Janival kávézunk a Café Flore-ban

„Valóban: hősét ellenséges vagy közömbös világ veszi körül…” – ez te még nem lehetsz, szaki, mert téged egészen másfajta világ vesz körül. A mondat eleje még ősatyádat, Pascalt magyarázza. Elnézésedet kérem, melléfogtam. Ősödet valóban körülvette egy igen ellenséges világ is. Meg egy igen megértő, vele törődő, érte aggódó, könyvét ronggyá olvasó világ is.

Amiről beszélünk, azt Voltaire XIV. Lajos századának nevezte el. A franciák is nagy századaik között tartják számon. Nem lehetett egyértelműen csak ellenséges a maga Pascaljaival.

Rejtély, nem is az első. Mindenesetre, valamelyikünket ellenséges és közömbös külvilág vesz körül.

Most már csakugyan te következel, szakikám.

„…melyben idegenként, vakvéletleneknek kiszolgáltatva bukdácsol…”

Nem, még mindig nem. Ez sem terád, sem Pascalra nem vonatkozik. Itt még mindig valaki másról van szó, csak elmulasztott megneveztetni az illető. Várj türelemmel, meggyőződésem, előbb-utóbb rólad is szó lesz. Csikoríthatod még a fogad.

„…és gyilkossá is véletlenül válik. Az egzisztencializmus és az action gratuite világa ez, mely nagyon is logikusan vallhatja ideológiai ősének Blaise Pascalt, az ellenséges világ elől istenhez menekülő, de igazi megnyugvást ott sem lelő irracionalistát.”

Kérheted a kávéd, megérkeztünk.

Ne káromkodj, ne üss. Mosolyogj. Látod, mosolyogva játszanak velünk, sétáltatnak. Majd csak eljutunk valahová, csoda tájakra, meglátod, a végén hálával adózunk.

Ha nem, hát tévedtem.

Annyi erőnk mindig lesz, időt is kerítünk rá, hogy megkérdezzük, mért néznek minket hülyének. Hogyan alakult ki ez az igen rossz vélemény általában az állampolgárokról. Speciálisan rólunk. Esetleges kivételekről.

Miből lehet arra következtetni, hogy más ember kezébe nem kerül könyv?

Remélem, találok választ ezekre a kérdéseimre.

Az bizonyos, keresni fogom a választ. Mert érdekel.

Most még egy kis mozzanatra fölhívom a figyelmedet. Ha tán nem vetted volna észre, most csak időben utaztunk, hisz itt maradtunk Párizsban, csakhogy a huszadik század elején. Így jutottunk el Sartre-ék egzisztencializmusához.

Mert ha történetesen nem az övékről van szó, akkor más országba is vándorolhatunk.

S ha már itt vagyunk a század elején, megállok egy percre 1907-ben.

Olvasd csak ezt a részletet X. Pius pápa enciklikájából.

„Ha jobban megfigyeljük, azt látjuk, hogy e tévtanok forrása a természettudományok mohó felkarolása napjainkban, aminek folytán megfelelően elhanyagoltattak a komolyabb és mélyebb stúdiumok…

Aki csak a modernizmustól megmételyeztetett, a vezetéstől és a tanítástól föltétlenül eltávolítandó… úgyszintén, aki a történelemben; régészetben és biblia-magyarázatban újításokat keres…

A püspökök kötelessége a modernizmustól megmételyezett iratok olvasását, terjesztését, hirdetését stb. eltiltani.”

Ez az enciklika 1907. szeptember 8-i keltezésű.

A modernisták is azt mondták el, amiért már Jansenékre megharagudtak.

És X. Pius 1907. november 18-án formálisan is kiátkozta a modernistákat.

Mit gondolsz, szaki, ha az olasz kiadás a kezébe kerülne, képes volna a pápa a mottó miatt kiátkozni engem is? Mindegy. De ha már a tanulmány jóvoltából sétálgatunk ide-oda az időben, nem volna jó megnézni a hazai XVII. századi eseményeket?

Valahogy csak eljutott a janzenizmus Rodostóba, ha egyszer az biztos, hogy ott volt.

Szakikám, megtanultad az évszámokat?

Megtanulta. Sorolja is.

Bethlen szabadságharca a Nikolsburgi békéig, 1622-ig.

A Linzi béke biztosította a jobbágyoknak is a vallásszabadságot, s biztosította a magyar alkotmányt 1645-ben.

1648. Vége a harmincéves háborúnak, itt a Vesztfáliai béke.

1670. Kivégzik Wesselényit, Nádasdyt, Zrínyi Pétert, Frangepán Ferencet Bécsújhelyen. S elhatározás születik Bécsben: „…ki kell irtani a még udvarivá nem lett főúri világot, valamint a protestánsokat és a magyarokat általában.”

Így zajlik az élet a Szatmári békéig, 1711-ig. Itt befejeződtek Rákóczi szabadságharcai. Jött Rodostó.

És ebben az időben, a XVIII. század elején majdnem teljesen megszűnt a magyar irodalom.

Talán van valami összefüggése ennek a Kollonich által 1699-ben behozott cenzúrával, amikor is Kollonich egy jezsuitát nevezett ki cenzornak. A rendeletek a továbbiakban ennek értelmében születtek.

S az irodalom is ennek értelmében halódott.

Hát ez a Hábetler Janira és Pascalra nem tudom, hogyan, de a tanulmány szerint egyformán ellenséges világ sok tekintetben valóban nem volt túl barátságos.

De hogy ez a szegény józsefvárosi vasesztergályos, ez a Nagyfuvaros utcai Jani fiú hogy kerül ide? Nyilván úgy, hogy cipelem magammal.

És most itt áll mellettem, s mindkettejükre vonatkozik valami módon az irracionalizmus is. Bocsánatot kérek, de ez olyan furcsa nekem. Volna egy áthidaló javaslatom, de természetesen csak Pascalra vonatkozik.

Ha már úgy alakult, hogy van irracionális szám, s esetenként igen jól lehet használni, mint például a π-t, akkor ne haragudjunk túlságosan egy irracionális matematikusra sem.

Hátha őt is lehet használni a maga helyén.

Egyébként sem vagyok meggyőződve arról, hogy ami irracionális, az szükségképpen antiracionális is.

Mintha már olvastam volna olyasmit, hogy a legnagyszerűbb emberek sem mindig tudták átlépni koruk határait. S e prózai, de nehezen áthidalható akadály figyelembevétele miatt született az a javaslat, hogy ha megítélni kívánunk valakit vagy valamit, reálisabb, ha a maga korának lehetőségeihez mérve ítéljük meg. Nagy fantáziával ugyan, de elképzelhető, hogy egy adott korban attól lesz rossz kedvű valaki, mert megoldandónak tartott problémái jó részét képtelen megoldani – olyan prózai ok miatt, hogy hiányzik még az eredményhez mindaz, amit mások majd csak a következő századokban fognak megtalálni.

Mindegy, hová mászkálunk, mindig, minden helyről úgy tűnik, összefüggő világban élünk.

Ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudom megtalálni azt a nézőpontot, ahonnan egymástól, a valóságtól és az adott kortól függetlenül volnék képes látni és ítélni.

Hisz ez a Pascal, ez is nemcsak Rodostóban volt jelen, úgy tűnik, most is itt kóvályog valahol. Másként hogyan találnának vele rokonítási alapot az egzisztencialisták, s hogyan lehetnék egzisztencialista én is, pusztán az ő révén?

Meg szegény hősöm, a Nagyfuvaros utcai vasesztergályos.

Aki mindenben ártatlan. S most egyre sürget, oszlassa már föl a jezsuita rendet XIV. Kelemen, tekintettel arra, hogy ennél az intézkedésnél ő volt a pápa, 1773-ban. S igyuk meg a kávénkat a Café Flore-ban.

Kérdésemre, miért oly türelmetlen, bevallotta, oka van rá. Úgy véli, itt az alkalom. Azt reméli e kávéivástól, végre valahára megtudja, mi az az egzisztencializmus. És akár jó az, akár rossz, ő milyen alapon tartozik az egzisztencialisták közé.

Ha most azt mondom hősömnek, hogy véletlenül, mert épp Pascal-mottót tettem a története elé, akkor, ahogy én őt ismerem, a szemembe nevet.

És amilyen megátalkodott, elmegy egy könyvtárba, ahol rá is milliónyi könyv bámul, leemel néhányat, és rövid vizsgálódás után fölsorolja, sőt, fölmondja, hogy változatlan története hogyan járhatta volna meg az izmusok tengerét más és más mottó fölhasználásával.

Hisz ő is járt iskolába, ő is tud olvasni, írni, számolni is, mert a vasesztergályosok ahhoz is értenek.

Tessék még egy rokonítási lehetőség ősatyjával.

Képes addig böngészni, lapozgatni, cédulákra jegyezgetni, míg a szemembe mondhatja: ha Pázmány-mottót teszek oda, akkor jezsuita vagyok, ha Deákot, akkor kiegyezéspárti, ha Kossuthot, Széchenyit, Görgeyt, Petőfit, akkor kézenfekvő a kérdés, mind megváltoztatja kapcsolatomat a szabadságharccal? Ha egy könyv sorsa attól függ, milyen mottót választ az írója, függetlenül a könyvtől, akkor miért nem élek evvel az igazán előzékeny segítséggel? Mi az ördögnek raktam az új könyvem elé Homérosz-idézetet? Természetes, hogy akkor avval a könyvvel is csak a baj van. De tovább is mehet, magyarázza. Föltételezve, de meg nem engedve, sőt, föltételezve, de lehetetlennek tartva, ha könyvet írnék mondjuk Rommel dicsőséges afrikai hadjáratáról, és lelkes hangú könyvem elé Lenin-idézetet biggyesztenék, vajon mit tenne a tanulmány írója?

Hősöm a Nagyfuvaros utcából elneveti magát. Most már választ kér arra is, hogyan lettünk egzisztencialisták.

Erre legalább könnyű válaszolnom.

„A második értelmezés szerint – mondom, mert abban az értelmezésben – nem a hódító, győztes gondolkodás dicsőítését látja (én, a szegény íródeák) a tételben, hanem a lét ellenséges közegében pusztulásra ítélt ember menedékének és vigasztalásának keresését.

Úgy hisszük, hogy az emberi elesettségnek ez az atmoszférája az, ami miatt Fejes Endre Pascalnak e tételét regénye mottójául választotta.

…firtatnunk kell a kérdést, mert éppen nem véletlenről van szó, ha egy jó író súlyos gondolati, világnézeti tartalmat hordozó olyan filozófiai tézist tűz művének homlokzatára, amely nem kisebb kérdésben foglal állást, mint a lét és tudat viszonya.”

Érted, ugye?

Azt feleli, teljesen világos. Lehetséges ugyan ezt a szöveget másképp is értelmezni, de azért kell ehhez ragaszkodni, mert csak ez vezet bennünket ebbe a hangulatos kávéházba.

Így van, mondom, ilyen egyszerű. És megkérdezem őt, ugyan mit gondol, hányféle értelmezése lehet valaminek?

Annyi bizonyára, válaszolja, mint a Lajosok. Legfeljebb egyik-másik értelmezést is utolérheti a királyok sorsa, és lefejezik. Abban a ritka esetben, amikor az előfeltételek nem hiányoznak.

Hangosan fölnevet. Majd megmagyarázza szavait. Azt mondja, arra gondolt, amikor az értelmezésnek nemcsak célja van, de feje is.

Megkérem, hagyja abba. Akár egy platformra kerültünk, akár nem, a komolytalankodást ezen a fokon nem engedhetem meg még neki sem.

Oka sincs rá. Figyeljen, vegye már észre, hogy azért itt minket is komolyan vesznek. Legfeljebb nem olyan nagyon.

Még hangosabban nevet. Azt kérdi, tulajdonképpen az a baj velünk, hogy állást foglaltunk a lét és tudat viszonyában?

Mondom, ne tréfáljon velem. Itt olvashatja. Különben is az állásfoglalásom eredetét kutatni indultunk útnak.

Az a baj – ismétli makacsul –, hogy hiába nem veszi tudomásul a körülötte élő, alakuló világot, az attól függetlenül van, változik, ha nem méltóztatik tudomást venni róla. És hogy ha nem él a lehetőségeivel, az az ő baja, és úgy kell akkor neki.

És megint hangosan nevet.

Azt kérdezi, minek írok ilyeneket, ha nyaktiló alá akarnak cipelni miatta?

Kénytelen vagyok kiigazítani.

Igaz is. Mért vinnének nyaktiló alá, nem vagyok én király. Írni meg azért írtam, hogy segítsek. Mondtam már, a nyolcadik kerület nevelt engem is. Őt is. Ő is az ezerszer áldott nyolcadik kerületben cseperedett emberré. És részben Pascalért írtam, részben azért, amiért ilyen kellemetlen, verekedős a természete.

Ne marháskodjam, válaszolja, ki hiszi ezt el? Most állapodtunk meg abban, hogy tökmindegy, mit csinál. Verekszik vagy tanul, vagy dolgozik, vagy utoléri a korát – csinálhat ő, amit akar, ha én egzisztencialista lettem a mottó miatt, azon ő mit tud változtatni? Lássam be, nevetséges.

Belátom.

Ő is egzisztencialista, magyarázom azután, nemcsak én. Őt veszi körül egy ellenséges vagy közömbös világ, melyben idegenként, vakvéletleneknek kiszolgáltatva bukdácsol, és gyilkossá is csak véletlenül válik.

Azt feleli, sehogy se válik gyilkossá, tudhatnám jól. Ha nem tudom, olvassam el a könyvet. Csak megölt egy embert. Kitűnő a humora, mondom, ha föltételezi, hogy jogi értelmezésekbe is belemászom. A könyvet meg nem olvasom el, elég volt, hogy megírtam.

Rám néz.

Komolyan kérdezi, hogy melyik az a filozófia, amelyik ellenségesnek és közömbösnek hajlandó tekinteni az őt körülvevő világot csupán azért, mert ő igen keveset törődik vele?

Nem tudom.

Várjunk csak, várjunk, mondja. Nem érti, mi az egzisztencializmus. Konokul keresi a magyarázatot.

Attól tartok, megtalálta. Már mondja is.

Lehetséges, töpreng, az egzisztencializmus abból áll, hogy amit ő rosszul csinál, esetleg, azt a világ közömbössége, ellenségessége nyakába varrjuk egy ügyes gesztussal?

Nem tudom megbékíteni.

Tiltakozik. Nevetségesnek tartja, hogy a létét is kétségbe vonják. Addig nyakatekernek, amíg nyúlként elő lehet varázsolni a cilinderből a nemgondolkodást. Végül is nyulat akkor lehet előhúzni a cilinderből, ha megelőzően elhelyezték benne. Elhelyezni annak célszerű, aki majdan elő akarja húzni.

Szünet nélkül háborog.

Kérdem, mi baja. Hiszen látom, tetszik a csavargás korok és országok között. Való igaz, efféle kaland nem mindegyik Nagyfuvaros utcai vasesztergályosnak adatik meg.

Elismeri. Csak nem akarja elfogadni, hogy ő nincs.

Magyarázza, megérthetném végre, azért kellett a mottóról vitázni, mert a mottó van. A könyv, hiába tartja a kezében, az nincs. Optikai s más érzékcsalódások vetítik elénk. Jó játszótársak vagyunk, ha mindenfélét szeretnek játszani velünk. Nosza. Őt megsemmisíti a ráhúzott gondolkodásnélküliség, így ő nincs. Aki nincs, annak nem lehet története. Tehát róla szóló könyv sincs.

Már csak vállat vonok.

Folytatja.

Akkor egzisztencialista sem lehet. Aki nincs, annak tulajdonságai sincsenek. Nyugodjak bele, ketten maradunk egzisztencialisták, Pascal meg én.

Meg Camus – mondom. – Akinek volt annyi esze, hogy nem tett olyan mottót a Pestis elé, amely megsemmisítené a könyvét. Így kerülhettem abba a kellemes helyzetbe, hogy noha sem Pascal, sem senki más kapcsán nem vállalom az igen sok irányú és irányzatú egzisztencialista filozófiát – a Pestis Rieux doktorát ismerhetem és vállalhatom. Minden cselekedetével.

Tudom, igaza van.

Kérdi, miben van igaza?

Nincsenek túl nagy elérhető célok egyetlen ember előtt. Pestisjárványt egy ember nem képes megállítani. Kevés, nagyon kevés, amit egyetlen ember tehet. Annyi lehetősége van csupán, hogy azt a keveset, azt megtegye.

Minden körülmények között.

Ha történetesen orvos, mint Rieux, akkor járnia kell egyik betegtől a másikhoz. Vállalni veszélyt, patkányharapást, népszerűtlen intézkedéseket. Minden indulattal szemben meg kell kísérelni megakadályozni a fertőzés terjesztését. A betegeket el kell különíteni, a szérumot be kell adni. Végezni kell a dolgát, ha azt akarja, az életének értelme legyen.

Kérdi, mindezt úgy értse, szerintem nem elég, ha jajgat az ember, nyöszörög, mily súlyosak törékeny vállára nehezedő terhei?

Megnyugtatom, valóban úgy gondolom.

Tűnődik.

A maga orvosa járkál, fertőző betegek között. Tudnia kell, veszélyben van. Azt is tudnia kell, látja nap nap után, eredménytelen a munkája. A betegek meghalnak, a járvány terjed.

Nem eredménytelen. Nem azt mondtam, csodát tesz. Azt mondtam, végzi a dolgát. Nem ugyanaz. Nem számíthat látványos, azonnali eredményre. Nem arról beszélek, hogy Kelj föl és járj – és föltámad a halott. Könyörtelen, szívós munka visz odáig, amíg kevesebb lesz a halott, szűnik, elmúlik a járvány.

Türelmemet kéri, ne szóljak közbe. Hagyjam, hadd mondja el, amit gondol. Sok meglepetés érte a Nagyfuvaros utcától Port Royalig.

Ígérem, hallgatom.

Nézi, vizsgálja kérges tenyerét.

Készséggel tudomásul veszi tizenhetedik századi eredetét.

Készséggel tudomásul veszi fő jellemzőjét, a nemgondolkodást.

Készséggel tudomásul veszi, hogy nemgondolkodása megsemmisíti létét.

Készséggel tudomásul veszi kivételes helyzetét. Gondoljam meg, Jansen a Szentírást, Szent Ágoston könyvét olvasta, vitatta ezek alapján kora hittételeit. Ehhez szükséges volt, hogy ismerje, amit vitatott. Arnauld, Pascal is sok munka árán jutott oda, hogy eretnek lehessen. Az ő kivételével mindenki legalább gondolkodik, mielőtt elmarasztalják valamely filozófia követőjeként. Ő meg ingyen kapja az elmarasztalást. Végtelenül kényelmes nemgondolkodása teszi általa ismeretlen filozófiai irányzat képviselőjévé. Ilyen olcsón ember még nem jutott közel a kiátkozáshoz.

Higgyem el, készséggel tudomásul vesz bármit, amivel szívességet tehet valakinek.

Azt is szívesen elfogadja, rongyos háromszáz év nem lényeges idő egy ember életében. Halálában már talán fontos a töredéke is.

Arra gondol, magyarázza, Pascal részben gyomorfekélybe halt bele. Részben rákba. A háromszáz évnyi, valóban nem számottevő különbség arra elég volt, hogy megoldják a gyomorfekélyt. Abba ma már nem halna bele.

Való igaz.

Folytatja.

Háromszáz éve nem ismerték sem a betegséget, sem a gyógymódját. A kissé elkésett diagnózist ma állapították meg a boncolás fennmaradt adataiból. Így állapították meg a rákot is. Itt a bizonyság, milyen kis idő ez a háromszáz év. Arra elég volt, hogy fölismerjék a rákot, arra még nem, hogy gyógyítsák. De ez a megállapítás is csak az ezerkilencszázhetvenes évekre vonatkozóan igaz. Sőt, talán már a hetvenes évek végére sem lesz igaz. Ki tudja. Ha ezerkilencszáznyolcvan táján valami szerencsétlen alak megint belebotlik Pascalba, ő valószínűleg azt is elmondhatja majd, hogy a rák is gyógyítható.

Annyit kell csak tudomásul venni, egy ember életében nem nagy idő három évszázad. Elenyésző semmiség. De a halálát elodázhatja, akinél a betegség jelentkezése, fölismerése és a gyógymód megtalálása, alkalmazása között nem telik el túl sok idő.

Kavargatja kávéját a Café Flore teraszán.

Megkérdem, honnan tudja mindezt?

Nemcsak könyvtárosok olvashatnak, válaszolja. Ha kedvük szottyan, olvashatnak esztergályosok is.

Hangosan fölnevet. Kérdem, miért?

Nem örülök a válaszának.

Nevetve magyarázza, a jövőben jobban teszem, ha óvatosabban bánok a szavakkal. Nevetségessé válok, figyeljem csak meg. Bizonygatom ország-világ előtt, változtathat az életén. Olvashat, tanulhat, színházba járhat, egyszóval élhet kora lehetőségeivel, és az segít. És mi történik? Pillanatok múlva pattog az ostor, nyakamon a cáfolat. Alig győzöm kapkodni a fejemet.

Nem hagyja abba a nevetést.

Vegyem már észre, kér, van, amikor a leírt szó értelme csak annyi, kíméletesen közölje az olvasóval, hogy a béka feneke alatt helyezkedik el. Sok szép szó ezt jelenti. Természetesen nem közlés formájában történik az efféle furcsaság. Nem mondják szemébe az olvasónak, hogy hülyének nézik. Csak úgy bánnak velük, ébredjenek rá, eleve elrendeltetett, változhatatlan, bérelt helyük van az említett helyen, a béka feneke alatt.

Fáradt vagyok. Ingerült. Kérdezem, iszik-e még egy kávét.

Fejével int, nem iszik.

Inkább folytatná – mondja.

Annak örül, hogy elfogadtuk, az idő jelentéktelen, elhanyagolható tényező. Nem érdemes figyelni rá. Ezen az alapon minden, ami velünk történik, érthető és természetes.

Töprengek, mit kérjek neki a csinos párizsi pincérlánytól, ami megnyugtatja.

Pernod-t kérek.

Nem érdekli a pernod, a párizsi pincérlány mosolya. Tovább bajlódik a kizökkent idővel.

Elegem van az egészből – mondom. – A dán királyfi, Hamlet dolga a kizökkent idő. Bajlódjék ő. Mi fizessünk, menjünk haza a Nagyfuvaros utcába.

Elég a csavargásból, dolgozni kell.

Elismeri, igazam van.

Majd rövid tűnődés után csöndesen kér, ha már nekiláttunk e kalandos útnak, menjünk vissza az időben egy keveset. Akkor megoldódna mindaz, ami így kérdéses maradt.

Fáradt vagyok – ordítom –, nem mászkálunk tovább.

Szótlanul megissza a pernod-t.

Amikor üres poharát az asztalra teszi, csöndesen vigasztal, megnyugtatni igyekszik.

Csak valahová a könyvnyomtatás előtti időbe kell visszamennünk, magyarázza. Higgyem el, ott igazolható a tanulmány, amely rólunk szól. Ott indokolt, magától értetődő lesz a szemlélet, amelyet sugároz, meglátom.

Ámulok. Mi dolga lehet a könyvnyomtatással.

Ő mosolyog.

Induljunk már – sürget. – Ott helyrezökken minden. Ott nem lehet másképp. Amíg kézzel írták a könyveket, addig vagyonokba kerültek. Akkoriban meglehetősen keveseknek adatott meg a nagy könyvtár kiváltsága. S azok a kevesek bizonyára maguk válogatták meg a néhány embert, gondolom, többnyire családtagot, aki kézbe vehette a féltett kincseket.

Mosolyog rendületlenül, jókedvűen.

Ha igaz mindaz, amit régi korokról regélnek, már akkoriban is véges volt egy ember élete. Idő és tér korlátozta a megismerést. Akkor sem élt át senki személyesen olyat, ami születése előtt történt. Sőt, még azt is valószínűleg csak mások tudósításából ismerhette meg, ami tőle távol történt. Ki tudja, talán a rengeteg háború is azért volt, hogy kíváncsi emberek megnézhessék, mi történik szomszédaiknál. De hát mindenkivel nem lehet háborúzni. Így aztán, így képzelem, aki nem volt milliomos, az szájhagyományból szerezte ismereteit. Talán még akik megengedhették maguknak a könyvek szerzését, azok is korlátozott számban jutottak hozzá.

Most ő kér pernod-t.

Kérdi, értem-e, amit beszél. Ha kívánom, elmondja másként.

Értem – nyugtatom meg, bár már nem izgatott, már csak mosolyog.

Kérdi, mi a csodáért kell mérgelődni egy ilyen tanulmány miatt? Másodpercnyi idegességet sem érdemel. A tanulmány Pascalja, gondolatai, kora és minden, ami kapcsolatos vele, ma sem személyes tapasztalata senkinek sem. Bármily öreg lehet valaki, ha nem töltötte be legalább háromszáznyolcvanadik életévét, már személyes tapasztalataival nem dicsekedhet. Amit tud, azt könyvekből tudhatja, mint maga vagy én. S pusztán azért elégítheti ki kíváncsiságát, mert a könyvnyomtatás föltalálása után már nem a vagyon szabta meg, ki olvashat, ki nem. Pusztán az érdeklődés.

Nevet. Hangosan, jókedvűen. Kérdi, kívánok-e vitázni ezen?

Megnyugtatom, eszem ágában sincs. Kár volna.

Akkor helyben vagyunk – mondja. – Vissza kell menni a kézzel írott könyvek korába. Meglátom, milyen természetes ott egy ilyen tanulmány. Ott igaz, bármit lehet mondani bármiről, az elérhetetlen könyvek világában kénytelen elhinni, aki hallja. A néhány kiválasztott, aki könyvhöz juthat, azt mond, amit kedve, pillanatnyi érdeke vagy hangulata diktál. Akit becsapni óhajtanak – tehetik nyugodtan –, becsapják. A néhány kiválasztotton kívül senki nem vehet elő cáfolatot, bizonyítékot. Nem könyvespolc van, csak kincseskamra. Szerencsétlenségükre jött a könyvnyomtatás, változott a helyzet. Aki akarja, tudomásul veszi, aki nem akarja, az nem.

Most én nevetek. Rám szól.

Hiába nevet – mondja. – Sok mindennel van így.

Folyóiratot tart szemem elé, mutatja, hol olvassam.

„Anglia mint gyarmattartó politikai és gazdasági nagyhatalom, megszűnt létezni. De nem szűnt meg az angol ember fejében, úgy, hogy az angolok javarésze még ma is úgy gondolkozik, mintha egy gyarmatbirodalom állna mögötte. Ez azt jelenti, hogy a valóságot elvesztették szemük elől.” (Kardos István tv-interjúja: Beszélgetés Mátrai László akadémikussal. Világosság, 1975. 12. szám.)

Egyszerű, nem? – kérdi. – Az ember elveszítheti a valóságot szeme elől, s úgy viselkedhet, mint a kézzel írott könyvek korában.

Kávét kér a párizsi pincérlánytól.

Azt mondja, Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig vezető utunk érvei és bizonyítékai mind arra az apró tévedésre épülnek, hogy könyv nincs, csak néhány kézzel írott csoda.

Kis szünet után hozzáteszi:

A jobbik esetben.

Van rosszabb eset is? – érdeklődöm.

Most kemény a hangja.

Van – mondja –, hogyne volna. Kinevezik ősömül Pascalt, az egzisztencialistákat. S hogy zökkenőmentesen szaporítsák őseimet, eleve elrendeltnek, változhatatlannak tekintik képességeimet, tudatlanságomat. A megismerés minimális lehetőségét is elképzelhetetlennek tartják nemcsak az én számomra, de tulajdonképpen néhány kiválasztott kivételével mindannyiunk számára.

A pincérlány szorgalmasan, mosolyogva cseréli asztalunkon a pernod-t s a kávét.

Ifjabb Hábetler János kezébe veszi poharát. Pillanatig nézi.

Mást nem tudok, ami lerövidíthetné a távolságot Port Royal és a Nagyfuvaros utca között. Megdönthetetlen bizonyossággal kell hinni abban, hogy az olvasó még a magyar szöveget is csak fölületesen olvassa és kevéssé érti. A néhány francia mondat legfeljebb a tanulmány írójának tekintélyét növeli, arra, hogy elolvassuk, arra nem kerülhet sor. Másként, e nélkül az erős hit nélkül nem merné senki az eredeti szöveget a félremagyarázáshoz kapcsolni. Kitenni magát a kézenfekvő szövegösszehasonlításnak olyan szinten, amelyre az első francia szavait tanuló kisgyerek is rácsodálkozik.

Kérdem, mire gondol?

Emlékeztet, amikor első francia válaszait nem véti el az ember, akkor az, aki tanítja, mindig azt mondja: très bien. S ahogy sokasodnak a helyes válaszok, e két szó úgy válik egyre monotonabb zenévé.

Ránézek. Már nevet.

Így kezdődik az ismerkedés a francia nyelvvel. Meggyőződésem, bonyolult, ritka szót nyugodtabban ki lehet hagyni a magyarázatból. De a bient? Van fogalma arról, milyen biztonsággal kell hülyének nézni mindenkit, változtathatatlanul hülyének, ha ilyen fajsúlyú tréfát mernek űzni velünk?

Mi kettőnkkel? – kérdem.

Ugyan – válaszolja. – Akkor nem érné meg a szót. Én nem gondolkodom, a létem emiatt igen bizonytalan. Maga meg védje meg magát.

Meg Pascalt, nem?

Hallgat egy percig.

Nem szorul senki védelmére – mondja csöndesen. – Él ma, s a jövőben is életben tartja mindaz, amit tett, amit alkotott. De furcsa. Parányi seb a gyomrában és néhány ráksejt végzett vele. Tizennyolc éves kora óta nem volt egyetlen fájdalommentes napja sem. Magán tapasztalta láthatatlan parányok végzetes hatalmát. A védekezés lehetősége nélkül pusztította el a mindenség kisebb része annál is, amit a mottó emleget: „egy csepp víz, egy kis gőz meg tudja ölni.” Emlékszik, mit mondott? „Az ember különb annál, ami eltiporja, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a természet semmit sem tud arról, amivel az ember fölött áll.”

Még mindig nevet.

Látja, milyen igaza volt? Tudta, hamar meghal, sietnie kell. Annyit dolgozott, amennyi hosszú-hosszú élet alatt is csak keveseknek sikerül. És mit ért vele? Annyit csupán, hogy az őt elpusztító sejteket ma néven nevezik, s a földön mindenütt küzdenek ellene. Pontosabban, keresik a lehetőséget, hogy megtörjék hatalmát. S közben a ráksejtek győznek minduntalan, pusztítják áldozataikat ma is, amikor már mióta tart az elszánt küzdelem ellenük. S akkor születik egy tanulmány, édes biztonsággal változtat természetet, mindenséget ellenséges társadalommá. S teheti annál bátrabban, mert hisz mindannyiunk ostobaságában. Abban, hogy Pascal élete, munkái nem jutnak el az olvasókhoz. Csak a félremagyarázásuk. S ez a torzítás ítélet lesz fölöttünk.

Látszat – mondom. – Látszat, hogy mindnyájunk fölött ítélet.

Nézzük egymást.

Ismeri a tanulmány íróját?

Nem – mondom. – Nem ismerem.

Megkeressük?

Öreg vagyok. Nincs már kedvem, erőm.

Mihez?

Ködszurkáláshoz.

Menjünk vissza a nyolcadik kerületbe – mondja csöndesen.

Megvédi magát. Mi dolga vesződni királlyal, jezsuitákkal.

Kifizeti a kávét, pernod-t a párizsi pincérlánynak.

Hazamegyünk – mondja. – Maga nem változik. Fog még vitázni, öklöt rázni. Még a koporsójából is kiordít majd. De én halkan üzennék valamit. Átadja?

Nem gorombáskodom.

Dehogynem. Miattam nem lesz szüksége rá. Most nem. Ibsen egyetlen mondatát üzenném.

Hallgatom.

Annyit csak, e gyorsan tűnő életben, tengersok könyv között nem kár elfeledkezni arról, hogy: Írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött?