberek.

Békés mozdulattal a rézveretű pultra tette üres féldecis poharát. A csaposhoz fordult.

– Hall itt engem valaki? – kérdezte. – Él itt még valaki? Egyáltalán, ki mozgatja őket?

Várt valameddig. Majd kibújt hófehér ingéből, a vállára dobta. Félmeztelenül, nyakán vékony ezüstláncon apró ezüstpatkóval kilépett a Nagyfuvaros utcára, hányni.

– Megversz, rendőr? – kérdezte. – Hánytam.

– Miért vernélek? – mondta a rendőr. – Sokan hánynak.

– Van gumibotod. Azért. Pisztolyod is van. Azért. Félsz tőlem. Azért.

– Meleg van, menj haza – mondta a rendőr. – Három féldecitől este is hülye vagy.

– A dolgozó népet szolgálod?

– Igen – mondta a rendőr. – Minden becsületes állampolgárt.

– Ebben bizonyos vagy?

– Egészen bizonyos.

– A munkás is becsületes?

– Igen. Ha becsületes.

– Megvédenéd őt?

– Esküm van rá.

Bátori Tacsi fejét csóválta.

– Nagy kópé vagy, rendőr. Mondhatom, nagy kópé. És akik fiatal lányokat megrontanak, fiatal fiúkat megrontanak? A Hilton-szállóban isznak? Vitorlás hajón isznak? Volvó motorcsónakban isznak? A dolgozó nép pénzén isznak? Azok miféle állampolgárok?

– Becstelenek.

– Azokat megvered? Megkötözöd? A kapitányságra viszed? Jegyzőkönyvet írsz?

– Azok nem sétálnak a Józsefvárosban.

– Azokat ki csípi fülön? A dolgozó nép szolgálatában.

– Az illetékesek.

– Mikor?

– Amikor földerítik a bűncselekményt.

– Az illetékesek is esküt tettek rá?

– Úgy, mint én.

– És ha megszegik?

– Bíróság elé állnak.

Bátori Tacsi amerikai farmernadrágja zsebébe nyúlt. Egyforintost kotort elő.

– Kettétörjem? Két ujjal? Dühömben?

– Menj haza, Tacsi – mondta a rendőr. – Kell a forint gyertyára.

– Igazad van, rendőr. Megbolondulok már a gyertyáktól.

– Érthető.

Bátori Tacsi komolyan, sokáig nézte a fiatal rendőr arcát.

– Gondoltad volna?

– Nem, Tacsi, nem – mondta a fiatal rendőr. – Szavamra, nem. Ezt még álmomban sem.

Bátori Tacsi gondolkozott.

– Az élő az élőké, a holt a holtaké.

– Igaz – mondta a fiatal rendőr.

– Minden nap nem lehet halottak napja. Ez teljesen lehetetlen, mert halottak napja halottak napján van. Novemberben. Én ezt így tanultam.

– Ez így is van – mondta a fiatal rendőr. – Novemberben van. Jól tanultad.

– Akkor mi a francnak a sok gyertya? Nyáron, szabad szombaton? Kurva melegben?

– Fájdalmas ügy – mondta a fiatal rendőr. – A fene, aki megeszi. Nem normális ügy.

– Érettségiztél, rendőr. Jogot is tanultál, módjával. Adj tanácsot, mit tegyek? De hasznos tanácsot, mert már a számig ér a szar.

– Várj. Talán az idő segít.

– Gondolod, várjak?

– Azt gondolom. Hisz mi mást tehetnél? – kérdezte a fiatal rendőr. – Várj.

– Jó – mondta Bátori Tacsi. – Ha nincs más megoldás.

A rendőr arcába nézett. Várt egy ideig.

– Csak néha hányok.

A rendőr szórakozott mozdulattal igazított derékszíján, gumibotján.

– Mi bajod, rendőr?

– Te is érettségiztél. Miért nincs napszemüveged, Bátori Tacsi? Furcsán áll a szemed.

– Az is baj, rendőr?

– Zsigulid van.

– A Homok utcában. A járda mellett. Én meg itt állok a Nagyfuvaros utcában. A járdán.

A rendőr vállat vont.

– Nem kell, hogy lássák a szemed. Furcsán áll. Akadhat, akit idegesít. A furcsa szem az furcsa.

Bátori Tacsi ezen is gondolkozott.

– Ha a seggemen néznék, az furcsa volna. De ha a szememmel nézek, az nem lehet furcsa.

A rendőr hosszan, alaposan figyelte Bátori Tacsi szemét.

– Szédülsz?

– A boldogságtól – mondta Bátori Tacsi. – De ne szívd mellre, rendőr.

– Kihánytál mindent?

– Félek, van még a bögyömben.

– Elkísérjelek?

– Ha van időd, kísérj el, néhai proletár. Én szegény, gumibotos rendőröm. És gondolkozz, meddig legyek türelmes, meddig gyújtsak gyertyát?

Kihúzta magát.

– Nem a forint miatt. Van pénzem gyertyára. Azt én előteremtem röhögve. De egyszer végre el kell dönteni, mikor van halottak napja. Mielőtt megháborodnék ebben a szemét, földúcolt, takonyba fulladt Józsefvárosban.

A rendőr cigarettára gyújtott.

– Nem vagy pontos, Bátori – mondta határozottan. – A pontatlanság nem helyes. Ezt márpedig nem szeretem. Az életed nehéz, szakikám, az életed.

Bátori Tacsi bólintott.

– Akkor a szemét, takonyba fulladt, nyavalyás, jó módú életem.

A rendőr komoly arcot vágott. Lassan, tagadóan intett fejével.

– Nem, Bátori Tacsi. A könnyekbe fulladt életed. Így pontos.

Bátori Tacsi bámulta a rendőrt.

– Eszeden vagy, Utzki Béla? – kérdezte. – Én sohasem sírok.

– Akkor is könnyekbe fulladt az életed.

– Ahogy óhajtod, rendőr.

A rendőr megtörülte verítékes homlokát. Belekarolt Bátori Tacsiba. Elindultak komótos léptekkel, szótlanul a Homok utca irányába. A sarkon megálltak.

– Nem akarsz hányni?

– Mára elég volt. És te?

A fiatal rendőr nevetett.

– Én szolgálatban vagyok.

– Az más – mondta Bátori Tacsi. – Szolgálatban csakugyan nem illik.

A rendőrre nézett.

– Tudod, mi a legszarabb? Szarabb a gyertyánál? A mese. A mindenki iskolája. Mese az írógépről. Mese Edisonról. Mese a napfogyatkozásról. Mese reggel, mese délben, mese este. Mese habbal. Vitorlás hajókról, Volvó motorcsónakokról, fiatalkorú lányok, fiatalkorú fiúk megrontóiról nem szól a mese. Ez engem dühít. Ez engem fölháborít. Mókus Etelka sír. Könyörög, fogjam a pofám. Nem alszunk szalmazsákon. Van Zsigulink, horgászfölszerelésünk, vízhatlan sátrunk, televíziónk, rádiónk, mosógépünk. Van mindenünk. Ne figyeljek rájuk.

A rendőr a karóráját nézte.

– Talán igaza van.

Bátori Tacsi leemelte csapott válláról a könnyű, hófehér, tűzpiros műanyag cipzáras inget. A kezében lógatta.

– Nem úgy van az, rendőr. De nem ám. Itt születtünk mind a ketten a Józsefvárosban, te rendőr. Ha Ausztráliában élnék, hangosan röhögnék. De én Magyarországon élek. Dolgozom. Nem röhögök. Undorodom az ingyenélőktől. Már a tarkómig ér a mese. Elönti a számat.

Komoran nézte a rendőrt.

– Apád is undorodik tőlük a MÁVAG-ban. Az én apám sem kedvelte őket.

– Egyszer talán abbamarad – mondta a rendőr. – Gyere, Tacsi, menjünk. Kutya meleg van.

Bátori Tacsi bólintott.

– Pocsék meleg. Szemét szabad szombat. Nemsokára delet harangoznak, te meg jössz-mész, járkálsz. Még nem bírságoltál meg senkit.

– Még nem.

– Nem is intézkedtél?

– Egy drótvékony, fehér hajú öregasszony, kezében kiló sárgabarackkal, leült a járda szélére, és meghalt. Intézkedtem, vigyék el.

Bátori Tacsi eltűnődött.

– Tegnap egy drótvékony, negyven év körüli, farmerruhás, kissé hadaró, pöszén beszélő férfi hatszobás szentendrei villájában dolgoztam. Csaptelepeket szereltem föl a fürdőszobájában. Olyan csaptelepeket, amilyeneket még sosem láttam, pedig ismerek osztrák, olasz, japán, angol és Isten tudja még, milyen csapokat. Közben a drótvékony férfi beszélgetett velem. Kijelentette, ő vezető egyéniség. Népet nevel. Barbárság azt állítani róla, hogy megerőszakolt egy fiatalkorú kislányt. Aljas rágalom. Pontosan időzített provokáció – így mondta. Ő annyi nőt kap ingyen, amennyit csak akar, ezt bármikor könnyen bebizonyítja. Azt is állítják róla, hogy nem ért a szakmájához. Milliókat herdál el a nemzet vagyonából. De ő nem vitázik senkivel. A szíve beteg, idegei elfáradtak. Elbújik vitorlás hajóján, vagy beül Volvó motorcsónakjába. Száguldozik a vízen. Fejét szellőzteti. Közben sok fiatal fiú meg lány jött-ment a szobáiban, ült a szőnyegeken. Egy kopaszodó, magas, kegyetlen arcú férfi, fehér szmokingban, pezsgőt durrantott. Hangosan nevetett. Fisztulás hangon azt mondta: kit érdekel, mit beszélnek a barbárok. Van, aki megvéd téged. A lányok meg a fiúk tapsoltak. Kórusban kiáltozták: Van, aki megvédi! Van, aki megvédi! Elég szar mese?

– Elég szar – mondta a rendőr.

– És ha azt mondom, repülőgépen meglátogatom az anyámat? A csillagok között?

– Az se jó – mondta a rendőr.

És mentek tovább.

Micsoda nyár volt! Micsoda kék egű, gyönyörű nyár! Szabad szombat. Ezerkilencszázhetvenhat augusztus huszonnyolcadika.

Az utolsó augusztusi szabad szombat.

A Kun utcában, átellenben a nemibeteg-gondozóval, lépésnyire a bölcsődétől, a Rita kápolnából kócos, gyér hajú öregembert hoztak ki. Hordágyon. Mentőautóba tették.

– Combnyaktörés – mondta a fiatal orvosnő. – Aligha tévedek. Komisz baj, hiába szegecselünk. Elviszi őket a tüdőgyulladás.

– Ó, Istenem – mondta a pap.

Nem szólt többet. Keresztet vetett.

A mentőautó elindult. A pap riadtan nézett utána.

– Mondd, atyám – szólította meg a kopaszra nyírt, sovány, atlétatrikós fiú –, mondd meg nekem, ha sikerül valami ügyes fondorlattal idecsalni a barátomat, beszélsz vele?

– Fondorlattal?

– Hogyan másként?

– Mi a bűne, fiam?

– Ha alaposan meggondolom, tíz évig töröm a fejem, akkor is nyugodtan mondhatom, semmi. Nincsen bűne.

– Beteg a barátod?

– Nagyjából egészséges. De nem hisz Istenben, és ez nekem nagyon fáj.

– Ó – mondta a pap. – Katolikus?

A fiú tűnődött.

– Az is lehet. Segítesz, atyám?

– Ha tudok, segítek, fiam.

– Köszönöm, atyám, ez nagyon rendes tőled. Csak annyit mondj el neki, ne többet, hogy van olyan világ, ahol élnek az emberek. Becsülik, óvják, szeretik egymást.

Pillanatig várt. Gondolkodott.

– Ő azt mondja majd, az élő az élőké, a holt a holtaké. Punktum. Mindig ezt mondja.

Nézte a pap töppedt, sápadt arcát.

A pap nem szólt.

A fiú várt, majd egy ujjával megbokszolta kopaszra nyírt fejét.

– Nem lesz könnyű dolgod, az egyszer biztos. Erre mérget vehetsz, tisztelendő atyám. De mondd meg tiszta lelkedre, igaz hitedre, ki a büdös francnak könnyű?

Fölemelte öklét, megrázta.

– Ezen a kurva szabad szombaton még a szerelmeseknek sem!

És futott tovább, tornacipőben, farmernadrágban, fehér atlétatrikóban, soványan, kopaszra nyírt fejjel a hőségtől kába Kun utcán a Teleki téri piacra.

Ötvenöt éves gyümölcsárus, még mindig szép parasztasszony, bordó szandálban, csinos blúzban, jól szabott, ízléses szoknyában, szőke, hullámos, már ezüst szálaktól csillogó hajjal, modern, aranykeretes szemüveggel várta őt.

– Válassz, fiú. Elhoztam Gödöllőről a legszebbeket. Hajnalban szedtem, az egyetlen aranyalmafáról.

A fiú nézte a kosarat. Kivett egy aranyalmát. Fölemelte, forgatta. Fürdette a fényben.

– Kevés a pénzem. Elköltöttem gyertyára. De ennek a gyönyörű almának megadom az árát.

– Hoztam neked falevelet is – mondta a parasztasszony. – Tégy vele, amit akarsz. De tudnod kell, akárhogy aranylik is az almád, a telet nem éri meg.

A fiú hallgatott egy percig.

– Lánynak adom. Feleségül veszem. Nem hiszed?

A parasztasszony zsebkendővel arcát, nyakát, tarkóját itatózta.

– Az is lehet. Három erős feketekávét ittam. Az orvos mondta. Alacsony a vérnyomásom. Nem szeretem, de megiszom.

Zsebkendőjével arcát legyezte.

– Hajnalban egy rigót találtam a fűben. Két lába az égnek. Kész. Kampec. A macskáé.

– Mi történt vele? – kérdezte a fiú. – Kipotyogott a fészekből? De miért nem tárta ki szárnyát?

– Az már titok marad. Talán fiatal volt. Nem tudott még röpülni. Uram, Teremtőm, ma még lepedővásznat kell vennem. Gyerekbiciklit, világító lámpával. Meg két pingpongütőt.

– Nem szeretem a macskát – mondta a fiú. – Akárhogy is nézem, a macskának emberarca van.

– Mindig kitalálsz ilyen bolondságokat. De mindig. Ezért haragszanak rád az emberek. Meg a nagy hangú barátodért.

A fiú tűnődött.

– Talán öreg rigó volt. Egész egyszerűen megöregedett. Elfogyott az ereje. A hátára feküdt. Nem is pityegett, csak beadta a kulcsot. Nem gondolod?

– Az is lehet. Mondass érte gyászmisét.

– Elég szívszaggató látvány egy rigó, lábával az égnek. De ha egyszer lejárt az ideje, lejárt. Csöröghet akár ezer vekkeróra, üveg a szeme, néma a csőre. Elfogyott benne a dal. Nem lehet mit tenni.

A parasztasszony hatalmas méregbe jött.

– Szívszaggató! Csöröghet a vekker! Elfogyott a dal! Tessék! Ez az! Kikergetsz te mindenkit a világból! Mi az, hogy vekkeróra! Mi az, hogy szívszaggató! Miért? Etette, fölnevelte fiókáit! Lefeküdt a fűre, földobta a lábát! Pityegett, nem pityegett, kész! Végeztem, kampec!

Pléhfogával nevetett.

– Alacsony volt a vérnyomása!

– Félsz a gödörtől? – kérdezte a fiú.

– Szép a mi temetőnk.

A fiú sokáig gondolkodott.

– Nehéz az életed? Ez fontos kérdés. Mondd meg az igazat. Ne ijedj meg. És nézz a szemembe.

Várt. Fogta kezében az aranyalmát.

– A jövő hónapban tizennégy éves leszek. Ez már nem játék.

Várt. Majd, amikor már túl hosszú volt a csönd, folytatta.

– Tegnap a libapék megverte a feleségét az Erkel Színház előtt. A földön rugdalta. Azután sírt. A Nagyfuvaros utca sarkán egy férfi bicskával kiszúrta egy kóbor kutya egyik szemét. A Laviszki Gyuri bedilizett. De szó szerint. Elmúlt ötvenéves. Erős, mint a bivaly. A járda szélén jár, karjával egyensúlyozik. Mindenkinek dicsekszik. Most Kanadáról mesél. Ezerkilencszázötvenhat után becsukták, de hogy miért, arra már senki nem emlékszik. Ő sem. A barátom, akármilyen komolyan beszélek vele, ha szeretném tudni, ennyi nyomorúságot hogyan tűr el Isten, hangosan, mérgesen nevet. Pogányul kérdezi, ki teremtette Istent, ki a főnöke.

A parasztasszony nem szólt.

A fiú pillanatig nézte a szemét. Majd csöndesen folytatta.

– Feleségül akarok venni egy lányt. Az a baj, hogy két hónappal idősebb nálam. Igazán nagyon szép. Azt mondja, néha ő is szeret. Na, most már beláthatod, elég sok minden érdekel.

A parasztasszony kosara fölé hajolt, almáit rakosgatta.

A fiú lassan beszűkítette mandulavágású, zöld szemét. A parasztasszony vállához nyúlt.

– Nem válaszolsz? Aztán ugyan miért nem válaszolsz? Olyan gazdag vagy? Nekem is van Zsigulim. Fehér, mint a fiadé. Csak még nincs hozzá jogosítványom. Ha kérdezlek, beszélj, Boriska. Válaszolj. Ne vadíts meg, mert fölrúgom a nyavalyás kosarad. Milyen hát az élet?

A parasztasszony elmosolyodott.

– Te is tudod. Gyertyákat vásárolsz.

Gyónás

Balogh Gábor e rövidre szabott életben azon túl, hogy szervezett munkás volt, esztendők során havonta tagdíjat fizetett, a háború végéig politikával nem foglalkozott. Nemcsak nem érdekelte, nem is tudta, mi fán terem. Később, amikor belelendült, szája be nem állt. Szeme beszűkült. Gyűlölettől zengő hangon, engesztelhetetlen indulattal, kegyetlenül politizált.

Igaz való, akkor sem értett az egész világégésből semmit.

Magyarázatot nem tűrt el, vitánál öklét emelte. Nyomdafestéket csúfoló szavakkal mondta véleményét. Kék szeme izzott.

Leginkább télen. Hidegben. Havazásban.

– Menj ki az utcára, szál gatyában – ordította. – Három hétig szellőztesd magad. Ha lila lett szád, kezed-lábad béna, vonszold magad hozzám. Terítek rád lópokrócot. Adok forró teát. Ha majd sikerül nyöszörögnöd, politizálunk.

Ekkor már Kacskesznak hívták. Mindenki így szólította.

Balogh Gábor szülei munkások voltak. Szerette, tisztelte őket. Fiatal fejjel nem egy alkalommal, határozott hangon ígérte, hatalmasnál nagyobb, kék mázas bödönt vesz, színültig tele zsírral. Ilyenkor anyja megsimogatta szőke haját. Apja mosolygott.

– Ha módos lányt veszel feleségül – mondta. – Bödön zsír lesz a hozománya. Karácsonyfa alá tesszük. Bámuljuk.

Balogh Gábor, anyja kérésére, minden vasárnap reggel misére ment a Szegényház téri templomba. Onnan a Rialtó moziba szaladt. Ebéd után a Rédlich tánciskolába. Csinos fiú volt, kitűnően táncolt. A lányok szívesen suhantak vele a fényes parkettán.

Ha valamelyik lány miatt verekedés tört ki, Balogh Gábor két kemény öklével boldogan ütött állkapcson bárkit. Egy Rákóczi téri fiút fölemelt, bedobta a háromtagú zenekarba.

Ezért nagyon tisztelték.

Kaszás Mici, akinek hírhedt bicskás szeretője volt, sok véres verekedést látott, megtapsolta.

– Ha nem lennék szerelmes Fricibe, neked strichelnék – mondta. – De ez lehetetlen. Frici mindkettőnk gyomrát kinyitná.

– Én Dura Etába vagyok szerelmes. Feleségül veszem.

– Ó, te szegény. Dura Eta Isten különös teremtménye. Megajándékozta gyönyörű ragadozó arcával, karcsú testét párduc mozgásával. De szívet nem adott neki.

– Szeretem – mondta Balogh Gábor. – Megtanítom szeretni.

– Feledd el. Pórul jársz. Nehéz fiúk bicskáztak érte.

Balogh Gábor elmondta Dura Etának, bemutatja szüleinek. Szándéka komoly. Feleségül veszi. Tudja, most szépet, szívhez szólót kéne mondania, de az nem kenyere. Annyit tud, életénél is jobban szereti.

– Ennek neve szerelem, mely nem fogy el soha.

Dura Eta egy slukkra megitta fél deci konyakját. Zöld macskaszemével nézte a fiút. Majd közönyös hangon magyarázta, van szeretője, boldog ágyasa. Negyvenéves asszony. Nem hagyják el egymást soha.

– Bámulsz? Én is, hogy elmondtam. Ez bűnös szerelem. Törvény tiltja. Miért, nem tudom. Azt igen, ha kipofázol, megbüntetlek.

Balogh Gábort anyja hetekig faggatta, mondja el, miféle kór emészti. Balogh Gábor végül annyit mondott, szerelmes egy gyönyörű lányba, aki kiadta útját. Anyja kijelentette, megérti bánatát.

– Efféle csalódás mindenki sorsa. Bárányhimlő. Peregnek hónapok, évek. Miattad is sok lány könnyezik majd anyja nyakában.

Sok lány volt szerelmes Balogh Gáborba. Néhány udvarias mondattal köszönt el tőlük.

Ezerkilencszáznegyvenháromban behívták katonának. Őrvezető lett. A frontra küldték.

Harcolt becsületesen, sokszor utolsó töltényig.

De a tél, szemet vakító, beláthatatlan hómező, e fehér pokol elbánt vele. Két lába megfagyott. Tíz ujját tábori kórházban amputálták.

Ezredparancsnoki kitüntetésben részesítették. Leszerelték. Fűtetlen vagonban, örökre nyomorék katonákkal hazaküldték.

Ekkor kapta a Kacskesz nevet.

Budapest ostromát óvóhelyen, szüleivel vészelte át. Szőnyegbombázáskor, mikor pincéjük téglafala is remegett, anyját magához ölelte. Apja komoran, szótlanul cigarettázott.

Amikor előbújtak, földre rogyott házakat bámultak. A Luther utca Rákóczi út sarkán géppisztolyos szovjet katona apját galléron ragadta. Nőkkel, férfiakkal zsúfolt csoportba taszította. Hajtották őket a Keleti pályaudvar felé.

Többé nem látták.

Anyja esztendőkön át várta. Sírdogált. Egy este Kacskesz megfogta két vállát. Megrázta.

– Volt, nincs! Fölszabadították! Hóba fagyasztották! Tetveknek sem kellett!

– Ne szidd az oroszokat. Kommunistákat. Nem akarok egyedül maradni.

– Lehetetlent kérsz. Halálos ágyamon utolsó szavam lesz, gyilkosok!

Halálos ágyán mást mondott.

Peregtek az évek.

Három műszakban dolgozott. Gátlástalanul becsapta a gyorstalpalón képesített normásokat.

Művezetője szerette. Figyelmeztette, vigyázzon, ez már pofátlanság.

Ő jóízűen nevetett.

– Rajongásig szeretem e jól képzett normirovcsikokat. Ők keresik anyámnak a kosárnyi virágot, világvevő rádiót. A mocskos, dologtalan, undorító kommunisták.

Sok pénzt keresett. Nagy részét anyjának adta. Szerették a lányok, váltogatta őket. Vasárnap délelőtt misére ment. És szidta kegyetlenül, rögeszmésen az oroszokat, kommunistákat.

Az alapszervi titkár kérte, fejezze be uszító szövegeit.

– Voltál fronton? Hómezőn? – kérdezte Kacskesz. – Zsidókat vagoníroztál.

– Miket beszélsz? Zsidó nő a feleségem.

– Minden nyilasnak. Az első alkalommal Dunába lövitek őket.

– Vigyázz, Kacskesz, vigyázz.

– Mire? Láttam tízezer halottat. Hóvihar temette őket. Becsületes melós vagyok. Tíz lábujjamat a nagy Szovjetuniónak ajándékoztam. Apám is oda ment, építeni a kommunizmust.

Egy alkalommal, délelőtti műszakban, női hang hangosbeszélőn kérte, állítsák meg gépeiket. Majd férfihang szólt:

– Sztálin elvtárs meghalt.

Kacskesz fölröhögött.

– Csak el ne kiabálják!

A munkások ijedtükben bekapcsolták gépeiket. Dübörgött a műhely, mert mindenki röhögött. Kacskesz vad indulatait nem vették komolyan. Ezért maradt szabadlábon.

Anyja egyre gyakrabban kérte, házasodjék meg. Ha ő meghal, legyen, aki gondoskodik róla. Kacskesz megcsókolta. Nem házasodik, mondta, mit kezdjen ribanccal.

De sorsát nem kerülte el.

Ötvenhatban szomszédjukat, beszart kommunistát, eldugta.

– Nagy testvérünk szeret minket. Baszott sok tankjával szarrá lövi a várost. Annyi a halott, mint nagy hómezőkön. Naphosszat temetek munkásokat – mondta a szomszédnak. – Ostoba proli vagy. Én hívő keresztény. Ha életben maradunk, nem vitázom veled. Csak anyádat emlegetem, mert világra szült.

Anyja könyörgésére Kacskesz őszülő hajjal feleségül vette Sólyom Katalin fiatal óvónőt. Anyja két évre rá meghalt.

Felesége életvidám teremtés volt, sokat nevetett, táncolni szeretett. Kacskesz engedélyével diszkóba járt. Szombatonként otthon buliztak. Bömbölt a magnó, fogyott a sör.

Kacskesz a sarokban ült, nézte őket.

– Fáradt vagyok. Öreg – mondta asszonyának. – Nincs már kedvem válni. Nem érdekel, kivel bújsz ágyba, csak hülyének ne nézz. Mert igazán megharagszom.

– Te ne nézz hülyének. Nem szeded össze apád papírjait. Minden hónapban fizetnének érte.

Kacskesz tudta, nemsokára meghal. A körzeti orvos kórházba utalta. Két hétig alaposan vizsgálták, nem találták baját. Kacskesz papot kért. Ragaszkodott a gyónáshoz.

Felesége meglátogatta.

– Eljött a te időd. Megbüntetheted, akit akarsz.

– Ha apámat megfizetik, vehetek zsírt nagy kék bödönben. Pompás. Küldj papot. Gyónni akarok.

A pap latinul mondta mondókáját, magyarul nyugtatta, nem beteg, évekig élhet. Otthon várják.

Kacskesz gyöngyöző homlokkal mosolygott.

– Házibuli ravatalozóban.

Nézte a papot.

– Rossz bolygón születtem. Kutyául elfáradtam. Apám, anyám vár. Pihenni akarok.

A pap szólni akart.

– Oldozzon föl, atyám. Bűnös vagyok. Én nem leszek gyilkos.

A pap nem értette.

– Menjen, atyám. Köszönöm segítségét. Elutazhatom oda, hol nincs hómező, hideg, csak örök békesség.

A nővér éjszaka fölkeltette az ügyeletes orvost. Elnézést kért a zavarásért, de Balogh György váratlanul meghalt.

– Érthetetlen – mondta az orvos. – Semmi baja nem volt.

Ha megtanítasz sírni

A Tisza Kálmán téren, mesék birodalmában, ahol annyi csoda történt, ez bizony szent igaz, fölsorolni emberöltő is kevés, aki nem hiszi, járjon utána, különös, tiszta szemű, lelket szomorító, ritka szép legényke született.

Leveles Péter Pál. Akihez szólt, szemébe nézett. Komoly hangon, keményen követelte, Pepének szólítsák.

– Ez a nevem. Illik hozzám.

A józsefvárosi emberek szerették őt. Bármit mondott, márpedig mondott faramuci mondókákat, nem nevették, nem gúnyolták. Bosszúról, halálról, fölboncolásról, elégtételről, helytállásról beszélt. Igen sokat beszélt naplójáról, melybe ezertizenkét lány nevét írta be.

– Szerelmesek belém. Belém karolnak. Visznek, megyek.

Utcalányok fejét simogatták. Dicsérték, klassz fiú.

– Ne beszélj halálról, bosszúról, boncolásról – kérték. – Ha majd úgy gondolod, ingyen kínáljuk testünket. Beírhatod naplódba.

Pepének szólították. Fagylaltot hozattak vele a Rákóczi útról, az olasztól. Ők nem mehettek oda. Csak az erkölcsrendészet megszabta területen élhettek.

Pepe még anyja hasában rugdalódzott, amikor apja, Leveles István rakodómunkás marhaságot csinált. Hajvágásnál, fodrászszékben, nyakában fehér kendővel, előzetes jelzés nélkül, színjózanul, rövid horkantással meghalt. Két várakozó vendég kirohant az utcára. Lármáztak.

Ruzicska Béla fodrászmester dührohamot kapott.

– Ide senki ne jöjjön megdögleni! Tessék járdára feküdni! Kocsmában kinyújtódzni! Börtönudvaron! Fodrászüzletben egyenesen pofátlanság!

Levelesné, született Nagyiván Mária, Ruzicska Bélától bocsánatot kért. Elismerte:

– Nem illik fodrászüzletben meghalni, tudom. Noha, esküszöm, férjemnek álmában sem jutott eszébe bárkinek bosszúságot okozni. Soha.

– Nem érdekel senki álma! Itt rendőrök jártak! Hullaszállítók!

– Nem magát vitték el. Nem is a feleségét. Elment ő két lábon. Igazi férfival.

Ruzicska Béla ordított. Rövid ujjú, fehér köpenyében csontsovány karjával hadonászott. Eszelős hangon szórta átkait.

Az asszony így szólt:

– Ne ugráljon, Bőregér. Ha fiút szülök, Péter Pálnak keresztelik. Megbünteti magát.

– Engem?

– Fölkoncolja.

Pénzt vett elő.

– A hajnyírásért.

Arcul köpte Ruzicska Bélát.

– A többi Péter Pál dolga. A világ végén is megkeresi.

A fodrász sápadtan nevetett.

– Csak nem?

– Akárkit nem szülök. Péter Pál helytáll az apja helyett.

Leveles Istvánné Nagyiván Mária még négyszer házasodott. Pepén kívül öt gyermeket szült.

– Csak úgy potyognak belőle – mondta Pepe. – Hadseregnyi nagyapám van. Szerencsére jószívű emberek.

Az asszony kétszobás lakásában összetartotta, hangos szó nélkül, néha pofonnal, rendesen nevelte gyermekeit. Egyformán szerette őket. Legtöbb gondja Pepével akadt. Rosszul tanult, minden tanítót föl akart boncolni.

Az iskolafolyosóra ablakon mászott be. Anyja kérdezte, miért nem használ ajtót.

Pepe csodálkozott.

– Az ablakon gyorsabb. Közelebb.

Testvéreit szívéből szerette. Anyjáért rajongott.

– Anyám szép. Sokat dolgozik – magyarázta. – Nem kövér, nem ráncos. Ősz hajszála nincs. Nemsokára meghal.

– Beteg? – kérdezte valaki. – Mi baja?

– A szíve. Kórházba küldték. Nem megy. Isten rámutat, kész. Fodrászüzletbe, bárhová odabök ujjával.

Így folytatta:

– Tudok főzni, mosni. Tizenkét éves vagyok. El tudom látni a testvéreimet. Valamelyik nagyapámtól biciklit kaptam. Használt, de kitűnő. Bevásárolok a Víg utcai kurváknak. Nagyon rendesek. Elég jól fizetnek. Egy biztos. Akármi történik, fodrásztól nem kérek bocsánatot.

Sok embert kérdezett, milyen volt az apja.

– Rendes.

– Nem ivott.

– Anyádat szerette. Nem tűrte volna, hogy megalázzák.

Csak szépet, jót meséltek apjáról.

Egy lánnyal sétálni ment.

– Pepe, csókolództál már?

– Még nem.

– Én sem.

Csavarogtak egy ideig. Este Pepe beírta naplójába. Naphosszat tekerte biciklijét. Beszólt Róna Jenő női kalapos boltjába.

– Várják a Víg utcai lányok.

Róna Jenő pénzt akart adni. Nem fogadta el.

– Nem dolgoztam érte. Koldus nem vagyok.

– Megyek veled – mondta Róna Jenő.

Elindultak.

– Ígértek megfelelő munkát. Heti száz pengőért.

– Ez igen, Pepe. Ez igen.

Útközben egy ideig hallgatott.

– A száz pengőt csak úgy mondtam. De van egy hatalmas kutyám. Óriásian nagy. Egyet szólok, széttép bárkit.

Tolta biciklijét.

– Nagyszerű, Pepe. Sokat eszik?

– Naponta tíz kiló húst. És van egy elefántcsontnyelű késem. Félméteres pengével.

– Ejnye, Pepe. Az mire való?

– Boncolásra. Fölboncolok valakit. Istenre mindent nem bízhatok.

Naponta megállt biciklijével Ruzicska Béla fodrászüzlete előtt. Egyik lábát a járdára téve, komoly, tiszta, szép kis arcával, fekete szemével hosszú percekig bámulta szótlanul a hajlott hátú, megöregedett borbélyt. Ha időnként kijött üzletajtaján, így szólt:

– Hogy vagy, Pepe?

És Pepe így válaszolt:

– Etetem kutyámat. Késemet fenem. Apám nyugodt álmáról gondoskodom.

Sétált a lánnyal.

– Van íjam. Tizenhat tűhegyes vesszőm. Férfi karja kell kifeszíteni íjamat. Célzáshoz éles szem. Tegnap ezerötszáz méterről, fenyőfa csúcsáról tobozt lőttem.

Mutatta a tobozt.

– Pontos lövés. Sebet nem látni. Van, aki félhet.

A lány ámult.

– Pepe, vegyél feleségül. Elmúltunk tizenkét évesek. Egyszer megcsókoljuk egymást. Átöleled derekam. Én meg nyakadat.

– Lehet róla szó. De most más dolgom van. Nagy, véres dolgom. Esküt tettem.

– Mikor csinálod?

– Gyűlik szívemben jó nagy harag. Nem sokat vacakolhatok. Bőregeret lövök.

– Pepe, megvárom. Azután moziban megcsókoljuk egymást.

Pepe minden nap biciklijéről egyik lábát a járda szélére tette. Várt, amíg Ruzicska Béla megállt üzlete ajtajában.

– Nézelődsz, Pepe?

– Nem sokáig, Bőregér.

– Kotródj innen!

– Ha eljön az ideje.

És eljött az ideje:

Október végén, éjszaka, porhó esett. Jelentette, tél közeleg. Reggelre elolvadt.

Pepe gondosan beágyazott. Anyja bement hozzá.

– Ruzicska Béla meghalt. Hajnalban, az üzletében.

Hozzátette:

– Talán még a héten eltemetik.

Pepe hallgatott valameddig.

– Biciklire ülök. Megmondom apámnak, miféle fia van. Mégis az Istenre hagytam az elégtételt.

Nem ült biciklire.

Sápadt napfényben belekarolt a lány. Sétáltak szótlanul a téren. Pepe vadgesztenyét táncoltatott tenyerén.

– Pepe, megcsókolhatlak?

Leültek egy padra. Pepe így szólt:

– Hatalmas kutyám, hosszú késem, íjam eltűnt. Mi szükségem rájuk?

Szép, csibész, tiszta arcát két tenyerébe temette. Feje rázkódott.

A lány várta, nyitott ujjai közül mikor pottyan könny.

Nem pottyant.

Lefejtette a fiú kezét. Pepe hangtalanul nevetett.

Megcsókolta száját.

– Milyen puha. Fehér fogad hűvös. Vegyél feleségül.

Pepe nézte őt.

– Ha megtanítasz sírni.

Fölállt. Talpa alatt kavicsok csikorogtak.

Ahogy parancsolod

Kutacz Levente építészmérnök szép házasságban élt feleségével, három apró kislányával. A halk szavú asszony óvta, rendben tartotta a családot. Este, amikor lefektette a gyerekeket, férje mellé bújt.

Mosolyogva mondta:

– Három a kislány.

Férje nevetett.

– Ha majd kiröpülnek, elénekeljük, Tschöll papa, Tschöll mama mi vagyunk.

Az asszony dúdolta:

– Árva a ház, nincs kacagás, árvák a régi szobák… itt maradunk kettecskén, bús öregek. Könnye pereg, úgy pityereg két vén gyerek.

Kutacz Levente megpuszilta asszonyát.

– Angolul, németül, franciául kell tanulniuk. Felső fokon vizsgázniok.

– Rita pólyában, Bea négykézláb mászik, Barbara totyog, dülöngél, fenekére pottyan. Repülőgépre rakjuk őket. Menjenek, tanuljanak nyelveket.

– Integetünk nekik. Megparancsolom, húsz év múltán jöjjenek haza.

Az asszony leoltotta a lámpát.

– Igen, uram, így lesz jó. Keresünk nekik férjeket.

A nő fekete hajú, szemű, erős csípőjű, nagy keblű, vastag, izmos karral, combbal.

– Nézem őket. Hihetetlen, mind a három mennyire hasonlít rád.

– Genetika – mondta férje. – Barbara totyog. Nézem, nevetek. Járása is olyan lesz, mint az enyém.

Nevettek. Összebújtak.

Később a férj megsimogatta felesége arcát.

– Petra, te sírsz?

– Félek elaludni.

– Rosszat álmodsz?

– Röntgengép mögött állsz. Nézem csontváz koponyádat. Sikoltok. Orvos széttárja karját. Közömbösen mondja: asszonysors.

– Aludj nyugodtan. Kilépek a röntgengép mögül. Megcsókollak. Sétálunk nagyot.

Társaságban Szilvás Enikő alaposan megnézte Kutacz Leventét.

Komolyan mondta barátnőjének:

– Nekem szülték. Lecsapok rá.

– Építészmérnök. Három kislánya van. Ott beszélget a felesége.

– És aztán? Fél év múlva enyém lesz.

– Meglátni és megszeretni. Micsoda hülyeség?

– Húszéves múltam. Neki adom szüzességemet.

– Futballcsapat átment rajtad. Három küreted volt.

– Félni fogok az ágyban. Ha rá kerül a sor, akkorát sikítok, leszakad a plafon. Azután lihegek. Még, még, mondom. Reggel zokogva köszönöm a csodát. A soha nem ismert boldogságot. Feleségül vesz. Fiút szülök.

– Nagy harc lesz. Kegyetlen háború. Könyörtelen.

Enikő babakék szemével barátnője ijedt arcát nézte.

– Megmérkőzünk.

Szilvás Enikő kitűnő humorán Kutacz Levente nagyokat nevetett. Csöndes vacsorázóhelyeken egyre gyakrabban találkoztak.

A vékony, apró mellű lány póknál ügyesebben szőtte hálóját.

Amikor idejét látta, mértéktartóan erotikára terelte a szót. Zavart kis mosollyal vallotta be, még szűz.

– Udvaroltak elegen. De ágyba bújni egyikükkel se támadt kedvem.

Héttel később Kutacz Leventét árnyalatnyi kacérság nélkül lakására hívta vacsorára. Csókolództak. Majd kérte a férfit, forduljon el, amíg levetkőzik.

Amikor Kutacz Levente mezítelenül mellé bújt, a lány ijedten nyakukig húzta selyempaplanát. Amikor hosszas simogatás után eljött a pillanat, hatalmasat sikoltott. Hajnalig lihegett. Oly rikkantó hangok röppentek torkából, amilyenekre őserdei madarak is büszkék lettek volna.

Reggel feszes, födetlen kis mellével ült az ágyban.

– Csodát tettél. Ha többé nem látlak, tudd, minden nap megköszönöm.

– Nekem van köszönnivalóm. Ha többé nem találkozunk, soha nem felejtelek el.

Találkoztak. Mind sűrűbben.

A férfi vidéki építkezéseket irányított. Felesége zokszó nélkül tudomásul vette, fáradt. Éjszaka nem akar vezetni. Szállodában alszik. Ha hazaért, virágot vitt.

Az asszony megcsókolta gyűrött arcát.

– Túlhajszolod magad.

A férj elkerülte tekintetét.

– A családomért.

Elmosolyodott. Lányait ölelte, csókolta kobakjukat, beszélt nekik butaságokat.

Felesége nevetett.

– Gyártottál három gyereket. Megbolondítottak.

Kutacz Levente asszonyára nézett. Furcsa mosollyal mondta:

– Valóban megbolondítottak. Félek, alaposan.

Tavaszodott.

Kutacz Levente a maga számára is váratlanul, így szólt Szilvás Enikőhöz.

– Feleségül veszlek.

– Soha. Az a nő nem enged el.

– Mások is válnak. Minden harmadik házasság kátyúba jut.

– Feleséged nem érdekel. Keres mást. Gondja nem lesz. A tartásdíjból kitűnően megél. Megérdemled, végre boldog légy. Ne kínlódj lusta, kellemetlen nőszemély mellett, aki csak konzervvel etet. Nem gondoskodik rólad.

– A három kis teremtmény a mindenem. Apjuk vagyok. Vasárnaponként elhozom őket. Tündérek. Szeretni fogod a lányaimat. Véreim. Mosolyuk, fintoruk, mozdulatuk az enyém.

Enikő őszintén kérdezte:

– Mosolyuk, fintoruk, mozdulatuk tiéd, miért ne szeretném őket?

Kis idő után hozzátette:

– De arra készülj, ocsmány válópör lesz.

– Tévedsz. Feleségem már elszokott tőlem. Ha hazakerülök, csak a lányokkal foglalkozom. Talán sír egy sort. Megkönnyebbül, nem kell törődnie velem. Lehet lomha, slampos, zsörtölődő. Mozdulni kényelmes.

Az asszony nem sírt. Véresre verték egymást, a gyerekek előtt. Poharak, tányérok röpültek a patikarendes házban. Petra őrjöngött. Sivító hangon ordította, szüzességét gazembernek adta, semmi fráternak.

– Három gyereket szültem neked!

Kristályvázát vágott férjéhez.

– Vacak kis tyúk miatt elhagyod kölykeidet.

Pár hónapig tartott válópörük. Hogyan sürgették meg így, senki nem értette. A bíró megállapította, az asszony feddhetetlen. A gyerekeket nála helyezte el. A férj magának követelte legalább egyiküket, de hiába.

Kutacz Levente otthagyta kertes villáját, autóját. Szilvás Enikőhöz költözött. Jövedelme felét gyerektartásra fizette.

Egyre több különmunkát vállalt. Nagyobb lakást, autót vásárolt.

Jól éltek.

Kéthetenként elhozta valamelyik lányát. Ilyenkor első felesége nem mulasztotta el megjegyezni, milyen ember az, aki képes elhagyni tulajdon vérét, kicsi gyermekeit.

– Nincs lelkiismeretfurdalásod három gyermeked miatt? Képes vagy nyugodtan aludni? Csak azt bánom, amiért nem csaltalak meg, amiért évekig hű voltam hozzád.

Nyári estén a szerelmes férj megmondta Szilvás Enikőnek:

– Gyereket akarok tőled.

Az új feleség mosolygott.

– Egy föltétel alatt szülök neked gyereket. Ha megígéred, fiú lesz.

Kutacz Levente megígérte.

Enikő ismeretségük óta nem védekezett. Mióta férje közös gyereket akart, együttléteik megszaporodtak. Ágyban töltötték jóformán minden idejüket.

Hiába szorgalom, igyekezet, Enikő nem maradt teherben.

Megijedt. Csak vele lehet baj. Három kürete árát most kell megfizetnie.

Múlt az idő. Klinikáról klinikára, nőgyógyásztól nőgyógyászhoz vándorolt. Mindenütt kérték, hozza el férjét, de elálltak kívánságuktól, hallván három pici gyermekéről. Enikőt vizsgálták. Petefészkét, a petevezeték átjárhatóságát. Minden vizsgálatot elvégeztek, fájdalmasakat is. Egybehangzóan állították, semmi baja. Legyen türelmes, az eredmény nem marad el.

Leesett a hó. Karácsony előtt idős főorvos kérte, három gyereke ellenére hadd vizsgálja meg férjét. Kutacz Levente jót nevetett. Végigcsinálta a nem kellemes vizsgálatokat. Néhány nap múlva megkapta leleteit. Számok, százalékok. Nem értett semmit.

Magyarázatot kért. Megkapta.

– Valószínűtlen, hogy gyermeke legyen, uram.

Az idős főorvos a százalékokat mutatta.

– Ejakulátum 1,5 milliliter. A normális mennyiség alsó határa 2,5. Spermák száma milliliterenként, normális esetben, hatvan-százhúsz millió. Önnél tízmillió. Nyolcvan százaléka ép kell legyen, normális alakú, mozgású. Ha húsz százaléknál több a rendellenes, akkor kóros esettel állunk szemben. Itt fordított az arány. Húsz százalék normális, de többségük mozgása lassú, rendellenes. Nyolcvan százalék nem ép.

– Nekem első házasságomból három lányom született.

A főorvos hallgatott.

Kutacz Levente ügyetlenül mosolygott.

– Az apa sohasem biztos?

A főorvos átadta a leleteket. Csöndesen kérdezte:

– Milyen gyermekbetegségei voltak?

Sorolta. A mumpsznál megállították.

– Nem emlékszik, fájt-e a heréje?

– Fájt. Nagyon fájt. De elmúlt. Meggyógyultam.

A főorvos karórájára nézett. Szabadkozott.

– Késésben vagyok. Konzíliumra várnak.

A karácsonyfa előtt a házaspár kicserélte ajándékait.

Szilvás Enikő átölelte férjét.

– Holnap elhozhatod mind a három lányt. Ha akarod. Ne emészd magad. A volt feleségedet se kéne gyűlölnöd a szeretet ünnepén. Talán nem is ringyó.

Nevetett.

– Az orvosok nem ritkán tévednek. Különben is nem azt mondta, lehetetlen, csak azt: nem valószínű. Nem ugyanaz.

Ágyba bújtak.

– Esküszöm, én uram, szülök neked gyereket. Ötkilós fiút.

Szilveszter után fölszaladt nyurga szeretőjéhez.

– Működj, Attila. Nem kell vigyázni. Fiút akarok.

Attila nevetett.

– Ahogy parancsolod. Csípem az asszonyokat.

Mesemondó

Ciffka István diplomás közgazdász, pénzügyminisztériumi szakemberek véleménye szerint jó hírű, jeles hasznot hozó részvénytársaságnál főkönyvelő volt. Feddhetetlen jellemű. Igen szigorú. Fémkeretes szemüveggel. Gondosan kötött nyakkendővel.

Háta mögött Robespierre-nek nevezték. Oktalanul.

Politika nem érdekelte, munkája annál inkább.

Annyi igaz, megvesztegethetetlenségét senki nem vitatta. Szeretőktől, italtól távol tartotta magát. Titkárnője kacérkodott vele. Megkérte, munkahelyen ne hordjon miniszoknyát, és megtiltotta magánjellegű telefonbeszélgetéseit. Elmagyarázta, nem kíváncsi combjára, és irodát nem szabad telefonfülkével összetéveszteni.

Pártállástól függetlenül trehányságot nem tűrt el. Zsidózást sem. Egy tisztviselőt figyelmeztetett. Az nevetett.

– Nem zsidózok – eleget.

– Nem túl szellemes.

– Mit bosszantja? Maga nem zsidó.

– Merő véletlen. De tisztelem az Alkotmányt. Ha még egyszer előfordul, barna stanicliban átadatom munkakönyvét.

Mindennek ellenére szerették őt. Ami napjainkban ritkaság, derű áradt belőle.

Takarítónőknek is előre köszönt. Akár a hagyomány szerint a Napkirály. XIV. Lajos minden nőnek előre köszönt, cselédeknek is.

Megtörtént, Ciffka István egyik takarítónőnek, hajlott hátú asszonynak zsebébe dugott ötszáz forintot.

– Fél liter tej. Tíz deka parizer. Vegye meg. Talán mosolyogni fog.

Fölemelte ujját.

– Ne sírjon. Ez folyosó. Nem temető.

– Temetőben nem sírok. Irigylek minden halottat.

– Kötélre, ciánra nem adok pénzt. Húzza ki magát. Lopjon virágot a Margitszigeten. Jó illatú lesz szobája. Szomszédai irigylik.

Fiatalon feleségül vette Mogyorósi Ilona fogtechnikust.

A szőke, szép asszony két keze aranyat ért. Sok orvosnak dolgozott. Ötszobás lakásukban korszerűen fölszerelt műhelyben, melyet laboratóriumnak nevezett, magánpraxist is folytatott. Sok pénzt keresett. Sokat nevetett.

Férje humora kitűnő volt. Amikor aranyerét operálták, több mint húsz percig beszélt. Orvosok, nővérek egyfolytában nevettek.

– Segge műkincs lett – nevetett a sebész. – Pillangókat pingecoltam mindkét felére.

– Bravó, Picasso. Gatya nélkül járok. Ámuljon mindenki.

A négyágyas kórteremben kérte feleségét, vigye őt tárlatra. Magas belépődíjért bámulják fenekét.

– Ne sokat totojázz, lekopnak pillangóim. Csupasz fenék fabatkát sem ér.

Felesége nevetett. Befőttes üveget bontott föl.

– Kisbabát várok.

Ciffka István fényes szemmel bámult.

– Ha lány, királynő lesz. Ha fiú, királyfi. Bízd rám, én nevelem.

Egészséges kislányuk született. Mária névre keresztelték.

Mesemondó lett. Nem királynő.

– Ember legyen a talpán, akihez férjhez adom – mondta apja.

Felesége pelenkázta lányát.

– Pompás a popsija. Jó szagú bőre bársony. Esze is legyen. Tudja, hogyan kell férfit fülön csípni.

– Miket beszélsz? Őt csípje férfi fülön.

– Fordítva igaz. Megnéztelek alaposan. Észre sem vetted, már oltár előtt álltál.

– Ügyes voltál. Egy biztos, jó az ízlésed. Kitűnően működtél.

Mindketten nevettek. Megbeszélték, vigyáznak. Egy szem lányukat nem kényeztetik. Jómódú szülők gyakran követnek el efféle hibát. Később gyermekük adja árát. Nem találja helyét az életben.

– Minden felelősség a miénk – mondta apja. – Én majd kézbe veszem.

Felesége nevetett.

– Férjet szerzel neki. Szép szál legényt. Nagy tudásút. Tetőtől talpig becsületeset.

– Igen. Akárkihez nem adom.

Első általánosban Ciffka István lánya mellé ült, nagy türelemmel megtanította tanulni. Többé nem volt gond Máriával. Kitűnő jegyekkel kényeztette szüleit.

Egyet nem értett.

– Miért írják egy szóba: meglepetés?

– Mert egy szó.

– Nem. Meg lepetés. Csak így érthető.

Ehhez konokul ragaszkodott.

Apja beleizzadt, míg magyarázott.

– Úgy nincs értelme. Ha lepetést írsz vagy mondasz, kinevetnek.

Nehezen, de végül tudomásul vette, nincs igaza.

Anyja jót nevetett. Lányát ettől kezdve, nagy puszik kíséretében, lepetésnek szólította.

– Lepetés, én kincsem, hozzál nekünk sok szép lepetést.

– Hozok, anyám. Ígérem. Ámulni fogtok.

Hozott. Ámultak.

Mária szépen fejlődött. Gimnáziumban is osztályelső lett. Lányok, fiúk kedvelték, noha csöndes, visszahúzódó volt. Igen értelmes.

Tizenhét éves elmúlt, amikor egy este anyja behívta a labiba, ahol erős lámpa fényénél dolgozott.

– Melled megnőtt. Feneked formás. Osztálytársnőidnek fiúk udvarolnak. Te keresztrejtvényekkel bíbelődsz. Apáddal váltod a világot. Lányom, mire vársz?

– Félsz, hogy vénlány maradok?

– Lepetés, még az hiányozna.

Ciffka István egyetértett lányával.

– Lepetés – mondta – annak a fiúnak, akit megszeret, ajándékba adja szüzességét. Férjhez megy hozzá. Gyereket szül.

Mária, apja boldogságára, kitűnően érettségizett.

Anyja bánatára, udvarlója nem akadt.

Nem marta, nem bántotta lányát. De nem volt nap, hogy ne említse:

– Keríts udvarlót, legalább hármat. Legyen miből válogatni.

Igényeit részletezte is.

– Nemes hal akadjon horgodra. Aki férjnek, apának megfelel.

– Van időm, anyám. Oly jó itthon, veletek élni.

Anyja megcsókolta őt.

Másnap újra aggódott.

– Kifutsz az időből. Huszonöt évesen keresheted szerencsédet, nem találod.

Elgondolkodott.

– Azt képzeled, öröm lesz, ha kiröpülsz tőlünk? Talán elsírom magam. De jobban sírnék, ha tíz év múlva még itt csücsülnél.

Esténként, amikor Mária pizsamában, puszival elköszönt, aludni tért, Ciffka István kérte asszonyát:

– Ne prédikálj mindig lányunknak. Kislány még.

Felesége hozzábújt.

– Nem értesz hozzá. Apa vagy. Becsületes, mafla férfi. Nem fiad van. Lányod. Más játék. Más felelősség. Nő fejével nem tudsz gondolkodni.

Férje megcsókolta. Kijelentette, szebb asszonyt soha nem látott.

– Elismerem, asszonyfejjel nem tudok gondolkodni. Vitázni sem kívánok. Kínaiak szerint asszonnyal vitázni annyi, mint tengert gereblyézni. Apai jogomon megkockáztatom, sőt határozottan kérem, törékeny kislányunkra bízzuk sorsát.

– Soha!

Férje nézte őt ágyukban.

– Lepetés lepetést hoz.

Csöndesen hozzátette:

– Nehogy sírjunk.

Lepetés lepetést hozott. Egyetemről évfolyamtársát. Magas, farmerruhás fiút.

Elsőévesek voltak.

– Férjem – mutatta be. – Tegnap házasodtunk.

Anyja boldog volt. Megcsókolta őket.

– Hol laktok majd? – kérdezte apja.

– Anyósomékhoz költözöm.

Apja nem engedte. Budapesttől néhány kilométernyire, közvetlen a Duna partján, szépen berendezett, kétszintes villájuk volt.

– Ott laktok majd, amíg lakást nem veszünk.

Mária megcsókolta apját.

– Kisbabát várok.

Apja átölelte.

– Ha lány lesz, királylány lesz. Ha fiú, királyfi. Ti tanultok, én nevelem. Szeressétek egymást.

Szerették egymást.

A fiatal férj kitűnően főzött. Szépen terített. Két gyertyával díszített asztalnál vacsoráztak. Délelőtt fürdőruhában napoztak.

Az ifjú férj vemhes macskát a Dunába dobott.

Mária megdöbbent.

– A macska nem tud úszni.

Férje nevetett.

– Nem hát! Elegánsan megfullad. Marad elég.

Mária szülei kétszobás öröklakást vettek.

Mária fiút szült.

– Lepetés, kincset érsz – nevetett apja.

– Testvért is szülök. Úgy mókás.

– Nem kell elkapkodni – mondta anyja. – Majd diploma után.

Mária évet halasztott. Férje folytatta tanulmányait. Bejárt az egyetemre. Amikor hazament, borszagú csókkal köszöntötte csöndes, törékeny asszonyát.

Mária a nyolcadik hónapban volt, amikor férje közölte:

– Szerelmes vagyok.

Aznap elköltözött.

Ciffka István nézte lánya nagy hasát. Hallgattak. Felesége, ki csúnyán soha nem beszélt, kijelentette:

– Jól elbasztuk.

– Lepetés – kérdezte apja –, hogyan tovább?

– Sehogyan. Éjszakánként tűnődöm, miként történhetett?

– Éjszaka aludj. Isten nem segít – mondta halkan anyja.

Ciffka István rájuk szólt.

– Mi ez a rémület? Alkoholistától elválni szerencse. Lepetés talál különb férjet.

– Két gyerekkel?

– Tizenkettővel.

Lányához fordult. Mosolygott.

– Lepetés, így lesz?

– Igyekszem, apám.

Újra fiút szült.

Évek múltak, férjet nem talált.

Anyja vigasztalta.

– Más asszony is házasodik apró gyerekkel. Régmúlt időkben is így volt. Csinos vagy, arcod szép. Járj többet társaságba. Ne riszáld feneked, de azt elvárom, idétlen ne légy. Mosolyogj, használd a szemed. Ősi trükk. Jól irányzott szemvillanással minden nő szerez társat.

Mária megfogadta anyja tanácsát. Sikert nem hozott.

Érdeklődés ébredt iránta, de valahányszor szóba hozta két gyermekét, a fiúk cserbenhagyták.

Anyja kérte, ne két gyermekéről meséljen.

– Várj, míg kezes bárány lesz a kiszemelt fiúd, tetőpontján tombol szerelmetek. Akkor már beszélhetsz róluk.

Ciffka István kérte, ne gyötörje lányukat. Lefogyott vagy tíz kilót. Végül szél sodorja el.

Felesége nagyot nyelt. Könnyeit nyelte.

– Lepetés, ne haragudj. Tizenhat éves korom óta állatnál többet dolgozom. Megszültelek. Pólyáztalak. Éjszakánként ringattalak. Szeretlek. Menj többet fiatalok közé. Mi vigyázunk a gyerekekre. Bármiről beszélhetsz, csak róluk ne szólj.

Mária mesélt.

Minden fiúnak mesélt magáról, életéről, terveiről. Mindenkinek más kitalált életről mesélt.

Izgalmas, szép meséket mondott. Különböző meséi egyben megegyeztek.

– Tanulok. Megszerzem a diplomát.

Huszonötödik születésnapján anyja meglátogatta.

Mária szőnyegen ült, két fiával. Gyors lábú struccmadárról, sirályokról, kolompoló tehenekről mesélt nekik.

– Macskáról is mesélj – kérte a nagyobbik fiú.

Macskáról nem mesélt.

Mária elmesélte, hogyan bukfencezik a pandamaci.

– Erdőben olyan madár is lakik, amelyik hangosan nevet. Falevelek is táncra perdülnek tőle.

Anyja odaadta születésnapi ajándékát, harmincezer forintot. Megcsókolta.

A liftben sírt.

Ciffka István kérdezte, hogy vannak unokái, mire van szükségük.

– Nem tudják, milyen a macska.

Fehér köpenyt vett magára, a labiban leült dolgozni. Férje utánament.

– Szomorú vagy. Lepetés?

Felesége nem emelte föl fejét.

– Mesemondó. Mesemondón nem lehet nevetni.

Lemaradt angyalok

Szikrázó Nagy Istvánt szülein kívül mindenki kegyelmes úrnak szólította. Temetésén rengetegen tolongtak. Sírtak férfiak, nők. Sírjára annyi virág, koszorú került, hogy beborította a fejfát is.

Egy asszony, zsebkendővel szája előtt, hangosan fölzokogott. Idétlen hangon kiáltotta:

– Miféle ízléstelenség! Eltakarták a nevét is!

– Hülyéket ordibál – szólt rá valaki. – Kereszt védi drága halottunk feje fölött kegyelmes nevét. Nemcsak mi, Isten is tudja. Esztendő múltán, nyugodjék meg mindenki, márvány sírkövet állítunk. Hollófekete sírkövet állítunk, két oldalán szomorú angyalokkal.

– Igen – mondták férfiak, nők. – Bármily drága mulatság, aranybetűkkel vésik nevét. Szép borostyánt ültetünk. Imádkozunk lelkéért, mert igazi kegyelmes úr volt.

Szalánky Sándor, kit évek óta Köpködőnek hívtak, rendőrségi besúgó volt. Tizedik tripperét kúrálták. Kezét magasra emelte.

– Aki elfelejti, átkozott legyen! Börtönben vacsorázzon!

– Átkozott legyen! – jajdultak föl férfiak, nők. – Haláláig. És azon is túl!

Lassan elindultak. Beszélgettek.

– Mi lesz most a hótiszta özveggyel, egy szem káprázatos szép lányával?

– Valaki gondoskodik hótiszta Violáról – mondta Köpködő. – Aludjatok nyugodtan.

– Ugyan ki? – bámultak rá.

Köpködő a hőségben megigazította nyakkendőjét.

– Valaki.

Villamosra szálltak. Autóba ültek.

Kukacokra hagyták a kegyelmes urat.

Esztendő múltán, Köpködő nem mindennapi káromkodása jóvoltából, hollófekete márvány sírkövet állítottak.

Angyalok, borostyán nélkül.

– Ne haragudj, kegyelmes úr – mondta Köpködő. – Barmok vagyunk mindahányan.

Csak a temető kapujában köpött hegyeset.

Szikrázó Nagy István nyurga, jóképű, szőke, kevés beszédű fiú volt. Szerény. Ha elmosolyodott, igaz, ritkán, mintha fény futott volna ki felhők mögül. Kérgesebb szívű, faragatlan Tisza Kálmán téri cimborák is elmosolyodtak.

Bokszolt. Kitűnően. Leventebajnokságot nyert. Fölfigyeltek rá. Hívták egyesületbe.

Nem ment.

– Rossz üzlet – mosolygott. – Ütök kettőt, kapok egyet. Hol a haszon?

Szerette szüleit. Rajtuk kívül a Vasas futballcsapata, a pénz és Viola, a szótlan, nagyon szép, koldusszegény Viola érdekelte. Karon fogva egymást mentek a térre.

– Lehet, hogy ez szerelem – vitáztak a fiúk. – Sírig tartó, igaz, nagy szerelem. De vajon ők honnan tudják? Ritka, ha havonta szólnak egymáshoz.

– Micsoda marhaság – mondta valaki. – Viola szeme beszél. Ragyog, ha vőlegénye arcára néz.

Hozzátette:

– Vőlegénye szelíd. Nem verekszik. Valaki rossz szót szólna Violához, eltörné állkapcsát.

A fiúk megállapodtak.

– Valódi szerelemhez fölösleges a duma. Elég a szív. Esküvőjükön a pap is meghatódik, amikor Viola féltérden megcsókolja a keresztet. Szép pár szép házassága lesz. Csalásra képtelenek örök szövetsége. Gyönyörű gyermekeik születnek.

– Beszéltek, pofáztok, gondolkodni nem tudtok – szólalt meg Szalánky Sándor. – Szikrázó Nagy apja gazdag, gonosz. Erőszakos. Nem engedi, bárkivel fogadom, parancsszóval tiltja, egy szál fia csórót vegyen feleségül.

– Kitagadja?

– Elbánik vele. Feleségét is veri. Én jól ismerem. Ha megvadul, ocsmányul elbánik fiával is, Violával is.

Szikrázó Nagy István apja pirospozsgás, nagy darab, pocakos, hirtelen haragú, durva ember, jómódú, Teleki téri zsibárus. Becsapott boldog-boldogtalant.

Keresetlen szavakkal támadt fiára.

– Rúgd farba Violát – követelte –, mielőtt én tenném. Nincs szükségünk varrólányra. És megtiltom, hogy minden semmirevaló fickónak pengőket ajándékozz. Az én fiamat ne hívják széltoló, tarháló fráterek kegyelmes úrnak. Ez röhej. Rosszabb a röhejnél. A kegyelmes uraságtól agyvérzést kapok. Hülyébb vagy anyádnál! Siránkozik! Templomba jár! Kegyelmes uram meg pénzt osztogat! Violának apja sincs! Titok, ki gyártotta! Utcaseprő vagy unatkozó baka! Vagyona egy szál bugyi!

– Te katolikus vagy – mondta fia. – Anyám meg én keresztények. Lakást bérelek. Violát feleségül veszem. Anyámat magammal viszem.

Bogdán Mária nyomorúságos lakásukban elmagyarázta egyetlen kincsének, Bogdán Violának:

– Szikrázó Nagy István nem vesz feleségül. Igaz, jószívű kegyelmes úr. Ad annak, aki kér. De le is nézi őket. Nem kedveli a szegényszagot.

Szűk szavú Viola tiltakozott.

– Nem igaz. Feleségül vesz. Fiút szülök. Házasságunk Istennek tetsző lesz.

– Seftelni, csalni fog. Akár az apja. Sok pénz lelket öl.

– Soha nem csal meg. Soha nem csalom meg.

– Te állat. Ostoba liba.

Szikrázó Nagy Gáspár agyvérzést kapott. A Rókus kórházban meghalt. Felesége, mindenki megdöbbenésére, öngyilkos lett.

Viola karon fogva kószált, egyetlen szó nélkül, Szikrázó Nagy Istvánnal a városban.

Alkonyodott, amikor a fiú megszólalt.

– Jó, hogy élsz.

– Élünk.

– Átveszem apám sátrát a Teleki téren. Kiváltottam az engedélyt.

– Mondd, szép vagyok.

– Tudod.

– Mondd, szeretsz.

– Tudod.

– Aludjam nálad?

A fiú ránézett.

– Nem vagyok egyedül. Hallom anyám lépteit.

Szikrázó Nagy Istvánt katonának vitték. Harcolt. Sértetlenül tért haza.

Bogdán Viola annyit mondott:

– Kegyelmes úr, megjöttél?

– Sátrat nyitok. Pénzt keresek. Fiút akarok.

– Híznod kell. Ügyes légy. Másként lányod lesz.

– Akkor elköszönünk.

Viola nézte a fiút.

– Ne félj. Etetlek.

Házasságuk emberhez méltó, példamutató volt. Igaz, keveset beszéltek. Szép szavakat nem ismertek.

Bíztak egymásban. Minden ismerősük mondta, jogosan.

Szikrázó Nagy István noha ügyesen seftelt, sok pénzt keresett, mégsem ragadt rá Teleki téri zsibárusok harsánysága, undorító kivagyisága. Kegyetlensége. Futballmeccsekre járt. Szombat esténként lakásában ultizott.

Viola szendvicsekkel, kávéval kínálta a fiúkat, akik megállapították:

– Szebb, mint lánykorában. Szebb bármelyik szép pesti asszonynál.

És eltűnődtek, ha néha férjével beszélgetnek, vajon miről beszélgethetnek? Viola tartózkodó volt. Megközelíthetetlen. Férje változatlanul kegyelmes úr.

Rövid biccentéssel, villanásnyi mosollyal minden rászoruló cimborájának pénzt adott.

Lenézte őket.

– Nem kell visszaadni. Ne gyalázzatok. Bocsássatok meg nekem. De az sem kötelező.

Vasárnap délelőtt a fiúkkal snóblizott a józsefvárosi csavargók törzshelyén, a Gong eszpresszóban.

Szalánky Sándor sokadik tripperét átkozta.

– Honnan a tudomány, mértani pontossággal minden tripperes nőt megtalálni? – ámultak a fiúk.

Szalánky sápadtan, szokása ellenére, hallgatott.

– Sóher vagy? – kérdezte Szikrázó Nagy István.

– Nem sokáig.

Szikrázó Nagy István száz forintot adott neki.

– Kegyelmes úr, tíz napon belül visszaadom.

Nem adta vissza. Két társával betöréses lopásért évekre ítélték.

– Szegény – mondta Viola.

Fiatal lány kora óta ismerte a bolondos, nagy dumájú fickót.

– Kijön. Adok neki ruhát, cipőt. Talán kitart, amíg szabadlábon lesz.

Asszonyára nézett.

– Fiút akarok.

– Isten majd megsegít. Csókolhatod a popsiját.

Viola anyja meghalt. Temetése után, egyetlen könny nélkül, annyit mondott férjének:

– Ketten maradtunk. Vigyázzunk egymásra. Senki ne rondítson életünkbe. Ígérem, fiad rád hasonlít.

Már újra szovjet aknavetők, tankok lőtték Budapestet. Vészbírók sietve küldtek börtönbe, akasztófára agyonkínzott embereket, amikor Szalánky Sándor kijött börtönéből.

Szikrázó Nagy István ruhát, cipőt, kabátot adott neki. Elmondta, sokan kerültek börtönbe.

– Tucatnyi srác halt meg közülünk az utcán. Reisz Zolit fölakasztották.

– A Zumit?

Szalánky kézfejével törölte meg szemét.

– Szerencsére nem nyitották ki börtönömet. Becsületes közbűntényes maradtam.

Ócska, engedélyezett kártyalebuj főnöke lett. A játék tisztaságát ellenőrizte. Elég jól keresett. Csinos, primitív szeretője volt.

A fiúk állították, Szalánky tégla.

Szikrázó Nagy rákérdezett.

– Beszerváltak?

– Természetes.

– Politikára?

– Zsebesekre. Tolvajokra.

Hallgatott egy percig.

– Csalókra.

A fiúk nem féltek Szalánkytól.

– Köpködjön nyugodtan. Csak nehogy előbb-utóbb megkéseljék.

Szikrázó Nagy István házassága változatlanul töretlen volt. Oly ritka, szívet melengető, hogy bámulták.

Vörös Imre autófényező, szenvedélyes horgász, akit a fiúk Pecásnak szólítottak, kijelentette:

– Ilyet nem látott a világ. Viola szeme ragyog, mint fiatal lány korában, ha férjére néz. Ha meghalna, beszívná a gázt.

– Vagy nem – mondta Szalánky. – Vagyona van. Nagy vagyona. Cukrászdában üldögélne.

– Férje nélkül nem tudna élni.

– Fogjál halakat – tanácsolta Szalánky. – Máshoz nem értesz.

Viola lányt szült. A keresztségben Erzsébet nevet kapott.

Esztendők röpültek, Erzsébet egyre jobban hasonlított apjára. Rajongásig szerette.

Viola mosolyogva nézte őket.

Erzsébet húszévesen szerelmes lett, de fülig, egy jóképű, fiatal gépészmérnökbe. Megházasodtak. Lakást, bútort kaptak nászajándékba. Erzsébet megcsókolta apját. Nevetett.

– Köszönöm, kegyelmes úr.

– Férjedet kedvelem. Légy becsületes, mint anyád.

Erzsébet tiszta szemmel nézte őt.

– Úgy lesz.

Szikrázó Nagy István széklete véres volt. Napról napra véresebb. Kórházban vizsgálták, alaposan. Kinyitották hasát, azonnal összevarrták.

– Gyomorrák. Teljes áttét – mondta a sebész. – Vigyázzon, a férje ne tudja meg.

Viola bólintott.

Szalánky a beteg ágya mellé ült.

Szikrázó Nagy egyszer nyitotta ki szemét. Mosolyogni próbált.

– Pont nekem kellett beleesnem.

Délután meghalt.

Temetése után Erzsébet majd mindennap anyjához ment. Egy alkalommal magas, sovány férfi ült a fotelban. Cigarettázott. Elköszönt.

– Szeretőd?

– Januárban lesz tíz éve.

Leültek. Hallgattak.

– Te anyám vagy?

– Valaki megszült.

Erzsébet fölállt. Igazított ruháján.

– Anyád lánya. Villanyszerelőd hogy van? – kérdezte Viola.

Nézték egymást.

– Hetenként kétszer ágyába bújsz.

Erzsike lassan bólintott.

– Anyám lánya vagyok.

Mosolyogtak.

Ablakuk nem zörren

Juhos Péterné harmincöt évesen temette el férjét. A frissen hantolt sírnál annyit mondott:

– Ma rossz napom van.

Mindenki tudta, özvegy Juhos Péterné nem cinikus. Nem afféle olcsó teremtés. Féltették. Gyanították, hátralevő életében minden napja rossz nap lesz. Nem csupán azért, mert érzékeny volt, rossz hangsúllyal mondott mondattól is megrezzent. Nem csupán azért, mert férje magas, jóképű férfi volt, hiszen sok magas, jóképű férfi él Budapesten. Becsületes. Dolgos. Ápolt. A valódi, valóságos gond az volt, elvesztette, amire oly ritka rátalálni. Páratlan, tiszteletet teremtő szerelemmel szerették egymást.

– Miért nem boldogok az emberek? – kérdezte időnként fényes szemmel az asszony.

Férje ilyenkor mosolygott. Magához ölelte. Komoly hangon, igaz hittel válaszolta:

– Sietnek. Megelégszenek a megvásárolhatóval. Nem ismerik a megvásárolhatatlant. Valódi szerelmet, amely nem ágyban, nem szavakban születik. A lélekben.

– Szavak lehetnek szépek.

Férje megsimogatta arcát.

– Sokan szavaikat arra használják, hogy gondolataikat elfödjék. Arra figyelj, de mindig, amiről hallgatnak.

Juhos Péter csontsoványan, kórházi ágyon, halála előtt néhány nappal is asszonyára mosolygott. Dicsérte szépségét. Köszönte fénylő szemét. Nyugtatta, ne féljen. Utaznak még messzi tájakra, csodálnak múzeumokat, fürdenek tenger vizében, puha homokon ölelik egymást. És mesélt törpe póniról, aki panaszkodik. Vacsoránál nem éri föl az asztalt.

Fáradt volt. Gyönge. Pillanatra lehunyta szemét. Majd így folytatta:

– Lehet, egyedül utazom. Talán ott is akad könyv. Hosszú útra könyvtárnyi. A síromnál rossz napod lesz. Könnyed ne pottyanjon. Amíg nem találják meg az örök élet titkát, semmi értelme. Óvlak. Ha butaságot csinálsz, hozzád méltatlant, éjszaka ablakodat zörgetem. Figyelmeztetlek.

Özvegy Juhos Péterné nem sírt. Fodrászhoz járt. Csinosan öltözött. Ismerősei állították, ritka kemény lelkű asszony. Beszélget, mosolyog, hangja természetes. Szemén sem látni szenvedést. Mindenkivel, senkit nem sértve, háromlépésnyi távolságot tartott. Férfiak tapasztalták, megközelíthetetlen. Egyikükre mosolyogva rászólt: ugyan mit akar tőle? Barátnője férje. Elvégre mégsem állatok. Asszonyok társaságában, ha erotikus téma került szóba, hallgatott.

Egy alkalommal barátnője megkérdezte, meddig akar apácaéletet élni?

– Amíg nem leszek szerelmes – válaszolta.

– Akkor életed fogytáig. Mert halott férjed emlékébe vagy szerelmes.

– Álmomban velem van. Meséket mesél. Néha mulatságosakat. Törpe póniról, aki panaszkodik. Nem éri föl az asztalt.

– És reggel?

– Mosolygok. Várom az éjszakát.

Barátnője csöndesen, óvatosan kérdezte:

– Tested nyugton hagy?

Az özvegy más témára terelte a szót.

Nők, férfiak, minden ismerőse féltette, szerette e magányos, soha nem panaszkodó, gyönyörű asszonyt. Bámulták hollófekete haját, világoszöld szemét, feszes bőrű nyakát, hullámzó keblét ruhája alatt. Vitáztak életén. Sokan állították, természetellenes viselkedése árát adja. Besavanyodik, hallucinálni fog valószínűleg.

– Sokáig nem bírja. Eltűnik mosolya – mondta egy férfi. – Nyelhet altatót. Fölzokog ágyában. Öngyilkos lesz.

Bólogattak.

– Nem hiszek romantikus marhaságokban – mondta az özvegy barátnője. – Holt a holtaké. Elporladnak. Aki él, éljen úgy, ahogy fiatal, egészséges nőnek élnie kell.

Többen tanácsolták, beszéljen vele okosan, türelmesen, mielőtt jóvátehetetlen bajt okoz magának.

– Kerítsen szeretőt. Talál minden ujjára. Menjen férjhez. Válogathat. Oly szép. Kívánatos. Nem akarunk viaszsárga, lezárt szemű nőt nézni. Ravatalához koszorút vinni.

Barátnője megijedt.

– Beszéltem vele. Szeretettel. Türelemmel. Lelke van. Bazilikánál nagyobb.

Egy asszony ráförmedt.

– Akkor beszélj vele durván! Rámenősen! Nem a halál menyasszonya! Ereiben egészséges vér folyik! Vegye le szeméremövét! Van ágya, lepedője. Nem kell koporsóba feküdnie.

A barátnő szabadkozott.

– Mosolyog. Hangosan nevet. Fölösleges minden szó. Állítja, soha nem öli meg magát.

De a következő napon beszélt barátnőjével. Nem teketóriázott. Durván, ahogy elvárták tőle. Szeméremövről. Lezárt szemről. Ravatalról. Koszorúkról.

– Mire vársz? Arcod, tested csodálnivaló!

Az özvegy mosolygott.

– Négy férfival ágyba bújtam. Mindegyik ámult testemen. Azután a lélektelen tornagyakorlatok. Aerobik. Nevethetnékem támadt. Nevettem, nevettem, pedig nem akartam megalázni őket. Hiába erőlködtem, képtelen voltam abbahagyni.

– De miért nevettél?

– Ha sírok, könnyem pottyan. Azt nem szabad. Olcsó ostobaságokért bemocskolni a könnyeket. Inkább nevetek. Nem zördül ablakom.

– Ablakod? Miért zördülne ablakod?

Az özvegy gondolkodott.

– Temetőben voltam. Friss virágot vittem. Este ágyba bújtam. Sokáig nevettem.

Barátnője keserű lett.

– Baj van, szép asszony. Beteg az agyad, Eszter. Nevetésed rejtély. Zabálj mérget, igyál fagyálló folyadékot, teli pohárnyit. Szirénázhat mentőautó. Tanulok tőled. Temetésed vidám lesz. Hasamat fogom a röhögéstől.

Az özvegy nevetett.

– Talán akad férfi, aki újra megtanít sírni. Akkor boldog leszek.

– Kemény öklű? Naponta alaposan megver?

– Akinek minden szava simogat. És szavai mögé nézhetek. Akkor ablakomtól nem félek. Ha szél zörgeti, nyugodtan potyoghat könnyem. Mert tudom, csak a szél bolondozik.

Barátnője cigarettára gyújtott.

– Nevetséges vagy. Nevess, amíg élsz.

– Fogok még sírni. Elázik párnám. Kivárom. Megérdemlem.

És egy éjszakán sírt. Hullottak könnyei. Kivárta. Megérdemelte.

Kamaszfiú gördeszkán, akaratlanul, a járdán meglökte őt. Férfi segítette talpra állni, kezébe adta retiküljét.

– Köszönöm – mondta az özvegy.

A férfi fölhúzta két vállát.

– Nincs mit. Térdét majd jódozza be.

Udvariasan biccentett, indulni készült. Az asszony váratlanul kérdezte:

– Nem akar velem ebédelni?

A férfi hallgatott.

– Felesége várja?

– Temetőben. Két éve.

Szótlanul mentek utcányit.

– Vasárnap bemutatnám egy sírkőnek. Engem is várnak.

– Miért nevet?

– Maga tud sírni?

– Ó, igen. Elég gyakran. Ha valaki megtanítana nevetni, talán magamra találnék.

– Lássunk hozzá – mondta az asszony. – Ha maga nevet, én sírok, értelme lesz életünknek.

Színházba jártak. Étteremben vacsoráztak. Jóformán észre sem vették, mikor kezdték tegezni egymást. A férfi nem ment Eszter lakására, az asszony nem szorgalmazta. Féltek, elhibáznak valamit, amit nem szabad elhibázni. Egyre őszintébben beszélgettek, nem rejtették szavak mögé gondolataikat. Csak halottaikról nem ejtettek szót. A temetőbe külön jártak. Egy alkalommal így szólt az asszony:

– Lehet, hogy szeretlek. Két bolond, bolond mesében. De még nem tudsz megríkatni.

– Dehogynem. Beszéltem szakorvossal, fölírt műkönnyeket. Este szemedbe csöpögtetem, reggelre átázik párnád. Te nem tudsz megnevettetni. Elhagylak.

Az asszony ijedten nézte őt. Könnyes szemmel.

– Nem mész el. Soha. Van mókusszőr ecsetem. Ha kell, hajnalig csiklandozlak. Fuldokolsz a nevetéstől. Mellettem. Ágyban. Halálunkig.

Két éve házasok. Nevetnek. Sírnak. Temetőbe külön járnak. Boldogok. Műkönny, mókusszőr ecset nélkül.

Ablakuk nem zörren.

Össztűz

Csiki Jenő régóta nyugdíjas, alacsony, pocakos, kopasz, nyolcvankét esztendős, hunyorgó, rövidlátó, hirtelen haragú, lúdtalpas. Olyan csudasággal áldotta-verte sorsa, melyet felesége állandó jajszava kísért. Nevezetesen: naponta kétszer ágyba kergeti az asszonyt, hasára mászik, hangosan szuszog. Röhögött, fulladásig röhögött valahány szomszédjuk, ismerősük.

Néhány asszony tanácsolta:

– Ne szenvedj. Inkább birkózz vele. Teperd padlóra. Ha örökmozgó, ott mozogjon egyedül.

– Dühös ember, vadember – zokogott Juliska, a feleség. – Káromkodik, ordít. Fül reped tőle.

– Ha padlón van, fejbe kell rúgni. Kétszer-háromszor.

– Jaj, nem úgy van! Fölpattan! Hasamra ugrik! Pocakja alatt halok meg!

– Főzz neki tésztát. Szórj rá rengeteg sok mákot. Talán lelombozódik.

– Minden nap nem eszik mákot. És ha enne, akkor is hasamon működne!

Fölzokogott.

– Ördöggel házasodtam! Nyolcvankét éves ördög gyilkol meg ágyamban.

– Rúgd ki alóla a hokedlit. Ha talpra áll, beszélj orvossal.

– És mit mondjak? Örökmozgó férjem van? Kinevet, és pofámról lesül a bőr.

– Juliskám, orvos nem nevet ki. Orvos gyógyít. Juliskám, naponta kétszer veszélyben vagy. Segíteni fog.

Juliska sikoltott.

– Tegnap háromszor! A televízióban emberek beszéltek. Kikapcsolta! És harmadszor nyomorgatott!

Negyvenéves asszony így szólt:

– Érthető. Férjem is hasznosabban tölthetné idejét, mint okoskodó embereket hallgasson.

Juliska kiáltott.

– Össztűz! Ágyban! De pompás! Nagyszerű! Kölcsönadom férjemet! Tíz évre! Majd nézem, hogy mész le a lépcsőn!

– Mosolyogva, Juliskám! Három tornamutatványért asszony még nem lett öngyilkos.

– De én igen! Vagy megölöm!

Juliska átment a körzeti rendelőbe. Fehér hajú, értelmes, szelíd főorvos szeretettel kérdezte:

– Mi baj van, Juliskám?

– Hetvenöt éves vagyok.

– Az nem betegség, Juliskám.

– Naponta kétszer kinyomják belőlem a szuszt. Van gyógyszere?

– Miről beszél, Juliskám?

– Férjemről. Ha van gyógyszer, jó. Ha nincs, férjemnek pusztulnia kell.

– Férjének mi baja?

– Egészséges disznó. Össztüzet játszik. Nem rózsaszínű zakóban, hanem mezítelen pocakkal. Nem bájvigyorral, hanem hörög, szuszog.

Sírva fakadt.

– Tessék őt miskárolni! Sógorommal lefogjuk. Doktor úr előveszi a bicskát!

A főorvos megkérte, mondjon el szépen, nyugodtan, részletesen mindent.

Juliska, ha nem is nyugodtan, de elmondta.

– Férjem, átkozott, vén marha férjem pillanatok alatt ledobja magáról gönceit. Erős hangon kiáltja: Össztűz! Le a bugyogót! Gömbölyű pocakjával hasamon szánkázik, naponta kétszer, ha nagy a buzgodalma, virgonc pöcsével háromszor is. Iszonyatos pokol, rosszabb kénköves esőnél.

A főorvos figyelmesen hallgatta.

– Segítsen, doktor úr! Van itt olló, kés! Írjon föl folyadékos gyógyszert, akár liternyit. Tölcsérrel szájába töltöm!

A főorvos csöndes, komoly hangján elmagyarázta, megérti nem mindennapos szerencsétlenségét, de nem tehet semmit. Eskü kötelezi, embernek nem árthat. Férje egészséges. Sok férfi irigyelheti. Jönnek, panaszkodnak huszonéves, farmerruhás, impotens fickók. Azoknak ilyen-olyan gyógyszert ír, némelyiket injekciózza, másokat idegosztályra küld.

– Juliska, ők betegek. Nem könnyű gyógyítani őket. Sokukat nem is lehet. Gondoljon feleségükre.

– Két elmeszesedett térdemre gondolok! Szétrakott lábbal csillagokat látok!

Az orvosírnoknő kérte, ne sírjon.

– Juliska néni, asszonysors. Ha férj kéri, adni kell.

Juliska rátámadt.

– Fogd a szád, Boriska! A legkisebb unokám idősebb nálad. Nálad egy kamatyolás jópofa játék. Nálam sírógörcs.

A főorvoshoz fordult.

– Össztűz! Kész! Segítsen! Ez jajkiáltás! Rajtam röhög a város! Pohár vizet a kezébe kell adnom! A klotyó mellé pisál! De azt tud! Azt tud! Ravatalomon is hasamra mászik!

Másnap a főorvos meglátogatta őket. Csiki Jenő bámult.

– Mi szél hozta, doktor úr?

– Itt jártam a szomszédban. Benéztem magukhoz.

Csiki Jenő nevetett.

– Egészséges vagyok. Feleségem szerencsés. Nem kell neki húsvétot várni. Locsolom naponta kétszer.

A főorvos megmérte felesége vérnyomását, meghallgatta szívét, kopogtatta hátát. Két karját, két térdét, nyakát mozgatta. Recsegtek, ropogtak. Tanácsolta, fizikoterápiára menjen. Ír beutalót.

– Mi szükség rá? – kérdezte Csiki Jenő.

– Meszesedik. Előbb-utóbb mankóval jár. Elmúlt hetvenéves.

Csiki Jenő legyintett.

– Anyám kilencvenhat évesen lépcsőkön futott. Ahány padra leült, mindenki menekült. Tíz perc alatt kiürítette a Tisza Kálmán teret. Ha templomba lépett, a pap elnémult. Dunába köpött, megdöglöttek a halak. Gombát hozott, kidobtuk.

Mosolygott.

– Gonosz volt. Páratlanul. De micsoda fizikum! Három hétig röhögve mondta kórházi ágyán minden orvosnak, ha ciánt nyomnak seggébe, akkor sem döglik meg. Lefutott két emeletet. A kertben röhögött utoljára.

A főorvos becsukta táskáját. Kérte, vigyázzon feleségére.

– Nem vagyunk egyformák. Juliska fizikuma más, mint megboldogult édesanyjáé.

Csiki Jenő elmagyarázta, ha fiú születik, Isten megajándékozza hatszázötvenezer tölténnyel. Az ember kilövi őket.

– Nekem maradt néhány évre való. Ha mankó, mankó. Ágy mellé tesszük. Gatya le! Össztűz!

Juliska kísérte ki a főorvost.

– Ha egyik vesémet kioperáltatom, segítene?

A főorvos csöndesen válaszolt.

– Attól még férje lövöldözik.

Férje már alsógatyában várta őt.

– Vetkőzni, Juliskám!

Juliska följajdult.

– Jenő, nem bírom!

– Házasodtál! Esküt tettél! Holtomiglan, holtodiglan!

– Hatszáz évvel ezelőtt! Unokád is aggastyán.

Csiki Jenőt nyugdíjas szomszédai ugratták. Örökmozgó pocakosnak nevezték.

– Lihegünk, működünk. Pár száz gyermeket termelünk.

– Beteg ember beteg – mondta Csiki Jenő. – Elpocsékoltátok a muníciót, piruljon arcotok. Zabálhattok szalonnás rántottát, ablakon kidobott pénz.

Öregasszonyok jósoltak.

– Ha meghal, combjához kell ragasztani pöcsét, másként nagy csúfság lesz. Nem lehet rátenni a koporsó födelét.

A negyvenéves asszony, rövid irhabundában, megállította őt.

– Hogy van, Jenő?

Csiki sóhajtott.

– Hatvan éve nem tudom megszokni a lúdtalpbetétemet.

– Férjem Bécsben van. Osonjon be hozzám. Levesszük a csúf cipőt.

Csiki Jenő megdöbbent.

– Nem csalom meg feleségemet. Jövő héten karácsony. Reggel össztűz, ebéd után össztűz, gyertyagyújtás előtt és vacsora után repeta.

– Jenő, maga az eleven csoda.

– Irigyel sok vén trottyos.

Tavasszal beütött a bánat.

– Csak egyszer tudok, Juliskám.

Juliska nézte férje könnyes szemét.

– Jenő, nem baj. Olyan jól csinálod.

Kikászálódott ágyából. Hóna alá vette két mankóját.

– Múlik az idő. Lassan megöregszünk.

Nem volt könnyű

Szögvágó Béla alig múlt tizenöt éves, amikor szomszédasszonyuk váratlanul, kora tavaszi délelőttön, homályos, mesébe illő, iciri-piciri konyhájukban megfosztotta szüzességétől. Nem zúgtak harangok, nem pendült szó. Csók sem született. Az asszony nem teketóriázott. Fölhúzta szoknyáját, alatta nem volt bugyi. Tett, amit tett, majd sietve megmosta arcát a vízcsapnál. Igazított haján.

– Szép legény, kedvemre való szerszámod van. Meglátod, döglenek érted a nők.

És távozott.

Nyugtalan, ébren töltött éjszaka után találkozott másnap a körfolyosón a csodát teremtő szomszédasszonnyal, aki nevetve barackot nyomott fejére és továbbment.

A fiú állt, bámult.

– Ez igen – mondta. – Egyszer egy az egy. Mit jelent a szerelem?

Jó eszű, korát meghazudtolóan értelmes, vidám természetű fiú volt. Este anyja a mesebeli, iciri-piciri, annál is parányibb szobában az anyák kifinomult, megmagyarázhatatlan ösztönével figyelte szeme sugarát, egyetlen fiát. Óvatosan, szelíden kérdezte:

– Ki bántott? Mi bajod?

A fiú nem válaszolt. Iciri-piciri sezlonján ült, lavórban lábát áztatta. Körmét vágta.

– Furcsa vagy – mondta anyja. – Soha nem hazudtunk egymásnak.

Fia megtörölte lábát, papucsba bújt. Anyját rajongásig szerette. Magához ölelte.

– Attól tartok, férfi lettem. Ez furcsa. Édesanya, ne kérdezz tovább. Sebesült vagyok.

Nézték egymást.

– Édesanya, nem baj. Ne félj, kiheverem.

Anyja később annyit mondott:

– Akármi történt, egyetlen fiam, lelkedet, szívedet őrizd meg tisztán halálod percéig.

– Így lesz, édesanyám.

Leoltották a villanyt a mesebeli, iciri-piciri szobában, mielőtt aludni tértek, mert szemérmesek voltak.

– Galamb vergődött az udvaron. Szárnyát törte. Kezemben meghalt. Selyempapírba csomagoltam, elástam – mondta a fiú.

– Jó fiam vagy. Ügyes. Szorgalmas. Idővel megházasodsz. Feleséged vigyáz rád, gyermekeidre.

Szögvágó Béla vastag, mutáló hangján fölröhögött.

– Soha! Szoknya föl! Ennyi! Mossák meg a pofájukat!

– Egyszer én is meghalok. Veled mi lesz?

A fiú igyekezett visszafogni könnyeit. Sikertelenül.

– Akkor kész! Nélküled másodpercig nem élhetek!

És a mesebeli, iciri-piciri szobában mindketten hallgattak.

Szögvágó Béla magasra nőtt. Jóképű, izmos legény volt. Vízilabdázott.

A lányok rajongtak érte.

Ha nyáron, bronzbarnán, atlétatrikóban megjelent a téren, szebbnél szebb lányok, asszonyok dongták körül. Nem udvarolt nekik, nem teketóriázott. Ágyba bújt velük, tett, amit tett. Másnap levegőnek nézte őket.

Nagy galeriban töltötte éveit. A belevaló srácok között csak egy barátja volt, testvérként szerették egymást. Balla Károly, aki gyakran üldögélt a mesebeli, iciri-piciri konyhában.

Szögvágó Béla orvosi műszerész lett. Merész terveket szőtt. Üzletet nyit, alkatrészeket javít, cserél, árul. Minden szépet, jót megvásárol anyjának. Balla Károly figyelmeztette, üzlethez, áruhoz pénz kell. Sok pénz. Ne álmodozzék.

– Keféld a nőket, ingyen van.

Szögvágó elmondta, a strandon megismerkedett egy magyar-történelem szakos tanárnővel, aki meghívta uzsonnára.

– Állok rendelkezésére, tanárnő úrnő kérem – mondtam, és keféltünk este nyolcig.

– Találkoztok?

– Minek? Működjék a férje.

– Ebből egyszer baj lesz. Nyakon csíp egy kétméteres, százkilós férj.

– Az asszonyok óvatosak. Nekem nem kell félnem. Csak vetkőznöm.

Nevetett.

– Különben is, ha baj van, mindig feleségüket verik meg.

– És ha te kapod rajta asszonyodat?

– Nem házasodom.

– És ha szerelmes leszel? Fülig?

– Akkor tökön szúrom magamat.

Szögvágó Béla szerelmes lett, sok-sok esztendő múlva. Fülig.

A galeri első hősi halottja Prágai Laci volt. Voronyezs környékén temették el. A fiúk elnémultak.

Balla Károly együtt bujkált Szögvágóval, jóformán el nem váltak egymástól. Szögvágó kalapja alatt hordta revolverét. Barátja röhögve kérdezte, mire jó?

– Ha motoznak, ott nem keresik – válaszolta.

Mindig kerített magányos asszonyt, kefélte. Balla Károllyal néhány napig ott húzódtak meg. Balla Károly egy alkalommal kijelentette:

– Csúf dolog. Lelketlenség.

– Szarom mindenkire. Egyetlen nő érdekel, édesanyám.

– Te megkettyintenéd a feleségemet is.

Szögvágó bólintott.

– Unalomból. Ha hülye vagy és házasodsz.

Megsimította borostás arcát.

– Feleségedet tisztelném. Barátom vagy.

A háború után is minden szabad idejüket, ha Szögvágó nem hancúrozott valamilyen szép nő ágyában, együtt töltötték. A mesebeli, iciri-piciri konyhában Szögvágó elmondta, áramszünet volt a nyomdában, hazajött a férj, ágyban találta feleségével. Kirúgta őt.

– Másnap, hatalmas monoklival szeme alatt, lakására hívott az asszony. Közölte, nincs minden nap áramszünet.

– Nem normális – mondta Balla Károly. – Ilyen kockázatot ép ésszel nem lehet vállalni.

Nevetett.

– Egy biztos. Tőled Budapesten szép nő nem marad szárazon.

– Igyekszem, jól élek. Míg mozogni tudok. Ha nyolcvanéves leszek, párnát teszek fejem alá, ők mozognak.

Komolyra fordította a szót.

– Félárvák vagyunk, igaz. De él édesanyánk. Nincs olyan szép testű nő, akitől ezredrésznyi szeretetet kapnánk.

Ötvenhat után Balla Károly édesanyja meghalt. Szögvágó az anyja főztjét vitte neki. Este beültek a Gong eszpresszóba, beszélgettek a fiúkkal. Brinzás is villanyszerelő volt, mint Balla Károly. Ha fusi munkájuk akadt, együtt vállalták. Este, tíz óra tájt, Balla és Szögvágó együtt ment el, Szögvágó a kapuig kísérte barátját. Gyakran panaszkodott, gyomra fáj.

– Időnként bármit zabálok, kihányom. Anyám nem tud semmiről. Ne szólj neki.

– Menj orvoshoz – kérte Balla, mosolyogva, ijedten hozzátette –, mielőtt szép asszony ágyába rondítasz.

Szögvágó legyintett.

– Hajszolom magam, de mint egy állat. Üzletet akarok nyitni. Kezem remeg, szemem vibrál, sehová nem járok. Megtakarított pénzem ötezer forint.

– Mindegy neked, kit kefélsz. Kefélj tudós asszonyt, kérj pénzt minden numeráért. Becsületes munkával senki nem jut ötről hatra.

– Nem vagyok strici – felelte Szögvágó.

Vasárnap temetőbe mentek. Virágot vittek Balla Károly anyja sírjára. A mesebeli, iciri-piciri konyhában ebédeltek. Szögvágó kijelentette, szarik az üzletre. Anyjának vesz egy kisméretű fridzsidert meg egy kis képernyős televíziót. Arra talán elég a pénze.

– Apró sámlikat is vásárolj, hogy elférjünk. Legyen mire ülni – tanácsolta barátja.

Délután moziba mentek, este a Gong eszpresszóba. Balla Károly életében először fél deci konyakot ivott, beszélt zagyvaságokat. Magyarázta, megbolondul egyedül.

– Egész éjjel hallgatom a rohadt macskák nyávogását.

Szögvágó belekarolt, hazakísérte.

Balla Károly hónappal később feleségül vette Répáss Etelt.

A fiúk megdöbbentek, amikor meglátták. Uralkodtak magukon, udvariasan bemutatkoztak a gyors- és gépírónőnek.

Ijesztő jelenség volt Répáss Etel. Rémmesékben olvasható, ijesztő, gonosz mostoha. Alacsony volt, deszkánál laposabb, sárga lófogakkal. Orrán, mely fél ökölnyi volt, fekete keretes szemüveget viselt. Megmagyarázhatatlan okból szaporán pislogott. Fekete haja kisfiúsra vágva. Két jókora füle elállt, úgy tűnt, nem is az övé, tréfából ragasztották oda.

Amikor Balláék elmentek, a fiúk sokáig hallgattak. Később egyikük annyit mondott:

– Különös képződmény.

Szögvágótól vártak magyarázatot.

– Én is először láttam Répáss Etelt, hírét sem hallottam eddig. Barátom sokat szenvedett egyedül – mondta csöndesen. – Nem minden a külső. Balla Károly nem idióta, tudja, mit csinál. Asszonya gondoskodik róla. Akármilyen, barátunk feleségét tisztelni kell.

Akkor még nem tudta, mi vár rá.

Cifra komédia kezdődött.

Répáss Etel kirekesztős játékba kezdett. Nem túl árnyaltan, nem is ügyetlenül hergelte férjét, minden fiúról rossz véleménye volt. Primitívek. Egy embert gyűlölt, szívéből gyűlölt. Szögvágót. Sokáig nem tudott megmérkőzni vele. Férje, bármilyen szelíd volt, ha őt szóba hozta, szapulta, ráförmedt.

– Fejezd be.

Mégis Répáss Etel győzött.

Brinzás fusi munkát szerzett, otthonában várta Balla Károlyt. Répáss Etel kávét főzött.

– Szögvágó mocskos alak – mondta –, kanosan nézett rám.

Brinzás nem értette, amit mond. A szavakat sem.

– Ízléstelenkedett? – kérdezte. – Ajánlatot tett? Esetleg megsimogatott?

Répáss Etel lófogával nevetett.

– Olyan nincs. De kanosan néz rám. Éppen elég.

– Ne mondj ilyent férjednek – kérte Brinzás. – Ez csupán félreértés lehet. Gyerekkori barátok, szeretik egymást, testvéreknél jobban.

– Igaz barát nem néz kanosan barátja feleségére – mondta Répáss Etel.

Brinzás addig könyörgött, míg megígérte, nem szól férjének.

Este, ágyban, elmondta.

– Szögvágó kanosan néz rám. Nem akarok nagyobb feneket keríteni a dolognak, mint amennyit megér. De nem tagadom, fáj nekem.

Szögvágó többször kérdezte barátját, mi baja vele, de választ nem kapott, csak jeges tekintetet. Egyedül Brinzás tudta, mi történt. De ő hallgatott. Az egészet nem értette.

Szögvágó Béla szerelmes lett. Fülig. Megkérte a szép lány kezét. Anyja boldog volt. Balla Károllyal akkor már nem voltak beszélő viszonyban. Ha találkoztak, barátja hűvösen biccentett. Mennyire fájt Szögvágó Bélának, csak anyja meg menyasszonya tudta. De Balla Károly hideg gyűlölete okáról, noha beszéltek erről a mesebeli, iciri-piciri konyhában, senkinek sejtelme sem volt.

Szögvágó száján szép szavak születtek, noha gyomra egyre élesebben fájt. Időnként a krumplipürét is kihányta. Menyasszonya kérte, beszéljen barátjával. Ha másként nem, legalább telefonon hívja föl. Végül fölhívta. Répáss Etel vette föl a kagylót.

– A barátommal szeretnék beszélni.

– Azt mondod, Szögvágó, a férjem szemét?

Szögvágó megdöbbent.

– Miket beszélsz?

– Megismétled? És hogy a férjem állat? Szemét állat?

– Add át, kérlek, a telefont a barátomnak.

– Tehát a barátod primitív barom?

Szögvágó hallotta barátja hangját.

– Küldd el a francba és tedd le a kagylót.

Letette.

Menyasszonya kérte Szögvágót, ne eméssze magát. Értelmetlen. Ez az egész megfejthetetlen.

Szögvágó a kerületi tanácsban járt. Elmondta, mesebeli, iciri-piciri lakásban lakik édesanyjával. Húsz éve kérvényeznek nagyobb lakást, nem voltak türelmetlenek. Most kérve kéri, segítsenek. Házasodni akar. A tisztviselőnő megértette őt. Ígérte, segít. De több gyermekes szülők várnak lakásra. Forduljon hozzá bizalommal esztendő múlva.

A János kórházban gyomrát operálták. Anyja, szép menyasszonya közel három órán át várakozott a folyosón. Brinzás szólt Ballának, barátja szarul van.

Balla vállat vont.

Répáss Etel annyit mondott:

– Legalább békén hagyja a tisztességes asszonyokat.

A fiúk csokoládét, süteményt, üdítő italokat vittek Szögvágónak, aki csöndesen kérdezte, Balla Károly vajon elmegy-e a temetésére.

Amikor csontsoványan hazakerült a mesebeli, iciri-piciri lakásba, ember többé nem bírt vele. Menyasszonya könyörgött, költözzék hozzájuk.

– Nem hagyom magára az anyámat. Joga van nevelni unokáit.

Mint aki eszét vesztette, csápolt két karjával, ordította, joga van a boldogsághoz. Őrjöngve átkozta Istent, elvékonyodott arcával, kidülledt szemmel, rettenetes gyűlölettel a kommunistákat.

– Elegem van a hazugságaikból! A rohadt, hazug dobozukból!

Kikapcsolta a televíziót és elzuhant. Az anyja fölé hajolt. A parányi sámlin ülő menyasszonyra nézett.

– Nem szenvedett – mondta.

Balla Károly nem ment a temetésére.

Répáss Etel áradozott.

– Oly jó, hogy egymásra találtunk. Oly jó, hogy igazi férfival élek. Oly jó így kettesben. Oly jó, hogy eljutottunk idáig.

– Nem volt könnyű – gyújtott cigarettára Balla Károly.

Pártot alapít

Pikholz Ernő, vékony derekú, majd két méter magas, csupa izom legény, jó esztendeje gyógyíthatatlanul, fülig szerelmesen, suta szavakkal udvarolt Virágos Máriának. Feleségül kérte. Későn. A lány akkor már mást szeretett.

– Meg akartam mondani neked. Nem tudnék, nem is akarnék nélküle élni. Gondolatban, álomban sem.

– Mindent megszerzek – mondta Pikholz. – Lopok. Már két láda különféle szerszámom van. Gondosan zsírpapírba csomagolva. Még öt ládányit begyűjtök. Pincehelyiségben lakatosműhelyem lesz. Szülsz fiút, lányt. Filléres gondok nélkül fölneveljük őket.

A lány nézte őt, fejét csóválta.

– Nem szeretlek. Tudom, szorgalmas vagy. Ügyes. Lopj, amennyit tudsz. Hordd haza az egész műhelyt. Soha nem tudnék ágyadba feküdni.

Pikholz két jegygyűrűt mutatott.

– Egyiket ujjadra húzom. Másikat a magaméra. Fiút szülsz nekem. Kigondoltam, másként nem is lehet.

– Elég a marhaságból. A második emeleten lakik Árva Ilona. Kedvel téged. Szebb nálam, alakja jobb. Mos, főz, takarít. Szül neked gyereket.

– Téged szeretlek.

Gondolkodott.

– Ne félj, nem leszek öngyilkos. Most elmész. Nem halok bele. Kocsmázni sem fogok. Gyűjtöm a szerszámokat. Dolgozom. Várok. Ha ideje jön, szeretni fogsz.

– Soha! Ne várj! Nem vagyok riherongy! Vagy szeretek, vagy nem. Párnámat rágnám szét undoromban ágyadban.

Pikholz fennhangon tervezett.

– Néhány ládát még megpakolok szerszámmal. Talán egy esztendő, talán kettő. Akkor meggyűrűzlek.

A lány nevetett.

– Postagalamb leszek. Elröpülök.

Ingerülten hozzátette:

– Fejezzük be! Ne kujtorogj utánam! Nem akarlak minduntalan megalázni!

– Nem alázol meg. Vacsorát adsz. Mosógépet járatod. Fiamat pelenkázod. Ha lecsavarjuk a lámpát, simogatlak.

– Miféle rögeszme ez? – kérdezte csöndesen a lány. – Félni kezdek tőled.

– Soha nem bántottam senkit. Ha anyám földühít, kimegyek a szobából. Egyetlen kérésem van. Pénzünket osszad majd be. Autót veszünk. Fiamnak japán motorkerékpárt.

Virágos Mária fölhúzta szemöldökét.

– Nekem is egy kérésem van. Kerüld el szerelmemet. Semmi beszélnivalótok. Ha liter bort iszol, rád jön a hacacáré. Tíz ember nem bír veled.

Nézte a hosszúra nőtt legényt.

– De én igen. És az keserves lecke lesz.

– Egyszer ittam bort, nővérem esküvőjén. Nevettem. Táncoltam.

– Földre tepertél egy borjút. Ráléptél.

– Fogadásból. Amikor fölállt, bocsánatot kértem tőle. Megcsókoltam homlokát.

– Pikholz, a szerelmem nem borjú.

– Nem is kérnék bocsánatot tőle.

Futottak hetek, hónapok, Pikholz hordta haza a szerszámokat. Várt. Barátja, Fazekas Márton figyelmeztette, lebukik.

– Rendészek fülön csípnek. Már van villanyfúród, satud. Két műhelyre is elég mindenféle szerszámod.

– Még nem elég. Kárpótolom magam, ha már más nem teszi. Nagyapám, apám, már én is évtizedeket dolgoztunk. Mindnyájunk béréből könyörtelenül levonták pompás, gondtalan jövőnk költségeit. Elherdálták. Ki fizeti vissza, a törvényes kamatokkal együtt? Senki. Magam biztosítom most már a jövőmet. Nem luxuséletet. A puszta megélhetést.

– Sokat kockáztatsz. Meddig? Virágos Máriára hiába vársz. Anyád dühöng. Nővéred bolondnak tart. Szomszédok, ismerősök röhögnek.

Pikholz türelmesen magyarázott.

– Nem hiába várok. Másodszor hullanak a falevelek a téren, Virágos Mária még pártában van. Okát nem tudja, nem sejti senki. De mindennek oka van. Ez a tél elmúlik. Vagyonom gyarapodik. Tavasszal Virágos Mária feleségem lesz.

– És ha így történik? Nem szeret. Hazugságba fulladtok.

– Szeretni fog. Virágos Mária képtelen hazudni.

Márciusban Virágos Mária ujjára jegygyűrűt húzott.

– Boldog vagyok – mosolygott. – Vártam. Megérdemlem.

A lány csöndesen, komolyan mondta:

– Pikholz, nem szeretlek. Ezt megmondom. Szám keserű, szívem üres. Talán idővel megváltozik. Talán nem. Most így igaz. Ha elfogadsz így, holtunkig együtt élhetünk. Nem csalok, nem hazudok, nem alázlak meg.

Hozzátette:

– Fölösleges dolgokat ne kérdezz. Ostobaság asszony lelkét háborgatni.

– Férfi lelkét is fölösleges.

A lány bólintott.

– Ujjamon jegygyűrű. Pikholz, nyugodtan alhatsz.

Nevetett. Megpuszilta vőlegénye arcát.

Pikholz nem látta szomorú szemét.

Házasságuk jól sikerült. A fiatalasszonyból áradt a derű. Férje nem engedte dolgozni. Virágos Mária kitűnően főzött, patikarendet tartott lakásukban. Éjszakánként olyan boldogsággal ajándékozta meg férjét, amilyenről Pikholz nem is álmodott.

– Hihetetlen, ágyban hogyan mozogsz. Hihetetlen.

Az asszony nevetett.

– Az a dolgom.

Este, vacsoránál szelíd szóval kérte férjét, fejezze be a maga kárpótlását. Mielőtt kilyukad gyomra az idegességtől.

– Tíz láda teli szerszámmal. Milliónyi forintot ér.

Pikholz nyugtatta asszonyát.

– Nem a Huba utcai kapun, a Tűzoltó utcára néző udvar kerítésén keresztül rámolom ki szerszámaimat.

Hosszan, unalmasan mesélte, miféle furfangos módon teszi.

Az asszony ásított.

– Örülök, ha ügyes vagy – jelentette ki fáradtan. – Csak nehogy belebolondulj sok ládányi vagyonodba.

– Lehetetlen. Ez nem vagyon. Csak megélhetésünket biztosítom. Elszálltak a szép ígéretek nyugodt jövőről. Erőszakkal elvették az árát, most meg többé nem törődnek vele. Bármikor utcára tehetnek. Nem szorulhatunk, ennyi év munka után, segélyre, tányér ingyen levesre. Értelmes munkás tudja, amikor az üzem karcsúsítását fuvolázzák, kiütik kezéből, gyereke kezéből a kenyeret. Fütyülök rájuk. Igaz, kockázatot vállalok. De talpon maradunk. Fiam lesz. Nem hord használt ruhát. Kopott cipőt.

Ágyba bújtak.

Az asszony mind gyakrabban járt haza késő este. Ha tizenegy óráig elmaradt, Pikholz nem várta tovább. Elaludt. Felesége nem szabadkozott, hogy szüleinél elfecsegte az időt, barátnőivel táncolni ment szolid, nem túl lármás diszkóba.

Egyre többen egyre többet pletykáltak. Öregasszonyok mondogatták, bujálkodik. Pikholz hallgatott. Folytatta maga kárpótlását. Felesége hozzábújt ágyukban. Ügyesen mozgott.

Egy alkalommal asszonya reggel ment haza. Pikholz megkérte barátját, nézzen utána, mi a helyzet. Mindenfélét fecsegnek.

– Tudni akarom, beleszarnak-e fészkembe.

– Tudni fogod.

Pár nap múlva Fazekas Márton jelentette:

– Feleséged szerelme Luther utcai lakásába jár. Többen látták.

Aznap megkérdezte asszonyát, mi játszódik háta mögött. A csinos, szőke asszony nyugodtan válaszolt.

– Pikholz, nem szeretlek. Becsületes vagyok. Megmondtam.

– Megcsalsz?

Felesége tagadóan intett fejével.

– A fiúd Luther utcai lakásába jársz. Láttak. Nem egyszer, nem kétszer.

– Akkor megcsallak. Késő van. Feküdjünk le.

– Veled soha. Takarodj.

Nyáron, vasárnap délután a Rákóczi úton találkozott feleségével.

– Anyád átkoz? – kérdezte az asszony.

– Nővéremnél lakik. Nem jött vissza hozzám.

– És te?

Pikholz csöndesen válaszolt.

– Én nem tudok átkozódni.

Cukrászdába ültek. Az asszony gőz nélküli kávét rendelt.

– Ládaüzemben dolgozom – mondta. – Írnok vagyok.

Pikholz nem kérdezett. Ismerte feleségét. Tudta, amiről nem akar beszélni, harapófogóval nem húzza ki belőle. Mégis később, a maga számára is váratlanul megkérdezte, miért ment hozzá feleségül.

– Pikholz, miféle maflaságot kérdezel?

Az asszony csodálkozott.

– Százezer házasság születik így. Cifrábban is. Érdekházasságok.

– Keserves életek.

– Folytatod még a magad kárpótlását?

– Lassabban. Már nem sietős. A műhely ára megvan. Kifizettem. De még sok szerszám hiányzik.

Hívta a pincért. Fizetett.

Az asszony megállt az üvegezett pultnál. Csokoládétortát vásárolt, becsomagoltatta. Pikholz kezébe adta.

– Ma van a születésnapod. Isten éltessen.

Pikholz bámulta felesége arcát.

– Ennyi tortát nem tudok megenni.

– Ha akarod, segítek.

– Nálam maradsz?

– Ha akarod.

Pikholz boldog volt.

Asszonyát nem engedte dolgozni.

Anyja átkozta. Szomszédok, ismerősök váltig állították, meghibbant.

– Annyit sem tud, kutyából nem lesz szalonna. Virágos Máriát minden bizonnyal kirúgta nagy szerelme. Ha új szerelem füttyent, rohan ágyába.

Pikholznál nem akadt boldogabb férfi, amikor felesége megpuszilta, szép mosollyal kijelentette:

– Babát várok.

– Ha megszületik, kinyitom ládáimat. Vállalkozó leszek. Te majd ügyeskedsz a könyveléssel. Másként minden száz forintból csak tizennégy a miénk.

Felesége egészséges, erős, nagyon szép fiút szült. Pikholz csak bámulta. Nevetett, popsiját puszilgatta.

– Szeme pont mint az enyém.

Asszonya mosolygott.

– Keze, lába is. Íme, a kis Pikholz.

A gyerek szépen fejlődött. Anyja egyre gyakrabban elmaradozott.

Pikholz hallgatott.

Kicsi ágyába fektette fiát.

A józsefvárosi emberek már nem szánták őt. Ha szóba került, sercintettek.

Pikholz kilépett munkahelyéről. Fölszerelte pincehelyiségét.

A műhely megnyitására nem került sor.

Egy szombati napon felesége éjfél után ért haza. Ő megkérdezte, hol volt.

– Semmi közöd hozzá. Megmondtam, soha ne kérdezz.

Pikholz keményen pofonütötte.

– Takarodj! A fiam marad!

– A fiad? Mi közöd hozzá? Talán te csináltad?

Metsző hangon nevetett.

– Nem gondolhattad komolyan, hogy tőled szülök gyereket!

Pikholz eladott egy láda szerszámot. Ivott három nap, három éjszaka. Ivott heteken át. A józsefvárosi kocsmában időnként elrikkantotta magát.

– Gazdag vagyok! Cigányok, magyarok, vendégeim vagytok!

Cigányok, magyarok poharukat emelték.

– Igyál, Pikholz, sose búsulj – kiáltozták. – Megkefélték feleségedet. Nem te vagy így egyedül.

Pikholz vastag köteg pénzt dobott az asztalra.

– Ilyen vércsoport, olyan vércsoport – ordított. – Mondanak, amit akarnak. Nagy szabadságban hazudhat mindenki. Zsebel mindenki. Pecsétes írásba adják, fiam nem az én fiam.

Körülnézett. Cigányok, magyarok szótlanul ittak. A kocsmáros annyit mondott:

– Záróra!

Pikholz szédült. A Nagyfuvaros utcában járda szélére ült.

– A nők hazudnak a legjobban – motyogta. – Azt a stramm kis legényt én gyártottam. Bebizonyítom. Van még elég vizsgálat. Ha mindenem rámegy, akkor is. Kifizetek bármennyit. Bebizonyítom.

Barátja, Fazekas Márton talpra állította. Belekarolt.

– Nem bizonyítod be. Feleséged fiaddal együtt átröpülte az Óceánt. Amerikában vannak.

Pikholz megállt a Köztársaság téren.

– Pártot alapítok. Kisemmizettek pártját.

Barátjára nézett.

– Sok belépőt találok?

– Késő van, nagyon késő. Majd megbeszéljük – válaszolta Fazekas Márton.

Baktattak a Kun utca felé.

Hatalmas, piros tűzoltóautó kanyarodott ki a laktanyából. Szaggatottan szirénázni kezdett.

Pikholz ámult.

– Tűz van? Vagy már verekednek?

Nem titok a titok

Kenderes Zsuzsanna apja divatos, gazdag fogorvos volt. Lányát Susanne-nak szólította. Zsuzsanna jó kedélyű, jó tanuló, sokat bosszankodó, vékonyka, szemüveges. Mindig kedvelték a fiúk. Öröm volt ugratni. Rögeszmésen vigyázott arra, amit úgy hívott, rend. A fiúk kérdezték:

– Ha szoknyád alá nyúlnak, nyomkodják gömbölyű feneked, az mi a manó? Rend vagy nem rend?

– A rend fontos. Egyértelmű. Ha engedélyt adok, rend. Ha tiltakozom, rendetlenség.

– És tiltakozol?

– Azt most nem tudom. De garázdálkodást, csak úgy, rapliból való tapenolást nem tűrök. Fölháborít.

Nevetett.

– Ha szív vezeti a kezet, lehet nyúlkálni. De rendes körülmények között, a legnagyobb rendben.

Fiúk, lányok Kanyargós Zsuzsannának hívták.

A lányok nem szerették őt. A gimnáziumban, osztályfőnöki órán, esztendőkön át minden héten jelentette, ki lógott meg a vasárnapi miséről. Egyenes tartással, ólomsúlyú hangon, noteszból olvasta föl a neveket. A lányok keményen tiltakoztak. Állították:

– Végig ott voltunk. Imádkoztunk.

– Tanár úrnő kérem, megszöktek. Moziban fiúkkal csókolództak.

– Minket figyelt a templomban? Nem imádkozott? Mise után a Rex moziban Tornyos Boldizsár a blúzában kotorászott.

Világossy Michaela tanárnő följajdult.

– Minő fertő! Holnap dolgozatot írnak. Zsuzsanna, maga figyeljen továbbra is. Mindent jelentsen. Mondja, ki az a Tornyos Boldizsár?

– Tanár úrnő kérem, Tornyos a református gimnáziumba jár. Ha ideje jön, feleségül vesz.

– Zsuzsanna, maga katolikus. Erre gondoljon. Hová jutunk, ha keveredünk?

– Tanár úrnő kérem, Horthy Miklós kormányzó úr is református.

Világossy Michaela sóhajtott.

– Zsuzsanna, ez politika. Bonyolult. Oly cifra, történhet bármi. Belegondolni se jó. És mondja csak, Tornyos Boldizsár valóban belenyúl a blúzába?

– Ápolt keze van. Csak az bosszantja, csiklandós vagyok. Nevetek.

– Inkább Arany Jánost olvasson. Nem csiklandozza. Lelke, esze gazdagodik.

Kanyargós Zsuzsannán, aki látta, nem vitatta, jól mutatott a fekete egyenruha, Árpád-sávos, nyilaskeresztes karszalag, nyakába akasztott géppisztoly. Haragudott az amerikaiakra. Elmondta többször:

– Ostoba náció. Nem nyugszanak, maguknak keresik a bajt. Aztán csodálkoznak, ha nagy pofájukat elverik. Fene se akarta őket bántani. Elég nekünk a zsidó, cigány, kommunista.

– Tornyos Boldizsárt miért vitetted el? Nem zsidó, nem cigány, nem kommunista. Nem is amerikai – kérdezték a fiúk. – Rosszul működött ágyadban?

– Jól működött. Igencsak tudta dolgát. Százszázalékosan teljesített. De rossz magyar. Éjszaka kijelentette, félő, az oroszok átjönnek a Kárpátokon. Bomlasztó dumát büntetni kell.

– Kemény leány vagy, Kanyargós Zsuzsanna.

– Hazámat védem. Ellenséget nem kímélek. Vipera ne bújjon ágyamba.

Nagy vágya volt, ígérte, a győzelem után megvalósítja. A Tisza Kálmán nevet a téren cseréljék át Szálasi Ferencre.

– Horthy Miklós nevét viselő utcatáblákat is cserélni kell. Sok hazaáruló neve lekerül az utcatáblákról. Mindegyiké. Kicseréljük.

– Az már biztos, mindet kicseréljük. Pengő, pengő, pengőcske, akárhány zsák pengőcske, új utcatáblákat csinálunk, cserélünk – mondták a fiúk.

Kanyargós Zsuzsanna igazított géppisztolyán.

– Derék fiúk, jó magyar haverok, történelem zajlik. Győzelem vagy halál. Utcatáblákon nem spórolunk.

Egyik fiúra rámosolygott.

– Nem alszol nálam?

A fiú ijedten válaszolt.

– A háború után. Végiglétrázom az utcákat. Utcatáblákat cserélek. Nem filléres mulatság. Leveted elegáns egyenruhádat. Megkeféllek úgy, hogy reggel négykézláb mászol ki ágyadból.

Kanyargós Zsuzsanna, aki néhány év óta igazi nevéhez még egy est és ipszilont ragasztott, igazított fekete, halálfejes jelvénnyel díszített, jó fazonú sapkáján.

– A győzelmünk után ellenségeink behódolnak. Géppisztolyomtól, egyenruhámtól nem válok meg. Éles szemmel figyelnem kell majd elbújt zsidókat, cigányokat, kommunistákat, oroszokat, angolokat, franciákat, lelőtt repülőgépekből kiugrált néger pilótákat.

– És mit csinálsz velük?

– Dolgoztatom őket. Fölépítik, amit leromboltak. Ha kell, japán testvéreink száz vagon kínait küldenek.

Még tombolt Berlinben a háború.

Kanyargós Zsuzsanna elhagyta igazi nevéből a két est és az ipszilont. Elsők között lépett be a kommunista pártba.

– Követelem – kiáltotta egy gyűlésen –, a Tisza Kálmán teret kereszteljék át Sztálin térre.

A többség Köztársaság térre akarta átkeresztelni.

– A Köztársaság tér nulla. Otromba vicc. Sárba tiprása a munkásosztály óhajának.

Nem fogadták el javaslatát. De ő továbbra is éberen figyelt, minden szót, mondatot ellenőrzött. Rögeszmésen féltette, óvta a proletárdiktatúrát.

– Mélyről jöttünk. Kegyelmet burzsujnak nem adunk. Nem adunk vissza hatalmat. Szegények igazát vérrel vívtuk ki. Nem szúrjuk el.

– Nem is szabad – mondták a fiúk. – Szigorúan tilos.

Kanyargós Zsuzsanna tudta dolgát. Éjszaka, ágyban, Mohás Gábor a rövid szünetben, amíg kilihegte magát, megemlítette:

– Ami történik, nem jól történik. Nem baj, hogy Rákosi Mátyás tökkopasz. Baj, hogy diktatúrában diktátor.

Kanyargós Zsuzsanna már reggel följelentette. A fiúknak elmagyarázta:

– Rákosi elvtárs fasiszta csürhét örökölt. Kötelessége az embereket figyelni, lesújtani a dolgozó nép itt lapuló ellenségeire.

– Sokan vannak?

– Sajnos, igen. Nyilasok, kulákok, egyéb csirkefogók befurakodtak pártunkba. A munkások pénzén, piros tagkönyvvel, ötágú csillaggal egyetemre küldik semmirevaló kölykeiket. Marxot, Lenint tanulnak. Ha alkalmuk adódik, torkunknak ugranak.

– Ez bizony elgondolkodtató – mondták a fiúk. – Vigyázz, kit engedsz ágyadba.

– Ne féljetek. Még egyszer nem szúrom el.

Ötvenhat októberében a fiúkra támadt. Magasba emelte géppisztolyát. Sivította:

– Lámpavasra minden kommunistával! Kitartunk a végső győzelemig! Győzelem vagy halál!

Éjszaka, ágyában magához ölelte Szentes Bélát. Igaz magyar forradalmárnak nevezte, ki nemcsak istenien kefél, de életét sem félti. Ha kell, meghal a legszentebb harcban.

Kanyargós Zsuzsanna nem tévedett. Szentes Béla valóban becsületes, tiszta ember volt.

Áhítattal ölelte szerelmesét.

– Szentes a neved. Szent a harcod.

Ötvenhat novemberében írásban följelentette mint veszedelmes ellenforradalmárt. Tárgyalásán koronatanúként elmondta, a vádlott kíméletlenül, fegyverrel támadt dolgozó népünkre. Szentes Bélát fölakasztották.

Kanyargós Zsuzsanna alapszervi párttitkárként ápolónőképző intézetben Marxot, Lenint tanított hosszú évekig. A rohanó idő őt sem kímélte. Háta púposodott, arcán bibircsókok nőttek, bibircsókokból szőrszálak.

Lendületét nem veszítette el. Igazi nevéhez újra visszaragasztotta a bitorolt két es ipszilont. Pártot készül alapítani, Igaz Magyarok Szövetségét. Biztatja a fiúkat, akik már nyugdíjasok, lépjenek be. Vonuljanak a Parlament elé, ordítsanak együtt. Követeljenek valamit.

A nyugdíjas fiúk tűnődnek, hogyan maradt talpon Kanyargós Zsuzsanna, hogy még mindig ordíthat.

– Nem titok a titok – magyarázta egyikük. – Akármilyen, akármennyi pártba kell belépni, ellenvéleményt nem tűrő hangon rikkantani, mindig ő az első. Ő a leghangosabb.

Most már azon tűnődnek, ők miért nem léptek be semmilyen pártba. Nyakukon az infláció. Temetésükre sem jut pénz.

– Elszúrtuk.

Ősz fejükkel bólogatnak.

Az üveglapon át

Régi legenda, sokszor gondolok rá. Nem tudom, miért. Hogy olvastam vagy hallottam, mesélte valaki, akire már rég nem emlékszem, nem tudom. Azt sem, pontosan így hallottam, olvastam-e, vagy hozzáálmodtam. Talán az egészet csak álomból ismerem. Bizonyosan annyit tudok, évek óta kísér és kísért.

Megpróbálom elmondani.

Valamikor régen, amikor még úgy hitték, a sok pénz, az arany uralja a világot, a gazdag ember üldögélt kincsei árnyékában. Szomorú volt és unatkozott.

Nem csoda. Mindenki a kedvébe akart járni. Szakácsai nap mint nap legkedvesebb ételeit főzték. Egy idő után, ha ránézett a tálra, már undorodott. Zenészei éjjel-nappal kedvenc muzsikáját játszották. Orvosai imádkoztak, betegedjék meg végre egy kicsit. Aki nem beteg, nem lehet meggyógyítani.

Nem messze a palotától élt egy bölcs öreg. Suttogták, mindent tud emberről és világról. Elhatározta a gazdag ember, fölkeresi, a tanácsát kéri.

Úgy is tett.

A bölcs, mintha tudta volna, vendége jön, a kapuban várt rá. Kézen fogta, talán mosolygott is, miközben a szobába vezette. Az ablak előtt álltak meg.

– Nézz ki – mondta a bölcs. – Mit látsz odakint?

A gazdag ember fürkészte a tájat.

– Embereket látok, fát, füvet, madarakat. A lovaimat, a kocsit, amely idehozott. A szolgákat, akik kísértek.

– Tőlem mit kívánsz?

A férfi nem nézett rá, a tájat figyelte az ablakon át.

– Úgy emlékszem, volt idő, amikor kéknek láttam az eget. Nem tudom, hogy történt, egyszer észrevettem, hogy elfelejtettem kéknek látni. Rólad azt mondják, bölcs vagy. Mindent tudsz. Akkor tudnod kell, milyen csúnya, szomorú a színtelen ég. Segíts, hogy kéknek lássam újra.

A bölcs megértő mosollyal a kezéhez nyúlt, a tükör elé vezette.

– Nézz bele – mondta. – Mondd meg, mit látsz most?

– Most magamat látom. Csak magamat.

A bölcs elengedte a kezét. Már nem mosolygott.

– Ennyi az egész. Az ablak is üveg, a tükör is. De a tükör üvegét ezüsttel vonták be. Ettől az ezüst bevonattól van az, hogy már nem látod a többi embert, a földet, az eget. Már csak magadat látod.

Kell mind a kettő. A tiszta üveglap is, a tükör is. És kell még valami, úgy hiszem.

Tudni kell, mikor melyiket tartom a szemem előtt.

Hadd meséljek arról egy keveset, mi mindent láttam az üveglapon át.

Pipacsok

 

A többi érdektelen

Veronika ötvenkilenc, nővére, Johanna Anna hatvanegy éves. Pártában maradtak, oly gyorsan tűnő életükben.

Éveik ellenére, nyomorult sorsuk szánalmas kárpótlásául, mindenki úgy vélte, ma is vonzó nők.

Jó testvérek, ritkán veszekednek. Semmiségeken. De hamar elnevetik magukat.

– Érdektelen – mondja Veronika.

Johanna Anna bólint.

– Érdektelen.

Diplomások. Egyszerre mentek nyugdíjba. Ismerőseik, nők, férfiak egyaránt kedvelték őket. Állították, mindketten legalább tíz évet letagadhatnak.

Molett asszony társaságban furcsállotta, kérdezte, miért nem találtak férjet.

Veronika komoly hangon, komoly arccal magyarázta:

– Várjuk a férfit, aki pompás paripán lovagol. Vágtat szélvészként. Kitűnően vív. Kardélre szúrja Athost, Porthost, Aramist. D’Artagnant végigkergeti Párizs utcáin. Aki karcsú, magas, angyalnál szebb. Aki németül mond Rilkét, franciául Rimbaud-t, angolul Shakespeare-t. Néha, úgy szerdánként, Byront. Vasárnap spanyolul Lorcát. Éjjel, félálomban, elcsukló hangon az Ószövetséget. Aki kitűnően főz, mos, takarít. A többi érdektelen.

– Érdektelen – ismételte Johanna Anna is.

A molett asszony összecsapta tenyerét.

– Hihetetlen, hogy ilyen fickót nem találtok!

Veronika megnyugtatta.

– Talán a jövő héten. Az Operában. Szünetben gregoriánt dúdol fülembe. Ételdobozból lebbencslevessel kínál.

– És elsuttogja, csúf dolog a politika – mondta Johanna Anna. – Egyenesen undorító.

– Így igaz – mondta Veronika. – Akkor lovára pattanunk. Ő kantárhoz nyúl. Boldogságba vágtatunk.

A társaságban senki nem nevetett. Veronika igazított kékesfekete, tömött kontyán. Kerek, tiszta tükrű, mélybarna szemével vizsgálta az arcokat.

Így szólt:

– Miért a csönd? Szomorúság? Nem vagyunk mi szende szüzek. Feküdtünk férfiak ágyában. Néha jó volt, máskor kevésbé. De reggel mindig mosolyogva köszöntünk el.

Elnevette magát.

– A többi érdektelen.

A molett asszony ügyetlenül mosolygott.

– Ragaszkodsz a lebbencsleveshez?

– Olcsóbban nem adhatom.

– Töltött paprika? Rántott borjú?

– Nem mozdítja szívemet.

– Veronika, eszeddel vársz szerelmet?

– Én szeretetre vágytam. Emberséges, tartalmas, életre szóló, megbízható szeretetre.

Pillanatig hallgatott.

– Néha tűnődöm, volt-e ilyen. Talán. Ki tudja, hová tűnt. Elszállt füstként. Felhőkbe.

Fölcsattant.

– És élünk kloakában. Hempergünk ágyban. És röhögünk. És tapsolunk. Tenyerünket verjük harsogó, habzó szájú, gyűlöletet fröcskölő, primitív pojácáknak.

Elhallgatott.

Zavart mosollyal bocsánatot kért a társaságtól. Majd elnevette magát.

– Hol az a tányér lebbencs? A rohadt életbe!

Ekkor egy kecskeszakállas, sovány, őszülő férfi fölállt egy fotelból. Kissé megbillentett fejjel, könnyű mosollyal Veronikára nézett.

Tisztelettudóan meghajolt.

– Lebbencs vagyok.

Veronika ámult.

– Lovagol? Vív? Mos, főz, takarít?

– Angolul, németül, franciául beszélek. Olvasok, írok. Nem idegen tőlem a latin, a görög. Eszemmel, lelkemmel tudom, mit jelent a szeretet. Ritka kincs e tébolyodott világban.

– Maga nős ember? – kérdezte Johanna Anna.

– Özvegy vagyok. Hat éve. Nem akárki. A ravatalozóban, a kandeláber lángjától megpörkölődött a hajam.

– Egyetemi tanár?

– Nyugdíjas.

Veronika ránézett.

Az őszülő férfi folytatta.

– Tudok vívni. Tollammal. Tanulmányokat, cikkeket publikálok.

– Politikai cikkeket?

– Kivédhetetleneket. Ha visszamegyek időben bármily távolra, vér, jajszó, rabszolgaság, koholt pörök, máglyahalál. Bárhol ütöm föl könyveimet, politika vigyorog arcomba.

Johanna Anna nem mozdította tekintetét a jól öltözött, ápolt férfiról.

– Professzor úr lehet, hogy lebbencs. De elképzelhető, akad másik neve is.

A férfi homlokát ráncolta.

– Kis türelmet kérek. No igen, megvan. Váraljai János.

Elmosolyodott.

– Irodalomtudomány, képzőművészetek, filozófia, anatómia, matematika, lélektan professzora.

Johanna Anna cigarettára gyújtott.

– Nem hittem csodában, pedig itt áll előttem. Egy eleven polihisztor.

Váraljai János professzor, akit a testvérek később, maguk között, Lebbencsnek hívtak, pipáját tömte.

– Bizony, bizony.

Nevetett.

– Mellényzsebemben minden tudomány. Bűnös, aki nem hiszi.

Johanna Anna keményen kérdezte:

– Professzor uram, maga sértődött ember?

Váraljai csodálkozott.

– Miért lennék az?

– Professzor uram, maga többek között lélekbúvár. Mellényzsebében. Ki bántotta?

Váraljai néhányszor pöfékelt pipájából. Csöndesen válaszolt.

– Huszonöt esztendő alatt huszonötször cseréltem autómat. Kétszintes a villám, garázsom van. Pompás kertem, parknak beillő. Értékes könyvtáram, lemeztáram. Házvezetőnő gondoskodik rólam. Európa minden városában laktam. Hazámat szeretem, féltem. A közelmúltban többször félreállítottak. De sértődött nem vagyok.

Tűnődött valameddig.

– Haragudni tudok. Nagyon. E zavaros időkben is fölszínre jött a salak. Féltehetségek, tehetségtelenek megbocsáthatatlan dáridója. Keserű estéken, lámpafénynél, tollat veszek kezembe. Tudom, szélmalomharc. Akkor is.

Johanna Annára nézett.

– Érzem, nem kedvel engem.

Johanna Anna mosolygott.

– Ugyan, professzorom, mi jut eszébe? Még ha úgy is volna, ne vegye szívére. Érdektelen. Van kutyája?

– Bernáthegyi.

– Akkor nagy baj nem lehet.

Váraljai autóján vitte haza a két testvért.

Első látogatásánál zománcos ételhordóban lebbencslevest vitt, két csokor virágot. A testvérek nevettek. Megkedvelték ezt az ápolt, kifogástalanul öltözködő, kecskeszakállas özvegyembert.

Kissé oldalt billentett fejjel beszélt. Szórakoztatóan. Régóta halott zeneszerzőkről, Krisztus előtt élt arab költőkről. Megszállott hitvitázókról, orvostudomány fejlődéséről, ötezer esztendős balzsamozás vegyi összetételéről. Kínai bölcsekről. Hatalmas birodalmak születéséről, bukásáról.

Egy alkalommal mosolyogva fordult Veronikához.

– A politika valóban csúf játszma. Időnként kegyetlen. Több ezer éve e tudománynak voltak művészei, őrült sarlatánjai.

Jó illatú pipafüstöt eregetett.

– Mindig féken kell tartani a bolondokat. Gyűlölködőket.

Veronika bólintott.

– Intellektuálisan előkészített tömeggyilkossággal vádoltak egy politikust. Elítélték.

– Nürnbergben. Veronika, a jog harmonika. Húzzák, tolják. Így szól, úgy szól. Attól függ, kinek kezében. Nézzünk, vizsgáljunk néhány Shakespeare-királydrámát.

És szórakoztatóan, napjainkra áthallóan elemezte őket. Fölmondta, amit mindnyájan olvastak. Szinte szó szerint. Mint máskor is.

Egy kora nyári napon Johanna Anna kijelentette:

– A Lebbencs szeret téged.

– Én is őt.

– Ágyába akar csalni.

Veronika nem értette.

– Miért kell csalni? Megyek magamtól is.

Így történt.

Késő őszi estén, hangulatlámpa fényénél, mezítelenül a polihisztor ágyába bújt. Megcsókolták egymást.

Veronika csöndesen így szólt:

– Két tinédzser.

A kecskeszakállas megcsókolta nyakát, vállát, karját.

Mint akit kígyó mart meg, hirtelen fölült.

– Te sidó vagy! Nem mondtad, hogy sidó vagy!

Veronika nézte karján a kék auschwitzi számot.

– A rohadt életbe, hát nem elfelejtettelek figyelmeztetni! De ne mondd, sidó. Ennyire nem szabad gyűlölni. Mondd egyszerűen, zsidó.

Míg öltözködött, mesélt.

– A háború végén megmaradt fényképeinket meggyújtottuk. Elégtek, mint a családunk. Egy szálig.

– Nekem sok zsidó barátom van – mentegetődzött kapkodva a professzor. – Értékes, becsületes emberek.

Veronika taxiba ült.

Még nem volt tizenegy óra, amikor benyitott nővére szobájába.

Johanna Anna paplanára tette könyvét.

– Mi történt?

Veronika az ágy szélére ült. Megsimogatta nővére fejét.

– Érdektelen. Visszajöttem. A többi érdektelen.

Hajórakomány

Seregi Istvánt minden érdekelte. Tudta, gazdagnál gazdagabb lesz, csupán műveltségét kell gyarapítani, mivel elég hézagos. Pótolni kívánja a hiányt, s ez már nem nagy föladat. Néhány ezer könyv. Elszánt türelem. Csak kijelentő módban beszélt. Vitát nem tűrt. Állította, az ember nem majomtól származik. Darwin ezt sehol nem írta. Ha bárki bárhol bármilyen óvatosan, szerényen megkérdőjelezte igazát, hangját megemelte, szeme csillogott. Fisztulás nevetéssel kijelentette:

– Tudatlanok hallgassanak. Mondjátok meg, mit jelent az a szó, boglár? – Nem mondta meg senki. – Boglár díszruhán, övön, fövegen ékköves vagy arany- és ezüstfonállal átszőtt, esetleg ötvösmunkával díszített gomb, csat, vagy más ékítmény, ékszer.

– Ékítmény?

– Az. És gömbformát alkotó virágzat.

– Hihetetlen.

– No, mit jelent a boglárka?

– Kicsi gomb. Parányi ékítmény.

– Ámuljatok. Sallangos levelű, fehér virágú vízi, illetve sárga virágú szárazföldi növény.

– Állj meg, világ, állj meg, ész! Ezt mind kitanultad?

– Első olvasásra. Tévedés kizárt. Tessék ellenőrizni.

– És hol olvastad?

– Rabkórházban – nevetett föl a hórihorgas fiú.

Seregi István mesébe illő világoskék szeme villant. A fiúk hitték, ha megvadul, embert öl.

– Ostoba ember hazudik – folytatta csöndesen. – Kegyetlen gyomorgörcsöm volt. Ágyba fektettek. Akkor tudtam meg, mi a különbség boglár és boglárka között. – Pillanatig hallgatott. – De ha ostoba ember gyomrába kést vágnak, nevetve, markolatig, ugyan mit tanul három méter mély gödörben?

Vizi János szólalt meg.

– Erős vagy, Seregi. Van-e, ki e nevet nem ismeri?

– Olcsó ember száján olcsó duma ömlik. Teheti, tudja, fülét sem húzom meg.

– Siralomházban milyen dumát nyomsz?

– Elmondom, óceán mélyén kutatni kell. Akasztófa alatt annyit, tanulmányozzák a pápák történetét.

– Az fontos?

– Nagyon. Meg az öröklődéstan. Csak azt utálom, te sírni fogsz, síromat nem leled. Taknyod-nyálad összefolyik.

– Ígérem, röhögök. Sírod nem érdekel.

A hatalmas, feledhetetlen galeriban ők ketten voltak barátok. Seregit csak az dühítette, de nagyon, hogy Vizi János dolgozik. Ha szóba hozta, fölháborodástól remegett.

– Milyen ember az ilyen ember? Hitvány ember. Rabszolga ember. Karja fárad, háta görnyed. Pénze sose lesz.

– És neked?

– Hajórakománynyi.

– Te ezt hiszed?

– Tudom.

Seregi István másfél esztendő alatt eltemette apját, anyja két nővérét, majd nagybátyját, végül örökké veszekedő, csúnyán káromkodó anyját. Egyedül maradt a szoba-konyhás lakásban.

– Zsúfolódtunk, mint a heringek. Most nyisd ki szemed. Ámulj, milyen tágas lakásom van.

– Ámulok – mondta Vizi János.

– Mind egy szálig rákbetegségben szenvedtek ki.

– Azt hittem, meghaltak.

– A rákbetegség nem örökölhető. Kiolvastam több kötet ide vonatkozó szakirodalmat.

– Fölöslegesen rongálod szemed, fárasztod agyad. Elkerül téged minden különös betegség. Makkegészségesen valahol agyonszúrnak. Vagy éjszaka, betörésnél, rendőrgolyó terít le.

– Nem fogok húsz fillérért esztergapadnál összerogyni. Az primitív rabszolgáknak való. Értelmes ember másként leheli ki lelkét.

– Fogházőr keresztet vet. Lezárja értelmes szemedet.

Seregi István behúzta világoskék szemét.

– Ócska proli. Akárhogy döglöm meg, eltemetsz.

– Alig várom. Kulturált barátot temetni igaz boldogság.

Seregi a konyhaasztal alól kékmázas kis bödönt húzott ki. Leemelte födelét.

– Alig maradt zsír. Persze érthető. Ekkora család sokat zabált.

Zsíros kenyeret ettek.

– Itt maradjak veled éjszakára?

– Éjszaka dolgom van.

– Ettől félek.

– Ne félj, proli. Hajnalban gazdag ember jajgatni fog.

– Seregi, nem akarsz koporsóba feküdni? Szeresd felebarátodat.

Seregi gondolkodott.

– A pápák furcsa emberek voltak. Némelyik igazán értelmes.

– Honnan tudod? Mindent tudsz?

– Olvastam. Vastag könyvben.

– Már könyvet is lopsz?

– A pápák történetét von Ranke írta. Érdekfeszítő. Hiteles. Elmondjam?

– Havazik. Ha eljön a nyár, hallgatlak.

Seregi ablakát nézte, hulló hót, majd barátját. Jámbor, nyulat is fölbőszítő mosollyal mondta:

– Már a tizenhatodik században is általános alapelv volt a nélkülözhetetlen életszükségleti cikkek kivitele megnehezítése, hogy lehetetlenné tegyék a kenyér drágítását. Mit szólsz? Fél évezreddel ezelőtt.

– Ez igen fontos.

– Az. Mégis, akire a felügyeleti hatalom e részét bízták, kezdetben csak korlátolt intézkedési joggal rendelkezett.

– Rémisztő.

– Tizenharmadik Gergely bővítette ki először az intézkedési jogot. Engedély nélkül az országból gabonát kivinni tilos volt. Még egyik kerületből a másikba átvivéshez is engedély kellett.

– Belevaló legény.

– Az engedélyt csak akkor adták meg, ha a gabona március elsején egy bizonyos árszínvonal alatt kapható volt. Így érték el, hogy a létfontosságú élelmiszerek a szegények számára is elérhetők legyenek. Elegendő mennyiségben. Nem teremthettek kivitellel hiányt, hogy emelhessék az árakat. Mondom, már fél évezred előtt tudták, elsősorban a lakosság ellátásáról kell gondoskodni.

– Seregi, lázba hoztál. Mielőtt megöllek, tudni akarom, március elsején egy bizonyos árszínvonal alatt mennyi az annyi?

– Nyolcadik Kelemen ezt az árat hat, ötödik Pál pedig öt és fél escudiban állapította meg rubbiononként.

– Köszönöm, Seregi. Lelkemben nyugalom.

– No várj. Nyolcadik Orbán pápa szigorította a felügyeletet. Mit gondolsz, mi volt egyik első intézkedése?

– Azt gondolom, sírba kergetted családod. Nekem ne mondj semmit.

– Amit tudnod kell, tudnod kell. Betiltotta a gabona, állat és olaj kivitelét mindaddig, amíg a hozam elérhető áron fedezte a szükségletet. Ha fölösleg lesz, lehet bárkivel kereskedni. Addig nem.

– Örülök a boglár boglárkának, örülök a rengeteg pápának, árszínvonalnak. Így megértettem, fontos, hogy három műszakban dolgozhatok, hisz sokat tudó, gondolkodó Seregi Istvánt segítem fejlődésében. Ez minden becsületes munkás kötelessége.

– Igen sokat tudok. Többet, mint bárki sejti. Szívesen beszélek Fülöp Ágostról, hibáiról, eredményeiről. És sok másról.

– Bíróságon! Utolsó szó jogán! – ordított föl Vizi János. – Akasztófáig!

– Proli, károgsz. A végén dicsekszel, hogy barátom voltál.

Megvetően legyintett. Ötszáz forintot kért kölcsön. Nem akart fillér nélkül elindulni, ahogy ő mondta, a kiszámíthatatlan éjszakába. Barátja háromszáz forintot adott neki.

– Nincs több, de nem kell visszaadnod. Boldogan dolgozom, támogatlak téged is. Ha egyetemre mész, állom a cechet.

Seregi nem ment egyetemre. Föltehetően lopni, betörni járt. Mondták, pályaudvarokon bőröndökre vadászik. Vizi János is csak annyit tudott, kisstílű bűnöző. Ha pénzhez jutott, lányra költötte. Csak akkor került elő, amikor utolsó fillére is elfogyott.

– Megint szerelmes voltál? – kérdezte Vizi János.

– Igen. De ő sem volt az igazi. Még nem találtam meg.

És beszélni kezdett Mária Antoinette végzetes tájékozatlanságáról, Benvenuto Cellini nagy tehetségéről, akit különösen becsült, mert hegyes tőrével bárkit leszúrt.

– Miért éjszaka látogattad meg Annát a kórházban? – kérdezte Vizi.

– Szeretem a feleségedet. Éjfél előtt arra jártam. Kinyitottam egy virágos bódét. Szép csokrot állítottam össze.

– Fölköltötted az ügyeletes orvost.

– Tudnom kellett, hogy van Anna. Az ápolónőnek száz forintot adtam. Szép lány. Kedves. Talán feleségül veszem.

– Nyugodt élete lenne.

– Ez nem tréfa, proli. Ha vagyonom lesz, házasodom. Másként bűncselekmény.

– Mennyi pénz kell, hogy ne legyen bűncselekmény?

– Megmondtam. Hajórakománynyi.

Az ötvenes évek végén szólt Vizi Jánosnak.

– Nekilódulok. Száguldozom a világban, mint Egon Erwin Kisch.

Megölelték egymást. Seregi tudta, hitte, gazdag lesz, nagyon gazdag.

– Visszajövök értetek, Annával elviszlek. Légy türelemmel.

– Guggolva, egy lábon kivárom, míg kitömsz dollárral.

Seregi hatszáz forintot kért kölcsön. Húsz évig hírét sem hallották. Ausztrál állampolgárként keveredett Pestre. Boldogan mesélte, betalált. Nagyon, nagyon gazdag. Mutatta napelemmel működő zsebszámítógépét.

– Sok különös dolgot tapasztaltam. De csak városokban éltem. Nem láttam egyetlen kengurut sem. Talán már nincs is.

– Így tűnnek el különféle állatfajok. Kihalnak.

– Fajták. Állatfajták. Mint az embereknél. A faj az ember, ezen belül fajták vannak.

– Ne szenvedj – mondta Vizi János. – Kiviszlek az Állatkertbe, lefényképezhetsz néhány jól megtermett kengurut.

Seregi háromezer forintot kért kölcsön.

– Pirotechnikus lettem – magyarázta. – Megrendelésre raktárakat gyújtok föl. De oly ügyesen, hogy a biztosító társaság fizet.

– Mindig?

– Kivéve az utolsó esetet. Rájöttek, mi történt. New Yorkban dolgoztam. Kibántam megbízóimmal. Éjszaka kamionnal egyenesen a kikötőbe hordattam sok bála első osztályú árut. Hajóra raktuk. A majdnem üres raktárt gyújtottam föl. Míg itt fecsegek, hajórakománynyi vagyonom békésen úszik Ausztrália felé. Ez hatalmas tranzakció.

Megismerkedett egy tornatanárnővel. Elvált asszony, ámult Seregi műveltségén, tengeren úszó vagyonán.

– Mélységes szerelemmel szeretjük egymást – mondta Seregi. – Feleségül vettem. Két gyermeket akarunk. Békés, boldog életet. Most elmegyünk, de éven belül visszajövök értetek. Gondoskodom rólatok.

Hallották a megfogyatkozott galeriban, a hajó megérkezett, a rakomány nem. Eltűnt. Ahogy eltűnt Seregi István is. Soha többé senki nem hallott róla. Vizi János egy este csöndesen mondta feleségének:

– Az is lehet, rabkórházban meghalt. Talán a rák mégis örökölhető.

Terepasztal

Kunmajsay Kiss Gábor hadiárvát keresztapja, Vincze Viktor általános műszerész, villany- és vízvezetékszerelő, szobafestő és mázoló, ügyes kezű asztalos és felesége, Rózsika nevelte.

Nyitott, sokat vitatott kérdés, hogyan?

Bámulatra méltó emberséggel. Annyi odaadással, annyi szeretettel, pénzzel, ajándékkal, ha kettőt köhintett, álmatlan éjszakával, amennyit ember fia nem érdemel. Amennyiből jó nem származhatott.

Nem is származott.

Vincze Viktor a Wesselényi utca sarkán megszédült.

– Nem igaz – mondta. Tétova mozdulattal homlokához nyúlt. – Lehetetlen. Egyetlen szó, egyetlen betű nem igaz.

Később, noha többé nyugalmát nem találta, magyarázta feleségének:

– Hibázhat bárki. Bocsánatot kér. Fátyolt reá. Keményen kezet fognak, csirkepörköltöt vacsoráznak.

Felesége megsimogatta fejét.

– Ne szenvedj. Tíz embernek való munkát vállaltál. Még a pékséget is kitanultad. Éjszakánként kenyeret sütsz.

De Vincze Viktor, önmagát is győzködve, ügyetlen érvekkel alantas lelkű nőkről példálódzva mentegette nevelt fiát. Az asszony türelemmel hallgatta. Fürdővizet eresztett neki. Majd ingerülten rászólt.

– Vízimalomként forog a nyelved. Darálsz, darálsz kegyetlen nőkről. Gáborból kibújt az ördög. Szereted. Mentegeted. Attól a tény tény marad.

De nagy darab, csupa izom férje nem nyelte le a békát. Felesége hiába kardoskodott. Tudta, reménytelen. Gyógyíthatatlan sebet kaptak.

– Így nem szabad szeretni senkit – mondta férjének. – Itt vagyunk ketten. Veszekszünk. Komisz dolgokat kiáltunk. Ha egyikünk kettőt köhint, a másik megijed.

– Ha Gábor kettőt köhintett, mindketten beszartunk.

– Mert szerettük.

Férje hallgatott valameddig.

– Kiváló esze van.

– Nobel-díjas esze.

A kiváló eszű Kunmajsay Kiss Gábor régen nemegyszer, míg terepasztalán Märklin vonatait, váltóit, sorompóit, szemaforjait irányította, komolyan, kérkedés nélkül, határozottan állította:

– Ha ideje jön, Nobel-díjas leszek. Telerakom szekrényünket pénzzel. Bár igaz, nincs akkora vagyon, amennyivel meghálálhatom szereteteteket.

Vincze Viktor a kapcsolótáblához nyúlt. Alagútba irányított egy tehervonatot.

– Minden tanulmányi versenyt megnyersz. Úgy beszélsz angolul, mint magyarul. Ha Nobel-díjad megkapod, Rózsika puszit ad, hatalmas tányér kocsonyát. Én megveszem a lemezjátszót.

Kunmajsay Kiss Gábor tegezte nevelőszüleit, keresztnevükön szólította.

– Vedd komolyan, Viktor, amit mondok. Mert tudom, mit mondok. Büszke leszel rám.

– Komolyan veszem, amit mondasz – jelentette ki nevelőapja. – De Nobel-díj nélkül is büszkék vagyunk rád. Csak az bosszantó, hogy légpuskával konyhaablakunkból a szomszéd spájzokban szétlövöd a befőttes üvegeket.

– Emberre, madárra nem lövök. De ha üveg pukkan, lekvár folyik, örülök. Dögkövér, rekedt hangon ordibáló szomszédaink kevesebbet zabálnak.

Amikor Kunmajsay Kiss Gábort magukhoz vették, Rózsika kijelentette:

– E szép, egészséges, szeretnivaló, hozzánk ragaszkodó fiút hivatalosan örökbe fogadjuk. Adoptáljuk.

– Soha – mondta férje. – Apja orosz földben, jeltelen sírban fekszik. Ha fiától elvesszük igazi nevét, kétszer hal meg.

– És ha anyja előkerül?

– Kettéhasítom. Elment egy német tiszttel, kölykét óvóhelyen hagyta. Fiának azt mondtam, szép asszony volt, bombatámadásnál meghalt. A Vérmezőn tömegsírba temették.

A fiúnak sokat mesélt apjáról, esztendőkön át. Mániákusan hitte, minden ember addig él, amíg emlékeznek rá. A fiú már gimnazista korában, túl első szerelmi csalódásán kijelentette:

– Minden ember addig él, amíg meg nem hal. A többi mese habbal. Apámat, anyámat nem ismertem. Nyugodjanak békében. Viktor, te vagy apám. Élj sokáig. Ha meghalsz, emlékezni fogok rád. Tudom, időnként megsiratlak. De neked mindegy lesz, mert halott vagy.

– Nem igaz. Nem úgy van. A matematikád nem ad választ mindenre. A szívnek is van logikája.

– Szeretünk. Gyűlölünk. Míg agyunk él. A szív cserbenhagy, a matematika működik. Mindörökre. Ámen.

Vincze Viktor nézte hosszúra nőtt nevelt fiát.

– Lassan a válladig érek. Feleségedet, gyermekeidet is szeretni fogom. Ha meghalok, gyertyát gyújtanak kővel födött síromon.

Felesége rászólt, fejezze be nyálas szövegét.

– Beszélsz halálodról. Minek? Nagy darab ember, ennyire nem szabad beszarni.

Veszekedtek. Kiabáltak. Rózsika férjéhez vágta a portörlő rongyot.

– Emlékezni fogok rátok – nevetett Gábor. – Öreg feleségem, tizenkét gyermekem, harminc unokám is.

Már egyetemre járt. Százkilencven centi magasra nőtt. Kosárlabdázott. Számítástechnikusnak készült, mindenből kitűnőre szigorlatozott. Tanárai állították, sok esztendeje nem találkoztak hasonló tehetséggel. A lányok ragadtak rá. Ő szerény maradt. Csodálkozva kérdezte nevelőapját, hogyan tanult meg ennyiféle mesterséget?

– Nagy darab ember, ha kedved támad, festő leszel. Lepipálod Rembrandtot.

– Legföljebb címfestő. Fene tudja, mindenre rááll a kezem. Isten szereti a munkást. Így segíti.

Bronzhajú lány, emberséges, szép, harmadéves bölcsész tiszta szívvel szerette a fiút. Együtt jártak. Eldöntötték, házasodnak. A lány szülei elváltak, majd anyja meghalt. Egyedül maradt lakásukban. A fiú odaköltözött.

– Kijelentkezett – mondta Vincze Viktor. – A betyár mindenit.

Felesége nevetett.

– De a terepasztalt még itt hagyta.

– Ne morogj, nagy darab ember. Téged nem vehet feleségül. Örülj. Unokáid lesznek. Arany karórát vásárolhatsz nekik.

– Bakterházat, sorompókat, szemaforokat.

Nyári délutánon Gábor beállított.

– Itt állok friss diplomámmal. Riadtan. Másodéves matematikus lány zsarol. Állapotos. Esküszik, tőlem maradt teherben. Szülnie kell. Vegyem feleségül. Egyszer, egyetlenegyszer feküdtem le vele. Kedveltem őt, Viktor. Jó pajtások voltunk. Ennyi. Segíts!

– Beszélek vele.

Másnap délután Vincze Viktornak Gábor bemutatta a lányt a Múzeum kávéházban. A nagy darab ember vitát nem tűrő hangon közölte a lánnyal:

– Taxiba ülünk. Kiváló nőgyógyász megvizsgál, kórházban elveszik a gyereket. Se lakásod, se jövedelmed. Nem tudod eltartani!

– Beteg a szívem. Figyelmeztettek, abortuszom nem lehet. Ha terhes leszek, meg kell szülnöm.

– Hogy hívnak?

– Lejthy Zsuzsának.

– Lejthy Zsuzsa, szívspecialistához viszlek. Utána manikűröshöz. Pedikűröshöz. Azután a Rákóczi térre.

Mókás dolog történt. Lejthy Zsuzsa fölsikoltott.

– Idegen orvoshoz nem megyek. Nem kényszeríthet!

Lebillent székéről. Mozdulatlanul feküdt a padlón. Vincze Viktor komótosan fölemelte a vizeskancsót. Nem spórolt. Utolsó csöpp vizet is Lejthy Zsuzsa arcára öntötte. Szólt a pincérnek, tegye ki a napra száradni.

– Köszönöm, Viktor – mondta csöndesen Gábor. – Talán megmentettél.

Ez kedden történt. Szombaton déltájt találkozott nevelt fiával. Karon fogva állt Lejthy Zsuzsával a Wesselényi utca sarkán. Viktor köszönt. Gábor elfordította fejét.

– Fiam – nyúlt Viktor nevelt fia vállához. – A nagy darab ember úgy nevelt, illik legalább biccenteni.

Gábor gúnyos mosollyal nevelőapja arcába nézett. Nyugodt, természetes hangon mondta:

– Elbíbelődtetek velem. Vénségetekre jó keresetű támaszt akartatok. Hiába ügyes a kezed, a szög mellé ütöttél. De ostoba proli vagy.

Vincze Viktor megszédült. Homlokához nyúlt.

Hetek múltán a bronzhajú lány elmondta, Gábor Lejthy Zsuzsával, kitűnő diplomájával új hazát keresett. Világhírű vállalatnál kapott munkát. Vincze Viktor sápadt arcát nézte.

– Nem szabad szenvedni miatta. Időben megszabadultunk tőle.

Vincze Viktor üres szemmel, szórakozottan bólintott. Hallgatag lett. Többé Gábor hírét sem hallották.

Rózsika esztendő múltán megkereste a bronzhajú lányt.

– Gyere el hozzánk. Hazudj.

És a lány elment és hazudott.

– Vőlegényemmel külföldön jártam. Gábornak hatalmas autója van. Hadihajón nincs annyi lámpa. Hálát ad a sorsnak, azt mondta, hogy maguk nevelték.

Vincze Viktor bámult.

– Hát emlékszik ránk?

– Minden nap elmondja, Viktornak proli szíve van. Jó szíve.

Viktor boldogan nevetett.

– Akkor élni fogok.

Gábor elhagyott szobájában összerakta a terepasztalt. Éjszaka Rózsika bement hozzá.

– Nézd, hogy rohannak. Arra kell vigyázni, ne ütközzenek. Jól állítsuk a váltókat.

Rózsika szemén könny csillant.

– Nagy darab ember, gyere aludni. Te bolond, vén proli, holnap is vigyáznod kell.

Hajnalban elment

Boronás Boriska vallásos református volt. Hitte az élő Istent. Mélyen hitte, megingathatatlanul. Robotolt, igavonó baromnál többet. Esténként, bármilyen fáradtan, korán romló szemével ágyában Bibliát olvasott.

Ritkán születik ilyen tiszta lelkű, szemérmes, szeretnivaló lány.

Kevesen tudták, milyen értelmes, milyen jó emberismerő. És milyen érzékeny. Hallgatag volt, gyűlöletet nem ismert. Elhibázott életéért nem okolt senkit.

Élete utolsó hetében történt először, letette kezéből Bibliáját. Vaksi szemével, sokdioptriás, drótkeretes szemüvegén át, parányi szobájában a plafont bámulta. Nem sírt. Idő múltán félhangosan megszólította Istent.

– Ha valaha vétkeztem, én Uram, bocsáss meg lányodnak.

Elcsuklott hangja.

– Néha megkívántam férfit. De testemhez nem értek, számat nem csókolták. Csak néha, álmomban. Te mindent látsz, Atyám. Hallgatni, imádkozni tudok. Hazudni soha. Talán bűnöm, szeretnék még élni. Hiszek Benned, Uram, mégis félek halálomtól. Ma este, nagy nevetéssel, bemocskoltak. Uram, ne büntesd őket.

Pillanatig hallgatott.

– Amúgy is boldogtalanok.

Marta a keserűség. Mérhetetlen szégyen.

Hajnalban elment.

Boronás Boriska tiszántúli faluban született. Szülei korán meghaltak. Rokonok fogadták magukhoz.

Tizennégy esztendős korában elszegődött cselédnek Steiner Móric fűszereshez. Gyors, ügyes keze volt. Szerették őt.

– Néném morog, miért dolgozom zsidónak – panaszolta egy falubeli lánynak vasárnap délelőtt, amikor kijöttek a református templomból, istentiszteletről. – De mondom nénémnek, a zsidó olyan ember, mint a nem zsidó. És Steiner úr is, a nagysága is szeret. Én is szeretem őket. Elég sok szót értek már zsidóul. Ez hasznára lehet bárkinek, ha más nyelven is tud. Steiner úrék jó emberek. Nagyon jó emberek.

Nem sokat tanult jiddisül, mert Nagy Horváth István látszerész, tizenhat éves korában fölvitte cselédnek Budapestre, négyszobás, Oktogon téri lakásába.

Sok szoknyájában, fejkendőjében mosott, főzött, takarított. Esténként parányi szobájában Bibliát olvasott. A konyhában egyedül ebédelt, vacsorázott.

Néha Nagy Horváth István kiment hozzá. Beszélgettek. Ilyenkor a látszerész felesége férjére támadt.

– Mit beszélget maga egy cseléddel? Ostoba parasztlánnyal? A végén feleselni fog! A maga sok esze miatt kirúgom!

Férje nem válaszolt. Felesége vad haragja ellenére továbbra is leült a konyhában, beszélgetni Boriskával, aki váltig mondta:

– Ne tessék ide kijönni, mert a nagysága haragszik. Nagyon tud haragudni. Én cseléd vagyok. Az úr jószívű, de ne tessék beszélgetni velem.

– Te Boris, oda jutunk, te mondod meg, kivel beszélgessek.

Egy este szólt haragvó feleségének.

– Fogja a száját. Járjon misére, foglalkozzék kedve szerint csillagjóslással, kártyavetéssel. Boriska ágyba viszi reggelijét. Éppen csak a fenekét nem törüli ki.

– Az én családomban püspökök voltak. Semmi emberhez, közönséges látszerészhez mentem mégis feleségül.

– Maga nem több húsz kilónál. Két keble ha tíz deka. Feneke ökölnyi csont. Püspökökkel telepakolt családja ámul, hogy férjhez ment.

– Maga nem él sokáig. Meg van írva. Eltemetem. Sírni nem fogok.

– Akkor pláne vigyázzon Boriskára. Szüksége lesz rá.

– Cselédre? Pénzemért válogathatok.

– Az én pénzemért. Ígérem, ha meghalok, vagyont hagyok magára. Szüljön gyereket. Boriska gondozza, pelenkázza. Fölneveli. Vésse a fejébe, hozzá hasonló, csupa szív lányt sehol nem talál.

Boriska hajnaltól estig zokszó nélkül dolgozott. Vasárnap, ha nagyságája elengedte, istentiszteletre ment.

Tavasszal, tizenkilenc évesen, megkérte Nagy Horváth Istvánt, egyetlen napra engedje haza falujába. Látni szeretné rokonait, Steiner úrékat, ismerősöket. A régi templomot.

Nagy Horváth István pénzt adott neki, néhány pengőt.

– Ne menj üres kézzel. Vigyél ajándékot. Elvonatozod az idődet. Maradj ott két napra. Ha később jössz haza, rád szabadítom a nagyságát.

Boriskát falujában meglepetés várta.

Szép szál legény, kit gyerekkora óta ismert, megkérte a kezét.

– Van egy kis házam, két hold földem. Ellátod az állatokat. Sütsz kenyeret. Szülsz öt fiút. Majd besegítenek. Semmi dolgod a városban. Ott büdös paraszt vagy. Cseléd. Kapcarongy.

Boriska bámulta a fekete szemű, sűrű legényt.

– Most vissza kell mennem.

– Egy hetet várok – mondta a legény. – Ha nem jössz, többé ne kerülj a szemem elé. Átmegyek Karcagra. Él ott egy húszéves lány. Ötvenkilós zsákot hátán elcipel. Urának akar. De én téged szeretlek.

Boriska elmondta nagyságájának, megkérték a kezét.

– Erős, dolgos ember.

A nagysága fölkapta hangját.

– Maga nem megy sehova! Ide szegődött! Itt marad! Ingyen kosztol! Szobája van! Pénzt is kap!

Nézte a sokszoknyás lányt.

– Tudja maga, mit akar? Robotolni. Férje kocsmázna. Verné magát, a kölykeit. Telehányná a padlót. Így akar megvénülni? Többé ne halljak erről!

Vacsora után Nagy Horváth István leült beszélgetni Boriskával.

– Faszikám, ne törődj a nagyságával. Ha akarsz, házasodj. Adok száz pengő hozományt. Hiányozni fogsz. Mielőtt elmész, csinálok másik szemüveget. Nagyon hunyorogsz.

– Az úrnak szüksége van rám?

– Faszikám, ne törődj vele.

Boriska ott maradt.

Nagy Horváth István kiváló látszerész volt. Ügyesen, okosan beszélt megrendelőivel. Lakásán sokszor éjfélig is csiszolta a legbonyolultabb lencséket. Nagy választéka volt keretekből. Ha túl sok megrendelése volt, kiadott valamennyit bérmunkába. Gondosan ellenőrzött minden üveget. Elve volt: vásárlót becsapni tilos. Sokat keresett. Szobáját, ahol szerszámait tartotta, laboratóriumnak nevezte.

Egyedül Boriskát engedte be, aki tündérujjakkal takarított. Később a munkában is segített.

Amikor a látszerészt behívták katonának, felesége annyit mondott:

– Boriska, kísérje az urat a pályaudvarra. Igyekezzék vissza. Fát, szenet kell fölhozni a pincéből.

Hosszú ideig nem kaptak hírt Nagy Horváth Istvánról. Felesége ingerülten szólt rá Boriskára, ne jajveszékeljen. Idegesíti.

– Fronton van, nem kiránduláson. Ha meghalt, meghalt. Ha él, tudja, hol lakik.

Értesítést kaptak, pesti kórházba szállították.

– Boriska, keresse meg az urat. Nézze meg, mi nyavalya baja van.

Nagy Horváth István haslövést kapott. Kórházi ágyán mosolyogni próbált.

– Faszikám, megtaláltál. Nőttél tíz centit. Két méter leszel.

– Jöjjön haza az úr. Meggyógyítom. Finom tyúkhúslevessel.

Súlyos műtéte után viszonylag hamar hazaküldték.

Boriska ment érte.

A szétbombázott városban erősen karon fogta őt. Óvatosan lépkedve érkeztek az Oktogonra, ahol már levették Hitler Adolf nevét. A lift nem működött. Boriska a csontig lesoványodott embert a hátán cipelte föl a második emeletre. Ágyba dugta.

– De rondán néz ki. Magából sem lesz már ember – mondta felesége.

Boriska többször utazott falujába. Vonattetőn.

Steiner úrékat hiába kereste. Elhurcolták őket.

Nem értette, hogy lehet olyan jó embereket bántani.

Hátizsákban csirkét, kacsát, zsírt, lisztet, gyógyfüveket vitt, melyekből teát főzött az úrnak. Etette, itatta, akár a gyereket. Hordta a pincéből a tüzelőt, megpakolta a cserépkályhákat.

Esténként cselédszobájában imádkozott. Könyörögve kérte Istent, gyógyítsa meg az urat.

– Teremtő Isten, háborúba vitték. Harcolt. Hasba lőtték. Bűne nincs. Ne engedd meghalni.

Nagy Horváth István talpra állt.

Készítette a szemüvegeket. Erős lámpafénynél hajnalig dolgozott a labiban. Boriska időnként rászólt.

– Feküdjön már le. Ilyen sokat nem szabad dolgozni.

– Faszikám, már te is parancsolsz? Hat szoknyádból kettőt leveszek. Akkor befogod a szád.

Vacsora után mindig kiment a konyhába, Boriskával beszélgetni. Felesége váltig kérdezte:

– Miről tud traccsolni egy primitív paraszttal?

– Mindenről. De van egy talány. Maga hogyan tanult meg egyedül mosakodni? Püspökök tanították?

Ezerkilencszázötvenkettőben Nagy Horváth István felesége lányt szült. Katolikus keresztségben Orsolya nevet kapott.

Boriska pelenkázta. Tolta a babakocsit. Amikor Orsolya nagyobbacska lett, falujából hozott meséket mesélt neki.

A kislány szépen fejlődött. Szőke volt, világoskék szemű. Természetét, ügyes kezét apjától örökölte, aki tízesztendős korában leültette a labiban optikus mesterséget tanulni. Orsolya érettségi után segédlevelet szerzett, majd, apja büszkeségére, három év múlva mestervizsgát tett. Tehetséges volt, akár az apja. Szorgalmas.

Akkor már ketten kerestek. Sok pénzt. Antik bútorokat, értékes perzsaszőnyegeket, festményeket, aranyat, ékszereket vásároltak. Nagy Horváth István páncélszekrényt építtetett a falba. Orsolyát megtanította autót vezetni. Apja autójával furikázott a lakás és az üzlet között.

Fiúkkal nem sokat törődött. Némelyikkel csókolódzott. Másodéves egyetemista ingerülten kérdezte, mire olyan büszke? Két melle két pingponglabda. Orsolya a járda széléhez állt, kinyitotta a kocsi ajtaját.

– Kotródj – mondta.

Apja engedélyével időnként hazavitte Boriskát a falujába. Útközben elmondta:

– Irigyellek, mert feszes, szép melled van.

– Orsikám, a te melled pici. A nagyságától örökölted. De magas vagy. Csinos. Hajad akár a méz. A harmadik emeleten Győző Béla szerelmes beléd. Nekem nyűglődik a liftben.

– Faszikám, ki nem szarja le.

– Orsikám, egyszer még meg ne bánd.

Orsolya csak apjához és Boriskához ragaszkodott. Néha elment misére az anyjával.

– Neked csak apád és Boriska létezik. Anyád számodra nincs.

– Hát van? Soha nem vettem észre.

Boriska tanította főzni a lányt.

– Faszikám, nem megyek férjhez. Két pingponglabdámat nem adom senkinek.

Megtanult sütni, főzni. És férjhez ment Parány Jánoshoz.

Parány János sokáig udvarolt. Minden alkalommal virágot vitt, mázas beszédét és bort, amit sebtében megivott.

Nagy Horváth István kemény hangon mondta lányának:

– Ebből nem lesz házasság. Parány János kommunista, apja partizán volt, ha volt. Mindenesetre szochazáértos. Különben is a válladig ér. Apja protekciójával került az egyetemre. Agyonkényeztetett, feminin, kegyetlen ember. Jó humora annyi, kutyákat mérgez meg. Röhögi.

– Hol, kinél informálódtál? Miért?

– Orsolya, a lányom vagy. Életem értelme.

– Apám, idegesíti a kutyaugatás.

– Harcoltam. Ma is harcolnék. Nem a Parány család hasznára. Keresztény vagyok. Nem gyilkos.

Parány János változatlanul följárt hozzájuk. Virágot vitt. Ha elfelejtette borát, Orsolya szólt Boriskának, hozzon.

Nagy Horváth István a konyhában sápadtan, fáradtan panaszkodott Boriskának.

– Egyre gyöngébb vagyok. Mindig fáj a gyomrom.

Boriska vigasztalta.

– A haslövéstől van. A nagy kapkodásban nem jól operálták.

Kórházba került, megműtötték. A sebész főorvos megmondta:

– Gyomorrák.

Parány János Béres-cseppeket szerzett. Orsolya, Boriska naponta háromszor bement hozzá. Etették. Nagy Horváth kérte, engedjék haza. Jobban érzi magát.

Teljesítették kívánságát.

– Minek jött haza? – kérdezte a felesége. – Boriskája meggyógyítja?

– Soha senkit nem ütöttem pofon. Maga lesz az első.

– Ha tudná, mi baja, hallgatna. Annyi esze sincs, mint egy naposcsibének.

Boriska három hétig gondozta, fürösztötte urát. Haláláig. Orsolya az ajtófélfát harapta, úgy sírt.

Anyja rászólt.

– Mindenki meghal. Ne csinálj itt cirkuszt. Imádkozz.

– Takarodj a szobámból – ordította Orsolya, könnyes szemmel. – Nyitogasd a páncélszekrényt, nézegesd az ékszereket, dollárokat, milliókat.

Parány János minden éjjel Orsolya szobájában aludt. Mielőtt lefeküdtek, Boriskát elküldték borért.

– Minek kell ágyba bor? – kérdezte Boriska.

– Faszikám, másként nem megy neki.

Boriska romló szemével bámult.

Orsolya eladta az üzletet. Iparengedélyt szerzett, otthon dolgozott, a labiban. Sokszor hajnalig, akár az apja.

Parány János diplomázott. Megkérte Orsolya kezét.

Anyja tiltakozott.

– Nem adlak ehhez a csúf, alacsony kommunistához.

– Nem érdekel a véleményed – szólt rá Orsolya. – Én fizetem a lakbért, villanyt, fűtést, zabálnivalót. Ha elköltözöm, a páncélszekrényben marad jeles vagyonom.

– Templomi esküvőd se lesz – vágta oda anyja. – Parány János, a szülei, mindenkije kommunista. Ha akarna se mehetne templomba.

– Gondolkozz – kérte Boriska is. – Ha az úr élne, nem engedné.

– Faszikám, szeretem őt. Jószívű. Ügyesebb örménynél, zsidónál. És megszabadulok anyámtól.

– A válladig sem ér.

– Ágyban eligazodunk. Megtalálja két pingponglabdámat.

Polgári esküvőt tartottak.

Orsolya, míg vasárnap anyja misén volt, páncélszekrényükből három arany karperecet, briliánsgyűrűket, ötezer dollárt, forintot számolatlanul kiemelt.

Parány János apja elintézte négyszobás, kertes tanácsi villájuk kiutalását.

Amikor Orsolya anyja újra nem volt otthon, teherautót rendeltek a ház elé. Bútorokat, szőnyegeket, aranyozott keretű, hatalmas tükröt, a labi teljes fölszerelését elvitték, Orsolya utasítására.

– Faszikám, te is velünk jössz.

– Orsikám, nem hagyom egyedül a nagyságát.

Amikor az özvegy hazaért, megdöbbent. Boriskára támadt.

– Tolvaj paraszt. Maga hagyta, hogy egy kommunista kiraboljon! Egy törpe!

– A nagyságos úr meghalt. Orsika elvitte a jussát. Dolgozott érte.

Az asszony a szobájába szaladt. Kinyitotta a páncélszekrényt.

– Rendőrségre megyek! Bíróságra! Börtönbe juttatom őket!

Nem ment. Ráijesztettek:

– A bíróságon is kommunisták ülnek.

Parány János közgazdász diplomájával kerületi pártbizottságon dolgozott. Protekcióval felesége nevén butikot nyitott. Orsolya ügyes volt, sokat keresett. Nagy részét valutára váltotta.

A rendszerváltás úgy jött nekik, mint égből a manna. Parány János apjával, hatalmas tőkével, banküzlethez látott. Telekügynökséget nyitottak, KFT-k társtulajdonosai lettek.

– Jó trükk volt a partizán múlt. Mindig bejött – dicsekedtek.

Parány János cigánykunyhónak nevezte házát. Százharmincmillió forintért telkeket vett, villát építtetett. Luxusautót vett magának is, Orsolyának is.

Szmokingos, estélyi ruhás vacsorákat adtak. Parány János már csak whiskyt ivott. Dicsérte a szocializmust, amiért nagyszerűen megalapozta jövőjüket.

Mielőtt két hétre átrándultak az USA-ba, Orsolya telefonált Boriskának.

– Kérlek, gyere át hozzánk. Szükségem van rád.

Orsolya anyja fölcsattant.

– Mit akarnak magától? Derékszögű háromszög. Földig ér a háta.

– A nagysága haja is hófehér. Orsikát én neveltem. Ha szüksége van rám, ott a helyem.

– Akkor itt többé nincs helye.

Tudomásul vette.

Hajlott hátával két hétig őrizte az üres villát. Éjszakánként nem mert elaludni. Betörőktől félt. Ha postás csöngetett, csak résnyire nyitotta az ajtót.

– Egyedül van, mama?

– Így jó – nézte hunyorogva a barátságos postást. – A férjek kocsmáznak, verik feleségüket, kölykeiket.

– Faszikám, végre itt maradsz – mondta hazaérkezése után Orsolya.

Boriska új, sokdioptriás szemüveget kapott. Panaszkodott, bármit eszik, egyre jobban fáj a gyomra.

Megoperálták. Orsolyával közölték:

– Gyomorrák.

Amikor az altatásból fölébredt, Orsolya az ágya szélén ült.

– Faszikám, megöregedtél. Most rendbe hoztak. Tíz évig ne nyavalyogj.

Három hét múlva hazavitte. Boriska az autóban megkérdezte:

– Nem olyan bajom van, mint az úrnak?

– Egy hónap múlva cipekedhetsz. Vasalhatsz.

Nagy vacsorát adtak. Éjféltájt, emelkedett hangulatban, Parány János azt mondta feleségének:

– Hívd be Boriskát.

Pornókazettát tett a videóba.

Orsolya kiment a parányi szobába.

– Faszikám, gyere be.

Boriska letette a Bibliát. Ment Orsolyával.

– Boriska néni – mondta Parány János –, nézze meg, mit játszanak a tévében.

Boriska közel hajolt a képernyőhöz.

Először azt se tudta, mit lát. Azután megértette.

Mint akit váratlanul bemocskoltak, fölegyenesedett, majd sok szoknyájával kiment a szobából.

Harsány nevetés kísérte.

– Milyen sovány – kacagta egyik estélyi ruhás hölgy.

– Nemsokára meghal. Talán egy hete van. Hadd szórakozzon.

Mondani könnyű

Pálinkás Gáspár János híres-neves nőgyógyász professzor lassú beszédű, alacsony, köpcös, hajlott hátú, igen vagyonos, vagyonára büszke, nyugalmából kizökkenthetetlen ember volt. Álságosan szerény. Magabiztos. Ellenszenves.

Amikor kényelmes, kiegyensúlyozott élete váratlanul robbant, szokatlanul, mondhatni, furcsán viselkedett. Felesége szerint kegyetlenül. Undorítóan.

Ő mosolygott.

– Ami tálalva van, enni kell. Nem szabad finnyáskodni.

Kollégái, ismerősei tartottak tőle. Nyálas mosolya mögött, feleségén kívül, aki csupán utálta, nem ritkán gyűlölte, veszélyt sejtettek. Ezért, ha alkalmuk akadt, mód felett dicsérték. Tudták, noteszában miféle titkosított telefonszámok sorjáznak.

Nem dicsekedett velük. Nem is titkolódzott.

– Hívja föl az igazságügy-miniszter elvtársat – szólt titkárnőjének, és mondta a közvetlen számot.

Butácska, humoros verseket írt. Klapanciákat. Társaságban fölolvasta mindegyiket. Vacsoravendégei udvariasan mosolyogtak. Gratuláltak. Kitűnő borral töltött poharakat emeltek egészségére. Ő büszkén, aranyfogát mutatva bólintott.

Nevetett.

– Jön a golyóstollamból. Titkárnőm legépeli.

– Magnóra vesszük – mondta felesége. – Utókorra hagyjuk.

A professzor mosolygott.

– Nimfomániáról írok tanulmányt. Utókornak.

Felesége is mosolyogva tette hozzá:

– Félálomban álmos koituszról. Megér egy hosszabb tanulmányt.

Számolt.

– Hét fridzsider nem hat. Éppen elég.

– Kitűzőnek, aki nem több kitűzőnél – mondta a professzor. – Nem olcsó, de komoly, fontos státus.

Az asszony összecsapta két kezét. Keskeny, hosszú ujjú, szép kezét. Fehér fogával nevetett.

– Erről verset írok! Kitűző! Ó, de szép! Szmokingban, gomblyukban ó, de szép!

A professzor mosolygott.

– A rím hibádzik. A többi stimmel.

Egyesek szerint nagy tudású, tehetséges. Mások állították, kis képességű, embereken áttaposó pártkarrierista. Divatcikk. MSZMP gyöngyszeme. Szédítő pályafutását az ÁVÓ szolgálatában, buzgó, kegyetlen börtönorvosként kezdte. Rab nők átkozzák nevét.

– Apja nyilas volt – mondta egy orvos.

– Kommunista ellenálló volt – mondta másik.

Apja, szerény, tüdőbeteg OTI-orvos, nem sokkal a háború után másvilágra köhögte át lelkét. Egyetlen fia nem szolgált az ÁVH-nál. Börtönt sose látott. Tehetsége abból állt, ami ősidők óta hasznot hozott. Tudta kit, mikor, hogyan kell ügyesen, természetes hangon, pofátlanul dicsérni.

Egy alkalommal anyjának mosolyogva mondta:

– Miért legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is. Amíg hiú ember akad, kicsibészkedem a magamét.

Így haladt a ranglétrán.

Ostoba nem volt. Magas rangú pártfunkcionáriusok adtak szavára. Szívesen vacsoráztak nála. Dicsérték felesége szépségét, aki mosolyogva fogadta bókjaikat, de távolságtartó viselkedésével tiszteletet parancsolt. Tudták, megközelíthetetlen.

A professzor büszke volt rá.

Az asszony valóban szép volt, jó alakú. Műveletlen. Éles eszű, kitűnő társalgó. Férjét orvos kollégák jellemtelen, hidegfejű, félművelt alaknak tartották, aki, ha bármit olvas, mint tölcsérbe öntött víz, kifut belőle. Ezért rossz takarmányértékesítőnek nevezték.

– Műhibát nem követ el. Érzelmei nincsenek – állították.

Fiatal ápolónők hiába illegették magukat, eredménye nem volt. Némelyiket megkérte, igaz, udvariasan, köpenyét gombolja be. Egyikük dühösen mondta, amit nők mondanak sikertelen próbálkozás után:

– A főnök buzi.

Nem volt buzi. Nem kedvelt kalandot, zűrzavart. Nem kockáztatta nyugalmát, karrierjét. Lusta volt, kényelemszerető. Ha fiatal kollégái pajzánkodtak éjszakai ügyeletben, egyik-másik talpnyaló jelentette neki.

– Ha idejük engedi, színesítsék éjszakáikat – mosolygott. – Zuhanyozó van. Szeszes ital tilos.

Mégsem kedvelték.

Kezüket dörgölték örömükben, amikor kipattant, tudomásukra jutott a váratlan cirkusz. Kimenetelét sokféleképpen tippelték. Egy orvos állította:

– Nem ügy. Vihar biliben.

– Több annál – mondta a másik. – A nők sok mindenre képesek.

– Nem kell leselkedni utánuk – nevetett egy nővér. – Senkinek nincs haszna belőle.

– A főnök megalázza! Kirúgja!

– Vagy az asszony rúgja ki őt – mondta a nővér. – Ilyen csinos férjet nem gond.

– Vagy elcsitul a vihar. Megy tovább a verkli.

– Sokan tudnak róla. A főnök hiú.

– Szereti a feleségét.

– Soha senkit. Hiúságán kívül nincsenek érzelmei.

– Nem osztja meg vagyonát egy kósza numera miatt.

Fogadásokat kötöttek.

A feleség, Koczó Katalin anyja eljegyzésük előtt kérte lányát, ne menjen férjhez e lélektelen, taszító külsejű, jéghideg szemű nőgyógyászhoz. Sokféle hangon beszél, tetőtől talpig hínáros.

– Rengeteg pénze lesz. Szeretni nem tud.

– Nem hát. Megmondta. Dekorációnak akar. Karrierjéhez szüksége van szép kitűzőre. Példás házaséletre.

Kis szünetet tartott.

– Szabadon garázdálkodhatom testemmel. De közös ismerőssel soha. Mert akkor kénytelen levonni konzekvenciákat. Erre vigyáznom kell.

És vigyázott.

Soha senki nem tudott kalandjairól. Csupán egyszer bukott le, bérelt IBUSZ-lakásban.

Rendőrnyomozók bűnözőt kerestek. Lakásról lakásra jártak, mindenhová becsöngettek, udvarias hangon kérdezősködtek. Az asszony kócosan, pongyolában nyitott ajtót. Elveszítette fejét. Trágár szavak kíséretében megfenyegette a csodálkozó nyomozókat, kinyírja őket. Magas beosztású pártfunkcionáriusok nevét emlegette. Az egyik nyomozót öklével mellbe vágta.

– Kik vagytok ti! Bunkó rendőrök! Takarodjatok, amíg jó dolgotok van!

A nyomozók kiparancsolták a húszesztendős fiút az ágyból. Mindkettőjüket a főkapitányságra vitték. Egy tiszt késő délután fölhívta a nőgyógyász professzort, aki kérte, ne hozzák nyilvánosságra.

– Levonod a konzekvenciákat? – kérdezte este az asszony.

Férje közönyösen mondta:

– Kitűző, máskor ne igyál.

– Húszesztendős fiút félholtra vertek. Ártatlanul.

Ez a kínos eset házasságuk harmadik esztendejében történt.

Ekkor kötöttek fogadásokat a klinikán a folytatásra. Igen meglepődtek, mert nem történt semmi.

Logarléccel kimért házasságuk könnyed eleganciával, hibátlanul működött.

Az asszony gondtalanul, magabiztosan játszotta játékát. Szemén fényes fénnyel, szaporábban dobogó szívvel szinte hetenként bújt váltott férfiakkal ágyba.

Röpültek az évek, vagyonuk gyarapodott.

Mátrai villa, balatoni villa, belvárosi ötszobás öröklakás, két luxusautó. Nagy vacsorák.

Az asszony hajában szaporodtak az ősz szálak, majd hófehér lett. Nem festette. Ügyes kezű fodrász kitűnő, modern frizurát varázsolt fejére. Noha alakja, telt keble vonzó volt, férfiakkal való kalandjai ritkultak. Havonta, majd kéthavonta uszodában fölcsípett egy-egy fiatalembert. Szeme változatlanul kifényesedett e kalandok után.

Esténként, vacsoravendégei között ilyenkor nevetni is tudott férje humoros versikéin.

Házasságuk sokadik esztendejében a férj már sétabotra támaszkodva, nehézkesen járt. Cipelte pocakját. Egy reggelen a professzor nyugodt, közönyös hangján, könnyű mosollyal teltkarcsú, formás lábú, melírozott hajú feleségét nézte.

– Kitűző, gondold el, hány ostoba esztendőt töltöttünk együtt.

– A kurva anyádat! Emeld ki gömbölyű pocakod az ágyból, libamájat reggelizni.

– Kitűző, választékos a modorod. Unom a libamájat.

– Jó modorú professzor! Rendőrökkel félholtra verettél egy húszesztendős fiút!

– Régen volt. Aki bajt keres, bajt talál. Betörő után nyomoztak. Peche volt, Kitűző.

– Légy átkozott! Nyakadat töröm!

– Kitűző, libamájnál is unalmasabb vagy.

– Nem félsz?

– Nem. Ma, úgy néz ki, két szülésem lesz. Nem érek rá.

– Ma csütörtök van. Két császármetszéses műtéted lesz. Akár szükséges, akár nem. Meg ne zavarják holmi szüléssel hétvégédet.

– Könnyen lehet. Műtét többet fizet. Sokkal többet. A szerelem ára.

– Szerelem, szerelem. Szerinted mit jelent, szerelem?

– Óvszer nélkül veszedelmet.

– Szerettél engem valaha?

– Micsoda kérdés. Egyetlen percig sem.

– Anyámnak volt igaza. Befürödtem.

A professzor kikászálódott ágyából. Papucsába bújt. Botjára támaszkodott.

– Okos lány hallgasson anyjára. És ne játsszék bosszúálló angyalt. Nevetséges.

– Meglátjuk.

Amikor erősen kopaszodó, nagy hasú férje lassú, álmos hangján hihetetlen szövegét elmondta, Kitűző megdöbbent.

– Tréfálsz, lúdtalpas nőgyógyász?

Férje nem tréfált.

– Eleget unatkoztam. Mondom, szerelmes vagyok.

– Szép fiú, ugyan kibe? Megvizsgáltál nőt, csodát láttál?

– Harmincéves asszonyba. Belgyógyász. Vidéken élt. Folyik a válópöre. Miattam.

Felesége ámult. Majd sikoltozott. A szép asszony hangjától ablaküveg rezgett.

– Ha válni akarsz, válj! – ordította. – Fiatalságomat rád pazaroltam! Találsz ügyvédet! Találok én is! Majd megnézheti magát a nőcike! A vagyon megosztásánál hét fridzsiderből hetet viszek el! Az ágyatokat is kihúzom alólatok!

És szórta átkait.

Férje türelemmel hallgatta. Majd álmos, közönyös hangján kérdezte:

– Miből gondolod, válni akarok? Vettem szerelmemnek öröklakást, vadonatúj, idei BMW-t. Elintéztem állását pesti klinikán. Szeretjük, megértjük egymást. Ennyi.

Felesége gyilkos hangon nevetett.

– És ha én akarok válni?

– Ó, Kitűző, hatszor meggondolod.

– Az a nő a pénzedre utazik!

– Természetesen. És a rangomra. Kapcsolataimra.

– Itt akarsz nyűglődni a nyakamon?

– Hol itt, hol ott. Ekkora vagyont bűn fölosztani.

– És ha én nem tűröm el?

A professzor kegyetlenül, undorítóan mosolygott.

– Ami tálalva van, enni kell. Nem szabad finnyáskodni.

Felesége fűnek-fának telefonált. Panaszolta, miféle sorsra jutott. Autójával fölkereste ismerőseit.

– Legalább csaltam volna ezt a lélektelen, vén marhát. Könnyebb lenne a szívem.

Őszintén sírt.

Meghallgatták, vigasztalták. Tanácsolták, váljon el.

– Mindennapi eset.

De ő közben már tárgyalt ügyvédekkel. Nehezen, de végre megértette, az egész vagyont nem viheti el.

Panaszára minden barátjuk a válást javasolta.

– Mondani könnyű! – kiáltotta. – Nagyon könnyű!

Múltak hetek, hónapok.

– Emeld ki nagy hasad paplanod alól. Libamájat reggelizni.

Férje pizsamában kikászálódott. Botjáért nyúlt.

– Kitűző, unom a libamájat. Estére vacsoravendégek jönnek.

Az asszony bólintott.

– Természetesen. Halálodig.

Sakkparti előtt

Ötven év körüli, ingujjas, pocakos férfi rosszul lett, elzuhant. Kopasz, betört fejéből vér folyt vastagon. Hosszúra nőtt, farmerruhás fiú átlépte őt. Ballagott tovább.

Presszóban Márta várta. Negyedik üveg sörét itta.

– Te is sört kérsz? – kérdezte.

– Limonádét – felelte a fiú.

Márta rendelt még egy üveg sört. Pohár limonádét. Gyakorlott mozdulattal itta ki sörét.

– Mennyi időre engedtek ki?

– Este sakkozom.

– Ha koncentrálsz, győzöl.

– A főorvos úgy véli, jót tenne.

Márta üveg sört rendelt.

– Becsípsz.

– És aztán?

– Egy öregember fölborult az utcán.

– Meghalt?

A fiú üres szemmel bámult. Nem szólt.

– Ha este győzöl, két-három hónapig nem kell visszamenned.

– Várom az őszt. Erős szelet. Röpülnek a kalapok. Lehet nevetni.

– Te nem tudsz nevetni.

– Azért szeretsz.

– Jó lehet röpülni. Jó lenne.

– Ha enyém a világos bábu, én kezdek. Akkor van esélyem.

– Széttárt karral röpülni. Biztosan csodálatos. Mindenki mondja.

– Este győzni akarok. Győznöm kell.

Csöndesen hozzátette:

– Egy férfi tegnap megevett egy fél szappant. Habzott a szája.

– Jó étvágya van.

– Rácsos ágyba dugták.

– Kimosták a gyomrát?

A fiú hallgatott.

– Én gátlástalan vagyok – tette üres poharát az asztalra Márta. – Tegnap buliztunk. Szájon csókoltam egy szőke fiút. Le se szart. Szerintem buzi.

– Este nyolcra várnak a sakk-körbe. Ha győzök, verset írok.

– Lefeküdtél a barátnőmmel.

A fiú erősen gondolkodott.

– Többször. De egyszer sem jött össze.

– Pedig ügyes. Minden fiú mondja. Ő is gátlástalan. Öt konyak után kivégez akárkit.

A fiú nem figyelt rá.

– A vers címe az lesz: Sötét verem.

– Jó cím. Miről szól?

– Zuhanásról.

Márta nevetett.

– Velencében, pályaudvaron, leszólított egy kopaszodó, idősebb pasas. Kérdeztem, nyissam ki hálózsákomat? Nem kellett. Szép lakása volt. A nevét nem tudom. Lába pipaszár, hasán három hurka. Ágyban viszont produkált. Hajnalig. Sokat tanultam tőle.

A fiú tétova mozdulattal igazított vállig érő haján.

– Hosszú – mondta a lány. – Följössz hozzám, megmosom. Levágok belőle.

Márta ABC-áruházban két üveg bort vett.

– A sakknál nincs jobb gyógyszer. Akár győzök, akár nem. Mindenképpen összeszedem magam.

– Győzöl. Érted megyek. Utána röpülünk. Reggel mosolyogsz. Beraklak a fürdőkádba. Talán nevetsz.

Mártáék lakásán a fiú bőrfotelba ült. Hosszan bámulta nadrágszára szegélyét.

– Véres. Átléptem egy ember fején. Ide jutottam.

A lány nevetett.

– Apám hová jutott?

Szájon csókolta a fiút.

– Apámat csak a pénz érdekli, meg húszéves lányok. Állandóan szerelmes. Másik öröklakásában lakik. Ha nagyritkán hazatéved, rohadt, halk hangján porig alázza feleségét. Engem ribancnak nevez. Ad néhány pofont, néhány ezer forintot, és beül szuper autójába. Hónapokig hírét sem halljuk. A te szüleid se különbek.

– Nem igaz.

A fiú üres szemmel sokáig bámult.

– Szüleim szomorúak – mondta később. – Apám úgy véli, többé nem mászom ki nyavalyámból. Anyám sírdogál. Szentül hiszi, kievickélek depressziómból. Ő is meggyógyult. Csak türelem, sok szeretet kell hozzá.

– Minden fogam egészséges, hófehér. Én ezt örököltem anyámtól. Anyám Hévízen áztatja fenekét. Férfit akar fölcsípni, de olyan mulya, csak főzésről, sütésről magyaráz. Bokájáig húzza szoknyáját, nyakig gombolja blúzát. Élete végéig porszívózni fog. Nem keféli meg senki. Hiába magyarázom, ha tartózkodó, nem jut sehova. Karolja át a pasas nyakát, simuljon szorosan, csókolja szájon. Amikor érzi, begerjedt, vigye ágyba.

Megmosta a fiú haját. Keveset levágott belőle.

– Ha verset írsz, miért sötét veremről írsz?

A fiú tűnődött.

– Ha valaki belezuhan, megijed. Próbál kimászni. Ha sikerül kikapaszkodnia, talán meggyógyul.

– Van más módja. Széttárt karral kiröpülni. Mesélték, csodálatos.

Márta behúzta a függönyt, meggyújtotta az állólámpát. A fürdőszoba tükrös szekrényéből marékszám szedte ki a gyógyszereket. A szobában nyitogatta a dobozokat, az üreseket összetépte, eldobta. A tablettákat két nagy pohárba szórta, kevés vízben föloldotta. Bort töltött rá.

– Lebegünk. Álmodunk. Talán egy óráig. Míg megszárad a hajad.

Ivott. Mosolyogva, szigorúan rászólt a fiúra.

– Idd ki fenékig.

– Miféle gyógyszerek ezek? – kérdezte ijedten a fiú.

– Teljesen mindegy, ne szarakodj, mert dühös leszek. Így. Még egy pofa bort rá. Csillaghullásban zene szól. Ruhátlan lányok, fiúk táncolnak, lebegnek. Nevetnek. Énekelnek.

A fiú letette poharát.

– Este győznöm kell.

– Idd ki fenékig. Győzni fogsz.

A lakás ajtaja nyitva volt. Márta barátnője, egyetemista fiúval, eszméletlenül találta őket. A szőnyegen feküdtek. Az egyetemista fiú mentőkért telefonált.

A Korányi kórházban kimosták gyomrukat. Márta másnap arra ébredt, két csuklóját, két bokáját ágyához szíjazták. Forgatta fejét, bámult.

– Engedjenek fölkelni – kérte később az ápolót. – Adják vissza ruhámat. Haza akarok menni.

A fehér nadrágos, atlétatrikós férfi szivaccsal letörölte a Márta szájára ragadt, barna lélötty nyomát.

– Majd vizit után a főorvos úr dönti el, mikor mehet haza.

Kikapcsolta a szíjakat.

– Addig ebben a fehér göncben heverésszek?

Az ápoló nevetett.

– Én adtam magára. Első osztályú teste van. Csókolgatnám.

– Csókolgassa az édesanyját – mondta Márta. – Takarodjék a fenébe, mielőtt pofonvágom.

– Ahhoz is hülye, hogy megdögöljön. Pocsékolja a gyógyszert, bort, orvosok idejét, és semmi értelme.

Kis szobába vezette Mártát. Fehér íróasztal mögött orvosnő ült. Pszichiáter.

– Miért akart öngyilkos lenni? – kérdezte többször.

– Nem akartam öngyilkos lenni – válaszolta egyre ingerültebben Márta. – Adják vissza a ruhámat! Hazamegyek!

– Ne kiabáljon. Ha nem akart öngyilkos lenni, miért nyelt marékszám gyógyszereket?

– Röpülni, lebegni akartam – válaszolta nyersen Márta. – Mesélték, csodálatos.

– Hazamehet, ha szülei magáért jönnek.

– Nem jönnek. Anyám Hévízen van, apámat nehéz előkeríteni.

– Akkor itt marad. Vagy nehezen bár, de előkeríti az apját. Ez a szabály.

– Két hétig is?

– Nem árt magának.

Vizitnél a főorvos megvizsgálta.

– Kába a fejem – mondta Márta. – Más bajom nincs. A barátom jól van?

– Már visszavitték az intézetbe. Annyit mondott, győzni akart. Sakkozni. Meg hogy véres a nadrágszára szegélye.

A másik ágytól visszaszólt.

– Csillaghullás nem volt.

Meredek fiú

Fetter Henciről ismerősei szentül állították, már anyja hasában kártyázott, dominózott, lóversenyezett. Ha ugratták őt, nem tiltakozott.

– Nem dolgozol, Fetter Henci – mondták a fiúk. – Szakmád sincs. Honnan van pénzed kártyára, dominóra, lóversenyre?

– Csalok, lopok, hazudok. Fű alól is előteremtem pénzemet nemcsak lóversenyre, ügetőre is.

– Zsebes vagy, Henci. Villamoson pénztárcákat lopsz. Amíg valaki el nem kapja kezedet.

– Nem kapja el soha senki. Nem vagyok zsebes. Nehéz fiú vagyok.

– Bankot rabolsz? – nevették a fiúk. – Postakocsit?

– Éjszaka bankot, nappal postakocsit.

– Embert is ölsz?

– Ritkán. Havonta egyszer.

Nem tudták kideríteni, honnan kerül pénz a zsebébe. Nem dolgozott, nem seftelt. Rendőrök, nyomozók nem zaklatták. Arcán nem látszott félelem, szorongás. Télen-nyáron a téren, a Breitner csehóban kártyázott, dominózott hivatásos stricikkel, különféle bűnözőkkel. Ha ideje jött, rohant lóversenyre, ügetőre. Megtörtént, utolsó fillérét is eljátszotta, gyalog ment haza Alagról.

Néma Leventét átkozta.

– A rajtnál megbotlott. Még mindig fut, száz pengőmért!

Drukker Jocó kivénült betörő, rendőrségi besúgó, a Breitner csehó társtulajdonosa megkérdezte Fetter Hencit, látott-e valaha pajeszos, szakállas zsidót a lóversenyen.

Fetter Henci tagadóan intett fejével.

– Egyet sem.

– Akkor ott nem lehet pénzt keresni.

– Igaz, Jocó – bólogatott Fetter Henci. – Szent igaz.

És ingerülten hozzátette:

– Ha Néma Levente nem botlik meg, harminchatszoros pénzt fizet.

– De megbotlott! – rázta öklét Drukker Jocó. – Múlt héten Szalamandra kiment a pályáról füvet legelni! Két hete Aranyoskám, öt méterrel a cél előtt, egy helyben forogni kezdett. A zsoké még most is idegosztályon zokog. Éjjel-nappal zokog. Ordítja, nem tudta, ringlispílre ült.

– Az ember nyer, veszít – mondta Fetter Henci. – Ne ijedjünk meg árnyékunktól. Akkor van pénz nyerni, veszíteni.

– És maga nem ijedős?

– Nem, Jocó. Magától sem félek. Nem tud rám bajt hozni, hiába faggatják az urak.

– Olcsó kis csibész maga. Ilyen alakról nem fuvolázom. Ha az urak spekulálni kezdenek, honnan, hogyan szerez munka nélkül száz pengőt, ötszáz pengőt, a második egészséges pofon után olyan szépen fuvolázik, hogy a detektív székére rogy, írógépre potyogtatja könnyeit.

Fetter Henci mosolygott.

– Kis csibész lennék? Tudja, mire vagyok én képes?

Kártyaszünet volt. Nyugodtan ette a márványasztalon szalonnás rántottáját, melyért Drukker Jocó borsos árat számolt.

– Ha rosszul futnak a lovak, szitkozódom. Ha jól, nevetek. Pénzt nem kérek senkitől. Mutasson bárkit, aki félni látott. – Falatnyi kenyérrel tunkolta tányérja alján a szalonnás rántottát. – Maga nehéz fiú, Jocó. Tíz éve tíz kurva strichelt magának. Pocakot növesztett, megőszült. Nem nyeretlen kétéves. Hát mondja meg, miből élek?

– Majd valaki kitalálja.

És mert szerette Fetter Hencit, hozzátette:

– Ha rendőrség, tagadjon. Egy-két pofon nem a világ. Ne írjon alá semmit. Talán segíthetek.

– Köszönöm, Jocó. Nagyapám két éve kivándorolt Kínába. Titkos utakon pénzt küld. Éjszaka, zseblámpa fényénél telepakolom táskámat.

Mindenki szerette Fetter Hencit. A Rákóczi úton, a Luther utca sarkán, Szilvendi Félix üzletében vásárolt öltönyt viselt és télen-nyáron nyakkendőt. Naponta kétszer borotválkozott. Avval indokolta, ápolatlan embertől elpártol a szerencse.

– Valami nem stimmel – vitáztak vele. – Temető kapujában koldulsz.

– Ápolt embernek fillért sem adnak. Ostoba beszéd – tiltakozott. – A Rókus kápolna pinceablakán ledugom bal lábamat, a jobbot előrenyújtom a járdán. Hajamat összekócolom, tököm elé kalapot teszek. Ordítom: Szánják meg a nyomorékot! Segítsenek, jó emberek!

Fetter Henci szülei, kemény alkoholisták, büszkén hirdették, fiuk jószívű. Mindig nevet, mindig van pénze. Egy a baja. Éjszaka lekászálódik sezlonjáról, megrázza őket. Képtelen horkolást hallgatni. A szomszédok bólogattak. Értették. Azt nem, honnan van pénze. Az öreg Fetter megvakarta fejét. Bárgyú vigyorral két fogát mutatta.

– Tele a Biblia titokkal. Hatalmas titkokkal. Az én fiam is óriási nagy titok.

Egyedül Drukker Jocó tudta meg a titkot. Annyit mondott Fetter Hencinek:

– Passzer lett.

Fetter Henci közömbösen, szótlanul nézte.

– Vigyázzon, kivel dolgozik. Tőlem ne féljen.

– Jocó, én senkitől se félek.

– Meredek dolgot csinál.

– Meredek fiú vagyok.

Jocó csöndesen így szólt:

– Meredek fiú, keze reszket, foga vacog, úgy fog félni.

– Apámat három hónapja temettem. Mája szétrohadt. Anyám kórházban haldoklik. Egyedül vagyok. Kitől féljek?

– Be van oltva. Attól. – Vállat vont. – Üljön le kártyázni.

Fetter Henci középtermetű, érdekes arcú fiatalember volt. Olyan fintorokkal kísérte mondandóját akaratlanul, mintha bőre alatt gumipárnácskák működnének. Nem volt taszító. Egy lány százarcúnak nevezte. Barátai ugratni nem merték. Tapasztalták, éles eszével azonnal talál mondatot, amellyel befogja pofájukat. Ha pénzt kértek kölcsön, adott. Kijelentette, nem fenyegetődzik. Ismerik, meredek fiú. Kölcsönpénz visszajár. A lányok ragadtak rá. Elmagyarázta nekik, sem kedve, sem ideje házasságra, csak egy-két ölelésre. Ágyban boldogan kilihegné magát. Rendszeresen megtörtént.

És, ahogy mondják, beütött a mennykő. Fülig szerelmes lett Pogányos Erzsikébe, aki csöndesen kijelentette:

– Eszem ágában sincs kártyás, lóversenyes alakkal összekötni életemet, börtönben látogatni férjemet.

Pogányos Erzsébet a Tisza Kálmán tér egyes számú házában, földszinten lakott szüleivel. Női fodrászként belvárosi szalonban dolgozott. Udvarias modora, jó ízlése, ügyes keze miatt sok vendég várta, hogy székébe ülhessen.

– Henci, ne küldözgess virágot. Apám, anyám dühös. Szemétbe dobják.

– Ha eljössz – szólt Fetter Henci –, kérsz, vegyelek feleségül, talán megbocsátok. Nászajándékul veszek egy kiló banánt.

Egy alkalommal Drukker Jocó tanácsát kérte. Árnyalatnyi idegesség nélkül mondta:

– Lebukott Katzenbach Karcsi, a Kukac meg a Vörhenyes.

– Maga a passzer?

– Én.

– A portéka magánál van?

– Továbbadtam.

– A pénz?

– Jó helyen. Menjek pucolósnak?

– Ha köptek, bárhová megy, elkapják. De ezek nehéz vagabundok, nem viszik el a balhét. A pénzük meglegyen. Akkor megkapja a sápot. Ha egyetlen fillér hiányzik, kést kap az oldalába.

Fetter Henci bólintott. Tudta, az alvilág íratlan törvényeit veszedelmes áthágni. Öngyilkosság.

Akkor nem hágta át. Meredek embernek tartotta magát. Még nem szédült meg a pénztől.

Feleségül vette Pogányos Erzsikét, e kis termetű, karcsú derekú, kemény mellű, szőke, zöld szemű, szép arcú fodrászlányt. Rejtély maradt, miként történt a kézfogó, házasság, ahogy rejtély volt Fetter Henci élete. Állítólag Pogányos Erzsike apja nekitámadt. Ordított.

– Nem adom bűnözőhöz lányomat!

– Én nem vagyok bűnöző – tiltakozott. – Igaz, meredek fiú vagyok, a szerencse fia. Nagybátyám Kínába szökött. Most Huang Csau-linek hívják. Titkos úton rendszeresen pénzt küld nekem.

Mosolygott.

– Aki nem hiszi, járjon utána.

– De kártyázol! Lóversenyezel!

– Amíg élek. Dolgozó embernek sírkőre sem telik. Nem kérek hozományt. Nem viszem el egyetlen hálóingét, felesége faszenes vasalóját. Lánya megevett egy kiló banánt.

Házasságuk példamutató volt. Fetter Henci lakásában vita, veszekedés nem született, csak boldogság. Az asszony dolgozott, férje kártyázott, lóversenyezett. Bármilyen volt a lapjárás, akárhogyan futottak a lovak, mindig pénzt tett asztalukra.

Nagy dzsungel a Józsefváros. Fetter Henci vállvonással tépte el katonai behívóját. Hol itt, hol ott húzódott meg. Időnként ennivalót vitt feleségének. Szomszédjukat, zsidó házaspárt, elvitték a nyilasok. Erzsike sírva mondta férjének, aki két nehéz vagabunddal, mert a nehéz vagabundoknak lelkük volt, a téglagyárból vitte őket vissza. Drukker Jocó bujtatta a házaspárt. A háború végén megkérdezték Fetter Hencit, miként hálálják meg életüket. Ő annyit válaszolt:

– Becsületes ember apróságokért nem vár hálát.

Ezerkilencszázötvenhatban dühbe jött.

– Ennyi sok idegen katona! Ki a francnak hiányzott! Szétlövik a várost!

Apósa egy szál pendelyben kiszaladt a kapu elé. Kósza golyó fejen találta. Újságpapírral takarták le. Fetter Henci golyózáporban, káromkodva, vállán cipelte a Köztársaság tér túlsó oldalára. Két egyetemista fiú segítségével eltemette.

– Egy ilyen ország! – ordította. – Aki erre jár, szarrá lövik!

Feleségének annyit mondott:

– Ne sírj! Női fodrászra mindenütt szükség van! Lovak mindenütt futnak! Unom a tatárjárást!

Az elsők között szöktek el az országból. New Yorkba kerültek. Pogányos Erzsébet a homlokához kapott.

– Uram, Istenem, itt éjszaka is futnak lovak!

– Az a jó. Meredek fiúnak való.

Barátai tudták, többé nem látják. Azt is, nem kell félteni, megcsinálja szerencséjét, hisz meredek ember. Időnként emlegették. Ahogy futottak az évek, egyre ritkábban. Öregedtek, temettek. Elfelejtették.

A hatvanas évek végén hazajött. A fiúk, kevesen, akik még éltek, döbbenten nézték a presszóban.

– Mi történt? Kitől félsz?

Behúzott nyakkal, féloldalasan ült, szemgolyója szüntelenül mozgott. Zaklatottan, mondatokat félbe hagyva, zavaros történetet mesélt felesége jól menő fodrászszalonjáról. Őt befogadta egy lóversenyes maffia. Sok pénzt keresett. Tisztára megbolondult. Ötvenezer dollárt kapott, megmondták, melyik lóra tegye. Százhúszszoros pénzt fizetett. Lepattant. Felesége szalonját, lakását fölgyújtották. Ő átröpült Európába. De nincs menekvés, a maffia megtalálja.

– Talán Pesten meghúzódhatok.

– Rossz krimi – mondták a fiúk. – Moziba, kamaszoknak való.

– Az USA-ba nem mehetek többé. Valóban rossz krimi. Hosszú a kezük. Ki tudja, kit küldenek utánam. Bármikor leteríthetnek. Bécsből megbízható haverral köteg dollárt küldtem Erzsikének. Üzentem, költözzék Kaliforniába. Akárhová. Kezdhet valamit. Drukker Jocóval akarok beszélni.

– Régen meghalt.

– Mindenki meghalt – mondta idegesen. – Erzsike anyja is meghalt. Szállodába nem merek bejelentkezni.

A fiúknál lakott fölváltva, hol itt, hol ott.

– Van dollárom – mondta. – Meredek fiú vagyok. Fölveszem a magyar állampolgárságot. Csehót nyitok, hazahívom Erzsikét.

Két hét múlva, búcsú nélkül, eltűnt. Esztendő múltán került elő.

– Pozsonyban, Prágában, Lembergben, Varsóban üzleteltem – magyarázta ingerülten. – Hívnak Bécsbe, de majrézom átmenni.

Élesen, sikító hangon fölnevetett.

– Erzsike összeállt egy amerikai faszival – csapkodta térdét. – De nem tud elválni! A kurva életben nem talál meg!

Erzsike nem találta meg.

Többé a fiúk sem.

Kapsz egy kokit

A kihalt Damjanich utca buszmegállójában, este tíz óra tájt, októberi esőben egyedül állt a nevetésre született, ballonkabátos fiatal lány.

Szép lány volt, ritka szép varrólány.

Büszke a nevére. Perjéss Nagy Brigittának hívták.

Hitványul érezte magát. Hőemelkedése, talán láza volt. Didergett.

Bal kezével tartotta feje fölé esernyőjét. Egyetlen vágya mihamarább ágyba bújni.

Vágya teljesült. Nem egészen úgy, ahogy gondolta.

Autó állt meg előtte, állami rendszámmal. Magas, jóképű, elegáns férfi lépett ki az esőbe. Udvarias hangon bemutatkozott. Sebestyén Lászlónak hívták.

– Meddig akar itt álldogálni? – kérdezte a lányt. – Hol lakik? Szívesen hazaviszem.

A lány a férfi kezét nézte. Látta, nem visel jegygyűrűt. Ápolt, erős, szép keze volt.

– Albérletben lakom. Betegállományban vagyok. Nyolcvan forint a vagyonom. Valószínűleg lázam van. A főbérlő néninek ezer forinttal tartozom. Fenyeget: kidob.

Sebestyén László kérte, aludjék náluk. Ő nem kapcabetyár.

– A mamám ad forró húslevest, ágyban forró teát. Pihenhet, alhat nyugodtan.

A lány ügyetlenül csukta be esernyőjét.

– Életemet egy húslevesért – nevetett. – Olyan mindegy.

A Barcsay utcai ház kapuja előtt Sebestyén László figyelmeztette a sofőrt, reggel kilencre jöjjön érte.

A Mama, sovány, magas asszony, húslevest tálalt. Magukra hagyta őket.

A lány jobb karja könyékig gipszben volt.

– Elestem a varrodában. A lányok sikoltoztak.

A férfi pizsamát adott, a lány ügyetlenkedett begipszelt karjával. Megkérte a férfit, segítsen vetkőzni. Amikor a harisnyanadrág is lekerült róla, ott állt mezítláb, egy szál bugyiban. Sebestyén László ámult. Ilyen karcsú, minden ízében formás női testet moziban sem látott.

A lányon lötyögött a pizsama. A paplan alá bújt. Kérdezte a férfit, ő hol alszik?

– Csak ez az egy ágy van – válaszolt. – A Mama a másik szobában alszik. Nem fekhetek mellé.

– Nem baj – nyugtatta Perjéss Nagy Brigitta. – Elférünk. A falhoz húzódom a gipszelt karommal.

Sebestyén László megcsókolta a hollófekete hajú, fekete szemű lány száját. A lány levette a férfi kezét feszes melléről. Kis mosollyal mondta:

– Talán majd egyszer, ha jobban érzem magam. Ha nem leszek lázas. Ha leszedik rólam a gipszet.

Majd kissé zavartan megkérte a nagydarab, szőke férfit, adjon kölcsön ezer forintot.

– Ki kell fizetnem a főbérlőmet. Ahogy munkába állok, visszaadom.

– Nem adok – jelentette ki Sebestyén László. – Soha. Senkinek. Ez nálam elvi kérdés.

Két cigarettára gyújtott, egyiket a lány szájába dugta.

Elég sokáig beszélgettek.

Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy valaha is megházasodnak. Még kevésbé, hogy házasságuk gyűlöletbe torkollik, véres, halálos gyűlöletbe. Gyilkosságig. Nevetséges temetésig.

Perjéss Nagy Brigitta nem ment többé albérletébe.

Azon a reggelen, amikor fölébredt, Sebestyén Lászlót már elvitte a szolgálati autó.

A Mama bement hozzá, tálcán reggelivel.

A szoba falán négy rossz női portré lógott, bekeretezett olajmázolmányok. A Mama elmagyarázta, azok a nők fia volt feleségei.

– Az első asszony szőke kislányt szült. Róla nincs festménye. A kislányt én neveltem föl. Jószívű az unokám. Egy fiatal fiúval él, jövő hónapban lesz az esküvője.

– Érdekes – mondta a lány. – Négy plusz egy feleség igazán érdekes.

– Ha egy házasság nem sikerül, butaság halálig erőltetni. Én is háromszor elváltam. És a fiam apja is, aki egy nagy hangú, ostoba, dologtalan kárpitos volt. Bűnöző. Többször ült lopásért, késelésért. A háború előtt, Istennek hála, meghalt. Börtönben. De a fiam elvégezte a reálgimnáziumot. Az UFÁ-nál dolgozott, kereskedelmi osztályon. Tagadja, hogy belépett a nyilaskeresztes pártba, hiszen nagyon vallásos volt. Szűzen nősült. De nem hiszek a fiamnak, mert az UFÁ-nál kötelező volt a párttagság.

A fürdőszobában lemosdatta a begipszelt karú lányt. Segített fölöltöznie. Szája be nem állt. Nevetve mesélte, fia első felesége is mélyen vallásos szűzlány volt.

– Három napig kínlódtak a nászágyban. Végül nekem kellett elmagyarázni, hogyan csinálják. Halk szavú, kék szemű asszonyka volt. Megszülte lányát, kifosztotta a lakást. Elment egy férfival, aki a Szövetség utcában éjszakai lebujban zongorázott. Csak a csecsemőt hagyta a lakásban, a szoba közepén, bélelt kosárban.

– És a fia?

– Fenyegetődzött. Meg akarta ölni. Megkeresi, ad a fejére egy kokit – ígérte. – Menten megdöglik. Mondtam, börtönbe zárják, mint szemét apját. A kislányt én majd fölnevelem.

– És a többi feleség?

– Elmagyaráztam fiamnak, hiába van felelős beosztásban az MSZMP-központ gazdasági osztályán, ha ágyban idétlen, nem tud egy asszonyt ügyesen kielégíteni. Mert azt nem lehet csak úgy kutyafuttában. Akkor mindig baj lesz.

Kimentek a konyhába.

– Te szűz vagy? – kérdezte.

– Fél tucat férfival kávéztam – nevette el magát a lány. – Tanultam. Ha úgy jön ki a lépés, a fiát is megtanítom. Mindenre.

Úgy jött ki a lépés.

Egy esztendeig éltek abban a lakásban. Noha a Mama elég ritkán volt otthon, fia jóvoltából SZOT-beutalóval mindig üdült valahol, a lánnyal nem kedvelték meg egymást, csúnyán civakodtak. Hol egyik, hol másik, legtöbbször mind a kettő zokogott. A Mama avval vádolta a varrólányt, meg akarja ölni. A lány kijelentette, nem él az öregasszonnyal egy födél alatt. Elmegy inkább albérletbe, mert a végén csakugyan megöli.

– Dolgozom, becsülnek, pénzt keresek. Köpök a beosztásodra, a sofőrödre! Kapcája senkinek nem vagyok!

Sebestyén László elcserélte lakásukat az Aradi utcában egy szoba összkomfortos, franciaerkélyes, világos lakásra a negyedik emeleten. Húsz lépcsővel följebb, beton padlózatú, ablaktalan, volt mosókonyhát rendeztek be a Mamának, aki a változást egy árva szó nélkül tudomásul vette.

Akkor Sebestyén László és Perjéss Nagy Brigitta összeházasodott.

Egy este Sebestyén László kijelentette, ő nem él egy varrónővel. Elnökasszonyt csinál belőle.

Az asszony tiltakozott. Jól érzi magát munkahelyén, a szövetkezet Teleki téri üzletében. Fiókvezető. Mellékes keresete is van. Készítenek blúzt, szoknyát, amikről az ellenőrök nem tudnak.

– Vidám lányok, asszonyok között dolgozom. Eszem ágában sincs otthagyni őket.

Sebestyén Lászlót az ellenvetés nem érdekelte.

Eldöntötte, felesége a több mint kétezer főt foglalkoztató Nárcisz Ruhaipari Szövetkezet elnöke lesz, nyolc általánossal. Profi módon kezdett munkához. Telefonok, ismerősök, rágalomhadjárat. Az OKISZ elnökéhez írt, MSZMP-pecséttel ellátott levél is megtette hatását. Sebestyén László a tiltakozó párttitkárt is kirúgatta.

Nem tűrt ellentmondást. Senkitől. A feleségétől a legkevésbé.

Perjéss Nagy Brigitta egyre hisztérikusabban tiltakozott. Nap mint nap kínzó fejfájással küzdött, kapkodta be a fájdalomcsillapítókat. Állapota annyira romlott, hogy kórházba utalták. Altatták.

Látogatási időben Sebestyén László döbbenten nézte alvó feleségét. Elég ijesztő látvány volt kilógó nyelvével. Ijedtében megkereste a professzort. Tanácsát kérte.

– Ne emeljék ki megszokott környezetéből. Fél a vezető beosztástól, tudja, akkor el kell végeznie legalább a gimnáziumot. Nem akarja. Jól érzi magát munkahelyén, szereti munkáját, kollégáit. Komoly bajt okoznak, ha kiragadják onnan. Most rendbe jön, ha újra ide kerül, kétséges, hogy ki tudjuk-e hozni akkor már súlyosabb állapotából.

– Csak neki akartunk segíteni, hogy könnyebben éljen.

– Avval segítenek neki, ha nem erőszakolják bele semmibe.

Sebestyén László szentül elhatározta, megfogadja a világhírű professzor tanácsát.

Szomszédjukban korán kopaszodó, slamposan öltözködő, nagyon csúnya magyar-történelem szakos tanár lakott. Agglegény. Átment hozzá. Komolyan mondta, nagyon beteg a felesége.

– Altatják. Haja tele van ősz hajszálakkal. Nem verekszem tovább. Ha neki így jó, maradjon varrónő. Meggyógyul, nevetni fogunk újra.

– Ne sírjon – vigasztalta a tanár. – Brigi kedves teremtés. Engedje varrni. Boldogan élnek, majd meglátja.

Hetek múlva vitte haza az asszonyt a kórházból. Még pihennie kellett pár napot. Sebestyén László esténként, elalvás előtt puszival búcsúzott tőle.

Boldogok voltak.

Egy vasárnap, ebéd után, Sebestyén László kijelentette:

– Szarok a világhírű professzorra. Ne nézzen engem hülyének. Apám nem azért volt illegális kommunista, nem azért verték halálra a politikai nyomozók, hogy most egy professzor alábecsüljön. Én már mindent elintéztem, te csak beülsz a készbe!

Perjéss Nagy Brigitta elnökasszony lett.

Hatalmas irodába költözött. Nyomógombos telefonnal, bőrfotelokkal, az előtte levő szobában titkárnőjével, szolgálati autó állandó használatával. A szövetkezet újságjában fényképét közölték. Azt nyilatkozta, többek között angolul is beszél.

A csúnya magyar-történelem szakos tanár, a szomszédjuk figyelmeztette.

– Nem szabad ilyent nyilatkozni. Ebből baj lehet.

Az asszony bekapott két fájdalomcsillapítót. Naponta többször bekapta tablettáit, mert megint mindig fájt a feje. Este két üveg sört ivott. Altatókat szedett, hogy aludni tudjon. Egyre gyakrabban panaszkodott férjének.

– Megbolondulok. Milliós tételeket írok alá, fogalmam sincs, miről, miért.

– A főkönyvelőd tudja – válaszolt a férje. – Te pedig leérettségizel.

Az asszony bekapott két tablettát. Konyakot ivott rá.

– Nem ülök negyvenévesen iskolapadba. Rajtam ne röhögjenek.

Nyár volt, korai erőltetni a tanulást.

Brigitta nagyképű lett, gőgös. Szomszédjuknak, az agglegény tanárnak dicsekedett, utasítást adott, szervezzenek kézilabdacsapatot. A béralapból fogadjanak edzőt.

Sebestyén László megmondta, ha nem akar fejére kokit, iratkozzék be ősszel esti gimnáziumba. Perjéss Nagy Brigitta nézte férje hideg szemét. Bekapott két tablettát, két üveg sört ivott rá.

Ősszel első gimnazista lett. Szégyellte magát a fiatalok között. Képtelen volt megbirkózni a tananyaggal.

– Kevesebb gyógyszert zabálj! Kevesebbet igyál! – förmedt rá a férje. – Én is megbirkóztam az érettségivel, gyerekfejjel. Nem olyan nagy ügy!

– Te igyál kevesebbet! Kövér vagy, mint a disznó!

– Én bort iszom. Gyógyszer nélkül. Este. Egy-két pohárral.

– Másfél litert! Mászkálsz meztelenül! Éjszaka hörögsz, horkolsz! Reggel megeszel egy libamájat!

Sebestyén László ököllel fejbúbon ütötte. Az asszony föltápászkodott, fekete szemével bámult.

– Koki volt – mondta a férje. – A szelídebb fajtából.

A Mama mindennap lement főzni, takarítani. Egy idő után akadt a szövetkezetben, aki boldogan vállalta náluk a házi munkát. A Mama fölöslegessé vált, elmaradt. Néha lement meglátogatni a fiát. Egyre ritkábban, mert mind gyakrabban bekakált. Végbélrákja volt. Az asszony egy ideig tűrte, majd követelte, vigyék elfekvőbe, nem bírja elviselni a szagát.

– Nem kell elviselned, nem lakik velünk – próbálkozott a férje.

– A végén még tisztába tehetem, mint egy csecsemőt.

– Fogadunk valakit. Kifizeti a nyugdíjából. Nem szorul ránk.

Elfekvőbe vitték. A Kun utcai kórház huszonhat ágyas kórtermében hamarosan meghalt.

Az asszony reggelenként autóval munkahelyére ment. Aláírt mindent, amit elé raktak. OKISZ-vezetőkkel tárgyalt. Moszkvába utazott delegációval. Szamovárt hozott férjének. Esténként gimnáziumba járt.

Nyelte, egyre sűrűbben nyelte a tablettákat, ivott rájuk sört, konyakot. Nehezen forgó nyelvvel átkozta férjét, aki zabált, hízott, több mint száz kiló lett. Amikor megunta felesége szidalmait, egy szál gatyában kijelentette:

– Aludni akarok. Az elnökasszony, ha nem marad csöndben, kap egy kokit.

Megütötte feleségét. Az asszony föltápászkodott, ágyba bújt, onnan kiabálta:

– Mocskos nyilas! Mocskos kommunista! Váljunk el!

A férfi, másfél liter egri borral a fejében, a másik keskeny ágyból félálomban felelte:

– Munkáskáder ne igyék! Ne makogjon! Tanuljon. Mert kap még egy kokit!

Néhány nappal később az asszonyt a ház előtt, a járdán, eszméletlen részegen találták a szomszédok. Valaki, talán egy járókelő, kilopta fizetését a retiküljéből. Lifttel fölvitték. Sebestyén László szégyentől vörösen vette át. Levetkőztette, lemosta, mert bepisilt. Ágyba dugta. Reggel áthívta a körzeti orvosnőt, aki elvonókúrára akarta beutalni. A férfi nem engedte. Saját felelősségére otthon tartotta. Szégyellte az elvonókúrát az ismerősök, szomszédok előtt.

Nemsokára az asszony talpra állt. Férje ingerülten kiabálta:

– Befested szőkére a hajad! Leérettségizel! Elnökasszony maradsz! Az elnökasszonyt örökké sofőr szállítja! Mindenhová! – Hidegen nézte az asszonyt. – Vagy kapsz egy kokit!

Perjéss Nagy Brigitta továbbra is nyelte a fájdalomcsillapítókat, itta a söröket, lapos üvegből konyakot. És aláírt milliókat. Küszködött a gimnáziummal. Faggatta szomszédjukat, mondja meg, Lengyel József Igéző-jének mi a mondanivalója, mert sehogy se tud rájönni.

Sebestyén Lászlót hatvanadik születésnapján nyugdíjazták. Egyedül volt otthon, ivott, mint a gödény. Két liter bort leeresztett a torkán. Esténként belekötött feleségébe.

– Nézz tükörbe! Ráncos, csúf asszony lettél. Púpos is!

– Váljunk el – ajánlotta Perjéss Nagy Brigitta.

– Ne ugass! Apádat se ismered! Míg Perjéss Nagy István hadifogságban volt, a jó édesanyád szétrakta a lábát egy ismeretlen legénynek. A jámbor szobafestő hazajött, elfogadta a kislányt. Gyártott még négy Perjéss Nagy-lányt. Mind olyan primitív, mint te, a feleségem.

– Költözz el a százkilós hasaddal! Pipaszár lábaddal!

– Én? Enyém a lakás.

Az asszony fájdalomcsillapítókat nyelt. Két deci konyakot ivott rájuk. Makogott, motyogott.

Férje kiordított az ágyból.

– Kuss! Kapsz egy kokit!

A Nárcisz Ruhaipari Szövetkezet a csőd szélére jutott. Közgyűlésen a tagság Perjéss Nagy Brigittát leváltotta.

Sebestyén László nem értette a dolgot.

– Dolgoztál. Tanultál. Kézilabdacsapatot szerveztél. Most mehetsz vissza a Teleki térre varrónőnek!

– Soha! Rajtam ne röhögjenek! Itthon maradok. Takarékbetétkönyvekben elég pénzünk van. A hétvégi telkünket, házunkat is eladhatjuk.

– Dolgozni mész! Negyvenkét évesen nem leszel naplopó! Vagy kapsz egy kokit!

– Halálosat? – nevetett hisztérikusan az asszony.

Sebestyén László bort töltött.

– Esküszöm – mondta lassan.

Perjéss Nagy Brigitta külkereskedelmi vállalatnál talált munkát, tisztviselő lett. Nehezen igazodott el a számlákon, számoszlopokon. Görnyedt íróasztala fölött, tenyere izzadt. Gyakran hazavitte befejezetlen munkáját, lámpafénynél kínlódott. Munkatársai Buzgó Mócsingnak nevezték. Reggelenként nem akart fölkelni.

– Elegem van az egészből – makogta.

Sebestyén László kizavarta az ágyból.

– Indíts! Vagy végigpofozlak a városon!

Az asszony imbolyogva ment a villamosmegállóhoz.

Egyre gyakrabban ágyban maradt. Másnapos volt. Kába gyógyszertől, sörtől, konyaktól.

Sebestyén László ordított.

– Kirúgnak!

Telefonált a vállalathoz, bejelentette, beteg a felesége. Azután követelte, menjen a körzeti rendelőbe igazoló papírért. Az asszony pongyolába bújt. Kijelentette:

– Bérelj nekem IBUSZ-lakást, két évre fizesd ki. Oda elmegyek. Máshová tapodtat sem.

– Kapsz egy kokit – mondta a férje. – A keményebb fajtából.

Az asszony fájdalomcsillapítókat nyelt, konyakot ivott.

– De csúf ember vagy – motyogta. – Miattad hányok.

– Még akad nőm – mondta Sebestyén László. – Nem púpos.

– Fogatlan. Megnéztem a kocsmában. Utcaseprő. Fizeted a fröccsöket.

Sebestyén László keményen fejbe ütötte.

– A következőtől nem állsz lábra.

A szomszédban lakó tanár csöndes szóval kérte őt, ne bántsa asszonyát, aki gyógyíthatatlan alkoholista. Perjéss Nagy Brigittával is beszélt. Elmagyarázta, ezért a parányi lakásért, gyufásdobozért nem szabad ilyen ádáz harcot vívni. Nincs megoldás, hiszen egyikük sem szedi sátorfáját.

Az asszony vállat vont.

– Maga diplomás. Nem vitázom.

Sebestyén László lánya, aki gyűlölte apját, szintén beszélt Perjéss Nagy Brigittával. Nagyjából ugyanazt mondta, mint a tanár.

– Vadállattal élsz. Megiszik két liter bort, tudom, agyoncsap.

Perjéss Nagy Brigitta hallgatta őt.

– Ti műveltek vagytok, sokat olvastok, sokat tudtok. Én műveletlen vagyok, de olyant tudok, amit ti nem tudtok.

Szilveszter estéjén fölállt a székre, levette a szekrény tetején tárolt estélyi ruháját. Leesett, alaposan megütötte karját.

– Eltörött – mondta Sebestyén László. – Menjünk az ügyeletre.

Az asszony is tudta, eltörött.

– Semmi baj – mondta. – Legföljebb megdagad.

Fájdalomcsillapítókat nyelt. Pezsgőt ivott.

– Megvagyunk mi jól – mondta férjének, és boldog újévet kívánt.

Három nap múlva orvoshoz ment.

Azt hazudta, akkor esett el. Megnyugodott, mert elhitték. Jobb karját begipszelték.

Aznap este, pizsamában, Sebestyén László megivott vagy három liter egri bort. Hangoskodott. Sopánkodott.

– Az én feleségem eltörte a karját.

Követelte, csókolja meg őt.

Felesége megcsókolta, teletöltötte borral poharát. Sebestyén László egy hajtásra megitta. Dülöngélve ágya felé indult. Száz kilójával elzuhant, betörte fejét.

– Orvost! Hívjál orvost!

Perjéss Nagy Brigitta hallgatta hörgését. Majd leguggolt, órák múlva. Látta, meghalt. Akkor kihívta a mentőket.

– Jöjjenek gyorsan! Most esett el a férjem. Nem tud fölállni.

Gyorsan ott voltak.

– Még soha nem volt begipszelve a karom – panaszolta a mentőorvosnak. – Itt toporogtam kétségbeesve. Tehetetlenül.

A hullaszállítók öltönyt kértek. Perjés Nagy Brigitta részegen kijelentette:

– Egy öltöny ezresekbe kerül. A pizsama megfelel a kukacoknak.

Hajnali két órakor becsöngetett a tanárhoz.

– Szegény Lacit nem én öltem meg. Megbotlott a lábamban.

Bosszú

Szabó Tünde kemény hidegben, rövid irhabundája vállára vetett, fehér fűzővel összekötözött korcsolyacipőjével, ideges, szaporán igyekvő emberek között baktatott barátnőjével, Vargha Pannival. Sokáig szótlanul.

Alkonyodott. Ostorlámpák világítottak.

Vargha Panni sült gesztenyét majszolt. Ő törte meg a csöndet.

– Megesett a nagy eset? Megmondtad neki? Szép mosoly, szép az ára. Akár fiú, akár lány, csak egészséges legyen. Négy kiló. Bömböljön teli tüdőből. Veszek neked kismamaruhát. Osztályfőnöködet megkérjük, óra alatt fotelban ülhess.

Az utolsó szem sült gesztenyét hámozta.

– Ügyes fiú. Oda tette, ahová kellett. Ha máshová teszi, ügyetlen. Eredménytelen.

Szabó Tünde hallgatott. Könnyes szemmel.

– Szerelmes vagy, szenvedsz. Öröm, szenvedés. Neve szerelem.

– Nem vagyok szerelmes.

Halkan, élesen nevetett.

Barátnője ámult.

– Akkor miért pajzánkodtál?

– Szép, ha mosolyog. Szeme, foga világít.

– Az igen. Az más. Ha világít, ledobjuk gönceinket. Megmondtad neki?

– Meg. Tagadja, hogy köze van hozzá. Olvasta, gyerek akkor lesz, ha két ember szereti egymást. Ő nem szeret engem. Így nem lehet.

Vargha Panni tűnődött.

– A rohadt anyját. Mért nem vettél be antibébit?

– Nem volt nálam. Váratlanul történt.

– Egészen váratlanul lakására mentél. Egészen váratlanul mosolygott.

– Megbosszulom. Nem mosolyog többé.

– Tökön szúrod. Golyóstollal. Magyarórán a tanárnő lefogja, te működsz.

Keserűen hozzátette:

– Nyomorult dolog lánynak születni. Ha antibébit szed, feneke megnő. A fiatal urak utálják a gumit. Jó szüleink szigorúak. Tanácsolják, tartózkodjunk még a nemi élettől. De hát én ebédelek. Vacsorázom. Tanulok. Ha kedvem szottyan, kefélek. Tizenhat éves vagyok. Pillekönnyű bugyimból kilépek.

Kis szünetet tartott.

– Mennyi idős a dolog?

– Harmadik hónapban vagyok.

– Anyáddal kell beszélni. Egy küret elintézése macerás.

– Anyám, ha megtudja, sikoltozik. Apám szíjat hasít a hátamból.

– Tudsz más megoldást? Apádnak nem kell elmondani. Minek?

– Nem tudok. Csak annyit, bosszút állok.

Foga közül, sistergő gyűlölettel ismételte:

– Bosszút.

– Fejezd be marha szöveged – szólt rá ingerülten barátnője. – A szép mosolyú fickó nem itatott le, nem ütött tarkón. Nem akarsz feleségül menni hozzá. Nem is venne el. Nem szülöd meg gyermekét. Különben is, miféle bosszúra gondolsz? Elveszed a radírját? Kabátjáról a gombokat?

Szabó Tünde szénfekete szemével barátnője arcába nézett.

– Ma este kigondolom. Esküszöm, anyja, apja is sírni fog.

– Magaddal foglalkozz, ne vele. Sokat hülyülsz, még kifutsz az időből.

– Gyere föl hozzánk. Vacsorázz nálunk. Ha ott vagy, talán kisebb botrány lesz. Ma megmondom anyámnak.

– Jó. Majd hazatelefonálok, szüleim ne kapjanak frászt. Különben is, rég nem voltam színházban. Nagyon remélem, feledhetetlen előadás lesz. Anyád kiabálja, te kurva. Te kéred őt, ne kiabáljon, nem akarsz koraszülést. Apád megtapos a szőnyegen, páros lábbal ugrál hasadon. Teli torokból dalolja: nem leszek nagypapa. Te nem mész kolostorba, csöndesen nyugszol temetőben. Apád fogát csikorítja börtönben, anyád kaját visz neki. Rántott gombát majonézzel. Minek nekünk Shakespeare?

– Ostoba vagy – mondta komolyan Szabó Tünde. – Kicsit zongorázom, azután vallok.

Fanyarul nevetett.

– Kibántak magukkal, rossz névre kereszteltek. Ha szeretnek, Tündi vagyok, ha dühösek, Tünde. Mindkettő szép.

– A szép mosolyú hogy szólított?

– Tünde, csináld meg a matekomat.

– Attól maradtál teherben? Matekleckétől?

– Csak három példa volt. Minden gyorsan ment.

– Kefélni sem tud?

– Csak mosolyogni.

– Ilyen bárgyúságot még nem hallottam. Egy bunkó mosolyog, egy hülye tyúk elzsibbad tőle. Ágyba bújnak, tíz percig maszatolnak. Kész a kocsi, kész a gyerek.

– A te krapekod motorbicikliről dumál. Mosolyogni se tud.

– De tíz ördög nem kefél jobban. És nem hazudik. Nem mondja, hogy nem szeret.

– Mindegyik hazudik. De ezt az egyet megbüntetem.

– Tehetsz neki egy szívességet.

– Panni, este ágyamban kigondolom, hogyan.

– Addigra már tudni fogja anyád. Majd segít.

– Így igaz.

– Fázom. Éhes vagyok. Lépjünk szaporán.

Míg Tünde apjára vártak a vacsorával, a lány a zongorához ült.

– Lélektelenül játszol – mondta anyja.

– Anyám, lepődj meg.

Fölemelte ujjait a billentyűkről. Csönd lett.

– Állapotos vagyok.

Meglepődött. Nagyon meglepődött, mert soha nem beszélt csúnyán.

– A kurva életbe! A jó kurva életbe! Ügyes vagy! Ki az apa? Hány éves?

Nézték egymást.

– Miért lányt szültél? Tündikéd ágyba mászott, Tündikédet kikaparják.

– Ha apád megtudja, végünk.

Zsebkendőbe fújta orrát.

– Rendben. Elintézem. Veled megyek, hazahozlak. Ez lesz a karácsonyi ajándékod.

Vargha Pannihoz fordult.

– Veled nincs gond? Egy füst alatt elintézzük.

Megtörölte két szemét. Metsző, elvékonyodott hangon mondta:

– Vagy védekezzetek, vagy szüljetek. Érettségire vigyétek majd magatokkal gyermekeiteket. Hülye libáktól kifordul a gyomrom. Rátok nézek, hánynom kell.

Vargha Panni kabátjába bújt. Menekült. Majd otthon vacsorázik. Tünde zongorázott. Anyjából szitok, átok szólt, kérdések záporoztak. Tünde üres szemmel nézte gyűlölettől remegő anyját. Hallgatott.

– Legalább hadd tudjam, kinek köszönhetem szerencsémet?

– Mosolygósnak – mondta fahangon Tünde.

Anyja keskeny tenyerével pofonvágta.

Tünde mosolygott.

– Első küretem. Első pofonom.

Apja hazaért. Vacsoráztak.

– Hogyan telt el a nap? – kérdezte, amit minden nap kérdezett.

– Nem történt említésre méltó esemény – válaszolta felesége. – Tünde korcsolyázott, zongorázott. Én elvégeztem a házi munkát.

– Szállingózik a hó – mondta férje. – Talán fehér karácsonyunk lesz.

Lányára nézett.

– Mehetsz síelni.

Aktatáskájával szobájába indult.

– Ágyba bújok – köszönt el Tünde.

– Ilyen korán? – nézett rá apja.

– Nem lehet elég korán.

Tünde fintort vágott, puszit adott csodálkozó apjának.

– Bámulom a plafont. A plafon engem bámul. Gondolkodom, mi történik hóesésben, halál után.

Nevetve szobájába ment.

– Lassan kimászik a kamaszkorból – mondta az asszony. – Még idétlenkedik néha.

Később bement lányához, ágya szélére ült.

– Ha pofozkodni akarsz, láss hozzá – mosolygott Tünde. – Szalad az idő. Valamennyit aludni is kell.

– Tündi, szeretlek. Beszélgetni jöttem.

Tünde átölelte anyja nyakát. Sírt egy sort, majd hosszan beszélgettek. Anyja minden kérdésére kertelés nélkül válaszolt. Őszintén. Anyja nyugtatta. Kijelentette, nem lobog benne örömtűz.

– De ami történt, megtörtént. Nem nevezhető tragédiának. Végül is jól tanulsz, nem keveredtél mihaszna társaságba. Nem vagy drogos. Csupán meggondolatlan. Könnyelmű. Tündi, tele a város könnyelmű nőkkel.

Nevettek.

– Anyám, volt küreted?

– Volt, lányom.

– Apám tudott róla? Nem vállalta a gyereket?

Anyja tagadóan intett fejével.

– Még nem ismertük egymást.

Fölállt. Paplannal nyakig betakarta lányát.

Tünde hálóingben fölült. Éles hangon szólalt meg.

– Maradj még. Valamiről nem beszéltünk. A bosszúról.

– Nincs helye bosszúnak – mondta anyja csöndesen.

– De van! Engem orvos kínoz! Ő mosolyog! Ez nem igazság! Találj ki valamit. Gonoszat. Másként belezavarodom! Megalázott!

Az asszony sokáig gondolkodott.

– Megölni nem lehet. Sok nő jár pórul. Kettőn áll a vásár. De igazad van. Megalázni nem szabad a másikat. Ocsmányság.

Cigarettára gyújtott.

– Holnap mondd meg a fiúnak, megtartod a gyereket. Gyerektartásért bepereljük őket. Fizethetnek a szülei. Apád jó hírű ügyvéd, gyorsan elintézi. Nem fog mosolyogni egy ideig.

– De meddig?

Tünde szembogara beszűkült.

– Pár hónap múlva rájön, nincs gyerek. Elvetettük. Mosolyoghat nyugodtan tovább. Bárkire.

– Három hónapig nem lesz nyugodt éjszakája – mondta anyja csöndesen. – Hosszabb távon nem megy.

– Menni fog. Megmondom, AIDS-es vagyok. Soha többé nem lesz nyugalma. Amíg él, rettegni fog.

Pipacsok

Tavaly novemberben, kora délután, halottak napján temetőben jártam. Gyertyát gyújtottam apám sírján, megkarcoltam sírkövét.

Mi dolgom itt? – gondoltam. Kevés szavú, gőgös iparos, szerencse fia volt. Nem várt meg nyilas terrort és mi minden mást. Rövid imát mondtam, szívemből, hisz biciklit vett nekem, munkára szoktatott. Nyomornegyedben mosolyogni tudott. Ablakunkra nap süt, lábunk földig ér – magyarázta. Soha nem ütött meg.

Magam kitalálta imát mondtam, és tudtam, Isten érti.

Borongós ég alatt sírköveket nézegettem, olvastam számomra ismeretlen neveket.

Hajlott hátú, mesebeli öregasszony ezüstfejű ébenfa botjával sírok fölött hajlongott, hadonászott. Lépegetett egyiktől másikig.

– Szálljatok le, rossz szellemek, szaporán, nyugodjatok szelíd holtak, vigyázok lelketekre – mondogatta vékony, reszketeg hangon.

Néztem távolodó alakját. Háborodott spiritiszta – gondoltam –, esténként homályosan világított szobában szellemeket idéznek. Talán boldogok.

Halottasautó haladt el mellettem, lassan. Mögötte zokogó, gyászoló család. Lefátyolozott asszony, mint mulatságos színdarabban, percenként sikoltott, karját égnek dobta.

Bűne nagy lehet – gondoltam. Könnyű mosollyal, közömbösen néztem.

Tudom, közhely, elhullunk mindahányan, valaki mindig rikácsol. Csalhatunk, hazudhatunk, váltogathatjuk álarcunkat, forgathatunk akárhány köpönyeget. Nincs, amin meglepődnék.

E kora délutánon meglepődtem.

Fura história. Bizonyságom van rá, nem álmodtam.

Sírkőnél tizennyolc év körüli lány állt, térdig érő bundában. Keskeny metszésű szeme világítóan zöld. Nyugodt arca kivételesen szép. Mellette alacsony, szemüveges, csúf, ráncos arcú férfi, hatvanadik évén túl, jól szabott, prémgalléros kabátban.

Ő szólított meg.

– Pipacsokkal kéne teleültetni a temetőt. Nem lenne ilyen szürke, egyhangú.

Eltapostam cigarettámat.

– Hangszórókat kéne fölszerelni – mondtam. – Kellemes muzsikára, csokrokat lóbálva, vidáman lépegetnének a látogatók.

Elmosolyodott.

Ő sok esztendeje számtalan szerencsétlen között él – magyarázta –, depressziós szülők hallgatag gyermekei között. Kórtermébe mindig beraknak néhány debil beteget. Mosolyt fakasztanak, virágoznak, mint a pipacsok.

– Nem szabad mindent olyan komolyan venni. Élünk, nevetünk. Humor nélkül nehéz. Öt vagy hat feleségemet temettem el.

A lány a sírkőre mutatott.

– Hetet.

– Igen. Anyád volt a hetedik.

Elmondta, özvegyasszony volt a hetedik, lányát hozta hozományként. Együtt nevelték. Amikor újra magára maradt, megkérte a lány kezét.

Most ő a nyolcadik.

– Én kértem meg a kezed – mondta a lány. – És hálás vagyok, mert feleségül vettél.

A temető kapujában a hajlott hátú öregasszony, ezüstfejű ébenfa botjára támaszkodva elmondta, Debrecen mellett volt kitelepítve. Grófnő, Marinka a keresztneve. Más körülmények közt megmondaná családi nevét is, most nem teheti.

– Nincs villamospénzem.

A prémgalléros férfi pénzt adott neki. Majd megkérdezte, mivel foglalkozom, és meghívott vacsorára.

A Bem rakparton laktak.

Nézegettem értékes könyvtárát, ablakából a Dunát és karcsú, gyönyörű feleségét.

Vacsora közben irodalomról, zenéről beszéltünk, filozófiákba bonyolódtunk. A férfi megjegyezte, maflaságnak tart gyászt, nem hisz halottkultuszban.

A feleség, elsőéves medika, ritkán szólt közbe. Időnként férje humoros megjegyzésein elmosolyodott. Gyógyszert hozott, pohár vizet, és én bámultam őt, mert mélyen, vitathatatlanul szerelemmel szerette férjét.

Már kávét ittunk.

Nos, a férje elmondta, beteg gyermekek között tölti jóformán minden idejét. Hivatás az hivatás. Az övé hitvány hivatás. Nem diagnosztizálhat utcán, villamoson, még saját kórházi szobájában sem kérés nélkül. Értelmetlenül elpergett élete. Most szembe kell néznie avval, milyen kevés valódi eredményt ért el.

– Lehetetlen, tanár úr – mondtam. – Miért ez az oktalan keserűség?

Tiltakozott.

Félreértem őt – mondta. – Nem keserű. Tényt állapít meg. Ő polgár, talán az utolsó patríciuscsalád tagja. Ők is kihalnak lassan, mint az én józsefvárosi munkásaim.

Fölállt, a könyvespolchoz lépett.

Örömteli életet él – folytatta –, hisz becsülettel végzi munkáját. Amennyire lehet. Így nevelték őt, így nevelte, tanította nyolcéves kora óta akkor még fogadott leányát, most már feleségét. Ha hivatása gyakorlása során valami bosszantotta, tizenéves, elkényeztetett, tudatlan, semmirevaló deviánsokkal való, üresjáratú fecsegés. Bár igazabb, ha azt mondja, nem tőlük, a szüleiktől undorodott.

Legyintett. Szivarra gyújtott.

Tüdőrákja van – mondta. Talán még hat hónapig varázsolhat pipacsokat a gyerekek köré. Ha egy is elmosolyodik, nem dolgozott hiába.

Szép, régi Pascal-kötetet emelt le a polcról. Ajándékba adta.

– Olvastam, magyar nyelvű Pascalja nincs. Fogadja el.

A felesége kísért ki.

Szelíden, szép mosollyal mondta.

– Ne reménykedjék. Ne keressen minket. Ne telefonáljon. Hat év múlva én varázsolok pipacsokat a gyermekkórterembe.

Novemberben, halottak napján, gyertyát gyújtok apám sírján. Megkarcolom sírkövét.

Mit keresek itt? – gondolom.

Berci

 

Berci

Tétova csöngetésre mentem ajtót nyitni.

Szomszédom állt a küszöbön, nem egyedül. Kezében póráz. Cipője mellett négy drótszál. A kora esti homályban csak annyit láttam, térde magasságában hullámos valami tartja össze a drótokat. Vagy fordítva, a drótokon helyezkedett el a hullámos dolog.

– Kutya – mondta a szomszéd. – Háromhónapos talán. Elveszett, vagy sorsára hagyták. Hirdettünk, nem jelentkeztek érte. Nem hiányzik senkinek.

A szobában, villanyfénynél láttam, valóban kutya. Csontsovány.

– Szomorú az ábrázata – mondtam.

– Ilyen fajta. Dog. Nagy bohóc.

Kikapcsolta a pórázt, az állat meg se mozdult. Lakásban élhetett, nem érdekelték a bútorok. Bár, ki tudja, nem érdekelte semmi.

– Fiú – folytatta szomszédom a fölvilágosítást. – Mint az enyém. Azért nem tarthatom meg.

Az órára néztem. Pár perc, és megérkeznek vendégeim. Színész házaspárt vártam.

Szomszédom a szék karjára tette a pórázt.

– Itt akarod hagyni?

– Jól járnál vele. Mondják, ez a fajta kedves, mindig bolondozik.

– Talán összeszokunk.

Állt a szék előtt. Mint akinek mindegy, mi történik vele, meg sem rezdült, amikor szomszédomat kikísértem. Épp akkor csöngettek.

Vendégeim, hallván történetét, azonnal nekiálltak megfürdetni. Megadással tűrte.

– Csíkos – ámultunk mindhárman.

Ahol eltűnt róla a hab, fekete sávok tarkították zsemleszínű szőrét. Mély árkok törték meg a rajzolatot, kiemelkedtek vékony bordái.

– Vajon mi a neve?

Gábor a lábát vizsgálta.

– Drótszál. Csoda, hogy járni tud rajta.

Fölemelte egyik tappancsát. Mutatta.

– Nagy kutya lesz. Látod?

Láttam.

– Ha életben marad.

Végigaludta az estét, éjszakát.

Másnap délben Gábor beállított.

– Az ebédből maradt – mutatta csomagját. – Csontok.

A neve nincs kutya mohón megette.

– Egy háztartás hulladékából nem tudod eltartani.

Elterjedt a jövevény híre. Mindenki hozott neki valamit. Tizenéves barátom ígérte, mindennap eljön.

– Megunod.

Sértődötten emelte rám tekintetét.

– Nem unom meg. Ha mégis elmaradnék, magyarázatát a Bánk bán-ban keresd.

– Hogyan?

Szokása szerint pontosan idézett.

– „Nékünk Kéményeinkről elpusztúlnak a Gólyák, mivel magunk emésztjük el A hulladékot is.”

Ez volt az első alkalom, amikor nem lelkesített irodalmi tájékozottsága.

Valóban naponta eljött. Mások is hoztak csontokat.

A neve nincs kutya lassan már nem imbolygott komikusan hosszú lábán. Talán a mélyedések is sekélyebbek lettek bordái között. Álma is nyugodtabb lett.

Evett, aludt. Így múltak a hetek.

Őt mindenki etette, engem mindenki okított.

Értettem a leckét. Hat vagy kilenc hónapos koráig, ebben megoszlottak a vélemények, békén kell hagyni. Megzavarom, ha tanítani próbálom. Ártok vele. Addig nem képes semmit megtanulni.

Szentül fogadtam, szigorúan tartom magam az elméletekhez. Bár, tapasztalataim bizonyítják, jobb, ha szememnek hiszek, mint ha a fülemnek.

A kutya nőtt, erősödött. Közönye is oldódni látszott. Amikor már nem aludta át az egész napot, óvatosan ismerkedett. Velem is, a környezettel is. Bizalmatlanul, mindig készen arra, hogy megütik, továbbkergetik.

Barbárul esett neki az ételnek. Gyorsan jóllakik, ki tudja, mikor ehet legközelebb.

Kételkedni kezdtem az életkor és a tanulási készség összefüggésében. Nem kevés tapasztalatot gyűjtött élete néhány hónapja alatt. Fölemelt hangra, fölemelt kézre menekült. Nem tartalékolt, az ételt az utolsó morzsáig megette.

Barbár lett a neve. Véletlenül.

Többször figyelmeztettem, nem szükséges ilyen barbár módra habzsolni. Azon nem változtatott, de pár nap múlva fölfigyelt a barbár szóra. Ezt a nevet kapta.

Később valóban bohóckodott. Fenekét égnek meregette, fejét a cipőmre fektette, így maradt percekig. Máskor óvatosan kibontotta a cipőfűzőmet, a vendégekét sem kímélte. Eleinte így mutatta szeretetét, majd tűfogait kezekbe, lábakba mélyesztette. Nem akart fájdalmat okozni. Kedveskedett. A maga módján mondta el, szeret minket, jó volna itt maradni.

Tudtam, szeretetmegnyilvánulásainak nem lesz jó vége. De hittem, hinni akartam az elméletekben. Csak szép szóval, magyarázkodással próbálkoztam.

– Értem én – mondtam szelíden –, a valahol valamikor megfogalmazott szabályok szerint még hónapokig el kell tűrnöm egyre kevésbé elviselhető hülyeségeidet. Hiába a jó szándék, nem fog menni.

Nézett rám figyelmesen nagy, zöld szemével. Láttam, egyetlen szavamat sem érti. Mégis próbálkoztam tovább.

– Nem szívesen válnék meg tőled. Kezdelek megszokni, megkedvelni. Hiányozna kedveskedésed, bohóckodásod. Légy szíves mérsékeld magad. Mindkettőnk érdekében.

Fölébresztem a hiúságát, döntöttem. Az biztos segít.

– Gondold meg, te nemcsak közönséges talált kutya vagy. Jelző rendszer is lettél. Mondják, hallhattad te is, amíg neked hordják az ételhulladékot, még nem tartunk ott, hogy maguk emésszék el a barátaim. Most még csak igyekszünk, igaz, szorgosan igyekszünk oda. Lásd be, fontos a szereped, hozzá illően kell viselkedned.

Figyelt, hiába. Nem értette a szavakat.

Mi lenne – kérdeztem önmagamtól –, ha kis időre elfelejtenék minden tetszetős elméletet. Nem kétlem általánosságban az igazukat, de nem általánosságban élünk. Értem én, rendes körülmények között hónapok múlva szabad csak tanítani, addig fölösleges. De hol voltak Barbár életében rendes körülmények? Nem igaz, hogy ilyen fiatalon nem képes tanulni. Háromhónapos korára megtanulta, éhezni rossz, és annyi ételt szerzett, ki tudja, hogyan, amennyi életben tartotta. Átvészelt esőt, vihart, talán kergették, talán megdobálták. Álmában fölsír, menekül, rohan.

Nem jó ez így. Számoljam továbbra is a hónapokat, várjam, míg eléri azt a kort, amikor magától megjön az esze. Ha közben elfogy a türelmem, ráfázunk mind a ketten. Az ő élete rámehet a szabálybetartásra.

Hagyok fenébe minden teóriát – döntöttem. – Látnivaló, ez az értelmes állat azt próbálgatja, hol a határ, amíg kedveskedésnek induló mozdulatai az elviselhetőn belül maradnak. Ha nem jelzem, játéka mikor okoz már fájdalmat, honnan tudná? Folytatja, hiszi, lehet. Na szép. Elméletekből táplálkozó türelmem hiteti el vele, messze még a tűréshatár. Félrevezetem. A végén kidobom. Holott magam vagyok hibás. Választanom kell, vagy az oly meggyőző elméletektől búcsúzom, vagy a kutyámtól.

Barbár látta, töprengek, szerintem azt is tudta, róla van szó. Kedveskedni kezdett, szokása szerint. Amikor már éreztem tűfogait, de még nem fájt, kapott egy pofont. Azonnal. Szabályellenesen. Abbahagyta. Rám nézett. Pillanat alatt értette, a maga bőrén érezte, itt a határ, tovább nem mehet. Megjegyezte, életkora ellenére. Néhányszor még próbálkozott, tapogatódzott, jól tudja-e, hol kell megállnia. Percek múlva pontosan tudta.

Nem sérült a lelke, nem haragudott.

Hálás volt. Én is.

Többé nem számlálgattam a hónapokat, mikor érdemes tanítgatását elkezdeni. Villámgyorsan megtanult minden szükségeset. Nem cirkuszi mutatványokat. Az együtt élés törvényeit. Addig érvényesítheti szabad akaratát, amíg más jogát nem sérti. Megértette, itt maradhat, nincs mitől félnie.

Napok múlva fölhagyott az ételhabzsolással is. Kezdett úgy viselkedni, mint más kölyökkutya. Eldugta a csontját, bízott a holnapban.

Már a Barbár név sem illett rá. Berci lett. Ha megmérgesít, akkor Bertalan.

Okos kutya.

Már nemcsak pofonból, szóból is ért.

Olvasom az újságot, az újabbnál újabb rendeleteket. Berci feje a cipőmön nyugszik.

Mi ketten tudjuk, a maga bőrén érzi meg mindenki, meddig mehet. A saját érdekei veszélyeztetése nélkül.

Adósság

Régen, nagyon régen, tizenhat éves lány elmondta, nagy baj történt vele. Fiatal voltam. Lobbantam. Karomhoz nyúlt.

– Senki nem tehet róla, ha gazembernek született – mondta csöndesen.

Történetét soha senkinek, sem keserű perceimben, józanon, sem idétlen fecsegéseimben részegen nem mondtam el.

Vénülő fejemmel, talán egy hónapja, váratlan utcai találkozáson kártérítésről esett szó. Nagyot nyeltem.

Herstein Jenőnek hívták a férfit. Redőnykészítő kisiparos volt. A Kenyérmező utcában, alagsorban segédek, inasok dolgoztak neki. Korán kopaszodó, hájas ember. Szerette a nőket. Pénze volt, így szeretője számtalan.

Feleségét Nagy Ilonának hívták. Vidám természetű, erős, egészséges, minden hülyeségen nevető, csavaros eszű, kitűnő háziasszonynak ismertem hatéves korom óta. Férje kalandjai nem zavarták. Gusztustalan semmiembernek tartotta.

– Legalább engem békén hagy – nevetett. – Majdcsak megdöglik valakinek a combja közt. Keresek egy legényt, elvezetjük a boltot.

De félt az urától. Tartott tőle, megunja, kirúgja. Gondolt rá, megöli. Kék, hideg szemével nővérét, Nagy Júliát nézte, tanácsát kérte, miféle port keverjen ebédjébe. Nagy Júlia leintette. Biztosította húgát, lebukik, fölakasztják.

A Kenyérmező utcában laktak, háromszobás lakásban.

Az asszony, ha néha lába közé szorított egy legényt, másnap már a pokolba küldte.

A pénzt szerette. Annál jobban csak egyetlen fiát, Istvánt. Azt sem bánta, ha István pofozta őt.

De ez már a háború után történt.

A háború előtt Herstein Jenő Holló Jenőre változtatta nevét. Értelme nem volt, nem kerülte el a koncentrációs tábort.

Holló Istvánnal négy évig egy osztályba jártam.

Késő őszi délutánon ellopta apja autóját, két lányt ültettünk hátra. Jogosítványa nem volt. Kapkodott, taposta a gázt. Két kerékpározó fiút elütött, röpültek, mint a pingponglabdák a szélben. Ő továbbrobogott. A lányok zokogtak.

– Elröpültek – mondta Holló István. – Pofa be!

Csak apja garázsa előtt fékezett. Betoltuk az autót. Kezem, lábam remegett.

– És ha meghaltak? – kérdeztem.

– Nagyon valószínű – válaszolta.

Ütöttem őt. Gyáva fiú volt, csak kezét kapkodta védekezőn arca elé. Kiabált, fenyegetett. Száz pengőért hátba szúrat.

Másodszor a már említett lány, Zólyom Klára miatt vertem meg. Tizenhat éves, barna szemű, halk szavú, szerény lány volt. Minden vasárnap a Szegényház téri templomba járt misére.

Egy alkalommal megállított.

– Holló Istvánt megajándékoztam szüzességemmel. Ő tripperrel viszonozta.

Nem tudtam szólni.

– Orvoshoz jár. Azt tanácsolta, máskor gondolkozzam, mielőtt lehúzom a bugyimat.

– Gazember. Kitépem kezét-lábát.

Ekkor mondta csöndesen:

– Senki nem tehet róla, ha gazembernek születik.

Nem foglalkoztam lélektannal, genetikával. Megvertem Holló Istvánt. Orrán, száján jött a vér.

– Nem maradok adósod – ígérte.

Háború.

Beütött a mennykő. Hitler csapatai váratlanul megszállták Magyarországot. Egyre szigorúbb zsidótörvények. Katonai behívók, munkatábori behívók. Ki bevonult, ki szökdösött. A Józsefvárosból még nem deportáltak senkit.

Holló Jenőt miért gyömöszölték vagonba, robogtak vele koncentrációs táborba, miért őt hurcolták el egyedül a Kenyérmező utcai lakásból, ma sem tudom.

Később fölállították Pesten is a gettót. Nyilasok őrizték. A deportálás rendszeresen működött.

– Meg kell dögölnünk a Donnál hős katonaként, vagy hülye zsidóként haláltáborban. Fölösleges strapa az utazgatás, fejre állhatunk itthon is – magyaráztuk Braun Sándornak.

– Ha rájuk kerül a sor, a szüleimmel megyek – mondta.

Kenyérmező utcai lakásán megkerestük Holló Jenőné Nagy Ilonát. Braun Sándor kérte őt, szülei jegygyűrűjét, egy arany karperecet, nyakláncot, apja zsebóráját dugja el. Az asszony elvállalta. Sápadt volt, fia miatt aggódott.

– Nincs félzsidó, csak zsidó – mondta. – Hová bújtassam el? Talán szerencséje, hogy nincs körülmetélve.

– Talán. Ha igazoltatják, katonaszökevény.

Holló István falfehér volt. Rám nézett.

– Beszart a halott. Hitler tudja a dolgát.

Szöktünk. Hol hamis papírokkal bujkáltunk, hol nélkülük.

Kis idő múlva az Aréna úton, alkonyatkor, távoli fegyverropogásban, civil ruhában baktattunk Sárossy Jancsival. Tűnődtünk, hol a francban alszunk. Keresztes Nagy Béla bukkant elénk. Katonaruhában volt. Félig teli befőttesüvegben libamájat adott.

– Van egy veszett nyilas, Kubovszki tizedes. Kihozott a gettóból nyolc fiatal zsidót, a Körúton, kapu alatt tarkón lőtte őket. Tegnap beszéltem vele.

Hozzám fordult.

– Téged szeret. Keres mindenhol. Biztonságban akar tudni.

Fejemet törtem. Kubovszki nevű embert nem ismertem.

Már besötétedett. Holló Jenőné Kenyérmező utcai lakásán aludtunk. Nem tudta, fia merre van. Kérdeztem, ismer-e vajon egy Kubovszki nevű nyilas tizedest.

Rám bámult.

– Hírét nem hallottam. Reggel ötkor takarodjatok.

A háború végéig kísért ez a név. Bármerre jártam, mondták, Kubovszki tizedes keres.

A németek már Budán harcoltak, amikor újra a Kenyérmező utcai lakásba toppantam. Holló Jenőné csupasz, nagy keblét jól megtermett orosz tiszt tapogatta, az asszony meg fátyolos szemmel a tiszt fütyijét.

– Menj a fenébe! A fiam eltűnt.

Az utcán fejemet csóváltam. Nem a gyönyörű jelenet miatt. Ismertem az asszony majomszeretetét fia iránt.

Valami nem stimmelt.

Braun Sándor szülők nélkül, viszonylag hamar hazaérkezett. Néhány nap múltán velem jött a Kenyérmező utcába.

– Itt nyilasok, oroszok fosztogattak. Elzabráltak mindent – mondta az asszony.

– István?

– Nyoma veszett.

Aznap éjjel vagy hatan mentünk vissza. Istvánt ágyban találtuk. Nem tudott az ékszerekről.

A fiúk kegyetlenül ütötték, rúgták. Valaki azt mondta, bűzlik itt minden. Vigyük át a Kürt utcai rendőrségre.

Az anyja kiment a szobából. Egy idő múlva négyszögletes, nagyméretű elemlámpával jött vissza. Kinyitotta. Braun Sanyinak odaadta az ékszereket.

Szovjet katonák szedték össze az embereket. Egy alkalommal a Nemzeti Színház előtt orosz katona kiáltott rám.

– Burzsuj!

Géppisztolyával mutatta, üljek a földre. Ültek ott már százan.

Megszöktem.

A fiúk is unták ezt a játékot. Elfutottunk Párizsig. Ötven elején hazajöttem, ötvenegyben újra lepattantam. Kurva ügyes voltam. Kistarcsára vittek.

Szabadlábon mulatságos életem volt. Télen, nyáron cipőm is.

Holló Jenő hazajött. Valahol vidéken házat vettek, elköltöztek az asszonnyal, fiával, Istvánnal.

Ötvenhatban nem volt kedvem kirándulni. A fiúk, gyerekkori haverok, alig néhány kivétellel, világgá rohantak.

Zólyom Klárával, kit tizenhat évesen Holló István tripperrel ajándékozott meg, találkoztam. Mesélte, Holló Jenő meghalt, az asszony a fiával Pestre költözött. Gazdagok. István időnként veri az anyját. Miért, nem tudja. Az asszony iszik. Olyankor megállíthatatlanul beszél.

Nincs egy hónapja, Keresztes Nagy Béla csöngetett ajtómon. Amerikából látogatott haza. Öleltük egymást. Hajnaltájt elmondta, elgondolni nem tudom, Holló István milyen vagyonos. Háromszintes, pazarul berendezett villában lakik Pasaréten, húszméteres úszómedencével. Tizennégy butikja van. Nevetett.

– Téged még mindig úgy utál, mint az idegen szart.

A napokban délelőtt ritka szép luxusautó állt meg a járdaszélen. Kopasz, kövér ember vezette. A leeresztett ablakon át a nevemen szólított. Bámultam.

Alig ismertem meg Holló Istvánt.

– Kubovszki tizedes vagyok – mutatkozott be.

– Agyonlőttél nyolc embert.

– Sokkal többet. Téged is kerestelek. Megúsztad. Bár csóró voltál akkor is. Fillért sem kerestem volna rajtad.

Cigarettára gyújtott.

– Értelmes embernek hasznos a háború. Még egy butikot nyitok Újpesten.

Nem tudtam szólni.

– Apámat deportálták. Kártérítést kérek mindenért.

Nevetett.

– Az apámért, a műhelyért, a vidéki házunkért. Neked még adósod vagyok. Küldök száz forintot.

Elrobogott. Vigyorogva.

Gömbvillám

Nem nagy eset, ami velem megesett. Csupán annyi, amikor az áramszolgáltatás, nem külső, hálózati hiba miatt megszűnt a lakásomban, remek ötletem támadt.

Villanyszerelőt hívtam.

Nem tudtam, hogy ilyen komoly, több mint kétórás, gondosan, sok ésszel, tündérujjakkal elvégzett műtét tanúja leszek.

Ketten érkeztek. Autóval. Fehér köpenyben. Nagy, fekete, fémcsatos bőrtáskával, melyet csodálatos, fényes, különféle szerszámokkal, árammérő műszerekkel, speciális ollókkal, nejlonzacskókba bújtatott szigetelőszalagokkal pakoltak meg.

Az operáció előtt a főnök, harminc év körüli, alacsony, göndör hajú, szemüveges, csúnya, gondterhelt arcú férfi, kezet nyújtott, bemutatkozott.

Bizony mondom, mert így igaz, Schreklich Hermann-nak hívták. Ilyent nem lehet kitalálni.

Asszisztense nyurga, talán húszesztendős fiú, udvariasan biccentett.

A főnök bánatosan nézett rám.

– Szóval, uram, komplikáció adódott.

– Este volt áram. Reggelre elfogyott.

– Hajszárítót használt?

– Öt napja.

– Televíziója nem pukkant?

– Bársonyos hangon figyelmeztetett, nevetni egészség. Hordjak zsebemben óvógumit.

– Akkor megvizsgáljuk. Megkeressük, mitől beteg a beteg. Azért vagyunk, azért jöttünk.

Az előszobában föllépegetett alumínium létrámon.

– Kollégám, a tizenhetest és a hármast kérem.

A fiú adogatta a szerszámokat.

Ő alaposan megvizsgált mindent, a kerek lyukból kilógó drótokat is, majd visszatolta a bakelitdobozt.

– Menjünk tovább, kollégám. Nem itt beteg a beteg.

Minden konnektoromat, villanykapcsolómat leszerelt, megvizsgált, visszarakott. A fürdőszobában a két tejüveges lámpát is.

– Kollégám, a kettest, ötöst, kilencest.

A mosógépet baszkurálta. A konyhában megakadt szeme a grillsütőn. Szétszedte, összerakta.

– Kollégám, húzzuk el a hűtőszekrényt.

A falat kopogtatta.

– A másik oldalon van konnektor?

– Igen – mondtam. – Villanykapcsoló is.

– Ahá! Hát igen! Elkaplak, nyavalyás!

Dolgozott.

Átvéste a falat. Műszerrel mért. Leguggolt. Gondolkodott.

– Éjszaka volt vihar?

– Igen.

Előszobám ajtajához ment. A kilincset nézte.

– Gömbvillám – mondta boldogan.

Asszisztenséhez fordult.

– Rakja el, kérem, a műszereket. Vigye ki az autóba.

Kezet mosott a fürdőszobámban. Tiszta törülközőt adtam. Kérdeztem, most mi a nyavalyát csináljak. Valamit mondott az elektrodinamikáról.

Egyikünk sem értette.

Majd közölte, ajtóm előtt is föl kell bontani a betont. Talán kábelek húzódnak valahol. A falakat, plafont is vésni kell. A gömbvillám kóborlása kiszámíthatatlan.

Bánatos hangján háromezerötszáz forint munkadíjat kért.

– Szarban vagyok – mondtam.

Kifizettem.

Ködfátyolos szemmel bámult rám.

– Én is. Nyakig. Megcsal a feleségem.

– Csinos?

– Arra nincs szó. Tizenkilenc éves. Mindenki csodálja.

Néztem Schreklich Hermannt.

– Miért csalná meg?

– Hajnalban jár haza a diszkóból. Talán beszélne vele.

– Hűtőszekrényem pihen. Televízióm alszik. Gyertyafénynél csupa bolondság jut eszembe.

Később szomszédom villanyszerelőt küldött. Farmerruhás, fiatal férfit, Kovács Zsoltot. Előszobámban föllépett alumínium létrámon.

Tíz percig bütykölt.

– Főzzön egy jó kávét! – kérte.

Nevetett. Jó kedélyű fickó volt.

Száz forintot kért.

Kávé mellett elmondta, két hete nyitott tenyérrel, keményen pofozza a feleségét.

– Csoda szívós. Eddig hat krapekot ismert el. Ha nem unom meg, hónap végéig még a pofámba röhög tizet.

– Mire jó?

– Beírom őket a noteszomba.

– Beadja a válókeresetet?

Ámult.

– Ember, miről beszél? Ilyen asszonytól elválni? Mancika vagy Pannika az első pofontól kidől. De az én feleségemet halálomig üthetem.

– Szereti őt?

– Egy asszonyt, aki mellett nem lehet unatkozni? Hát hogy a francba ne?

– Mit tud a gömbvillámról? – kérdeztem a fiút.

– Köszönés nélkül jön. Tesz, amit akar. Megfejthetetlen.

Az ajtóban még annyit mondott:

– Csak az dühít, zsibbad a tenyerem.

Nos, a kéményseprővel, Sándor Bélával jártam a legrosszabbul.

Enyhe sörszaggal érkezett. Három vödörnyi kormot kiszedett a kéménylyukból, utána rendet csinált.

Izmos, jó alakú, szőke fiatalember volt.

Fekete sapkáját levette, megkért, üljünk ki az erkélyre. Tíz üveg sörért elmondja életét.

Mondtam, láda sört adok, de nem érdekel felesége csalafintasága.

– Miféle sorsom van? – kérdeztem. – Minden megcsalt férj hozzám jön.

– Engem nem csaltak meg. Kirúgtak.

– Menjen templomba. Mondjon hálaimát.

Forgatta kezében sapkáját.

– Tudja, kibe szerelmes? Púpos törpébe. Ha egy ujjal mellbe bököm, kifingik.

– Ne sírjon. Fiatal. Stramm. Talál másik asszonyt.

– Nem. Ilyen szép termetűt, hosszú combút, csiborszeműt soha.

Kék szeméből folyt a könny.

– A nők hazudnak?

– Nem – mondtam. – Képtelenek rá.

– Az enyém sem hazudik. Bementem hozzá a kórházba, megmondta, haláláig szerelmes a betegeket tologató emberbe.

– Kórházban csacsiságokat beszélnek az asszonyok. Nem szabad komolyan venni.

– Két nap múlva hazavittem. Délután ott ült a púpos az ágya szélén. Csókolóztak. Az asszony rám kiáltott. Égjen le a pofámról a bőr! Micsoda dolog leskelődni!

Most már zokogott.

Elmondta, télen csúszott háztetőkön, jeges deszkákon járkál. Minden hónapban húszezer forintot tett le az asztalára. Naponta rendesen megkefélte a feleségét. Még mi az Istent tehet?

– Én hivő ember vagyok. Hát mit mond a hetedik parancsolat? Ne paráználkodj!

Az ajtóban rám nézett. Megnyugtattam.

– A maga felesége nem csalt. Talpig tisztességes.

Megszorította kezemet.

– Ugye kirúgja a törpét?

– Lába sem éri a földet.

Tegnap gazdag vállalkozó, százkilós, hetvenéves ember, Balogh István csöngetett ajtómon.

– Zokog a feleségem – ordított. – Rágalmazzák, a vízvezetékszerelő szeretője!

– Kizárt dolog! – ordítottam. – Menjenek a francba!

– És én most mit tegyek? – kérdezte Balogh István. – Válópörnél cirka húszmilliót veszítek.

Ezek után ügyvéddel beszéltem.

– Fölösleges elcserélnie a lakást. Nem old meg semmit.

– Akkor mit tegyek? – kérdeztem.

– Szedjen Seduxent – tanácsolta. – Én is azt teszem. Most válok a feleségemtől.

Rántotta kedden

Kórházban feküdtem, hatágyas szobában. Ha jól emlékszem, ötödik gyomorvérzésemmel. Infúziót kaptam, tablettákat és jó tanácsot, szerezzek valahonnan a nagyvilágból Tagametet.

Egy hét múlva szűnni kezdtek fájdalmaim.

A másik öt ágyban rákbetegek feküdtek. Csak egyikük tudta baját, a mellettem fekvő tűzoltótiszt.

Időnként párnájába dugta fejét, hangtalanul sírt. Egyébként keresztrejtvényt fejtett. Az orvosokat megkérte, feleségének hazudjanak. Arra a rövid időre, ami még hátravan, miért zokogjon. Ne izgassa fölöslegesen két fiát.

Puhán havazott.

Vizit előtt, vizit után gyakran ültem ágya szélén. Egy alkalommal, már nem tudom, miféle hülyeségekről beszéltünk, nevetett.

– Jöjjön el a temetésemre. Talán nevet majd a feleségem.

Aznap meghalt.

Helyére, mentők hozták, ötven év körüli, testes, sűrű hajú rendőr ezredes került. Nagy hangon beszélt, öblögette minden szavát. Az ápolónők kérték, legyen tekintettel a betegekre, de ő rendületlenül fenyegetődzött.

– Ha innen kikerülök, utcán, villamoson minden hosszú hajú fiút agyonverek. A rendőrség borbélyával kopaszra nyíratom őket. Ilyen fordulatra még egyetlen forradalmár nem gondolt.

– Talán Trockij – ellenkeztem.

– Bebel sem.

– Szép dolog német szociáldemokrata politikusra hivatkozni.

– Bebel író. Szovjet író.

– Babel.

– A torony. Bebel.

– Babel.

– Olyan nincs.

– Mert fölakasztották.

– Kik akasztották?

– A soltvadkerti leánylíceum tanulói.

Éjszaka kipottyant két protézise. Tilos volt mozognia. Fölébresztett.

– Baj történt. Szóljon az éjszakás nővérnek.

Szóltam.

– Ica, Bebelnek minden foga a töke alatt. Keresd meg, tedd a szájába. Ha megmosod, megöllek.

Ica figyelmeztetett, vigyázzak. Kórházat renoválnak, átmenetileg komoly beosztású betegeket hoznak ide. Fogjam a pofám.

Haza akartam menni, de az osztályvezető főorvos, Kókásy István nem engedett.

Cukorbeteg-specialista volt, magas, csöndes belgyógyász. Két hét türelmet kért. Elismerte, Budapest legelhanyagoltabb osztályára kerültem. Ragad a kosztól. De minden gyógyszerrel el vannak látva. És az orvosok kitűnőek.

– Sokat beszélsz, panaszkodnak rád – mondta. – És ne cigarettázz.

– Egyetlen klozett van húszezer embernek. Állva szarok. Ott tartok népgyűlést. Szabadnép-félórát.

Hallgatott valameddig.

– Van itt egy fiú. Tizennyolc éves. Azt hittük, rövid időn belül lábcéduláját írják. Ő is tudta. Nevet. Bolondozik. Most váratlanul javulnak az eredményei.

– Rák?

– Cukorbeteg. Szülei orvosok. Pataky Attilának hívják. Icáéktól hallotta, mindenki bánatára, itt vagy. Meg akar ismerni.

– Lakosztályomban vendégül látom.

Este jól szórakoztunk. Százados elvtársnak neveztem ágyszomszédomat. Ő kikérte magának.

– Nem százados. Ezredes vagyok – ordította.

– Ha jól viselkedik, százados elvtárs, tavaszra kinevezem. Bebel elvtárs tiszteleg majd.

Ő ordított, a rákbetegek röhögtek.

Ica fehér nadrágban, fehér köpenyben bejött. Nekem támadt. Én követeltem, hozzanak oxigénpalackot, kapcsolják a százados elvtárs szájára. Hangérzékeny beteg vagyok.

Ica kijelentette, elfáradt tőlem. Salgótarjánba megy, bányásznak, csillésnek, de előbb fölébreszti az ügyeletes orvost, leukoplaszttal leragasztják számat. És a derekamat eltörik. Reggel utcára dobnak. Fontos, mert akkor a haldoklók is meggyógyulnak.

– Hová jutottunk, Horváth Ilona! – jajdultam föl. – Reggel éhségsztrájkba kezdek.

Reggel más baj történt.

Pataky Attila köpenyben, pizsamában kórtermünkbe lépett. Engem keresett. Bemutatkoztunk. Magas volt, sovány, ritka szép arcú, világító, zöld szemmel, vállig érő, szőke hajjal.

A rendőr ezredes döbbenten bámulta.

– Maga hímringyó, szabadlábon van? Azonnal küldjenek borbélyért!

Attila hozzám fordult.

– Egy székely sündisznót lát, tűnődik: ez vagy valami, vagy mén valahova. – Az ezredeshez fordult. – Ha nem valami, hová mén?

Nem volt maradásom ez után a kórteremben. Már az én hajam is hosszúnak ítéltetett.

Attilával csavarogtunk, üldögéltünk, cigarettáztunk a homályos folyosón éjszakánként is. Az orvosok, ápolónők békén hagytak. Attila humoros történeteket mesélt, kedves, bolondos diákcsínyeket. Színesen mondta mondókáját. Nevettünk. Néha bágyadt lett, két zöld szeme homályos, szavai akadoztak.

Ijedten néztem.

– Van még idő – próbált mosolyogni. – Várhat kóma, infarktus. Azután a piramis, rejtett sírkamra. Kutyámat nem viszem, macskám nincs.

Karon fogtam, a nővérszobába kísértem. Inzulint kapott.

– Vali, feleségül veszlek – mondta a fiatal ápolónőnek. – A neved miatt. Valériána mellett lehet pihenni.

– Eredj az ágyba – kiabálta Vali –, vagy hozzád vágom az ágytálat.

– Nagy esküvőt csapunk. Menyasszonytáncon háromszázezret keresünk.

Attila karcsú nyakán vékony aranylánc, apró aranykereszt. A fiú szájához emelte, megcsókolta.

– Ez lesz a nászajándékom. Örülj, evezünk a Dunán, hatvanévesen sétabottal sétálunk. Ha elfáradsz, pattogatott kukoricát veszek neked.

– Disznósajtot – mondta Vali. – És most takarodj! Négy szobából csöngetnek.

Az ügyeletes orvos, magas, jóképű férfi, szólt Horváth Icának, vigye Attilát ágyba, mielőtt hátára veszi a fiatalurat.

Attila bólintott.

– Zeneszóval. Vagy birkózunk.

Az orvos bekapcsolta a nővérek magnóját.

– Óhajt még valamit a vőlegény?

– Gyere, menyasszony. Dúdolj altatódalt!

Valéria elvezette őt.

Kérdeztem az orvost, most, hogy szépen javul, mennyi ideje van Attilának. Azt felelte, nekem is takarodó. Ne tartsam föl a lányokat. És hosszú lábán elvágtatott.

Öregasszony csoszogott be, bokáig érő hálóingben. Panaszolta, kicsúszott a katéter.

– Hatodszor csúszik ki – ordított Horváth Ica. – Mama, Isten az embert úgy teremtette, hogy keze a pisálóig ér.

Attila néhány napig ágyban maradt.

– Mindenki engem sajnál – mosolygott bágyadtan. – Fárasztó vigasztalni őket. Mondtam Icunak, este táncolunk.

Táncolt.

Kettesben üldögéltünk, cigarettáztunk, egyiptológiáról beszélgettünk.

Egy beteg lány, talán tizenhat éves, köszönés nélkül mellénk telepedett. Szája nem állt be. Motocrossversenyzőbe szerelmes, panaszolta, halálosan, de a fiú fütyül rá.

– Ha nem látogat meg, beszélhet nekem bárki, öngyilkos leszek.

Attila homloka verítékes volt.

– Ne várj! Cselekedj! Ötven Dorlotin! Két pohár víz! Takarodj!

Néztem Attilát.

– Nem vagy jól?

Fölállt. Mosolygott.

– Menjünk a lányokhoz. Tanítanak, hogyan adjam be magamnak az inzulint, ha hazajutok.

A nővérszobában az asztalra ült. Én székre. A nővérek szaladgáltak ágytállal, kacsával. Horváth Ica kiabált.

– Pont ti hiányoztatok a süket dumátokkal!

– Hat tojásból süss nekünk rántottát – javasolta Attila.

– Ha segítesz két beöntést adni, vért venni, tíz üveg vizeletet címkézni – kiabált Ica. – Jövő hét kedden sütök neked.

Attila Valériához fordult.

– Benned bízom. Menyasszonyom vagy.

– Érvénytelen – mondta Valéria. – Csak a menyasszonytánc pénze érdekel, nem én.

Belépett az ügyeletes orvosnő.

Fiatal. Erélyes. Alacsony. Páratlanul csúnya. Orra alatt szőrszálak. Salamonics Sarolta a neve.

– Mit keresnek itt betegek? – ripakodott a nővérekre.

– Takarodó – mondta Horváth Ica. – Szaporán!

Attila nem vette le zöld szemét az orvosnőről.

– Maga tud szalonnás rántottát sütni?

Salamonics Sarolta megvadult.

– Ez kórház! Nem játszótér! Gyerünk, vagy intézkedem!

– Rendőrt hív? – kérdeztem. – Az én szobámban alszik egy. Szigorú.

Valamelyik szobából csöngettek. Horváth Ica kirohant.

A harmadik ápolónő, komoly, csöndes asszony, Oláh Juli, halkan kérlelte az orvosnőt.

– Csacsiság veszekedni. Ez a két beteg hülyéskedik. Nem zavarják a munkát.

– Hívják ide azonnal Bélát!

Béla beteg- és hullaszállító volt.

Odajött félálomban, bambán bámult. Dőlt belőle a pálinkaszag.

– Morál inszanitéc – mondta Attila. – Megitta a spirituszt.

– Nana – motyogta Béla. A falnak dőlt. – Nana.

Ekkor szabadult el a pokol.

Attila csöndes szóval szerelmet vallott az orvosnőnek. Oly szépen, hozzá hasonlót többé nem hallottam. Lelépett az asztalról, mint régi lovagok, meghajolt.

Táncra kérte.

– Maga ütődött bohóc! – kiabált az orvosnő. – Nem vagyok köteles!

– Csak egy tangóra kérem. Búcsúzóul, mielőtt hazamegyek.

– Maradjon veszteg! Maga nem megy sehova! Gyógyíthatatlan!

Attila szelíden mosolygott.

– Akkor halálos tangóra. Emlékemre majd levágatja a bajuszát.

Átkarolta az orvosnőt. Dúdolt. Lassan forgatta.

Reggel mély kómába esett.

Infarktus vitte el.

Telefonon taxit kértem. Fölöltöztem. Csomagoltam.

– Mi van a hosszú hajú alakkal? – kérdezte az ezredes.

– Jól van – válaszoltam. – Boldog. Elutazott.

Horváth Ica sírt. Lekísért. A taxi ablakán még bekiáltott.

– Kedden hat tojásból rántotta! Ne feledd!

Köszönöm, pajtás

Nyugodt lélekkel úgy is kezdhetném, ne mosolyogjon senki, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelmes szabólegény, egy szerelmes szegény leány, Debrecenben. Templomban, szerelmesen, örök hűséget esküdtek egymásnak. Mindketten megcsókolták a pap kezében a keresztet.

Telt-múlt a hónap, esztendő, ők megható szerelem bűvöletében, fénylő szemmel élték házasságuk szerelemtől megszentelt minden pillanatát. Árnyalatnyi hazugság, alattomos szemvillanás, egyetlen, véletlenül elejtett, fals hang nélkül.

Elmondhatom, egyszer volt, hol nem volt, oly szép volt, hogy igaz sem volt talán.

Fanyalgunk a romantikus irományokon. Szerelemről mondhatjuk, minden csoda három napig tart. A többi mese, mese, meskete.

E történet igaz.

Sok víz folyt le azóta a Szajnán. Nem tudom, élnek-e még. Szerettem őket, hittem bennük. Hittem, néha igaz a mese.

Talán érthető. Az az idő volt a fiatalságunk.

A gyönyörű, átkozott Párizsban szemét idegenként kínlódtam. Csodáltam a gall kakasokat, meg hogy az utcaseprő is franciául beszélt.

Ott ismertem meg e szerelmes házaspárt.

Előbb a férfit, a szorgalmas, szép lelkű, vasárnaponként fákról, tavaszról, madárdalról butácska verseket írogató, derék embert, akit tisztességes nevén Kutas Sándornak, becenevén Gólemnak hívtak, mert azt mondták róla, lepkeszárny libbenése falhoz vágja.

Feleségét, leánynevén Krajcáros Klárát, ő mutatta be. Mielőtt világgá futott férjével, jegyszedő volt egy debreceni moziban.

Néha, vasárnaponként, náluk ebédeltem. Köszöntem, dicsértem a valóban kitűnő levest, húst, főzeléket.

– Legközelebb káposztás cvekedlit csinálok – ígérte Klára. – Mondtad, annál jobbat még nem találtak ki.

– Hol tanultál főzni? Mindenfélét, finomat? – kérdeztem.

Csodálkozott.

– Három nővérem, húgom is így főz. Apánk csak lányokat tudott gyártani. Mindegyik ugyanolyan jó háziasszony, mint én.

– Te nem akarsz gyereket?

Szeme fölragyogott.

– Fiúkat, lányokat. Amerikában vagy Ausztráliában. Talán Kanadában. Ahol nem érnek utol az oroszok.

Néztem törékeny alakját, koszorúba font szőke haját, sápadt, szép arcát. Karcsú nyakán a színes gyöngysort.

– Bántottak?

Nem válaszolt. Leszedte az asztalt. Kiment a tenyérnyi konyhába kávét főzni.

– Apját félholtra rugdalták. Anyját, testvéreit megerőszakolták. Ő a keresztszüleinél volt – mondta csöndesen Gólem, a férje. – Álmában még most is gyakran fölsikolt.

Krajcáros Klára gőzölgő kávét hozott, tiszta hamutálat. Férjével cigarettára gyújtottunk. Az asszony puszit adott Gólemnak, majd kerek, világoskék szemével rám nézett.

– Te miért jöttél el?

– Unatkoztam. Már nem potyogtak bombák. A ruszkik ötször elkaptak, ötször megszöktem. Egyszerűen nem bírtam elviselni a dögunalmat.

– Miért nem házasodsz meg?

– Minek?

– Jó így egyedül?

– Van lány Párizsban.

– Este nem vár senki.

Nevettem.

– Véletlenül délben hazamegyek, ketten vannak ágyamban. Feleségem fázós, hasát férfival takarja.

Krajcáros Klára fülig pirult.

– Nem kapcarongyokról beszélek. Becsületes asszonyról.

Alig egy hét múlva tudtam meg, jó ideje viszonya van egy szarházi pesti orvossal, Nagy Mártonnal.

A józsefvárosi fiúk otthon pulykatojásnak hívták, mert pofáján megszámlálhatatlan szeplő volt. Párizsban is ez lett a ragadványneve. Diplomáját nem nosztrifikálták. A fiúk azt mondták, titokban praktizál. Nemi beteg magyar srácokat injekcióz, tüdőgyulladást, tyúkszemet, mindent gyógyít. Délután, este, néha éjszaka is.

Délelőttönként Krajcáros Klárát ápolgatja.

Agyam fölforrt.

– Beszélek az asszonnyal – mondtam.

– Letagad mindent. Férjét rád vadítja.

– Megverem a pulykatojást. Gólem helyett.

– Nem jutsz vele semmire, hacsak nem rúgod szét a tökét.

Ez elgondolkodtatott.

– Bokáig ér a lelked – jelentették ki a fiúk. – Ne foglalkozz velük. Van itt az utcában egy spanyol lány. Hatalmas a csöcse. Kapd el egy fordulóra.

– Emberek vagytok? Dolgozik, mint az állat, és kiröhögitek.

– Talán sírjunk? Kedves felesége neki is ad kincséből. Becsukja a szemét, mondja a kisegyszeregyet.

Ordítottam.

– Mocsok dolog! Minden mozdulattal, szemvillanással hazudni! A boldogtalan Gólem görnyed a varrógépnél! Szeme vakul! Vasárnap virágot vesz, mosolyog, és ő a Jani bohóc!

– Az bizony! Jani bohóc! Ezen nem változtat semmi! Te a legkevésbé! Majd ha a te feleségedet tömik, az a te dolgod lesz. Akkor vedd elő a késedet.

– Igaz – mondtam.

– De asszonyért ülni baromság – magyarázták. – Pofán köpni, seggbe rúgni, elköszönni. Úriember nem tehet mást.

– Így van – mondtam. – Szarok az egészre.

Nem így történt.

Kutas Sándorral Párizs peremén, férfiszabó üzemben dolgoztam. A tulajdonost monsieur Bemnek hívták. Kedvelt kettőnket, mert a franciák nyolc óra munka után hazamentek. Mi robotoltunk éjszakáig. Fáradtan rohantunk, hogy az utolsó metrót elérjük.

Gólem apró lámpa fényében görnyedt a motoros varrógépnél.

– Vasárnap káposztás cvekedlire vár a feleségem – mondta. – Vendégünk lesz egy pesti orvos is, Nagy Márton. Szerény, becsületes ember.

– Örülök. Ebéd után megszámolom a szeplőit. Kedvelem, ha az ablak alá szarnak, és bekopognak papírért.

Letettem a dögnehéz, ötkilós vasalót, fáradt ujjaimat mozgattam. Majd higgadtan elmondtam mindent.

Kutas Sándor büdös szót nem szólt. Fejét csóválta. Éjféltájt rohantunk a metróhoz.

Másnap délelőtt monsieur Bem elengedte őt fél órára.

Nem tudom, hogy kell szebben mondani. Maradjunk annyiban, feleségét a pulykatojás úgy kefélte, hogy dübörgött az ágy. Gólem klasszul melózta végig a napot, arca sem rezdült. Csak éjszaka, amikor ketten maradtunk, akkor mondta:

– Köszönöm, pajtás.

Felöltőket vasaltam. Karom, vállam fájt.

– Ha pornómoziban láttam ilyent, nevettem meztelenségükön – folytatta. – Hol született tisztességes nő?

– A Rue de Charonne-ban van egy spanyol lány. Hatalmas csöcsökkel.

– Tisztességes?

Bólintottam.

– Pénzért dolgozik. Nem főz káposztás cvekedlit. Nem kell feleségül venni.

Szűk szemmel mosolygott. A padlóra köpött.

– Amíg másnak felesége van, elmebajos, aki házasodik.

Vasárnap találkoztam Kutas Sándorral az utcán. Karon fogva sétált feleségével, Krajcáros Klárával.

Nem fogadták köszönésemet.

Másnap másik munkahelyet kerestem.

Legenda

Színdarabbal kínlódom. Csodát keresek, három felvonásban.

Mesében, színházban születhet csoda.

Ha befejezem, végre, több mint negyed évszázad után, megírom Selyem Sándor lakatos, gyógyíthatatlan alkoholista vacak történetét.

De miért?

Hiába itta szelídre magát, senki nem szerette. Senkit nem szeretett. Kivéve özvegy, analfabéta, fejkendős anyját.

Pocsolyarészegen hazament, mély hangján összefüggéstelen szavakat dörmögött. Ügyetlenül levetkőzött, ágyára dőlt. Anyja betakarta őt. Hajnalig horkolt.

Másnap elölről kezdődött minden.

Többször volt elvonókúrán.

– Csak csoda segíthet rajta – mondták orvosai. – De csoda nincs.

Középtermetű, igen izmos, becsületes fickó volt. Páratlanul gyáva.

Tigris nevét ajándékozták neki.

Ennyi.

Ennyiről ennyit lehet írni. Mondattal sem többet?

Most, hogy Selyem Sándor drámám befejezése elé tolakodott, szent meggyőződésem, akkor csodával találkoztam.

Néhány napja józsefvárosi cimborám csöndes feleségével meglátogatott. Nyugdíjasok. Alkonyodott. Nyitott ablaknál hallgattunk rigókat. Apró füttyentésekkel kívántak egymásnak jó éjszakát.

Háborúról beszélgettünk, Párizsról. Halottainkról. Eltűnt fiatalságunkról. A Térről. Verekedésekről.

Neveket sorjáztunk.

– Gondoltad volna, hogy Selyem Sándor betörő lesz? – kérdezte cimborám.

– Soha nem lett betörő.

– De bizony. Napokig verték, nem vitte el a balhét.

– Legenda. Betörő? Részegen?

– Színjózanul. Sorozatban betört. Hosszú időn át.

– Nem ivott?

– Kortyot sem. És józanul nem félt. Hangosan nevetett.

Fejemet ráztam.

– Így születnek legendák. Feleségednek kórházba virágot vitt.

– Még részegen. Kavicsrészegen.

Mosolygott.

– Te történeteket találsz ki. Selyem Sándor bűnözése, józansága, jóízű nevetése eleven, igaz csoda.

Késő éjszakáig róla beszélgettünk.

– Írj, amit akarsz. De ha valódi csodával találkozol, legalább figyelj oda.

Selyem Sándor mikor kezdett keményen inni, nem tudom. Amikor Párizsból hazajöttem, már gyógyíthatatlan alkoholista volt. Ő is tudta.

Meglátogattam a kórházban.

– Temető előtt koldulok majd pohár borért – jelentette ki. – Kanálisban végzem. Szarok mindenkire. Anyámat sajnálom.

Vastag hangján nevetett.

– Tanítsd meg olvasni. Ne unatkozzon.

Egyre mélyebbre csúszott. Időnként, ilyenkor keze remegett, száz forintot kért. A fiúk kijelentették, ha éhes, fizetnek egy szendvicset. Italra nem adnak pénzt.

– Ne tarhálj! Lopjál! Lakatos vagy, Tigris! Bontsál páncélszekrényt!

Én adtam egy százast. Sarkon fordult. Elment.

A fiúk mindig összedobtak pénzt, én vittem el az anyjának. Mindenféle hülyeséget kitaláltam, honnan van. Vagy elhitte, vagy nem. Konyhaasztal fiókjába tette.

Ősszel újra kórházban látogattam meg Selyem Sándort. Apró malacszeme fénytelen volt.

Odahaza ordított éjszakánként. Padlón hentergett. A szomszédok mentőt hívtak, ők vitték be.

A fiúk közül csak én kerestem meg. Beszéltem, ami eszembe jutott.

Ő ült egy széken, szánalmas kórházi pizsamájában. Árva szót sem szólt. Később cigarettát kért. Majd kijelentette:

– Törpék támadnak rám. Ágyam alól bújnak elő. Mezítelenek. Karjuk zöld. Arcuk lila. Ordítanak. Röhögnek. Meg akarnak ölni.

Kérdeztem kezelőorvosát.

– Később patkányok, rovarok, kígyók, csúszómászók támadnak rá. Sikoltozni fog.

– Iszonyú pokol.

– Az.

– Pszichiáter? Pszichológus?

Tagadóan ingatta fejét.

– Mit lehet segíteni?

Fáradtan, közönyös hangon válaszolt.

– Semmit. Irreverzibilis folyamat. Többé nem ura akaratának.

Nyomorultul éreztem magam.

– Rokona?

– Barátom. Hároméves korunk óta. Hangos szótól megriadt. Elfutott. Sokat verekedtem miatta.

Mindketten hallgatunk egy percig.

– Ne pocsékoljon rá időt. Sematikus történet. Szakíróknak való.

– Őrültek háza?

Elköszönt.

A fiúk úgy vélték, egyetlen megoldás, ha meghal.

– Sajnos, bivalyerős a szervezete. Talán, ha jobb percében öngyilkos lenne. Temetőben, föld alatt nem kell neki sör, bor, pálinka. Nem támadhat rá zöld, lila, ordító, röhögő törpehad.

Nem lett öngyilkos.

Ivott. Józsefvárosi kocsmákban ismerős vendégek fizettek neki könyörületből pálinkát. Koszos volt, ápolatlan.

Röhögtek rajta.

– Köszönd meg, Tigris! – kiabálták. – Vagy igyál pocsolyából!

És ő bamba vigyorral megköszönte.

– Köszönöm, emberek, köszönöm, jó emberek – mondogatta.

Amikor fejkendős, analfabéta anyja meghalt, a Korányi kórházban volt.

Bementem hozzá.

Földhöz rögzített asztalnál, földhöz rögzített padokon kataton betegek között ült.

– Meghalt anyád. Kivigyelek a temetésére?

Malacszemével bámult.

– Folyton hányok. Bor, gyógyszer, hányás.

Orvosa vállat vont.

– Viheti, ahová akarja. Oly mindegy. Ha anyja koporsóján dobol a föld, nem tudja, hol van. Tíz nap múlva visszahozzák.

Tíz nap múlva, év múltán, sokáig nem vitték vissza.

És csak vizet ivott.

Szemére visszaköltözött a fény, szájára egészséges nevetés. És dolgozott. Sokat. Fáradhatatlanul. Boldogan.

Ekkor gondolták, betörő lett.

A csöndes, mosolygós, szerény, huszonhárom éves, soványka lányt, kit csodatevőnek neveztem el, Kristóf Klárának hívták. Hol ismerkedtek meg, nem tudom. A lány a Jégbüfében mosogatott.

Selyem Sándor kézremegése idővel elmúlt. Visszafordíthatatlan alkoholbetegségéből meggyógyult.

Ami történt, orvosok sem értették.

Gyógyulásában nem hittek.

Ilyen súlyos, idült állapotból nem lehet kikeveredni.

Maradt a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, kivételes szerelem ereje. Münchhausen báró saját hajánál fogva fölemeli önmagát. Én sem hittem volna, ha nap mint nap nem tapasztalom.

E történetet nem fantázia szülte. Betűre igaz.

Selyem Sándornál majd két évig tartott a teljes absztinencia.

Kifestette anyja lakását. Televíziót, rádiót, bútorokat vett szobába, konyhába. Szőnyegeket, csillárt. Ruhákat mindkettőjüknek.

Többször ebédeltem náluk.

Láttam szerelemtől sugarzó arcát.

Áhítattal hallgatta Kristóf Klára nevetgélését. Butácska fecsegését.

Dicsekedett a lány.

– Legszebb alkatrészem két lábam. Minden férfi bámulja. Igaz, szőrös. De gyantázom.

Nevetett.

– Szőrös lábú nők ágyban kincset érnek.

Megdöbbentünk, amikor Kristóf Klára megszökött.

Elvitte a televíziót, rádiót, bútort, szőnyegeket, még a csillárt is.

A fiúk átkozódtak. Vadultak. Ribancozták. Érthető, hisz hároméves korunk óta ismertük Selyem Sándort.

– Hátába kést! Szájába parazsat!

Kiabáltak.

– Meggyantázzuk a lábát! Mindenhol szőrzetét!

Fogadkoztak, előkerítik Kristóf Klárát. Végigrugdalják a városon. Kemény fiúk voltak, tudtam, nem tréfálnak.

– Ne ordítozzatok – mondtam. – Foglaljátok imába nevét. Csodát tett.

– Szent Kristóf Klára csodát tett! Elvitte lapos valagát! Minden mozdíthatót! Tigris életét!

– Ostobák. Meghosszabbította.

– Ez igen! Hát írjál könnyfakasztó szerelemről! Te barom! Isten áldásáról!

A lányt mindenfelé kerestük. Nem találtuk sehol.

Tigris ivott.

Ha elénk került rongyosan, büdösen, malacszemével pislogott. Bárgyú vigyorral kiforgatta üres zsebeit. A fiúk szótlanul, szűk szemmel pénzt adtak neki.

Jó ideje nem láttuk.

A Korányi kórházban kértem fölvilágosítást. Orvosa emlékezett rá.

– Meghalt.

Mikor, hová temették, nem tudta.

– Oly mindegy – mondtam.

– Delirium tremens. Patkányok, kígyók, csúszómászók, férgek támadtak rá. Sikoltozott. Nem tudott menekülni előlük.

Cigarettával kínált.

– Reménytelen állapotban, gyógyíthatatlan betegségnél hisz-e igaz szerelem gyógyító erejében? – kérdeztem.

Udvariasan, elnézően mosolygott.

– A mesében.

Kristóf Klárával kánikulában, utcán találkoztam. Megfogtam csontos vállát.

Megijedt. Puszit adott.

– Gyere, girnyó – mondtam.

Presszó asztalánál, csésze kávé mellett szabadkozott.

– Nem bírtam cérnával barátodat. Nem csíptem szövegét. Szeret, köszönöm, szeret, köszönöm. Hazajött, szeret, vacsorázott, köszönöm. Ágyban szeret, reggelinél köszönöm. Be lehet dilizni. Mi van vele?

– Jól van. És veled?

Fölragyogott.

– Ferkóm olyan pofont ad, hogy másnap is zúg a fülem! – dicsekedett boldogan. – Múlt héten megsuhintott. Eldőltem.

Két hete színdarabom szerelmi jelenetét írom át minden nap. Kínlódom. A gutaütés határán.

Csodát keresek. Három fölvonásban.

Két történet

Tudom, név nélkül a sztori nem sztori. Kérem az olvasót, legyen velem elnéző. Nem írok neveket.

Nem gyávaságból.

Ne vegyék szerénytelenségnek, még kevésbé dicsekvésnek, erre semmi okom, hisz akik ismernek, tudják, én a legjobban, soha nem voltam hőscincér. De ha megvadítottak, haraptam. Névre, lakcímre. Ilyenkor nem érdekelt, ki fia, borja, miféle maffiózó. Nem kíméltem senkit.

A maffia nagy hatalmú főnöke minden alkalommal összevonta szemöldökét.

– Nocsak – mondta. – Már megint?

Sok pénzembe került.

Üzenem neki, így mulat egy úr.

Most nem akarok senkit bántani.

Miért tenném?

Hisz az a két ember, akiről szó esik, nem hitvány. Meggyőződésem, egy fura korszak kreatúrái.

Kassák Lajosnak nevetve meséltem a históriákat. Haragra lobbant.

– Min nevet?

– Mulatságosnak tartom.

Rám förmedt.

– Nézőpont kérdése!

Nem vitáztam. Kassáknak oka, joga volt az indulatra. Én most is nevetve írom e sorokat.

Két történetet mondok el. Nem színezem.

Betűre igazak.

 

A Fészek Klubban römiztem. Rossz lapjárásom volt.

Késő este, hóesésben, hazafelé baktattam Mérleg utcai lakásomba. A Váci utcában, bútorüzlet kirakatában, koloniál íróasztalt bámultam. Tudtam, egyszer olyan lakásom lesz, ahol elfér. Akkor megveszem.

Valaki a vállamra tette kezét. Író volt.

– Vedd le rólam a kezed – mondtam szelíden. – Mert övsömört kapok.

Keményen a szemembe nézett.

– Tudsz színpadban látni?

Kértem csöndesen, legyen elnéző, félárbocon vagyok.

– Hatszáz forintot veszítettem. Kárókat, bubikat látok.

– Darabot írtam.

Bólintottam.

– Két szereplővel.

Bólintottam.

– Rólunk szól. Munkásokról.

– Az jó.

Aktatáskájára ütött.

– Fölolvasom.

– Nem – mondtam. – Ázom, fázom. Ágyban a helyem.

– Ilyen darabot nem írtak. Soha. Senki.

Gratuláltam.

– Mély és igaz. Nem teszem alacsonyabbra a mércét József Attilánál.

– Nem is szabad. Verses dráma?

Fejét ingatta tiltakozásképp.

– A feleségemnek nem tetszik. Te érezni fogod. A mi kutyánk kölykedzett.

Belém karolt. Becipelt a Muskátli eszpresszóba. A zongoránál már nem a kistarcsai internálótáborból szabadult Cziffra György verítékezett.

Konyakot rendeltünk. Kollégám kipakolta asztalunkra a gépelt papírokat.

– Tudsz színpadban látni? – ismételte meg kérdését.

– Hány felvonás?

– Három.

– Akkor tudok.

Hozzákezdett.

– Fölmegy a függöny. A színpadon hosszú asztal. Két végén szék. Látod?

– Látom.

– Bejön két elvtárs. Egyik kínai, a másik szovjet. Leülnek. És elkezdődik a dráma. Vitázni kezdenek Marxról, Engelsről, Leninről a saját értékelésük, olvasatuk szerint. Gyilkos, kemény vita.

Mielőtt olvasni kezdte volna az első felvonást, gyorsan kértem egy konyakot. Nézegettem a csinos lányokat.

Bejött Kálmán Gyuri, fölcsípett egy nőt.

Bejött Garas Dezső, fölcsípett egy nőt.

Bárdy Gyuri is elvitt egy teltkeblűt.

Biccentettek. Látták, komoly dolgom van.

A kollégám letette a papírt.

– Függöny. Minden eldöntetlen.

Kértem egy konyakot.

– Második felvonás. Bejön a két elvtárs, az egyik kínai, a másik szovjet. Leülnek. Folytatják a vitát. Gyilkosan, keményen.

És olvasta. Szívtam a cigarettámat.

Bejött Makk Karcsi, elvitt egy nőt.

– Függöny, minden eldöntetlen.

Kértem egy konyakot.

– Harmadik felvonás. Bejön a kínai és a szovjet elvtárs. Leülnek.

És olvasott. A vége előtt megállt.

– Mit gondolsz, ki győz?

– A szovjet elvtárs.

– Honnan tudod?

– Shakespeare-drámákat olvasok. Könnyű a helyzetem.

Kálmán Gyurin, Garas Dezsőn, Bárdy Gyurin, Makk Karcsin járt a fejem.

– Gondolkozol?

– Van min.

Egyetértett. Elmondta, kincs, amit írt, a drámairodalom gyöngyszeme. Több száz előadás, zsúfolt házak.

– Az efféle csodának nagy veszélye van – mondtam. – Pofátlanul ellopják.

– Ellopják?

– El bizony. Ezért hallgass rám. Tedd lepecsételt borítékba – magyaráztam –, írd rá, csakis a főrendező kezébe. És azt, hogy én is olvastam, szívből ajánlom.

Értette. Hálásan köszönte.

Hazatántorogtam.

– Tudsz színpadban látni?

– Feküdj le – mondta Éva. – A fenének iszol.

– Ördög vigye Kálmán Gyurit, Garas Dezsőt, Bárdy Gyurit, Makk Karcsit.

– Mi bajod velük?

– Nekik nem kellett színpadban látni.

Két hét múlva Kazimir telefonált.

– Olvastad?

Mindent mondott, csak azt nem, kezét csókolom.

A Belvárosi kávéházban találkoztam a kollégával. Keserűen panaszkodott, köpnek az értékes irodalomra. Mit tudnak gyötrő gondjainkról?

Azt mondtam, küldje el a darabot Várkonyi Zoltánnak. Őt a mi kutyánk kölykedzte.

Egy hónapig bujkáltam. Nem vettem föl telefont.

 

Fájt a szemem. Vizsgálták, de nem írtak új szemüveget. Kenőcsöt kaptam, csöppeket. És komoly figyelmeztetést.

– Többé nem szabad mesterséges fénynél dolgoznia.

Világos lakást nem írtak receptre.

Számolni kezdtem. Siralmas eredményre jutottam. Ha fölveszek minden lehetséges előleget, kölcsönöket kérek, talán szövetkezeti lakás beugróját összeszedem. Mást semmiképpen sem.

E szép új világban olajozottan ment nekem minden.

Kérvényt írtam. Boldogan tudattam a hivatallal, meg tudom szerezni a szükséges pénzt. És természetesen fölajánlom kedves, kicsi, de sajnos sötét tanácsi lakásomat.

Emberül bántak velem.

A hivatal nem húzta az időt. Néhány nap múltán, indokolás nélkül elutasítottak.

Falhoz vágtam egy sörösüveget, fölrúgtam egy hokkedlit. Rezgett az ablaküveg, a szomszédok tapsoltak a folyosón. Befejeztem műsoromat.

– A szemüket írom ki! – ordítottam. – A csipás szemüket!

A Városkapu cukrászdában kisregénnyel kínlódtam. Félóránként ismerős ült asztalomhoz. Kávét ivott. Kérdezte, mit írok.

– Végrendeletet – mondtam.

Mindenki érdeklődött, mikor költözöm másik lakásba. Világosba.

A Rozsdatemető századik előadásához közeledett. Keres Emil jó szívvel volt hozzám. Tanácsolta, beszéljek a Fővárosi Tanács nagy hatalmú elnökével. Az elvtárs hosszasan lelkendezett az előadásról. Biztosan segít.

– Nem olyan nagy ügy, amit kérsz.

Ugyanezt mondták mások is.

Nem mentem.

– Lótúró – mondtam. – A pénzemért nem tarhálok.

Délelőtt Urbán Ernő ült asztalomhoz. Kávét ivott. Kérdezte, mit írok.

– El nem hiszed. Mit nekem Balzac! Vezércikket írok a Népszabadságnak.

– Az elutasított lakáscserédről?

– Csere?

– Mi más? Adsz egy lakást, kifizeted a másik teljes vételárát.

– A nagy októberi forradalomról írok, ami novemberben van. Nehéz meló! Zsák cement! Ne zavarjon senki!

A pincérlány kért, halkabban politizáljak. Menekülnek a vendégek.

Urbán Ernő is azt tanácsolta, beszéljek a Fővárosi Tanács elnökével.

– Nem kellemes, tudom, de a szemed fontosabb.

Gorombán tiltakoztam.

Otthagyott. Joggal.

Ez így nem megy. Ártatlan embereket bántok meg. Fölhívtam a nagy hatalmú elvtársat. Reggel kilenckor vár, mondta.

Ült hatalmas íróasztala mögött. Én állva, röviden vázoltam helyzetemet, kérésemet. Szemüvegéről áradt a hideg. Ő is rövid volt.

– Maga profi. Vegyen öröklakást.

Még nem volt fél tíz, amikor megittam fél tucat cseresznyepálinkát.

Térffy Tamás, aki túlélte a kitelepítést – Füst Milán küldött neki rendszeresen csomagot, soha nem mulasztotta el nagy betűkkel ráírni: Füst Milán Kossuth-díjas író –, de nem élte meg az áhított többpártrendszert, nálam ült, várt. Ölében táskarádió. Mint mindig, éjfélig hallgatta a Szabad Európát. A Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott. Figyelmét megosztotta beszámolóm és a hírek között.

– Semmi baj – mondta –, majd az elvtárs beosztottja elintézi. Steinbeck Pestre jön, találkozni akar veled. Evvel kezdeni lehet valamit.

– Szívesen látom.

– Ide nem hozhatják. Tolmáccsal együtt be se fér. Te most már ne beszélj bele.

Kezembe nyomott egy üres papírlapot.

– Írd alá. Majd fölégépelem a szöveget. Majd én átadom.

Aláírtam.

A beosztott valóban elintézte. Megvehettem a szövetkezeti lakást Angyalföldön, az Árpád-hídnál. Nappal végre nem kellett lámpát gyújtani.

Pompás munkahely volt.

Köpésnyire a Dagály-fürdő. Hangosbeszélőn percenként kérték Mancikákat, Bözsikéket, Pistukákat a trafik elé. Nem unatkoztam. Kilenc emelet minden lármáját fölerősítve vezették szobámba a csövek. Vízcsobogástól családi cirkuszokig.

Lohr Ferenc hangmérnök megvizsgálta szobámat.

– Szigetelni építkezés közben illik – magyarázta. – Most már legföljebb a zaj hetven százalékát zárhatjuk ki. Megtervezem, irányítom a munkát barátságból. De úgy is többe kerül, mint a lakásod. Használj füldugót. Ha nem segít, kapcsolj be magnetofont. Háttérzenével elviselhetőbb lesz talán.

Ötféle füldugót próbáltam ki, eldobáltam őket. Kora reggeltől késő délutánig viaskodott szobámban vízcsobogással, Dagály-fürdővel a Carmina Burana.

Én mással viaskodtam. Más baj emésztett.

Apró betűimmel teleírt papírokat gyűrtem a kosárba. Kínlódtam a kisregénnyel. Múltak hetek, hónapok. Időnként hangosan fölröhögtem. Beleharaptam tehetséges kezembe. Esténként seggrészegre ittam magamat.

– Egy jó mondatot adj nekem, Isten – dadogtam –, a második már megszólal.

De részeg embernek Isten nem vezeti tollát.

És eljött a hajnal. Szívemben csönd volt. Remegő kézzel papír fölé hajoltam. Írtam jó mondatokat nyári alkonyatról, még egyet kibontott hajú lányról. A következőben Balaton vizén szűrt fény táncolt.

Cuppantottam, eldobtam.

Pálinkát ittam. Nem segít, tudom.

Egy délelőttön megszólalt a csöngőm. Kikapcsoltam a magnetofont. Az előszobaajtóban író lökött félre, szobámba robogott. Mázsás aktatáskáját íróasztalomra tette. Ágyamra ült. Letörölte könnyeit. Elmondta, ki tudja, hányadszor, ő mélyről jött.

Tudtam én is. Apja egyik bányánk főmérnöke volt. De múltjából csak a bányát emlegette.

Azon a délelőttön sírt.

– Mélyről jöttem, mégis diplomát szereztem. Vállalati jogász vagyok, egész héten dolgozom. Csak vasárnap írhatok. Minden vasárnap délelőtt megírok nyolcvan lapot. Ebéd után alszom egyet. Estig megírok még nyolcvan lapot. Több mint ötven kötetem jelent meg. Nem remekmű mindegyik, de a mennyiség átcsap minőségbe. Mégis gúnyolnak, mert munkás voltam és a munkások sorsáról írok.

Csorgott arcán a könny.

– Munkásírónak nincs kegyelem – sírta.

– Zuboly takács, Solness építőmester, Shakespeare mégsem munkásíró. Ibsen sem – vigasztaltam.

Letörölte könnyeit.

– Ugye?

Mintha ez megnyugtatta volna. Percnyi szünet után újból elöntötte a könny.

– Leadtam a novelláskötetemet. A lektor írásba adta, hasznavehetetlen.

– Ki a lektorod?

– Virág Erzsi. Ismered.

Nyeltem. Rugós késemre néztem, Gyulai Líviusz hozta Olaszországból.

– Virág Erzsi első kötetemtől a lektorom – mondtam csöndesen. – Kiátkozták miattam elégszer. Állta. Soha senkitől annyi szeretetet nem kaptam. Odaadással, műgonddal, felelősségtudattal gondozza a kéziratokat. Nemcsak az enyémet, Galgóczi Erzsiét, de minden íróét, akivel dolgozik.

Nem érdekelte a szövegem.

– A Magvető igazgatója képes volt elfogadni lektora véleményét. Leszaladtam Szigligetre Rayman Katihoz, aki nem akárki. Franciául is tud.

– Magyarul is.

– Mégis megtagadta, hogy pár nap alatt elolvassa mind az ezer novellámat. Ezért jöttem hozzád.

Aktatáskájából kiszedte, íróasztalomra pakolta novelláit.

– Olvasd el. Véleményezd. Holnap érte jövök.

Bólintottam.

– Elolvasom, ha befejeztem a kisregényem. Nem sok híja.

– Mennyi?

– Talán egy év.

Kigombolta nadrágját. Alsónadrágjával együtt térdéig letolta. Kiemelte herezacskóját. Zokogott.

– Miattatok kaparom véresre! Tűzvörös!

Kértem, pakoljon el mindent, ami a keze ügyében van, mielőtt megfázik.

Megtörtént.

Az ajtóban ordított.

– Téged a mi kutyánk kölykedzett! Elfajzottál, senki lettél!

Fölhívtam Virág Erzsit telefonon. Mondtam, jó napom van, láttam a kollégám tökét. Tűzvörös. Mielőtt az egész szakma és minden országvezető megcsodálja, találjanak ki valamit.

– Kitalálunk – ígérte Virág Erzsi. – Megkérem, vegyen ki pár száz novellát, írjon helyettük újakat. Amíg elkészül, földrengés lehet, világháború.

De csak vasárnap lett újra.

Hétfőn Virág Erzsi asztalán ott volt a pár száz új novella. A kollégámnak kemény kikötése volt. Ő írja a fülszöveget. Megadással rábólintottak.

Virág Erzsi, férjével, a mindig mosolygó, csöndes Arival eljött hozzám. Mutatta a fülszöveget. Valahogy így kezdődött:

A kiadó nagy nehézségek, harcok árán szerezte meg ezt a remekművet. Zseniális szerzője, a valaha volt munkás, ma már túlszárnyalta Dosztojevszkijt, mélyebben lát az emberi lelkekbe. És így tovább.

Fuldokoltam a nevetéstől.

Kassák nem.

– Magát kutya szülte? – kérdezte.

Néztem szúrós szemét.

– Akkor ne beszéljen ilyen bárgyúságot. Vagy járkáljon négykézláb.

Fájdalmasan hiányzik, örökre pótolhatatlanul, a mindig két lábon a földön álló Kassák.

Méhek

Rekkenő hőségben mentem ki a verandára. A szobában behúzott zsalugáterek, kellemes, hűs félhomály. Mi vonzott ki a forró napsütésbe?

Házigazdám csalogatott vissza. Fagylaltot is kínált.

– Később – mondtam. – Majd később.

Álltam szikrázó napsütésben, lábamnál nyelvét lógató kölyökpuli. Meg se moccant. Igaza volt. Én is mozdulatlanul néztem az akácfák virágát.

Mennyi akác. Fehér, sárga, lila fürtök mindenfelé. Gyerekkori nyaraimat idézték. Messzetűnt fegyverneki nyarakat.

Nem szeretek visszafelé nézni. Elmúlt boldogság, öröm, nagy nevetés addig töretlen, amíg titok a jövő.

Hol vannak fegyverneki nyaraim társai?

Anya soha nem töltötte velem a nyarat. Nem ért rá. De négy naphoz minden évben ragaszkodott. Rég nem volt szükségem kísérőre az utazáshoz, de mindig jött velem, jött értem. Ez a négy nap, neki ennyi volt a nyár, az üdülés. Fegyverneken született, minden fűszálat ismert. Ott boldog volt. Azután, hogy a háború megölte, többé nem jártam azon a tájon.

Illetve, egyszer átutaztam ott.

Szolnoki bemutatómra készültünk, több próbán részt vettem. Egyszer korán indultunk Pestről, kértem, kerüljünk Fegyverneknek. Lassan mentünk, gyalogosok is rendre elhagytak. Kerestem a gyerekkoromat, de nem leltem rá. Minden megváltozott.

Nem volt hol megállnunk. Még a próbáról se késtem el.

És most, az idegen tornácon, az akác virága vakító fényesen idézett föl eltemetett, elfeledni vélt képeket.

Valóságos volt az illat, a színek, a fények. És egyszerre számban éreztem az akácvirág ízét. Láttam a képet is. Mezítláb rohangálunk talpunkat égető, forró homokon. Ágaskodunk, ugrunk fehér, lila, sárga fürtökért. A zsákmányt mint szőlőt, úgy szemezzük, rágcsáljuk.

De hogy kikkel, arra már nem emlékszem.

Váratlanul idézte gyerekkoromat az akácfa virága.

A Tisza Kálmán téren nőttem föl, a Józsefvárosban. Ragaszkodtam a térhez, órákra se hagytam el szívesen. Mi minden történhet, amíg nem vagyok ott.

A fegyverneki nyár millió csodája mégis hűtlenné tett a teremhez.

Pesten nem tarthattam állatot a lakásban. Egyszer, kis ideig, két sünt megtűrtek, Jancsit és Juliskát. Kedvesek voltak, szerettek velem a téren kóborolni, szerették a tejet. Éjszaka éberek lettek, járkáltak, körmük kopogott. El kellett ajándékoznom őket, már nem tudom, kinek.

A nyár kárpótolt értük is. Puli vigyázta a házat, kertet. Ő is nyelvlógatva feküdt mellettem, ha ácsorogtam, mint most ez itt. Az a másik, a fegyverneki, kísért mindenhová, barangolt velem. Kiskacsák voltak, csalánt szedtem nekik. Nem bántam, hogy csíp a csalán, nélküle is tele voltam csípéssel, karcolással.

Apám soha nem jött velünk. A természetből annyit hasított ki magának, hogy hajnaltájt lesétált a térre. Minden áldott nap megnézte, mennyit nőtt a fű.

– Sok lesz a nap – figyelmeztettek házigazdáim, visszarángatva a jelenbe.

Nem csillapult a hőség. Levél nem rezdült, ág nem zördült. Már indultam vissza a hűs szobába, amikor a puli hirtelen fölpattant. Izgatott lett. Nem törődött tűző nappal, nem törődött forrósággal. Nem törődött semmivel. Kapkodott, ugrált. Vadászott.

Két méh körözött a feje fölött. Tátott szájjal hajszolta a betolakodókat.

– Hagyd békén őket – kérleltem. – Nézd, milyen parányik. Nem illik a kisebbet bántani.

Rám nézhetett, felém fordította fejét. Szeme nem látszott, de éreztem, figyel a szóra. Abbahagyta az ugrándozást.

– Lám – állapítottam meg büszkén –, ez egyszer nem hiába beszéltem.

Csalódnom kellett. A méhek távolodtak, egyre halkabb lett a zümmögés. Elkapni nem, csak elkergetni sikerült őket. Elégedett lehet az eredménnyel, nem szalad utánuk. Lemondott volna a zsákmányról? Szó sincs róla. Várt. Tudta, visszajönnek.

Úgy is történt. Szűkült a kör, melyet röptükkel rajzoltak a semmibe. Már újra itt köröztek a fejünk fölött.

A puli azonnal ugrott feléjük.

– Mért akarod elpusztítani őket? – kérdeztem rosszkedvűen.

Meg se hallotta. Elvakultan vadászott.

Hirtelen megijedtem. Hallottam vagy olvastam, a kutya is veszélybe kerül, ha lenyeli a méheket. Elpusztulásuk előtt kieresztik fullánkjukat, megszúrják, amit érnek. Olyan helyre is szúrnak, ahol megdagad a helye, úgy beszűkül, nem engedi át a levegőt. Megfojtja azt, aki elpusztította. Valahogy így hallottam.

Akkor már mindnyájukat féltettem. Sőt, pillanat múlva magamat is. Mert látva, a jó szó mit sem ér, döntöttem. Elkergetem én a méheket. Hősnek éreztem magam. Félek a fullánkjuktól, mégis hessegettem őket. Fáj a szúrás, tudom, de a legkisebb bajom nekem lehet.

Megismétlődött az iménti jelenet. A méhek távolodtak, a puli leült, várt. Igaza volt, visszajöttek, csak én hittem, sikerült elkergetnem őket.

Semmit nem értettem.

Láttam, érzékelik, nem becsülik le a veszélyt. Mégse mennek el. Tágítják, szűkítik röptük körét, de maradnak. Ki érti ezt? Se étel, se víz, se virág, semmi nincs most ezen a tornácon. És távolabb az akácfa virágzik. Itt csak asztal van, négy szék, a puli meg én.

Mi fontos annyira, hogy minden veszély ellenére itt tartja őket?

Kiszóltak a szobából.

– Már fél órája ígérted, bejössz.

– Mindjárt megyek.

Ezek szerint fél órája tart a méhvadászat, méhkergetés. Fél órája röpülnek bele állandóan az életveszélybe. Mi a pulival annyi eredményt se értünk el, hogy tágítsanak megszokott körükön.

Nem jó ez így. Sehogy se jó.

Hősiességem értelmetlenné, eredménytelenné vált, akár a puli vadászszenvedélye.

Cselhez kellett folyamodnom.

Résnyire nyitottam az ajtót, kértem pár szem kockacukrot.

Hatásos volt. Sikerült becsalogatnom a pulit a konyhába.

Jólesett a hűvös levegő. Bent maradok, döntöttem, semmi dolgom odakint. A puli hideg vizet lefetyelt. Én is megszomjaztam. Nekem nincs bajom a méhekkel, senkivel. Minek hajkurásznék két makacs méhet tovább? El is fáradtam. Fagylaltot is ígértek.

A házban csupa kellemesség várt, mégis visszavonzott a kíváncsiság a tornácra. Mi lehet konokságuk oka? Ok nélkül nem vállalnák az életveszélyt. Kicseleztem az ajtónál a pulit, egyedül mentem vissza a tűző napfénybe.

Ott voltak. Ugyanott köröztek, ugyanolyan tempóban.

Nem mentem vissza előbbi helyemre, ne zavarjam meg őket közelségemmel. Elég távol álltam meg, mozdulatlanul, mint körülöttem a fák.

Figyeltem.

Egyre szűkítették körüket, egyre alacsonyabban röpültek. Már majdnem elérték a tornác színes kőkockáit. Ott keringtek fáradhatatlanul. Senki, semmi nem zavarta őket. Velem nem törődtek, mintha tudták volna, nincs rossz szándékom. Mégsem álltak meg pillanatra sem pihenni.

Ez nem igaz. Nem egészen igaz.

Megálltak, szemben egymással. De nem pihenni.

Csak most vettem észre, sérült méh fekszik tehetetlenül a forró kövön, a tűző napon.

Már bántam, hogy nem mentem közelebb. Innen csak az eredményt láttam, a folyamatot nem. Nem láttam, hogyan fogták közre élettelennek tűnő társukat, hogy keresték meg azt a pontot kis testén, ahol biztonságosan megemelhetik, nem sértik. Megtalálták, megragadták társukat. Fölemelték. Elvitték magukkal.

Hazavitték.

Ekkor már nem keringtek körbe.

Összehangoltan, egyformán mozogtak. Nyílegyenesen törtek céljuk felé.

Elérték, amit akartak. Nem könnyen, de elérték. Amiért minden veszélyen át itt maradtak.

Nem érezték hősnek magukat. Mi sem természetesebb, mint véghezvinni, amiért idejöttek.

Hogy is hagyhatták volna magára sebesültjüket?

Néztem utánuk, amíg távolodtak. Végül már csak két egymás mellett repülő méhet láttam, akik milliméternyit nem mozdulnak el egymástól, azután eltűntek.

Vajon képesek meggyógyítani? Ha elpusztul, az nem rajtuk múlt. Megtették, amit tehettek érte. Kicsivel talán többet is.

Az eredmény bizonytalan. Mégis kockára tették életüket érte.

Csak én tudom, hogy így van. Akik átveszik, hogy tovább gondozzák, nyilván magától értetődőnek tartják, hogy hazavitték.

Bajba jutott társat nem lehet magára hagyni.

Kezdő tőke

Mózes Mihályné telefonált, barátnőmet, Galamb Istvánné Szelid Ilonát elvitték, bezárták.

– Szótlanul ült az autóba, mosolygott – mondta.

És letette a kagylót.

Öt nap múlva, protekcióval, meglátogattam. Termoszban fagylaltot vittem neki. Szerette.

Kockás taxival mentem. A sofőr harminc év körüli, izgága, mindenkivel kötekedő férfi volt. Fél arca dagadt. Hatalmas forgalomban döcögtünk. Dugó dugó hátán. Fékezett, megállt, várt, indított. Ha luxusautó gurult el mellettünk, ordított.

– Éljen a dicsőséges kapitalizmus! Éljen az élen járó elit!

Rászóltam.

– Fölösleges hangszálait rongálni.

– Rokonhoz megy?

– Barátnőmhöz.

– Rég nem látta?

– Esztendeje.

– Nehéz ügy?

– Tartok tőle.

Az Istenhegyi út alján dugó volt. Magyar rendszámú, négyajtós, halványkék BMW sorjázott mellénk. Fiatal lány vezette. Egyedül ült a kocsiban.

A sofőr átszólt.

– Szép fejed van. Szívesen látnám kocsonyában.

– Miért bántja?

Indított.

– Buda és Pest között nem az a különbség, hogy a Duna úgy vágja ketté, hogy az egyik oldalon vannak a hegyek.

– Hanem mi? – kérdeztem.

– Pesten a kurvák nem hazudoznak. Hoci-nesze. Űzik, hajtják, vadásszák, bezárják őket. Budán a vén ügyeskedők feleségül veszik. Rizikó nélkül műlihegnek. Teniszpartiról fiatal, kis seggű villanyszerelőhöz igyekeznek.

– Lehetett gazdag ember lánya.

– Angyalföldi srác vagyok. Nem tegnap jöttem. Nem is tegnapelőtt.

Döcögtünk. Dugóba kerültünk. Fékezett, várt, indított.

– Oly szép a lágy muzsikaszó – mondta. – Fülemnek kedves. Okos emberek beszélnek. Fölszólalnak. Verseket idéznek. Nyilatkoznak. Boldogságot hirdetnek. Tehetik. Övék a rendőrség.

Kora nyár volt. Napsütés. Bámultam az embereket. A sofőr azt mondta, éjszaka szemhunyásnyit sem aludt. Ha végez e fuvarral, az első rendelőben kihúzatja a fogát.

Fékezett. Megállt.

Magasba emelve lóbálta kezét két nő. Csivitelő óvodás gyerekeket nógattak, kísérték át őket az úttesten.

– Csókolom anyátokat, apátokat, övék az örökkévalóság – kiáltotta sofőröm. – Tíz forint a hótipró. Hóhulláskor árengedmény.

Kezével pá-pát integetett.

– Fűtés, világítás a Keleti pályaudvaron.

– Mi baja? – kérdeztem.

– Pörsenés. A József utcában, a kocsisoron, börtönbüntetett feleséget keresek. Aki lecsót tud főzni.

Döcögtünk. Fékezett. Álltunk. Indított.

– A barátnője mitől borult ki?

Szorongattam a termosz fagylaltot.

– Nem tudom.

– Mindenki kiborul. Valahol belefingottak a duplanullás lisztbe. Fehér az egész főváros.

Egy sántikáló öregasszonyra ordított.

– Elfekvőbe bicegjél! Ne a kocsim alá!

Döcögtünk. Fékezett, megállt, indított.

– Ennyi töketlen kutya! Rohangászók! Lökdösődnek! Egymást tapossák! Higanyt reggeliztek, vagy paprika van a valagukban!

– Ingyen ettek banánt – mondtam. – Lejöttek a fáról. Most negyed kiló farhátért törik magukat.

Döcögtünk. Hallgatott. Majd megkérdezte, mi a bánat lenne, ha kétszáz munkás is koptatná valagát a Parlamentben.

– Munkás az munkás – válaszoltam. – Munkás nem politikus.

– No lám – mondta. – Valóban. Erre nem is gondoltam.

Fölordított.

– Mocskos, fölösleges, fránya népség! Kis ország hátán hatalmas púp! De a gombot tudnák nyomni!

– Húzassa ki a fogát – mondtam. – Megkönnyebbül. Mosolyog.

Fékezett, megállt, várt, indított.

– Nálam könnyen megy. Feleségem öt hete meghalt. Mostanában nem illik. Kurva drága a temetés. Gépészmérnök vagyok. Karcsúsítottak. Fiam tizenegy éves. Angolul tanul. Ausztráliáig rugdalom.

Döcögtünk.

– Minden sofőr gazember – mondta. – De képviselőt munka közben még nem szúrtak hátba.

A Hűvösvölgyi út tizenkettő előtt megállt.

– Végeztünk – mondta.

Táblára mutatott.

ORSZÁGOS IDEG- ÉS ELMEGYÓGYÁSZATI INTÉZET.

– Esztendő múlva száz ilyen szívet melengető épület is kevés lesz – tette hozzá.

Fizettem. Kikászálódtam a taxiból. Eszembe jutott, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.

Bemutatkoztam. Emberségesen fogadtak. Fiatal orvosnő karon fogva hozta barátnőmet. Asztalhoz ültetett mind a kettőnket.

Magunkra hagyott.

A rácsos ablakon besütött a nap. Néztem barátnőm hófehér haját, töppedt arcát, élettelen szemét. Nem tudtam megszólalni. Lecsavartam termoszom fedelét, kiskanállal fagylaltot raktam bele. A kezébe adtam.

– Eper – mondtam.

Ölében tartotta. A rácsos ablakot nézte. Majd váratlanul azt mondta, beszélhet az egész Koszorú utca, bámulhat a pléh Krisztus, akkor is privatizál.

Vadul, cérnavékony hangon nevetett.

– Ez hétköznapi történet. Tessék megírni.

Visszaszorítottam könnyeimet.

– Van kezdő tőkém. Kétezernyolcszáz forintom – mondta.

Elmosolyodott.

– És a karórám.

Nem sebeket ütni

Alig múlt dél, amikor hirtelen besötétedett. Itt a vihar. Be kell csukni az ablakot, villanyt gyújtani. Rossz szokásom szerint cigaretta, gyufa után nyúlok. Rágyújtok, a többi azután következik.

Lobban a gyufa, vakító fénybe borul a szoba, a környék.

Itt a pillanat, amikor elhitethetném magammal, én okoztam e ragyogást. Nem volna rossz hinni, de nem megy ez nekem. Villámlott. Csukom az ablakot. Furcsa villám, fénye kísér pár lépésnyi utamon az asztalig. Lámpát gyújtok. Nem hiszem, hogy a ki tudja meddig tartó vihar alatt énnekem világít az ég.

Már vége is, csak lámpám fényköre világít. Az asztal mellett karosszékben férfi ül. Sose láttam, mégis ismerős. Egyenesen ül, ölében jegyzetfüzet vagy magnó, de se zsinór, se gombok.

– Elemmel működik, napelemmel – tájékoztat az idegen. – Néhány kérdést tennék föl önnek, ezért jöttem. Ezért küldtek.

– Az iménti fény – kezdem tétován.

Vállat von.

– Valahogy közlekedni kell.

Igaz. Mindenki közlekedik. Többségünk kevésbé látványosan.

Nézem őt. Mintha földönkívüliekre is hasonlítana és ránk is.

– Igyekeztem hasonulni önökhöz, nyelvüket is megtanultam, amennyire lehetséges. Kérem, válaszoljon. Néhány dolgot, bármennyire igyekszünk, képtelenek vagyunk megérteni.

– A földi furcsaságokra keres választ?

Elmosolyodott.

– Ó, nem. Kissé sok volna. Most csak az önök érthetetlen lépései magyarázatát keressük.

– Miért tőlem várják a választ?

– Ön sűrűn hivatkozik szükséges és elégséges szavakra. Hivatkozik a múlt század porosz hadtörténészére, Clausewitz úrra is. A szükséges és elégséges információk fontosságára.

– Igaz – ismertem el. – Ő hirdette, a szükségesnél több információ elbizonytalanít, a kevesebb hibás döntéshez vezet. És természetesen csak az számít információnak, ami vágyak, képzelgések nélkül, csupán az adott tárgyra vonatkozik.

– Hát ezért kérem öntől a válaszokat.

Készüléke tetején kis tábla jelent meg, arról olvasta első kérdését.

– Hogyan lehetséges, hogy folyamatosan bármennyi hitelt vesznek föl, bármennyi ideig fizetik pontosan a kamatokat, tőkerészleteket, adósságuk mindig ugyanakkora marad?

Bamba képet vághattam, még a készülék is érzékelhette tanácstalanságomat, mert új tábla új kérdést mutatott.

– Talán rosszul értjük a nyelvüket. Még el nem ért tűréshatárt emlegetnek. Mi úgy gondoljuk, a tűréshatár a lehetséges tartományában helyezkedik el. Ha a lehetetlent követelik, az egészen más.

Hallgattam. Magyarázni próbálta.

– Kérem, igazítson ki, ha tévedek. Az ilyent régebben istenítéletnek nevezték. Ha valakit nem éget a tűz, nem fojt meg a víz, bár kezét-lábát összekötözve vetették a folyóba, azt vagy az Isten, vagy a Sátán segítette, ha épségben maradt. A lehetetlent követelők tudták, nem emberi tűrőképességről beszélnek. Igaz?

– Igaz. Földön kívüli erők, elnézést, nem személyeskedem, földön túli erők vagy segítették híveiket, vagy nem. De hogy jön ez most ide?

– Ha az állam követelései nagyobbak, mint az egyének nagy részének jövedelme, lehetetlen megfelelni követelésének. Ez a legtávolabbról sem tűrőképességen múlik, hiába hivatkoznak arra. A lehetetlen nem lehetséges. Aki lehetetlent követel, az nem helyzetet rendezni, az pusztítani akar. Tudatosan, tudatlanságból, az eredmény azonos. Talán csökkenne a káosz, zűrzavar, ha tartanák magukat ahhoz, amit a szavak jelentenek. Nálunk így van, és mondhatom, bevált. Ez is oka, hogy én látogatom meg önöket, és nem megfordítva.

– Higgye el, igazságos intézkedéseket igyekeznek hozni.

– Meglep. Mi úgy látjuk, egyértelműen visszaélnek szóval, számmal.

– Ezt most én nem értem. Igaz, sohanem szerettem a számokat.

– Talán épp azért idegenkedik tőlük, mert túl könnyű visszaélni velük. Válaszoljon. Milyen alapon állapítják meg azok az árak jövőbeli emelkedését, akik az árak alakulásába nem szólhatnak bele? Más tervez s nyilatkoztatja ki akaratát, más emel árat kedve szerint. Közzé tesznek olyan változtatást, amely nem függ tőlük. Milyen alapon terveznek, akiknek a megvalósításba beleszólni nincs joguk?

– Hogy igazítani tudják valamihez a jövedelmek emelését. Talán.

– Képzelt dráguláshoz valós kompenzáció. Muris.

– Nem olyan nagyon.

– Pár számot említenék, bármennyire is irtózik tőle. Tizenöt százaléknyi emelést terveznek azoknak, akik még a szükséges gyógyszereiket sem tudják a jövőben kifizetni, a néhol száz százaléknál magasabb áremelkedés miatt. Csak a telefon százötven százalékkal emelkedett. A tervezett árnövekedés 40%. Ilyen tételekkel nem lesz könnyű megtartani. Tehát lesz 15 és 20%-os jövedelememelés. Simán. Az intézkedést hozók a maguk számára átlagot számítanak, átlag 20%-ot tartanak helyénvalónak. Mókás. Ha tízezer forintos kereset 5%-kal emelkedik, az ötszáz forint többlet. Ha hatvanötezer forintos havi fizetés 35%-kal, az közel 23 ezer forintos többlet. És így is kijön az átlag 20%. Nem rossz találmány ez a kis szó. Átlag. És mindez az ön által említett igazságosság nevében. Mert arról beszélt, ugye?

– Arról – mormogtam kedvetlenül, mert egyre kevésbé szeretem a számokat.

– Régebben egy Arisztotelész nevű úr közzétette meggyőződését, mely szerint az állam és polgárai háztartásai hasonlóak. Akik nemcsak idézik, de munka közben számolnak vele, azok rendszerint rendbe hozzák az állam pénzügyeit is a sajátjukon túl. Evidencia. Ha az ön háztartása rossz helyzetbe kerül, anyagi segítségre szorul, ön épp akkor bővíti sok magas fizetésű alkalmazottal személyzete számát? Fölöslegessel terheli könnyítésre szoruló háztartását?

– Nem hülyültem meg.

– Nem hülyeség. Létrehoztak önkormányzatokat, mert azok ismerhetik legjobban a helyi problémákat, körülményeket. Rátalálhatnak megoldásukra. Nem kezelésükre, mert az nem ugyanaz. A megoldásra. Így van?

– Így. És így van jól. Azok döntenek, szabadon, akik tudják, miről beszélnek.

– Helyi szervek. Ha viták merülnek föl, túlméretezett állami szervekhez fordulhatnak, hogy igazságot tegyenek. Szükséges fölsorolnom valamennyit?

– Jaj, ne, az Istenért!

– Furcsák maguk emberek. A fölsorolásuk végighallgatása ellen tiltakoznak, az eltartásuk ellen nem. Rendben van. A nehéz anyagi helyzetre tekintettel, takarékosságból létrehoznak számos új hivatalt, ellenőrizni, irányítani a szabad önkormányzatokat. Mit gondol, a pazarlás mellett nem ártalmas is?

– Ha lúd, legyen kövér – mondtam mélységes meggyőződéssel.

– Ön is ismerkedett történelmükkel, én is. Tudna bármely korból olyan magatartást említeni, midőn az ország vezetői, igen nehéz helyzetben, csak a maguk kiváltságait akarták megteremteni, bármi áron? Ne tiltakozzék! Nem azt mondtam, kiváltságaikat megtartani, vállalva a velük járó kötelezettségeket. Nem. Olyan helyzetet, amikor a kiváltságosoknak nem kellett cselekedeteik következményével számolniuk. Gyakorlatlanok, majd beletanulnak. Ennyi. Nem baj, ha kárt okoznak tévedéseikkel. Csak kiváltságaikat teremtsék meg tűzön-vízen át. Ha koldussá teszik a fél országot, akkor is.

– Ilyen nem volt. Olyan igen, aki saját birtokai jövedelmét ajánlotta föl.

– Szép, régi mese. Egyszer volt, hol nem volt. Hagyjuk.

– Szívesebben beszélnék erről.

– Azt elhiszem. De én most a logikátlanságok logikáját keresem, ha ugyan van nekik. Üzemanyagárakat emelnek, csatlakozva a világpiaci árhoz. Akik szállítják áruikat, és mindenki szállít, az új árat azonnal beépítik a forgalmazott áruk árába. Emelnek, sokszor irreálisan sokat. Majd esnek az üzemanyagok árai, kénytelenek ezt is követni, a szállítás olcsóbb lesz. De az előzőleg beépített áremelések maradnak ott, ahová föltornázták őket. Reális ez így?

– Semmiképpen. Önök hogyan intézik az ilyent?

– Mi tudjuk, az ingadozás kiegyenlítődik. Ha nem nyúlnak azonnal hozzá, csak elviselhető bajt okoz. Nemcsak nálunk tudják, más, működő országokban is így van. Attól működnek, többek között. Emelkedés, esés kiegyenlítődik, ha hagyják. A csak fölfelé korrigálás ellehetetleníti milliók életét, épp azokét, akik nélkül nem lehet kimászni a bajból. Előbb-utóbb valakinek dolgozni is kell, másképp, csak szavalással nem megy. Az országban és életben kell tartani a munkavégzésre képes lakosságot. Másutt is volt már gazdasági probléma. Olyankor szigorúan kordában tartották a kiadásokat, intézkedésekkel a gazdasági gyarapodást mozdították elő, növelték a jövedelmeket. Csak ezek után emeltek adót. Tehették, már volt miből megfizetni. Megoldódtak a bajok, csökkent a deficit. Nem új adók kivetésével nehezítik a gazdaság működését. Tudja, nálunk, de hát az egy másik világ, igaz, hogy kitűnően működő világ, aki azt óhajtja, hogy számoljanak vele, betartja szerződésben vállalt kötelezettségeit. Nem másítja meg önhatalmúlag, egyoldalúan. Mert azt nem lehet.

– A kamatadó bevezetésére gondol?

– Többek között. Az alacsony kamatú hitelek szerződései még nem inflációban köttettek meg. A forint tartotta az értékét. A hitelt folyósító vállalat különféle forrásokból biztosította a kevésnek ítélt hasznot. Különféle sorsjegyeket adott ki. Az azóta inflálódó, elszegényedő világban tömegek kergetik szerencséjüket, mert alig van lehetőség primer életföltételeik kielégítésére. Hatalmas nyereséget zsebel be a vállalat, hatalmas nyereséget zsebel be az állam. Ahogy nő a szegénység, úgy nő a már csak szerencsében bízók száma, vagyis a nyomor vámszedői haszna. És mindez nem elég. Utólag megsarcolják azokat, akikkel alacsony kamatú hitelekre kötöttek szerződést. Tisztességes ez?

– Alig hiszem. Talán még hitelünket is csorbítja ez az eljárás a világban.

– Természetesen csorbítja. Angliában még ma is él egy törvény, mely szerint a királyt nem lehet bírói úton felelősségre vonni. Egyetlen kivétel, ha a korona lépése valamifajta szerződésszegést foglal magában. Márpedig bármely szerződésfeltétel utólagos, egyoldalú megváltoztatása szerződésszegés. A kiszolgáltatott fél nem döntheti el, az újonnan diktált föltételeket elfogadja-e, képes-e vállalni. Megfelelni olyan követelményeknek, melyeket megkérdezése nélkül erőszakolnak rá. Tudom, Anglia sziget, de összekötődik Európával. Szerződésszegés, megbízhatatlanság távolít Európától. Ilyen intézkedések nyomán nehéz átkelés várható az áhított Európába. Ha várható egyáltalán. Miért tágítják intézkedéseikkel az űrt önök és Európa között, ha céljuk a mielőbbi csatlakozás?

– Nem tudom. Talán abban bízunk, nem ítélnek meg ilyen szigorúan.

– Talán nem mondják ki. Aki a szerződést érdektelen papírrongyként tartja számon, amely kénye-kedve szerint bármikor bármire önkényesen megváltoztatható, abban milyen alapon bízhat bárki is? Nagyobb kárt okoz, mint amennyi többletbevételt szerez. És mindez miért?

– Miért?

– Egyre szaporítják a most is aránytalanul sok hivatalnok számát és a hivatalokét. A nyolcvanmilliós Németország hatszáz képviselővel intézi az ország ügyeit, önök tízmillióan közel négyszázat igényelnek. Miért?

Hallgatok.

– Az egyre szaporodó pártok, társaságok költségeit az egész ország lakossága fedezi. A kevesek, akik pártokba lépnek, fizetik a tagdíjaikat, és fizetik adóikból az ellenpártok eltartását is. A pártoktól távol maradók adóikkal szintén támogatják azokat a szerveket, amelyektől azért maradnak távol valószínűleg, mert nem értenek egyet a programjukkal, nem érzik, hogy képviselik az érdekeiket. Így van?

– Valószínűleg.

– Az államigazgatási szervek is gombamód szaporodnak. Tisztségviselőiket igen magas színvonalon kell eltartani. Miért?

– Ha én azt tudnám.

– Az irreálisan beszedett, kierőszakolt adók lassan már csak a bürokrácia mind kényelmesebb eltartását vállalják. Növekvő létszámuk növekvő igényeit képes fedezni, porhintésként hoznak alig észrevehető szociális intézkedéseket. A nép gondjait oldja meg maga a nép. Gyűjtsenek, jótékonykodjanak, adományozzanak, kéregessenek olyan dolgokért, melyek intézése az adókból az állam hatásköre másutt. Miért?

– Türelmes nép vagyunk.

– Mondják, évezredek óta, önöknél ez hosszú időnek számít, hogy egy társadalom akkor indul el lefelé a lejtőn, amikor a bürokrácia eluralkodása, a kaszt- és hierarchikus rendszerek, a társadalmi megcsontosodás, szervezeti földuzzadás, a visszajelzések kiiktatása ellehetetleníti a megújhódást, alkalmazkodást. Csakhogy ezek a jegyek másutt a társadalom elöregedése kísérői. Önök miért intézik úgy, nem kis nehézségek árán, hogy új társadalmuk öregként szülessék, az elöregedés minden jegyét hordozva? Elöregedetten? Miért?

– Nem tudom. Gyerekkoromban, valamikor a két háború között, az utcán találkoztam egy bronzszoborral. Nem emlékszem, hol, azóta se láttam. Csizmát viselt, úgy tűnt, nem piedesztálon állt. Mondom, találkozásunk helyére nem emlékszem, de arra igen, amit rávéstek. Ennyi sok év után is, mert nálunk fél évszázad sok idő. Azt vésték rá: „Nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani jöttünk a Parlamentbe.” Bízzunk abban, hogy nem csak én láttam.

Lusta napraforgó

A fiú pizsamában, széles ágyon olvasott. Éjfél is elmúlt, amikor különös élettársa hazatért.

– Monsieur nem alszik?

– De igen. Csak azt álmodom, olvasok.

– Mindig bolondozik. Monsieur könnyen bolondozik.

– Nem nehéz annak, aki bolond.

– Monsieur nem bolond. Monsieur furcsa.

– Furcsa bolond vagyok.

Letette könyvét paplanára.

– Vigyázz, hosszú combú francia. Nem szabad elvitatni bolondságomat. Soha. Senkinek. Mióta élek, ragaszkodom hozzá. Enyém, mint kezem, lábam. Ezért szeretnek. Jóízű francia konyakkal kínálnak.

– Monsieur nem bolond. Monsieur gőgös. Lélektelen.

A fiú csodálkozott.

– Én? Nahát! Gyomrom is tele van lélekkel. Időnként, ha már torkomig ér, felét kihányom.

– Barátai mondják, egyik pillanatról a másikra nem tudják, nevet vagy harap.

– Csakugyan. Ritkán nevetek. Gyakran harapok. Barátaim szeretik a potya banánt, datolyát, kiló édes mazsolát. Néhány évvel a háború után nagy szerencséjük, hogy akadt egy hosszú combú francia, aki időnként az Arlberg expresszel Párizsba látogat, kétbőröndnyi csemegével tér vissza.

– Monsieur szeretett valaha valakit?

– Hosszú combodat. Juliska nénémet. Albérleti szobámat.

– Hiányzik?

– Bolondnak való volt.

– Monsieur tegnap megvert egy embert a Népszínház utcában. Véresre verte.

– Nem tudta, bolonddal nem szabad bolondozni. Szappant akart eladni. Ládányit. Sárga színűt.

– Ezért rugdalta fejét a járdán?

– Sárga szappan nem habzik. Ilyent nem szabad árulni.

– Érthetetlen.

– Teljes mértékben. Ezért ütöttem le. Szégyellem, hogy föltápászkodott.

Az asszony csöndesen kérdezte:

– Monsieur ölni is tud?

– Ha úgy jön ki a lépés.

Az asszony a fürdőszobában lezuhanyozott, majd hálóingben a fiú mellé bújt.

– Nem is érdekli, merre jártam éjszaka?

– Egy esztendeje otthagytad Párizst. Ha mókás hangsúllyal, de elég jól beszélsz magyarul. Eligazodsz Pesten.

– Nem félt, hogy bajom történt?

– Erik lakásán? Nem jutottál sokra. Hazaküldött.

Kis szünet után hozzátette:

– Fél tőlem.

Az asszony cigarettát kért. A fiú tüzet is adott.

– Monsieur honnan tudta, hogy Eriknél voltam?

– Te mondtad, furcsa vagyok.

– Erik miért fél monsieur-től?

– Tőle kérdezd.

– És ha nem küld el? Ágyába bújok?

– Nem nyugtalanít. Nem hozol szégyent rám. Tudod, mit kell csinálni.

– Monsieur soha nem féltékeny?

– Soha nem volt ilyen ingerenciám.

Az asszony gondolkozott, majd csöndesen mondta:

– Monsieur nem volt még szerelmes.

– Nem igaz. Nőt látok, mesélek. Hajnalban elmondom, szegény ember kincse az alvás. Pokolra kerül, aki fölébreszti.

– Minden nőnek kitalál meséket?

– Nem nehéz. Megnézem elölről, hátulról. Ha stimmel, cuppantok. És jön a mese.

– Hosszú combom van. Nekem nem mesél?

– Meséltem eleget.

– Párizsban. Pesten elfogyott?

– Ha egyszer elfogy, elfogyok én is.

Az asszony nézte a szomorú arcot. Megcsókolta.

– Meséljen Pesten is.

Most a fiú gondolkodott.

– Szülővárosomban szép mesék születtek. Csodálatosak. Nagyszerű emberek élnek itt.

Cigarettára gyújtott, és hozzákezdett.

– A Rákóczi út és a Luther utca sarkán van egy magasnál is magasabb bérház. Annak legfölső emeletén volt a Paramount filmgyár lerakata. Hatalmas termekben rengeteg sok állvány, rajtuk tányér alakú filmdobozok. Juliska néném raktárvezetőként ott kereste kenyerét. Törékeny volt, mindig nevetett. Mulatságos történeteket mesélt. Hol lusta napraforgóról, aki társai között egyedül nem volt hajlandó forogni a nap után, hol zeppelinről, ami csak fölfújt uborka. Szép, romantikus meséket is mesélt. Híres cigányprímás temetéséről, ahol száznál is több cigány hegedült. Annyi rózsát dobtak sírjára, hogy a felhőkig ért. És sok más történetet is mesélt. Bolondnak tartották, mert mindig nevetett, mindig mesélt. Bolond is lehetett, mert nagyon szerette az életet. Valahányszor meglátogattam raktárában, puszit adott, nevetett, rendezte céduláit. És mesélt. Mesélt oly könnyen, ahogy levegőt veszünk. Biciklivel közlekedett. Taposta a pedált, míg le nem esett a hó. Szerettem őt. Örökké cukorkát majszolt. Biztatott, udvaroljak lányoknak. És mesélt szerelemről. Szeme ragyogott, mert életében először szerelmes volt Kovács József szabósegédbe. Biciklizni tanította. Büszkén mesélte, fél óra múltán, segítség nélkül, Kovács Jóska körbekarikázta a Városi Színházat. És nevetett. Csilingelő hangját most is hallom.

A fiú elhallgatott. Cigarettáját szívta.

– Meghalt?

A fiú durván ráförmedt.

– Nem! Megölték! Mondtam már, hányszor mondjam még, nem ugyanaz!

Az asszony nem mert szólni. A fiú rövid hallgatás után folytatta.

– Kovács József bevonult katonának. A Donnál akna tépte szét. Juliska nénémet vagonba rakták. Deportálták. Vártam őt. Nem jött vissza.

– Monsieur eljött Párizsba.

– Amikor megértettem, nincs mire várni. Az utolsó estémen itthon rumot ittunk. Erik már részeg volt. Röhögött. Mindenen röhögött.

– Juliska nénéd? – kérdezte. – Szappant főztek belőle. Nem jó szappan. Sárga, és nem habzik – mondta. – Csak mosásra való.

A fiú elnyomta cigarettáját.

– Láttad Erik arcán a forradást? Szájától a füléig? Elszaladt a kezem, kezemben a kés.

Hosszú csönd után az asszony megszólalt.

– Erik katona.

– Kedveli az egyenruhát. A háborúban a nyilaskeresztes pártét viselte. Milyen rangja volt, nem tudom. Most alhadnagy. De most sem katona. Sofőr az ÁVH-n. Főnökével pecázik, vadászik.

Leoltotta a villanyt.

– Eriket nem kell félteni. Cserél még eszmét, egyenruhát.

Karórája világító számlapját nézte.

– Késő van. Aludjunk. Juliska néném nevetve mondta mindig: szegény ember kincse az alvás. Pokolra jut, aki fölébreszti.

Minden relatív

Zimonyi Istvánt kalandvágya vitte, közvetlenül a háború után, országokon át Párizsig. Könyvből, filmből ismert utcákat, utakat, hidakat, múzeumot, mulatót, székesegyházat. Az idegen városban sok mindent ismerősként üdvözölt.

Ott találkozott, életében először, a szerelemmel.

Körülbelül négy esztendő után honvágya hozta haza. Nem bírta tovább megtartani Párizs, Yvonne, szerelem, jólét. Semmi.

Yvonne hamarosan utánajött. Váratlanul. Fölszámolta jól menő üzemét. Rengeteg bőröndjével a számára ismeretlen ország ismeretlen városába érkezett, melyről, mielőtt Zimonyival találkozott, talán nem is hallott soha. A Keleti pályaudvaron mosolyogva köszöntötte őt Zimonyi István.

Boldog esztendő következett. A vége felé Yvonne-nak hivatalos borítékot adott át a postás. Amikor megmutatta az értesítést, tíz napon belül köteles elhagyni Magyarországot, Zimonyi annyit mondott:

– Érdektelen.

Politika soha nem érdekelte. Alig tudott valamit a megváltozott világról.

– Furcsa ember maga, monsieur. Magának mindenhol minden érdektelen.

– Nem igaz. Lábad, derekad, csípőd, hullámzó kebled, fekete szemed nem érdektelen.

– Monsieur szereti a szememet?

– Nem mondtam még?

– Elfelejtette.

– Belenézek, szédülök. Ámulok.

– Mit lát?

– Ha nem mérges, gyönyörűt. Ha mérges, gyönyörűt. Ágyban csodát, mert bandzsítasz.

– Ha kiutasítanak, el kell mennem. Akkor monsieur mit csinál?

– Három gyereket. Szőke, kék szemű, svéd lánytól.

– Stockholmba utazik?

– Ott még nem jártam.

Este, ágyukban, Yvonne csöndesen kérdezte:

– Hogyan él majd nélkülem?

– Pompásan. Küldesz sok banánt, datolyát. Télen meleg cipőt.

– A svéd lánynak is.

– Te sírsz?

Dühbe jött.

– Ha a svédet is kiutasítják, hozok portugált. Utána törpe pigmeust. Szaladgálok erre-arra. A fél világ megtanul magyarul. Vagonszám küldenek ajándékokat.

Megcsókolta Yvonne-t.

– Szeretlek. Hetvenévesen majd megkérlek, gyere orvoshoz. Kanalas orvosságot íratok horkolás ellen.

– Nagy gazember maga, monsieur. Mindenre gazemberséget tud.

– Yvonne, te rendes francia asszony vagy. Ha alszol, azt álmodod, fűrészmalommá változtál. Demizson kanalas orvosságtól talán csöndes télikabát leszel álmodban.

Zimonyi István másnap a Csokonai utcába ment, a KEOK központjába. Magas, jóképű, udvarias, halk szavú, talán harmincéves, egyenruhás államvédelmi őrnagynak mondta el gondját. Kérte, hosszabbítsák meg Yvonne tartózkodási engedélyét.

– Feleségül veszem, amint lebonyolódik válópöre.

Az őrnagy sajnálkozott.

– Nem hosszabbíthatom meg. Nem tehetem. Egy éve él itt Pesten. Lett volna mód, idő házasodni.

– Követségeken keresztül zajlik a válópör. A férje Belgiumban él, a belga követségen keresztül a francia követségre kerülnek papírjai, csak azután hozzánk. Sok időbe telik iratok utaztatása. Idő kell hozzá. Mindössze hat hónap türelmet kérek.

– Nem segíthetek. Nincs több türelem.

Az őrnagy befejezettnek tekintette a tárgyalást.

Zimonyi még próbálkozott.

– Nekem ötéves tartózkodási engedélyem volt Párizsban. Marha fejjel hazajöttem. Yvonne marha fejjel utánam jött. Otthagyta szüleit, testvéreit, családját. Fölszámolta egész addigi életét, az üzemét, lakását, mindent. Itt vettünk lakást, bútort, jóval szerényebbet, mint amit ott hagyott. És most itt állunk megfürödve.

– Elismerem, valóban fatális helyzet – mondta az őrnagy. – A politika nemritkán ártatlan embereket sújt. De a nemzetközi légkör óvatosságra int. Előfordulhat, hogy látni akarja majd szüleit, meg kívánja látogatni őket. Elfogadom, csupán gyermeki szeretetből. De ki biztosíthat róla? További utazgatása, amit itt tartózkodása maga után vonna, nem engedélyezhető.

– Értse meg végre, nem utazgatni akar. Itt akar élni. Szeretjük egymást.

– Semmit nem tehetek.

– Maga most mit mondana Yvonne-nak? Politikáról nem beszélhetek neki. Egyikünk sem ért betűt sem belőle. Mielőtt üzemet nyitott, balett-táncosnő volt. A balettkarból vette feleségül a belga gyáros.

Az őrnagy természetes hangon mondta, nem mentegetődzött.

– Nekem is parancsolnak. Ha nem megy el, intézkedünk.

– Akkor adják ide az útlevelemet. Vele megyek.

Az őrnagy elnevette magát.

– Tréfál? Sok állampolgár boldog lenne, ha fele annyit utazott volna, mint maga.

– És miért nem utaztak? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Zimonyi.

Az őrnagy nézte őt. Látta, nem bolondozik.

– Ő elmegy. Maga itthon marad.

– Sok furcsasággal találkoztam már – jelentette ki Zimonyi –, de ilyennel még nem. Két ember magyarul beszél, és nem értik egymást. Az útlevél személyi okmány. Nem adja ide?

– Nem, Zimonyi István. Nem adok útlevelet.

– Akkor megszököm.

– Akkor elfogjuk.

Most Zimonyi nevetett.

– Nem olyan ügyesek maguk. Nekem nagy gyakorlatom van. Sok ország határán szöktem át, míg Párizsba jutottam.

Hazament. Yvonne-nak elmondta eredménytelen próbálkozását. Kérte, csomagoljon. Vigye magával az ő ruháit is, kabátját, minden holmiját.

– Bécsben várj meg, azután irány Párizs.

– Hogy jut el Bécsbe, monsieur?

– Körülnéztem a piacon. Pozsonyban magyar halász éjszaka átvisz ladikjával a Dunán. Ausztriába. Ott már nem lesz gond. Száz dollárért visz át.

Hozzátette:

– Salgótarjánig vonaton utazom. Onnan átszököm Pozsonyba. Kukoricásokon biztonságosan visz át az utam. Párizsból képeslapot küldök az őrnagy elvtársnak.

– Nem látom többé, monsieur.

Zimonyi nevetett. Megcsókolta.

– Akkor a télikabátomat küldd vissza. Fázós vagyok.

Yvonne másnap jegyet váltott Párizsba. Zimonyi Salgótarjánba. Reggel, mielőtt a pályaudvarra indultak, annyit mondott:

– Irigylem a vándorköszörűsöket. Egyiküknek sem kell sötét éjszakán kukoricásokban kóborolni.

– Azt mondta, a kukoricásban biztonságos az út.

– Az. Királyhelmecen nyújtódzkodom. Pozsonyban sétálgatok. Bécsben ágyba bújok. A másvilágon anyámat megkérdezem, miért kell mindig vándorolnom?

Yvonne elutazott. Zimonyi eljutott Pozsonyba.

Elfogták.

Két civil ruhás nyomozó, egyikük magyar, megbilincselte.

– Ne bolondozzon, Szalay – mondták. – Maga diplomás ember. Kommunista létére elárulta a kommunista rendszert. Áruló. Ha kell, két tökét elverjük, de beszélni fog, erről megnyugtathatjuk.

Hiába bizonygatta, ő nem Szalay, azt se tudja, ki az, senki nem hitt neki. Visszahozták Rajkára. Órákon át kihallgatták. Fenyegették.

– Ne bántsák két tököm – könyörgött Zimonyi. – Nem vagyok Szalay. Nincs diplomám. Nem vagyok kommunista. Áruló pláne nem. Vasesztergályos vagyok. Bécsben francia asszony vár. A KEOK-ban az őrnagy elvtárs megmondta, ne szökjem, elkapnak.

Nem érdekelt senkit, amit mond. Ragaszkodtak ahhoz, Szalayt sikerült elfogniuk.

– Nem kalkulálhattam, hogy egy kommunista helyett én kerülök ide. Ha most elverik tökömet, csipogok életem végéig. A Szalay röhöghet markába. Nagy igazságtalanság, mert nem áll a helyemre esztergálni.

Másnap kiderült a tévedés. Szalayt napokkal előbb letartóztatták.

Déltájt Zimonyi Istvánt egy ÁVÓ-s kiskatona az udvarra kísérte. Besorolták, ahogy ők mondták, a bokorugrók közé. Voltak talán negyvenen. Később katonai buszba zsúfolták mindnyájukat.

Faggatták a kísérő legénységet, hová viszik őket, de azok egy büdös szót sem szóltak.

Amikor Budára kanyarodtak, néhányan megjegyezték, a Margit körúti fogháznál állnak meg. Amikor átértek Pestre, a Markó utcait tippelték. A Csengery utca és Andrássy út sarkán megállt a busz. Csönd támadt. Az Andrássy út hatvan nevet kimondani se merték. Akkor jött meg újra a hangjuk, amikor továbbutaztak a Keleti pályaudvar felé. Többen mondták:

– Mosonyi utca.

Amikor már besötétedett, a Kerepesi útra fordultak.

Kitört a pánik.

– Szibériába visznek – ordították. Sikoltoztak.

Zimonyi röhögőgörcsöt kapott.

– A kurva életbe! Ott még nem jártam! Orosz nő ágyába nem bújtam!

Kistarcsán állt meg a busz. Kinyitották az internálótábor kapuját. Egy tiszt szólt:

– Leszállni! Tízesével sorakozni! Csomagokat láb elé tenni!

Az utasok sírtak, nevettek. Egymást ölelték boldogságukban.

– Itthon maradtunk! – kiáltozták. – Magasságos Isten, nem hagytál magunkra!

Zimonyi szemüveges orvostól kérdezte:

– Ugye, milyen pompás az élet?

– Így igaz – válaszolta az orvos. – Minden relatív.

Kismalac mézeskalácsból

 

Advent

Zimonyi Istvánt advent idején engedték ki Kistarcsáról.

Esztendők múlva is, ha kérdezték, mi baja az emberekkel, nevetett. Vállat vont. Beszorított öklét nézte.

– Semmi bajom emberekkel – válaszolta. – Emberek között kell élni, az emberek pedig emberből vannak. Tehát lelkem nem könnyű, nem is nehéz, csupán reménytelenül szomorú.

– Zöldségeket beszélsz – magyarázták. – Milyen jogon általánosítasz? Inkább magadat vizsgáld. Könyörtelenséged. Nevetésed vicsorítás. Jó szavad hegyes köpés. Bolondozással tökélyre fejlesztetted emberek megalázását. Idétlen meséket találsz ki.

– Igaz – mondta Zimonyi. – Például hívő katolikus, hatelemis anyámat társasutazásra Bergen-Belsenbe vitték. Nem talált haza. Például Charleroi-ban ezerkétszáz méter mélyen, bányában dolgoztam, szorgalmas SS-katonákkal. Például nyári hőségben, Eiffel-torony tetejéről tengert láttam. Álmomban a halál birodalmában jártam, ahol mindenki fázott, éhes volt. Jajgatott.

– Te is jajgattál?

– Dehogy. Én már megszoktam.

Egyszer, ágyban, fiatal, jó alakú, lángvörös hajú elvált asszony szelíden kérdezte:

– Miért vagy olyan komor? Merre kalandoznak gondolataid?

– Szeplőidet számolom. Nyolcezernél tartottam. Kezdhetem elölről.

– Zimonyi István, mi bajod? Nem bántanak. Szeretnek.

– Különös tehetségem van bárkivel kitűnő kapcsolatot teremteni. Ha hóhullásban, ballonkabátban nem sétálok, semmi baj. Nincs hányingerem.

Nevetett.

– Keblemre, emberek. Meséket mesélek. Ha nem értitek, miről szól, arról szól, miből vagytok. Isten, én és minden kutya tudja.

Az asszonyra förmedt.

– Nem vagyok Monte Christo. Nem szöktem If várából. De megtanultam, patkány neve patkány. Ember neve ember. Hülyéskedni lehet velük.

– Hülyéskedni?

– Veled is. Mindenkivel. Halálomig.

Az asszony nem mert szólni.

Zimonyi nézte őt.

– Elfáradtam – mondta. – Pihenjünk a csöndben.

Mi történt? Semmi meglepő.

Zimonyi István advent, az örvendő várakozás s egyben bűnbánat idején, karácsony előtt néhány nappal ballonkabátban, szitáló hóban a Barcsay utcába ment, hol disszidálása előtt Yvonne-nal lakott, saját lakásukban. Becsöngetett.

Katonatiszt nyitott ajtót.

– Szapora léptekkel menjen a pokolba – közölte röviden.

Az előszobába se engedte be.

– Nem rossz megoldás – bólintott Zimonyi. – Remélem, jól fűtenek, és nem kérnek érte pénzt.

Kószált. Keze is lila volt a hidegtől.

Alkonyodott, amikor a Gong eszpresszóban a fiúk tudomásul vették, kiszabadult. Él. Keze, lába működik. Azután fecsegtek, snóbliztak tovább.

– Hallottatok-e valamit Yvonne-ról?

– Nem hallottunk semmit. Míg te üdülőbe vonultál, bizányra talált magának legényt. Párizs nagy, válogathatott. Barom vagy, Zimonyi. Egyedül mész fizetés nélküli szabadságra. Ne csodálkozz, ha lepattan az asszony.

– Rohadjatok meg – mondta Zimonyi. – Most hová, merre szökjem?

Nem válaszoltak.

Tíz óra tájt a fiúk hazamentek. Zimonyi átázott ballonkabátjában járta az utcákat. Találkozott Zsokéval, a klasszikus, negyven év körüli betörővel a Népszínház utca sarkán.

– Hallja, Zimonyi – szólította meg Zsoké –, ne mesélje, honnan jött, miért volt ott, ahol volt. Nyáron sem érdekel, hát még ilyen hidegben. Hol alszik?

Szobakonyhás lakásába vitte Zimonyit.

Fekete fejkendős öregasszonynak annyit mondott:

– Mutter, dugd ágyba.

A hideg konyhában vaságy volt. Elhúzható, koszos kartonfüggöny mögött.

Zimonyi gatyára vetkőzött, ágyba bújt, színehagyott paplan alá.

Éjféltájt detektívek jöttek. Zimonyi hallotta, tegezik Zsokét.

– Öltözz! – szóltak rá.

Percek múlva a fejkendős öregasszony beszólt Zimonyinak a függöny mögé.

– Fiam elvitték az urak. Alhat nyugodtan, nem jönnek vissza.

Aludt nyugodtan.

– Mennyi pénze van? – kérdezte reggel az öregasszony.

– Semennyi – válaszolta Zimonyi. – Munkát keresek. Dolgozni akarok.

– Dolgozni? Kotródjon innen. Ne lássam többé.

Kigyalogolt Angyalföldre, volt munkahelyére.

– Nincs munkásfölvétel – közölte a személyzetis.

– Kár – mondta Zimonyi. – Fölrobbantottam volna az esztergapadot.

Később, kurva hidegben, rendőr karjához nyúlt.

– Kérem, vigyenek vissza Kistarcsára. Átmelegszem. Enni is adnak.

– Szabadnapos vagyok – mondta a rendőr. – Jöjjön holnap.

Kis szünet után hozzátette:

– Minek iszik az olyan, aki nem bírja. Menjen haza, aludja ki magát.

Este a fiúk fecsegtek, snóbliztak.

– Írd meg Yvonne-nak, szarban vagy – tanácsolták. – Küldje vissza télikabátod.

Azután hazamentek.

Zimonyi havat akart lapátolni.

– Betelt a létszám – mondták. – Minden lapátot elvittek.

Szakadó hóban Rákoskeresztúrra gyalogolt. Erőtlen lábakkal megállt apja sírjánál.

– De okos vagy, Dezső – röhögött. – Enni nem adsz. Pénzt nem adsz. Árva szavad sincs. Elbújtál aludni.

Szenteste előtt, délután találkozott unokabátyjával az utcán. Feleségével sétált a hóesésben. Az asszony köszönni akart. Unokabátyja, ezredes, híradósiskola-parancsnok megrántotta felesége télikabátját.

Köszönés nélkül mentek tovább.

– Kurva anyád! – mondta Zimonyi. – Ha állva maradok, eljössz még hozzám. Enni kérsz. És én pofán köplek!

Sok évvel később az unokabáty valóban elment hozzá. Fényes csizma nélkül.

Zimonyi kidobta.

Mondom, esztendők múlva.

Akkor ordított a havazásban. Mocskos szavakkal szórta átkait. Katzele felesége állt meg előtte.

– Nem figyel rád senki. Minek ordibálsz?

Zimonyi mosolyogni próbált.

– Van egy szál cigarettád?

– Szenteste hol leszel?

Cigarettával kínálta, rágyújtottak.

– Puha hóba lefekszem. Apám mellett ébredek.

– Nálam alszol. Nálam ébredsz.

– És ha Katzele is haragszik rám?

– Katzele otthagyott. Kutyája miatt.

Vettek három csomag cigarettát. Az asszony Zimonyiba karolt.

– Megsértettek.

– Karácsonykor nem nyavalygunk. Átmelegszünk. Eszünk. Énekelünk. Puha ágyba fekszünk.

Szorosan fogta Zimonyt. Lassan, óvatosan vezette őt.

– Kutyáért bárkit otthagyok – motyogta Zimonyi. – Ha embert harap, megcsókolom.

Katzele felesége szótlanul botladozott vele a szakadó hóban.

Kismalac mézeskalácsból

Már negyedik napja szabadon volt.

Sűrű havazásból, szinte pillanatok alatt, őrjöngő széllel hóvihar támadt. Kegyetlenül, vadul, sivító hangon Zimonyira rontott.

– Isten mit akar? Ballonkabátomat? Ha szüksége van rá, nem kell cibálnia. Vigye. Ha kívánja, ingujjban járok. Gatyában. Velem lehet egyezkedni.

Hunyorgott.

– Karácsonykor dalolok. Fagyott kézzel tapsolok. Hósapkában röpülök. Nagy erdő közepén, fenyőfa tetején beiglit eszem.

Katzele felesége rászólt.

– Ne röpülj, ne dalolj. Bal láb, jobb láb. Mozdulj. Bírd ki süket dumád nélkül. Még ötszáz méter. Fürdesz. Forralt bort iszol. Töltött káposztát eszel.

– Ötszáz méter ötszáz méter. Ötszáz métert lábujjhegyen sétálok. Szél hiába fenyeget, lármázik. Erős vagyok. Ma este szelíd hangon imádkozom. Éjféli misén papot hallgatok. Ünnep után kasszát fúrok. Remélem, elkapnak. Bezárnak újra. Pocakot növesztek. Néhány évig boldog leszek.

– Zimonyi, miket beszélsz?

– Munkás dolgozik. Nem koldul. Kasszafúrás kemény meló.

Katzele felesége szorosan fogta.

– Zagyválsz, zagyválsz. Marhaságok tömegét.

– Hatéves korom óta. Anyám betapasztotta két fülét. Megint hazudsz, gazember – kiáltotta. – Apám annyit mondott: Hiába ütöd fakanállal, mindig kitalál idegtépő baromságokat. Így is volt. Anyámnak szeptemberi verőfényben azt mondtam, havazni fog. Másnap szakadt a hó. Most tudod, mit zagyválok?

– Zimonyi, semmit! Könyörgök, semmit!

– Nyilasokból kommunisták lesznek, idővel kommunistákból nyilasok. Nyilasokból kommunisták. Kommunistákból nyilasok. És remekbe szabott zsidók zsidózni kezdenek.

A kapualjban megállt. Lassan, nehezen beszélt.

– Yvonne-t előbb-utóbb elválasztják. Angol filmrendezőhöz megy férjhez. Marha angolt becsukják. Yvonne mérgelődik. Elválik a szarházitól. Amerikai, vakító fogú századossal házasodik. Drinkbárjuk lesz Chicagóban.

– Uram, Istenem, anyád kit szült? Micsoda hatalmas badarságokat spekulálsz ki? Yvonne-t ne bántsd. Csak annyit tudott Bécsben, hiába vár, nem mentél utána. Napokig hajtogattad, biztos az utad a határon át. Nem gondolhatta, elfognak. Mi se tudtunk rólad. Azt hittük, Párizsban vagy, és még egy lapot se írsz. Yvonne talán várt volna rád, ha megtudja, mi történt veled. De meddig? Nem ítéltek el. Addig tarthattak fogva, amíg jólesik.

– Így igaz. Yvonne két térde kövön. A Notre-Dame oldalhajójában hangtalanul zokog. Imádkozik. Er betűt pörgetve könyörög Istenhez gyerekért. Gyerekért könyörgött akkor. Tudom, ott térdeltem mellette. Most azért könyöröghet Istenhez, Zimonyi Istvánt mentse meg hótól, széltől, koplalástól, magyarok nyilától. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

Vékonynál vékonyabb hangon nevetett.

– Meleg cipőt lábamra. Irhabundát hátamra. Hátam mögött radiátort, mellem előtt munkapadot. Szobát, ágyat, dunyhát, párnát. Vacsorára rizses kolbászt. Ha csak ennyit kérek, úgy jobb?

Katzele felesége Zimonyi hóval födött szemöldökét, kék színűre fagyott, meggyötört arcát nézte.

– Hallgass! Nem akarok sírni!

Egyszoba összkomfortos lakásában vajszínű, meleg cserépkályha elé ültette. Forró vizet engedett a fürdőkádba. Zimonyi csukott szemmel áztatta magát. Időnként bement hozzá az asszony. Fejét kocogtatta, el ne aludjék.

– Leolvad rólam a jég – vigyorgott Zimonyi. – Kék nefelejcs, el ne felejts. Szép az élet. Csodajó. Szívem, maradj kőkemény.

A fehér abrosszal terített asztalnál mordult, ne vegyék el előle a tányért.

– Pár nap múlva pénzem lesz. Kifizetek minden falatot. Karácsonyfád nevetséges.

– Napok óta koplalsz. Nem engedlek zabálni. Karácsonyfám kicsi. Nem nevetséges.

– Cserépben nevetséges. Szemüveg kell hozzá.

– Mielőtt lefordulsz a székről, bújj ágyba. Aludjál.

– Te hol alszol?

– Nem padlón. Nem konyhakövön.

– Mellettem?

– Nem alattad. Nem fölötted. Melletted.

– Katzele dolga.

– Katzele kutyájával alszik.

– Katzele a barátom.

– Katzele a férjem.

– Félek.

– Mitől?

– Nyúlkálsz. Dunyha alatt. Én meg sikoltozom.

– Mulatságos lesz. Sikoltozásod zenéjére szél rángatja ablakom. Karácsony éjszakáján.

Ágyba dugta Zimonyt. Nyakig betakarta.

– Aludj. Talán annyi erőd van.

Leszedte az asztalt. A konyhaasztalra rakta az edényeket. Pizsamába bújt.

– Miért nem alszol? – kérdezte.

– Annyi erőm sincs. Tűnődöm, Katzele miért alszik kutyával?

– Kapott egy kis kedves, vidám, meleg szívű pulit. Hófehér gombolyagot. Lábunknál aludt. Szépen fejlődött. Meglepetésünkre nem puli volt. Borjúnagy komondor lett. Katzele kijelentette, ha kutyája kinőtte ágyunkat, nem bűnös. Nem lát más megoldást, vegyünk másik ágyat. Mondtam, túrót. Túró, nem túró, magyarázta, kutyáját nem hajlandó ágyából kiparancsolni. Sanyinak lelke van. Szüleihez költözött. Ott alszanak hatvankilós Sanyival egy ágyban.

– Szeretem Katzelét. Sanyikát.

– Keresd meg őket. Aludj velük.

Lecsavarta a villanyt. Ágyba bújt. Szakadó hó derengő fényében Zimonyi fáradt arcát, tétova mosolyát nézte.

– Ostoba színdarab – mondta. – Ki tapsolna ilyen marhaságnak?

– Hülye proli. Kit érdekel?

Zimonyi álmatlanságtól égő szemmel a hózivatart bámulta.

– Jó kis színház. Unokabátyám, ezredes, híradósiskola-parancsnok, köszönésemet sem fogadta. Ki érti?

– Mindenki. Félt.

– Te nem félsz?

– Én? Mitől féljek? Az én gépem körül nem tolonganak, hogy a helyemre álljanak. Ne edd magad.

– Katzelének igaza van. Megkeresem. Megölelem. Kutyájának puszit, jó szót adok.

– Yvonne-nak írj.

– Hová? Valaha régen fölszámolta lakását, üzemét. Otthagyta Párizst, Pestre jött. Velem akart élni. Itt akart élni. Kiutasították. Utolsó címe, amit ismerek, a bécsi szálloda, ahol rám várt. Ki tudja, meddig. Onnan hová ment? Mikor? Most merre jár? Hol él? Írhatok levelet, ha gondolod. A cím: valahol a nagyvilágban. Hagyjuk ezt, rég volt. És mit írhatnék? Meleg szobában, puha ágyban, teli bendővel boldog vagyok – motyogta Zimonyi. – Rokonra, barátra, senkire nem haragszom. Ilyen kegyetlen hidegben veszélyes köszönni.

– Zimi, felejtsd el.

– Ó, hogyne. De mennyire. Természetes.

Pillanatig hallgatott.

– Katzele kutyájával alszik. Felesége a barátjával. Szép nő, stramm férfi. Jó párosítás. Ha kotorászol, fölébredek. Kezedet eltöröm. Ha fejemet simogatod, anyádat sajnáld, ordítom.

Katzele felesége apró kezével Zimonyi haját simogatta. Zimonyi nem tudta. Mély álomba zuhant.

Másnap délután ébredt. Hamis hangján butácska kis francia dalt énekelt.

– Mit énekelsz? Miről szól?

– Fiú mézeskalács kismalacot vett szerelmének a Place Pigalle-on. Több pénzük nem volt. Reggel a fiú padlásszobájában kérte a lányt, várjon rá, elmegy pénzt szerezni. Őrizze szerelmük zálogát, a mézeskalács malacot. A lány napokig várt. Oly éhes volt, végül megette szerelmük zálogát, a mézeskalács kismalacot.

Katzele felesége hangtalanul sírt.

Hát nem mulatságos?

Szabadulása után egy héttel Zimonyi, kemény hidegben, ballonkabátban, Katzele szülei lakására ment.

– Katzele, bolond vagy. Feleséged vár.

– Sanyika nélkül nem lépem át küszöbét. Ha puli helyett komondor lett, nem ő tehet róla. Attól még kutya a kutya. Ágyhoz szokott, ágyban alszik.

– Katzele, borogasd be homlokod. Fejed beteg.

– Tiéd nem. Mikor szöksz? Hová szöksz? Messzi Indiába?

Zimonyi leguggolt. Átölelte a hatvankilós komondor nyakát. Megpuszilta bozontos, hatalmas fejét.

– Sándor, ágyban alszol. Agybajos gazdád paplant terít rád. Mesél neked szerelemről, szép komondorfeleségről, holtomiglan holtodiglan hűségről, emberségről.

– Sanyika boldog. Szereti, ha puszilják. Láthatod, csóválja lompos farkát.

Zimonyi elkérte Katzele borotvakészletét. Majd megtörölte már sima arcát.

– De szép vagyok. Csudaszép. Legszebb legény a halpiacon.

– Fényképészhez viszlek. Ullmann foto, Népszínház utca.

– Bedobom a bájvigyort. Rósz Gyuritól tanultam. Szabadlábon van?

– Karácsonykor láttam őt. Kocsikeréknél nagyobb virágkosarat cipelt. Őrjöngött, ordított. Halált ígért a kalauznak, mert nem engedte tízezer babarózsával fölszállni.

Új alsónadrágot, atlétatrikót, inget, zoknit adott Zimonyinak.

– Sanyika nagy étvágyú. Cipőre, kabátra nincs pénzem.

Sanyikát levitték sétálni. Hosszú pórázon rángatta, vezette Katzelét. Zimonyi röhögött.

– Okos kutya Sanyika. Mozdonynál erősebb.

– Sanyika puha hónak örül. Valósággal bolondja.

– Ha elhagytuk Szolnokot, megállunk. Tíz percre hóbuckára ülök.

Később lánnyal találkoztak. Gyerekkoruk óta ismerték egymást.

– Nagy Mária, arcod sápadt, szemed szomorú.

– Csak látszat, Zimonyi. Szüleim temetőben. Nővérem ellopta vőlegényemet. Oly jó egyedül. Csengő hangon vidám nótákat énekelek.

– Este gyere át – mordult rá Katzele. – Csinálj krumplipaprikást.

Később, míg kutyája lábánál horkolt, komolyan magyarázott Zimonyinak.

– Igen gyorsan keress melót, mert ha igazoltatnak, közveszélyes munkakerülésért csúnyán, kegyetlenül megbüntetnek. Lakásbejelentőd sincs, abból is komoly balhéd lehet. Szüleim SZOT-beutalóval Harkányfürdőn pihennek. Tíz nap múlva jönnek haza. Addig alhatsz nálunk.

– Hol a fenében keressek melót? Akárhol, akármilyent? Egy hete mást se csinálok. Nyugatról jött, internált nem kell még sírásónak, pöcegödörpucolónak sem. Mindenhová megbízható embert keresnek. Dolgozni nem engednek, ha nem dolgozom, munkakerülésért megbüntetnek. Hová jelentkezzem be? A lakásomat elvették, mások laknak benne. Alszom néhány napot szabadon, eszem valamennyit, aztán hatalmas ordítással nekirontok a határnak. Csak meghallja valaki, visszavisznek végre. Ezért a kis időért kár volt eljönnöm Kistarcsáról.

– Találsz valahol valamilyen munkát.

– Mikor? Télen, tavasszal, nyáron, ősszel? Ha mégsem találok, temető kapujához ülök. Jó emberek, segítsetek, kiabálom. Áldjon meg benneteket Isten.

– Ha tíz évig kiabálsz, komoly vagyont gyűjthetsz. Vehetsz csizmát, kucsmát, meleg télikabátot. – Csöndesen hozzátette: – Nem féltelek, Zimonyi István. Kemény fiú vagy. Ne okolj, ne gyűlölj senkit. Állsz majd deszkán, esztergapad előtt. Lesz hol laknod. Lesz szeretnivaló asszonyod. Becsületes kutyád, aki köszön neked. Örül neked.

Nagy Mária alkonyat után nagy fazékban még meleg, jó illatú paprikás krumplit vitt nekik. Mindhárman vacsorához ültek. A komondor eltolta Katzele kezét, kanalát. Habzsolt a tányérból.

– Sanyika mohó – mondta Katzele. – Hiába kérem, legyen türelmes.

– Ha mohó, mohó – mondta Zimonyi. – Nem baj, ha türelmetlen. Szívemből örülök, hogy ízlik neki a vacsorád. Sanyikának erő, egészség, neked fogyókúra.

Este tíz óra tájt Sanyika ágyba mászott. Fejét puha párnára tette. Katzele két lapátnyi szenet dobott a kályhába. Nagy Mária Zimonyira nézett.

– Nálam alhatsz. Reggel ötkor ébresztő.

Emelettel följebb lakott. Összebújtak a paplan alatt. Később Zimonyi tenyerébe fogta a lány arcát. Nézte két dióbarna őzikeszemét. Megcsókolta.

– Hol kalandozol? – kérdezte a lány. – Párizsban?

– Rósz Gyurival akarok beszélni.

– Rósz Gyuri remek fiú. Magasságos Isten őrizzen tőle.

– Hol lakik? Mit csinál?

– Nem tudom. Mondják, szerelmes. Vékony ujjú lányba. Nagy tehetségűbe. – Fedetlen, feszes mellére ölelte Zimonyi fejét. – Holnap bejelentkezhetsz. Itt laksz, amíg akarsz. Azt játsszuk, szeretjük egymást.

– Te tudsz szeretni?

– Néha remélem. És te?

Zimonyi fölült. Cigarettára gyújtott.

– Én már nem remélem. – Nevetett. – Bergen-Belsen óta.

– Anyád nem volt zsidó.

– Mégis ott ölték meg. Hát nem mulatságos?

– Te sem vagy zsidó.

– Nem te döntöd el. Nem. Hermann Göring. – Hangja kikeményedett. – Zsidó vagyok. Halálomig. Zsebemben kés. Vállalom. – Paplan alatt megsimogatta Máriát. – Jó, hogy vagy, őzikém. Ez nem mulatságos.

Másnap találkozott az utcán Rósz Gyurival. Rósz kitette a griberlit. Elmondta, szerelmes, de igazán. Váratlan, elmondhatatlan, csudálatosnál csudálatosabb érzelmi hullámokkal telítődik lelke, szíve.

– Zimi, én úgy hittem, csak regényekben írják. De nem. Anna Karenina nulla. Andrej herceg nulla. Rómeó és Júlia nulla.

Gondolkodott.

– Ne törd a fejed – mondta Zimonyi. – Szerelmedet hogy hívják?

– Zimi, nem hiszed el. Pedig így igaz. Betűre. Szilvia Anna Márta. De én csak hosszú ujjú szerelmemnek szólítom.

– Hosszú ujjú?

– Hosszú. Vékony. Mindegyik zseniális.

– Zongorázik?

Rósz megdöbbent.

– Zsebmetsző. Még alig múlt tizennyolc éves, de már neve van a szakmában. Az őszi vásáron ellopta két detektív pénztárcáját. Csak még hiányos a műveltsége. Megvettem Platont, Arisztotelészt. Majd olvasgatja. – Megnézte Zimonyit. – Ilyen avítt ballonban nem akarlak bemutatni.

– Rósz, avítt?

– Zimi, taszító.

Eszpresszóba ültek. Rósz Gyuri két kávét rendelt.

– Várj meg. Sietek.

– Rósz, hová sietsz?

– A Corvin áruházba.

Elég hamar visszaért. Zöld lódenkabáttal karján.

– Zimi, próbáld föl.

– Nagy ez nekem. Lötyög rajtam.

– Gondolod, volt időm válogatni?

– Nem, Rósz. Nem gondolom.

Rósz elmondta, angolul tanul. Unja Párizst, Európát. Ausztráliába megy. Nem üres zsebbel, hanem gazdagon. Viszi szerelmét. Aggodalomra nincs oka, hamar otthonra talál. Lopni mindenütt lehet.

– Zimi, nagy tervem van. Jövő héten megcsinálom. Elmondjam?

– Rósz, maradjon nagy titkod.

Rósz boldogan vigyorgott.

– Minden újság megírja. Minden rendőr rohangál.

– Igen, Rósz. Néhány évig nem látlak.

Rósz pillanatig hallgatott.

– Ha elkapnak, menyasszonyomra vigyázz. Érzékeny. Törékeny.

– Vigyázok. Együtt járunk lopni. Vasárnap pihenünk.

– Okos vagy, Zimonyi. Duma duma hátán. De még melót se tudsz szerezni. – Harminc forintot adott Zimonyinak. – Holnap cipőt, ruhát veszek. Délelőtt itt várj. Ne félj, idehozom.

– Rósz, engedj mezítláb járni. Ruha nélkül. Ruhátlanul fess vagyok.

– Zimi, milyen rizikód van? Ha szűk a cipő, nem tetszik a ruha, másikat hozok.

– Nem ügy. Négyszer-ötször fordulsz.

Bólintott.

– Yvonne-nak szerencséje van. Megszabadult tőled.

Zimonyi zöld lódenkabátban munkát keresett. Eredménytelenül.

Este Nagy Mária tányér rizses húst tett elé.

– Angolul tanulok. Bankot rabolok. Ausztráliába megyek. – Röhögött. – Unom Európát.

Szótlanul evett. Később, ágyban, Mária mosolyt erőltetett.

– Jó lenne, ha szerelemmel szeretnénk egymást.

Zimonyi nem válaszolt. A lány megcsókolta.

– Itt vagy, ott vagy. Isten tudja, mikor hol vagy.

– Mindenhol, őzike. Mindenhol.

Egy idő múlva mesélt Máriának.

– Becsavarogtam Németországot. Kölnben ámuldoztam a dómban. Rottalmünsterben szeplős orrú orvosnőtől csókot kaptam. Itt voltam, ott voltam, mindenhol voltam. De Bergen-Belsent elkerültem.

Torkából bugyborékolt a nevetés.

– Hát nem mulatságos? Belem kiszakad, úgy röhögök! Halálomig!

És a párnába nyomta arcát.

Kolduskenyéren

Zimonyi István indulatosan magyarázta:

– Miféle gazemberség, miféle kegyetlenség kiengedni védtelen embereket a kistarcsai internálótáborból? Ha öt esztendőre való élelmet adnak, nem szólok. Ha ötládányi ruhát, cipőt, kabátot adnak, hallgatok. De nem adnak. Megszöktem az országból, megfogtak. Internáltak. Utcára dobtak. Bizony, piszkos munka. Bűntudatuk egekig érhetne. Nálam sötétebb lelkű ember nem él Budapesten.

– Miért vagy sötét lelkű ember? – kérdezte Nagy Mária. – Kanalad is mozogjon, ne csak a szád.

Zimonyi István kanalazta a húslevest.

– Köszönök, elfordulnak. Meglátnak, elkerülnek. Délelőtt Salamon Sándor észrevett, átment a túloldalra. Csak sötét lelkű embertől menekülnek ilyen szaporán.

Nagy Mária krumplifőzeléket, fasírtot rakott elé.

– Nem vagyok tetves, nem vagyok leprás. Nem vagyok nevetséges, kopott ballonban télvíz idején. Vadonatúj lódent hordok. Vadonatúj cipőt, fényeset. Salamon Sándor csámpás lábával mit csámpáskodik, szemén haraggal, előlem. Miért?

Nagy Mária nem tudott válaszolni. Nem ismerte Salamon Sándort.

Zimonyi tűnődött.

– Egykor régen, a népvándorlás idején, Nyugat-Németországban, Pockingban mily szép, egyszerű volt életünk. Önmagát vezérré kinevezett senki gőgös volt. Hátba szúrták. Eltemették. Szép emlék.

– Rósszal mikor találkozol?

– Holnap bemutatja menyasszonyát. Hoz ruhát, meg ami még kezébe akad.

– Isten vigyázzon rád, Zimonyi.

Este, ágyban, összebújtak. Később Nagy Mária mosolyogva jelentette ki:

– Fura átalakulás tanúja vagyok. Lelkemben a szeretet mellé beszökött a szerelem.

Pillanatig hallgatott, majd folytatta.

– Ha nemcsak ágyban öröm az öröm, hanem asztalnál is, utcán is, akkor, röviden szólva, szerelmes vagyok.

Zimonyi fölült. Cigarettára gyújtott. Gondolkozott.

– Ha puha hóesésben, szép alkonyatban hátba szúrnák Salamon Sándort, siratná valaki?

Nagy Mária valameddig hallgatott.

– Ha munkát találsz, nagy vacsorát csapunk. Csirkepaprikást főzök nokedlival. Uborkasalátát. Átölellek. Csókollak. Amikor itthagysz, albérletbe költözöl, csak akkor sírok, ha már elmentél.

– Taniszter Lacika mit csinál? Hogy él? Párizsban mindig mindent tudtunk egymásról. Hol lakik?

– Nem tudom.

– Apám úgy nevelt, kolduskenyéren ne éljek.

– Yvonne gazdag volt.

Zimonyi halkan szólalt meg. Taszító, gyilkos hangon.

– Párizsban is dolgoztam, Pesten is. Vigyázz, mit beszélsz. Nem akarlak megütni. Ágyadban. Lakásodban.

Cigarettáján fölizzott a parázs.

– Te hívtál ide. Nem kértem, hogy etess. Szép a tested, de nem vertem öklömmel fejemet, amiért nem ölelhetem.

Hosszú csönd után folytatta.

– Őzike, ne haragudj. Történik az emberrel ez, az, amaz. Sok apró csacsiság. És az ember ahelyett, hogy vállát vonná, legyintene, háborog.

– Párizst, Yvonne-t kiheverted?

– Yvonne? Nem emlékszem rá. Rózsika jár a fejemben. Apám Rozáliának hívta. Tarkóján tömör, barna kontyot viselt. Láttad sokszor. Bergen-Belsenben hófehéret. Azt már nem láttuk. Marokszám tépte, szaggatta. Alig múlt negyvenéves. Megőrült. Svájci, vöröskeresztes mentőautóban halt meg.

Nevetett.

– Fakanállal ütött a konyhában. Kiabált, dolgos embert nevel belőlem. Most dologtalan gazember vagyok. Ha nekem esne fakanállal, ölelném, csókolnám. Kérném, ne lármázzon.

Nagy Mária szeme riadt volt.

Zimonyi átkarolta a lány mezítelen vállát.

– Őzike, te félsz tőlem?

– A szemedtől.

– Sötét szemüveget veszek. Csak akkor dugom zsebre, ha okos emberek okítanak. Selymes hangon selypegik: nem így, hanem úgy. Nincsen rózsa tövis nélkül. Minden rózsának illata van. A hegy magas lehet. A tó talán mély. Négy évszak nem három. És az emberek jók.

Megcsókolta Nagy Mária száját.

– Illatos szamóca.

Másnap Rósz Gyuri, Szilvia Anna Mártáék lakásán, bemutatta Zimonyinak fiatal menyasszonyát. A lány szép volt. Igen jó alakú. Ápolt. Kérte Zimonyit, mutassa kezét. Zimonyi letette a kapott csomagot ruhával, ki tudja még, mi mindennel. A lány forgatta, vizsgálta tenyerét.

– Szomorú kéz. Csillét lehet vele tologatni. Szenet lapátolni.

– Megtörtént. Páncélszekrényt bontani?

– Beszéld meg bátyámmal. Specialista.

Rósz bólintott.

– Specializálódtak. Két húga üzleti tolvaj. Öccse itt a piros, hol a piros-t műveli. Nővére a család szégyene. Kurva.

Magához ölelte menyasszonyát.

– Szilvia Anna Márta zseniális. Fiatal. Még fejlődik.

– Anyám karórát levesz. Irodista elől írógépet. Ügyész szájából protézist. Jövő héten szabadul. Megint botrány lesz. Nem viseli el, hogy családunkban kurva van.

– Apád?

– Ő feddhetetlen. Négyszer ült betöréses lopásért.

Rósz kijelentette:

– Nehéz föladatra vállalkozom. Szilvia Anna Márta műveltsége hiányos, már mondtam neked. Olvas, hozok könyveket. Xerxész hadjáratairól, Tutenkámen udvartartásáról, sok egyéb fontos dologról mesélek neki.

– Baromnagy elefántokkal átmentek a hegyeken – mondta Szilvia Anna Márta. – Tudtad?

– Nem tudtam.

– Sorban. Egymás után.

– Talán szűk volt a hely.

– Zimonyi sok mindent nem tud – mondta Rósz. – Dumálni tud. Leginkább szánni tudja magát. Egy lakást nem tud kirámolni. Kínlódtam vele eleget, de hiába beszéltem neki irodalomról, zenéről, képzőművészetről, annyit tanult meg, hogy semennyit. Zimi, van kérdésed? Nyugodtan mondd. Bármilyen.

– Salamon Sándor miért nem fogadja köszönésemet?

– Nem teheti. Atyaisten főminiszter unokahúgát vette feleségül.

– Rósz, ki az az atyaisten főminiszter?

Rósz keményen gondolkodott.

– Érdektelen – mondta végül. – A név nem fontos. Kijegyzeteltem valami okosat. Fölolvassam?

– Rósz, este. Ágyban. Magadnak.

Rósz már olvasta.

– „Várni fogok, amíg a zsarnok nem lesz hazug és gonosz, és a forradalmár nem lesz ostoba.” Karinthy Frigyes írta.

– Kivel mondatja ezt a szöveget?

– Költő ismerteti közeli és távolabbi terveit. Nagyon távoliakat.

– Az más.

Rósz Zimonyira nézett. Zimonyi komolyan mondta:

– Rósz, ámulok. Taniszter Lacikával mi van?

Rósz hegyeset köpött.

– Dolgozik.

Szilvia Anna Márta ötszáz forintot adott Zimonyinak. Zimonyi idegenkedve nézte a pénzt.

– Majdnem egyhavi fizetés.

– Ne légy marha. Tegnap jó napunk volt. Fél tucat ember keresi pénztárcáját. Rósz két lakást kirámolt.

Rósz lekísérte Zimonyt a lépcsőkön.

– Nagy Máriát vedd feleségül. Szeret téged.

– Sajnál. Segít.

Nézték egymást.

– Zimi, mitől félsz? Vigyázok rád.

– Rósz, ettől.

Nevettek.

Zimonyi zöld lódenkabátjában elindult a sűrű havazásban.

– Lopni nem tud, dolgozni nem hagyják – mondta Rósz félhangosan. – Nyafog, míg bele nem vágom a kést. Nem is bánná. Nem kenyere a kolduskenyér.

Ma rossz napom van

Rósz Gyuri üzenetet hagyott Zimonyinak, sürgősen keresse meg őt. Bajban van. Otthagyta, pontosabban megpofozta és kirúgta szép menyasszonya, a nagy tehetségű zsebmetsző.

Zimonyi vetkőzött.

– Rósz úgy bolond, ahogy van. Európa sok városában hagyták ott a nők. Párizsban tucatnyi. De olyan nőt anya nem szült soha, sehol, aki Rószt pofonüthetné.

Nagy Mária mellé bújt az ágyban.

– Holnap megkér, beszéljek menyasszonyával. Beszélek. Holnapután karcsú, szép mellű besurranó tolvajnőbe lesz szerelmes. Arany János-balladákat olvas neki. Elmagyarázza, mitől gurul méregbe a pulyka, hogyan mozgatja szárnyát a cecelégy, miért rézbőrű minden indián, milyen sebességgel suhan jól épített kalózhajó.

Fölnevetett.

– Ma négy üzemben olvasták életrajzomat. A negyedik személyzetist szívembe zártam. Megkérdezte, minek jöttem ki az internálótáborból, ha ennyi gond szakadt rám. Gyárudvaron hóembert akarok építeni, válaszoltam. Naponta tízet. Darabbérben.

Nagy Mária ügyetlenül mosolygott.

– Velem mi a terved?

– Szerezz belevaló protektort. Gyalog visszamegyek Kistarcsára.

– Szüleiden kívül szerettél te valaha valakit?

– Ó, hogyne! Például Katzele nagy bundájú, habfehér kutyáját, Sanyikát. A Bezerédi utca sarkán megkért Katzele felesége, beszéljek férjével. Unatkozik esténként. Költözzön haza. Vett Sanyikának fölfújható gumimatracot. Világoskéket.

Megszívta cigarettáját.

– Azért nem oly nagy baj, hogy kirúgtak Kistarcsáról. Az is nagy szerencse, hogy nem engednek dolgozni. Lám, no lám, mennyi időm van mások ügyes-bajos dolgát intézni. Dél óta azon tűnődöm, Sanyika ízlésének vajon megfelel-e a világoskék fölfújható gumimatrac.

– Holnap megbeszélitek.

– Föltétlenül. Sanyika melegszívű, de ha netán nem kedveli a világoskéket, a gumimatrac nagy sóhajjal kiereszti lelkét.

Hangja ingerült lett.

– Engem a Tisza Kálmán téren, homokos láda mögött találtak. Nagy szerencse. Nem ismertem drága szüleimet! Ennyit erről! De azt határozottan állítom, szeretem Sanyikát, a habfehér komondort. Kedvelem Kistarcsát, mert potyaleső vagyok. Ingyen koszt, kvártély. Kitűnő társaság. Cionista orvosok, kik azt se tudták, mi a cionizmus. Kulákok, kik nem tudták, mit jelent a szó, kulák. Egy kék kötényes paraszt nagy bűne az volt, hogy nem tudta, mi a bűne. A kis földjéről hozták be.

– Te tudtad, mi a bűnöd.

– Tudtam. Csak nem értettem, most sem értem, mért nem adtak útlevelet. Mért nem engednek átlépni a határon. Érdekes emberek voltak velem. Egy vén rabbi, akit megkértem, némán, fal felé fordulva imádkozzon. Mellét két öklével nyugodtan verheti, szót nem érdemel. De ha felénk fordulva imádkozik, hangosan, elkergeti Istent. És ami nagyobb baj, amíg lármázik, megeszem a vacsoráját.

– Haragudott rád?

– Nem volt rá ideje. Jehova tanúival veszekedett. De velük a tisztelendő úr is veszekedett.

– Te kivel veszekedtél?

– Minden reggel követeltem két sonkás zsemlét. Adag vajat. Azt mondták, mire zárkámhoz érnek, elfogy. Ez igen bosszantott.

– Mindig bolondozol.

– Az jó. Addig jó. Dühít ez a hószakadás. Holnap megkérem Rószt, hozzon valahonnan egy kávébarna irhabundát. Tucatnyi zsebkendőt. Főzzél húslevest metélt tésztával. Ha teszel bele répát, feleségül veszlek.

– Ezzel ne tréfálkozz, Zimonyi. Nem jó tréfa.

– Miért? Fiatal vagyok. Egészséges. Elegáns. Azért nem fordulnak utánam a lányok az utcán, mert kurva hideg van.

– Ezzel ne tréfálkozz, Zimonyi. Nem jó tréfa. Ha eljön a tavasz, ha majd tisztességes munkád, fizetésed lesz, akkor is gyógyíthatatlan magányodba burkolódzol. Megcsókolod asszonyod, és gondolataid halálodig halottak körül bóklásznak.

Zimonyi hallgatott.

– Te nem ismersz bocsánatot? Feledést?

– Emberekkel zsúfolt marhavagonra? Megőrült anyámra? Hogy volt rugós késem, és nem használtam?

Rósz Gyuri másnap elmondta, Szilvia Anna Márta megkérte, minél sebesebben távozzon. Kímélje meg sírógörcstől. Ő zsebmetsző, nem akar embert ölni.

– Zimi, nem tenné meg. Ilyenre ne is gondolj. Csupán fölidegesíti az általános műveltségéhez kötelező óraszám.

– Az mennyi?

– Napi két óra. Sok?

– Emberöléshez elég.

– Egész jól haladtunk. Amikor a hindu vallások dzsungelébe vezettem, sikoltozni kezdett.

– Miért nem rakott ciánt finom, forró teádba?

– Zimi, beszélj vele. Csökkentem az óraszámot.

– Rósz, mennyivel?

Gondolkodott.

– Kétnaponként egy óra marad.

– Sok.

Bámult.

– Hát mennyi maradhat?

– Kiszámolom. Azonnal abbahagyni.

Megdöbbent.

– Műveletlenül élje le életét, tartalmatlan tetszhalálban? Zimi, működj, mozgasd a szád. Fiatal lányt nem hagyunk sötétségbe alámerülni.

– Rósz, mit mondjak neki, mielőtt alámerül?

– Türelmet kérj.

– Mennyit?

– Tíz évet. Esetleg tizenkettőt. Többet semmiképp. És mondd meg, lelkem fázik nélküle.

– Sajnálom Rósz fázékony lelkét – mondta Szilvia Anna Márta. – De már nem akarok belemászni a hindu vallások dzsungelébe. Félálomban vastag könyvekből Rósz valami Bizáncról is olvasott. Ágyban. Ahol értelmesebb dolgokat illik csinálni. Rósz lemezjátszót lopott, kétszatyornyi lemezt. Két hétig egy Rachmaninov nevű ember telezongorázta az agyamat. Ráadásul Rósz lehunyt szemmel, két karjával szüntelenül dirigált.

– Ígérem, ennek vége. Meghúzom Rósz Gyuri fülét. Nem dirigál, nem lop hanglemezeket. Hasznosabb dolgokat emel le polcokról. És ágyban vőlegényhez méltón cselekszik.

– Akkor nem ismered! Réztrombitát lop! Fújja, míg ablak reped! Könyvesboltokból könyveket hozott kabátja alatt. Egyik dögvastag szakácskönyv. Hajnalig hallgathattam hasamat bizsergető előadást angol pudingokról, francia konyhaművészetről.

Hozzátette:

– Van egy fiúm. Elég alacsony. De nem trombitál. Nem olvas. Talpig becsületes kasszafúró.

Zimonyi elmondta Rósznak a végeredményt.

– Kérlek, ha legközelebb szerelmes leszel, ne trombitálj, ne vezényelj. Tekints el a nyilvános fölolvasástól. Találd ki, mi mást lehet ágyban csinálni.

– Megbánja. Sírni fog. És én szótlanul, mosolyogva, hideg szemmel elutasítom őt.

Irhabundát vitt Zimonyinak a Corvin áruházból.

– Ne haragudj, Zimi, kávébarna nem volt.

– Rósz, nem haragszom. Ősszel hozol másikat.

Ebben megállapodtak.

Zimonyi, amíg Sanyika az asztal fölé hajolt, tányérból megette vacsoráját, átadta Katzelének az üzenetet.

– Feleséged világoskék gumimatraccal vár titeket.

– Sanyikát gumimatrac miatt nem viszem manikűröshöz – jelentette ki Katzele.

– Elég! – ordított föl Zimonyi. – Hozzatok rendőrt, vigyenek Kistarcsára, vagy kiugrom az ablakon!

Nagy Mária este, ágyban, nyugtatta őt. Zimonyi hallgatott.

– Ha egy héten belül nem kapok munkát, kirámolom a lakásodat – mondta később.

Nagy Mária megcsókolta.

– A tied.

Zimonyi fölsóhajtott.

– Ma rossz napom van.

Hófúvás

Történt, ahogy történt, és bizony így történt.

Napok óta szél kavarta a havat.

Zimonyi István munka nélküli vasesztergályos, a munkásosztály szégyene, elfajzott fia, néhány héttel kistarcsai internálótáborból való szabadulása után, fokozatosan elveszítette maradék eszét, türelmét, humorát, mely mögé eldugta szorongását, sűrűsödő, torokszorító félelmét. Lekopott róla a fásultság, váratlan lebukása után született tétovasága. Ha úgy tetszik, közönye. Már nem csodálkozott, nem bámult régi ismerősei, rokonai, barátai után, kik még köszönését sem fogadták.

– Egyik unokabátyádat galléron ragadtad. Mocsok gazembernek, patkánynak nevezted. Arcába köptél. Mint sarokba szorított farkas, kit lapáttal akarnak agyonverni, vicsorogtál. Harapsz. Nem voltál ura magadnak.

– Ki vagyok én? Isten barma! Otthagytam Párizst! Vonaton táblát láttam! MÁV Hungária! Örömömben tapsikoltam! Az ám! Hazám! Most, jelentem, örömmel tapsolok! Baromnagy börtön lett otthonom! Ekkora börtön sehol nincs halódó Európánkban!

– Műveletlenséged ijesztő – mondta Rósz. – Dánia volt börtön. Angol író leírta. Ha olvasnál, tudnád.

– Elordítom magam, éljen Rákosi! Mindenki ordítja! Mindenütt leírják! Magyar írók írják! Magyar ember tapsolja!

– Érdektelen. Szálasinak is tapsoltak. Hol ennek tapsolnak, hol amannak. Ki nem szarja le! Forgatják a vitorlát. Más a baj.

– Mi a baj?

Rósz cigarettára gyújtott.

– Várj, Zimi, várj. Igyekezem szelíden, pontosan fogalmazni. Ha ígéred, nem rémülsz meg.

– Rósz, fogalmazz szelíden. Tele a gatyám. Mi történhet még?

– Zimi, kolerikus lettél. Ez nagyon furcsa betegség. Egészen kiszámíthatatlan dolgokat produkál. Ismerek egy kiváló, tehetséges orvost. Két évet ült Szegeden. Talán meggyógyít.

– Politizált?

Rósz megdöbbent.

– Nem hülye. Csalás. Sikkasztás. De antik ékszereket is lopott.

– Rósz, ért a kolerikához?

– Zimi, ne aggódj. Orr, fül, gége. Gégész.

– Sírba eresztő kötelem vagy! – ordította Zimonyi. – Dögölj meg! Dögölj meg! És még egyszer!

– Belevilágít füledbe, torkodba. Ha van mandulád, meglátja.

– Kirángatja?

Rósz tagadóan ingatta fejét.

– Elvették diplomáját. Freudot olvas. Leülsz egy nagy székre. Ő hokedlira. Te beszélsz. Ő hallgat. Amikor meggyőződik, szexuális zavaraid vannak, okos tanácsaival meggyógyít. Tudásának ára van. Én állom a cechet.

– És ha nagy székbe ülök, telitorokból kiabálom: munkát, kenyeret!

Rósz két ujjával erősen megszorította Zimonyi állát.

– Hatéves korod óta ismerlek. Nevetséges vagy. Undorító. Lesz munkád. Munkásra mindig szükség lesz. Legyen kin röhögni. Danton megmondta: álmodtunk egy jobb világról, mely nem volt soha. Nem lesz soha.

Elengedte Zimonyi állát. Szeme szűk volt.

– Ha nem tudsz lopni, csalni, csibészkedni, sorsod éhbér.

Ötszáz forintot dugott Zimonyi zsebébe.

– Év múltán visszaadod. Jó pénz. Nem veszít értékéből.

Majd Rousseau-ról magyarázott.

– Baj, hogy hosszú mondatokat írt. Inkább virágokat locsolt volna.

Zimonyi arcába nézett.

– A pártba be ne lépj. Megmondtam, követelem, vedd feleségül Nagy Máriát. Szeret téged. Egyedül maradtál.

– És te?

Elvigyorodott.

– Zimi, megismertem egy lányt. Eleven csoda.

– Zsebmetsző?

– Kalauz. Vonaton. Erőtől duzzad. Megverte bátyját, aki kőműves. Korsó sörben deci rumot iszik.

– Feleségül kérted?

– Tegnap este ledöntött torkán három korsó sört három deci rummal. Annyit mondott, szerény esküvőt akar. A Kéményseprőben, kockás abrosszal terített asztalnál, nóta nélkül. Eliddogálunk.

– Rósz, ígérd meg, ha szép tavaszi éjszakán feleséged fölsikolt, cinegehangon kiáltja, hetven egér, tizennyolc habzó szájú patkány rohangál a paplanon, hét mezítelen törpe egy helyben forog, húszcentis fütyijét lóbálva, nem esel pánikba.

– Sárának mély hangja van.

– Az más. Nincs vész. Nincs baj.

– Ó, Zimi, ez igaz szerelem. Hatása gyógyító. Nem láttam őt csak egyenruhában. Egyszer majd leveti.

– Hol ismerted meg őt?

– A Keleti pályaudvaron. Bőröndöt kerestem.

– Találtál?

– Kettőt. Zimi, osztozz boldogságomban. Haja világosszőke, termete magas. Neve Vadasovits Sára. Félkézzel zsák búzát fölemel. Gyanítom, még szűz. Hatalmas nevetésekkel leplezi. Akkor pedig első ölelkezésünkkor kötelességem mohóságomon uralkodni. Gyöngédnek, óvatosnak kell lennem.

– Rósz, légy óvatos. Ha nem sikerül, a Baleseti Kórházban meglátogatlak.

Hideg, kegyetlen, hófúvásos éjszakán ért haza Zimonyi István. Keserűség áradt belőle, hisztériába hajló mondatai gyűlölettől fröcsögtek. Szörnyű szavakkal átkozta magát.

– Milyen ember, aki munkát kunyerál? Hiába. Holnap szétrúgom apám sírját! Nyamvadt szart nevelt, élhetetlen tetűt!

És mondta, mondta a magáét. Nagy Mária hagyta őt beszélni. Éjféltájt megsimogatta a fejét.

– Hajnalban kelek.

Zimonyi váratlanul elnevette magát.

– Délelőtti műszak, délutáni műszak, éjszakai műszak. Szövödében nagy a lárma?

– Fülsiketítő.

– Akkor ki hallja, ha nótáztok? Csengő hangon zengitek, sződd a selymet, elvtárs?

– Nem énekelünk.

– Szomorú. Hisz dalolva szép az élet.

Félálomban annyit mondott:

– Találok munkát. Feleségül veszlek. Gyerekeket gyártunk. Dalolunk.

Másnap Rósz megkérte, legyen házasságkötése tanúja.

– Sára a bátyját hozza.

Zimonyi bólintott.

– Kitárom boldogságom kapuját – mondta Rósz. – Neked munkahely után néztem.

– Találtál?

– Még nem. Akárhová nem engedlek.

Cigarettával kínálta Zimonyit.

– Sárának remek ötlete van. Hamis életrajzot írsz.

– Letagadom, hogy ismerlek.

– Zimi, nem kell megijedned. A fél ország hamis életrajzot ír.

Zimonyi megszívta cigarettáját.

– Rósz, ki írta, hogy sződd a selymet, elvtárs?

Rósz megdöbbent.

– Én Rilkét olvasok! Tegnap Arany János gazdagította lelkemet! Firkászoktól kímélj meg.

Két nap múlva Sanyika, a komondor, sétálni vitte Katzelét és Zimonyit. Katzele, míg Sanyika ide-oda rángatta, lihegve mondta:

– Jelentkezz a Budafoki úton az épületelemgyárban. Két műszakban dolgozhatsz. Keresd Ábel elvtársat, hivatkozz rám.

Jelentkezett. Fölvették.

A konyhában, vacsora közben, Zimonyi csöndesen megszólalt.

– A jövő héttől dolgozom. Feleségül veszlek.

Amikor ágyba bújtak, Nagy Mária komolyan mondta:

– Kondor Lacinak meghalt az anyja. A kis szobát százötven forintért kiadja. Te csak magadat szereted. Meg a halottaidat.

Megcsókolta Zimonyit.

– Nem tehetsz róla. Nem tudsz felejteni. Ha akarod, főzök neked. Fehérneműdet kimosom. Rendben tartalak. Időnként nálad alszom.

És Zimonyi az ablakot bámulta. A hófúvást.

Üvöltő Rozália

 

Üvöltő Rozália

A nemrég eltemetett Üvöltő Rozália sírját gaz borítja.

Feledés.

Szűcs Mátyás huszonöt éves, dús hajú, körszakállas, kisportolt, hadnagyi rangban tűzoltó volt. Előtte belügyi egyesületnél közepes eredményeket elérő kerékpárversenyző. Néhány hónapnyi udvarlás után feleségül vette a másodosztályban beállós poszton kézilabdázó, izmos, széles vállú, keskeny derekú, tündérszép arcú, ritka szép mellű, hamvasszőke, tizennyolc esztendős Üvöltő Rozáliát. A lány, neve ellenére, halk szavú, értelmes, szelíd teremtés volt.

Ameddig.

Házasságuk második esztendejében Üvöltő Rozália egyre gyakrabban rázendített. Kiabált, majd üvöltött. Üvöltött hajnalban, éjszaka. Virágcsokrot is falhoz vágva üvöltött.

Szomszéd fiú elnevezte nyugtalan prérifarkasnak. Tizenéves barátja kijelentette:

– Tűzoltótiszt felesége nem lehet prérifarkas. Akkor dupla csövű puskával pontosan szíven lőnék. Bőrét porolón szárítanák.

– Ha nem prérifarkas, miért üvölt? Holdat, csillagokat felhők mögé kerget. Szüleim, szomszédaink füldugót vásároltak. De kutyámnak nincs füldugója. Sajnálom őt.

Ujjával homlokára bökött.

– Cizofréniás. Benne van egy nagy cizofrénia.

– Nem lehet kivenni? Csipesszel? Ügyes masinával?

– Semmi pénzért. Beleült. Folyton mérgelődik.

– Férje is bedugja két fülét?

– Egyáltalán nem dugja be. Szakállát kölnizi és hazudik. Hú, de hazudik. Ügyesen. Anyám szerint pofátlanul.

– És orvosok mit mondanak?

– Minek orvos? Szűcs Mátyás ne hazudjon, akkor nem működik semmiféle cizofrénia feleségében.

– Tűzoltótiszt miért hazudik?

– Beteg. Mondják, ki kell herélni. De szigorú utasítás miatt semelyik orvos nem vállalja.

Megállapították, hülyénél hülyébb betegségekkel tele a világ. Például János Sándor kőműves mája eltűnt, mondják. Bortól, sörtől, pálinkától. Ez is különös.

– Ha a túlvilágon nincs elvonókúra, fújhatja.

– Föltámadáskor dülöngél.

Mindketten nevettek.

Szűcs Mátyás nem ivott bort, sört, pálinkát. Kölnizte szakállát. Hazudott.

Beszéltek vele szülei, Üvöltő Rozália apja, anyja is, de ő nem jött zavarba, fejét nem horgasztotta le. Magabiztosan állította:

– Nem hazudok. Semmi okom rá.

Amikor apja kérdezte, hogyan lehet ilyen konokul pofátlan, csodálkozott. Bántó él nélkül válaszolt.

– Apám, percenként csalod szülőanyámat. Jogosan letagadod. Ez nem hazugság. Szereted ruhátlanul ágyba vinni a nőket, de egyetlen nőt szeretsz, becsülsz, feleségedet. Ha kóbor kalandjaidat elsorjáznád, anyámat porig aláznád.

– Anyád nem gyanakszik. Csinálj, amit akarsz, de férfi módjára, fű alatt. Ne csiripeljék verebek is.

– Emberek csiripelik. Senki nem tartott gyertyát. Senkinek sincs fényképe. Olyan kalandokról pletykálnak, amikből betű sem igaz. Feleségem üvölt, én nem vágom kupán. Biciklire ülök.

– Egyszer hazamész, nem találod őt.

– Lehetetlen, apám. Szeretjük egymást.

Üvöltő Rozália üvöltötte:

– Liftben csókolództál, rendőrlánnyal!

– No igen – válaszolt férje. – Meg ágyban állva, hideg szobában.

És szakállát kölnizte.

Üvöltő Rozália tovább üvöltött.

– Hódos Máriával paplan alá bújtál! Zuhanyozóban lányok mesélték, két mellét dicsérted!

– Nem igaz. Csak a tiédet dicsértem. Olyan szépet férfi álmában sem látott.

– Miért élünk együtt? – üvöltött felesége. – Két mellemért?

– Boldog tőle minden éjszakám.

Szakállát kölnizte és kerékpárra ült.

Szűcs Mátyás apja jóslata két év múltán beteljesült. Nem találta otthon feleségét. Szüleihez költözött.

Rozália anyja elmagyarázta lányának:

– Olyan házasság nincs, ahol ne lépnének félre. Nem szabad néhány maflaságért bombát robbantani.

– Te is csalod apámat?

– Nem gyakran. Gondolatban. Gyáva asszony vagyok.

– Pokolra kerülsz. Ott várnak rád.

– Lányom, téged bárányfelhőn. Ha dörög, villámlik, falevelek röpülnek, mindenki tudja majd, angyalokkal üvöltesz.

– Beszélsz, beszélsz, meg ne bánd, mit beszélsz.

Nem hallgatott anyjára. Elváltak.

Szűcs Mátyás megházasodott. Két fia született. Hazudott, szakállát kölnizte. Csalta feleségét, aki nem maradt adósa.

Békességben, boldogságban éltek.

Üvöltő Rozália testnevelési főiskolára járt. Sok fiú udvarolt neki, kezét is megkérték. Ha nem is gyakran, egyikkel-másikkal ágyba bújt.

– Hülyéket beszélnek, elzsibbadnak mellemtől – mondta anyjának. – Nekem meg nem több, mint éhes embernek közepes vacsora. Olcsó hús, olcsó köret. Nem több.

Így röpültek esztendők.

Még nem volt harmincéves, amikor szerelmes lett.

– Ilyen csoda nincs – mondta fátyolos szemmel anyjának. – Sem könyvekben, sem moziban. Soha két ember így nem szerette egymást. Anyám, ha elveszítem őt, meghalok.

Anyja ráncos arcával, fénytelen szemével nézte őt. Tudta, minden szerelem múlandó. Elillan legdrágább parfüm illata is. Szerteszállnak csodálatos álmok, legszebb szavak. De nem szólt semmit. Megcsókolta egyetlen leányát.

Az élet, bármennyire közhely, igen gonosz dolgokat produkál. Üvöltő Rozália zuhany alatt parányi duzzanatot talált bal mellén. Hosszú, alapos vizsgálatok után megmondták, rosszindulatú daganat. Nem várhatják meg, amíg szóródik.

– Bal mellét amputáljuk.

Üvöltő Rozália tétova mozdulattal igazított könnyű nyári blúzán. Behúzott szemmel nézte a főorvost. Fahangon kérte:

– Tépje szét minden leletemet, dobja el kartonomat. Felejtse el, hogy valaha itt jártam.

– Ezt nem teheti. Éveket elvesz az életéből. Később már nem biztos, hogy tudunk segíteni.

Nézte a főorvost. Kis szünet után megkérdezte:

– Meddig élhetek?

A főorvos golyóstollát forgatta.

– Nem tudom.

Üvöltő Rozália fölüvöltött.

– Csernobil? Miféle tréfa ez? Szerelmes vagyok, nem csonkíthatnak meg!

Pár hónapig ölelte szerelmét. Kora nyáron eltemették.

Augusztus végén hatalmas vihar támadt. Villámokat szórt az ég, rettenetes dörrenések követték. Eső vert végig Budapesten. Őrült szél tombolt, üvöltött.

Rozália anyja két tenyerével betapasztotta fülét.

– Papa, csukd be az ablakot. Lányod angyalokkal üvölt.

Férje nem mozdult. Hangtalanul sírt, ahogy öregemberek sírnak.

Esztendő se telt el, előbb az asszony, majd férje került koporsóba.

Minden szerelem múlandó. Elillan legdrágább parfüm illata is. Szerteszállnak csodás álmok, legszebb szavak.

Ki tudja, tartott-e Üvöltő Rozália szerelme addig, ameddig az élete?

Azt is meghallom

Csula szülei a közgázon szereztek diplomát. Tehetséggel, ésszel, humor mögé búvó érzékenységgel, szépre való telhetetlen éhséggel ajándékozta meg őket Isten. Veretes könyveket szerettek, klasszikus zenét. Találkozásuk után csakhamar egymást.

Egy estén, Operaházból jövet, a fiú nevetve kérdezte:

– Te lány, nincs kedved férjül venni? Vitatkoznánk Spinózán.

– Éjjel is?

– Azt nem ígérhetem.

– Akkor semmi akadálya.

Szerelemből házasodtak. Családjuk kérésére templomban, feszület előtt esküdtek. E bomló erkölcsű világban házasságuk mindhalálig példamutató lett. Tűnő szerelmüket átváltották el nem múló szeretetre. Tréfálkoztak, nevettek. Soha nem hazudtak. A vékony, filigrán asszony úgy vélte, ahhoz mindketten lusták, kényelmesek.

Szüleik módos emberek voltak. A férj apja jó hírű orvosprofesszor, az asszonyé talpraesett jogász.

Hozományul budai öröklakást kaptak, ízléses bútorokkal. És ezerötszázas Ladát.

Nem kíméltek időt, fáradságot. Folyékonyan beszéltek angolul, franciául. Politikától távol tartották magukat. Az asszony viszonylag hamar külkereskedelmi vállalat főosztályvezetője lett, férje bankban aligazgató. Mindketten, beosztásuk miatt, gyakran utaztak Nyugatra.

Egyetlen fiúk, igaz kincsük, kit Csulának becéztek, e szép szál legény kitűnően érettségizett. Leszolgálta katonaidejét. Ő is a közgázra ment. Könnyen tanult, erőlködés nélkül rakta le vizsgáit.

Síelni, úszni járt, teniszezett. Sokat olvasott.

Anyja szerint aggasztóan sokat.

– Amúgy is érzékeny. Elmerül a betűrengetegben. Nem lehet mindig Anna Kareninán, Bovárinén, tömérdek filozófuson meditálni. Elbánnak vele az életben. Bárki, akinek kedve szottyan hozzá.

– Csula tanul, sportol. Jó fiú, hallgat rád. Kergesd el diszkóba. Szerezhet nőt, tapasztalatokat. Anna Kareninától nem kaphat AIDS-t.

– Na nem! De van más megoldás. Például házasodjék.

Így történt.

Csula bejelentette, évfolyamtársnőjébe szerelmes. Templomban veszi feleségül. Bemutatta szüleinek.

Szép volt. Barna hajú, nyúlánk.

Anyja visszafogta könnyeit. Mosolygott.

Amikor elmentek, annyit mondott:

– Tragédia.

Férje megcsókolta.

– Unokáim lesznek. Hátamon lovagolnak.

Nem lovagoltak.

Csula öröklakást kapott. Alig múlt el fél esztendő, felesége ökölvívóba bolondult. Csulát kidobta.

A család összeült. Nagyanyja Csulának támadt.

– Dobd francba könyveidet, tanulj bokszolni.

A talpraesett jogász vállalta a válópört. Intézi a vagyonmegosztást. Utcára dobatja a legényt.

Csula mosolygott.

– Aki első menetben kiüt bárkit, megérdemel egy öröklakást meg a feleségemet.

Csak nagyanyja ordított.

– Ez a nő háromszor vacsorázott nálunk! Fizesse vissza az árát!

Rázta öklét.

– Sütemény is volt! Tál őszibarack! Kurva erős feketekávé!

Csula, szülei örömére, változatlanul sportolt, tanult, olvasott. Szerette, becsülte apját, titka, elhallgatni valója nem volt előtte. De mint általában a fiúk, anyjához bújt, noha anyja keményebben vitázott vele. Igaz, türelmesen. Szikár szavakkal beszélt fiának hétköznapi buktatókról, melyek kikerülhetetlenek.

– Hisz e túlnépesült bolygón senki nem élhet remeteként.

– Hazudjak?

– Nem, fiam. Lehet hallgatni. Ocsmány lelkűekkel fölösleges vitába keveredni. Szélmalomharc. De van kapaszkodó. Neve: munka. Találkozhatsz Sátánnal, nevess arcába. Fegyvertelen. Vedd le a polcról Mark Twaint.

Utcájukban, kertes házban, szép lány lakott szüleivel. Puha haja derekáig ért. Barna, kerek szeme ragyogott. Kiegyensúlyozott volt. Sokat nevetett. Építészmérnöknek készült. Szerette a könyveket, legjobban Mauriacot. Mélyen hitt Atyában, megváltó Krisztusban. Gyónt, áldozott. Ha apjával tiszteletlenül beszélt, barátnőjét társaságban egyetlen mondattal is megbántotta, fiatal papjuk föloldozta. Otthon elmondott húsz Miatyánkot. Apjától, barátnőjétől bocsánatot kért.

Csulával jó pajtások lettek. Teniszeztek, budai utcákon csavarogtak. Érdemes dolgokról vitatkoztak. Gondolataikat nyitott szível kicserélték.

Ha luxusautó suhant el mellettük, a lány megjegyezte:

– Robog, robog, boldogsághoz nem érkezik.

– Van boldogság? – mosolygott Csula.

– Szeretet. Becsület. Család, gyerekek. Erős hit Istenben.

Barátságukból szerelem lett. A lánynak csupán az fájt, nem tarthatnak templomi esküvőt.

– Egyszer már nem vált be – mondta Csula. – Mindenütt megtalálod Istent. Imádkozz, vigyázzon ránk. És mi is vigyázzunk egymásra.

Nászajándékul öröklakást kaptak. Csula nagyanyja fenyegetőzött.

– Nem olcsó egy vacsora. Ha elváltok, több asszonyt nem zabáltatok.

Csula nevetett. Megcsókolta.

– Feleségem nem jár bokszmeccsre.

Nagyanyja sipító hangon kiabált.

– De nőből van! Illő megtanulni!

Szépen, emberhez méltóan éltek. Szerették egymást ágyban, asztalnál. Együtt utaztak Párizsba, Velencébe, szívük tele volt szerelemmel. Isten megajándékozta őket alkalmazkodni tudás ritka kincsével.

Egy alkalommal az ifjú feleség megkérte Csulát, menjenek Délegyházára.

– Szüleim kedvelik a nudizmust. Apám szerint egészséges. És csodálatos mezítelenül úszni.

Csula hallgatott egy percig. Elmosolyodott.

– Ahogy gondolod.

Feleségét kínos meglepetés érte. Meglátta gyóntató papját anyaszült mezítelen.

– Estétől reggelig mondhatja a Miatyánkot – nyugtatta Csula.

Első és utolsó esetben voltak Délegyházán. Felesége háborgott, ő csitította, nevette.

– Ha egy fiatal pap mezítelenül fürdik, napfénnyel sütteti csupasz fenekét, nem szabad Sátán fiának nevezni. Ítélkezni Isten dolga. Keress az Ószövetségben, Újszövetségben akár csak utalást, melyik rabbi, melyik szent beszél Délegyházáról.

Nevettek.

– Dante sem emlegeti. Pedig pápákat, püspököket kergetett válogatott bugyrokba.

Asszonyát nem tudta meggyőzni. Váltig hajtogatta:

– Az erkölcs egy és oszthatatlan. Ha pap fölesküszik Isten szolgálatára, imádkozzék, ne ruhátlan nőket bámuljon. Erkölcstelen embertől viszolygok. Taszít. Bárki legyen.

Csula megcsókolta őt ágyukban. Nézte asszonya szemét.

– Milyen szép vagy.

Átölelték egymást. Boldogok voltak.

Ősszel Csula Görögországot akarta megcsodálni. Tíz napot szánt rá.

Felesége nem utazott vele, lelkiismerete nem engedte. Kemény félév várta, sok rajz.

– Vizsgák után együtt megyünk valamerre. Most utazz egyedül.

Becsomagolt férje bőröndjébe.

– Nem akarom fölborítani a terveidet.

Csulát hatalmas köd várta a repülőtéren. Gépét nem indították. Taxival hazament.

Olyan hangosan életében nem nevetett.

Feleségét fiatalemberrel találta ágyban. Mindkettőt mezítelenül. Fotelba ült. Térdét csapkodta, úgy nevetett.

– Vígjáték. A feleség elfelejtette bezárni az ajtót.

Hazament szüleihez. Mindössze annyit mondott rémült anyjának:

– Régen nem nevettem ilyen jóízűen. Nincs mulatságosabb a házasságnál. Ahányszor módom lesz, megnősülök.

Apja bőrfotelban szivarra gyújtott. Baráti hangon beszélt fiával sok mindenről. Fia megnyugtatta.

– Nem történt tragédia, nem merülök mélabúba. Amint lehet, Görögországba repülök. Tanulok, sportolok. Szép lánnyal tele a város. Nem fontos minden kalandhoz személyazonossági igazolványt elővenni.

Csula felesége több ízben telefonált. Elismerte, ocsmányul viselkedett. Sírva kért bocsánatot.

– Éljük le együtt életünket – könyörgött.

– Lehetetlen. Valahányszor rád nézek, röhögőgörcsöt kapnék. A röhögőgörcs egy életen át veszélyes.

Csula nagyanyja átkozódott, szitkozódott. Kiabált.

– Nem kötelességem feleségeket potyán vacsoráztatni, mert hülye unokám van!

Fölhergelte magát. Madárkezével pofozta Csulát.

– Húsleves daragaluskával! Borjúláb rántva, tartárral! Almás rétes, mákos rétes, diós rétes!

Csula magához ölelte nagyanyját. Az öregasszony unokája bokáját rugdalta.

– Bokszoló! Meztelen seggek Délegyházán! Egy és oszthatatlan erkölcs! Ha még egy nőt idehozol, lószafaládét sem adok! Megölöm!

Nem ölte meg. Boldogan etette volna finom falatokkal. A lány, akit Csula oly nagyon megszeretett, ordas kurva volt. Ő mondta így magáról. Becsületes neve Szöllősy Annamária. Apja nyugdíjas mozdonyvezető. Kis kertjében kapálgatott, zöldbabot, borsót, különböző zöldségeket termelt. Fehérre meszelt vityillójában húzódott meg Kispest határában.

Csula uszodában ismerte meg Szöllősy Annamáriát.

– Nevetségesen szőke vagy, szemed nevetségesen kék – mondta a lány. – Hasonlót svédeknél sem láttam.

Kéthetenként, majd hetenként találkoztak. Gyakrabban nem lehetett.

Annamária figyelmeztette Csulát.

– Ha emberekkel beszélsz, ne arra figyelj, amit mondanak, inkább arra, amit nem mondanak. A mögött rejlik az igazság. Így sok csapdát kikerülhetsz.

Megcsókolták egymást.

– Mosolyogj mindenféle izmuson – mondta más alkalommal a lány. – De a fanatikusaktól félj. Szót érteni velük lehetetlen.

Elmesélte, érettségi után lett kurva. Korty italt nem iszik, drogot nem szed.

– Minden nap úszom, szaunázom. Szállodába, éjszakai mulatóba nem járok, tele van rendőrspiclivel.

– Légy a feleségem – kérte Csula.

– Én ordas kurva vagyok, de nem hazudok. Minden házasság börtön. Szabadlábon akarok élni. Csula, jól megvagyunk egymással. Ne rontsuk el.

Hét múlva önmagáról mesélt.

– Ügyes lány vagyok, nem estem a fejemre. Van öröklakásom, két és fél millió forintom OTP-ben. BC-számlán dollárom. Huszonöt éves múltam. Ez év karácsonyára meglesz a hárommillió forintom, befejezem e kiválóan jövedelmező ipart. Vendégeim sajnálják majd, hisz kitűnő szolgáltatást kaptak. Csak számat nem csókolhatták meg. Szerelem nélkül nem szabad csókolódzni.

Többé nem találkoztak.

Csula hallgatag lett, szenvedett. Végül, nagyanyja faggatására, egyedül neki elmondott mindent.

Az öregasszony összecsapta tenyerét.

– Egy kurva, aki bevallja, na végre! Kacsát sütök! Hasábburgonyát! Uborkasalátát!

Csula sokáig kereste a lányt. Eljutott Kispest határába, nyugdíjas mozdonyvezető apjához.

– Annamária öröklakása címét kérem.

– Ne keresse, nincsen hol. Soha nem volt öröklakása, pedig a keresetéből többet is vehetett volna. A stricijénél húzódik meg. Tetovált, kártyás, börtönviselt gazember pofozza, szedi el pénzét – magyarázta fásult hangon az öreg. – Lányom is többször volt börtönben. Oda való, ócska ribanc. Éles eszű. Rendőrök is mesélték, olyan kerek, szép, szomorú történeteket talál ki, hogy ámulnak. Anyjától örökölte, aki még kórházban, halála előtt is csodálatos hazugságaival bűvölte betegtársait. Megkönnyeztetett orvosokat is. Igaz szava soha nem volt.

– Mégis, hol keressem?

– Ne keresse. Talán leszúrta részeg stricije. Talán börtönben van. Vagy nemibeteg-kórházban rohad.

Csula kiderítette, kórházban, börtönben nincs.

Hiába várta az uszodában, a lány oda sem ment többé.

Nem találta sehol.

A nevetségesen szőke, nevetségesen kék szemű fiatalember ma is minden reggel úszik ezer métert. Szemével fürkész, kutat. Munkahelyén becsülik. Társaságba ritkán jár.

Néha valamelyik lány rászól.

– Nem is hallod, amit beszélünk. Ülsz, mint a süket.

Ilyenkor elmosolyodik.

– Mindent hallok – mondja hűvösen. – Azt is, amit nem mondtok ki. Azt is meghallom.

Szerencse fia

Molnár István apja, Molnár János, mondjuk meg az őszintét, ahogy a környékbeli, melegszívű kurvák mondták, mondják ma is, nem mindennapos, enyhén szólva balfácán, szülei döbbenetére, fölmérhetetlen bánatára, mely időnként hisztérikus dührohamot váltott ki belőlük, szerencse fiának született. Apja hiába ütötte, anyja hiába zokogott, legkorszerűbb pedagógiai módszerével pofán öntötte vödör vízzel, fenyegette, vurstliban mutogatja.

Tehetetlenek voltak.

Lehorgasztott fejjel vették tudomásul, szél ellen nem lehet. Dunsztosüvegbe sem. Isten nem bottal ver.

Lehet tél, lehet nyár, Molnár Jánost szerencséje nem hagyta cserben soha. Széles mosollyal dicsekedett vele. Ilyenkor a lépcsőházban a macskák egy helyben forogtak. Az OTI-orvos kanalas orvosságot írt sikoltozó anyjának. Apja égre emelt kézzel esküdött, nyakörvet csinál, pórázon vezeti.

A Rita kápolnában a plébános lebeszélte erről.

– Olyan, amilyen – mondta. – Büszke szerencséjére. Nem árt a légynek sem.

– Igaz. De ne dicsekedjen a nap minden órájában.

– Hadd dicsekedjék, fiam. Nem árt vele senkinek.

– De miféle szerencsével dicsekszik? Atyám, fogadásból, két fillérért, gipszet evett. Már bocsásson meg, atyám, napokig fehér szobrokat szart.

– Látod, fiam, van oka dicsekedni. Szerencse, hogy kijött belőle.

Molnár János széles mosollyal, rendületlenül dicsekedett szerencséjével továbbra is.

– Bármi történhet. Árvíz, vihar, sáskajárás, vad verekedés, késelés, nem hagy cserben szerencsém.

És valóban.

Szerencsesorozata, ahogy István fiának sok év múlva számtalanszor elmesélte, korán kezdődött. Nyolcévesen.

Mókás kedvű, mindig vidám cimborái a Tisza Kálmán tér egyik kovácsoltvas papírgyűjtő kosarába jó mélyen belegyömöszölték. Meggyújtották alatta a papirost, és elmentek golyózni. Csakhamar füstölt Molnár János tiroli rövidnadrágja. Ekkor rázendített. Sikított. Ordított.

Járókelők cibálták ki, állították talpra.

– Ha ilyen hülye játékot találtál ki – faggatták –, miért csinálsz ekkora ricsajt?

– Csak kenyér hallgat tüzes kemencében. Én nem vagyok kenyér.

Csodálkozott az értetlenségen.

– Én szerencsés vagyok. Nem sült meg a fenekem.

Jakab, a zöld egyenruhás csősz, szöges botjával, melyre eldobált papírokat szúrt föl, végigvágott hátán.

– Hibbant, Isten verése. Állítom, bolondházba vagy börtönbe kerülsz. Ígérem, megmondom apádnak.

– Miért ordít, Jakab úr? Nem lett belőlem fáklya, mert szerencsés vagyok. Nem gyújtottam föl gesztenyefákat, házakat, gázgyárt, Magdolna kórházat. Mindezt szerencsémnek köszönhetem.

Apja megpofozta. Anyja sírt.

– Fiam, tudsz még, nagy örömünkre, sokféle szerencsével megajándékozni?

– Anyám, szerencsés fiút szültél. Aludj nyugodtan. Szerencsém mindig velem van.

Apjához fordult.

– Nem örülsz neki. Pofonokat osztogatsz. Furcsának tartom.

– Örülök – mondta apja. – Egyetlen bánatom van. Minek gyártottunk selejtet anyáddal. Szerencsés hónapban.

Alig múlt el egy hét, a Városi Színház oldalában fociztak. Valaki fölrúgta labdájukat a lapos tetőre. Molnár magas fiú vállára állt. Onnan az esőcsatornán fölkínlódta magát. Boldog mosollyal ledobta labdájukat.

Egyik fiú hóna alá vágta.

– Mára elég volt – jelentette ki.

– Segítsetek! Nem tudok lemászni!

– Nincs is értelme, nem focizunk már. Késő van. Éhesek vagyunk – kiabálták a fiúk. – Hazamegyünk zabálni.

És hazamentek.

Molnár János teli torokból ordított.

– Segítsen valaki! Le akarok menni!

A járókelők csodálkoztak. Kérdezték, hogy került a magasba.

– Ha csillagokat vizsgálsz, miért nem maradsz nyugton?

Molnár időnként pihentette hangszálait, majd újból rázendített. Egy férfi megállapította, holdkóros. Feleségével bámulta őt a telihold fényében.

Hajlott hátú, bicegő öregemberre kiáltott Molnár János.

– Segítsen lemenni!

– Pattanok! Jövök! Ugrom, mint a fürge bolha!

Éjfél után járőröző rendőrök beszóltak a Kun utcai tűzoltó-laktanyába, létrán hozzák le őt. Lehozták. Kapott két pofont.

– Szerencsém végtelen – mesélte boldogan apjának. – Fönn a tetőn tíz nap alatt éhen haltam volna.

– Épp itt lenne az ideje – állapította meg csöndesen apja.

Pár nap múlva acélgolyója begurult a csatornába. A fiúk fölemelték öntöttvas, rácsos födelét. Amikor lemászott, visszatették. Elmentek a Levente uszodába.

Molnár ordított, járókelők kihúzták.

– Milyen szerencsés vagyok – dicsekedett apjának. – Csontszáraz volt a kanális. Patkány egy sem járt arra.

Boldogan mutatta acélgolyóját.

Apja szótlanul nézte őt. Majd kopaszodó fejére bökött.

– Ha szerencséd kitartó, fejem biliárdgolyó lesz.

Jól tanult, csak az életben, emberek között nem bírt eligazodni. Apja megátkozta szerencséjét. Rendszeresen kegyetlenül megverte.

De amikor fiát behívták katonának, magához ölelte. Annyit mondott:

– Ne hagyjon el szerencséd.

– Az lehetetlen, apám. Velem marad halálomig.

A Donnál megsebesült. Ügyes kezű katonaorvos operálta. Betegszabadságra hazaküldték.

– Bal combom szegélyét lőtték meg – mondta apjának. – Szerencsémre.

Visszament a frontra.

Rugalmasan elszakadtak az orosz hómezőktől, egészen a Kárpátokig, sőt még azon is túl.

Hazaért.

Vége lett Budapest ostromának. Az Alsóerdősor utcában szovjet katona bérház udvarába rántotta be. Első emeletig zsúfolva volt öreg, puhafa ládákkal. Baltát nyomtak kezébe. Aprított szótlanul. Alkonyatkor kirúgták, másik férfit rántottak be helyére.

– Igaz, hogy karom leszakad – dicsekedett ismerős asszonynak a járdán –, de kaptam csajka káposztalevest. És, szerencsémre, hazaengedtek.

– Valóban szerencsés – mondta az asszony.

– Az bizony – mosolygott. – Mióta eszemet tudom.

A Rákóczi út sarkán ferde szemű katona berántotta egy bankba, ahová alacsony növésű, tatár lovakat kötöttek be. Lapátolta alóluk a piszkot. Éjféltájt fenéken rúgták. Elengedték.

– Szerencsédtől büdös a lakás – mondta apja.

Smirszappannal lemosakodott.

– A lovak szarnak, de nem mindig én pucolom – mosolygott. – Ez pedig szerencse.

Másnap a Rákóczi úton menetoszlopban hajtottak civil ruhás férfiakat, nőket. Molnár Jánost egy katona közéjük lökte. A Tattersallban összeszedték a tenyészlovakat. Kettőt Molnárra bíztak.

Zablájukat fogva gyalogolt közöttük.

Néhány ember kilépett a sorból. Lelőtték őket.

Hol egyik, hol másik ló rángatta Molnár kezét, nyerítettek.

– Fölösleges idegeskedni – szólt rájuk. – Még nincs vége a háborúnak. Nem szabad kilépni a sorból. Én katonaviselt ember vagyok, tudom mindennek a módját. Szerencsés is vagyok. Holnap, holnapután hazaengednek minket. Végtére legföljebb két napig lehet üres gyomorral dolgozni. Ennyi embert, állatot pedig lehetetlen etetni.

A lovak szomorú, nagy szemmel nézték.

Két év múltán jött haza.

– Szerencsém volt – dicsekedett apjának.

– Annyi sok ember halt éhen, fagyott meg, és én itthon vagyok.

– Szívemből örülök, hogy látlak – mondta apja hosszú hallgatás után. – Csupán annyit kérek, ha, Isten ne adja, hamarább halnál meg, ne hagyd rám a szerencsédet.

– Miért, apám? Auschwitzot megjárt emberek pusztultak el Szibériában. Nem jártam Auschwitzban, nem zsidóztak le. Fasisztának neveztek. Itt vagyok, húslevest tálal anyám.

Nagyüzemben dolgozott, kitűnően, három műszakban. Szerencséje nem hagyta el.

Kommunista, gömbölyű seggű irodista lány szerette meg. Két numera között agitálta, legyen párttag.

– Ilyen szorgalmas, tehetséges fiúra szükségünk van.

– Erre van szükség – simogatta Molnár a lány tomporát. Nevetett. – És ez a szerencsém.

A lány nem hagyta nyugton. Valahányszor kilihegte magát, prédikált, agitált, agitált, prédikált.

Molnár János dühbe gurult.

– Folyton égő kályha vagyok! Működöm, ahogy kell! Papagájjal bújok ágyba! Munkásosztály, párt! Ebből elegem van! Szarok Sztálinodra, bújj vele ágyba! Sarlóval, kalapáccsal!

Ezerkilencszázötvenkettő elején, pár nappal dühkitörése után, két civil ruhás nyomozó autóval elvitte.

– Ágyból följelentettek? – csodálkozott.

A kihallgató tiszt bólintott.

Elmondatta életét, leíratta ötvenszer. Fiatal volt, fejét csóválta.

– Téged a mi kutyánk kölykezett. Művezetőd írásba adta, becsületes vagy, kiválóan dolgozol. Mi nyavalya bajod a kommunistákkal?

– Semmi – válaszolta. – De borzasztó, ha mezítelen nő, ágyban, miután rendesen megkefélik, azonnal politikára zendít.

A fiatal kihallgató tiszt elnevette magát.

Egy év múlva elengedték.

– Szerencsémre, becsülik a munkást – mondta apjának. – Az elvtársnőt meg kefélje taliga majom.

Apja bólintott. Nem szólt. Két remegő kezét mutatta.

Ötvenhatban szülei nem engedték utcára.

– Amilyen szerencséd van – magyarázta apja –, ahány golyót kilőnek, mind téged talál kupán.

Ezerkilencszázhatvanban feleségül vett egy munkáslányt a MÁVAG-ból. Fiuk született, István névre keresztelték. Hetvenkettőben Molnár János apja meghalt. Anyját évvel később temette.

Dolgoztak, beosztották pénzüket, szerették egymást, nevelték Istvánt.

Amikor lebontották a pártállamot, Molnár János annyit mondott:

– Szerencse.

– Szerencse fia vagy – állapította meg komolyan István, aki számtalanszor hallotta apja szerencséi történetét.

István szülei gyors egymásutánban haltak meg. Magára maradt, megházasodott.

Ők is, mind a ketten kitűnően dolgoztak. Szorgalmasak, ügyesek voltak. Becsületesek.

Ezerkilencszázkilencvenkettőben először az asszonyt rakták utcára, majd Istvánt.

– Rossz helyzetünk nem tart soká – állította István. – Látni kell az alagút végén a fényt.

– Lehetetlen – mondta felesége. – Nincs alagút. Zsákutca van.

István tiltakozni akart, az asszony leintette.

– De ha ragaszkodsz az alagútban a fényhez, az könnyen lehet a szembejövő vonat.

A Dobozi utcai ingyenkonyhán minden nap esznek tányér meleg ételt, szelet kenyeret.

– Annyit dolgoztam, mint az állat. Most pihenhetek. Ingyen ehetek – mondta Molnár István. – Ez bizony szerencse.

Kanalazta a levest.

– Az is szerencse, hogy szüleim már nem élnek.

Felesége megfogta a karját.

– Ne sírj. Az is szerencse, hogy nincs gyermekünk.

Isten ajándéka

Rubác Józsefet anyján kívül, aki Tyutyinak becézte, szél fúvásától is óvta egyetlen gyermekét, soha, sehol, senki nem szerette. Nem bántották. Avval ugratták, szarevő. Mire ő annyit válaszolt, hajnalban kel, újságokat visz lakásról lakásra, fáradtan megy iskolába. Anyja házakhoz jár mosni, takarítani.

– Apádat meg elütötte a hajókötél – mondta Város Ferenc. – Elvitte a cecelégy.

– Tüdőbaj.

– Nagy kár. Örömét találná benned.

Város Ferenc gyűlölte Tyutyit. Engesztelhetetlenül. Ha okát kérdezték, vállat vont.

– Megölöm. Ezt vegye mindenki komolyan.

– Semmi okod rá – mondták a fiúk.

– Féreg. Nyugodt szívvel eltaposom.

Tyutyi alacsony, sovány, vörös hajú, vörös szemöldökű, világoskék, Város Ferenc szerint alattomos szemű, pulykanyakú, nagyon csúf fiú volt. A Bezerédi utcai iskolába járt.

Adott, vett, seftelt.

Elvégezte a nyolc elemit, inasnak ment, heti egy pengőért. Három esztendő múltán segédlevelet kapott, huszonnégy filléres órabért.

Alkonyattájt anyja változatlanul megkereste őt a téren.

– Tyutyi, besötétedik. Tessék hazajönni. Sötétben baj érhet.

Tyutyi anyjába karolt. Hazamentek.

Amikor váratlanul, sóhaj nélkül, csillagos nyáreste anyja meghalt, Tyutyi lehúzta ujjáról jegygyűrűjét. Amikor anyját elvitték, azt mondta:

– Temesse el, aki akarja. Nekem nincs pénzem.

Soha nem tudta meg, kik, hová temették. Úgy vélte, baromság. Ha valaki meghal, mindegy, miféle gödörbe rakják.

Dolgozott, kuporgatta pénzét.

Adott, vett, seftelt.

Város Ferenc határozottan állította:

– Munkahelyén alkatrészeket lop. A tolvajlás nem seftelés. Bűncselekmény.

Tyutyi kijelentette, amíg él, ad, vesz, seftel. Soha nem lesz bűnöző.

– Számolni tudok, eszemet használom. Többet tudok majd fölmutatni, százszor is többet Város Ferencnél.

– Lehet – mondta Város Ferenc. – Gyarapítsd vagyonod. Adok öt pengőt, ha elárulod, anyádat hol eszik a férgek.

Tyutyi vörös szemöldöke alól nézte őt.

– Hiába gyűlölsz. Jártatod pofádat. Nem tehetsz semmit.

– Várd ki a végét.

Egy este kiskocsmában boroztak. Város Ferenc nem bírt magával. Hideg gyűlölettel marta, gúnyolta Tyutyit. A fiúk váltig kérték, hagyja abba. Város Ferenc nézte Tyutyit.

Fölért egy köpéssel.

– Akad nő, aki száz pengőért lefekszik veled?

– Sok pénz – mondta Tyutyi. – Annyit nő nem ér. De neked soha nem lesz száz pengőd. Annyi sem, hogy olcsó kuplerájban lehúzd gatyádat.

Város Ferenc székestül fölborította. Mellére térdepelt. A fiúk csavarták ki kezéből a kést.

A pincérek kidobták őket.

– Rusnya állat – mondta Város Ferenc az utcán. – Ígérem, kibelezlek.

– Alig hiszem. De azt tudom, bekopogsz még hozzám tányér levesért. És elkergetlek. Kanálnyit sem adok.

Nyakkendőjét igazította.

– Verekedéssel, késsel mire jutsz? Nem félek tőled. Adok, veszek, seftelek. Hülyéken nevetek.

– Mosolyogni sem tudsz. Anyád mosónő volt, apádat elütötte a hajókötél. Hajnalban újságokat cipelsz. Nincs lány, aki átöleljen. Hatvanévesen magad alá szarsz. Mindenki tapsol örömében.

Tyutyi nem vonult be katonának. Hol hamis papírokkal, hol papírok nélkül bujkált lángvörös hajával.

A Bezerédi utca sarkán találkozott Város Ferenccel, aki szintén bujkált. Nagynénje lakásán dekkolt.

– Túléljük?

Tyutyi vizenyős szemével bámulta Város Ferencet.

Város Ferenc revolvert vett elő zsebéből.

– Én igen. Érted meg nem kár. Fillérbe nem kerül temetésed.

Elvitte nagynénjéhez. Fánkot ettek, demizsonból bort ittak.

Már Gödöllőn voltak az oroszok.

– Lesz itt csinn-bumm – mondta Város Ferenc. – Vörös fejed havon világít. Csúnya halott leszel.

– Házasodom. Gyerek nem kell. Sok pénzbe kerül. Szép asszony lesz feleségem.

– Elszeretem, tulipiros patkány.

– Meztelen seggel? Én adok, veszek, seftelek.

A Capitol mozi közelében akna csapódott be. Rezegtek az ablakok. Bámulták egymást.

– Nem lesz feleséged. Legföljebb púpos. Tolókocsiban.

Fiatal, szép lányt vett feleségül. Tisztességeset. Nagyon szépet.

– A nőkön nem lehet eligazodni – magyarázta keserűen Város Ferenc.

Keményen tagadta, szerelmes Tyutyi feleségébe. De tény, sokat szenvedett. Hosszú esztendőkön át reménytelenül harcolt Szepes Veronikáért.

A fiúk nevették, Tyutyit nem érdekelte.

Szövetkezetben dolgozott, adott, vett, seftelt.

Kérész Elemér negyvenéves, magas, sovány, tüdőbeteg férfi volt. Mindenkit megnevettetett kitűnő humorával. Hírlett, perverz disznó. Pompás dumával bolondította az asszonyokat, lányokat.

Tyutyi szabad idejében belátogatott hozzá. Adtak, vettek, sefteltek.

Szepes Veronika, ügyvéd családjánál cseléd, szivart, cigarettát vásárolt rendszeresen, nevetett Kérész Elemér tréfáin. A trafikos többre nem jutott vele. Ezerkilencszáznegyvenkilenc végén ő mutatta be Szepes Veronikát Tyutyinak.

Két hét múlva házasodtak.

Tyutyi a Klauzál téren kiügyeskedett tágas, világos, másfél szobás, komfortos lakást. Város Ferenc fölrobbant dühében. Szikrázó gyűlölettel kérdezte Szepes Veronikát, hogy tehetett ilyent, evvel a csúf állattal élni, beszélni, ágyba bújni.

– Férjemről így ne beszélj. Senkitől nem tűröm. Én döntöttem. Nem hagyom el, nem csalom meg.

– Elszeretlek. Feleségül veszlek. Ha másként nem megy, özvegyet csinálok belőled.

Város Ferenc fogadkozott esztendőkön át, egyre vadabbul, Szepes Veronikát nem engedi elrohadni Tyutyi mellett. Ez egyszerűen lehetetlen.

– Ezer csokor virággal, ezer szép szóval, akárhogy, elhozom a jobb sorsra érdemes asszonyt. Vagy találok más megoldást. Amire nem szívesen gondolok.

A fiúk nevettek rajta. Magyarázták, minden nap más nő takarítja lakását, bújik ágyába. Válasszon ki egyet, vegye feleségül. Hagyjon föl e reménytelen marhasággal.

Város Ferenc hidegen nézte a fiúkat.

– Elhozom Veronikát. Ismertek, mióta éltek. Azt mondom, amit tudok. Amit tudok, csinálom.

Tyutyit nem érdekelte Város Ferenc hőbörgése. Dolgozott, adott, vett, seftelt. Felesége takarított, mosott, főzött. Mindig mosolyogva várta őt.

Város Ferenc leste, várta, egyre elszántabban, a fiúk félelmére, mikor jön el az ő ideje.

Ötvenhatban, nyakában géppisztollyal, Város Ferenc rossz mosollyal mondta:

– Mennyi becsületes halott hever az utcákon. Talán egy becstelent is közéjük lehet teríteni. Tyutyi rabol, fosztogat. Undorító.

A fiúk ráordítottak.

– Ne gyilkolj! Így nem lehet asszonyt szerezni!

Város Ferenc komolyan mondta, csöndesen, meggyőződéssel, ahogy szerelemtől fertőzött, gyógyíthatatlan, szánalmas emberek beszélnek:

– Veronika az enyém. Ha az oroszok kitakarodnak, örökké.

Tyutyi valóban fosztogatott. Cipelte a portékát a Corvin Áruházból. Máshonnan tucatnyi írógépet. Hol, kinek adta el, a fiúk nem tudták. Csak annyit, jeles vagyont rabolt.

Azután Nyugatra menekült feleségével.

Később híre jött, Kanadában landolt. Távoli vidéken parányi kifőzést nyitott. Favágók voltak vendégeik.

Város Ferencet négy év fegyházra ítélték. Amikor kijött, sűrű, fekete haja megszaporodott ősz szálakkal. A fiúk pénzt akartak adni kivert foga pótlására. Nem fogadta el. Nevetett barlangüres szájával.

– Ha egy tár golyót eresztettem volna Tyutyiba, legalább tudnám, miért ültem. Most karon fognám Szepes Veronikát. Értelme lenne szenvedéseimnek.

Dolgozott gyárban, három műszakban.

Büntetett előéletűek, balga harcosok szebb világról nem álmodtak már. Néha jó szóra vágytak. Később, a monoton robotban, gépzúgásban arra sem.

Csak Város Ferenc mondta a magáét, feleségül veszi Szepes Veronikát. Szénfekete szeme ragyogott.

– Nem szabad nevetni – magyarázta a fiúknak. – Isten adósom. Isten segít, Isten elhozza Veronikát. És én templomban megköszönöm jussom. És hangosan dalolni fogok, amerre járok, valahány utcán.

Tyutyi hozta el Szepes Veronikát, a hetvenes évek végén.

Elmondta, kilencvenezer dollárja van Bécsben. Körülnéz, mit lehet itt kezdeni. A Körúton, étterem kirakatában, tábla hirdette: Friss házi disznótoros. Szepes Veronika nagy szemmel bámulta.

– Erre nincs pénzünk – jelentette ki Tyutyi. – Meghívtak ebédre. Libasültre.

– Én fizetem – mondta Város Ferenc. – Gyertek, eszünk. Hurkát, kolbászt, pampuskát.

Állt a járdán. Nézte őket, amíg villamosra szálltak. A fiúktól tudta meg, néhány nap múlva elutaztak. Műfogsorával mosolygott.

– Isten meghallgatott. Láttam Veronika szemét. Hazajön. Tyutyit, ha kell, addig ütöm, amíg meleg. Veronikát díszes esküvőn feleségül veszem. Nagy úr a honvágy. Szepes Veronika nem sokáig senyved már. A többi az én dolgom. Harcoltam, ültem, dolgoztam. Ennyi boldogság jár nekem. Ha nem így van, miért kínlódtam végig szülők, testvérek nélkül egy rohadt életet.

A fiúk közül sokan meghaltak már, akik megmaradtak, jócskán túlvoltak életük felén. Gúny nélkül mondták gyerekkori cimborájuknak:

– Nem is ismered Szepes Veronikát. Gondold meg, miféle nő, aki Tyutyival köti össze életét. Zsák a foltjával, semmi több.

– Igaz. Kegyetlenül megvertek, lehet, hülyére vertek. Igaz, semmit nem tudok Szepes Veronikáról. De börtönéveim során mindennap rá gondoltam. Ez szerelem. Ésszel nem lehet magyarázni. Én nem gyilkoltam. Harcoltam. Nem bántam meg. Már nincs géppisztolyom. Nem adtam, nem vettem, nem sefteltem. Nem is fosztogattam. Ha leszámolok Tyutyival, elveszem feleségét. Csak egyedül Isten lehet bírám.

Tyutyi ezerkilencszáznyolcvanban hazajött feleségével. Öröklakást vett.

A fiúk megijedtek. Kérték Város Ferencet, ne menjen hozzájuk. Iszonyatos értelmetlen vége lesz.

Város Ferenc kora estén üveg borral, virággal váratlanul beállított hozzájuk. Tyutyi vörös szemöldöke alól nézte őt. Felesége elmondta, boldog, hogy végre itthon van.

– Sokat kínlódtunk. Nehéz időkben, Tyutyi utasítására, hetenként két-három favágóval ágyba bújtam. Soha nem csaltam férjemet, minden pénzt neki adtam. Boldog vagyok, hogy van mit a tejbe aprítani.

– Te mit tudsz a börtönön kívül felmutatni? – kérdezte Tyutyi.

Város Ferenc nézte a ráncos arcú, szőkére festett, sovány asszonyt.

Másnap a fiúknak annyit mondott:

– Milyen furcsa a szerelem. Elmúlik.

Zsebkendővel homlokát törölte.

– Pedig milyen szép volt. Isten ajándéka.

Totóztak

E sorok írója igen sokáig tűnődött, éjszakánként álmatlanul forgolódott. Négy munkásember halála ilyetén való elbeszélése nem túl bizarr-e.

Önmagával vitázott. Ha írni támadt kedve, mások véleménye nem érdekelte.

Egy hajnalon úgy vélte, eleget tökölődött. Üsse kavics, cár lesz vagy kalaposinas. Rövid fohászt mondott. Golyóstolla hegyén dal szóljon. Könny ne perdüljön. És íróasztalához ült.

Virgoncos Károly, Horváth Gábor, Soós Frigyes, Esztergomi Mátyás nyugdíjazásuk után, feleségük haragja, vad káromkodása ellenére, unalmukban, pohár bor mellett avval töltötték idejüket, találgatták, melyikőjük fejezi be életét hamarabb. Milyen módon távoznak. Milyen sorrendben követik a többiek.

Vadabbnál vadabb jóslatok születtek. Hol komoran bámultak, hol öklüket emelték.

– Kórházban fejezed be – mondta Horváth Gábor. – Deszkák között.

– Bedeszkázva te dögölsz meg! – ordította Virgoncos Károly. – Nekem harmincéves szeretőm van!

– Miért vagy haragos? – kérdezte Horváth Gábor. – Bedeszkáznak. Négy oldalról. Hörögsz. Böfögsz. Orrodon, szádon büdös motalkó jön. Szeretőd sose volt.

Mind a négyen halottak. A rákoskeresztúri temetőben olcsó sírkövükön gyertyát senki nem gyújt.

Virgoncos Károly hatvanegyedik születésnapját a nyugdíjasok együtt ünnepelték. Felesége húslevest, csirkenyakpaprikást tálalt. Gyermekei cigarettát vittek. A három nyugdíjas két liter bort.

Amikor a vendégek elmentek, az asszony leszedte az asztalt.

A nyugdíjasok magukra maradtak.

Esztergomi Mátyás borospoharát cimboráira emelte.

– No, Isten, Isten! Kint hull a hó. Szobádban kályha duruzsol. Hol itt a baj?

– Jól figyeld, mit duruzsol kályhám. Márciusban gödörben leszel. Villamos megy keresztül rajtad. Tűzoltók kanállal szednek ki alóla.

– Téged a feleséged rángat ki a klotyóról. Nyomikálás közben ráncos pofádra buksz.

Az asszony bejött a konyhából. Kezét kötényébe törölte.

Rájuk ordított.

– Isten barmai! Így féltek? Ha nem tudtok másról ugatni, pofa be!

– Ilona, te nem félsz? – kérdezte Horváth Gábor.

– Konyhában a mosatlan. A szennyes. Mikor érek rá?

Majd hozzátette:

– Ha csak halálotokról beszéltek, kerüljétek el egymást. Mert bolondokházába visznek. Nincs enélkül is elég bajotok?

– Totózunk – felelte Esztergomi Mátyás. – Ki, mikor, hogyan fordul föl. Ez érdekes játék. Lehet nyerni, lehet jó nagyot tévedni.

– Holnaptól mi is totózunk. Beszélek az asszonyokkal. Nem lehetetlen, egyszer mi is föld alá kerülünk. Jó szórakozás kitalálni, mi a fenét csináltok egyedül.

A négy férfi bámult.

– Virágot viszünk sírotokra – mondta Soós Frigyes. – Okosan beszélsz, Ilona. Holnaptól kitotózzuk, milyen sorrendben tértek örök nyugovóra.

– Ti mentek előbb. Úgy ésszerű. Nem tudjátok beosztani nyugdíjatokat. Fecsegtek, égetitek a villanyt. Kopik szátok. Nem baj. Kopik cipőtök. Baj. Siránkoztok fél liter tejért. Jajongtok. Özvegyember gyomra korog. Négy asszony agyagos földben röhögne.

– Megházasodom – mondta Virgoncos Károly. – Nem baj, ha harmincéves. Segge kemény. Csak szőke legyen. Szeme kék. Így rendben lesz, Ilona?

Az asszony komolyan válaszolt.

– Neked könnyű. Nyolcezerhatszáz a nyugdíjad. Klozettpapírra se telik belőle. Ifjú, szőke, új feleséged csodálkozhat majd.

Virgoncos Károly összehúzta bozontos, ősz szemöldökét.

– Ilona, ocsmány szád van. Minden szavad undorító. Minek tűröm, meddig tűröm, nem tudhatom.

– Nem sokáig. Arcod lilul, szájad kék. Gyógyszerre nincs pénz. Pasaréti villára nincs időd spórolni. Te fordulsz föl elsőnek.

Nevetett. Nikotintól sárga fogát mutatta.

– Hozok föl tüzelőt. Ne dögölj meg két vödör szénnel a pincében. Nem illik.

Virgoncos Károly illő módon, február közepén, álmában, ágyban halt meg.

– Megunta az unalmat – mondta Ilona.

– Milyen szerencsés – ismételgették a szomszédok. – Nem szenvedett.

– Nem halt éhen. Két szelet zsíros kenyeret vacsorázott – magyarázta Ilona a három riadt, nyugdíjas prolinak.

– Emberül halt meg. Nem ingyenkonyhán.

Virgoncos Károlyt kemény hidegben temették. Lapát csikorgott. Fagyott föld dübörgött. Az emberek fölhajtották gallérjukat.

Horváth Gábor a szürke eget kémlelte.

– Vihar jön – mondta. – Majdcsak vége lesz.

Szállingózni kezdett a hó, míg villamosra vártak.

Ilona, szájában cigarettával, Horváth Gáborra mutatott.

– Nem kell totózni. Te következel. Júniusban.

Horváth Gábor idétlenül vigyorgott.

– Hányadikán?

– Fájdalmaktól ordítasz. Két hétig. Azután csönd. Ápolónő lezárja szemedet.

Horváth Gáborné férjére nézett. Megszorította Ilona karját.

Az özvegy csodálkozott.

– Hát meddig akar élni? Munkásembernek is jár a pihenés. Ha ügyesen gazdálkodsz, négyhavi nyugdíjából kitelik egy puhafa koporsó. Ha könnyelmű vagy, tejet iszol, kartondobozba csomagolhatod.

A Népszínház utcában lekászálódtak a villamosról. Ilona cigarettára gyújtott. Alaposan megnézte a három nyugdíjast.

– Bámultok? Egy esztendőn belül mind kipurcantok. Utána mi jövünk. Gyermekeink napi gondokkal küszködnek. Válnak. Politizálnak. Virág nem kerül sírunkra.

Sűrű pelyhekben havazott.

– A lengyel piacon veszek cigarettát.

Fölnevetett.

– Ha az utolsó proli is elköltözik, látni szerettem volna még, amikor az ügyes kezű, jó urak, a szent elit, cipőt, ruhát készít. Ajtózárt szerel. Ablakot üvegez.

Hóba dobta cigarettáját.

– Oly okosak. Törvényeket gyártanak. Ha nem tetszik, tíznaponként átírják. Menni fog nekik a többi is.

Mind a nyolcan temetőben vannak. Sírjukon nincs virág.

E sorok írója borjúnagy kutyájára bámul.

– Ne félj, Berci, van még proli. Csak csöndesek. Félnek. Munka nélkül élni nem tudnak.

És szemüvegét törülgeti.

Gyöngyszem

Kiss Balogh Sándor középosztályból lecsúszott szülei, Isten jóvoltából, rövid egymásutánban, pontosan két hét különbséggel haltak meg. Református tiszteletes szép zsoltárokkal búcsúztatta őket.

A Múzeum kávéházban Kiss Balogh Sándor mindig csöndes hangján így szólt:

– Anyám két esztendeje megvakult. Apámat fájdalmas, gyógyíthatatlan betegség tartotta ágyban. Isten megoldotta bajukat. Rajtam nem segített.

Barátja, Csöndes István megitta konyakját.

– Nehéz lehet – mondta. – Pogány vagy.

– Amióta lélegzem.

– Olvass Epiktétoszt.

– Még hányszor?

– Akárhányszor.

– Marcus Aurelius akárhányszor olvasta. Mondta, mondta bölcs leckéjét, és foga halálfélelemtől kocogott.

– Halálodtól félsz?

– Magányomtól.

Barátja vékony, hosszú ujjú kezével kopasz pincérnek intett. Konyakot kért. Majd így szólt:

– Keress feleséget. Tiszta lelkűt. Értelmeset. Rilkét olvastok. Anna Kareninát. Könyveken vitáztok. Gondolatokat cseréltek. Összebújtok. Örültök tavasznak, zöldellő fűnek. Nevettek szmokingos urakon, fölékszerezett asszonyokon.

– Megártott neked Simon Weil.

Barátja oldalra biccentette aszkétafejét.

– Lélektelen harácsolókon szívből lehet nevetni. Vagy undorodni.

Kiss Balogh Sándor hallgatott valameddig.

– És ha agglegény maradok?

– Ne reménykedj.

– Hát akkor lesz feleségem. Te nálunk vacsorázol.

– Minden nap?

– Csak esőben.

– Zsíros kenyeret?

– Máskor szalonnát lila hagymával.

– Szmokingban?

– Csakis. Feleségemen ékszer csörömpöl.

– Látni akarom, asszonyod csokornyakkendőd igazítja.

– Látni fogod.

Nevetve léptek ki a Múzeum kávéház ajtaján. Kiss Balogh Sándor annyit mondott:

– Józan, nyugdíjas takarítónőt veszek feleségül. Élettársra szükségem van.

Barátja bólintott.

– Vásárolj tucat flanellbugyit. Boldog leszel.

Kiss Balogh Sándor gyógyszervegyész volt. Kutatómérnök. Gyalázatos fizetéssel. Rögeszmésen hitte, oly találmánya lesz, mellyel ha elkészül, ha publikálja, japán tudósok vállukon cipelik végig Tokión.

Nem cipelték. Hírét sem hallották.

Egyedül élt háromszoba-hallos, összkomfortos, szerényen bútorozott, elhanyagolt, Berzsenyi utcai lakásában. Sanyarú körülmények között. Valamelyik szomszédasszony mindig szellőztetett, beágyazott, takarított nála. Ő halk hangján köszönte.

– Nincs mit köszönni, Sanyika – mondták, mert mindenki így szólította.

Az egész környék Sanyikája volt.

– Sanyika, maga olyan kétbalkezes. Rejtély, hogyan fűzi be cipőjét – mondta egy idős asszony a második emeletről. – Kerítsen asszonyt, mielőtt egerek rágják szét lakását.

– Hozok asszonyt – ígérte csöndesen Sanyika. – Csak annyit mondjon, jönni akar.

– Minden lány menni akar, Sanyika. Nézzen a szemébe, fogja karon, rakja ágyába. Csinálja dolgát. Reggel itt marad, Sanyika. Ennyi. És nem több.

– Igaza van, Füzesné. Hurkot dobok nyakára. Reggel megkötözöm.

– Mulya maga, Sanyika. Beszél, beszél. Galamblelkét kilocsogja. Asszony keblét csókolni kell. Fenekét szorongatni. Nem folytatom. A Rákóczi téren nyúljon pénztárcájába. Pikk-pakk-pukk. Kész a kocsi.

Sanyikát szerették a lányok, asszonyok. Presszóban szívesen ültek asztalához. Szépek. Csinosak. Ki száraz szemmel, ki könnyekkel panaszolta bánatát. Melyik férfival miként járt pórul.

Ő megértően bólogatott. Halkan, hosszan, nagyon hosszú körmondatokkal bizonygatta, mily méltatlan, szégyenletes dolog. Végül ügyetlenül mindig oda lyukadt ki, ő bizony másfajta. Szíve van. Ő bizony bármikor képes sírig tartó szerelemre.

A lányok, asszonyok elmosolyodtak.

– Rendes ember vagy, Sanyika. Biztos, egészen biztos, előbb-utóbb akad nő, aki szeretni, becsülni fog. Sírig boldogok lesztek.

Késő délután szép testű asszony ült asztalához. Fekete szeme izzott, hangja rekedt volt a gyűlölettől. Férje üzemmérnök.

– Otthagyott egy húszéves, folyton vihogó, combját mutogató pénztároslányért. Megátkoztam őket.

Sanyika ámult. Vigasztalta. Elmondta ügyetlen mondókáját.

– Soha nem láttam még ilyen szép asszonyt. Soha. Sehol.

– Akad elég! De igaz, ruhátlanul kevés.

Fölnevetett.

– Ketten vagyunk! Ördög vigye! Nálad alszom!

Sanyika kezet csókolt neki.

Az asszony a fotelban ült. Sanyika halk hangján beszélt szerves, szervetlen anyagokról, centrifugáról, elektronmikroszkópról. Arról, miféle módszerrel lehetne kivédeni a rezisztenciát. Vegyületekről. Kísérletekről.

– Türelem és türelem. Sok súlyos baj megoldható.

Az asszony hangosan fölzokogott.

– Sanyika, elég!

Fölállt.

– Nem bírom tovább! Gyönge az agyam szemináriumhoz!

Elment.

Kiss Balogh Sándor elmondta kalandját a Múzeum kávéházban barátjának. Ő oldalt billentette aszkétafejét.

– Minden nőnek kezet csókolsz. Miért? Ágyban parányi lábukat csókold.

Konyakot rendelt.

– Hiszel hivatásodban. Embereken akarsz segíteni. Mi több ennél? Asszony akad. Hű társad legyen. Tudja, miért kínlódsz.

– Kétszer elváltál. Megcsaltak?

– Az első kérte, altattassam el kutyámat örökre. Másodikat anyám hallgatagsága idegesítette. Meg filléres gondjaink.

– Szépen gitározott.

Barátja szivarozó újságírót nézett. Halkan mondta, csak úgy magának.

– Hangyára lépett. Nem hallotta meg halálsikolyát.

– Sokat olvasol.

– Leginkább verseket. Olvastam, a tücsök szárnyát fogd, kezedben marad a dal.

Sanyikára emelte szürke szemét.

– Igen. A dal.

Lány ült asztalukhoz. Kiss Balogh Sándornak bemutatkozott. Barátjának puszit adott. Kiss Balogh Sándor halk hangján kérdezte:

– Hány éves?

– Húsz. Bölcsész vagyok, magyar-történelem szakos. A mutterom pipás. Nem tudja, mennyi pénzt hoz a konyhára.

– És mennyit hoz?

– Újságíró leszek. Vagy regényt írok szerelemről. Szexről. Versért bagót fizetnek.

Sanyika barátjához fordult.

– István, ma éjjel szabad vagy.

– Tíz évig nem. Addig tanulj szájharmonikázni. Ha jól muzsikálsz, pénzt hoz.

Fizettek, Kiss Balogh Sándorral elmentek, a lány a kávéházban maradt.

Sokáig gyalogoltak. Némán. Később István annyit mondott:

– Krisztus mentse meg lelküket. Én elfáradtam.

Hozzátette:

– Nem vagyok szent.

Ideges mozdulattal beletúrt hajába.

– Hiszem az élő Istent. Anyámért imádkozom.

Megállt. Aszkétafejét oldalt fordította.

– Mondják, beteg. Gyógyíthatatlan. Nem igaz. Nem akar emberekkel társalogni. Kutyámmal társalog. Kutyám érzékeny, bölcs. Értik egymást.

Szikáran hozzátette:

– A Biblia nagy része apokrif. Én szívemmel hiszem Istent. Ha anyám ideje lejár, bármennyit vétkeztem, Isten nem hagy el.

Kiss Balogh Sándor mindig halk hangján mondta:

– Nem, István. Én is fogom a kezedet. Barátok vagyunk.

Valóban barátok voltak. Csöndes István franciaszakos tanár. Fordításokból, korrepetálásokból, szerény fizetéséből tartotta el hallgatag anyját Böszörményi úti lakásukban. Orvosok magyarázták, anyja súlyos beteg, kórházba akarták küldeni. István nem engedte.

– Én gondozom. Érzékeny – mondogatta udvariasan. – Családi örökség. Én is érzékeny vagyok. Rossz mondattól rossz napjaim születnek.

Nem mondta el orvosnak, nem mondta senkinek, csak barátjának, Sanyikának, anyja nem hallgatag. Tacskó kutyájával hosszan beszélget, és a kutya figyel rá.

– Szentül hiszem, értik egymást.

Kis szünet után hozzátette:

– Isten ajándéka anyámnak. Ha térdepel, imádkozik, kutyája mozdulatlanul ül mellette. Nézi a falon a fekete feszületet.

Aszkétafejét oldalt billentette.

– Két ilyen tiszta lelket Isten ritkán teremt.

Hóhullásban, kopott kabátban csavarogtak. Szokott helyükön, a Múzeum körút sarkán, hentesüzlet kirakatában bámulták a gőzölgő fejhúst, kolbászt. Sanyika zálogházba vitte karóráját. Az üzlet pultján, műanyag tálcáról ettek forró kolbászt. Mustárt tunkoltak, haraptak kenyeret.

Két esztendő múltán, kinek tanácsára, István nem tudta, egyetlen barátja fölhagyott a gyógyszerkutatással. Különféle kozmetikumok készítésével foglalkozott. Sok pénzt keresett. Csöndes István nem mondta el véleményét, nem bántotta, hiszen szerette barátját. Tavaszi délutánon annyit mondott:

– Éjszaka meghalt anyám kutyája. Ölemben vittem Gödöllőre. Fűzfa alá temettem el.

Kiss Balogh Sándor hallgatott. Ismerték, szerették, becsülték, értették egymást.

Nem sokkal később Sanyika bemutatta menyasszonyát barátjának.

Fónagy Tímea fiatal, csinos vegyész. Rövid szoknyát hordott. Bámulatosan szép lába volt.

– Barátja nem hajlandó elköltözni a Berzsenyi utcából – panaszolta. – Ki érti ezt a maflaságot?

– Ott született – mondta Csöndes István. – Ott élt szüleivel.

Fónagy Tímea belsőépítésszel terveztette lakásukat. Csöndes István bámulta a falba épített televíziót, méregdrága, ízléses bútorokat.

– Józsefvárosi gyöngyszem – nevetett a fiatalasszony. – Nem így találja?

– Gyöngyszem – mondta Csöndes István. – Csak főtt kolbász hiányzik csípős mustárral.

Ősszel Csöndes István anyja meghalt. Fia reggel látta meg ágyában. A parkettán fél tucat üres gyógyszeres doboz. Az orvos fásult hangon állapította meg:

– Öngyilkos lett.

Rendőrök faggatták Csöndes Istvánt, de ő semmire nem tudott értelmes magyarázatot adni. Oldalra billentett aszkétafejével bizonygatta:

– Nem volt beteg, csak érzékeny. Az pedig nem betegség.

Később halkan kérdezte:

– Hová vitték?

– Hullaházba. Hová máshová?

– Fűzfa alá szeretném temetni.

Készült az aznapi óráira. Apollinaire-verseket akart mondani a némán bámuló diákoknak franciául. De nem ment el az iskolába. Járkált céltalanul a városban. Kopott kabátja szitáló esőben átázott. Azt se tudta, hol, merre jár. Besötétedett, amikor váratlanul barátja ajtaja előtt találta magát. Csöngetett.

Kiss Balogh Sándor szmokingban nyitott ajtót.

– Hogy nézel ki? – kérdezte.

Csöndes István oldalt billentette aszkétafejét. Hajából vállára csorgott a víz.

– Az anyám – mondta. – Anyám…

Kiss Balogh Sándor mindig halk hangján szólalt meg.

– Meghalt?

István feje tagadóan mozdult.

– Megölte magát.

– Elkésünk – lépett Tímea a ragyogóan világított előszobába. Ízléses, nem túl föltűnő nagyestélyit viselt.

– Pénzed van? – kérdezte Kiss Balogh Sándor.

– A fekete ruháját adom rá. Csipkegallérral. Míg misére járt, abban járt.

Tímea férjéhez lépett. Bosszúsan nevetett.

– Még mindig nem tudja helyére igazítani csokornyakkendőjét.

Ékszerei megcsörrentek, mikor odalépett férjéhez, rendbe hozni a hibát.

– Indulnunk kell. Késésben vagyunk.

Csöndes István lebaktatott velük az utcára.

Kiss Balogh Sándor kinyitotta autója ajtaját.

– Elvigyünk valameddig?

Barátja tagadóan intett fejével. Később fölnézett a kilátástalan égre.

Eső verte arcát.

Brekegők

A férfi, Hegyi Henrik, aki nyugtalanságot teremtett a női lelkekben, szemüknek különös fényt, szájuknak tűnődő mosolyt, szívüknek reményt adott, hatvanegy éves, közepes termetű, hajlott hátú, csámpás, csúnya ember volt.

Alig egy hónapja láttam heves mozdulatokkal, öblös, ellentmondást nem tűrő hangon vitázni a Szimpla eszpresszó kirakatablaka előtt.

Magas, szikár, vasalódeszka-egyenes, dús hajú, szépen, ezüstösen, egyformán megőszült, hatvan esztendő körüli, még mindig jóképű, kissé tatáros szemű asztalossegéd kék vászonköpenyének gombját csavargatta, rángatta. Munkáról, munkafegyelemről, munkabérről, minőségről, haszonkulcsról magyarázott.

Nagy indulattal azt állította, nem lehet lézengeni, lötyögni. Minden ember alaposan gondolja végig, vizsgálja meg, mit vállal ebben a szar életben. De ha egyszer határozott, eldöntötte, mit vállal, azt kötelessége el is végezni ha törik, ha szakad.

– Maradéktalanul – ordította. – Az utolsó lélegzetvételig. Ez erkölcsi kötelesség. Minden állampolgár vitathatatlan dolga.

Köszöntem. Megemelte kalapját.

A karomhoz nyúlt.

– Meghalt hetvennyolc évesen az Egyenesné – mondta. – Fodrásznál, ahogy asszonyhoz illik, bura alatt. Holnap temetik. Na tessék, kukacoké a dauer.

Érdes hangon nevetett.

– Most aztán sírhat az a fickó, a szeretője, a szemét, a szarházi. Nincsen többé karóra, csúszós konyak, könnyelmű römiparti, csináltatott cipő, angol öltöny, szemtelen, hányaveti beszéd.

A tatárszemű asztalos vasalódeszka-egyenesen állt. Mosolytalanul.

– Ez nem így van, jó uram – mondta kimért hangon. – Mi után sírna a szemét, a szarházi fickó? Még nincs harmincéves. Magas, jóképű. Nem lézeng, nem lötyög. Alaposan végiggondolta élete értelmét. Maradéktalanul betartja a munkafegyelmet, a minőséget. És megköveteli a munkabért. Keres egy másik öregasszonyt. Rozoga nagymamát. Ennyi az egész. A többi halandzsa, jó uram.

Száz forintot akartam adni, szokás és rend szerint, Egyenesné koszorújához.

– Korábban ébredjen, elkésett – jelentette ki. – Egyenesné élővirág koszorúja fizetve. Nagyobb, mint egy kocsikerék. A legdrágább, ami csak kapható a hatalmas Budapesten, az egész országban. Hitemre, de igazán hitemre, király sem kapott még szebbet, különbet. Megérdemli. Elegánsan végezte.

A tatárszemű asztalos vasalódeszka-egyenesen állt. Mosolytalanul.

– A maga hite a magáé, jó uram – mondta kimért hangon. – Ha egy király meghal, több, nagyobb, drágább, szebb koszorút kap. Ezt kötelessége elismerni, jó uram. Ha királynőt temetnek, ugyanezt mondhatom.

Ismerősöm az asztalos mosolytalan, tatár arcára emelte tekintetét.

– Készségesen elismerem, királynőt másként temetnek. Fekete zászlókat tűznek a házakra, az újságok megírják, a rádióban beszélnek róla, a televízió mutatja. Bezárják az üzleteket, iskolákat. De egy királynő temetése engem mindig hidegen hagy. Akkor is, ha az egész országban konganak a harangok.

Fölemelte mutatóujját.

– Egyenesné több volt, mint királynő – mondta. – Egyenesné gyűlölte a háborút, a nyilasokat, gyűlölte a kommunistákat. Egyenesné nagy keblével csak a szép férfiakat szerette.

Rám nézett.

Dióbarna szeme sötét volt, mint égve felejtett utcai lámpa az erős napfényben.

– Egyenesné sokat nevetett. Tisztességes kort ért meg. Nem zúgolódom. Nem látott orvost, kórházat, oxigénpalackot, injekciós tűt. Nem is szenvedett. De én, én hogyan csinálom tovább? Nélküle? Esküszöm, nem tudom.

Elköszöntem. Mit tehettem volna. Kérdésére a választ nem ismerem.

Még delet sem harangoztak a hatalmas Budapesten, amikor Hegyi Henrik verítékező homlokkal, a gazdag, magabiztos emberek fölényességével, haragosokat teremtő gátlástalanságával, tele szájjal nevetett.

– A halotti ruhán van zseb vagy nincs zseb, az engem nem érdekel! Az nekem mindegy! Köpök rá! Beintek én mindenkinek!

Kapkodta pénzét, kalapját.

– Nem spórolunk ott, ahol helye nincs! Annak adunk mindent, akit szeretünk! Végtére is nekünk pompázik! És brekegjenek a koldusok!

Gőgös, sápadt arccal, nagy handabandázással desztillált vizet vásárolt.

A fehér köpenyes gyógyszerész, a kicsiny gyógyszertár vezetője kopogtatott a pénztárgépen. Fanyar, érezhetően ideges hangon beszélt.

– Egyik kollégámat és két társát őrizetbe vették. Fiktív számlákkal ügyeskedtek elég hosszú ideje. Másfél milliós csalást bizonyítottak eddig rájuk. De úgy hírlik, több mint kétmillió lesz a vége.

A gyógyszerészlány csöndes, komor hangon mondta:

– Nem sok észt adott nekik az Isten, annyi bizonyos. Fiktív számlákkal előbb-utóbb mindenki lebukik. Pusztán idő kérdése, mikor. Bilincsbe verik őket – nevetett föl idegesen. – Bilincsbe, uram! Rács mögé kerülnek!

– Kijönnek – mondta a gyógyszerész. – Milliós tételben már lehet csalni. Kisebb tételnél van baj.

Hegyi Henrik még állt a pénztárnál, a gyógyszerészlány arcát figyelte.

– Nem szeretem a rövid pórázt, a bilincset, szájkosarat. Kórházi ágyon kiterített halottat, a védtelent. Gyűlölöm ablakon a rácsot. Fütyülök adóhivatalra, fütyülök rendőrségre. Figyelhetik a szövegemet, szórakozhatnak a telefonommal, teljesen érdektelen. Köpök a világra.

Megforgatta kezében gyűrött kalapját. Szép mosollyal, csöndesen mondta, neki könnyű. Ismeri a titkot, a boldogságot.

– A boldogságot? – kérdezte a gyógyszerészlány. – Az bizony nagy kincs.

Hegyi Henrik komoly hangon magyarázta:

– Igen. Nagy kincs, bizony, a legnagyobb. Nélküle nem is tudnék élni.

A fehér köpenyes, fehér inges, nyakkendős, negyven év körüli, jóképű gyógyszerész letette golyóstollát. Fölemelte szőke, alig kopaszodó fejét. Kiborotvált arccal, nagy, világoskék, csodálkozó szemmel, lassan, csöndesen, finom gúnnyal kérdezte.

– Nagyon kérem, ne vegye tolakodásnak, elárulná nekünk is a titkot?

– Nem tudják?

– Nem, uram – mondta a gyógyszerész. – Ezt a titkot féltve őrzik.

– Az meg hogy lehet?

A gyógyszerész komolyan felelt.

– A bölcsődében, az óvodában, az általánosban, a gimnáziumban, az egyetemen nem tanították.

A lányra nézett.

– Kollegina, segítsen ki. Szerepelt a boldogság valahol, valamelyik tananyagban?

A gyógyszerészlány gondolkodás nélkül tagadóan intett fejével.

– Kisdobosnyakkendő, úttörőnyakkendő – mondta. – Nyári tábor, almaszüret, ábécé, abortusz, sok matek, sok latin.

– A boldogság nem szerepelt semmiféle tantervben – mondta a gyógyszerész. – Emlékeznék rá.

Hegyi Henrik elmosolyodott.

– A titok egyszerű – mondta. – Nem kell hozzá sok iskola, sok tanár. Az ember, bármi történjék, mindig a napba néz. Felhőkre. Este keres egy zöld szemű csillagot. Nem hajlik dereka, egyenes a háta.

A gyógyszerész mozdulatlanul nézte őt jó hosszú ideig.

– Jó recept – mondta. – Fölemelt fej, egyenes hát. Fölírom magamnak, el ne felejtsem.

– Igen – bólintott Hegyi Henrik. – Ez fontos. És a félelem kesztyűjét ne húzza föl.

A gyógyszerészlány gyöngyfogával halkan nevetett.

– Más nincs? – kérdezte. – Amit még jó tudnunk?

– A többi mellékes. Fölemelt fejjel, egyenes háttal, napnak, felhőnek, csillagoknak nem szokás brekegni. Sírjanak az aszfaltnéző brekegők, a pitiáner álomtalan alvók.

A gyógyszerészlány fölkapta fejét, hangját. Szép szemén tűz lobbant.

– Az aszfaltnéző brekegők, álomtalan alvók, száz forintért vesznek zöldpaprikát – mondta. – Babot! Akármilyen kesztyűben.

Hegyi Henrik összevonta dús szemöldökét. A fiatal lány nyugtalan, fáradt arcát nézte, majd csöndes, sajnálkozó hangon mondta.

– A benzin ára is magas, a város mégis zsúfolt az autóktól – mosolygott szelíden. – Máshol a hiba, nagyobb a hiba. Én a boldogságról beszéltem. Sajnálom, hogy nem értett. – Zsebébe tette a pénzt. – Engem vár egy kellemes kuglimérkőzés – mondta. – Kedvelem ezt a játékot. És van néhány névjegyem, kutya kötelességem levizitelni. Igazán szívesen teszem, mert nemcsak nekem boldogság. Az életemet egyedül én irányítom. Az időmet, szórakozásaimat télen-nyáron, éjjel-nappal, hosszú életem végéig én szabom meg. És tűnődhet minden brekegő, minden álomtalan alvó, hogyan csinálom. És nyugodtan gúnyolódhatnak a hátam mögött, irigykedhetnek, mocskolhatnak, gyűlölködhetnek.

Fogta gyűrött kalapját, a fejére tette.

– Lelkük rajta.

Elment csámpásan, kopottan, verítékező homlokkal, ingerülten ki az utcára, az olvadó járdára, a kánikulába. Köszönés nélkül, ahogy jött.

A fehér köpenyes, halványkék blúzos, teltkarcsú, szeplős arcú, csiborszemű, szexepiles, fiatal gyógyszerészlány hisztérikusan fölnevetett.

– Brekegnek! Kugliznak! Desztillált vízben pancsolnak! Napot nézünk, mesét hallgatunk!

És csúnyán káromkodott.

A negyven év körüli gyógyszerész megsimogatta a fiatal gyógyszerészlány fiúsra nyírt, sötétbarna haját.

– Ez az ember más bolygón él – mondta. – Névkártyavizitel.

A gyógyszerész tűnődött.

– Brekegők. Napra nézzünk, csillagra. Vajon hol lakik?

– Nem tudom. Azt mondják, kőrisfák vannak az ablakai alatt.

– Kik mondják?

– Dönci, a pincér. Meg hogy monogramos selyemköntösben, perzsaszőnyegen, velencei csillár alatt fogadja a látogatókat. És csak kávét, kólát iszik, sohase mást. És van egy fekete törpepapagája. Az egyetlen Budapesten. Avval szórakozik.

– Fekete törpepapagáj. Mit mond egy fekete törpepapagáj? Akinek ő a gazdája? Nap, felhő, csillag. Nap, felhő, csillag. Brekegők, brekegők.

– Fölemelt fej, egyenes hát. Egyenes hát, fölemelt fej.

– Ez a brek, brek, brekegnek megint jön. Mindig jön. Beállít csámpásan, nagyhangon. Széttépi az idegeimet. Beállít, magyaráz, kapkodja kalapját. Tudom, egyszer megölöm.

– Ne gondolj rá – mondta a fiatal gyógyszerészlány. – Szerelmes. Minden pénzét az éj királynőjére költi.

– Az éj királynőjére?

– Így hívja.

– Táncosnő?

– Orvos.

– Orvos az ágyába bújik ennek a csúf vénembernek?

– Ha kevés a paraszolvenciája, a fizetésével mire jut?

– Ezt is Dönci beszéli?

– Az egész város.

– Hihetetlen.

– Onassis ágyába Jaquelin Kennedy bújt. Ennek egy orvosnő.

A gyógyszerész maga elé bámult.

– Másik bolygón él – mondta. – Vagy kilépett egy mesekönyvből.

Rég elharangozták a delet a hatalmas Budapesten, amikor még mindig Hegyi Henrikről beszéltek, a kőrisfákról az ablakai alatt. Azután a negyven körüli gyógyszerész megsimogatta a fiatal gyógyszerészlány fiúsra nyírt, sötétbarna haját.

– Lemész Siófokra? – kérdezte a lány.

– Leviszem a feleségemet. Szabad szombatja van. Napozzék.

– Lent maradsz?

– Nem – mondta a gyógyszerész. – Az nem létezik.

– Maradj vele. Fürödj. Pihenj. Napozz.

– Vasárnap délután érte megyek.

– Póker? Lóverseny? Lóverseny? Póker? Most mennyi a tartozásod?

– Száztízezer. Átadnak a rendőrségnek.

– Az állam pénzéhez nem nyúltál.

– Nem is fogok.

– Hányan jelentettek föl? De most ne halandzsázz, ne beszélj mellé.

– Pontosan tizenheten.

– Kik?

– Nagy részük kolléga. Írásom, aláírásom a kezükben.

– Beszélj velük – mondta a fiatal gyógyszerészlány. – Kérj haladékot. Emberek ők is.

– Gondolod?

– Beszélj velük.

– Az ügyvédem már beszélt velük. Jogi úton követelik a pénzüket. Egy hétnél nem várnak tovább.

A gyógyszerészlány száraz szemmel nézte őt.

– Uram, Istenem, akkor miben bízol?

A gyógyszerész a nyakkendőjén igazított. Sápadtan, fagyosan elmosolyodott. Hangjában félelem bujkált.

– Uram, Istenem, templomba megyek. Misére. Miben bízom? Semmiben. Csodában.

A gyógyszerészlány csöndesen, keserűen nevetett.

– Imádkozhatsz. Csoda nincs. A póker nem segít. A lóverseny sem segít. Gondold végig, nyolc év alatt mennyit nyertél. A végelszámolásod milyen tragikus.

– Az.

– Nem akad valaki, aki fél évre, akár kamatra, nagyobb összeget ad kölcsön? Betömni a lyukakat?

– Elfogyott a páciens, el a bizalom.

A gyógyszerészlány egy ujjával villantott az aranyszínű mérlegen.

– A feleséged mit mond?

– Örül, hogy nincs gyermekünk.

– Elhagy?

– Nem. Hullába nem rúg. Sír, dolgozik. De a keze már a kilincsen. Harminckét éves.

– Fiatal.

– Elfárad, elmegy.

– Add el a Zsigulit.

A gyógyszerész a pult mögött állt.

– És mit még?

Szórakozottan bólintott.

– A feleségem télikabátját eladtam. Eladtam a karóráját. A Zsiguli az ő nevén van. A szüleitől kapta. Ma reggel föltörtem a fiókját, elloptam a fizetését.

– Kiviszed a versenyre – mondta a gyógyszerészlány. – Értelmes, jó képességű ember.

– Talán ma fordul a szerencsém. Neked mennyivel tartozom?

– Nem érdekes. Nem tétel.

– Adj még ötszáz forintot. Benzinre. A te pénzedet visszaadom. A cián előtt.

A lány elmosolyodott.

– Ne bomolj, alkoholista leszel – mondta nyugodtan. – Ha a feleséged beadja a válópört, adsz neki egy pofont, hőscincér. Azután zokogsz. Vállalj különmunkát. Kitalálunk valamit.

– A feleségem arra vár, hogy valaki bekösse a fejem.

– Van türelme.

– A szüleinek nincs – mondta a gyógyszerész. – A keresztanyja is hergeli Siófokon.

– Ne csodáld – mondta a fiatal lány. – Egyáltalán ne csodáld.

Hátrament a gyógyszerraktárba, hozta retiküljét. Kivette az ötszáz forintot, odaadta.

– Hány óra? – kérdezte a gyógyszerész.

A lány nevetett.

– Baj van – mondta. – A zálogcédulám nem mutatja az időt.

A nyúlánk, szőke, jóképű gyógyszerész elpirult.

– Anyádnak mit mondasz?

A gyógyszerészlány nem válaszolt. A telefonhoz lépett, tárcsázta a pontos időt.

– Még több mint másfél óra múlva zárunk – mondta. – Hol alszol?

A gyógyszerész nagy, kék szemével nézte őt.

– Bekötöd a fejem?

Hangjában keserű öngúny volt.

– Bekötlek egy istállóba.

Kora délután a nyúlánk, jóképű gyógyszerész jó érzékkel vezetett. Felesége, szép, tatárarcú nő, az utat figyelte.

– Holnap hazahozlak – mondta a gyógyszerész. – A jövő héten megoldom a gondokat. Talán már hétfőn vagy kedden. Ebben bízhatsz.

– Nem veszel be ciánt – mondta a felesége. – Sem hétfőn, sem kedden. Akkor miben bízzam?

– Egy milliomosban – mondta a gyógyszerész. – Egy vén, csámpás milliomosban. Akinek kőrisfák állnak az ablakai alatt.

Felesége az utat figyelte.

– Ez új szöveg. Add vissza a fizetésemet. Legalább a felét. Lakbért kell fizetnem. Villanyt. Gázt. Telefont. Valamit ennem is kell. Öt deka parizert. A kertkapu előtt tégy ki a kocsiból. Nem szeretném, ha keresztanyám nyaralójából eltűnne valami.

A gyógyszerész villogtatni kezdte az irányjelzőt. Lassított. Kihúzódott a műút padkájára. Megállt. Pofon vágta a feleségét.

A tatárarcú asszony visszatette arcára napszemüvegét.

A nyúlánk, szőke, jóképű gyógyszerész a gázpedálra lépett. Óvatosan fölkanyarodott a műútra.

– Soha nem csaltalak meg – mondta a felesége. – Érthetetlen. Pedig régóta nem szeretlek. Talán nem tudnám magammal elszámolni. Most egy vegyészmérnök udvarol. Nem szép, nem túl szerencsés ember. Nem is túl jó parti.

– Velem mi a szándékod?

Az asszony nem válaszolt.

– Börtönben szeretnél látni?

– Talán valaki beköti a fejed. Egy gazdag nő. Fiatal vagy, jóképű, diplomás. Egy ideig mindenki hisz neked. Ez járható út. Ajándékot vennék az esküvődre.

– De én szeretlek.

– Ne csinálj csúnya válópört – kérte az asszony. – Semmi értelme, hogy konzervatív ruhában, kellemes, kulturált modorban szerelmet vallj a bíróság előtt.

A szőke, jóképű gyógyszerész hallgatott.

– Nem baj, ha nem jössz értem holnap – mondta az asszony. – Ne legyen lelkifurdalásod, hisz sohase jössz. Elvered az időt a galoppon, a kártyaasztalnál. A vegyészmérnök keresztanyáméknál ebédel. Majd együtt megyünk haza, vonaton.

A gyógyszerész a középső sávban előzött, két autó mellett is elhúzott.

– A csámpás vénember a kőrisfáival kihúz a csávából – mondta szórakozottan.

A csámpás vénember, Hegyi Henrik az ablakban állt. Régi ház, aládúcolt kívül-belül. Hegyi Henrik kinyúlt a nyitott ablakon, megsimogatta a tartóoszlopokat.

Szerette a fa hűvös érintését.

– Kőrisfák – mondta. – Hatalmas kőrisfák. Nemrég még éltek. Ha nagy a csönd, még most is hallom lélegzésüket.

Elégedetten nézte kőrisfáit az ablaka előtt.

Tejben tök

Grüsi Sándor asztalossegéd délután háromkor hazament az üzemből Csokonai utcai lakására.

Tudta, felesége alkoholbeteg. Orvosok mondták, gyógyíthatatlan. De azt nem tudta, mikor, miért kezdte el az ivást. Szerette asszonyát, szánta. Páratlan türelemmel tűrte indokolatlan veszekedéseit. Nem emelte föl hangját még akkor sem, amikor időnként bepisilt.

Az első emeleten laktak, szoba-konyhás, tisztán tartott lakásban. A folyosón megállította őt a szomszédasszony. A korlátra támaszkodva elmondta századszor, van egy pompás trükkje. Ha valakit nem kedvel, könnyen kibánik vele. Munkatársai előtt háromezer forinttal megjutalmazza. Tíz nap múltán a munkatársak elég panaszolnivalót, csúfságot hoznak a jutalmazottról, míg kénytelen kiadni a munkakönyvét. Ezt minden személyzetisnek tudnia kéne, agyukba vésni. Az emberekben bízni kell.

Grüsi Sándor tudta, ahogy a ház minden lakója, a szomszédasszony soha nem volt más, mint betanított munkás egy dobozgyárban.

– Igazad van, Mariskám – mondta –, az emberekben bízni kell.

A konyhában linóleummal borított asztalhoz ült, felesége tálalta az ennivalót. Jóízűen megebédelt. Megköszönte, puszit adott az asszony alkoholtól tönkretett arcára.

– Tele a hasad – mondta a nő –, szusszanj egyet, azután eredj a nyavalyába. A jóbarátok asztaltársaságába.

A szobában megbotlott.

– Hoppá – mondta.

Levette papucsát, a padlóra vágta.

Grüsi Sándor megtalálta az éjjeliszekrény lábánál a sokdioptriás szemüveget, felesége orrára igazította.

Az asszony mondókájába kezdett. Elmagyarázta, hasznosítja tőkéjüket. Butikot nyit.

– Jövőre te is nyugdíjas leszel, segítesz.

– Természetesen – mondta Grüsi Sándor. – Elboldogulunk.

Az asszony rossz, rekedt hangon nevetett.

– Tejben tök! Az vagy. Én gondolkozom, te a füledet vakarod! Harminc éve!

– Igazad van, Veronika – mondta Grüsi Sándor. – Hol lennék én nélküled.

Veronika a lába elé köpött.

– Tejben tök! Takarodj!

Grüsi Sándor lement a lépcsőkön. A kapuban várta őt Varga Károly szerszámkészítő.

– Tejben tök – köszöntötte. – Szenvedtél?

Grüsi Sándor élesen, gyilkosan nézett rá.

– Ne kérdezz többé ilyent. Semmi kedvem verekedni.

Majd kijelentette, undorító minden pletyka. A felesége beteg.

– Anyagcserezavara van, azért olyan sovány. Egyszer egy évben, szentestén, fél pohár bort iszik. Attól is becsíp. Becsületesen dolgozott, kuporgatta pénzünket. Ennek köszönhető némi megtakarított vagyonunk. Gondold meg, mit beszélsz. Többé nem figyelmeztetlek.

Varga Károly bólintott. Megkérdezte, a Homok utcába mennek kuglizókat nézni, vagy a térre ultizni.

Grüsi Sándor az utóbbit választotta.

A tér sarkán, a telefonfülke előtt, Varga Károly megállt.

– Mi az, hogy ombucman? – kérdezte.

Grüsi Sándor nem tudta.

– Lehetetlen, hogy senki nem tudja – tűnődött Varga Károly. Fogadkozott, ő ennek utánanéz.

Alkonyatig ultiztak, akkor hazamentek.

Grüsi Sándor az ajtó előtt pillanatig várt. Szorongott. Ma milyen állapotban találja feleségét.

A cérnavékony asszony a televízió előtt ült. Nem kapcsolta be a készüléket.

Bámulta a sötét képernyőt.

Panaszkodott.

– Megint ruhátlan manók sikoltoznak, ugrálnak. Miért csinálnak mindig ilyen műsort?

Grüsi Sándor megvacsorázott. Az asszony kérte őt, forduljon el, hálóingbe bújik. Grüsi Sándor elfordult, fölhúzta vekkeróráját. Az asszony kinyitotta a szekrényt, vasalt ingek alól kivette újságpapírba csomagolt pénzüket.

Tizenhétezer forintot.

– Ha egyszer úgy határozol, megölsz – mondta férjének –, tudd, hol a pénzünk. Ne herdáld el, forgasd ügyesen. És azt is akarom, csináltass magadnak két öltöny ruhát, vásárolj hűtőszekrényt. Hogy butikot nyiss, ahhoz is ragaszkodom – nevetett keserűen.

Ágyba bújtak.

Az asszony nyitott szájjal aludt, időnként horkantott. Majd váratlanul fölült.

– Meg tudnál ölni, tejben tök? – kérdezte.

Orrára tette sokdioptriás szemüvegét. Nézte Grüsi Sándort.

– Elhoztál a kórházból, mert szégyellted, mindenki megtudja, hogy néhány üveg sört iszom. Most aztán undorodsz tőlem, és egy éjszakán megfojtasz.

Grüsi Sándor kérte, ne beszéljen bolondságokat.

– Aludjunk – mondta –, mert reggel öt órakor csörög a vekker.

– Tizenhétezer forinttal nem lehet butikot nyitni – mondta az asszony. – Csak eljátszom ezzel a képtelenséggel. Ez jó játék. És augusztus huszadikán elmehetek tűzijátékot nézni. Az is jó játék.

Fölkapta hangját.

– Reggel öt órakor kelsz! Délután a jóbarátok asztaltársaságában várod a piros ultit. Jó mulatság, tejben tök!

Grüsi Sándor másnap is találkozott ebéd után a kapuban Varga Károllyal.

– A Homok utcába megyünk kuglizókat nézni, vagy ultizunk? – kérdezte a szomszéd.

– Mindegy – mondta Grüsi Sándor. – Teljesen mindegy.

Baktattak a tér felé.

– Azért a tűzijáték nagyszerű. Tejben töknek találták ki.

Varga Károly morgott.

– A feleségem megint rákezdte, hogy ő személyzetis. És hogy az emberekben bízni kell. De ő sem tudja, mi az, hogy ombucman. Rejtély rejtély hátán.

– Nincs okunk panaszra – mondta Grüsi Sándor. – A mi házasságunk szerencsés. Tisztességes, türelmes asszonyokkal élünk. Ezt kevesen mondhatják el.

Ultiztak alkonyatig.

Megnyugvás

Gyula magas, egyenes tartású, ápolt, elegáns, szép férfi volt. Beszéde csöndes, modora kifogástalan. Hol tanulta, rejtély. Jómódú, korosodó, elkényeztetett asszonyok pénzelték. Szerencsés hónapokban kettő-három is.

– Még kettőt vállalnék – mondta Józsa Jánosnak. – Belefér.

– Csúful jársz.

– Ugyan, ugyan. Kiváló szakmunkás vagyok.

– Gyula, te lopsz is.

– Módjával.

– Gyula, csúful jársz. Nem történhet másként.

– Tőled nem lopok. Neked nem hazudok.

– Még szép. Barátok vagyunk.

Mosolygott. Kedvelte Józsa János fűszerest. Igaz, tudta, zsugori. Vagyonról ábrándozik. Azt nem gondolta, Józsa János nem mond hülyeséget.

Mert valóban csúful járt. Ha így lehet nevezni.

Gyula, ha sorsa jól ment, naphosszat biliárdozott. A Népszínház utca sarkán, a Szimplon kávéházban. Mandzsettagombos, vakító fehér ingben. Nagy asztalon. Mesterien. Némán, pisszenés nélkül nézték. Egy beszállásra százharmincat-százötvenet lökött. Kiváló partnerokkal játszott. Nem pénzért. Szenvedélyből. A vesztes fizette az óradíjat.

Időnként a Városi Színház oldalában rongylabdával focizó fiúk közül valamelyiket magához intette. Borítékot adott kezébe.

– A cím rajta van. Ha összegyűröd, koszolod, többé nem leszel postás. A néninek annyit mondj, beteg vagyok. Lázas. Ágyban fekszem.

A fiú megjött, másik borítékkal. Világoskékkel. Háromszáz pengő volt benne.

– A néni sírt – mondta. – A kilincseken csipke van.

Gyula Józsa János fűszeresnél aprópénzre váltott egy százast. Húsz egypengőst szétosztott a fiúk között. A fiúk rajongtak érte. Egyenrangúnak, havernak tartották.

– Miért adnak asszonyok ennyi sok pénzt neked?

– Mert lejön a cipőtök talpa. Apátok dühöng. Anyátok sír.

– Honnan tudják, Gyula?

– Érző szívük van.

Gyula, ha sorsa nem ajándékozott korosodó asszonyt, ha hiába várta szerencséjét jobb cukrászdákban, ha hiába nyitogatta ezüst cigarettatárcáját, pénze, melyre vigyázni sose tudott, elfogyott. Ilyenkor dolgozni ment.

Kiváló szakmunkás volt. Szűcssegéd. Szakmájában elismert szabász. Főnökei sejtették, lop. Nem szóltak. Tehetségével egy bunda kiszabásánál sok nemes prémet takarított meg. Úgy vélték, ha néhány csík szőrmét ellop, még mindig jóval több hasznot hoz, mint más.

Néha, alkonyat után, Gyula valamelyik téri fiút a hátsó udvarba hívta. A műhely ablakán néhány, papírba csomagolt pézsma-, máskor nerc- vagy csincsillacsíkot nyomott a kezébe. Ha egy bundára való összejött, eladta.

A fiúknak osztogatta a pengőket.

– Ügyes vagy, Gyula – mondták boldogan. – Jobban lopsz bárkinél. Gyere, befizetünk bokszmeccsre.

– És ha lebukom?

Ijedten nézték Gyulát.

– Az nem lehet – tiltakozott csöndesen egyikük. – Ilyen nem lehet.

– Nem hát! Vasárnap reggel mossatok fület, nyakat. Hajókirándulásra megyünk. Esztergomig telezabáljuk magunkat.

Eljött a tél. Gyulának szerencsét hozott. A Szalai cukrászdában korosodó, jómódú nő fogadta kegyeibe. Majd annak ötven év körüli barátnője. Később a barátnő bronzvörösre festett hajú, rövidlátó, klimaxos bridzspartnernője. És egy harisnyagyáros felesége, aki minduntalan magyarázta, apácáknál nevelődött. Sóhajtozott. Soha nem gondolta, zsidóhoz megy feleségül.

Gyula csöndes hangján nyugtatta, ne eméssze magát.

– Oly mindegy. Különben is, egy harisnyagyáros megengedheti magának, hogy zsidó legyen.

Az asszony levetkőzött.

– Izgalmas vagyok?

Kis pocakjával ágyba bújt.

– Gyulám, tégy velem olyant, amit asszonnyal még nem csináltak. Jó sikoltozóst!

– Lássunk hozzá.

Jól szabott öltönyben biliárdozott. A Városi Színház előtt hógolyózó srácok vitték a leveleket, hozták a pénzt. Ő kiosztotta a pengőket.

– Gyula, hogy csinálod? – kérdezte egyikük.

Leverte tenyerével a fiú hajáról a havat.

– Nem szabad lábuk elé borulni. Dicsérd szemét, alakját. Ennyi.

Bement a fiúkkal Józsa János üzletébe. Vett nekik diót, mazsolát. Egyikük fülét megfogta.

– Követ teszel hógolyódba. Ocsmányság. És most tűnés.

Józsa János alaposan megnézte Gyula szőrmegalléros télikabátját.

– Csúf életet élsz – mondta. – Undorító.

– Nem csapok be senkit. Nem vagyok fűszeres.

– Majd kigyullad a csipkebokor. Mózes Mojse hozzád vágja a kőtáblát.

– Időben elkapom fejemet.

Nézték egymást.

– Ne kívánd meg felebarátod feleségét. Barátodét meg kevésbé. Nem nyúlnék asszonyod kezéhez kiló aranyért sem.

Józsa János hangosan nevetett.

– Várjuk ki a végét! Úri strici!

– Olyan csúnyán nevetsz. Nyálat fröcskölsz. Ha jókedved támad, tegyél szád elé zsebkendőt.

Tavasszal feleségül vette Ilonát, huszonkét éves varrónőt. Szép lány volt, ügyes kezű. A Teleki téri libásasszonyok is nála varratták ruháikat.

Ilona nem akart feleségül menni Gyulához.

– Szép férfi vagy – mondta. – Nem férjnek való. Szeretőre nincs szükségem.

– Szomorú a szemed. Megtanítlak nevetni.

– Hogyan, Gyula? Soha nem nevettél.

Gyula hallgatott valameddig.

– Hároméves koromban meghalt Katica. Nem volt joga hozzá.

– Katica?

– Anyám. Apámat nem ismertem. Mesélik, szép szál ember volt. Az utca nevelt. A tér. Talpon maradtam. Fura ember lettem. Ha akarom, nevetsz. És boldog leszel.

Ilona is árván élt. A Szilágyi utca és Népszínház utca között, a Tisza Kálmán téren szép, háromemeletes házban, fürdőszobás lakásban lakott. Ez volt hozománya. Gyula Liebermann Jakab szűcsmesternél dolgozott a Baross utcában. Vasárnap délelőtt, míg Ilona takarított, ebédet főzött, ő biliárdozott. Csokor virággal tért haza. Ilonát magához ölelte.

– Neved boldogság.

– Tiéd is.

A téri srácok már javában borotválkoztak. Bosszankodtak, amiért megházasodott.

– Ne haragudjatok – kérte Gyula. – Mentségem annyi, boldog vagyok.

– Ingyen csókolódzol?

– Igaz szeretetet kapok. Igaz emberséget.

– De legalább lopj.

– Győzzétek cipelni.

És hetenként háromszor is osztotta a pénzt a fiúknak.

Józsa János fűszeres nevetett.

– Kilopod Liebermann Jakab szemét.

– Mind a kettőt.

– Feleséged tudja?

Gyula tagadóan intett fejével.

– Ha a németek elveszítik a háborút, mestervizsgám lesz. Saját műhelyem.

– A németek nem veszítik el a háborút. Csak zsidó újságírók álmodoznak. A németek a zsidó újságírókat is legyőzik.

– Már nincs zsidó újságíró.

– Zsidóbérencek. Mindegy.

Nézte Gyulát.

– Kiirtják a striciket. Tolvajokat.

– Meg a fűszereseket.

– Csak a zsidó fűszereseket!

– Ha a németek megverik a zsidó újságírókat, avval legyőzik Amerikát, angolokat, oroszokat?

– Avval le! És szárnyalhat büszke turulmadár!

– Az jó lesz – mondta Gyula. – Csak éjszaka ne csapkodjon. Aludni akarok.

Tavasszal levették a fiúk Gyula kabátjáról a sárga csillagot.

– Elment az eszed?

– Feleségemnek nincs munkája. Ilyesmiket varr.

– Ekkorákat? Narancsnál nagyobb.

Gyula sorjában nézte döbbent arcukat.

– Szabály. Ismertek régóta. Igazán kiérdemeltem.

– Nem is lopsz?

– Nem is biliárdozom.

Elmosolyodott.

– Vigyázzatok magatokra. Ha a németek megverik a zsidóbérenc újságírókat, nagykanállal eszünk.

A Tisza Kálmán tér kettes számú házát jelölték ki csillagos háznak. Ott zsúfolták össze a zsidókat. Gyulát és feleségét a lakók nem engedték elköltözni. Szerették, féltették őket. A pincében lécekből, ládákból zugolyt csináltak, a mögé dugták el a házaspárt. Amikor a pokoli szőnyegbombázás kezdődött, mindenki leköltözött. Rezgett a pincefal, gyertyaláng. Imádkoztak.

Két nyilas érkezett. Egyenesen a zugolyhoz mentek. Csizmájukkal szétrúgták a léceket, ládákat.

– Gyertek, zsidók!

Gyula Ilonába karolt. Nézte a könnyes szemű embereket.

– Köszönök mindent. Isten vigyázzon rátok.

Néhány lépés után visszafordult. Mosolygott.

– Mondjátok meg Józsa János fűszeresnek, csodálkozom.

Amikor a pesti emberek előbújtak pincéikből, lerongyolódva, ennivalót kutatva mászkáltak a lerombolt városban, Józsa Jánosék csirkét, libát szereztek. Tiszalökről két fél disznót. Aranygyűrűkért, arany zsebórákért, dollárért, Napóleon-aranyért sefteltek.

Tartottak attól, Gyula és felesége hazajön.

Józsa János idegesen, naponta kérdezte:

– Ha Gyula beállít a boltba, mi a francot csinálunk?

Az asszony töpörtyűt sütött.

– Elpusztultak. Egészen biztosan. Elpusztultak.

– És ha nem?

Az asszony rátámadt.

– Minek járt a pofád? Hülye ember hallgasson! Baszd meg a büszke turulmadaradat!

Józsa János segített bödönökbe tölteni a libazsírt. Kijelentette:

– Gyula jó ember, szerette mindenki. Furán élt. Biliárdozott. De soha nem ártott senkinek.

Hokkedlire ült, cigarettára gyújtott.

– Végül is barátok voltunk.

– Ne edd magad! Nem jönnek vissza!

Az asszony igazat mondott.

Megnyugodtak.

Rezeg az ablak

Nap nem süt a hatalmas, behavazott udvarra. Fedett garázsban teherautók sorjáznak. E hideg, üvegbura alatti világban a motorok zümmögnek, nem dübörögnek. Az emberi beszéd tisztán érthető, csak kicsit üveghangú. Pendülő, mintha jégcsapból készített xilofont ütnének.

Pokol ez. A józanok pokla. Termeszhangyáké. E csupa üveg, csupa beton üzem akár katonai erőd is lehetne.

Nyomasztó.

Szerelő nyugodt, kimért léptekkel haboltót visz karján. Óvatosan, mint a gránátot. Másik szerelő megállítja. A haboltóra mutat.

Komoly hangon beszélnek.

– Hová viszed a gránátot?

– A gránátvetőbe.

– Kilövöd?

– Csatahajóra.

– Befagyott a Duna.

– Ó. Most várhatok tavaszig.

Izmos kéz pisztolyforma szerkezetet markol. Lassú, fenyegető mozdulattal feléjük fordítja.

A karjában haboltót szorongató szerelő ijedten nézi. Társa fölemeli két karját.

Benzintöltő tankolja a teherautót. A szerelő lassan leereszti két magasra emelt karját.

– Megúsztuk.

– Láthatod, nem haragszik.

– Tőled akár lőhetett volna. Hiába van gránátod.

– Nincs igazad. Aki nem haragszik, az nem ellenség. Vaktában nem háborúzom.

Keskeny lépcsőt villany világít meg.

Zsingor pillanatig megáll az utolsó lépcsőfokon, majd néhány lépés után kimegy az udvarra. Kezében papírcsomag. Fölmutatja az egyik álló teherautó vezetőfülkéjébe.

– Vettem két kiló tokaszalonnát a fűtőktől. Kifagyasztom. Hová mész?

– Esztergomba cipelek rézhuzalt.

Opra Pista nézegeti a papírcsomagot.

– És vissza? – kérdi Zsingor.

– Talán elhozom a bazilikát.

Indítja teherautóját.

Barbár Tacsival baktat az úton. Almát eszik, a csutkát eldobja.

Rendész áll meg mellettük. A csutkára mutat.

Barbár szó nélkül fölemeli, a zsebébe teszi.

Tacsi pillanatig figyeli Barbár fáradt arcát.

– A Galambos lelépett Svájcban – mondja. – A feleségével, három fiával. Az eligazítóban mondták.

– Hiányzik majd a Casanovában – néz rá Barbár fáradtan, közönyösen.

– Málnácska szomorú lesz – bólogat egyetértőn Tacsi.

– Kiheveri.

– A kebleden. Nehezen tudod majd levakarni.

Teherautó gurul melléjük. Zsingor leszól a vezetőfülkéből.

– Vettem tokaszalonnát. Két kilót.

– Vigyázz, jeges az út – mondja Barbár két harapás között. Almát eszik.

Zsingor bólintással köszöni a figyelmeztetést.

– Havazni fog. Mondták az előrejelzők. Aludjatok jól.

– Később. Most temetésre megyünk. Elviszel?

– Üljetek taxiba. Nem csinálok szabálytalan dolgot. Soha nem csinálok, tudhatjátok.

Indít.

Barbár, Tacsi gyalogosan ér ki az utcára. Barbár a zsebébe nyúl, kiszedi az almacsutkát. Messzire dobja. Majd a pénzét számlálja.

– Jó portéka? – kérdezi Tacsi, kevés érdeklődéssel.

– Ápolónő. Húszéves.

Barbár nem elégedett pénzével.

Teherautók húznak el mellettük mindkét irányban. A vezetők kiintegetnek.

Barbár folytatja a fölvilágosítást.

– Az Úristentől se tudok lakást szerezni. Mindig ez a gond. Minden áldott nap.

– Kergesd el otthonról apádat, anyádat. Ordíts rájuk. Az nem kerül pénzbe.

Befordulnak a sarkon. Ott áll Zsingor teherautója. Zsingor leszól a fülkéből.

– A sörgyárnál lepakollak benneteket. Kár minden szóért.

Beülnek mellé. Tacsi töri a fejét.

– Kérd el Málnácskától a lakást egy röpke délutánra. Lift van.

– Honnan tudod, hogy van lift? – néz rá Barbár.

– Kerekes Feri villanyt szerelt nála. Ügyes kezű fiú. Maholnap húszéves.

Barbár ránéz, nem válaszol.

Zsingor az utat figyeli.

– Húsz forinttal olcsóbban vettem, mint a közért árulja. Kifagyasztom, és kész.

– A lebbencslevest nem szereted hidegen? Azt is ki lehet fagyasztani, ha úgy szereted. Barbárt őszintén érdekli a probléma.

– Úgy nem szeretem. És te mit szeretsz? Táncolni! Ölelkezni! Akárkivel! Ez a te nagy boldogságod!

Barbár hangja, ha lehet, még őszintébb.

– Ha megállít a rendőr, megmondom, száz forintért fuvarozol minket.

– Fejenként százért – igazítja ki Tacsi.

Zsingor meg se hallja az ugratást. Az utat figyeli. A lámpa tilost mutat. Megáll. Nyugodt hangon, tárgyilagosan beszél.

– Mondjátok meg Szép Icunak, dolgozom. De nem is baj, hogy nem leszek ott, úgyis csak hangosan sírnék. Az nekik is igazán rossz lenne.

Vált a lámpa, indulnak.

Vasárnap délelőtt nyitásra készülnek a Vasas eszpresszóban.

Keresztke fehér, magas szárú cipőjét fűzi.

Szép Icu arcán napfény. Haján fehér pánt, fekete ruháján apró, fehér kötény. Lábán fehér, magasszárú cipő.

Barbár nyitja az ajtót.

Szép Icu rámordul.

– Még zárva vagyunk, kérem. Striciknek is. Nem látja a táblát? Vegyen fehér botot.

Barbár nyugodtan megy tovább. Friss, ápolt. Arca se rezzen. Leveti télikabátját, a fogasra akasztja. Jól szabott sportzakót, alatta pulóvert, kihajtott fehér inget visel, középszürke nadrágot. Cipője fénylik.

Szép Icu tudomásul vette jelenlétét. Azt is, nem érdemes vitatkozni vele.

– Este keresték önt, uram – mondja mosolyogva.

– Rendőrök?

– Málnácska.

– Kisebb baj – könnyebbül meg Barbár.

Szép Icu változatlanul mosolyog.

– És ha majd a férje keres?

Barbár a pultra könyököl.

– Keresztke, mondd, mit akar tőlem Szép Icu? Tisztelem, becsülöm, nem győzöm csodálni. Verjem ki a fogát?

– Kevés vagy te ahhoz.

Szép Icu az ajtót nézi.

– Végre valami öröm.

Öregember jött be, ujjával megböki kalapját.

– Totózunk?

Barbár lesegíti az öreg télikabátját.

– Negyven szelvénnyel.

Szép Icu kezében üveg hamutartókkal megrakott tálca. Egyiket a másik után teszi a terítő nélküli, márvány lapú asztalokra. Komoly arccal végzi mindennapi, monoton szertartásait. Mintha sírköveket díszítene. Amikor befejezte, elmosolyodik.

Megáll Barbár mellett. Hangja szelíd, tűnődő. Tömény gúny.

– Dózsa György út hatvannégy, harmadik emelet. Lift nincs. Bizonyos életkoron túl fárasztó lehet.

Barbár papírlapon golyóstollal jegyezget.

– Lift van – néz föl a lányra.

Szép Icu ügyesen játssza az ámulót. Tenyérbemászó szeretettel kérdezi:

– Haragos vagy? Nem szabad. Légy türelemmel, táncoslábú. Hidd el, most nyerni fogsz. Négyszázhetvenkétezer forintot. És beköszönt a várva várt boldogság.

Barbár kőarccal mosolyog. Csöndes a hangja.

– Szelíden kérlek, szép leány, kíméld magad. Ne sírjon a családod.

Jól szabott ruhában jóképű fiú áll meg a pultnál, kávét kér. Minden este itt jár rendőregyenruhában a kutyájával.

Szép Icu sörösüveget nyit.

– A jegyeket megvetted? – szól a fiatal rendőrnek.

– Apámék is jönnek – bólint a fiú.

– Ez szép. Rendőri felügyelet. Erőt, egészséget, elvtársak. Mondd meg apádnak, öltözzön civilbe. Engem ne blamáljon.

– Ez is szép. Ha kedvem támad, a karodhoz nyúlok, elvezetlek.

– Mindenkit? Az egész várost? Hajrá, gumibot! Értettem.

– A dolgozó népet szolgálom.

– Vezérőrnagy elvtárs úgy véli, megijedtem?

– Aláírod a jegyzőkönyvet.

– Fényképész is lesz?

– Gyerekünk is.

Szép Icu két üveg sört, két poharat tesz Barbár és Tacsi elé.

– Ó, ti szegény legények.

Tölti a sört a poharakba.

– Ködevők. Számtanzsenik. Inkább lóversenyre mennétek. Inkább csinálnátok feketefuvart.

Barbár leteszi poharát. Arca kemény, hangjában gúny.

– Nem tehetjük. Ránk nem vigyáz rendőr.

– Várd ki a végét.

– Kivárom.

Szép Icu elfordul asztaluktól, de ott marad állva. A bárpult előtti jelenetet figyeli kajánul.

Málnácska megérkezett.

Enyhén szólva kihívóan nézi a civilruhás, fiatal rendőrt, aki, szegény, iszonyú zavarban van. Szeme nagyra nyílt, arcán meghökkenés. Nem tudja tekintetét elmozdítani Málnácskáról.

A nő elmosolyodik. Gátlástalan mosolya ágyba hívással ér föl. Barna, csillogó szemét nem mozdítja a fiúról.

Szép Icu nem nevet rajtuk. Nem komikus sem Málnácska célra törő, primitív gátlástalansága, sem a fiatal fiú ijedt zavara. Közelebb lép hozzájuk. Szelíden elmosolyodik, majd Málnácskához szól csöndesen, udvariasan, avval a hideg gyűlölettel, ahogyan csak nő tud nőt gyűlölni. Bemutatja a fiút.

– Rendőr tizedes. Táncolni nem tud. De az az érdeme, hogy az első emeleten lakik, és lift is van.

Kis szünet után megváltozott hangon folytatja.

– Kávét szabad a kedves vendégnek?

Málnácska irhabundáját kezdi kigombolni.

Igen jól öltözik. Barna hajában egyetlen ezüst szál nincs. Nagy keblű, közeledik ötvenedik évéhez, de még kitűnően tartja magát. Árad róla az érzékiség. Az efféle nőkre mondják, nem könyvből tanulta a szeretkezést. És azt is, az emberi butaság erődjei bevehetetlenek. Férfiügyben nincs kontrollja. Egyetlen másodpercig sem ura ösztöneinek. Pillanatig nem zavartatja magát.

– Igen. Kávét kérek.

Szép Icu mosolyog. Udvarias hangon üt még egyet.

– A Galambos bizonyára írt már magának Svájcból. Bár igaz, komiszak a férfiak. Hamar felejtenek.

Pillanatig nézik egymást, majd Szép Icu Keresztkének szól.

– Egy jó kávét a kedves vendégnek.

Már Zsingor is megjött.

Szép Icu a bárpultnál a fiatal rendőrt nyugtatja.

– Nem szabad megijedni a nőktől. Megvéd Bushman, a kutyád. A pisztolyod. Apád hadserege. És ha nagy a baj, támad a néni, én is segítek.

– És Barbár? Tőle is megvéd Bushman, a pisztolyom?

– Barbárt szeretik a nők. Én a legjobban. Talán egyszer benő a feje lágya. Talán soha. De neked nem lesz bajod vele. Esküszöm.

Málnácska kigombolt irhabundában ül Barbár, Tacsi között az asztalnál.

Opra Pista érkezik.

Ő is ápolt, jól öltözött. Mosollyal üdvözli Málnácskát. Cédulát tesz az asztalra tippjeivel.

Málnácska megfogja Barbár kezét.

– Nem zavarok tovább, fiúk. Telefonálsz?

Barbár a cédulákat olvassa.

– Nem telefonálok, Málnácska.

– A Casanovába lejössz?

– Szeretek táncolni.

– Meg inni. Te átok.

Elmegy. Zsingor ül a helyére.

– Én miért nem játszhatok? – kérdezi.

Opra Pista fölnéz papírjaiból.

– Ne haragudj, Zsingor, te peches vagy.

– Én nem karamboloztam soha. Ti már összecsókolództatok a fával is.

A fiúk pillanatig egymásra néznek. Kérdőn, melyikük válaszoljon. Végül Barbár próbálja megmagyarázni.

– Hát az igaz. De azért, lásd csak be, valahol félresikerültél. Különben is elaludnád a szerencsénket.

Így már Zsingor is elfogadja. Bólint.

– A csuda érti. Én tényleg elalszok mindent.

Föláll, odaballag a bárpulthoz, rákönyököl.

Szép Icu poharakat töröl.

– Milyen volt a hét? – kérdi Zsingort.

Zsingor babonásan lekopogja.

– Kifogástalan. Vigyáztam mindenre alaposan.

– Hát libákat láttál-e? – mosolyog Szép Icu.

Zsingor ingatja kerek kobakját.

– Nem láttam. Hála Istennek, egyet sem láttam. Szívből utálom a fajtáját. Csak gágog, veszekszik, röpülni meg nem akar. Az ember azután csak sajnálhatja őt. Meg a libának zsíros a tolla, csúszik rajta a kerék.

– Szeretsz még, Zsingor? – kérdi hirtelen Szép Icu.

– Ó, Istenem! Ha nem viccelnél, mennék is veled a templomba.

– Nem lehet. Elalszol a nászéjszakán.

Zsingor vörösödik a szégyentől.

– Még ilyent! Három éjszaka simogatnálak.

Szép Icuból kipukkan a kacagás.

– Fenét simogatnál! Álmodnád a marha nagy sötétet!

Zsingor Keresztkére néz.

Ő is nevet.

Zsingor feszeng roppant zavarában.

– Ébren csak a vak lát sötétet. Ébren világosság van.

Megjön a zongorista, leül a totózó fiúk asztalához.

Szép Icu odamegy hozzá.

Zsingor a bárpultnál Keresztkének magyaráz.

– Tudom. A Barbárba szerelmes. Jó. A Barbárba minden nő szerelmes. Rendben van. De a rendőrhöz megy feleségül. Ezt már nem értem. Így nem lesz boldog senki.

– Nem tanultatok valószínűségszámítást – mondja szirupos modorában a zongorista. – Inkább lóversenyeznétek. Nagyobb a lehetőség.

– Mi baja a kocsidnak?

Barbár rá se nézett, úgy kérdezte.

– Rezeg az ablak.

– Zsingor megnézi.

A zongorista megrémül.

– Könyörgök, ne! Gyere te. Öt perc alatt végzünk.

– Zsingor érti a dolgát. Ő is ingyen csinálja.

A zongorista beletörődik a változtathatatlanba.

Kimennek. Az ajtó előtt áll a Zsiguli. A zongorista vezet, Zsingor idegtépő nyugalommal magyaráz.

– Alig van tízezer kilométer a kocsidban, és már kétszer cseréltünk fékbetétet. Miért? Azért, mert rossz a féktechnikád. Az a baj, hogy nem méred föl a forgalmat. Nagy gázzal mész, csak az utolsó percben fékezel.

– Rezeg az ablakom.

Szép Icu három üveg sört nyit, tölti a poharakba.

Barbár fölnéz rá.

– Ajánlok egy üzletet. Ne foglalkozz az ügyeimmel. Hagyd ezt abba, mielőtt megharagszom.

– Igazad van – mondja halkan Szép Icu. – Bocsáss meg.

Barbár nem törődik vele.

A zongorista és Zsingor összevissza kanyarog az úton. Zsingor türelme nem fogy.

– Hiába mondom, hogy ne kanyarban fékezz. Tessék a gázpedált óvatosan kezelni. Több haszna van, mint a fékezésnek. Megmondtam világosan, hogy síkos úttesten a kerekek megcsúszását nem is kerülhetjük el másként, mint szakaszos fékezéssel. Beszélhetek, ha nem vagy óvatos. Ha nem figyelsz.

– Figyelek minden szavadra. Óvatos is vagyok. De ez nem változtat a rideg tényen, hogy az ablakom rezeg.

Zsingor zavartalanul folytatja az oktatást.

– Majd minden baj a gázpedálnál kezdődik. Ha nem méred föl okosan a forgalmat, nyomod ész nélkül a gázpedált, és csak az utolsó percben fékezel – előrevágódunk. Esetleg bemegyünk egy bútorüzlet kirakatába, ahol semmi dolgunk. Ez nem zongora. Ez autó.

A zongorista félőrülten vigyorog.

– Értem, tanár úr.

Vezet, kanyarog. Igyekszik uralkodni hangján.

– Ez nem zongora, ez autó. De, Zsingor, az ablak akkor is rezeg.

Az eszpresszóba harmincöt év körüli, csinos, jól öltözött nő, Veronika lép be az ajtón. Karján vagy félméteres, jópofa, drapp színű játékmackó. Részeg. Az a fajta, aki szomorúra issza magát. De nem érzelgős. Komoly hangon beszél.

– Ma nem vittem a gyereket óvodába. Úgy örülök, hogy velem van.

Mutatja Szép Icunak a mackót.

– Látod, ő is boldog, hogy együtt vagyunk. Adj egy fél konyakot.

– Veronika, kávét kapsz. Eleget ittál.

– Nehéz napom volt. Hosszú éjszakám. Adj egy italt, jót tesz hervadt lelkemnek.

Barbárék asztalához ül le, ölében a játékmackó.

Az autó összevissza kanyarog az utakon. Zsingor türelme végtelen.

– Sok üzemanyag megtakarítható, ha értő ember vezeti a kocsit.

– Értő ember megáll, és nem fogy a benzin. Ha nem áll meg, fogy a benzin. És rezeg az ablak. Rezeg az ablak. Az ablak rezeg.

A presszóban Veronika fölhajtja a fél konyakot. A fiúknak magyarázza.

– Nem akarok a gyerek előtt beszélni. Pici még, nem tudja, milyen az élet.

A mackót nyugtatja kedvesen.

– Nagyon sokat lehet nevetni.

Tacsi komoly hangon kéri.

– Menj haza, Veronika. Aludjál.

Veronika Barbárt kérdezi.

– Te is ezt mondod?

– Én is.

– Nem jól beszélsz, Barbár. Tudom, szeretsz. Én is téged. De nem jól beszélsz.

Befogja a mackó két fülét.

– Ha te fáradt vagy, gondolod, teherautóra ültetlek? Az én ágyam is munkahely.

Elengedi a mackó fülét, megpuszilja.

– Vegyél feleségül, Barbár. Elmehetsz a Casanovába, táncolhatsz, fölcsípheted a lányokat. Nem fogok érte veszekedni. Igaz, örülni se fogok. De szívesen mosnám a pizsamádat. Várnálak.

Szép Icu hamutálat cserél. Veronika hozzá fordul.

– Icu, olyan rosszul járna velem?

Szép Icu őszintén válaszol.

– Különb férjet álmodtam neked. Nem nő be a feje lágya. Soha.

Zsingor még mindig nem jutott el a rezgő ablakhoz. A zongorista idegességében rosszabbul vezet, mint máskor. A téboly határán, visszafogott hangon beszél.

– Öröm, amit mondasz. Arany minden szavad. Ha adsz még néhány hasznos tanácsot, a hátamon cipelem a kocsit. A kezemmel jelzem, ha fordulok, a fenekemmel dudálok.

– Ne bolondozz, nem játék. Ha nem elegendő a súly, a két hátsó kerék könnyen blokkol és megcsúszik. Kész a baj.

– Nem lesz baj. Fuvarozom a szomszédokat. Ha nem jönnek, hátrapakolok egy ruhásszekrényt. De az ablakom. Az ablakom. Ki ad erre választ halálom előtt?

– Rezeg. Reggel nyolckor beviszem a szervizbe, tízkor elviheted. Fordulj vissza. És ne mérgelődj.

Most, hogy a kocsi ügye elrendeződött, másról is beszélhetnek.

– Te zongorista, te miért nem házasodsz? Vered egész éjszaka a billentyűket, csalsz itallal, konyak helyett teát iszol. Ügyeskedsz mindennel. Tíz fillérért elhúznád a kecskét a körúton. És élsz egyedül.

– Megházasodtam. Két hónapja. Huszonhárom éves a feleségem. Nagy korkülönbség? Nagy. De nézd csak meg Málnácskát. Az embernek hányni van kedve tőle.

Végre föltűnik az Iparművészeti Múzeum. A Zsiguli a Vasas eszpresszó elé gurul, a járda mellett megáll.

A zongorista nem mozdul.

– Lutri. Minden házasság. Az ember egy ideig fölszedi a tyúkokat. Azután többre vágyik. Néhány mondatra, emberi szóra.

– Barbár azt mondja, a nő nem arra való, hogy beszélgessünk vele. Ez a határozott véleménye.

– Árát adja. Akármilyen kemény fickó. Ért a nőkhöz, ágyba viszi őket. Az ő dolga. Láttam már ilyen legényeket az éjszakában.

– A Barbár soha nem hazudik. Udvarol, fűzi a nőket. Táncol velük. De nem beszél szerelemről, nem ígér házasságot. Igaz, a férjekkel nem törődik. Azt mondja, ha nem ő, akkor más lopja el az asszonyt.

– És ha a te feleségedet lopná el?

– Soha nem tenné. Ezer nőt kap. A barátom. Ezt mi komolyan vesszük. Te soha nem szeretted a Barbárt. Ő se kedvel téged. Te zongorázol, ő dolgozik. Te kimuzsikálod az emberek zsebéből a pénzt. Mosolyogsz. Ő mereszti szemét a ködben, felel életért, rakományért. Neked haverod minden rendőr, neki ellensége. Ő három tonna rakománnyal, síkos úton, menetrendre vigyázva keresi kenyerét. Nincs kedve mindig vigyorogni. Ne ítélkezz fölötte.

– Ő húzza a harangját. Nem mindenki olyan, mint a Málnácska férje. Ötvenéves elmúlt, udvarias, keresi a pénzt. De a csuda tudja, én a Barbár helyében tartanék tőle.

Zsingor nyitná a kocsi ajtaját.

A zongorista hangjában van valami, amitől elengedi a kilincset.

– Ezt most mért mondtad?

– Magam sem tudom. Málnácska férje tegnap szervizbe ment a kocsijukért. Arra volt dolgom, elvittem. Ő mondta, rezeg az ablakom, én nem is vettem addig észre. De azt válaszoltam, tudom, holnap a Barbár megcsinálja. Holnap? – kérdezte. Holnap vasárnap van, figyelmeztetett. Éppen azért, magyaráztam. Akkor ráér. Már délelőtt ott vacakol a presszóban a totószelvényeivel. Majd beül mellém, megyünk pár kört. Így szokta. Meg akar győződni arról, nincs-e más baj is, mint amit észrevettem. A Barbár mindig mindent tudni akar. Ó, mondta Málnácska férje, ilyen alapos, megfontolt fiatalember. Hasznos tulajdonságok.

Kis szünetet tart a zongorista, azután folytatja.

– Te Zsingor, olyan idegen, gépies, közönyös lett a hangja, hogy rá kellett néznem. Az arca is idegen volt. Megriadtam. Ő észrevette. Nevetett. És nem szólt többet.

Zsingor nyitotta az ajtót, megérintette a rezgő ablakot.

– Ne féltsd a Barbárt. Kemény fickó. És mindig szerencsés. Mindenben.

A zongorista még nem nyúlt a kilincshez.

– A végletekig próbára teszi szerencséjét. Még azon túl is.

Zsingor már a járdán állt, kezét a rezgő ablakon tartotta, amikor összeesett.

Már a zongorista is kiszállt, az úttesten állt.

Dermedten nézte Málnácska férjét, amint nyugodtan teszi zsebre pisztolyát.

A férj meglátta a zongoristát. Csodálkozó hangon szólt oda neki.

– Ki hitte volna, hogy ilyen szánalmas alak? Barbár. Nem ilyennek képzeltem.

Még a robogó rendőrautóban is ámult. Fejét csóválta.

A mentők szirénázva rohantak végig a városon. Barbár a hordágy mellett ült, szemben a mentőorvossal.

– Még balesete se volt soha – magyarázta. – Ellensége sincs. A libákat kikerüli az országúton, el ne gázolja. Ki érti ezt?

Úton

Kemény a tél, kegyetlen.

Lány integet az országút szélén a közelítő Tefu-teherautónak. A vezető fékez, megáll. Letekeri az ablakot.

– Sajnálom, kislány, nem írtak be a fuvarlevelembe. Ma már kétszer igazoltattak.

A lány gúnyosan elhúzza száját.

– Mögöttem jön a mentőszolgálatos. Ints neki.

Fiatal, csinos a lány. Fölnevet a vezetőfülkéből kihajoló, vigyorgó férfira. Nem hiszi, hogy itt hagyná a jeges országúton.

A sofőr, Tacsi, nyugodtan, mosolytalanul folytatja. Valahogy úgy, mintha a tisztelt közönségnek jelentené be egy sikeres produkció végét.

– Elköszön tőled egy gyáva alak. Elnézésedet kéri, de ma rossz formában van. Lebukik. Ki ad enni két éhes gyermekének, három unokájának?

A húszas évei végén járó Tacsi komolyan, gondterhelten beszél.

– Két kiló parizer a reggeli, két kiló bácskai májas a vacsora. Ó, jaj, és mindegyik sört iszik. Ó, jaj, komisz élet!

Barátságosan elvigyorodik, föltekeri az ablakot. Tiszteleg. Gázt ad, elrobog.

A lány még mindig nevet. Indulna nagy csizmájában a jeges úton, amikor meghallja a másik teherautót. Megáll, integet.

A kocsi kikanyarodik az út szélére, megáll. A vezető, Barbár, nyitja az ajtót.

– Nem akarsz beírni a fuvarleveledbe? Pesten elköszönnék.

Barbár a nyitott ajtót mutatja. A lány fölkapaszkodik a fülkébe. Elindulnak.

Barbár egyenletesen, jó tempóban vezet. A lány kibújik rövid irhabundájából, visszatekeri nyakára nagyon hosszú, sokszínű sálját.

– Tacsi nem vette föl?

– Félt.

– Meglepő.

– Ha megállítanak a rendőrök?

– Ne meséld el az életedet. Se nekik, se nekem.

Nem néz a lányra, az utat figyeli.

– És ha ismerik az életemet? Ha mindent tudnak rólam?

Barbár hangja nem változik.

– Börtönből jössz?

– Pályaudvarokon való lopásért csuktak be. A BTK idevonatkozó paragrafusa alapján. Szeretek utazgatni.

– Látom. Jobb, mint a csecsemőgyilkosság. Azt nem kedvelem.

– Te még nem ültél?

– Nem.

– Majd fogsz. Gyilkosságért. Szerelemféltésből elkövetett emberölésért.

– Mennyit?

– Négy évet.

Barbár töpreng.

– Igen. Nehezen kerülöm el. Állandóan szerelmes vagyok.

– Sehogy se kerülöd el. Eléd toppan a lány, és megismered a halált.

– Van egy lány, csak nem ismerem. Minden nap, pontosan ugyanabban az időben följön az aluljáróból. Táskájából divatos napszemüveget vesz elő, kapucniját lehúzza, igazít haján. Pillanat alatt vedlik át józsefvárosi madonnává.

– Szép. Józsefvárosi madonna.

– Szép. Két óráig. Két óra múlva visszamegy az aluljáróba. Elteszi napszemüvegét, fejére húzza kapucniját. És vége. Másnapig.

Messze, még nagyon messze rendőrök várakoznak az út közepén. Barbár komolyan kérdezi.

– Mit csináljak evvel a rabomobillal?

A lány megijed a rendőröktől. Barbár nem változtat a tempón, egyre közelebb kerülnek hozzájuk. A lány nem néz Barbárra, úgy kérdi.

– Félsz?

– Soha nem volt rá időm. Letegyelek?

Mind a ketten a gyorsan fogyó távolságot figyelik.

A lány vállat von.

– A rendőrautó gyorsabb nálam.

Már látják, az egyik rendőr jelez, álljanak meg. Barbár fokozatosan lassít.

– Ne haragudj, lány. Már csak húsz kilométer hiányzott Pestig.

– Ne haragudj, fiú. A munkajogot nem én alkottam. Elveszik a jogosítványodat?

– Buta vagy, lány. De azért ne félj. Egyszer még megtalálod Budapestet.

A lány meggyőződéssel mondja.

– Megtalálom, fiú. Hamar megtalálom.

Barbár lehúzódik teherautójával az út szélére. Megáll.

– Ha azt mondom, szerelmes vagyok, az kellemetlen?

A lány gondolkodik.

– Nem tudom. Talán efféle kényszerhelyzetben…

A rendőrök a vezetőfülkéhez lépnek, tisztelegnek.

Barbár komoly, elnézést kérő hangon szólal meg.

– Vallomást teszek. Bűnöző ül a kocsiban. Szerelmes vagyok e szép leányba. Tudom, ennél nagyobb bűn nincs. Rosszabb a csecsemőgyilkosságnál.

– Kászálódjon le.

Barbár a lánynak panaszolja.

– Mindig, mindig veszekednek. Termelik a gyomorsavat.

A rendőr türelmetlen.

– Ne játsszon, nem vagyok én pojáca. Szálljanak le mind a ketten. Szaporán.

Barbár még mindig a lányhoz beszél.

– Látod? Így készül a gyomorfekély. Ezért van gyógyszerhiány.

Lekászálódnak a vezetőfülkéből, a rendőrökhöz lépnek. Barbár fázósan összehúzza magát, eljátssza, a foga is kocog.

– Könnyű nekik. Jégeralsót viselnek. A hatalom fölkészült a zord időre.

A rendőr nyersen kérdezi a lányt.

– Hogy került a kocsira?

Barbár szelíden magyaráz.

– A féltékeny természetem miatt. Ha egy percig nincs mellettem, megőrülök.

– A személyi igazolványát!

A lány ijedten nézi Barbárt, aki barátságosan hunyorít rá.

– A baj nem itt kezdődik. Ha megcsalnál, az volna baj.

Sok szeretettel nyugtatja.

– Táncolunk még a Casanovában.

A lány nem viszi el tekintetét Barbár arcáról. Fél. A rendőr érzi a feszültséget.

– Meddig várjak?

Barbár elmosolyodik megértőn.

– Kíméld őket. A rendőrnek sincs két torka.

A lány végre kinyitja táskáját, keresgél benne. Ijedten figyeli Barbárt, miközben átnyújtja a rendőrnek igazolványát. A rendőr lapoz, vizsgálja a lány arcát, majd az autó mellett álló tiszthez megy. A tiszt egyedül hozza vissza az igazolványt a rezzenéstelen arccal álló Barbárhoz, az őszintén megriadt lányhoz. Sapkájához emeli kezét. Udvariasan, árnyalatnyi zavarral mondja.

– Tessék eltenni. Köszönöm.

Barbár szó nélkül indít, jó tempóban, egyenletesen vezet. Az utat figyeli.

– Menetrendre dolgoztok?

– Hogyan másként?

– Szoros az időtök?

– Nem veszélyes.

Nyomja a gázpedált, fölgyorsul a kocsi, személyautókat előz meg.

– Késésben vagy?

– Még pattogatott kukoricát kell szereznem. Ma én vagyok a soros.

Nem bolondozik, komoly, kemény arccal figyeli az utat, miközben kérdi.

– Értesz az orvostudományhoz?

– Betűt sem. Beteg valakid?

Befutnak Pest külvárosába. Erősen alkonyodik, Barbár bekapcsolja a városi világítást az egyre sűrűbb forgalomban.

– Kemény hideg van. Nem tud havazni.

– Holnap mikor indulsz? – érdeklődik a lány.

Barbár kanyarog egyik utcából a másikba. Már világítanak a kirakatok, utcai lámpák.

Mintha nem hallotta volna a kérdést, úgy mondja.

– Éjszaka talán húsz fok alá is süllyed. Mínusz húsz, szép lesz.

– Igazítunk a termosztáton.

Tilosat jelez a lámpa. Barbár cigarettára gyújt, nézi az úttestet, az átkelő gyalogosokat, a járda szélén álló két rendőrt. Arca fáradt, borostás, gondolatai messze járnak. Hangja is távoli, idegen.

– Ismered a jogot?

– Mire gondolsz?

A lámpa zöldre vált, indulnak.

– Amit a törvénykönyv vigyáz.

– Valamennyire. Mi érdekel? Polgári jog?

– Büntető.

– Gázolás?

– Mulatságosabb. Van nálad pénz?

– Van. Miért?

– Ingyen csak Mercédeszben fuvarozunk.

Taxiállomás mellé gurul, az első taxi mellett állítja meg teherautóját. Letekeri az ablakot, kiszól.

– Szakikám, lépj ki a dobozból. Fuvart hoztam.

A taxisofőr kinyitja kocsija ajtaját, kilép az úttestre, a teherautó mellé.

– Miféle fuvart, Barbár?

– Nagy embert. Pénze van, a többi a te dolgod. De igyekezz, mert kihűl a lakása. Igazítani akar a termosztáton.

Átnyúl a lány előtt, kinyitja az ajtót.

A lány leszáll, beül a taxiba. Hátra.

– Miért hívják a kollégáját Barbárnak?

– Mindenki így hívja.

– És a valódi neve?

– Érdektelen. Egy napon majd megtudhatja akárki.

– Milyen napon?

– Amikor a koporsójára írják. De akkor is érdektelen lesz.

Örök tűz

 

Örök tűz

Alkonyodik az Üllői úton. Csak a rohanó járművek lámpái világítanak az erős szürkületben.

Hull a hó.

Az Iparművészeti Múzeum előtt két rendőr áll. Fiatalok, arcuk szigorú. Egyikük kezében póráz, mellette Bushman, a kutya. Mind a hárman mozdulatlanok a hóhullásban.

A túlsó oldalon, az eszpresszó kivilágított kirakatablaka előtt öreg férfi áll. Fogatlan szájával fölnevet. Fekete, nyűtt kalapot, olcsó fekete télikabátot visel. Csupa ránc nyakán bő az inggallér. Ápolt. Nyakkendője szabályosan megkötött. Szeme csaknem ijesztő, sírba készülő emberek matt, fénytelen tekintetével.

Az öreg barlangüres szájával boldogan nevet. Zacskóból pattogatott kukoricát markol. Csontvázkezéből a fele kihull, a többit szájába tömi. Fénytelen szeme nem mozdul.

Az Iparművészeti Múzeum előtt kigyúlnak a lámpák. A változott világításban más a kirakat fénye. Talán idegenebb, talán sápasztóbb. Fenyegetőbb tőle a két mozdulatlan, fiatal rendőr arca, a kutya.

Az eszpresszó ajtókeretében fiatal lány, Szép Icu kedves, csibészes, szexepiles arca jelenik meg. Haján fehér csipkepánt. Zöld szemét pillanatig nagyra nyitja, majd jóízű nevetéssel, csengő, parancsoló hangon szól az öreghez.

– Tisztelegjen! Egyenes derékkal! Amíg él! Amíg áll!

A közvilágítástól megváltozott fényben az öreg arca is nyugtalanítóbb. Hangtalanul fölnevet. Szája csücskén pattogatott kukorica. Kalapot emel. Hangjában őszinte udvariasság.

– Kedvesnővér, üdvözli egyenes derékkal a szerelem. A boldogság. Minden rendőr. Kutyástul.

Szép Icu macskaszemmel nézi. Lassan, gúnyosan mondja:

– Citromos! Tea, citrom, rum, bumm.

Az öreg bólint. Kedélyesen.

– Vérnyomásom normális, éjszakám nyugodt. Jelszavam: győzelem.

Szép Icu élesen, ingerülten fölnevet.

– Eszem, kapaszkodj! Kipucolta lelkét, egén minden csillagot! Lepedőjét nem gyűrik, éjszakája nyugodt! Pompás! Meglepő!

Az öreg elmosolyodik az arcára terülő különös, neonlámpáktól kékes fényben. Így szinte halálfejet mutat az arca. Nincs megbántva. Csöndesen, nyugodtan beszél, harag, érzelem nélkül. Száraz tényeket sorol, szenvtelensége talán ezért nem ellenszenves.

– Tiszta lélek, tiszta ablak. Igen, kedvesnővér, ez már így igaz. Ültem lóvasúton. Volt egy szarvasbőröm. Minden csillag, kirakatablak rám ragyogott. Szép madaram elröpült. Sok embert temettem. Elfelejtettem sírni, félni.

Szép Icu pillanatig nézi őt. Csöndesen, bizonytalanul szólal meg.

– Egyetlen szava nem igaz. Csak toppanjon lába elé bánat, veszedelem.

A két fiatal rendőr a pórázon tartott kutyával lassan elindul feléjük.

Az öreg matt szeme mozdulatlan. Hangtalanul fölnevet. Zacskójából pattogatott kukoricát markol, csontvázkezéből a fele kihull. Az alig mozduló Szép Icu mellett bemegy az eszpresszóba.

A falhoz állított, barna pianínónál sovány, jól szabott, sokat hordott, sötét öltönyt viselő férfi igazít a pianínó tetejére állított, ernyős hangulatlámpán. Modern, fekete diplomatatáskából kottalapokat vesz ki, a lámpa mellé teszi. Amikor a pianínóra szerelt apró, fémernyős lámpát meggyújtja, arca megvilágítódik.

Ötven év körüli, harmadosztályú zenész. Régen megette őt az éjszaka, ital, cigaretta, nők. Gátlástalan. Jó eszű. Tudja, kinek mit mondjon, mit játsszon. Hogyan kell megkeresni a pénzt.

Tekintetét körbeviszi a vendégeken. Pillanatra megáll az öreg arcán, majd tovább pásztázik az asztalok fölött. Csak úgy állva, leüt egy billentyűt.

A hangra Szép Icu ránéz. Igazít hajában a fehér csipkepánton. Gőzölgő kávékat tesz tálcára. A pianínóhoz megy, egyik poharat a zenész kezébe adja.

A zongorista az egyik asztalnál négy jókedvű, kicsit hangos férfit figyel. Közömbösen kérdez.

– A síron túl is?

Szép Icu hangja is közönyös.

– Várj még két rundót, Hiéna. Művészkedj addig. Új vendég is van. Nyugtalannak látszik. Folyton gyújtogatja az öngyújtóját.

Az öreg vajszínű cserépkályha mellett, márványlapú asztalnál ül. Előtte pattogatott kukoricás zacskója, teáscsésze, citrom.

A szomszédos asztalon mozdulatlan férfikéz öngyújtót szorongat.

A zongorista igazít székén, leül. Kottalapot tesz a billentyűk fölé.

Arcát az apró lámpa fénye világítja. Irgalmat nem ismerő, kegyetlen arcát. Rágyújt. Mélyen szívja le a füstöt. Cigarettáját üveg hamutálra teszi, tíz ujját a billentyűkre.

A pattogatott kukoricát majszoló öreg melletti asztalon mozdul a kéz. Fölcsapja öngyújtója tetejét, pördíti a csavart. Láng csap föl. Lekattintja, kezdi elölről. Harmadszor lobbantja föl, amikor az asztal tükörfényes lapján megjelenik egy női alak árnya. A férfi kezében ég az öngyújtó.

A megszólaló nő hangja halk, bizonytalan.

– Bocsánat. „Örök tűz?”

– Örök tűz. A legszebb jelige.

A nő leül az asztalhoz. Vékony, kesztyűs kezét a síkos márványlapra teszi.

A zongorista pillanatig vár, a mennyezetre néz, ahogy művészhez illik, majd Chopin-melódiába kezd. Azt is eljátssza, hogy átéli.

A férfi két nehéz keze mozdulatlanul fekszik az asztalon. Markában az öngyújtó.

A nő lassú mozdulatokkal vetkőzni kezd. Sötét kesztyűjéből úgy bomlik ki fehér keze, mint maguk a mezítelen álmok. Hangja a zene ritmusát követi, úgy indul, majd hallgat el minden mondat, minden mondatfoszlány.

– Boldog szeretnék lenni. Azt mondják, kék színű a tenger. Hajnalban mindig kék. Azt mondják.

A férfi mozdulatlanul markolja öngyújtóját. Némán. A nő beszél.

– Néha megállok a hídon. Nézem a Dunát. Szeretem a verseket. Utazni szeretnék. Talán csak képzeletben. Játszani sirályokkal. Szürke, kedves kiscsacsival, akit Gerzsonnak neveznék. Mindenféle butaságot súgnék a fülébe. Szabad szombaton medvebocstól bukfencezni tanulnék. Szeretnék együtt nevetni, örülni valakivel.

A férfi öngyújtóját markolja.

Már a nő keze is mozdulatlan, merev. Csak egyik kesztyűjét vette le, másik még kesztyűbe bújtatott. Hosszú csönd után szólal meg újra.

– Azt írta, szereti Chopint.

A férfi anélkül, hogy kezét mozdítaná a márványlapon, a nőre néz. Hangja rideg, józan. Kopog a két szó.

– Parancsol cigarettát?

A nőt megüti az aszinkronitás a dallam és a férfi hangja között. Pillanatig tétovázik, majd kezdi lehúzni másik kesztyűjét is.

– Nem, köszönöm. Nem vagyok modern nő. Szeretném valakivel átutazni az életet. Egyforma álmokkal.

Szép Icu két kávéspoharat tesz eléjük. Automatikusan cserélné a hamutartót, de nincs rá szükség. Üres. A férfi kezét nézi, épp nyitja öklét, az asztalra teszi az öngyújtót.

A nő szavai követik a Chopin-keringő dallamát.

– Nézze, még mindig hull a hó. Idén az első. Ismeri ezt a dalt?

A férfi már kávéját kavargatja.

– Furcsa időket élünk. Novemberben havazás.

– Néztem sokáig a Kálvin téren. Úgy érkezett, mint egy puha keringő. Mindig megszédülök tőle. Én szeretem a telet. Szép. Csak egyedül… Korán sötétedik. Az ember ténfereg a homályos lakásban. Chopint otthon is sokszor hallgatom. Jó, hogy maga is szereti. Kosztolányi is szerette. Azt írta: „kopog, kopog a rossz vidéki valcer, és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.”

A férfi leteszi kávéskanalát.

– Homályos? Utcai lakás?

A nő halkan válaszol.

– Udvari.

A férfi zsebébe süllyeszti öngyújtóját.

A pultnál a két fiatal rendőr áll komolyan, mosolytalanul. Szép Icu piszkos poharakat szed le tálcájáról.

– Lelketlenek, kértek kávét? – kérdi.

– Kifejezetten.

– Pénzetek van?

– Svájci frank. De eldugtuk.

Szép Icu elneveti magát. Kis szünet után mondja.

– Bushman megfagy odakint.

– Téged vár. Vigyáz minden lépésedre.

– Én meg rátok vigyázok, jövevények.

Kávékat, rumokat tesz tálcájára, az asztalokhoz megy.

Az öreg a cserépkályha mellől mozdulatlanul, matt szemmel nézi a rendőröket. Hangtalanul fölnevet.

– Bajnokcsapat! Bunda nélkül kaptak egy ötöst!

A zongorista befejezi klasszikus műsorát. Fáradtan emeli fejét, pillanatig maga elé bámul. Ügyesen, nem ellenszenvesen eljátssza, visszatér a zene varázsából a szürke hétköznapokba.

A férfi és a nő már nincs az eszpresszóban. Asztalukon két üres kávéspohár.

A zongorista cigarettára gyújt, Szép Icura néz.

– A síron túl is?

Szép Icu bólint.

– Már lehet.

Viszi a négy rumospohárral, tiszta hamutartóval megrakott tálcát.

A zongorista már nem művészkedik. Hangosan, vadul játszik. A vendégek harsogják vele, még az öreg is.

– Öreg fiúk, FTC, hajrá, a síron túl is kergetjük a labdát…

Olyan hideg van, már havazni sem tud.

Az öreg az eszpresszó vajszínű cserépkályhája mellett, márványlapú asztalnál ül. Rágja, nyeli a pattogatott kukoricát. Csontvázkezéből a fele kihull.

Mackókülsejű férfi guggol az asztal mellett, komoly arccal szedi szemenként a pattogatott kukoricát az olajos padlóról a tenyerébe. Föláll, beleönti óvatosan a hamutartóba.

Az öreg fénytelen szemét ráemeli. Bolondozás nélkül, a lehető legtermészetesebb hangon beszél.

– Idejében működsz. Köszönöm, porszívó.

– Állítsd le a motort. Vedd elő a nívópálcát. Mérj pontosan. Felelőtlenkedni nem szabad, mert a székkel együtt szervizbe viszlek.

Az öreg hangtalanul nevet. Majd komolyan, gúnyosan mondja:

– Kezem, lábam remeg. Hívom a bátyámat.

A mackókülsejű férfi hosszan nézi a matt, ijesztő szempárt. Két ujját széttárja, így közelít lassan, széttárt ujjú kezével az öreg szeméhez. Alig centiméternyire tőle állítja meg koszos körmeit. Mosolyog. Hangja szelíd, mégis lúdbőrös lesz, aki hallja.

– Pucold ki ablakaid, mert eltévedsz a temetőben.

Az öreg nyugodtan ül olcsó, ápolt konfekcióruhájában. Ráncos nyakán bő, hófehér ing, nyakkendő. Nem hunyja le szemét. Vár, míg a mackókülsejű férfi elviszi előle két kinyújtott ujját. Csöndesen szól hozzá, sok szeretettel.

– Ne félj. Soha ne félj. Én a hazámból indulok utamra. A Ferencvárosból. Szülőföldemen ismerek minden követ, lépést. Ha éjjel megyek, akkor is helyemre találok. A jegyemet is megváltottam.

A mackókülsejű elszégyelli magát. Zavarában vigyorog. Nem jut más eszébe, igazít az öreg szabályosan lógó nyakkendőjén.

A szomszéd asztalnál magányos férfi öngyújtóval játszik. Háromszor villantja föl az apró lángot, azután a márványlapra teszi az öngyújtót, majd amikor újra nyílik az eszpresszó ajtaja, kezdi elölről.

Az öreg barlangüres szájával fölnevet. Számolja az öngyújtó fölvillanó fényét. Közel hajol a mackókülsejű arcához, vizsgálja.

– És a te ablakaid mit látnak? A marha nagy semmit. Még akkor is, amikor alszol.

A mackókülsejű nem ijed meg a barlangüres szájtól, gonosz nevetéstől.

– Az én ablakom mindig tiszta. A hold árnyékát is látom. Templom tornyán keresztet.

Az ajtóban tétován áll meg a nő. Tekintetét körbeviszi a márványasztalok fölött.

Az öreg melletti asztalon háromszor lobban föl az öngyújtó lángja.

A zongorista ráismer az egyszer már ott járt nőre. Pillanatig vár, ahogy művészhez illik, majd Chopint kezd játszani. Azt is eljátssza, hogy átéli.

A nő az öngyújtóját háromszor fölkattintó férfi asztalához lép.

– „Örök tűz?”

– Igen. Az örök tűz.

A nő leül. Két vékony, kesztyűs keze a márványlapon.

– Ne haragudjék, amiért elkéstem.

– Nem késett egyetlen percet sem. Én érkeztem korán.

Zsebébe teszi az öngyújtót. Keze, mint egy szerkezet, úgy mozog.

– Tudja, órás vagyok. Kezemben tartom az időt.

Szép Icu a pultról teáscsészét, citromot, cukrot, két gőzölgő feketét helyez el tálcáján. A kávékat a nő és a férfi elé teszi, a teáscsészét az öreg asztalára.

Az öreg arca szigorú. Utasít.

– Nyomás!

Szép Icu préseli a citromot, önti a levet a csészébe. Arca, zöld szeme komoly. Hangja udvarias.

– Cukorral vagy pattogatott kukoricával?

A csontvázkéz a cserépkályhát tapogatja.

– Langyos? – kérdi aggódva szép Icu.

– Tudod jól – válaszol az öreg.

– Mellé ülsz, kihűl.

Az öreg matt szemével mozdulatlanul nézi a lányt, majd barlangüres szájával hangosan fölnevet. Nem jó nevetés.

Elhal a rossz nevetés. Az öreg komoly arccal, hangjában nyílt fenyegetéssel jelzi, nem évődik tovább.

– Nyugtalanítasz, kedvesnővér. Fáj a vállam, sírni fogsz.

Szép Icu mosolyog. Szelíden nyugtatja az öreget.

– Nem baj, hűtőszekrény. Csak a fogad ne fájjon.

Mire Szép Icu elkészíti a teát, a szomszéd asztalról elviheti a kiürült kávéspoharakat.

A zongorista játssza, túl nagy átéléssel, a Chopin-keringőt.

A nő alig hallja a zenét. Minden idegszálával a férfit figyeli.

A férfi halkan, szabatosan beszél.

– Soha életemben nem késtem. Soha. Sehonnan. Tudja, a jeligéje tetszett a legjobban. Örök tűz, 1216. Kalandorok kíméljenek. Magányos lélek társát keresi, negyven-negyvenöt éves férfi személyében. Szó szerint így írta.

A nő kezdi levenni kesztyűjét. Mozdulataiból eltűnt a harmónia. Szaggatottabbak, mint előző ittlétekor. De hangja még álmodó, igazodik a zenéhez.

– Budán lakom. Szeretem a Dunát. Télen is, amikor etetjük a sirályokat. Mesélik, kék színű a tenger. Ott a sirályok röppenése örömtánc, csoda. Kiáltásuk kacagás. Szeretem a verseket. Azt írta, magányos. Magányos ember.

– Otthont keresek.

– A kis szobám igazán otthonos. Van egy kedves kerámialámpám.

A férfi hangja tárgyilagos.

– Öröklakás?

A nő szavai kapkodók. Elvesztették zengésüket.

– Nem. Udvarra néz. Majdnem délig besüt hozzám a nap. Virágot is tarthatok. Tartok is. Minden nap megöntözöm, lemosom leveleit. Ragyognak. Ragyogó zöldek. Hálásak gondoskodásért, törődésért. Tíz cserépből csak egy halt meg.

A férfi cizellált zsebórát vesz elő. Fölkattintja födelét, nézi.

A zongorista befejezi a Chopin-keringőt. Fölemeli fejét, pillanatig maga elé bámul. Ügyesen, nem ellenszenvesen játssza el, visszatér a zene varázsából. Néhány asztalnál tapsolnak. Az öreg elégedetten bólogat, szaporán veri csontvázkezét. Így is elég gyér taps hallatszik.

– A síron túl is – kiáltja az öreg. Barlangüres szájjal nevet. – A síron túl is, száz gyertya fényénél.

A zongorista cigarettára gyújt. Kérdőn néz Szép Icura, aki konyakot tesz elé.

– Türelem, Hiéna – inti Szép Icu. – Keverj valami jópofát.

A férfi az óramutatókat figyeli.

A nő keze a márványlapon. Szavai kapkodók.

– Tavasszal föl kellene gyalultatni a padlót.

– Padlót? Magánál padló van?

Lekattintja a cizellált órafödelet. A nő keze megrezzen.

A kávéfőzőnő helyére rakja a telefonkagylót, visszamegy a pult mögé, gépéhez. Arca meseszerű a fátyolos gőzben.

– Kivel beszéltél? – kérdi komolyan Szép Icu. – Orvossal?

– Recseg ez a telefon. A csoda tudja.

Szép Icu két kávét, szódavizes poharakat tesz tálcájára. Igazgat a kávéskanalakon. Fölnéz. Az öreg kavargatja teáját, mellette üres a márványlapú asztal.

– Az öreg azt mondta, sírni fogok – mondja Szép Icu a kávéfőzőnőnek, majd indul tálcájával a vendégekhez.

Tavaszodik. Vág a hideg.

Az Üllői úton az alkonyat eltünteti az árnyakat. Az eszpresszóban a barna pianínón ég az ernyős hangulatlámpa.

A bejárattól nem messze a két fiatal rendőr áll, mellettük Bushman, a kutya. Hosszú hajú, fázós, hitványul öltözött fiút igazoltatnak. Nézik személyazonossági igazolványát, visszaadják. A fiú elmegy. Egyik rendőr lehajol, igazít a kutya szájkosarán. Komolyan mondja.

– Megnősülök, Bushman. Neked is kerítek nőt. Elmegyünk egy távoli szigetre, ahol mindig meleg van, és nem élnek emberek.

– Iszunk még egy kávét? – kérdi a társa.

– Nem haragszol? – szól a rendőr kutyájához. – Csak néhány perc. Nemsokára hazamegyünk.

Az öreg a vajszínű cserépkályha langyos csempéit tapogatja. Asztalán zacskó pattogatott kukorica.

A két fiatal rendőr a pultnál áll. Középkorú, irhabundás nő nézi kihívóan Bushman gazdáját. A fiatal fiú ijedt, zavart.

Szép Icu tálcáját rendezi.

– Nem szabad megijedni a nőktől. Megvéd Bushman, a pisztolyod, apád hadserege. De ha nagy a baj, támad a néni, én is segítek.

– És Barbár? Tőle is megvéd Bushman, a pisztolyom?

– Barbárt szeretik a nők. Én a legjobban. Talán egyszer benő a feje lágya. Talán soha. De neked nem lesz bajod vele. Esküszöm.

Az öreg a cserépkályha mellől mozdulatlanul, matt szemmel nézi a kávéjukat ivó rendőröket. Hangtalanul fölnevet. Föláll, odaballag a fogashoz, leemeli kalapját, a fejére teszi.

– Szibéria.

Szép Icu fél konyakot visz a zongoristának. Behúzza szemét, pillanatig vár, majd az öreghez lép. Udvariasan mondja.

– Ezt tudjuk nyújtani, uram.

Az öreg kalapban ül a márványlapú asztalnál.

– Novoszibirszk. – Csontvázkezét lehelgeti. – Omszk, Tomszk, Tobolszk.

Szép Icu kirobban.

– Tea, cukor, rum, bumm!

Dupláspoharat rak le az öreg melletti asztalnál ülő, magányos férfi elé. Tekintete megakad az üres hamutartón, az öngyújtóval játszó kézen. Cigaretta nincs az asztalon. A nyíló ajtóra néz.

Középkorú házaspár lép be. Ismerősként köszönti őket.

Az öreg fölemelt kézzel magához inti Szép Icut.

– Hozom a teát. A kályhába öntjük, átmelegszünk.

Az öreg barlangüres szájával nevet.

– Kattog az öngyújtó, itt a nő – mondja. – Már ötödször ment el az ajtó előtt.

Szép Icu pillanatig nézi őt.

– Számolja? Van kabátja, csizmája. Nem fázik.

– Hozd a teát – mondja csöndesen az öreg. – Nem a kályhába öntjük.

A zongorista ujjai gépiesen, idegesítően verik a billentyűket.

Szép Icu a teát készíti tálcájára.

– Útban vagytok, bolyongók – veszi el az üres poharakat a két rendőr elől.

A két rendőr szótlanul kimegy.

Az utcán luxuskocsi kanyarodik a járdához. Két férfi száll ki belőle. Bemennek az eszpresszóba.

A rendőrök a kocsit nézik.

– Fönn áll a járdán.

Társa hallgat.

– Mondom, a hátsó kereke a járdán.

– A legújabb típus. Aki ilyet hajt, csinál, amit akar.

A zongorista hirtelen fölnéz a billentyűkről, majd föláll. Nem sztereotip vendéglátóipari mosolyával, őszintén, mélyen meghajtja fejét.

A luxusautó utasai léptek be az ajtón.

Az idősebb ötven év körüli. Túl kimért, túl elegáns, túl közönyös. Tamás talán ha huszonkét éves. Nyúlánk, ápolt, szép arcú fiatalember. Az idősebb átnéz a fejet hajtó zongoristán. A fiatal arcán mosoly suhan át, kirakja a két griberlit, de csak alig másodpercnyire, míg a zongorista épp bepillanthatott álorcája mögé.

Nem valók ebbe a környezetbe, megbújnak itt.

A zongorista visszaül pianínójához, az apró lámpa fényében lehunyja szemét. Halkan a Love Storyt kezdi játszani.

Idegen világ képviselői az új vendégek. Annyira idegen világé, kérdés, létezik-e olyan világ, amelyet képviselnek.

Az öreg melletti márványasztalon kidolgozott, erős férfikéz szorongatja az öngyújtót. Gőzölög előtte a dupla. A zenét hallgatja, a Love Storyt. Amikor megáll asztalánál a nő, háromszor fölkattintja öngyújtóját. A nőre néz.

– Örök tűz? – kérdi zavartan.

– Örök tűz – mondja a nő. Leül az asztalhoz.

Szép Icu teszi elé a kávét.

A nő hangja már nem igazodik a muzsikához. Kopognak szavai.

– Mosolyog?

A férfi az arcát nézi.

– Kék a szeme – mondja csöndesen.

– Másként képzelt el. Kár. Maga is más.

A férfi emeli kezét, alul-fölül más dioptriás szemüveget rak az asztalra. Óvatos, zavart mozdulattal tolja távolabb a gőzölgő poharaktól.

– És így? Örök tűznek, emberségnek, szerelemnek ezer arca van.

A férfi hangja a zene ritmusához simul.

A nő hallgat.

A férfi vár. Bontja a cukrot, kavarja a kávét, megkóstolja.

– Jó erős kávét főznek.

A nő kezén már nincs kesztyű. Doboz cigarettát bont, a férfi felé fordítja.

– Mindig dobog tőle a szívem. Megkínálhatom?

A férfi tüzet ad.

– Nem, köszönöm. Örök tűz. Olvastam, ámultam.

– Mulatságos?

– Szép. Talán a legszebb jelige.

– Őszinte lehetek? Genovéva napja volt. Ilyenkor kevesen járnak az üzletben. Én cserépben muskátlit vásároltam, egy hölgy hóvirágot keresett. Beszélgettünk. Ő találta ki. Megnézte a tenyeremet, a vonalakat, jeleket. Azt mondta, az örök tűz jó. Boldog leszek. Szerelemben boldog.

A férfi a nő kezéért nyúl. Bizonytalanul.

– Megnézhetem a tenyerét? Melyik az életvonala?

A nő keze mozdulatlan a márványlapon. Mielőtt a férfi elérné, lassan összezárja öklét.

– Nem érdemes. Az életvonalam fárasztóan hosszú.

A férfi öngyújtóját babrálja, forgatja.

– Furcsa útitársak vagyunk. Talán jó így.

A kávé érintetlenül hűl a nő előtt. Égő cigarettája a hamutartón. Most bukik le róla a hosszúra nőtt hamu. Hirtelen mozdulattal elnyomja.

– Nem nevet ki? Megmutattam a levelét egy barátnőmnek.

– Tanácsát kérte, vajon érdemes eljönnie?

– Eljöttem.

– Ma órákig ragyogott a nap. Hónapok óta először nem siettek az utcán az emberek.

– Csinálják már a lakásomat. A padlót is fölgyalultatom, belakkoztatom. Most már fényesre csiszolják, lakkozzák a padlót is. De talán kicseréltetem parkettára.

– Szép ez a zene. Sose hallottam. Ismeri?

– Meg a cserépkályhát is átrakatom. Már beszéltem vállalkozóval.

– Hiába csíp még a hideg, a fülemet is kipirosítja. Tavaszodik. Később gyújtják meg a lámpákat. Igaz, nekem rohan a szél. Fölhajtom kabátgalléromat, de nem félek. Nevetek. Már nem látok a járdán dermedt lábú feketerigót.

– Emelni fogják a fizetésemet. Nem tudom, mennyivel. Akármennyivel. Ez már biztos.

A férfi talpára állítja öngyújtóját.

– Nem értem az embereket. Talicskáznak, cipekednek, belegebednek. Kezüket föltörik. Hét végén kimennek keservesen fölépített vityillójukba pihenni. Kiülnek az ajtó elé, légpuskával madarakat lőnek, mókusokat. Gyávák. A cinkének nincs fegyvere. Süketek. Nem hallják a rigó iszonyatos halálsikolyát. Vakok. Nem látják a vérét. Ezért a szórakozásért dolgoznak hétfőtől péntekig?

– Ha csak kétszáz-háromszáz forinttal emelik a fizetésemet, az is több a semminél.

Szép Icu két ham and eggst helyez el tálcáján, mellette teáscsészét, citromot. Az ételt a két új vendég elé teszi. Nem veszik tudomásul, pillanatra sem hagyják abba a beszélgetést. Az idősebb, megszokásból, egyik kezével az orrát, másikkal a fenekét piszkálja. Fél szavakból, apró gesztusokból, árnyalatnyi fintorokból értik egymást. A fiatal nagy tisztelettel hallgat vagy válaszol. Vagy kérdez. Túl nagy tisztelettel. Abban az egyetlen pillanatban láttunk be álarca mögé, amelyben a zongoristára mosolygott.

– A Hamu és gyémánt?

Az idősebb mosolyog. Majdnem. Furcsán mond ki betűket, nyújt meg szavakat.

– Nem kedvelem az ibolyát a vécében. Nem szép. A tenger szép. Szürke, sima tükör. Beláthatatlan. Mozdulatlan. És mély.

A fiatal kiteszi a griberlit. Nem elégedett a válasszal.

– És ha viharos?

– Nem szeretem. Csúnya.

– Verhaeren a viharos tengert szerette.

– Verhaeren, ugyan! Autodidakta.

– Shakespeare. Ő is szerette a vihart.

– Fölfogás kérdése. Olvasaté. Shakespeare a csönd. Mozdulatlan, mélységes csönd. No persze ő is autodidakta. Erre figyelni, ügyelni kell.

– Reggel kimenjek az uszodába?

– Fiatal, szép lánnyal. Jelen kell lenni. Ne csacsiskodj. Nem akarok még egy öngyilkosságot. Csúnya.

Az öreg asztala mellett guggol a mackókülsejű, szedegeti a földre potyogott pattogatottkukorica-szemeket. Föláll, tenyeréből a hamutálba önti mind, majd a pulthoz megy.

Az idősebb férfi magyaráz.

– Lógunk a szeren. Tartok tőle, sokáig nem megy.

– A minisztériumra gondolsz?

Az idősebb amerikai cigarettára gyújt.

– Az pörsenés. Kinyomjuk.

– Akkor?

– A házasságodra. Meg kell házasodnod.

– Pörsenés.

A mackókülsejű a pultnál a kávéfőzőnőnek mondja.

– Szép Icu a Barbárba szerelmes. Jó. A Barbárba minden nő szerelmes. Rendben van. De a rendőrhöz megy feleségül. Ezt már nem értem. Így nem lesz boldog senki.

Az öreg fogatlan, tátott szájjal bámulja a két férfit. Boldogan fölnevet.

– Varázslat. Egyik ujja az orrában, másik a fenekében, az ennivaló meg elfogyott! Varázslat!

Szép Icu az öreg csészéjébe préseli a citromot. Türelmesen magyaráz.

– A pattogatott kukorica fölszívja a gyomorsavat, a citrom termeli. Ez a hosszú élet titka.

– Fogaim elhagytak, látásom is gyöngül. De beteg sose voltam.

– És boldog?

– Ötven évig éltem a feleségemmel. Összerázódtunk, mint krumpli a zsákban. Azután meghalt. Szép madaram elröpült.

A szomszéd asztalnál fölvillan, kialszik az öngyújtó lángja.

A nő hangja kopog.

– Kicserélték a villanyórámat. Ipari áramot kapok. Nem volt könnyű. A tanácsnál intéztem el.

– Háromszor kell fölvillantani az öngyújtó lángját, hogy rám ismerjen. Örök tűz. A legszebb jelige. Valóban, az ipari áram olcsóbb.

Szép Icu ott áll az öreg asztala mellett.

– Elmennek. Mit gondol, találkoznak még?

Az öreg fogatlan szájával fölnevet. Szép Icura néz. Pillanatig vár, majd csöndesen mondja.

– Nem. Sohasem.

Csontvázkezét a cserépkályhára teszi.

– Rakjatok bele száz öngyújtót. Neve legyen örökmécses. Három műszakban világítson. Akkor sem. Sohasem.