Vidám cimborák

 

Előszó

Talán hét esztendővel ezelőtt novellaciklust akartam írni. Már címe is volt: A vasajtón belül. Sok apró novellából akartam összeállítani, de mindjárt az elsőnél baj történt, hosszúra sikerült. Ez a Kéktiszta szerelem. A következőnél csak fokozódott a gond, regénynek igen kicsi lett, novellának terjedelmes.

Egy éjszakán, sok év után, újraolvastam ezeket a novellákat. Régen, A hazudós-kötet után írtam őket.

Furcsa találkozás volt. Nem egy mondatnál fölszisszentem. De nem bántottam őket, csupán az egyik szereplő nevét változtattam meg. Legyenek, ahogy vannak, éljenek így, míg élhetnek, sokat kínlódtunk egymással.

Kérem, fogadjanak minket elnéző szeretettel.

 

Fejes Endre

Élő Klára

Nézze csak, mozdulnak a levelek… Persze hogy a széltől van, tudom én azt jól. Gyűlölöm a szelet. Ne gondolja, hogy a bor beszél belőlem, egy-két liter nem ártott meg nekem soha. Vasból vannak az én idegeim. Látja, hatvanhárom esztendős vagyok, de nem cukrozom még az epret öregek módjára. Az én kezem akkor sem fog remegni, ha majd a halál értenyúl. Ezt nem csak úgy a levegőbe mondom, ahogy az emberek kocsmaasztalnál teszik. Én mindig észnél voltam. Szerelmes is csak egyszer életemben, de – őszintén szólva – megpörkölt alaposan.

Élő Klárát szerettem két éven át, de most az őszön elhagyott. Októberben múlt tizennyolc éves… előtte pár nappal vettem meg őt tíz forintért a futballistától.

Hogy pénzért vettem? Ne tréfáljon itt velem! Krisztus koporsóját is pénzért vették. A normás is pénzért méri az időmet, és én is pénzért csapom be őt.

Élő Klára is becsapott csúful…

Iszunk még egy üveggel? Szeretem ezt a kerthelyiséget, mert nincs zenekar. Klárát kérdi? Nem valami szívderítő történet, de elmondom magának. Aztán ne beszéljünk róla, hisz minek nyargaljunk olyan dolgokon, amik elmúltak.

Talán két esztendeje került hozzánk. Revolverpadra. Ott dolgozott az ablak alatt, sütött rá a nap mindig. Ahányszor a kapcsolóhoz nyúlt, két apró melle remegett, mintha gyenge áram érné. Aztán egyszer énekelni kezdett. Bársony hangját kibontotta a padok fölé, és a redvesek mind fölemelték az olajos képüket, aztán csak vigyorogtak. Én is bámultam őt, hiába nem akartam. Fogást vettem a padomon, s míg le nem ment, őt néztem. Aztán új fogást vettem, és megint ott állt a szemem az ablaknál.

De igen tisztességes lány volt, nem hajlott az senki szavára. Pedig próbálkoztak ám a zsiványok nála minden módon. Magam is igyekeztem, noha tudtam, hogy nagy bolondság.

– Gyöngy kell a te nyakadra, Klára – mondogattam neki. – Szép lánynak nem való a szegénység.

De Élő Klárát nem érdekelte a rákosszentmihályi ház, meg a két röfögő malacom sem. Minden reggel süteményt hoztam neki, kedves puszit adott érte.

Egyszer aztán megvártam őt a bélyegzőóránál. Fogom a kezét, és vezetem végig a poros Váci úton. Azt kérdi a templomnál, hová megyünk. Mondom, szép az idő, sétálni akarok veled.

A Duna partján egy kavicsdomb árnyékába ültünk. Lecsatolta a szandálját, meztelen lábát bedugta a forró sóder alá, és játszott a kövekkel, nevetgélt. Mindig nevetett, ilyen volt a természete. Nem győztem nézni, milyen nagyon szép. Karcsú nyaka kinyúlt a könnyű kis blúzból, hollóhaja lefolyt a derekáig. De a két szeme volt a legszebb.

Szóval, ott ültünk a kavicsdomb tövében. Finom homokot markolt, táncoltatta a tenyerén, majd hirtelen fölcsapta az égre. A szél pedig elkapta, vitte a víz felé. Megijedt, láttam rajta. Átkaroltam a vállát, éreztem, hogy remeg.

– Mi bajod? – koppintottam ujjammal tréfásan az orrára.

De csak sápadtan bámult és hallgatott.

Odaát Budán felhők gyülekeztek, apró villámok ugráltak bennük, mellettünk zúgni kezdtek az akácfák. Klára hozzám menekült, nyakamon éreztem, milyen forrón lélegzik.

– Félek – ezt suttogta. – Félek a széltől…

– Szégyelld magad! – förmedtem rá, hogy megnyugodjon. – Mindjárt nyakon csaplak!

Aztán láttam, hogy sír, megijedtem én is, a haját simogattam. Fölnézett rám maszatos kis arcával.

– Én semmitől se félek – mondta kétségbeesetten. – Attól sem, ha apa verekedett. Anyát is zöldre verte sokszor… ezt megszokja mindenki. De a szél, az más. A széltől nem lehet menekülni. Örökké befújt a barakkba, és csak sírt, hiába tapasztottunk sarat a repedésekbe. A gyertyaláng meg hajlongott, húzódott, ő is félt tőle. Mikor pedig elaludt, ültünk ketten a sötét szobában, és anya elkezdett énekelni… hangosabban a szélnél is.

Ezt mondta el nekem akkor ott remegve, és én úgy szerettem Élő Klárát.

Pár perc múlva nyakunkba szakadt a zápor. Karomba kaptam őt, és botladoztam vele pallókon, téglákon át egy fabódéhoz, hol az építőmunkások szerszámait őrizték. Rövid nyári vihar volt, mikor előbújtunk a kalyibából, már sütött a nap. Klára, mint a gyerek, elfelejtette már előző szorongását. Kacagott, ugrált, lefutott a Dunához, s lapos kavicsokat kacsáztatott a víz tükrén.

Hazafelé egy üres padot láttam, leültettem magam mellé. Erősen alkonyodott már.

– Gyere el hozzám – kértem őt. – Mindened meglesz. Én pár esztendő múlva meghalok, ottmarad neked a ház, a gyümölcsös, és te még akkor is fiatal leszel.

A fejét ingatta.

– Énértem eljön majd az igazi – nézett rám. – Selyem annak a haja, a két szeme pedig nefelejcs. Anyám éjfélkor vetette ki kártyán. És akkor én nem bánom, ha meztelen lesz is, halálomig szeretni fogom.

Olyan volt az arca, hogy nem tudtam mit mondani.

– Nem jön az el soha – szóltam aztán később, már lent jártunk a hídnál. – Nem szabad hinni a babonának.

… Májusi hajnalon jött el a fiú. Szőke volt, kék szemű és szemtelen. Kezet fogott az emberekkel, körülnézett a műhelyben, és úgy, csibész módra, a szája csücskéből éleset füttyentett.

– Ki vagy te, hindu hercegnő? – kiáltott hátra a sarokba.

Mindenki mosolygott, hisz büszkék voltak ők Élő Klárára.

– Nem kaszinó ez! – szóltam mérgesen. – A hónap végén majd keresitek a pénzt a borítékban!

A fiú akkor hozzám lépett, és vállamra tette a kezét.

– Csak nem féltékeny, nagypapa?

Olyan csönd lett, mint a temetőben. Az inasgyerekek is tudták, hogy szeretem a cigánylányt.

– Aztán egy liter bort ki tudsz-e fizetni? – köptem a betonra, pontosan a lába elé.

Vörös lett, akár a mínium. Kitekerte szótlanul a satuját, és munkához látott.

Másnap reggel két üveg bor állt a padomon. Élő Klára gépén pedig hatalmas csokor dupla fürtű orgona.

Magasra emeltem a palackot.

– Mondd, komám! – kiáltottam, hogy Klára is meghallja – nem fogsz te ezért ülni?

– És ha igen – kiáltotta vissza. – Nem kell ott mindig ülni, lehet ott állni is!

Dőlt a műhely a nevetéstől.

Aztán körbejártak az üvegek, láttam, Klára nagyobbakat húz a kelleténél. Nem is dolgozott semmit, az orgonáját rendezgette. Majd kolompolt, ez volt a jel. Énekelni kezdte a kedvenc nótát:

„Márványkőből, de márványkőből van a Tisza fenéki…”

Az emberek pedig most is kórusban válaszolták az utolsó strófát:

„Megállj, Rudolf, megállj ti, mért ölted meg tennen magidat…”

A második szakasznál már az új fiú is énekelte teli torokból.

– Hamis! Hamis! – kiabálta Klára. – Elrontja az egészet!

Nagy lárma kerekedett, géprongyokat dobáltak a fiúhoz, szidták, mint a bokrot.

Ekkor Klára újra kolompolt, a fiúra nézett, és a surrogó motorok között olyan szépen énekelt, ahogy még nem hallottam soha.

A fiú rövid idő alatt meghódította az egész gyárat. A műhelynek pedig éppen úgy a szemefénye lett, mint a kis cigánylány.

Mindenki róla beszélt. Ilyen lába van, olyan gólt rúgott. Azt is mondták, Klára a szeretője lett. Nem haragudtam érte.

Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Most, ahogy kettőjüket karonfogva láttam, ekkor éreztem, milyen bohóccá tud válni az ember. Én és Klára… Na, mindegy! Meghibbantam vénségemre. A fene se gondolta, hogy még egyszer megbolondulok. Márpedig ez történt. Alaposan eltoltuk mind a hárman a kapa nyelét.

Várjon csak, pontosan emlékszem mindenre. Szombat dél volt, a fiú már a satuját söpörgette, talán ha öt méternyire lehettek tőlem.

– Anyám vár bennünket – mondta a cigánylány. – Azt ígérted, eljössz. Öreg már nagyon, beteg is. Szeretne megismerni.

A fiú ingerülten ledobta a padkefét.

– Minek csinálsz közös programot? – vonta a vállát. – Tudod jól, hogy a vasárnap a családomé – és kiment a műhelyből.

A nyitva maradt vasajtón berontott a szél.

Élő Klára csak állt mozdulatlanul, haja lebegett, mint valami fekete zászló. Azt hittem, a szívem szakad meg.

A mosdóban szóltam a fiúnak, hogy beszélni akarok vele. Magam sem tudtam, mit, de azért megvártam őt a kocsmában. Kétszer fél deci rumot kértem, koccintottunk, lenyeltük. Újra rendeltem.

– Ebből valami disznóság sül ki – nevetett. – Fényes nappal ennyi rumot inni!

De azért megittuk. A harmadikat azonban már csak én.

– Reggel meccsem van – mondta szilárdan. – Kell a kondíció.

Éhgyomorra ittam, éreztem, hogy tüzesedik a halántékomnál, egy picinyke ér meg ugrált benne.

– Add nekem a lányt – böktem ki váratlanul.

Ezen én magam is meglepődtem, hisz nem volt szándékomban ilyent kérni, különben is politikusabban akartam kezelni az egész ügyet.

Nem haragudott érte egy szemernyit sem.

– Ne bomoljon, fater – mosolygott barátságosan. – Aztán mi az istent csinálna vele?

– Feleségül venném – mondtam komolyan.

– Nyavalyát! – legyintett. – Csak bedugná az ágyába. Huncut, vén kecske! Meséltek ám magáról egyet és mást!

Hozattam két rumot, most ő is lenyelte.

És akkor én magyaráztam, hogy igazán szeretem Élő Klárát, őszintén, a szívemből. Meg aztán nekem sohasem volt senkim, ezt mindenki megértheti, aki gondolkodni tud, ő pedig szép fiú, találhat akármelyik ujjára százat is. A szememből folyt a könny, éreztem, amint melegíti, csiklandozza végig az arcomat.

– Nem lehet – rázta a fejét –, ő engem szeret.

– Nekem ő az utolsó örömöm – könyörögtem. – És te úgysem akarod feleségül venni.

– Igaz – bólintott nagylelkűen. – Adj érte tíz forintot, tied a cigánylány.

Erre feltétlenül inni kellett. A leghatározottabban állította, hogy semmilyen ember az, aki most, egy ilyen gesztusra, nem iszik egy cseresznyét. Utána barackot akart. Ittunk barackot is.

– Pajtás! – csaptam a vállára. – Megveszem tőled a lányt!

– Élő Klárát nem lehet megvenni – röhögött. – A kocsma nem lóvásár!

– Az egész élet egy lóvásár! – kiabáltam. – Megadom érte a tíz forintot!

Emlékszem, valaki ránk szólt, hogy csöndesebben.

Sokáig nem mertünk megszólalni.

– Mennem kell – mondta aztán. De nem mozdult. – Holnap reggel meccsem van…

Az asztalra dobtam a tízforintost. Néztük mind a ketten a pénzt, és valósággal patakzott rólunk a veríték.

Pokoli meleg volt abban a kocsmában.

– Írd meg a szöveget – tettem elé a papírt és a ceruzát.

Akkor megírta a szöveget, azután eljöttünk.

Emlékszem, komisz vihar volt kint, tépte rólunk a gúnyát, zuhogott nyakunkba az eső. De mi csak kapaszkodtunk egymásba, és röhögtünk az egészen.

… Élő Klára hétfőn reggel elolvasta a padjára tűzött levelet. Aztán bámulta az üres satut, majd később odajött hozzám.

– Nézze csak – nyújtotta a gyűrött papirost. – Mást talált magának.

– Sajnálom, Klára – mondtam őszintén, mert igazán megviseltnek látszott. – Nem érdemli meg, hogy bánkódj miatta.

– Ha felvenném a taftruhámat – töprengett –, abban nagyon szép vagyok… Visszahoznám akármilyen nőtől.

– Aki levélben búcsúzik – kerültem a tekintetét –, az valóban elköszön. Mért alázkodnál meg fölöslegesen.

A padjához ment, de olyan vadul dolgozott, hogy szaladtam a részlegvezetőhöz. Megijedt ő is, hisz mondtam már, a kis cigánylány volt a műhely szemefénye. Zavarta azonnal paraffint főzni.

Asszonyoknak való munka, és mindig kell a sugárcsövekhez.

Később meglátogattam őt. Fáradtan taposta a tábori tűzhely fújtatóját a szűk helyiségben, de láttam, örül nekem, mutatta a gyöngyház fogát. Mert hisz vidám természetű lány volt ő alapjában.

A hordónak támaszkodtam.

– Klára – mondtam szorongva –, tudod-e, hogy otthon roskadoznak már a gyümölcsfák? Annyi van rajtuk, hogy azt egy magányos ember nem is tudná leszedni.

Nagyon sokáig nem szólt, piszkálta az izzó faszenet. Majd hozzám lépett, és kedves puszit adott, mint régen a süteményekért.

– Készítsen kosarakat – mosolygott. – Eljövök segíteni.

Én akkor tapasztaltam, hogy az ember örömében is tud sírni. Persze, futottam vissza a műhelybe, előtte azért mégiscsak szégyelltem volna.

Azután már csak a hordágyon láttam őt.

Pokrócba volt bugyolálva, azt mondták, percek alatt égett el. Hogyan történt a szerencsétlenség, máig sem értem. Egy fülig maszatos tűzoltó magyarázott valamit. Szűk volt a helyiség, meg huzatos. Égési hőfok – ilyesmiket mondott… Hogy a szél belekapott a lángokba…

Nem mentem ki a temetésére.

… Látja, én csak beszélek itt magának, közben meg nem iszunk semmit. Nem, ne bort, itt lötyög már a torkomban. Inkább egy fél deci rumot, az majd lenyomja. Na ne tréfáljon velem! Ihatok akár tízet is, meg sem látja rajtam. Mondtam már, az én idegeim vasból vannak.

Csak ez a francos szél ne fújna. Nem, aztán többet már igazán nem iszunk. Megyek én is magával, elkísérem egy darabon.

A fene tudja, ha így fúj a szél, nehezen alszom el.

Vidám cimborák

Ugyancsak tolakodhattak az Isten színe előtt, mikor a jókedvet osztogatta.

Egy délután hóembert építettek az ablak elé, egészen közel a járdához, hogy a rendőr ne okoskodjék. Nem szerették a rendőröket. Azután beültek az italboltba, vissza a törzsasztalhoz, és valahányszor koccintottak, az ablakon át kedves hóemberükre is emelték a poharakat.

Igen ám, de hogy a téli este elérkezett az Üllői útra, akkor látták, baj történt, a hóember sötétben áll, messze került minden világítástól.

– Elüti őt valami – nyugtalankodott Zsingor, mert ő volt közöttük a legjámborabb. Sajnos, az italt sem bírta, tíz-tizenkét rum után pillogni kezdett, karjára hajtotta fejét, mint valami álmos mackó, és elszundított. Záróránál a cimborák megkocogtatták őt, ilyenkor sötét, mély tüzű szeme riadtan rebbent, kifizette a cechét, majd nagy mancsával a szemét dörzsölgetve, szégyenlős mosollyal hazaballagott az albérleti szobába.

– Azt mondom, adjatok egy gyertyát – állt föl Zsingor. – Én majd vigyázom őt.

És ki is ment egy gyertyával.

– Nézzétek csak! – mutatta ámultan egyikük. – Röhög…

Na, kiballagtak megnézni, hogy Zsingor húszfokos hidegben mért röhög az Üllői úton, egyedül a hóemberrel. De nem röhögött egyáltalán, nagyon komolyan vigyázta a hóembert, csak a gyertya fénye mutatta ilyennek. Akkor elfújták a lángot, és behívták.

Zsingor pedig kibújt a sofőrbundából, lehajtotta mackófejét, és már aludt is.

– Vajon mit álmodhat? – töprengtek a cimborák. – Talán mindig ugyanazt álmodja.

Megkocogtatták a fejét.

– Mit álmodtál, Zsingor? – kérdezték tőle. – Mondd meg nekünk, légy szíves.

Zsingor meg csak vakarózott, annyira törte az agyát.

– Semmit se – sajnálkozott végül is. – Csak a marha nagy sötétet… Azonkívül semmit se…

– A sötétség, az nem álom – sajnálták ők is cimborájukat. – Azért nem érdemes aludni.

És énekelni kezdtek kórusban, hogy Zsingor ne aludjék.

– Csöndesebben, pilóták! – mérgelődtek a pincérlányok. – Nem az országúton vagytok!

– Az álom ellen énekelünk – magyarázták szelíden. – Semmi másért. – Azután lehalkították hangjukat, úgy dúdoltak tovább.

Persze nem mindig voltak ők ilyen szelídek. Mikor a jeges úton csúszott a kocsi fara, vagy fent a Patkón, a gödöllői kanyarban rendőr meszelte orruk előtt a fagyos levegőt egy betétlapért, bizony mogorván érkeztek vissza a törzsasztalhoz. Ilyenkor nem bírt velük az Isten sem.

Megesett, hogy Zsingor cifra káromkodással keskeny csíkokra szaggatta az asztalterítőt. A kacagó zongoristát pedig becipelte a vécébe, és rázárta az ajtót.

A cimboráknak ez igen tetszett, hevesen tapsolták.

– Az anyátokat, tefusok! – futkároztak a lányok. – Telefonálunk máris a rendőrökért!

– A főkapitánynak! – vadultak a cimborák. – Hadd jöjjön! Ne félj, Zsingor, fel az üveget a plafonra!

De a szép Icu odalépett Zsingor elé, és megmutatta neki két ibolyavirág szemét. Zsingor pedig csak nézte sokáig.

– Mindenki mérges, ha elég a csapágya – tárta szét jámborul a két karját. – Ebben a kurva hidegben…

Ezt Icu is belátta. Megsimogatta Zsingor mackófejét, és új terítőt hozott az asztalukra.

Vasárnap reggel megborotválkoztak a cimborák, kiszedték az olajat vastag körmük alól, és ünneplőruhában érkeztek egymás után a törzsasztalhoz. Vasárnap nem ittak mást, csak sört, udvariasan társalogtak, azután elővették a totószelvényeket.

Csak Zsingort hagyták ki a közös játékból.

– Ne haragudj, Zsingor – mondták neki –, te peches vagy.

– Én még nem karamboloztam soha – tiltakozott Zsingor. – Ti pedig már összecsókolóztatok a fával is.

Ezen tűnődtek valameddig a cimborák.

– Hát ez igaz – válaszolták később. – De azért, lásd csak be, valahol félresikerültél. Különben is, elaludnád a szerencsénket.

Így már Zsingor is elfogadta.

– A csuda érti – bólintott. – Én tényleg elalszom mindent…

Ezért hát vasárnap délelőttönként, míg a cimborák az esélyeket latolgatták, ő odaballagott a szép Icuhoz, és rákönyökölt a rézveretű pultra.

– Milyen volt a hét? – érdeklődött ilyenkor barátságosan a lány.

– Kifogástalan – kopogott babonásan. – Vigyáztam mindenre alaposan.

A lány törölgette a poharakat, mosolygott.

– Hát libákat láttál-e?

– Nem láttam – ingatta kerek kobakját. – Hála Istennek, egyet sem láttam. Szívből utálom a fajtáját. Csak gágog, veszekszik, repülni meg nem akar. Az ember aztán csak sajnálhatja őt. Meg a libának zsíros tolla van, csúszik rajta a kerék.

A lány hirtelen kérdezte.

– Szeretsz még, Zsingor?

– Ó, Istenem! – mutatta ilyenkor erős, sárgás fogát. – Ha nem viccelnél, mennék is veled a templomba.

– Nem lehet – leste a fiút. – Elalszol a nászéjszakán.

Zsingor már vörösödött is a szégyentől.

– Még ilyent – motyogta. – Három éjszakán keresztül simogatnálak.

– Fenét simogatnál! – pukkant ki Icuból a kacagás. – Álmodnád a marha nagy sötétet!

A kövér pénztárosnőnek táncoltak fülében az aranykarikák, úgy nevetett.

– Ébren csak a vak lát sötétet – feszengett Zsingor roppant zavarában. – Ébren világosság van.

Hogy mekkora butaságot mondott, azt szegény sohasem tudta meg. A cimborák is csak később, mikor a baj történt.

Nem tett ő kárt senkiben, hisz jámbor, jóravaló lélek volt, hanem egy tavaszi hajnalon háromtonnás kocsijával elkezdett keringőzni a garázs előtt.

– Mit csinálsz, Zsingor? – nevették őt a cimborák.

– Beállok a pincébe – mondta lassan, komolyan.

S valóban ezen igyekezett. Húzatta a kocsit előre-hátra, föltolatta a széles trepnit egy pincehelyiség keskeny, meredek lépcsője elé.

Végül is lecibálták őt a vezetőfülkéből.

– Ittál, disznó! – ütöttek ököllel a hátára.

De Zsingor nem ivott. Hangosan lihegett cimborái arcába, úgy bizonyította.

És röhögött.

Később a nadrágjába vizelt, és ezen is csak röhögött. Akkor sem tett másként, mikor a mentőorvos barátságosan a fehér kocsiba segítette.

Este az italboltban erről beszélgettek.

– Talán a sok pálinka – vélte a szép Icu. – Attól történhetnek ilyen dolgok.

No, a cimborák!

– Nekünk kutya bajunk sincs! – vitatták hevesen. – És ehhez mit szólsz?

Az ablaktisztító ismerte őt legrégebben.

– Az apja sem volt különb – bökött fontoskodón a homlokára. – Azt is rendőrök cipelték örökké az orvoshoz.

A cimborák elhallgattak, mert nem szerették a rendőröket. Ittak komoran, pogányul.

Azután elfelejtették az egészet.

Fütyörésztek újra a volán mellett, porozták vidáman a távoli utakat, esténként virággal érkeztek, és csókot kaptak a nyárszagú csokrokért.

Már a lombokhoz ért sárgaréz ujjával az ősz, mikor megjelent az italboltban Zsingor.

Felálltak mind a cimborák, olyannyira örültek.

– Hej, az anyád! – kiáltoztak boldogan. – Gyere csak, gyere, öreg pilóta!

De Zsingor nem törődött velük. Esetlenül egy társasághoz ment, és sildes sapkáját haragos mozdulattal odanyújtotta a fröccsöspoharak fölé.

Nem köszönte meg a filléreket. Kicsiny vászonzacskót csörgetett, mely duzzadt volt már, és beleszórta a pénzt.

Nézték a cimborák, szűk résű szemekkel.

– Mit csinálsz, testvér? – kérdezték szorongva. Cibálták rajta a fakó munkaruhát, hogy fölébredjen. – Hol tanultad ezt?

Zsingor csak bámulta őket, ijedten topogott.

A szép Icut sem ismerte meg.

– A nótát! - szakadt föl a cimborákból. – Hogy az a cudar Isten is meghallja!

Két rendőr hallotta meg, bejöttek az őrült lármára.

– Ne vaduljunk, emberek! – mondták kimért szigorral. – Fölverik a várost!

A cimborákat ez most igazán nem érdekelte. Harsogták egyre csak, teli tüdőből:

– „Öreg fiúk, FTC hajrá, a síron túl is kergetjük a labdát…”

És lesték Zsingort.

De az nem hallotta meg a nótát. Botorkált ügyetlenül az asztalok között a sildes sapkával.

Akkor a szép Icu vádlón Zsingorra mutatott.

– Itt nem szabad koldulni! – kiáltott rekedt dühvel. – Senkinek sem szabad itt koldulni!

A zongorista keze megállt a billentyűkön, a cimborák is letörölték homlokukról a verítéket, és némán, megadóan bólogattak.

Csak a szép Icu kezdett el bőgni.

Zsingor nem tiltakozott. Szótlanul ment a két rendőr között. Csörgette vászonzacskóját.

A vidám cimborák nem járnak már az italboltba, elhagyták a régi törzsasztalt. Esténként szétszóródnak, látni őket a városban mindenfelé. De csak állva isznak, a pultnak dőlve, mint a futóvendégek.

Reggelenként, ha kigördülnek a garázsból, nyugtalan tekintetük szüntelenül kutatja az utakat. Nem mintha félnének, hisz nem olyan legények ők. Csak… Sohasem szerették a rendőröket…

Vonó Ignác

Tavasz óta bámulták a felhőket. Nótáztak, féltek a haláltól, és mind gyakrabban álmodoztak forró asszonyölelésről az olasz éjszakában.

– Nézze csak, zászlós úr – szólt egy nyári estén Vonó Ignác –, megint hív a zöld szemű asszony.

A kopaszra nyírt bakák mozdultak a lövészárokban.

– Bolond vagy, Ignác! – nevetett a zászlós. – Hol a te asszonyod?

– Ott ül a nyárfa tetején – mondta Vonó Ignác. – Napok óta kacsintgat rám.

És felnyújtotta kezét egy hunyorgó csillagra.

Ekkor lőtték át a csuklóját.

A tábori kórház udvarán szólt a zene, apácák mosolyogtak, egy ezredes érmét tűzött a mellére.

Hazaküldték.

– Jó szemű golyó volt – mutatta kacska kezét az ismerősöknek. – Isten áldja meg a derék talijánt.

Altiszt lett az OTI-ban.

Cipelte az aktákat, üldögélt a barnára pácolt padon, később Olajos Irénnek kakaót hozott szalmaszállal, és puha kiflit. Míg a titkárnő elfogyasztotta, beszélgettek. Kassáról, a Felvidékről. Szerette a lány csöndes szavát, fényes köpenyét, tűhegyes ceruzáit, vékony ujján a parányi rubint. Pontosan tizenkét órakor bekopogott Del Medico Antalhoz. Ilyenkor Del Medico Antal föltette lábát egy székre.

– Mért nem házasodsz, Ignác? – érdeklődött. – Rossz ugyan az egyik kezed, de szép hivatalod van.

– Eljön majd az ideje, tanácsos úr – válaszolta mindig.

És puha bársonnyal áttörölte Del Medico Antal cipőjét.

Egy októberi délután kaktuszt vásárolt Olajos Irén. A kék mázas cserepeket Vonó Ignác szállította el, nagy hátizsákban.

A szerény budai lakásban székkel kínálta őt a lány, erős pálinkával. Kassáról beszélt, a régi közkert gesztenyefáiról.

– Emlékszik-e még az otthonára? – kérdezte.

Emlékezett. Patak folyt apja kovácsműhelye előtt. És a nagysurányi cukorgyár, ahol édesanyja zsákokat varrt. De másra terelte a szót. Harcokról beszélt. Meg egy tábori kórházról, a kitüntetéséről.

– Nem jó így egyedül – sóhajtott a lány. – Árván nem jó…

Vonó Ignác kidomborította széles mellét.

– Asszony miatt sebesültem meg. Szép volt, zöld szemű, akár a nagyságos kisasszony.

A lány bedugaszolta a pálinkásüveget. Mosolyogva fölállt.

– Az én apám bíró volt Kassán – mondta hűvösen. – Csergő Olajos Zsigmondot ismerték a Felvidéken.

Vonó Ignác szótlanul ballagott utána, nézte hintázó csípőjét. Egyik lábára bicegett Olajos Irén.

Az ajtóban egy pengő borravalót adott.

A Duna fölött sűrű köd ült. Eltakarta a fákat a víz partján. Vonó Ignác megállt a Lánchídon, figyelte a folyót. Hátizsákján őszi eső pergett.

Vasárnap fakanalat vásárolt, melynek lapátjára kék-arany csillámmal szívet rajzoltak. Bágyadt napfény szitált a Baross téren. Sokáig kószált, félszegen, idegenül hallgatta a hangos, nagy tenyerű lányok nevetését. Alkony előtt hazament.

Egy hószagú délután az Új Időket lapozgatta a barnára pácolt padon. Furcsa elbeszélést talált. Zichy Tekla a töltés mellett lóhátról megpillantott egy félmeztelen pályamunkást. Beleszeretett, mert szép volt, akár egy antik bronzszobor. De mikor ünneplőruhában meglátta őt, tíz pengőt adott neki, és szomorúan hazaküldte.

– Milyen lehetett az a ruha? – töprengett Vonó Ignác.

Nem merte megkérdezni Del Medico Antaltól. Ha puha bársonnyal letörölte cipőjéről a finom port, azt hajtogatta: – Furcsák a nők, tanácsos úr…

És zavartan nevetgélt.

Nehéz esztendők jöttek. Pest, a jókedvű, pletykás város elkomorodott. A néptelen utcák megtanultak hallgatni. Magasan, láthatatlanul, félelmes robajjal bombázók húztak.

– Szmolenszk a miénk – mondta Del Medico Antal.

Vonó Ignác örült. Kacska kezével boldogan cipelte az aktákat. S ha sziréna szólt, üldögélt az óvóhelyen.

– Kassa elesett – szólt egy napon Olajos Irén.

Vonó Ignác kétségbeesetten nézte zöld szemén a könnyeket.

Karácsonykor sápadt emberek imádkoztak a gyertyafénynél. Remegett a hallgatag város. Aknák, bombák tépték.

Bezárult a kör.

A májusi szél vörös zászlót talált a Reichstag tornyán.

Az OTI-ból SZTK lett, a tanácsos úrból segédmunkás. Vonó Ignác altiszt maradt. Magányos. Agglegény.

Minden vasárnap délelőtt, mise után, meghívta Del Medico Antal egy pohár borra. A Bástya sörözőben ültek le.

– Európa alszik – mondta Del Medico. – Elfeledték a magyart.

– Bíznunk kell, tanácsos úr – felelte Vonó Ignác. – Hinni az Istent. Eljön még a megváltás.

Cipőt vásárolt Del Medicótól, selyemingeket, máskor zsebórát. Ezt három részletben fizette. Utoljára egy antik cigarettatárcát vett, száztíz forintért. Szép mívű, címeres tárcát. Pár nappal később meghalt a tanácsos úr. Olajos Irén nem ment a temetésére. Pártnap volt.

– Európa alszik – mondta Vonó Ignác szánakozóan. – Elfeledték a magyart.

Ötvenedik születésnapján meglepte magát egy tropikálöltönnyel. Szép öltöny volt, világos színű. Elindult megmutatni a városnak. A Lenin körúton váratlan zivatar érte. Ijedten futott be az első cukrászdába.

A zsúfolt teremben tanácstalanul körülnézett. A kirakatnál sovány hölgy ült. Odalépett hozzá, engedelmet kért, azután helyet foglalt. Konyakot rendelt.

A közelben villám csattant, elhallgattak az emberek, azután zsivajogtak tovább. A sovány hölgy keresztet rajzolt világoskék blúzán. Vonó Ignác is megmutatta, hogy istenhivő. Cinkos szemvillanással vetett keresztet, majd ezüst tárcájából cigarettára gyújtott.

Beszélgetni kezdtek. Pár szót az esőről, elázott ruhájáról.

– Nagyságos asszonyom messze lakik? – kérdezte barátkozóan. Udvariasan megemelte a fenekét. – Nem szeretnék alkalmatlankodni, Vonó Ignác a nevem.

– Csak nem a pécsi Vonó-família? – ámult a hölgy. Kedves, szív alakú arca volt.

– Nem, tisztelettel. Nagysurányi vagyok.

A hölgy az antik cigarettatárcára pillantott. A vésett címerre.

– Engem Virág Teklának hívnak – mosolygott barátságosan. – Talán földbirtokosok?

Tűz lobbant ekkor Vonó Ignác szemében. Parányi, mint a tű gömbje.

– Ezerötszáz hold – mondta lassan. Levett egy dohányszálat az ajkáról. – Zsíros, fekete föld…

– És most?

– Altiszt vagyok…

Virág Tekla megérintette a kezét.

– A Csáty Pityu is. Szórády Bubi kardigánokat köt. Így vagyunk…

Vonó Ignác hosszan nézte a cirádás mennyezetet.

– Az Isten megsegít – mondta. – Hinni kell. Imádkozni.

Két konyakot rendelt.

Virág Tekla szelíden, határozottan tiltakozott. Nem iszik soha szeszesitalt. Így lehetett, mert azonnal a fejébe szállt. Megható emlékeket idézett Soror Angelikáról, aki nagyon szerette őt, és beszélt egy ferencrendi szerzetesről, akinek vétkes szeme volt. Elmondta, hogy egyedül él, rendhez hű életet.

Vonó Ignác a felvidéki erdőkről mesélt, ahol barátja, Del Medico Antal medvét lőtt. Ő meg vaddisznót.

Talán így kezdődött a szerelem.

Egyházi esküvőt tartottak. Csöndesen, néhány ismerőssel.

Az életük is csöndes volt. Virág Tekla hajnalban kelt, apró staniclikat ragasztott. Vonó Ignác kacska kezével cipelte az aktákat, vagy üldögélt a barnára pácolt padon. Lenézte Olajos Irént, udvariasan köszönt neki, a pártcsoportbizalminak kijáró tisztelettel. Munkaidő után elvitt egy hátizsák staniclit a háziipari szövetkezetbe. Később takarított. Óvta franciaerkélyes, szépen berendezett, új otthonát.

Szerelemmel szerette a feleségét. Virág Tekla is őt. Este korán lefeküdtek.

Vasárnap eljött Csáty Pityu, Szórády Bubi, egy öreg pap, aki a zsíros húst szerette, és a kedves Mater Terézia.

Kupica szilvórium után Mater Terézia nevetgélt, kedvenc történetét mesélte. Mikor az orosz csapatok közeledtek, engedélyezte a zárda, hogy aki fél, polgári ruhát ölthet.

– Minden nővér divatos ruhába bújt – mondta vidáman. – Szűzanyám, hogyan feszült rajtuk a selyem!

Szórády Bubit fonalgondok izgatták. Az öreg pap csúnyán csámcsogott. Csáty Pityu gyűlölettel nézte.

Vonó Ignác a nagysurányi kastélyról mesélt. Kertjében – százados fák alatt – tiszta vizű patak. Holdfényes partján zöld szemű asszony, titokzatos hölgy, kiért párbajban átlőtték a csuklóját.

– Egyszer meg fogadásból egy üveg családi sört ittam – dicsekedett. – Az utolsó kortyig nem vettem le a szájamról. Del Medico Antal barátom fizette.

– Ignác bátyám – mondta Csáty –, magyar úr nem iszik sört.

– Európa alszik – legyintett. – Elfeledték a magyart.

Becsülték az erős lelkű, vidám felvidéki urat. A történelem egyetlen pillanatig sem roppantotta meg.

Virág Tekla mindennap jobban szerette.

A rajongásig.

Október huszonharmadikán a szövetkezetből jött. A Kálvin téren találkozott az éneklő diákokkal. Hátizsákjával közéjük állt, zászlók alatt énekelt végig a városon. A Petőfi-szobornál szavalatot hallgatott, a Bem-szobornál rekedten kiáltotta: vesszen Gerő!

Olajos Irénnel a Parlament előtt találkozott. Olajos Irén Kassát követelte.

Mámorosan ért haza. Virág Tekla kivette gomblyukából az ökölnyi kokárdát.

– Féltelek, Ignác – mondta. – Heves vagy. Meggondolatlan.

Libát, zsírt, téliszalámit, cukrot vett Virág Tekla. Háromezer forintot költött élelemre.

Vonó Ignác kilószámra hozta a röpcédulákat. Izzó hangon olvasta őket.

– Ne izgasd magad, édes úr – könyörgött Virág Tekla. – Egyél szépen.

Szórády is csillapította. Csáty Pityu feszült arccal ült a rádiónál. Az öreg pap áldást mondott az asztal fölött. Mater Terézia kétségbeesetten mutatta átlőtt kalapját.

Löwenstein herceg szózatát együtt hallgatták. Csáty zárta el a készüléket. Sokáig járkált fel-alá a szobában. Virág Tekla a kredenc mellett térdepelt. Vonó Ignác mosolyogva nézte imádkozó asszonyát.

Szerelemmel szerette.

November harmadikán komoly arccal érkezett Csáty. Sötétszürke raglánban. Kezet csókolt Virág Teklának.

– Ajándékot hoztam – nézett az asszonyra. – Nem fér el a zsebemben.

Vonó Ignáchoz fordult. Uralkodott a hangján.

– Doktor Fazekas Balázs, a jogtanácsosom intézi birtokaid ügyét. Keresd fel őt, Náci bátyám, az irataiddal.

Ekkor elmosolyodott. Lábát a cserépkályha díszes kilincsére tette. Finom por ült Csáty István cipőjén.

Vonó Ignác sápadtan nézte.

Virág Tekla altwien-csészékbe teát töltött. Elmesélte, hogy tévedésből agyonvertek egy fináncot. Csáty három nevet mutatott a noteszében. A szemükbe kíván nézni. Meg akad még néhány. Aztán Habsburg Ottóról beszélt.

Alkonyatkor elbúcsúzott Csáty. A kezét nyújtotta. Keskeny keze volt.

Hideg, mint a lámpavas.

Vonó Ignác a cserépkályha mellé ült. Nézte homályba tűnő otthonát. Virág Tekla bejött a fürdőszobából. Álmosan beszélt Zsabka Erzsébetről, aki belépett a pártba.

– A ringyó – mondta. – A ringyó.

Vonó Ignác az öklére köhögött.

– Mégiscsak az unokahúgod…

– Fizessen minden hazug lélek!

Az ágyban még elmondta az esti imádságot.

Alig látszott már a szőnyeg az ablak alatt. Vonó Ignác figyelte, mint vész el maradék birtoka is.

Ekkor levette zsinóros házikabátját.

Télszagú éjszaka jött. Felhő takarta a csillagokat. Virág Tekla mosolygott álmában. Vonó Ignác mozdulatlanul nézte szív alakú arcát. Hallgatta az ólomlapú csöndet.

A dörrenés kilökte ágyából. Ugrott az ablakhoz, nyitotta két szárnyát.

– Lőnek! – kiáltotta. Forgatta fejét a hajnali szélben. – Jézusom! Szerelmes Istenem!

Virág Tekla már szaladt, rémülten szaladt, meleg köntöst borított a hátára. Vezette röhögő emberét, karolta, vitte a cserépkályhához.

– Édes úr! – könyörgött sírva. – Édes úr, nyugodj meg…

Vonó Ignácból bugyborékolt a nevetés. Térdét csapkodta.

Az asszony puha tenyérrel simogatta ősz haját.

Kéktiszta szerelem

Tenyerét égették a cserepek, míg végigkúszott a háztetőn. A lányok szappant dobtak hozzá, stricinek nevezték. Csúnyábbakat is kiáltottak a zuhanyozó ablakából és nevettek. Nyár volt, műszakváltás. A fiút is szerették. Csinos volt, álmodozó, szelíd szemekkel.

Az udvaron Kendur, a karikalábú embertelenül pofoncsapta, aztán elment.

Kevesen látták.

Néhány férfi, habfehér blúzban egy lány és Schnírer Pál könyvelő. A könyvelő hangosan megjegyezte:

– Elegem van az ízetlenkedésből.

Sápadtan mosolyogni próbált. Bolondosat mondott, amin nevetni lehet. De nem figyeltek rá. Elnémult. Hanyagul, egyenlőtlen léptekkel átment a Púposba. A cimborák Rex-biliárdot játszottak. Hideg sört ivott, Vitok Pali fizette a háztetős tréfáért. A vörös hajú Gróf röhögött. Szerinte a háborút mindig nők okozzák. Történelmi példákkal igazolta.

Kis Rotyi így szólt:

– Mért kell más feleségét meglesni?

Hábetler a padlóra köpött.

– Át kell szúrni Kendur tüdejét.

Kis Rotyi behúzta a nyakát.

– Sárga szemed van, Hábetler – mondta Kis Rotyi. – Senki sem szeret.

Remegő nyakkal hajolt a posztó fölé. Kinevették. Nem tudták, hogy álmában Hábetler mindig megveri.

Egész délután terelték a csontgolyókat, korsó sör volt a tét. Sokat veszekedtek. Preisz Feri alkonyat előtt abbahagyta a játékot.

– Nos? – kérdezte gúnyosan Hábetler.

Egy-két pillanatig lehajtott fővel bámulta az olajos padlót. Fekete szemével megsimogatta Hábetlert.

– Nem tudok gyűlölni – szólt csöndesen. – Nem is akarok…

Elnézést kérő mosollyal lépett az utcára.

Becsületes embernek ismerték. Szépen született száján a szó. Varázslatos útra tévedt.

 

 

Kora őszi estén, színház után még leültek egy pohár borra. Hábetlernek fájt Romeo és Júlia halála. Ingerülten rendelt még egy fél litert. Stanec Lajos a köszvényét panaszolta, az őszt, a kora hajnali ködöket.

– Mindennap végigmegy a gépemen egy napsugár – tűnődött Preisz Feri. – Két órakor elköszön, és fölmászik a falra… Most várhatom tavaszig.

Az asszony ránézett, és a lányok is mind megkeresték őt a tekintetükkel.

Később – hazafelé az aluljáróban – Hábetler csöndet parancsolt. Malac viccet mesélt. Kacagták buta fintorait. Csak Kendur maradt komoly. A karikalábú ritkán nevetett. A vörös téglás kórház előtt egy kövér lány átkarolta Preisz vállát.

– Udvarolj, cigányszemű.

– Csak annak, akit szeretek – mondta a fiú.

– Szeretsz te mindenkit – nevetett a lány. – Te farizeus! Az vagy! Az vagy!

A lányok fölzúdultak. Öklüket rázták, csörgették ezüst karpereceiket. Százszínű, dühös kacagással kiáltották a néma éjszakába:

– Farizeus! Farizeus!

Fekete szemével megmérte őket. Elcsöndesedtek.

– Hiába – szólt szemtelenül. – Nem házasodom. Ha azt mondom, nyáron halok meg, mikor szépek a csillagok, bőgni kezdtek és szidalmaztok, mert sohasem házasodom.

Azután menekült.

Nézték, amint puha tartással fut a könnyű ködben. Csak az asszony kiáltott.

– Megházasodsz, farizeus, templom vár az utca végén!

És messzecsengő nevetéssel megfogta Kendur kezét.

Hűvösödött a szél, Kendur felhajtotta az asszony gallérját. Csöndesen köszönt, elindultak hazafelé a gyér fényű, unalmas Szabolcs utcán.

A szilveszteri bál most is jól sikerült.

Éjfél után a márványos terem tele volt kacagással. A Kucuk-fivérek járták a táncot. Amelyikük elesett, azt kiáltotta: Konstantinápoly! Egyik ősük török nagyúr volt Egerben. Pesterzsébetről jártak be dolgozni. Minden Fradi-meccsen pofozkodtak.

A tombolán Preisz egy üveg pezsgőt nyert. A Kucuk-fivérek asztalára tette.

– Te jó fiú vagy – mondta Kucuk Lajos –, Kendur mégis megütött. Félsz a karikalábútól?

Kendur fölemelte fejét a másik asztalnál. Kihívóan nézte a fiút. Nem szólt. Preisz lassú mozgással emelte poharát.

– Engem néhányszor pofonütöttek már – szólt szelíden. – Nem dicsekvésből mondom, ha én törlesztek, kő kövön nem marad…

Nem sokkal később Schnírer Pál támadta meg. Előző hajnalon hóembert épített a könyvelő szobájában. Ez általános szenzációt okozott. A takarítónők nem akartak havat lapátolni egy második emeleti irodából. Azt mondták: Schnírer zárja el a fűtőtestet, akkor tavaszig semmi baj.

Schnírer sápadtan kiabált:

– Maga a háztetőre is fölmászott! Asszonyokat lesni!

Preisz ingerülten legyintett.

– Igaza van, uram! Máskor magát is fölviszem!

Leült az összetolt asztalokhoz, hallgatta Kis Rotyi korholását. Ruzsó Sándor is megmondta véleményét a hóemberről. A párttitkárnak sem válaszolt. Hunyorgó szemmel nézte a táncolókat. Ivott egy pohár bort, két karján eligazította fürtös fejét, elaludt.

Az asszony ébresztette föl.

Alig voltak már a teremben. A vörös hajú Gróf azon tűnődött, a léleknek milyen súlya van.

– Mondjuk, ha egy hatvankilós ember meghal, akkor egy finom rezgésű mérleg mit mutat?

– Tüdő van. Meg gyomor – felelte Hábetler. – Meg más. Lélek nincsen.

Hozott egy üveg bort, és visszaült Ancsura mellé. Kendur elmerülten, aprólékosan a gépkocsivezetés elméletét magyarázta Kis Rotyinak.

– Maga szerint a lélek súlya mérhető? – nevetett az asszony.

Preisz megnézte karóráját. Negyed kettő volt.

– Fáradt vagyok. Valószínűleg hőemelkedésem van. Soha nem voltam beteg…

Stanec megkereste a pulzusát. Megállapította, hogy az érverés kifogástalan. Énekelni akart, de nem engedték.

– Azért cipeltünk négy zsák havat a hátunkon – mondta recsegő, farkastorokhangján –, mert Preisz Feri így tanítja Schnírer Pált emberhez méltó viselkedésre.

Ezen a hosszúra nyúlt, bolondos téli éjszakán még szerették a fiút. Tréfálkoztak vele. A vörös hajú Gróf gyerekhez illő türelemmel magyarázta, hogy a nátha nem igazi betegség. Katonadolog. Hábetler belefújt egy papírtrombitába. Vastag hangon röhögött.

– Ne félj, cigányszemű! – kiáltott Ancsura. – Te nyáron halsz meg! Amikor szépek a csillagok!

Nevetett mindenki, a távolabbi asztaloknál is. Az asszony hátrafeszített derékkal kacagott. Nézte őket egyenként, csodálkozón. Az asszony kipirult arcán megállította tekintetét. Gyámoltalan kis mosoly jelent meg szája körül, fölállt és elment.

Az asszony még elérte a ruhatárban. Szép volt, sápadt, mint a lázadók.

Egy márványoszlop mögé húzódtak. A teremből hallatszott a zene, átszűrődött a kétszárnyas ajtón. A szignált játszották, az utolsó számot. A ruhatárosnő álmosan megigazította drótkeretes szemüvegét.

Kíméletlen fagy ült a városon. A hold nem akart már továbbmenni, ott didergett egy gyárkémény tetején, Újpest irányában.

Az asszony az utcán Kendurhoz simult. Szemében kék fények nyugtalankodtak, gyerekét akarta látni. Kendur átkarolta, érezte: remeg.

Fázott ő is. Ásított. Bosszúsan mondta:

– Semmit nem ér az ilyen mulatság.

Nem váltottak több szót hazáig.

 

 

Ahol a tizennégyes villamos apró sikolyokkal Angyalföldnek kanyarodik, csöndes cukrászdában bújtak el rettegve, szégyenkezve, egymástól részegen, hónapokon át.

Szerette az asszonyt. Szerette az árva ember hálás, boldog szerelmével. Az asszony hallgatag lett, soványodott. Emésztette ez a csodálatos, kék lángú lobogás.

Augusztusban szakítottak.

Nem bírták tovább a kínt, a reménytelenül szőtt álmokat, a lopott perceket. Az asszony sírt, szeme kivörösödött, csúnyán bedagadt. Meleg délután volt, kószált a puha aszfalton, majd elment a nővéréhez, elmondott mindent.

Későn került haza.

Megcsókolta férjét, mint hat éven át mindig, és most először, váratlanul úgy érezte, el kell számolnia eltöltött idejével. Elmondta: ágyneművásznat nézett a városban, a kislánynak kötényt, elég messze, a Bajcsy-Zsilinszky úton, azután még elszaladt a nővéréhez.

Kendur már az ágyban feküdt. Élesen nézte a vetkőző asszonyt. Ő elhallgatott. Engedelmesen lehajtotta szőke fejét, leoltotta a villanyt.

Két napig kerülték egymást.

A harmadik nap reggelén Preisz borostás, elkínzott arccal bement a présműhelybe, megállította az asszony dobogó gépét.

– Elmegyünk, Mária…

Elmosolyodott. Szeméből kibukott a könny. Fölállt az alacsony zsámolyról, megható, szép mozdulattal lesöpörte köpenyéről a fémhulladékot.

A lányok némán, döbbenten nézték a sokkockás ablakon, amint egymáshoz simulva, nyugodt léptekkel távolodnak a csőraktár szigorú oszlopai között.

Alkonyatkor visszaadta jegygyűrűjét Kendurnak. Kendur csak annyit mondott:

– Akkor éjszaka tudtam. Azóta lehajtott fővel élek. Maradj nálam. Szeretlek.

Remegő kézzel öltöztette kislányát, és karjába kapva menekült. A taxiban Preisz megcsókolta sápadt arcát, végtelen alázattal.

 

 

Hazaköltözött a családjához.

Reggel már tudták, a villamoson beszélték. Az öltőzőben csönd volt. Preisz nyugtalanul, elszántan fűzte cipőjét. Gépéhez ment. Maroknyi napsugár várta. Egyetlen rántással megpörgette.

Tíz órakor Kendur odajött. A napfény mutatta az időt. Két arasznyit távolodott a forgórésztől.

– Ismered a szüleit?

Elengedte a kapcsolót. Nem lépett hátrább, szemét a másikon tartotta.

– Nem. Még nem.

Kendur nagy kortyokat nyelt tejesüvegéből, olajos kezével megtörölte a száját.

– Ne mondjatok rosszat… a lányomnak…

Elment, tejesüvegével játékosan megkoccintotta a gépeket. Többé nem jött vissza. Az emberek hallgatták a lihegő motorokat. Bolond hőség volt, verítékeztek.

Az öltözőben a vörös hajú Gróf hangosan kérdezte:

– Hogy van a lányod?

Vitok Pali felelt:

– Nagyon jól.

– Hasonlít rád?

– Azt gondolod, loptam?

Nőtlen volt mind a kettő.

Nem szólt semmit. Kinyitotta szekrényét, öltözni kezdett.

Az udvaron nászajándékot kapott. Stanec leköpte. Már kint, túl a kapun, a hazatérő emberek zsivajában Schnírer Pál zavartan mondta:

– Törölje meg, kérem, az arcát…

Szórakozottan bólintott, elővette zsebkendőjét.

Sokan követelték kiközösítését, hangosan és engesztelhetetlenül. Néhány nap múlva, késő délután, a párttitkár magához kérette. Ekkor elmondta gyötrelmeiket, szakításukat.

– Három napig őt láttam a falon, a gépemen, a párnámon…

– Kendur? Vele nem gondolsz?

– Már nem. Nem érdekel.

– És a gyerek?

– Elviheti. Hetenként kétszer is…

Az ablakhoz lépett. Az udvaron teherautó tolatott, félmeztelen emberek lármáztak. A nap már lement, mozdulatlan levegő várta az éjszakát.

Csöndesen megszólalt.

– Arcul köptök, mert nem tudok hazugságban élni. Nem félek tőletek. Nem tehettek semmit ellenem.

Elment.

Nem bujkáltak többé, munka után megvárták egymást, szerelemtől szédülten sétáltak a városban.

Augusztus utolsó napján, egy telefonfülke mögül váratlanul eléjük lépett Kendur. Lesoványodott, szeme megnőtt üregében. Szégyenkező mosollyal, szelíd koldus hangján kislányát kérte.

– Szombaton elhozná édesanyám…

Az asszony tekintete rátapadt. Halkan, megrendülten beszélt.

– Elviheted, Jóska. Mindig, amikor akarod. De kérlek, vasárnap délben küldd haza, bábszínházba megyünk.

Félszegen, udvariasan köszönt. Nem nyújtott kezet, elindult.

Nem küldte vissza a gyereket. Múltak az órák, nyugtalanságuk egyre nőtt, mind kevesebbet beszélgettek, kerülték egymás tekintetét. Az asszonyt sírás fojtogatta. Kapuzárás előtt még egyszer hazaszaladt, nővérével tért vissza a cukrászdába. Preisz bemutatkozott. Ingerülten mondta:

– Haza akarja csalni. A lakásába.

A nővér hallgatott. Baltával csonkított hüvelykujját nézegette.

– Bolondul szereti Máriát.

Preisz egyedül ment a kislányért.

Fülledt éjszaka volt. Nagyon magasan, minden irányból nehéz felhők futottak, gyülekeztek a város fölött. Villamoson utazott a Zsidókórházig, onnan sietős léptekkel kanyarodott a Szabolcs utcába. A bizalmatlanul hunyorgó házmesternek négy forintot adott, azt mondta: Kendurt keresi, néhány perc múlva visszajön.

Soha nem felejtette el ezt a találkozást.

Az előszoba ajtaját nyitva találta. Keresztülment a szűk helyiségen, belépett a barnára festett ajtón, és megállt.

Rózsaerdő fogadta. Erős illatú virágszőnyeg az ágyon, a székeken, eltakarta a padlót is. Kendur karosszékben ült, mosolyogni próbált, de nem volt az mosoly. Néztek egymást, szótlanul, míg tízig számol az ember, aztán fölállt. Lesimította ünneplőruháját, hátat fordított, az ablakhoz lépett. Hallgatta a föltámadt szél zúgását, míg ő kivette Katinka kezéből az építőkockákat, a kislányt karjába emelte, és lehajtott fejjel kiszökött a lépcsőházba.

Ömlött az eső. Szinte percenként dobálta villámait a búcsúzó nyár. Nekiiramodott és rohant, elfulladó lélegzettel, nem törődve semmivel, keresztül a tócsákon, a táncoló lámpák sárga fényében. Ötszáz lépés után, egy boltív alatt letette a gyereket.

– Jól van – mondta csöndesen. – Jól van. Mindjárt otthon leszünk.

Katinka kérdő szemmel nézett rá, sátoros pilláján kövér vízcsepp remegett.

– Otthon?

Várták a villamost.

 

 

Szeptember első hetében Mária azt mondta:

– Anyám meg akar ismerni.

Vasárnap délután tíz szál szegfűt vásárolt egy sarki árusnál. A kilencedik kerület egy macskaköves utcáján megkereste a vén, lármás proliházat, fölment a koszos lépcsőkön.

Mária nyitott ajtót. A homályos sarokban csontig sovány, alig őszülő, idős asszony asztmásan köhögött. Megcsókolta eres kezét.

Az öregasszony ránézett. Égő, száraz és éles volt tekintete.

– Adj bort a vendégnek!

Mária elsápadt.

– Ő nem vendég, anyám…

Nem felelt, a kredenc mellől demizsont emelt az asztalra, három poharat színültig töltött. Keze remegett, arca is mutatta, hogy izgatott.

– Nemrég, Jóska születésnapján bekapcsoltuk a rádiót, táncolt a lányommal. Maga a második vőlegény. Ehhez nem értek. Negyvenkét éve élek a férjemmel, nem kerestem mást.

Megdöbbent, gondolatai szétszóródtak. Kereste őket a hímzett falvédőn, a konyha sikált kövén, Mária fehér arcán. Belefúrta tekintetét az öregasszony fürkésző szemébe, száraz hangon mondta:

– Nem akartam bánatot okozni senkinek.

Várakozva, keményen nézték egymást. Az öregasszony a pohárhoz nyúlt, és elsírta magát.

Csöndesen elköszönt, a sötét folyosón megvárta Máriát. A lámpa alatt álltak, a rossz fényben, mint két kiátkozott. Halkan azt mondta:

– Hárman vagyunk a világon. Katinka, te meg én…

Az asszony némán bólintott.

 

 

Decembert írtak. A csöndes cukrászdában, cserépkályha melegénél, Katinka babakocsit kért meg alvóbabát, meg egy retikült.

– Meglátjuk – mondta Preisz.

Megcsókolta jó szagú kobakját, kért egy adag gesztenyepürét, és mesélt neki meseországról, ahol igen szigorú, ezüstkabátos madár ül a kapuban. Aki elkésik, attól megvonja az ebédpénz-hozzájárulást.

Katinka nevetett.

– Apu nem késik el soha. Korán reggel borotválkozik.

Mária megsimogatta őt.

– Egyél, csillagom…

A válópörről beszélgettek.

Keményre fordult az idő. Kendur még mindig nem adott életjelt magáról, nem küldött a kislányért. Mária rosszakat álmodott. Preisz látta, mennyire fél. Néhány nappal az ünnep előtt töltött magának egy pohár sört, kiitta, és az asszonyra nézett.

– Holnap megkeresem.

Mária hálásan elmosolyodott, kezét nyújtotta neki, de a nyugtalanság nem tűnt el az arcáról.

Másnap Kendur telefonon jelentkezett. Találkozót kért még egyszer, utoljára, négyszemközött. Nyugodtan, majdnem közömbösen beszélt. Az asszonyt rémület járta át. Letette a hallgatót, csak állt egy helyben és töprengett.

Preisz kisírt szemmel találta őt a cukrászdában. Elsápadt a haragtól.

– Mit akar hát? Kísértetként végigvonulni az életemen? Nem sánta, nem púpos, mért játszik mártírt?

Mária csöndesen felelte:

– Még friss a seb. Fáj…

Cigarettára gyújtott. Gyanakvóan nézte az asztal fölött.

– Szereted? – kérdezte hirtelen.

Ráemelte a szemét, elgondolkozott.

– Kicsit mindig a fiamnak éreztem. Mondtam is néha, nekem két gyerekem van.

Messzenéző szemmel elmosolyodott. A halántékánál megigazított néhány hajszálat.

– Látod, őszülök – halkan nevetett. – Őszül a menyasszony.

Csak nézte őt. Törékeny, kislányos alakját.

– Nem tudok élni nélküled – mondta halkan. – Egyetlen pillanatig sem.

És megcsókolta a kezét.

Együtt mentek a találkozóra.

Kendur a sarokban ült, új ruha volt rajta. Lesegítette Mária kabátját, a fiúval kezet szorított. Három konyakot rendelt. Elmondta, hogy távolsági buszon sofőr, alig van otthon, megkeresi a kettőezernyolcszázat is.

A pincér hozta a konyakot, koccintottak. Preisznek remegett a keze, zavartan körülnézett, de nem látták. Kendur fenékig ürítette poharát, ivott egy kevés szódavizet, néhány percig szórakozottan dobolt jegygyűrűs ujjával.

– Szentestén szolgálatban leszek – mondta, hogy mondjon valamit.

– Mért hívtál? – kérdezte az asszony.

Gondolkozott a válaszon. Tekintete a fiúra suhant, alig észrevehetően vállat vont.

– Magam sem tudom. Nehéz elhinni, hogy a gyerekemet nélkülem nevelik.

– Nem nevelik nélküled. Elviheted bármikor. Ezt már megbeszéltük.

– Gondoltam, megér még néhány szót. Ha egyszer a világra jött.

Most már türelmetlenül válaszolt.

– Katinka szeret téged. És a jövőben még inkább így lesz. Erre nagyon vigyázunk.

Preisz sietve három konyakot kért. Mária ellenezte, de Kendur véleménye is az volt, nem árthat.

– Mamika egészséges? – kérdezte az asszony. Miután férje bólintott, folytatta. – Én szerettem őt, sosem bántottam. Kérd meg, Jóska, ne mocskolódjon. Elment az üzembe, elmondott mindennek.

Kendur nem tudott erről. Láthatóan bosszantotta.

– Ez ostobaság! Majd beszélek vele.

– Fölösleges ostobaság – mondta Preisz.

Kendur ivott. Letette a poharat, eltolta maga elől.

– Nem szabad haragudnod – mondta szelíd gúnnyal. – Légy elnézőbb. Anyám öreg, meg kell őt is érteni.

Az asszonyra nézett, most már rossz mosollyal.

– Egyetlen fiát oldalba rúgták, unokáját elvitték. Esténként imádkozik. Könyörög az Istennek, büntessen kegyetlenül.

Hívta a pincért, és fizetett.

Metsző szél fújt a Mester utcán. Fázósan bámulták egymás arcán a fényt. Preisz fölnézett a zöld neonbetűkre.

– Sápasztó – szólt csöndesen.

Kendur némán meghajolt, és elindult a Boráros tér irányába.

Karácsonyt megelőző hajnalon havazni kezdett, és hullt a hó másnap délig. Preisz új inget vásárolt, fodrászhoz ment, sötét öltönyét elhozta a zálogházból. Gondosan készült a szentestére. Noha Mária azt ígérte, szeretettel várják, mégis egy italboltban két féldeci cseresznyét ivott.

Korán érkezett, még a konyhában ült a család. Az öregasszony komiszul köhögött, orvosságot keresett a mérleg tányérján. Mindenki tudta – ő maga is –, talán egy rossz éjszakán megfullad. Nem félt a haláltól. Okos szemét most az unokákon tartotta.

Egy négyéves fiú az ajtónál ágaskodott, rövid lába már remegett. Katinka izgatottan elhúzta őt a kulcslyuktól.

– Láttad a Jézuskát?

– Láttam!

– Milyen volt?

A fiú gondolkozott, erősen ráncolta homlokát.

– Fekete – mondta végül is.

– Fekete??

Katinka szeme kitágult. Anyjára nézett, de az pálinkát töltött keskeny poharakba. Koccintott a fiúval. Nevetve megcsókolták egymást. Ekkor Preisz meglátta az öregasszony tekintetét. Szólni akart, ne gondolja senki, hogy fél a nyugalmas szempártól. De csak ingerülten megvonta a vállát. A suta mosolyt nem tudta letörölni az arcáról.

Az öregasszony nézte őt, szája körül ráncok rebbentek.

– Nálunk otthon vagy… fiam.

Akkor ittak. Az öregasszony letette a poharat, hirtelen haraggal megrázta csontos öklét, az asztalra ütött, és fenyegető hangon, majdnem dallam nélkül rákezdett:

– „Krisztus urunknak áldott születésén!”

A kárhozottnak szólt. Férjének, aki egy tavaszi estén besurrant részeges Jolánkához. Húsvét másodnapján a szomszédasszony kifecsegte szégyenteljes titkukat, és most – húsz esztendő múltán – még mindig ott bujkált a vén asztalossegéd hangjában a sírig tartó bűnhődés. Ijedten, izgatottan kiabált:

– Mindjárt! Mindjárt! Valaki vizet öntött a csillagszóróra!

Preisz szeme már ködös volt a pálinkától. Az ellenségeiről beszélt, ingerülten bizonygatta: hazugságban nem lehet élni. Hangosan, minden rendszer nélkül, saját magával vitatkozott.

– Jogom van a boldogsághoz! Leköphetnek, mondhatnak bármit, míg élek, el nem engedem!

Arca zöld volt, fekete haja a homlokába hullt. Katinka ijedten nézte a kredenc homályából.

Preisz megható ragaszkodását a családhoz leginkább az öregasszony értette – maga is szülők nélkül nevelődött.

Kendur minden második szombaton elküldte édesanyját Katinkáért. Vasárnap, sötétedés előtt az özvegy visszahozta. Ilyenkor fecsegett, megmutatta új, bélelt cipőjét, panaszkodott a veséjére, csak tekintetén látszott, ott lapult álmos szembogarán a tehetetlen gyűlölet.

Preisz ügyvédekkel tárgyalt. Az egyik háromezer, a másik háromezerötszáz forintot kért. Nehéz válópörről beszéltek. Az öregasszony dühöngött, rabló gazembereknek nevezte őket, azt mondta, nem engedi a pénzt kiszórni az utcára. A vén asztalossegéd másként ítélte meg a helyzetet. Szerinte Jóska nem akar válni, magának követeli Katinkát, cirkusz lesz a gyerektartás körül, és akad még számos komplikáció, amihez ügyvéd kell. Preisz véleménye is ez volt. Mária az öregasszony oldalára állt. Vitatkoztak sokáig. Katinka elálmosodott, sírt, azt mondta a fiúnak, menjen már el. Preisz megcsókolta őt, és hazament az albérleti szobába.

A televízió nagy meglepetést okozott. Március tizenhetedikén, az öregasszony születésnapján, este nyolc órakor a Boy-vállalat emberei megérkeztek a készülékkel. Aláírta a nyugtát, húsz forint borravalót adott, helyet csinált a dióhéjszín doboznak, kihúzta a szobaantennát, és a sikerült csíny örömével Máriára kacsintott. Azután leoltotta a villanyt. Keringő szólt, a képernyőn jégtáncosok suhantak.

A két öreg nézte. Fogták egymás kezét, kék fény vetődött riadt arcukra. Mária átölelte a fiút.

Igazán szép este volt.

Preisz később, magányában, ha elkerülte őt az álom, kiválogatta emlékei közül, nézegette boldog önmagát.

Március végén, lázas hangulatban, nagyon sokáig fogalmazták a válópör indokait. Azután üldögéltek még a konyhában. Preisz fecsegett, Mária hallgatta őt, halkan nevetgélt. Időnként megcsókolták egymást. Szemük fényes volt és nyugtalan, mint az operációra készülő betegnek.

Találkozót kértek Kendurtól.

A Városkapu cukrászdában várták őt. A MÁVAUT-sofőrök egyenruhájában érkezett. A ceruzával teleírt papírt nem olvasta el. Azt mondta, írjanak róla bármit, elfogadja, hat évig együtt éltek, nem akar ő mocskolódni. Annyit kért, hogy később, válás után égessék el a papírosakat, ne olvasson Katinka hamis dolgokat az apjáról.

Ezt Mária megígérte. Hallgattak egy ideig, Preisz cigarettára gyújtott.

– Természetesen minden költség engem illet.

Ő fizette a számlát is.

Néhány csillag a szemét nyitotta a Kálvin tér fölött, amikor elbúcsúztak. Az asszony még mondani akart valamit, de a karikalábú már elvegyült az emberek között.

A meleg nappalok után meleg esték érkeztek. Katinka már nyitott ajtónál játszott. Néha zavartan kiküldte Preiszt a folyosóra, ilyenkor bilit kért. De nem csinált semmit, fecsegett Máriával. Ezt igen gyakran megismételte. Az öregasszony véleménye az volt, nem ártana elverni a finom lelkű kislány fenekét, és ez Kendurnak is jót tenne, mert hecceli őt.

– Jóska nem aljas – mondta az asszony. – Ha majd együtt leszünk, egy födél alatt, megnyugszik a gyerek.

Lefektette Katinkát, melléjebújt, megvárta, amíg elalszik. Akkor visszajött a konyhába, egy üveg cseresznyét bontott. Preisz szerette a cseresznyét.

Augusztusra tervezték az esküvőt. Mária Hajdúszoboszlóra akart utazni. Csöndre vágyott.

Az első tárgyaláson elrendelték Kendur öccse és özvegy Kendur Antalné kihallgatását. Felszólították az asszonyt, nevezze meg a tanúit. Rövid, ideges gondolkodás után nővérét nevezte meg, és Preisz Ferencet.

A műhelyben azt beszélték, szakítottak. Nem volt igaz, szerették egymást. A város volt az otthonuk, kóborlásaikon tiszta álmok születtek, s ha éjfélkor más áramkörre kapcsolták a lámpákat, nekik bólintott a gyöngysoros fény, őket köszöntötte az új nap. Ilyenkor megcsókolták egymást.

Ki tudná, honnan származhatik a kósza hír, de az forog, dagad, színezhető, akár a szappanbuborék. Szeretik a felnőttek. Ez az ő játékuk. Kis Rotyi bizonygatta, szentül hitte, hogy Kendur, a karikalábú visszavárja boldogtalan, szőke asszonyát. Stanec Lajos nevetett ezen a képtelenségen. A vörös hajú Gróf úgy vélte, nem érdemes találgatni, szerelmeseknél minden elképzelhető, a halál is. Hábetler a gyereket szánta. A lányok szidták a farizeust, a gazembert, keresték titkon tekintetét a sugaras gépnél, úgy látták, az éles májusi fény megöregíti arcvonásait.

Katinka fokozódó ellenszenve intő jel volt. Kendur tenyerén érezte magát, tudta, ha e kéz büntetni akar, ökölbe zárul.

Néhány nappal a második tárgyalás előtt fölkereste Ruzsó Sándort. Rövid mondókával jött, lakást akart. Leült a fotelba, cigarettára gyújtott. Mondataitól megtelt a szoba nyugtalansággal és félelemmel.

Őszinteségi rohamát nem értette. Talán a csönd hozta, a szép kristályváza különös fénye az íróasztalon. Talán a rászegezett, alig mozduló szempár.

Várható eseményekről beszélt. Nem adott hangsúlyt egyiknek sem, mutatva, nem érzi magát bűnösnek. Kitaposott úton jár, elmondták ezt már mások is. Kendur bosszúját embertelennek tartotta. Katinka tegnap váratlanul kijelentette, az ő édesanyja Kendur Józsefné, és az is marad. Az öregasszony átkozódott. Azt mondta, fogadjanak azonnal ügyvédet. Preisz tárgyilagosan ítélte meg helyzetét, nem volt rózsás. Néha összekeveredett, ismételte ugyanazt. A fölvillanó gondolatok kavarogtak, ütköztek, egymásba olvadtak. Megnőttek, mint a viharfelhők.

Ruzsó fokozódó szánalommal hallgatta. A fáradt, mindenre elszánt fiú televízióval, gyermekjátékokkal bizonygatta önmaga és a világ előtt boldogsághoz való jogát.

Álmaiban élt. A kínlódások alig hagytak lelkében valami benyomást. Ez többnyire így történik. A harc súlyát most érezte, hogy a szenvedések váratlanul, veszedelmes erővel újra fenyegetni kezdték.

Nem használt nagy szavakat. Egy jezsuita kíméletlen konokságával készült a küzdelemre. Azt mondta, lemond a gyermektartásdíj jogáról. Ez Kendurnak több mint tíz éven át havi négyszáz forint megtakarítást jelent. Remélte, Kendur szót ért, nyugton marad. Lelke mélyén hitte, így elkerülnének egy fölösleges, kiadós verekedést. Ruzsó megjegyzésére elismerte, hogy ököllel nem jutnak semmire. Csak türelem dolgában már cudarul állt. A keringő pletykákkal nem törődött. Tudta, az ő kérvényét nem írja alá a műhelybizalmi, az alapszervi titkár, nem támogatja a szociális osztály kollektívája. Mégis nyugodtan, a rangos esztergályos magabiztosságával beszélt jövendő otthonáról. Csőbútort akart, az ablak alá húsos kukoricalevelet. A tárgyalás esélyeit latolgatta. Kendur iránt nem érzett szánalmat. Ha egy szerelem elmúlik, mind a két ember hibás.

Sokáig beszélgettek. Amikor elbúcsúztak, hitték, a beszélgetés változtathat négyük sorsán.

Nem változtatott.

Ruzsó heves viták árán szerezte meg a lakást. Amikor az üzemi lap a boldog tulajdonosok között megírta Preisz nevét, a forgácsolóban azt mondták, galádság. Schnírer Pál az ellenkezőjét bizonygatta. Meg is mondta Ruzsónak: nem követett el bűnt. Ez a szerelem minden próbát kiállt, emberséges dolog támogatni.

Megrázta a kezét, és zavart, kissé erőltetett nevetéssel eltűnt a szűk irodafolyosó könyökén.

Még le sem hullt a hó, Ruzsó Sándor elkapta őt. Gúnyosan, keserűen számon kérte nevetséges kijelentését. Ekkor Schnírer Pál, ez a száraz, vallásos könyvelő, katolikus egyházfi, vállalta a felelősség terhét, megosztotta vele. Rendületlenül tartotta korábbi állítását. Meglepő módon, a biblia ellenére, ijesztő okfejtéssel be is bizonyította.

Kendurral hamar, alig fél óra alatt végeztek. Preisz óvatosan, elég ügyetlenül mondta el ajánlatát. Mária át is vette mindjárt a szót. Idegesen kijelentette, nincs hatalom, mely őket elválaszthatná. Ha a törvény ellenük ítél, vadházasok lesznek. Kendur meglepődött. Őszinte hangon, finom mosollyal bizonygatta, nem akar akadályt gördíteni boldogságuk elé. Preisz ajánlatáról nem tett említést. Egyet kért, ne beszéljenek róla a gyerek előtt. Legutóbb sírt, azt mondta, egyedül maradtál, mert nem szereted anyut. Rövid csönd után Mária halkan felelte, ők soha nem beszélnek róla. Kendur bólintott, eloltotta cigarettáját, kezet szorított velük, és elment.

Ők még ott maradtak a Sörkertben. Ez június közepén volt. Egy nappal a második tárgyalás előtt.

Kendur állta a szavát.

Szeptember tizedikén, délután két órakor a bíróság fölbontotta a házasságot. Megilletődötten, némán jöttek le a lépcsőkön, a villamoson is alig szóltak egymáshoz. A Haller téren leültek egy padra. Még mutatta erejét a nap, a bódék tetején olvadt a kátrány. Nem messze tőlük nyikorogtak a hintaállvány karikái. Mária nem vette le tekintetét a fiúról. Így szólt:

– Megint lány vagyok. Ha elhagysz, nem tudok férjhez menni.

Nevettek.

Harminc nap után lett jogerős az ítélet. Preisz kölcsönöket kért. Ágyneműt, csőbútort vettek. Katinkának elmondták, anyu neve rövidesen megváltozik. Nem kérdezősködött. Apjától diavetítőt, filmeket kapott, azzal volt elfoglalva. De mikor Preisz hazament, és ők ágyba bújtak, titkot mesélt halkan Máriának. A filmeket Erzsike néni vette. Erzsike néni gyerekeket tanít, apuval jár uszodába, hosszú, barna haja van. Rögtön hozzáfűzte: sokkal szebb vagy, anyukám.

Elmosolyodott. Megsimogatta arcát a sötétben. Érezte, könnyes. Sokáig ringatta, mesélt neki. Így aludtak el.

Preisz kínos helyzetbe került. A család, főként az öregasszony nekitámadt, megkérdezték, mért mondott le Katinka járandóságáról. Ingerülten felelte, nem csapja be Kendurt. Ha két ember nem tud eltartani egy gyereket, kösse föl magát. Mária sem állt mellé, rábeszélő hangon védte gyermekét. Szerinte sincs joguk megfosztani Katinkát, a havi négyszáz forintot betennék a takarékba. Egyébként a zavartalan válópör nem Kendur József érdeme. A hosszú hajú Erzsikének jár a hála.

Október tizenötödikén volt az esküvőjük.

Előző nap kivették a szabadságukat. Mária a teknőhöz állt, mosott délig. Az öregasszony két pár tyúkot vett, rövid spárgán tébláboltak a konyhában. Katinka ceruzával piszkálta őket. Unatkozott. Délután megjött Preisz. Bolondos jókedvében kezet csókolt a gyereknek. Preisznénak szólította Máriát, kicsavarta a ruhákat, fölaggatták a szárítóra. Azután sétálni mentek.

Erről a sétáról nem beszéltek soha.

 

 

A szép lakásba hívatlan vendég költözött velük, a csönd. A hideg már elűzte ablakukból a húsos kukoricalevelet, mikor Preisz megértette, nem szabadulhat néma társbérlőjétől.

Moccanás nélkül, keresztbe tett lábbal ült a fotelban, pergette az őszi délután emlékeit. Nevetséges, ostoba érzése támadt: nem álmodta-e.

Szép, őszi délután volt, emlékezetes. A falevelekkel borított Mester utcán találkozott a gyűlölettel. Nem védte magát, nem esett hangos szó. Úgy cselekedett, ahogy fáradt lelke megkívánta.

Most megcsendült képzeletében minden elhangzott szó, látta Katinka szánalmas arcát, arcának minden rezdülését, látta elhúzódni a borbélyüzlet előtt, hátát a falhoz támasztotta, úgy nézett rájuk, hogy Mária halkan, furcsán sírni kezdett.

Gyáván, szótlanul mentek haza, kerülték egymás szemét a gyöngülő napsütésben. A krétával firkált lépcsőházban Katinka megint könyörögni kezdett, engedjék el az apjához. Lakkcipős lábával rúgta a korlátot, ismét fenyegetőzött, elmond mindent, és többé nem jön vissza. Mária rángatta, vonszolta, tüdeje zihált, homlokán kivert a veríték, míg feljutottak a harmadik emeletre.

Nyitott tenyérrel ütötte a kislányt. Minden pofon hallatszott a szobából.

– Mit mondasz meg?

– Mindent! Tudok mindent!

– Mit mondasz meg?

Vékony hangon kiáltoztak.

A konyha ajtaját becsukták, a kartonfüggönyön alig érkezett fény, nem gyújtotta meg senki a villanyt. Az öregasszony pogácsát tett az asztalra, meleg volt, óvatosan ették a cseréptálból. Majd visszakuporodott a kredenc mellé, köhécselt, azt mondta:

– A televíziót taxin vigyétek.

Később elcsitult a hisztérikus kiabálás, a pofonok csattogása. Katinka megrendítő fájdalommal zokogott, azután csönd lett. Akkor bementek a szobába.

Mária halottfehéren ült a sezlonon. Szája puhán remegett, halkan kérdezte:

– Mit mondasz meg?

Katinka előtte állt, mereven nézte az anyját. Nem volt a szemében gyűlölet, sem szemrehányás. Üres volt.

A tanácsházán esküdtek.

Néhány héttel később, Mária tudomása nélkül, visszavitte a gyermektartásért járó pénzt Kendurnak. Egy borozóban találkoztak. Kendur fröccsöt rendelt. Álmos volt, vérerek ültek a szemén. Szapulta az időjárást, a nyálas utat.

Azután elhallgatott.

Ültek szemben egymással, később Preisz fölnézett, mintha mondani akarna valamit. Talán csak a másik szemét kereste. Nem tudott szólni. Elvitte csüggedt tekintetét, megitták a bort, és lassan elindultak az ajtó felé.

Hideg, vak éjszaka volt.

A borozó előtt mozdulatlan fényoszlop kutatta az utcát a sűrű, téli ködben.

Párizsi emlék

A szakszervezetek megbízottai másfél hónapja alkudoztak a gyár vezetőivel. Ha kihirdetik a sztrájkot, megtakarított pénzem talán két-három napra elég. Ez nyugtalanított.

Szombaton az a hír járta: megegyeznek.

Hétfőn hajnalban a metrón hallottam: mégsem sikerült. Reggel a szakszervezet vezetői a minisztériumba mentek.

Nem fogadták őket.

Alig egy óra múlva a Renault-gyár összes részlegében szünetelt a munka.

A kapukat bezárták a rendőrök.

Letakarítottam a gépemet, kiballagtam a mosdóba. A zuhany alatt egy présmunkás az igazgatóságot szidta. Hangosan, jókedvűen.

Az emberek mosolyogtak. Tekintetük kihegyesedett.

Az udvaron sütött a tavaszi nap. Egy vállas, fiatal igazgató lejött beszélni a munkásokkal. A bádoggal fedett kerékpárgarázs előtt, a vita hevében, meglökött egy esztergályost.

– Ez nem való, monsieur Velger – mondta fogatlan szájával a vén Pierre. – Tiltja a francia etikett.

Monsieur Velger erős ember volt.

Négyen alig tudták ráültetni a drótból font papírgyűjtő kosárra. Meggyújtották alatta a hulladékot.

A rendőrök kergették szét az embereket. Azután nem bántottak senkit.

Komor arccal járkáltak az udvaron. Gumibotjaikat markolászták.

A motozófülkék előtt zsemlyeszínű kutyával szórakoztak a munkások.

– Diki, hopp! – kiáltották. – Ugrik az igazgató!

A kutya fölugrott a levegőbe, azután játékosan hempergett a betonon.

A bélyegzőórák mellett leültem a lépcsőre. Szívtam a cigarettákat. A excenterműhely udvarán forradalmi indulókat énekeltek a lányok.

– Sok az agitátor – szólt mellettem egy rendőrtiszt.

A társa bólintott. Tekintetét körbefuttatta a nyugtalan tömegen, majd sokáig nézett engem.

Elvittem arcáról a szememet. A magas kémények fölött úszó felhőcsoportot néztem.

Akkor továbbmentek.

Később a vén Pierre és még vagy tíz bizalmi a rendőrtiszthez ment. Kérték, hogy engedjék haza a munkásokat.

A rendőrtiszt udvarias volt.

– Nem tehetem – mondta. – Ha parancs érkezik, azonnal megnyitom a kapukat.

Egy takarítóasszony szitkozódni kezdett, rázta a rácsot. A közelben álló emberek odasereglettek. Vad kiabálás kezdődött.

A riadóautókról rendőrök ugráltak le. Felsorakoztak a kapu előtt. Rövid vezényszóra levették vállukról a karabélyt.

A munkások szitkozódva hátráltak vissza az udvarra.

Azután megszólaltak a hangszórók. Kértek mindenkit, vegyék föl a munkát.

A munkások zúgni kezdtek. Néhány kődarab betörte a rádiószoba üvegablakát.

Egy nyurga tömítéskészítő tűzoltólétrát támasztott az igazgatósági épület homlokzatához, fölkúszott rajta. Vörös zászlót szúrt a tartócsőbe.

Emlékszem az arcára. Néhány órával később mellettem halt meg.

Alig száz méternyire a Diadalívtől.

De akkor még nem gondolt erre senki.

Rendőrosztagok érkeztek a kapuk elé. Megerősítették a láncot.

– Baj lesz – mondtam Pierre-nek.

– Nem lesz baj – felelt az öreg. – Ma egymillió ember tüntet Párizsban. Mink is ott leszünk.

– Ha elfognak – válaszoltam idegesen –, kiutasítanak Franciaországból.

– Megtörténhet – bólintott az öreg. Meggyújtotta a szája csücskén lógó cigarettát.

– Az is, hogy ülünk egy-két hónapot.

– De hát ez nevetséges! – mondtam. – Miért nem dolgozunk? Különben sem vagyok kommunista!

Pierre föltápászkodott mellőlem, leporolta nadrágját.

– Majd elmondod a rendőröknek – mosolygott furcsán. – Mondd el, hogy nem politizálsz, és elegendőnek tartod a béredet.

Avval otthagyott.

Hír érkezett. A C-kapunál megtámadták a munkások a rendőröket. A rendőrség fegyvert használ.

Nem volt igaz.

Pierre telefonon beszélt az öntőműhely párttitkárával. A tüntetés egy óra múlva kezdődik. A rendőrfőnök ígéretet tett, hogy megnyitja a kapukat. Az öntőmunkások fegyelmezetten várakoztak. A városban általános a sztrájk. Bezárták az üzleteket is.

Pierre fölment a rádiószobába. Hangszórón át beszélt a nyugtalankodó emberekhez.

Nehéz volt őket csillapítani.

Zászlókat bontottak. Vörös selyemzászlókat. Az irodák előtt a trikolórt, középen a lotharingiai kettőskereszttel.

A szerelőcsarnokban hangosan énekelték az Internacionálét. Az irodák bejáróinál, végig a lépcsőkön, a Marseillaise-t.

A zsemlyeszínű kutya fáradtan hevert a bélyegzőóra tövében.

– Diki, hopp! – kiáltották a fiatal munkáslányok. Nevettek. – Ugrik az igazgató! Hopp, burzsuj!

A kutya rágcsálta a kockacukrot. Fényes szemmel lihegett, mint aki már megtette a kötelességét.

Később a rendőrtiszt a kapuhoz kérette a szakszervezeti titkárokat.

Amint kiléptek a kapun, letartóztatta őket.

Pierre fölemelt kézzel intett nyugalmat a kapu környékén álló munkásoknak.

Odament a tiszthez.

– Maga kicsoda? – kérdezte a tiszt.

– A Kommunista Párt alapszervi titkára vagyok.

– Melyik részlegnél?

– A IX. számú forgácsolóban.

Pierre-t az autóba tuszkolták. A vasrácson át láttam. Megbolydult a tömeg.

Egy lány tüzet dobott a paraffinos kádakba. Fekete füst csapott az égre. Az emberek ládaszám hordták a bronzperselyeket, elkészült csapágyakat. Záporként zúdították a rendőrökre. Egy megvadult sofőr súlyos vontatókocsival a kapunak rohant.

Könnyű páncélkocsik érkeztek.

Csendőralakulatok.

A szerszámkiadó üvegezett irodájába menekültem.

– Minek ez a szörnyűség? – kérdeztem. – A végén agyonlőnek mindannyiunkat. Dolgozni kell. Ez a munkás sorsa.

A sovány, ráncos képű szerszámkiadó egy mikrométerrel játszott. Nyugodt ujjakkal csavargatta.

– A tiszt még fiatal, ostobaságot csinált – válaszolta. – Nemsokára visszahozzák a vezetőket. A tömeg már az utcán van. Félnek.

Így is történt.

A vezetőket személyautón hozták be az udvar közepére.

Pierre beszélt. Néma csöndben hallgatták. Pár szóval kérte őket, ne üljenek föl a provokátoroknak.

– A C-kapunál elindultak az elvtársak – mondta. – A víztorony mögött csatlakozunk hozzájuk.

A szerszámkiadó ajtajából hallgattam őt. Mikor befejezte a beszédét, intett nekem.

Úgy tettem, mint aki nem látja.

Akkor odajött, megfogta a karomat.

– Velünk jössz – mosolygott.

Ingattam a fejemet.

– Nem kockáztatom a bőrömet – válaszoltam. – A tartózkodási engedélyemre azt írták, nem vehetek részt semmiféle tüntetésen.

Az arcomat fürkészte.

– Nem bújhatsz el – szólt azután. – A nélkülözés mindenütt fölkeres. Patkányt is láttam már éhezni.

Egyetlen szó nélkül hagytam ott.

Rendőrök állítottak meg a kapunál.

– Csak a csoporttal együtt mehet – mondták. – A kijelölt útvonalon. Nem lehet összegabalyítani a rendet.

Velük mentem.

Jobbról-balról asszonyok karoltak belém. Ez idegesített. A víztoronynál csatlakoztunk az öntöde munkásaihoz. Lassú menetben, hangos nótázással vonultunk a rendőrsorfal között a város felé.

Nem laktam messze a Bastille-tól. Mikor áthaladtunk a téren, és bekanyarodtunk a rue de Rivolira, elhatároztam, hogy a St. Paul-templomnál búcsút mondok a kiabáló tömegnek.

Mert akkor már kiabáltak.

A kormányt szidták, az alacsony béreket, az állandóan növekvő árakat. A sütőmunkások péklapátokat cipeltek vállukon.

– Sovány kakas a gall kakas! – kiáltozták kórusban. – Urak híznak a francia búzán!

Az én csoportom a rendőröket gúnyolta. Coca-Cola-legényeknek, vastag nyakú zsoldosoknak nevezte őket.

A rendőrök mozdulatlanul álltak. Rövid géppisztoly csillant pelerinük alatt.

St. Paul kéttornyú temploma előtt léptem ki a sorból. A gyümölcsárusok bezárt bódéi felé indultam.

Még a járda előtt egy acélsisakos tiszt ragadta meg a vállamat.

– Itt lakom a rue Dormaisonne-ban – mondtam ijedten.

– Nem lázítunk! Maradj csak a szemünk előtt – mutatta fogát a tiszt, mint harapni készülő farkas.

Visszakergetett.

Pierre mellé kerültem. Zászlót adott a kezembe. Nem mertem tiltakozni. Megmarkoltam a hosszú rudat.

A boulevard Sébastopolon katonák álltak sorfalat. Piros képű parasztfiúk. Nevetgéltek. Láthatóan tetszett nekik a fölvonulás.

A Champs-Élysées-n kárminköpenyes szpáhilovasok adták az őrséget.

Kezükben meztelen kard.

Ahogy közeledtünk az Étoile-hoz, mind sűrűbben láttam páncélautókat. A gépfegyvereknél rohamcsendőrök ültek.

Átadtam a vörös zászlót egy esztergályosnak.

– Nehéz már – magyaráztam.

Pierre hallgatott.

A sugárút végén rádióskocsi várt bennünket. Megszólalt a hangszóró: a belügyminiszter egyetlen pártnak sem engedélyezi a beszédek megtartását. A munkások térjenek otthonaikba.

A tömeg, csattogó zászlók alatt, beözönlött a térre. A Diadalív szigetként emelkedett fölöttünk.

Valahol egy csoport énekelni kezdett. Néhány pillanat múlva mindenütt zengett az Internacionálé.

Máig sem tudom, hogyan kezdődött a verekedés.

Villanó kardokra emlékszem. Vérre. Füstbombákra. Égő páncélautókra. Puskatusok reccsenésére.

Meg tűzoltókra.

Megalázó emlék.

Ezer és ezer tűzoltó vastag sugárban lőtte ránk a vizet.

Sárosan hemperegtünk a betonon. Hátunkon csizmák tapostak. Dolgozott a gumibot. A rabomobilok tátott szája nyelte a munkásokat.

Sötét volt – mikor egy mellékutcában megálltunk Pierre-rel. Megsimította csapzott, ősz haját. A gázláng fényénél láttam, vérzik a feje.

Egy kapu alól emberek figyelmeztettek: vigyázzunk, igazoltatnak a városban. Hívtak a lakásukba, szárítkozzunk meg.

Mentem volna, fáztam nagyon, de Pierre azt felelte: köszöni, nem lakik messzire. Otthon már nyugtalankodnak.

Fönt a sarkon kerékpáros rendőrök álltak. Ellenkező irányba indultunk. Zegzugos utcákon át vezetett Pierre. Ismerte a környéket.

– Nálam alszol – mondta. – Ma nem jutsz el a lakásodig.

A város szélén lakott, hatalmas autóbuszgarázs mellett. Szobájuk ablaka temetőre nyílott.

Felesége, testes öregasszony, mosdóvizet készített. Zöld flanellpongyolában ültem az asztalhoz vacsorázni.

– Elkészítettem a csomagot – mondta Pierre-nek. – Kint van a konyhában.

Pierre bólintott.

Vörös bort ittunk. Jó bor volt, a második pohár után éreztem a fejemben.

– Én jó munkás vagyok – mondtam. – Mindig megálltam a helyemet. Pesten a Fuchs-gyárban dolgoztam. Fuchs úr bandzsa ember volt, furcsán tartotta a fejét. Egyszer pofonütött egy hegesztőt. De engem szeretett. Többször kezet fogott velem.

– És a munkások? – kérdezte az öregasszony. – Azok is szerették?

Gondolkoztam.

– Nem sokat beszélgettünk – mondtam azután. – Nem is igen akadt erre idő. Egyszer kigyulladt a kisraktár. Mindenki futott az utcára. Fölborították a portást is. Két gázzal töltött palack volt bent. Kicipeltem őket. Akkor azt mondta nekem egy műszerész: jó véred van, kár érted. Fuchs úr tíz pengőt adott.

– Hány órát dolgoztatok egy héten? – kérdezte Pierre.

– Fene tudja – válaszoltam. – Az mindig a megrendelésektől függött. Néha száz órát is. Én szerettem a műhelyt. Télen jó meleg volt.

Később egy férfi érkezett. Megismertem őt, az ablak melletti soron dolgozott. Gyalugépen.

Kezet fogtunk. Ivott egy pohár bort, majd az ablaknál csöndesen beszélgettek Pierre-rel.

Azután elment.

– Mire való a sztrájk? – kérdeztem akkor. – Katonák, csendőrök ellen. Tűzoltók ellen. Holnap úgyis dolgozunk. Vagy holnapután. Míg ránk nem verik a koporsó födelét.

Az öregasszony leszedte a tányérokat, kiment a konyhába. Pierre bort töltött.

– Valamikor régen – szólalt meg – minden vasárnap kisétáltam a Marne partjára. Festettem. Hogy tehetségem nem volt, azt hozzáértő emberek mondták. Szerettem a vizet, a fákat. Egyszer festettem csak embert. Azon a széken ült, ahol most te. Rossz kép, de megmutatnám neked.

Nem várta a válaszomat.

Az egyik fiókból arcképet húzott elő. Láttam, a tehetségét illetően nem túlzott Pierre.

Vízfestékkel festett, harminc év körüli férfifej nézett rám. Fáradtnak látszott, de ez talán csak Pierre bűne volt. A kis bajusz is furcsán ült a helyén.

De, érdekes módon, ennek a dilettáns képnek erős szuggesztivitása volt. A modell tisztasága áttört rajta.

A homlok és a szemek éltek. Tiszta szeme volt. Kék. Föltűnően magas homloka.

Kérdőn néztem Pierre-re.

– Ezt az embert Magyarországon halálra ítélték – mondta Pierre. – A Tanácsköztársaság bukása után. Fiedler Rezsőnek hívták.

– Politizált? – kérdeztem.

Pierre elmosolyodott.

– Sohasem szerették a főnökei – mondta csöndesen. – A forradalom előtt a Lipták-gyárban dolgozott. Háborúellenes propagandát fejtett ki. Vele Lipták úr nem fogott kezet. A katonai parancsnokság a frontra küldte. Több ezer munkás sztrájkolt, míg visszahozták a gyárba. Főbizalmivá választották. Elsőként csatlakozott a gyár munkásaival a forradalomhoz.

– Mi volt a szakmája?

– Esztergályos – mondta Pierre. – Egymás mellett dolgoztunk a Renault-ban. Többet tudott egy mérnöknél.

– Te ismerted őt már a Tanácsköztársaság idején is? – csodálkoztam.

– Nem jártam soha Magyarországon – felelte Pierre. – Amit a múltjáról tudok, apró mozaikkockák. Ideszakadt honfitársai mesélték.

Kintről motorzúgás hallatszott. Pierre a sublód fiókjába tette a képet.

A felesége bejött a konyhából.

– Csak egy autóbusz volt – mondta. – Jönnek már a garázsba.

Ideadta megszáradt ruhámat. Átöltöztem. Pierre visszaült az asztalhoz.

– Az életéből egyetlen epizód – folytatta Pierre – sokáig legendaként járt honfitársai között. Elmondanám neked.

Az öregasszony bort töltött a poharakba.

Koccintottunk.

– A Tanácsköztársaság idején történt – kezdte csöndes szóval. – A katonák özönlöttek a frontokról. Élelem kevés volt. A román csapatok megtámadták az országot. Fiedler Rezsőt bízták meg a védelem szervezésével. A belső reakció lapult, suttogva uszított az utcákon.

 

*

 

Még alig virradt, a Képíró utca sarkán már hosszú sorban álltak az asszonyok. A macskaköves járdára tették üres kosaraikat, s hogy teljék az idő, beszélgettek. A pék üzlete zárva volt. Egy fejkendős nő azzal dicsekedett, hogy a kisfiát szanatóriumba vitték.

– És magát nem? – kérdezte a mellette álló asszony. – Elég veszettül köhög!

– Visznek engem is – válaszolt a fejkendős. – Megígérték. Csak hát kevés a szanatórium. És sokan köhögünk.

Az asszonyok bólogattak.

Egy szövőlány a vőlegényéről mesélt.

– Szép ember – mondta –, vállas. Fekete, mint a korom.

– Mit beszélsz! – nevetett a szomszédja. – Kopasz, mint a tök!

Mindenki nevetett.

– A tífusztól – magyarázta zavartan a szövőlány. – De a szeme a régi. Az fekete.

– Mikor házasodtok? – érdeklődött egy idősebb asszony.

– Most elment a vöröshadseregbe – felelte a lány. – Ha kiverték a románokat, hazajön. Akkor házat építünk. A bátyám kőműves, ő meg ács.

Topogtak az asszonyok, beszélgettek.

Később egy kerékpáros férfi állt meg a járda szegélyénél. Cigarettára gyújtott.

– A Szovjet Házban pezsgőznek – mondta keserűen –, ti meg sorba álltok egy kiló ragacsos kenyérért.

Avval már karikázott is tovább.

Elhallgattak az asszonyok. A szövőlány azt mondta: hazugság.

Később megzörgették a péküzlet ajtaját.

– Hé, elvtárs! – kiáltoztak. – Mi lesz a kenyérrel!

A pék azt válaszolta, nincsen kenyér. Nem érkezett meg a liszt, nem sütöttek. Talán majd délután.

Szitkozódtak az asszonyok. Azután átmentek a szomszéd utcába. Ott is hosszú sor várakozott.

A pék osztotta a kenyeret. Talán ha ötven asszonynak jutott.

– Nincs több! – sajnálkozott a pék. – Kevés lisztet kaptunk.

Lehúzta a rolót.

Zúgni kezdtek az asszonyok.

– A Szovjet Házban pezsgőznek – mondta a fejkendős, tüdőbeteg nő. – Mink meg éhezünk! Megmondta a kerékpáros!

Egy sovány asszony fölkapta a fejét.

– Itt is járt! – kiáltotta. – A macájukat fürdetik! Bordélyházat tartanak! A kölkeim meg sírnak a kenyérért!

A szövőlány csillapította őket.

– Délután osztanak – mondta. – Jut majd mindenkinek.

– A prolinak semmi sem jut! – veszekedett egy házmesterné. – Csak puskagolyó! Mindig csak a puskagolyó! A vőlegényed is megkapja! A Szovjet Házban meg kalácsot esznek a ringyók!

Vak láz kapta el őket. Talán háromszázan lehettek.

– Menjünk a Szovjet Házhoz! – kiabálták. – Köpjünk a szemük közé!

Egymást izgatva indultak át a városon. Az üzletek előtt várakozó asszonyok csatlakoztak a tüntető csoporthoz.

A Szovjet Ház a Duna partján volt.

Háborgó folyamként érkezett sokezernyi asszony a kapu elé. Öklüket az ég felé rázták. Vad dühüktől zengett a környék.

Az őrség tehetetlenül bámulta őket.

A vezetők hamarosan megértették a szörnyű hangorkánból, hogy föllázították az asszonyokat. Beszélni próbáltak velük, szólni hozzájuk, de semmit sem ért. Bezárták a kaput, mert az asszonyok megtámadták. Nem akartak erőszakot alkalmazni.

A hadügyi népbiztos lefüggönyözött szobájába is beszűrődött a hangzavar. Behajtotta íróasztalán a térképet, és kiment a folyosóra.

– Mi van? – kérdezte.

– Semmi, Fiedler elvtárs – felelt egy tiszt. – Ne törődjön vele. Próbáljon meg legalább egy órát pihenni. Negyedik napja nem alszik.

A népbiztos álmatlan, fáradt tekintetét a tisztre emelte.

– Miért jöttek ide az asszonyok? – kérdezte.

– Föllázították őket – mondta a tiszt. – Az mondták nekik, hogy a népbiztosok tejben-vajban fürödnek. De hát majd elfáradnak. Kiabálnak még egy ideig, aztán hazamennek. Több most ennél a mi gondunk.

A hadügyi népbiztos elindult a lépcsők felé. Ott még visszafordult.

– Az ő bizalmuknál semmi nem fontosabb – mondta.

Egyedül lépett ki a kapun. Az asszonyok elhallgattak. Egy tányér káposzta volt a kezében. Odacsapta a földhöz. A lábuk elé.

– Tessék! Itt van az ebédem!

– Hazudsz! – kiáltotta egy nő. – Nálatok tyúk fő a fazékban!

Az asszonyok átkozódni kezdtek.

– Elég! – kiáltott Fiedler. Arca vörös volt az indulattól. – Válasszatok egy bizottságot, nézzék meg a konyhát.

Tíz nő kíséretében tért vissza a kapun.

A szakács meglepődött a váratlan vendégeken.

– Mit főztél? – kérdezte a hadügyi népbiztos.

– Kelkáposztát – felelte a szakács.

– Mutasd meg az asszonyoknak – mondta Fiedler.

A kondérokban vastagon, sárgán rotyogott a főzelék. Az asszonyok zavartan nézték.

A szövőlány megkóstolta.

– Te gazember! – támadt a szakácsra. – Ha már kelkáposztát főzöl, csináld legalább tisztességesen!

Az asszonyok is szidták, elkergették a kondéroktól. Sózták, fűszerezték az ételt.

– Jöjjön el hozzánk vacsorára, Fiedler elvtárs – mondta egy asszony. – Körömpörköltet csinálok.

– Akkor a Szovjet Ház lakói haragudnának – nevetett Fiedler. – Még azt mondanák, hogy külön koszton hízik a hadügyi népbiztos.

Csöndesen hozzátette.

– A feleségem is kelkáposztán él. A kislányom sem panaszkodik soha.

Együtt mentek föl az alagsor lépcsőin.

Alkonyodott. Karcsú monitor érkezett a Dunán. Mögötte suhant a másik. A harmadik. A Szovjet Ház előtt gépfegyvertüzet nyitottak.

A szövőlány fölött kihunyt a lámpa. Az üres keret nyikorogva hintázott.

De ezt már nem hallotta.

A tisztek zászlót hoztak. Fiedler letakarta a lány véres blúzát. Kilenc asszony ment ki a kapun.

– Kelkáposztát esznek – szólt az egyik. – Nehéz nekik is…

A fejkendős nő köhécselt.

– Házat akart – mondta. – A vőlegénye ács… Verekszik a románokkal…

Az asszonyok szótlanul emelték kosaraikat.

Elindultak hazafelé.

 

*

 

Autó fékezett a ház előtt. Pierre eloltotta a cigarettáját. – Értem jönnek – mondta. – Húzódj meg a temető falánál.

Az asszony csukta be mögöttem az ablakot.

Holdvilágnál ugrottam át az alacsony kerítésen. Rózsabokor árnyékában sírkő lapult. Oda bújtam. Éreztem, mozdul a szél, egy apró harang a homlokomnál csilingelni kezdett. Letéptem. A síremléken kovácsoltvas keretből bulldog fényképe bámulta a holdat. Elolvastam az arany feliratot: „Tiger, emlékezünk rád.”

Ekkor körülnéztem. A márványsírok alatt kutyák pihentek.

Idegesen nevettem. Arra gondoltam, ha jön a föltámadás, nagy lárma lesz itt.

Most csönd volt.

Később az öregasszony a nevemet kiáltotta. Vártam még egy ideig, majd visszamentem a lakásba.

Pierre-t elvitték a rendőrök. Az öregasszony a rézgombos ágyon ült. Fáradtan mosolygott rám.

– Megszoktuk – mondta. – A csomagját is mindig elkészítem. Fiedlerrel is ült. Ezerkilencszázhuszonhétben. Húsz éve tiltották ki Fiedlert Franciaországból.

Nem maradtam tovább a lakásban. Az öregasszony szótlanul kísért az ajtóhoz.

Két hétig tartott a sztrájk. Eladósodtam.

Az első munkanapon siettem a műhelybe. Pierre egy daru lépcsőjén ült, beszélgetett a munkásokkal.

Nem törődtem velük. Vastag olajat csorgattam a csapágyakba, indítottam a motort.

Monsieur Velger bejött a vasajtón. Fehér köpeny volt rajta. Meg két civilruhás ember. Megálltak a gépem előtt.

Köszöntem.

Az igazgató az arcomat fürkészte.

– Hogy ízlett a sztrájk? – érdeklődött.

– Kiürült a zsebem, monsieur Velger – válaszoltam. – Én nem kapok segélyt a szakszervezettől. Semmilyen szervezetnek nem vagyok tagja.

Továbbmentek.

Szirénaszóra fölbúgtak a motorok. Megindult a munka.

Később a vén Pierre odajött hozzám. Villanyszerelők javították a gépét. A padom fölött kék színű forgács keringett. Letörte a végét, a tenyerén táncoltatta. Meleg volt.

– Jól köszörülöd a kést – mondta.

Másik fogást vettem.

– Látod, Pierre, én ezt szeretem – mutattam az öregnek. Most lassan kúszott a kés, tükröt terített az acélra. – Két hétig loptam a napot. Semmiért.

Cigarettacsomagot húztam elő. Pierre elfogadta a cigarettámat. Rágyújtottunk.

– A tömítéskészítő meghalt a tüntetésen – mondta. – Huszonöt százalékos béremelésért. Ezt a huszonöt százalékot ma hajnaltól mindenki megkapja. Te is.

A kapcsolóhoz nyúlt, ráncos kezével babrálta.

– Ha majd otthon jársz – folytatta csöndesen –, mondd el az embereknek, hogy nehéz az életünk. És mondd el azt is, hogy nem felejtettük el Fiedler Rezsőt és a többi magyar kommunistát, akik velünk együtt harcoltak.

Éles hangon kiáltott egy villanyszerelő. Pierre visszaballagott a gépéhez. Nehézkesen hajolt le a munkáért.

Most láttam, milyen öreg.

Etűd I

A gázrózsa kivirágzott zölden, fürtösen, mikor a lámpagyújtogató behunyorgott rájuk a kirakatablakon. Az asszony szép, hosszú ujjaival átölelte a poharat.

– Este van – mosolygott. – Nem is vettem észre. Iszunk még egyet? – De nem várt választ, intett a pincérnek.

– Sok lesz – mondta Zimonyi. – Nekem hajnalban dolgoznom kell.

Az asszony cigarettára gyújtott.

– Hajnalban – bámult ki az ablakon, hol az ősz már faleveleket görgetett. – Furcsa ember maga. Nem talált még olyan pillanatot, amikor mondani kell valamit, ami szép? Amire sokáig visszaemlékezhetünk? Mikor hűvös van és csönd a Notre-Dame-ban… vagy a Marseillaise-t éneklik… Vagy őszi estén… nem tudom. De van pillanat, amit meg kell érezni.

A pincér a márványasztalra tette az italt. Zimonyi megpöccintette körmével a pohár szélét, és a pendülő hang után küldte fanyar mosolyát.

– Szappanbuborékot fújtam egyszer – mondta. – Már nagyobb volt, mintha egybeteszem a két öklöm. Lehelni is alig mertem, mikor kiütötték a számból a papírcsövet. Fát kellett lehordanom Mayer úrnak a pincébe, két pengőt fizetett. Nagy pillanat volt – koccintott az asszonnyal, és ivott.

– Menjünk – mosolygott. – Hajnalban kezdődik a robot, és addig tart, míg rám nem szögezik a koporsó födelét. Tudósféle mondta itt, Párizsban. De hát ez nem baj, csak egyenes maradjon a gerinc. És ne féljünk se Istentől, se királytól.

– Hát a királytól én se félek – nevetett az asszony.

– Nem is szabad – bólintott. – Mert nincs is igazi király, csak a mesében.

– És az Isten? Abban sem hisz?

Zimonyi elnyomta a cigarettát.

– Nem tudom – szólt tűnődően. – Mikor apámra zuhant a gerenda, kértem nagyon őt, fél éjszakát mondtam a Miatyánkot a Szegényház téri templomban, pedig dörögtek kint az ágyúk komiszul. Aztán másnap reggel a kórházban megtanultam, hogy az imádság annyit ér, mint halottnak a csók.

Megitták a maradék italt.

– Szeretik magát a nők?

– Nem hiszem, hogy ugrálnának értem – mondta őszintén. – Tudja, ha az ember darabos munkát végez, darabossá válik. A nők szeretik a szép szavakat, bókokat, az meg nem az én kenyerem.

– Menjünk – állt föl az asszony. – Késő van már.

Az asszony megforgatta a kulcsot a hófehérre lakkozott ajtóban, azután előrement.

– Tegye le a kabátját – szólt. – Főzök jó forró feketét.

Nem sokkal később hozta a gőzölgő kávét, meggyújtotta a nagy kalapú, pergamen állólámpát, majd a rádióhoz hajolt, és megkereste Budapestet. S a távoli hazából megszólalt egy hang magyarul. Az asszony az öblös fotelba kuporodott, arca elveszett a félhomályban, csak cigarettája parazsa izzott föl időnként.

Kint az előszoba csöngője berregett élesen. Zimonyi kérdőn nézett föl, de az asszony sem tudta, ki lehet a késői látogató. Ajtót nyitott, és egy magas férfival tért vissza.

– Jó estét – hajolt meg udvariasan Zimonyi felé. Az asszonyhoz fordult. – Hatvan méter anyag kell reggel korán. Világoskék.

– Rendben van, Pierre. Reggel gyere át a műhelybe, elviheted.

– Új fiú? – kérdezte.

– A legújabb.

– Sovány – Zimonyihoz fordult. – Egyél csak, ne zavartasd magad. Hogy megerősödj. A gyümölcsben sok a vitamin. És ez igen olcsó hely, ingyen mérik.

Zimonyi fölállt.

– Ki vagy te, barátom?

– Régi bútor e házban. – A férfi csóválta a fejét. – Féltelek, Yvonne. Könnyelmű vagy. Ha kirabolják a lakásodat, repülőgéppel se találod meg őket. Futkároznak ezek összevissza a világban.

Zimonyi az arcába csapott. Szédülten állt, rázta a fejét, de a második ütésnél lezuhant a linóleumra.

– Miért ütötte meg? – mondta kétségbeesetten az asszony. – Hiszen béna. A bal karja teljesen béna.

A heverőre fektették őt, az asszony vizes kendőt hozott, törölgette a férfi arcát. A szája elrepedt, szeme alján tojásnyi dudor volt.

– Erős kezed van – szólalt meg. – Ha számítok rá, hogy ütsz, rajzszöggel föltűzlek a plafonra… félkézzel is.

– Én nem szeretek verekedni – mondta Zimonyi. – Mit akarsz tőlem? A szeretődet nem veszem el.

– Nem tudod elvenni. Nem az enyém. – Föltápászkodott a heverőről, az asszonyra nézett. – Reggel átjövök az anyagért.

– Jó éjszakát, Pierre – köszönt az asszony.

Duzzadt szájával rájuk mosolygott, azután elment. Zimonyi a cipőjét bámulta.

– Sok szeretője volt? – kérdezte.

– Nem tudom – felelte az asszony. – Én nem emlékszem vissza a csókokra.

Gitár állt a szögletben, Zimonyi lehajolt, megpendítette.

– Gitározni is tud?

– A férjemé, de ő sem ért hozzá.

Zimonyi megvakarta a feje búbját. Mosolygott.

– Erős ember?

– Ne féljen, ő már nem jön ide.

A heverőre kuporodott, szemét a fiúra függesztve várt.

– Én tőled félek – szólt csöndesen Zimonyi.

– Menj el – felelt az asszony. – Talán jobb is így.

Zimonyi odaült mellé, és magához vonta.

– Az utolsó télen sokan meghaltak nálunk – mondta lassan. – Azt mondtam, háború van. De aztán a téren nem maradt egyetlen gesztenyefa sem. Nem akarok hazamenni, elloptak tőlem mindent. Ha te is meglopnál, semmim se maradna többé.

Pirkadt a háztetők fölött. Beszökött szürkén a hajnal, átfestette a bútorokat. Az állólámpa elsápadt, mint a halálraítélt.

– Szeressél – szólt az asszony. Szeme tág volt, két tiszta tükör. – Én nem hagylak el.

Később dongó tévedt a szobába. Talán az őszi napsugár küldte, amikor bágyadt szemével virágot lelt a koppenhágai vázában. Az aranypotrohú vándor megült rajta, döngött sokáig, mint parányi dinamó. De ők azt sem hallották, amikor elröpült.

 

 

A varrógépek aludtak sorban a fal mentén, egyetlen lámpa égett. A meszelt falra dobta Zimonyi árnyékát, és játszott vele. Fölnyújtotta a mennyezetig, törpére zsugorította tojásnyi fejjel, azután görögdinnyét csinált belőle, nevetni való elefántfülekkel. Mikor Zimonyi a vödörbe mártotta a rongyot, eltűnt az árnyék.

Azután lesújtott a vasalóval. Karján duzzadt az ér, atlétatrikója testére tapadt. Akkor vette észre Pierre-t, mikor már a lámpa fénykörébe ért. Letette a vasalót.

– Öltözz föl – mondta nyersen a férfi, száján gyűrődött a ragtapasz. – Beszélni akarok veled.

Lustig úr sietett be. Ügyetlenül botorkált a homályban, fölborított egy próbababát.

– Sztrájkolunk, barátom? – kiabált tréfásan, de láthatóan az idegen férfit fürkészte. – Vagy csak elfáradtunk?

Pierre nézte a mozgékony, kövér emberkét, azután udvariasan meghajtotta magát.

– Elfáradtunk – szólt öngúnnyal. – Valahol Dunkerque-nél. Engedjen néha egy kis pihenőt, uram.

– Dunkerque-nél volt? – kérdezte csöndesen a főnök.

– Ne vegye a szívére – mosolygott Pierre. – Én minden marhaságra azt hiszem, becsület dolga. Ide is eljöttem. – Arca homályba merült, csak kemény nevetését hallották.

 

 

Olcsó kávéházban ültek a rue de Rivolin, ablakából pontosan a St. Paul templomára láthattak. Kopott pianínón pókláb ujjakkal cingár, sápadt férfi kalimpált, szemét időnként álmosan lehunyta. Madárnyakán hegyes ádámcsutka nyugtalankodott. Pierre a karórájára nézett.

– Nos? – kérdezte.

Zimonyi sokáig dobolt az asztalon.

– Nem értettél meg, Pierre. Holnap újra eljönnék tőle.

Pierre ivott egy kortynyit a poharából.

– Annak az asszonynak nem hazudtam soha – szólt szárazon. – Ő tudja, hogy ma éjjel visszamész hozzá, mert én tettem rá az ígéretet.

Lassan kiürült a kávéház. Kivénült utcalány ölelgette még a fáradt zongoristát, mellettük néhány osztrigaárus vitatkozott a pincérrel. A sarokban részeg metróalkalmazott aludt. Az elfüggönyözött üvegajtón szikár férfi lépett be, ápolt haján vastag ezüst ült. Pierre-nek villant a szeme.

– Avsarov! – kiáltott hirtelen vidámsággal. – Tisztelj meg bennünket!

Az idős ember az asztalukhoz jött. Pierre cigarettával kínálta, konyakot rendelt neki.

– Játsszál nekünk, Avsarov – kérte azután. – Valami szépet.

Avsarov maga elé igazította harmonikáját, és teleszívta levegővel.

– Rahmaninov – mosolygott. – Cisz-moll prelude.

– Nem – szólt Pierre. – Az Internacionálét.

Avsarov összetolta a harmonikát.

– Azt nem ismerem – nézett hidegen. – Mást kérj.

– Énekelem neked. Kétszer egymás után.

– Nem vagyok kíváncsi rá.

Pierre tíz darab ezerfrankost számolt le az asztalra. Farkasszemet néztek. Az öreg törölte a homlokát.

– Tudod, hogy lázas az asszonyom – szólt remegő hangon. – Mért, Pierre? Azért neked nem volna szabad ilyent. Te mindig jó fiú voltál. Pierre, hallgasd meg, milyen szép a doni kozákok dala.

Pierre összehúzta a pénzt, vállat vont. A csontos, görcsbe meredt ujjak lassan mozdultak, tétován keresték a sárguló billentyűket. A becsípett metróalkalmazott bizonytalanul fölállt, és kopott fahangon énekelte az Internacionálét. Azután elment az öreg, mázsás teherként cipelve harmonikáját.

– Miért bántottad? – kérdezte fáradtan Zimonyi.

– Mert emelt fővel koldult Párizsban – mosolygott kegyetlenül. – Én pedig nyüszítve. Ha ittunk, sírtam. Ő nevetett, a lováról mesélt. De Avsarov ezredes ma éjjel, néhány frankért, elárulta a cárját. Én csak a magam álmait kínálom egy sihedernek. – Tarkóját hátrafeszítette, nevetett hangtalanul. Zimonyi mozdult.

– Részeg vagy, Pierre.

– Tíz esztendeje – felelte gorombán. – Ma reggel eljött hozzám. Gyereket akar tőled. Megsimogattam a kezét, azt mondtam: visszahozom őt. Ez nehezebb volt az Internacionálénál.

Ittak szótlanul. Fiatal pár jött be az utcáról, a homályos sarokba ültek. A zongorista álmos ujjakkal végigfutott a billentyűkön.

– Hajnalodik – szólt csöndesen Pierre. – Menned kell, Étienne.

– És te?

– Elkísérlek – mosolygott. – Ez az én nászajándékom.

St. Paul temploma már kihúzta magát az éjszakából, amikor az utcára léptek. A ködből munkások suhantak elő, álmosan bólogattak a kerékpárokon, köszöngettek az ébredő városnak.

Pierre felhajtotta gallérját, azután elindultak a rue de Rivolin a Bastille irányába.

Etűd II

Párizst este ismerték meg. Álltak sokáig a Gare de l’Est előtt, megilletődötten és tanácstalanul, mint gyerekek, kiket szüleik egy nyári estén ottfelejtettek valahol a vurstliban. Azután sokáig kószáltak az alvó utcákon, míg kibukkantak a Place Pigalle-ra. A mulatók fölött transzparensek ugráltak, a Gaumont Palace-ból áradó nép zsivajogva hozta magával a mozi izgalmát, a lámpa alatt szpáhitiszt alkudozott egy szép arcú lánnyal. A tiszt kárminköpennyel borított vállán apró majom gubbasztott, és mogyoró burkával mérgesen dobálta a járókelőket. Ők a Lamarcot keresték, míg azután egy vasutas megmutatta az irányt. Szája csücskébe ragasztott cigaretta mellől, egyetlen szó nélkül távoli lépcsősor felé mutatott.

Gázlámpák sorfalánál kapaszkodtak mind följebb a Montmartre oldalában, de a rengeteg lépcső nem akart elfogyni, azt hitték már, kimennek a világból.

– Ha az utolsón majd Szent Péter áll egy barom nagy kulccsal – mondta Zimonyi –, egyáltalán nem fogok meglepődni.

De meglepődött. A tetőn pelerines rendőrök nyüzsögtek, forogtak, emeletes épületből toprongyos alakokat tereltek gumibotokkal egy rabomobil tátott szájába. Ők egy bokor mögül figyelték a lármát, melyet a szedett-vedett népség csapott.

– Razzia – mondta szakértelemmel Rósz. – Otthon csöndesebben csinálják. – Aztán a rendőrautó éles szirénaszóval elrobogott, és hatalmas csönd lett.

– Kétszer nem jönnek egy éjszaka – szólalt meg Rósz. – Muszáj valamit aludnunk.

A bokrokból csavargók bújtak elő, kényelmes léptekkel elindultak a kőház felé, melynek homlokzatán márványtábla állt: Armée de Salut. Ők is odamentek.

Az ajtóban Taniszter döbbenten megállt.

– Jézusom…

A mennyezeten csupasz dróton, egyetlen villanykörte égett, a helyiségben penetráns bűz áradt. A padlóra terített szalmazsákokon koldusok aludtak, a kecskelábú asztalon mocskos arabok csapkodták a kártyát. A sarokban részeg nő káromkodott valami cifra, pergő nyelven, míg valaki hozzá nem vágott egy rossz cipőt. Lépésnyire tőlük a falhoz támaszkodva egy férfi rajzolt.

– Pestiek? – kérdezte.

Boldogan felelték a magyar szóra:

– Pestiek, persze hogy pestiek. A Tisza Kálmán térről.

A törött ablakon benézett a virradat. A férfi meglátta, és nem törődve semmivel, kiszaladt az ajtón.

Kint, a tető peremén megállt. A fákon halványkék volt már a harmat, nagyon messze citromszínű az ég. A férfi cigányos arcából elővillant egészséges foga, hosszan, szerelmesen nézte a lábuk előtt heverő kőrengeteget. Ködökben füstölgött Párizs. Csöndes áhítattal szólalt meg:

– Az igazi hajnal. Látják, az ott a Szajna… – mutatta vékony karjával –, ott meg a Tour Eiffel. Az a két lecsapott torony a szigeten a Notre-Dame. Barátaim, ez Párizs… őrült álmok és lopott szobrok kegyetlen városa.

– Régen él itt? – kérdezte Rósz.

– Az idők kezdetétől.

– És mivel foglalkozik?

A férfi rádobta koplalástól lázas tekintetét, és látta a fiú arcán a mosolyt.

– E törpe golyóbison lézengő ostobák között én vagyok a Művész – felelte gőggel. – Freud barátja, a nagy Daumier örököse. – Hóna alá szorította mappáját, és szép tartással elindult a sikátorok felé. Taniszter megfogta a karját.

– Művész úr? – kérdezte. – Művész úr, nem tud nekünk valami szállást?

A férfi nézte az ijedt, szemüveges fiút. Szomorúan elmosolyodott. Majd hanyatt feküdt a harmatos füvön, egy bokor tövében, feje alá tette a mappát. Csöndesen nevetett.

– Aludjanak nálam.

Rósz helyet keresett magának, letette a hátizsákját.

– Ne marháskodj! – mondta ingerülten Zimonyi. – Munkát kell találni.

– Azért nem érdemes úgy sietni – nevetett a Művész. – Míg a koporsó födelét magára nem szögezik, addig egyfolytában csak dolgozni fog. Sajnos, szegénykém, maga az a fajta.

– Apám sem volt koldus – felelte Zimonyi. – Sem művész.

A Művész fanyar mosollyal nézett az arcába. Hallgatott egy percig.

– Fog még koldulni, büszke kis emberem. Majd ha az utcán táncoló nép nevetve odábblöki, talán a Notre-Dame-ban, éjfélkor, ha búg az orgona. Nem tudom… No, csak menjenek… és ha nagyon árva lesz, ha egyetlen jó szót akar majd koldulni ebben a városban, akkor visszajöhet. Én megvigasztalom.

Még aznap találtak munkát. Két háznyira a Folies Bergère-től egy nyitott ablaksor alatt Taniszter hirtelen megállt.

– Halljátok? – fülelte a gépek zümmögését. – Szabóság.

– Eredj! – mondta Zimonyi. – Megvárunk.

Tízezer frank előleggel lépett ki a kapun. Izgatottan.

– Reggel te is jössz – mondta Zimonyinak. – Mert erős embert is keresnek.

Taniszter nehezen bírta a hatalmas iramot, az állandó túlórát. Ha fölállt a géptől, gyulladt szemét alig tudta nyitva tartani, arca zöld volt, remegett a lába. Zimonyi összeszorított foggal, atlétatrikóban emelgette, csapkodta a hétkilós vasalót, hetenként nemegyszer száz órán át is.

– Csak szorgalmasan – nevettek a franciák délután, amikor hazamentek. – Ősszel megveszitek a metrót, és mi karácsonyig ingyen utazunk.

Ősszel, szombaton este, fáradtan ment haza Zimonyi, alig vonszolta föl magát a lépcsőkön a negyedik emeletre. Rósz otthon volt, az ágy szélén ült, harisnyát stoppolt.

– Megfogtam az Isten lábát – mondta. – A rue de Charonne-ban lakik egy francia asszony, potya vacsorákat ad. Azt mondta, hívhatom a barátaimat is.

Zimonyi lehúzta az ingét, a mosdóhoz ment.

– Utállak, mint a bűnt – nyitotta ki a csapot. – Meg az asszonyodat is a potya vacsorájával. Mondd meg neki. Utálom az egész életet.

Tarkójára csorgatta a hideg vizet, lekergette az ágyról Rószt, ledőlt, és már aludt is.

Arra ébredt, hogy kopogtatnak.

– Tessék! – szólt álmosan, de nem nyitotta ki a szemét.

– Ó, pardon! – hökkent meg az ajtóban egy elegáns nő, elfordította furcsa tornyú frizurával díszített fejét. Zimonyi magára húzta a takarót és fölkönyökölt.

– Ön eltévesztette az emeletet – mondta. – A bokszoló pontosan fölöttem lakik.

– Én magához jöttem, Monsieur Zimonyi. Remélem, kialudta magát?

– Én is remélem – megnézte a nikkel ébresztőt, két órát mutatott. – Elárulná, mit óhajt tőlem?

Az asszony bólintott.

– Vasárnap itt ebédelek mindig a rue de Turenne-ben a szüleimnél, gondoltam, magát is meglátogatom.

– Ez kedves… Tehát most meg vagyok látogatva.

– Eddig úgy hittem, Monsieur, hogy a magyarok példásan udvariasak.

– El ne higgye – legyintett Zimonyi. – Egész héten lovagolunk, vasárnap már arra sincs erőnk, hogy megegyük a nyers húst.

Az asszony nevetett.

– A barátja tegnap sok bort ivott, még a kezemet is megkérte. Azt mondta, hogy maga utál engem. Nevettünk, de ő ezt a leghatározottabban állította, kijelentette, hogy maga becsületes, és soha nem hazudik. Hát eljöttem most ezt megkérdezni egy becsületes embertől.

Zimonyi cigarettára gyújtott.

– Mindenkinek megvan a maga keresztje – mondta. – Én a barátomat cipelem. Ostobaság. Tegnap fáradt voltam, ingerült, ő meg lelkendezett valami potya vacsoráról. De én ezt nem magára értettem, hiszen nem is ismerem.

– Egész délután ágyban akar maradni? – kérdezte az asszony.

– Nem is rossz ötlet.

– Gondoltam, meginnánk valahol egy Raffaelt.

Zimonyi fáradtan beletúrt a hajába. Elmosolyodott.

– Ha megígéri, hogy nem fog vigasztalni.

– Ne féljen tőlem – nézte őt az asszony –, egy óra múlva elbocsátom. Egyetlen vigasztaló szó nélkül.

Kemény tél jött. Csípős szél söpörte Párizst, a metróállomások rácsozatán már talpalatnyi melegért veszekedtek a koldusok, amikor az első levél megérkezett otthonról.

A sarokban hangulatos karácsonyfa állt, az asszony megkoccintott rajta egy parányi harangot.

– Monsieur, mindjárt itt a Jézuska – nevetett. – Ma este illetlenség meztelen nőket bámulni.

Zimonyi, sötét öltönyben, vakító ingben, ezüst nyakkendővel ült az asztalnál. Behajtotta a magazint, odament az asszonyhoz, megcsókolta.

– Ilyen szép karácsonyfát még sohasem láttam, pedig otthon nekem tízméteres volt.

– Hát az meg hogyan lehet?

– Mert a téren állították föl a szegényeknek.

– És földíszítették?

– Föl bizony! Apró villanykörtékkel.

Kint csöngettek. Az asszony az előszobába ment, és egy levéllel tért vissza.

– Postád van, Étienne! – szólt mosolyogva. – Eszébe jutottál egy budapesti kislánynak.

Rövid volt a levél, Zimonyi letette az asztalra.

– Meghalt az anyám – mondta. Cigarettára gyújtott. – Két sor, géppel… mint egy báli meghívó. Eltemettük folyó hó negyedikén, üdvözöllek, bátyád.

A heverőre ült, kerek, üveglapú asztalka mellé.

– Mindig dicsekedett, hogy mekkora cukorrépa terem náluk – szólt tűnődőn. – Fegyverneki volt, beszélt tótul is. Már iskolába jártunk, akkor derült ki, hogy nem tud sem írni, sem olvasni. Mi meg csúfoltuk érte.

– Elmegyek veled a templomba – mondta félénken az asszony. – Gyertyát gyújtunk.

Zimonyi tekintete messze járt, határokon is túl.

– Megpofozná érte az angyalokat – mosolygott furcsán. – Spórolós lelke volt szegénynek.

Márványkockára erősített üveggömböt emelt föl, melynek közepébe a Tour Eiffelt zárták. Lassan megfordította, a gömbben hullani kezdett a hó.

– Nálunk karácsonykor fehér a város. Egész éjjel csikorogtak a hólapátolók.

– Étienne… tavasszal megvesszük a házat.

– Szeretem a tavaszt. Tavasszal zöld a tér, és kinyílik az orgona a homokosláda mögött. – Halkan nevetett. – A csőszök meg fütyörésznek.

Az asszony a tükörhöz ment, riadtan bámulta magát, tétova ujjakkal igazított a haján. Zimonyi felé fordult, mozdulatlanul állt arannyal hímzett, fekete ruhájában, csuklóját szép művű karperec fonta körül.

– Étienne – próbált mosolyogni. – Étienne, szebb vagyok, mint a tér?

Zimonyi sokáig nézte őt, mint aki álomból ébredt.

– Szép vagy – mondta. És lehajtotta a fejét.

Az asszony elékuporodott a tükrös linóleumra, arcát a fiúra emelte.

– Én szeretlek tégedet – tagolta magyarul. – Pista az enyém, Yvonne boldog vagyok.

Zimonyi megcsókolta a haját.

– Hol tanultad ezt?

Az asszony franciára váltotta a szót.

– Rósz megtanít magyarul.

– Minek az neked?

– Talán akkor nem lesz honvágyad.

– Nekem már nem lesz honvágyam…

Az asszony hallgatott egy percig.

– Ma éjjel imádkozni akarok egy gyerekért… ne menjek egyedül, Étienne…

– Nem, Yvonne. Ma éjjel elmegyek veled akár az Istenhez is – mondta csöndesen, szomorúan.

A Notre-Dame-ban Krisztus megfeszített teste alatt hóhajú pap térdepelt, lila ruháját súlyos drágakövekkel verték ki, körülötte kétoldalt fehér csipkébe öltözött, kipirult arcú gyerekek énekeltek. Zengő hangjuk fölszállt az évszázados boltívek között, áhítattal töltötték meg a komor csarnokot. Ők az oldalhajó szögletébe húzódtak. Az asszony az oltár előtt térdepelt, imádkozott. Zimonyi mellette állt, hátát az oszlopnak támasztotta, tűnődő arccal nézte őt. Amikor keresztet vetett, lehajolt érte, fölsegítette. Az asszony elmosolyodott, elindultak szótlanul a kockás kövezeten a kijárat felé.

A Notre-Dame előtt emberek kavarogtak, nevettek, boldog ünnepeket kívántak lármásan egymásnak. Zimonyi megfogta az asszony kezét a hullámzó tömegben. A gázláng fényében alacsony termetű, idősebb férfi ugrott eléjük. Barna, háromnegyedes kabátot viselt prémgallérral, laza, élénkpiros sálat, fekete svájcisapkát. Arca ráncos volt, cipőgomb-szemét a fiúra sütötte. Két karját, mint a rugósbabák, feldobta az égre.

– Yvonne! – kiáltotta. Átkarolta, nagy nevetéssel odábbcipelte. – Ide nézzetek, kit hoztam!

Az asszonyt átölelte a család, a tömeg, a zsivaj. Csókolták, a kezét szorongatták, kacagtak, ő pedig forgolódott közöttük, hangosan, vidáman nevetett, boldog ünnepet kívánt. Azután ijedten a templom felé fordult.

– Étienne! – kiáltotta.

Lábhegyre állt, félretolta apját, testvérét. De az üvegdobozba zárt gázégő alatt már nem állt senki, csak a hó zuhogott.

Ceruzavázlatok

Monumentális csarnok.

Nem érteni itt a szót, a kiáltást is alig. Lánc csörömpöl, daruk úsznak, lent mázsás ólomszelep sikolt a horizontálesztergán, gyalugépek szánkáznak, orrukon rapidkés bukdácsol, mintha nyelvét öltögetné egy sor egymás mellé ültetett, esetlen medve.

Fölhördül a gyár szirénája. Előbb megcsuklik, mint aki nem egészen biztos a dolgában, azután teli tüdőből fújni kezdi.

Megáll a munka. Furcsa, szinte hihetetlen a nagy csönd.

Műszakváltás. Emberi hang kavarog minden irányból.

Sematikus kép. Egymáshoz közel bélyegzőórák, a rácsos kapu mögül bizalmatlanul figyel a portás.

Megnézi az igazolványomat.

Nem szól. Indigót igazít egy nagy könyvbe, csonka ujjával ügyetlenül fogja a ceruzát. Hivatalos ábrázattal dolgozik. Letépi a recézett belépőcédulát, és átnyújtja. Szervilis mosollyal búcsúzik.

Nem indulok el, megkopogtatom a motozást jelző készüléket.

– Fogadjunk, hogy ötből egyet eltalálok.

Gondolkodik.

– Nem játék ez, kérem. Nem arra való.

Egy olajos képű fiú megáll mellettem a villanytargoncával.

– Nem talál el egyet sem!

Ránézek.

– Tessék! Egy üveg sörbe!

Elengedi a kapcsolókart.

– Ötből? – kérdezi.

– Ötből!

Megvakarja hosszú pakonpartját. A füle tövéig ér. Aztán leugrik a betonra.

– Kezdje el!

A gyárrendészet két egyenruhás embere közelebb lép. Az idősebbik azt mondja:

– Tízre nem csönget. Harmincra sem. Tisztára lutri.

A targoncás fiú engem fürkész. Méreget, hátát a kopasz akácfa törzsének támasztja. Mindenképpen hanyag pózt keres.

Húzom az időt.

Cigarettára gyújtok, azután lassan a géphez lépek. Lenyomom a sok kéztől kifényesedett kart.

A harmadiknál berreg a készülék, kigyullad a piros lámpa.

Az emberek nevetnek.

Az öreg portás csóválja a fejét. A fiú kotorász a zsebében. Három forintot talál, hanyagul felém nyújtja.

Nem fogadom el.

– Ez kevés, szakikám!

Vállat von.

– Panaszoljon be a járásbíróságon.

Szemtelenül, kicsit zavartan nevet. Nem néz rám.

– Másodikán keressen meg, kifizetem az egészet.

Indítja a targoncát. Dinamókat szállít. Pillanatok alatt messze jár, elbújik a kazánház vörös téglás épülete mögött.

Csak a mély dudaszó hallatszik. Nyomja vadul, dühösen.

 

 

Szűk irodafolyosó könyökén szikár könyvelővel beszélgetek. Vallásos ember, katolikus egyházfi. A kőbányai öntödét szidja. Hatmillió forintot nem igazoltak vissza határidőre. Most elkezdődött a kötbércirkusz. Napok óta vizsgálják a számlákat, diszpozíciókat, belégeket. Hála Istennek, az ő kartonjain minden tétel tisztán szerepel. Ezt elismerte a vállalat ügyésze is.

Finoman mosolyog, zsonglőrként dobálja a számadatokat.

Így:

– Átutaltunk nekik nyers öntésre a múlt hó tizenötödikén egyszámlán huszonkétezeregyszáz bronzcsapot, egymillió háromszázötvenezer forint értékben. Ez ugyebár…

Megállítom.

– Hol lakik?

– A Rózsa Ferenc utcában.

– Kérdezhetek még valamit?

– Parancsoljon, uram.

– Boldog?

Szájához emeli a cigarettáját. Nikotinos az ujja.

– Igen. A legteljesebb mértékben.

Műszak után még láttam őt a klubban. Hanyagul keresztbe tett lábbal ült a rikítókék, modern fotelban. Kavarta a feketekávét, szórakozottan nézte a televízió műsorát.

Mondják, mindennap itt üldögél záróráig.

Tavaly házasodott. Ötvenhárom éves özvegyet vett feleségül, akinek berendezett lakása van a Rózsa Ferenc utcában.

 

 

Fölhívják a figyelmemet egy segédmunkásra. Néhány hónapja szabadult a börtönből.

– Lopott?

– Morfinista.

Megkeresem őt.

Leülünk hátul az udvarban, az ócskavasak közé.

A segédmunkás igen barátságos, tizenkilenc éves, szép cigányfiú. Petőfiről, József Attiláról már hallott valamit. Arany Jánosról még nem.

Minden zavar nélkül, őszintén, szelíden beszél. Azt mondja, jók az emberek. A munkásszálláson nem bántja senki. A KISZ vett neki bérletet, megint járhat az Operába. Szereti Szeszler Tibort oboán. Meg a Tátrai vonósnégyest. A kamarazene ünnep. Ő fogalmazza így.

– Grieg? – kérdezem.

– Napokig nem hagy aludni.

– Játszik valami hangszeren?

– Nálunk otthon vályogot vetnek a cigányok. Én csak átélem a muzsikát. A muzsikánál nincs nagyobb varázslat… Csak a szerelem.

– Ki tanította erre?

Lehajol. Bakancsának fűzője belelóg a sárba. Összeköti.

– Egy kalauznő.

Kérdezés nélkül beszél. Nem törődik a blokkfüzetemmel. Nem érdekli, hogy újságba kerülhet a története.

Míg hallgatom, egyre inkább érzem, nem is nekem beszél. Talán a gyárkémény fölött úszó felhőcsoportnak, talán a pocsolyának a salak tetején.

Nem tudom.

Sápadt arcában világít a szeme. Messzire lát, túl a börtön falain.

Röviden a történet:

A kalauznőt Máriának hívják, arany szemüveget visel. A villamoson ismerkedtek meg. Azon a napon érkezett a fővárosba, először látta Budapestet. A villamoson kiszállót kért. Mindenki nevetett, csak a kalauznő maradt komoly. A végállomáson elvezette őt egy cukrászdába.

– Halványkék cukrászda volt. Erre mindig emlékezem.

Alig harangoztak delet, eljött hozzá.

– Azt mondják, októberben nem viselkedett emberhez méltóan. Hogyan lehetséges ez? Mária Párizsban tanult, ködszínű hegyeket látott. Vörös sziklát a tengerben. Két gyertyát gyújtott mindig a zongorán. Férje orvos volt, a keleti fronton halt meg. Engem így szólított: egyiptomi. Szép egyiptomi. Este lebontotta szőke kontyát. Zongorázott a gyertyafényben. Nem lehet bűnös, láttam a szemét.

– Az injekcióval sem akart rosszat. Hiszen röpültünk…

Benépesedik az udvar. Lármáznak az emberek, mennek a zuhanyozók felé.

Föláll, nyújtóztatja vékony derekát.

– Megyek fürödni. Rakott krumpli van ebédre. A szombati kaja. Nagyon szeretem.

Este megnézi A csodálatos mandarint. Tisztelője Bartóknak.

 

 

A mosdónak két ablaka van. Tejüvegesek. Bent gőz, pokoli lárma. Az öregek a körmosdónál tisztálkodnak, szemérmesen, félmeztelenül.

A fiatalok zuhanyoznak. Lökdösik egymást, forognak a csempékkel borított fülkékben. Pattog testükön a fémrózsákból zubogó víz.

Egy vékony, vörös hajú fiú levizeli társa lábszárát, de az röhög, kiabál, nem veszi észre.

Az öltözőben nyugalom van.

Gondosan, türelemmel fésülködnek, kötik a nyakkendőt. A ruhák vállfákon lógnak az újságpapírral tapétázott szekrényekben.

Egy géplakatos puha ronggyal törüli a cipőjét. Minden mozdulatán látszik hatalmas ereje. Fejét megbillenti, erősen bandzsít.

Leülök mellé a padra.

Összevonja dús szemöldökét, szúrós szemmel vizsgál.

Ezt mondja:

– Kérdezősködjön a házmesteremnél!

Körülöttünk elhallgatnak az emberek. Lesik a választ.

Ha most megsértődöm, elmegyek, napokig röhögnek rajtam. Ennyit tudok mindössze. A fiatal művezető odalép, nem szól. Az alapszervi titkár pattanásos arcát a tükörből látom. Gúnyosan mosolyog, figyel.

Cigarettára gyújtok.

– Egyetlen kérdésem lenne.

A géplakatos lábára húzza a zöld nyilas zoknit. Komoly ábrázattal, öblös hangon válaszol.

– Elvtársam, részt veszek a munkaversenyben, tagja vagyok egy szocialista brigádnak, nem iszom szeszes italt, és minden este nyolc órakor lefekszem.

– Miért fél a lányoktól? – kérdezem.

Sajnos, most nem nevet senki. Az alapszervi titkár a szekrényében matat, a művezető kikapcsolja a ventillátort, az emberek mozgolódnak, csoszognak a homokszínű kövezeten.

 

 

Az udvar közepén sárgabarackot árul egy paraszt. Szabvány figura. Fekete, zsíros kalap, csizma, magyar bajusz.

A munkások körülveszik a szekerét, óvatosan paskolják a sovány ló nyakát.

Élcelődnek a paraszttal. Nevetnek hozzá. Nem jó ízű nevetéssel.

– Mennyi pénzt ingadozik össze egy hónap alatt?

– Fater, hány zongorája van?

A vén paraszt mosolyog. Koszos kezével leszedi a mérleg tányérját, önti a hamvas barackot az aktatáskákba, szatyrokba.

A bélyegzőóránál meglátom a géplakatost. Engem figyel. Rövid ujjú ingben van, vastag csuklóján karóra. Mikor találkozik a szemünk, erélyesen csönget.

Odajön hozzám.

– Beszélni akarok magával!

– Haragszik? – kérdezem. A válláig érek.

Gondolkodik a válaszon, ráncolja a homlokát.

– Jöjjön át a Púposba. Egy fröccs mellett megmondom.

Nincs kedvem a Púposhoz. Leitat és kiröhög. Egy rundó, két rundó, sok rundó. Fizet, mint egy mágnás, ha én nem rendelek, semmi ember lesz a nevem. Ha versenyt iszom ezzel a nagy darab lakatossal, estére kiakaszt a gyár elé, a főkapu rácsozatára.

A bandzsa emberek idegesítő fejtartásával, moccanás nélkül várja a válaszomat.

Megvonom a vállamat.

– Menjünk!

A napfény a paraszt fejére tűz. Egyfolytában mosolyog, számolja a pénzt, önti a barackot.

Az italboltban hűvös van. Az ablakhoz ülünk, mellettünk szürke galamb tipeg, csőrével üti a párkányt. Akácfa virágzik az udvaron.

Üres a terem, ketten ülünk a gyalult asztalnál.

A géplakatos hangosan, gorombán beszél a pincérrel. Liter bort kér, üveg szódával.

Iszunk.

Jó hideg bor. Könnyű homoki, észrevétlenül teríti le az embert.

A géplakatos rám lő.

– Hiszi maga az Istent?

– Fene tudja. Néha igen.

– Csak a bolond hiszi!

– Hiszik néha okos emberek is – felelem. – A nagy búcsúzásnál.

Gyanakvóan fürkész.

– Miféle búcsúzásnál?

– Mikor megértjük, nemsokára másoknak csönget a drága pesti villamos. És ez nem is olyan könnyű.

Hallgat egy percig.

– Marhaság – válaszolja.

Koccintunk.

– Maga újságíró?

– Novellákat írok.

– Az mi?

Elmagyarázom. Figyelmesen hallgat, majd határozottan kijelenti:

– Csak a bolond hiszi az Istent.

– Milyen vallású? – kérdezem.

– Katolikus – feleli. Rám néz. – Maga antiszemita?

Elmosolyodom.

– Ne vicceljen!

Tölt a poharakba, ügyetlenül mosolyog.

– Mért mondta, hogy félek a nőktől?

Mielőtt válaszolhatnék, koccint velem. Mutatja, hogy nem haragszik, beszéljek nyugodtan, ez most igen komolyan érdekli, igyunk csak rá, azután nézzünk a dolog mélyére.

Előbb a pohár fenekére nézünk.

Alig szédül a fejem. Tudom, a következő pohár után zsibbadni kezd mind a két ajkam. Szomorú leszek, elnéző, szívembe fogadom az embereket. Később majd verem az asztalt, gúnyolódom, és igen csúnyán megvernek.

– Mért félek én a nőktől? – kérdezi a lakatos.

Fogalmam sincs róla. Hátha nem is fél tőlük. Az öltözőben megvadított, bohócot csinált belőlem, törleszteni akartam.

– Mert ökölbe szorítja mindig a kezét – mondom lassan, óvatosan. – A lélektan szerint ez gátlásokat, állandó szorongást, belső félelmet jelent. Ez már a csecsemőknél világosan kimutatható.

Félénken keresem a szemét.

Hatalmas öklét kinyitja, őszinte kíváncsiság van az arcán. Bólint, hogy figyel engem, nagyon érdekli, amit beszélek.

Most én töltök a poharakba. Fenékig iszunk. Barátságosan figyelmeztet.

– Mondja csak.

Mondom.

– Maga erős ember. Nem fél az Istentől, fölemel száz kilót, szakmunkás, nem fenyegeti a munkanélküliség, pénze van. Ha bántanák, megverne akár tíz embert is.

Megtörlöm a homlokomat.

– Így van?

– Így.

– Mégis ökölbe zárja mindig a kezét.

Gondolkodik.

– Szóval, ez a nők miatt van?

Határozottan felelek.

– Igen. Mi mástól lehetne?

Két liter bort ittunk meg.

Beszélgettünk, vitáztunk életről, halálról, szerelemről, munkalapokról, esztergakésekről, háborúról, békéről, bátorságról és a gyávaságról is.

Náluk aludtam.

A konyhában rumot ittunk. Nagyon elérzékenyült, bandzsa szeme könnyezett. Egy széles csípőjű zsidólányról mesélt. Azt mondta, gyereket vártak, de a lányt elégették Auschwitzban.

Az öregasszony vigasztalta, tipegett körülöttünk, egyre csak mondogatta:

– Az Isten mindig tudja, mit akar, fiam! Az Istennel nem szabad pörösködni.

Én akkor már az asztalt vertem, kiabáltam.

– Marhaság!

Reggel kissé szégyelltem az egészet. Másnaposan mindig szégyelli magát az ember.

 

 

Éjszakai műszak.

Sárga lámpák fénykörében bókolnak az esztergályosok. Éjfél után csöndesül a kiáltozás, szelídül a tréfa, a jókedv.

Messze, valahol a rádiósszobában talán elaludt, talán kiment a mikrofonkezelő. Lejárt a gramofonlemez, a gép meg forog.

Itt lent a forgácsolóműhelyben idegtépően recseg a fölerősített hangszóró.

Az emberek dühösek, átkozódnak, szidják a bűnöst, csavarokat dobnak a falra szerelt, politúrozott ládikóra.

A csoportvezető inti őket, veszekszik velük.

A művezető bemegy az üvegezett irodába, telefonon keresi a rádióst. Eredménytelenül.

A hangszóró recseg, hörög, mint egy állat.

Hátul, a műhely szögletéből figyelem a kiabálókat. Egymás indulatától részegek.

Mellettem zömök férfi rezet forgácsol. Megállítja a motort. Bicskát vesz elő. A fal tövében húzódó zsinórt egyetlen rántással elvágja.

A hangszóró elnémul.

Az emberek szótlanul hajolnak a gépek fölé, bókolnak a lámpák fénykörében. Csöndesen surrognak a motorok.

A zömök férfi kibontja csomagját, egy fölfordított ládára ül. Újságpapírt terít az ölébe. Nyugodtan, kényelmesen, két jókora heringet fogyaszt el. Csámcsog kegyetlenül.

– Vacsorázik? – kérdezem.

– Uzsonnázom – feleli.

Fene tudja.

A villanyórán negyven perccel múlt éjfél.

 

 

Nézegetem a feszmérőket, pirométereket a kazánházban. A fűtők igen barátságosak.

Részletesen, érthetően magyarázzák a zárószelepek, szellőzőaknák, hőszabályozó készülékek, elvezető csövek, vízszintszabályozók számomra túlságosan bonyolult működését.

Öten dolgoznak.

Lift húzza föl a szenet a pincéből. Nagy lapátokkal dobálják a tűztérbe.

Megvárom, míg befejezik az adagolást. Akkor leülünk a hosszú padra.

– Nem félnek a robbanástól? – kérdezem.

Nevetnek.

Atlétatrikós, szemüveges fiú mondja:

– Rendszeresen ellenőrzik a vízkövet. Ha szükséges, lemaratják.

Ellenségük a vízkő.

Vezetőjük ötvenkilenc éves. Mongol arca van. Izmos, egyenes, kopasz, mint egy tatár kán.

Azt mondja:

– Emlékszem, ezerkilencszázharminckettőben robbant egy kazán. A külső Váci úton, a Lemezgyárban. Négyen meghaltak.

Vakító fogakkal nevet.

– Így lesz az ember fatalista. Két nappal előtte adták ki a munkakönyvemet.

– Nős?

– Legény vagyok. Ez a válogatós ember sorsa.

– Még válogat?

– Amíg élek!

– Főbérlő?

– Az bizony! Házam van Sashalmon és szép gyümölcsfáim.

– Mi a kedvenc szórakozása?

– Mit tippel?

– Futballmeccsre jár.

– Soha.

– Kutyákat idomít.

Mosolyog. Fölemeli a lapátot, forgatja, azután rám néz.

– Színdarabokat írok, húszéves korom óta. Sokat. Most fejeztem be megint egy ötfelvonásost.

– Miről írt?

– Püthagorasz életéről.

– Megmutatná?

Mosolyog, őszinte hangon mondja:

– Kedves uram, kár az időért. Tehetségtelen vagyok.

És széles, tempós, begyakorolt mozgással lapátolni kezd.

 

 

Egeret dugtak egy lány tejesüvegébe. A szőke lány sírógörcsöt kapott, hányt, két órát fektették őt az orvos szobájában.

A tettes önként jelentkezett. A fegyelmi bizottság megvonta két hónapra az ebédpénz-hozzájárulást, és kötelezte, kérjen bocsánatot az idétlen tréfáért.

Műszak után a klubban megkereste a lányt, bocsánatot kért.

A szőke lány azt válaszolta, nem haragszik.

A múlt héten volt az esküvőjük.

Megkeresem a szőke fiatalasszonyt a présműhelyben. Barátságos, udvarias, helyet csinál nekem a gép mellett egy alacsony széken.

Szép asszony, finom kölnit használ. A haját kék kendő takarja. A kendő használata kötelező a gépek között.

– Hány éves? – kérdezem.

– Húsz leszek szeptemberben.

– Hányszor volt szerelmes?

– Kétszer.

– A férje a második?

– Nem. A harmadik.

– Mért őhozzá ment feleségül?

– Mert nem szeret táncolni.

– Ez elég egy élethez?

– Remélem, igen. Én nagyon szeretem őt.

Később a szerszámkiadóba hívják. Elmegy.

Akkor látom, sántít.

 

 

Férje a forgácsolóban dolgozik.

Gyors gépe van, ezerkétszázat forog percenként. Most sugárcsöveket esztergál, folyik a tejkék fúróolaj.

Előbb a külső menetet vágja, úgy halad végig a szérián. Az utolsó darabot leköpi, nevetve mondja:

– Téged kerestelek!

Átállítja a gépét. Köszörüli a késeket, gondosan beméri az anyagot, fújja a finom port a subler szája alól. A tűrés plusz-mínusz két tized, állítja a nóniuszt. Azután indít.

Most már dörzspapírral simít minden darabot. Rángatja a kapcsolót előre-hátra, blokkol, vágja a belső menetet.

Mindkét keze dolgozik, kapkod négyszáznyolcvan percen át.

Ezt rabló munkának nevezik minden üzemben.

Mert van olyan munka is, hogy elszívhat az esztergályos egy cigarettát, míg végigszánkózik a kés az anyagon.

Az ifjú férj nem áll meg, míg beszélgetünk.

– Hány éves? – kérdezem.

– Harminc.

– Mennyi volt a borítékban?

– Kettőezerkettő.

– Hol laknak?

– Anyámnál. Takarít az SZTK-ban.

– Édesapja?

– Zabigyerek vagyok.

– Párttag?

– Nem.

– Vágyai?

– Fürödni szeretnék a tengerben. Már befizettük az IBUSZ-nál, Bulgáriába megyünk.

– Hárman?

– Igen.

– A felesége mennyit keres?

– Ezerkettő-ezerhárom.

– Édesanyja?

– Kilencszázat.

– Bútoruk van?

– Csőbútort vettünk.

– Milyen könyveket olvas?

– Oroszokat. Dosztojevszkij, Csehov, Tolsztoj, Gorkij. Nagyon szeretem Ibsent is. A Nórát, Peer Gyntöt. Gorkijtól láttam az Éjjeli menedékhelyet. Feledhetetlen előadás volt.

– A mai magyar irodalom?

– Tersánszky. A többi fűrészpor.

– Miért dugott egeret a tejesüvegbe?

– Nem olyan nagy ügy.

– Csak mert elég furán kerített asszonyt.

Megállítja a motort, szembefordul velem.

– Látott már igazán boldog embert?

– Keveset.

Elmosolyodik.

– Írja be a noteszába, hogy szilveszterre gyerekem lesz.

A villanyórára néz. Ugrál a hosszú percmutató.

Nem törődik többé velem. Kapkod, spricceli a rezet, szinte remeg keze alatt a gép.

 

 

Monumentális csarnok.

Nem érteni itt a szót, a kiáltást is alig. Lánc csörömpöl, daruk úsznak, lent mázsás ólomszelep sikolt a horizontálesztergán, gyalugépek szánkáznak, orrukon rapidkés bukdácsol, mintha nyelvét öltögetné egy sor egymás mellé ültetett, esetlen medve.

Fölhördül a gyár szirénája. Előbb megcsuklik, mint aki nem egészen biztos a dolgában, azután teli tüdőből fújni kezdi.

Megáll a munka. Furcsa, szinte hihetetlen a nagy csönd.

Műszakváltás. Emberi hang kavarog minden irányból.

A  Mocorgó  című novella irodalmi forgatókönyve

Áttűnés

Áttűnés