A józsefvárosi eretnek

Eretneknek lenni nem jó dolog.

Az álmoskönyvben is megtalálható, még ha csak álmában eretnek is valaki, az is igen kedvezőtlen következményekhez vezethet ébredés után.

Nem először mondom Voltaire után, hogy a világról tudni kell az alapigazságot: Ez a legjobb világ minden világok között.

S az „ez” szócska a mindenkori állapotokat jelenti. Miután úgy vélem, mindig a mindenre rábólintás, a mindennek és minden ellenkezőjének és a kettő közötti összes állomásnak a helyeslése a legkényelmesebb álláspont, mert nemcsak hogy nem csábít a gondolkodás fáradalmait viselni, de egyenesen eltilt tőle – azt javaslom, talán fogadjuk el. Már csak a mindennél előbbre való kockázatmentes kényelemszeretetünkért is.

Miért kéne okvetetlenkedni? Miért? Kiért? Nem jobb fürödni a fényben? Nevetni? Táncolni? Szép lány kezét nézni? Hancúrozni?

Bizony jobb, mondhatnám. De mégse mondom.

Baj van. Itt van ez a vasesztergályos. Izgága, kellemetlen, veszedelmesen kellemetlen alak.

A nyolcadik kerületből jött velem Port Royalig. Itt mind a ketten idegenek vagyunk. De otthon…

Engem a Józsefvárosban ismernek, szeretnek. Szegény emberek voltak a szüleim, én is tizennégy éves korom óta dolgozom, ha nem is egy munkahelyen. Rég összejött a harminc év munka, régóta dolgozom, mint a barom. A tanulmány írójának milliónyi könyve között tudnia kell, mi az affinitás. Hogy mit jelent. Többek között azt is jelenti, hősöm a nyolcadik kerületből öklét rázza, itt üvölti a fülembe, ne hagyjam átverni magam. Figyeljek már oda egy kicsit. Ne evvel az esetleges, mesebeli, hol volt, hol nem volt relativitással foglalkozzam. Vigyázzak. Mert aki azt akarja velem elhitetni, hogy Pascal gyűlölte Descartes-ot, az könnyen lehet, hogy becsap másban is.

Csillapítom őt. Elmagyarázom neki mindazt, amit tudok, s amit neki is tudnia kell. Vélemények és pofonok különbözők. Nem akar engem senki becsapni. Miért is tenné? Mi hasznára válna?

Csillapítom, csillapítom. Közben tudom, hogy valami igaza mégiscsak van ennek az izgága melósnak. Bocsánatért esedezem, de én nem Pascalt és a janzenizmust fogadtam el, amikor a mottót a nyavalyás regény elé biggyesztettem. De még ha elfogadnám, akkor is zavarba jönnék.

Melyik Pascalt fogadom el?

„Ha valaki oly könyvet akarna olvasni, melyben a modern szellem kétségbeesett vívódásait az igazságért legmegrázóbban találja kifejezve, Pascal Gondolatait ajánlanám… Pascal drámájának is megvan a fejlődése – a hübrisz, a peripetia, a katharzisz –: hogyan lett a rajongó, bizakodott racionalistából kétségbeesett szkeptikus, s hogy nyugodtak meg a rettenetes kételyek a vallási miszticizmusban: ez egy szabályszerű tragédia, mely a gondolatokból jól kiolvasható… Pascal, bár túlment régi eszményein, sohasem helyezkedett ellentétbe velük.” (Babits Mihály: Tanulmányok Pascalról, Nyugat, III. évfolyam, 12. szám, 1910. június 16.)

Hogyan gyűlölhette volna azt, amin túlment, ha még ellentétbe sem helyezkedett vele?

Valahányszor eszembe jut ez a gyűlölet, mindig úgy tűnik, igen mérsékelten megalapozott kijelentés. És a mottóhoz nincs túl sok köze.

Vagy mégis volna?

Kétértelműség – mondja hősöm.

Keze ökölbe szorul. Szeme izzik. Ilyenkor félni lehet tőle. Kis szünet után így folytatja:

A kétértelműség vádját szegezni szembe egy gondolattal, azon az alapon, hogy az, aki gondolta, nihilista volt, miközben vallási meggyőződéséért üldözték Port Royal lakóival együtt. Hát én csináltam már egyet-mást életemben, a sógoromat is pofán csaptam, de ez nekem is sok.

Franciául kiabál velem. Meglepődöm.

Ő csodálkozik meglepődésemen.

Megtanultam, mint más. Vagy a Józsefvárosban tilos nyelvet tanulni? Egyébként sem nagy ügy, nem kell büszkének lenni rá. Elhatározás kérdése.

S tovább kiabál a nihilista vallásosságról.

Udvarias hangon, most már én is francia nyelven kérem őt, ne ordítson, mert én is begorombulok. S az nem jó, mert franciául nem tudok úgy istenigazából káromkodni. Megkérdem, szép nyugodtan mondja meg, melyik nihilizmusértelem ellen tiltakozik újdonsült szellemi atyja nevében. Mire gondolt?

Fogát csikorítva válaszol, mert káromkodni istenigazából ő is csak magyarul tud. És így válaszol:

Vagy arra a nihilizmusra, amely haladásellenes világnézet, vagy arra, amely Oroszországban a XIX. század hatvanas éveiben a haladó értelmiség körében elterjedt politikai és társadalmi irányzat volt.

Megnyugtatom, nincs oka aggodalomra. Pascalt akkor is üldözték volna, ha nem száll be a vallási vitákba, és megmarad a matematika, fizika mellett. Descartes-ékat is üldözték. Azért, mert a karteziánusokat kevésbé látványosan üldözték, attól az üldözés még üldözés maradt.

Nézem nyugtalan hősömet, természetesen Pascal platformjáról, ami egyben, az idézett tanulmány szerint, azt is jelenti: „hogy nem is olyan éles az a határvonal, mely az író és a hőse világnézete között fut. Annyira nem éles, hogy talán nincs is.”

Íme, itt állunk Pascal platformján, XIV. Lajos udvarában, mind a ketten. Én, a főbűnös, aki erről a platformról nézem rokonszenvvel nyilvánvalóan pascali eredeztetésű hősömet. Akiről még valami érdekeset is meg lehet tudni. Valami újat.

Azt hiszem, erre mondják, szerencsémnek se vége, se hossza.

Így szól a cikk:

„Lehet, hogy alap- és középfokú szemináriumokon a sok lelketlen ismétlés elkoptatta, frázissá szürkítette a tézist, hogy a lét-tudat probléma minden filozófiának elhatározó alapkérdése. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez valóban alapkérdés és valóban ideológiai, világnézeti vízválasztó. Pascal tételének két értelmezése közül csak az egyik lehet helyes: az, amit nem csupán a szószerűség immanens logikája támogat, de annak a történeti és emberi szituációnak a logikája is, melyben a »Gondolatok« II. fejezetének e 4. pontja megszületett. Ez a filozófiatörténeti szituáció pedig nem más (és ez Pascal életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül), mint a Descartes-nál még győzelemre induló optimista, racionalista francia polgárság veresége a Fronde összeomlásakor (1654); a külső, politikai harc vereséggel végződött, s aki győzni nem tud, de teljesen behódolni nem akar, annak számára csak egy harmadik út nyílik: befelé, a lélek mélységei felé, hiszen úgyis ez, a gondolkodás az ember igazi méltósága…”

A betyárját!

Most jön csak jól, hogy franciául beszélgetek hősömmel. Mennyivel szalonképesebb, mennyi mindentől megóvja a társalgót.

Beszéljünk nyugodtan. Elismétlem, figyelmet kérek.

Nem olyan bonyolult, szakikám, nem kell megijedni.

Mindössze arról van szó, csak az lehet helyes – a természetesen önkényesen kiválasztott két lehetőség közül –, amit nem csupán a szószerűség immanens logikája támogat, de „annak a történeti és emberi szituációnak a logikája is, melyben a »Gondolatok« II. fejezetének e 4. pontja megszületett”.

Hadd emlékeztessek újra, a könnyebb érthetőség kedvéért csupán, A szent család II. fejezetére. Lám, még a két fejezetszám is egyezik.

„Az önmagával beérő, a magában kiteljesedett és lezárt kritika természetesen nem ismerheti el a történelmet úgy, ahogy az valóban megtörtént.”

Ennek a jelenségnek tanúi vagyunk, ennyi az egész.

„…a kritika, amely szabadon viselkedik tárgyával szemben, odakiált a történelemnek: így és így kellett történned! A kritika törvényei mind visszaható erejűek; dekrétumai előtt a történelem egészen másképp történt, mint e dekrétumok után és szerint. Ezért aztán a tömegszerű, úgynevezett valóságos történelem is jelentékenyen eltér a kritikaitól…” (Marx.)

No, szakikám, ilyen egyszerű. Nemcsak Pascal platformján állunk, hanem szerencsétlenségünkre a valóságos történelemén is, s ez sok esetben, amint látható, eltér, mégpedig jelentékenyen eltér a kritikai történelemtől.

Most már útmutatónk is van. Miképpen a hol volt, hol nem volt relativitásnál, most is meseszerű történelemmel foglalkozunk, mely hol úgy volt, hol nem úgy volt, vagyis hol valóságos, hol kritikai.

Itt most egy olyan történeti és emberi szituációjáról van szó, érted, ugye, Pascal életének, mert róla is szó van, nemcsak mi kettőnkről, tehát Pascal életének egy olyan történeti és emberi szituációját kell megértened, amely Pascal életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül. Mert ha a történeti és emberi szituáció nem támogatja, akkor nem helyes, meginog a magyarázat. Márpedig a magyarázatnak nem dolga a megingás. Ezért kell hogy visszaható érvényű legyen. Mert csak így tud a történelem alkalmazkodni a magyarázathoz. Világos, szakikám? Mehetek tovább?

Viszont, ha a magyarázat az egyéni esetlegességeken keresztül is érvényesül, akkor a vizsgálódás kezdete előtt is tudni lehetett, hogy a szituáció, mivel esetleges, nem befolyásolja a majdani magyarázatot. Így eljutunk fő tételünkhöz: amennyiben a magyarázat támogatja a magyarázatot, a többi esetlegességre, mint valóságos történelem, kor stb., valójában nincs szükség.

Várj egy kicsit. Kezdem újra. Ez most nagyon fontos. Értened kell. Jót akarnak nekünk, a jövőnket féltik.

Figyelj.

Ahhoz, hogy bizonyosak lehessünk értelmezésünk helyességében, arra van szükségünk, hogy a szószerűség immanens logikáján túl támogassa még történeti és emberi szituáció is. A történeti szituáció természetszerűen visszaható érvénnyel változik aszerint, amire a magyarázónak szüksége van. Tehát a támogatása felől bizonyosak lehetünk. Úgy változik, ahogy a legjobban támogat. Az emberi szituáció, amelynek szintén támogatnia kell, az meg nem feltétlenül érinti azt, akiről szó van. Mert tőle függetlenül, az ő életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül, vagyis támogat.

Érthető, ugye?

Most már nem bonyolult egyáltalán. Legfeljebb az homályos kissé, hogyan került Pascal ebbe a furcsa, kissé groteszk helyzetbe. És miért fontos az ő egyéni helyzete, ha annak esetlegességein túl is csak a magyarázat érvényesül? Azt, hogy a magyarázat logikája, azt azért nem merném mondani.

Mért vágsz ilyen értetlen arcot?

Tudom már.

Látod, majd elfelejtettem, ez a sok parókás, illemtudó és illemkedvelő nép itt körülöttünk nem egy huszadik századi álarcosbál közönsége. Mind, mind a Napkirály alattvalója. És ők szinte valamennyien igen udvarias, etikettet ismerő, jól nevelt, kedves emberek. A Napkirály alattvalója nem csapja pofán a sógorát, nem ordítja, hogy különb, jobb életet akar, mert jól érzi magát. Tudod, szakikám, az udvariasság is ragadós, akár a nátha. Akire csak rátüsszent egy ilyen parókás fej, az anélkül hogy észrevenné a fertőzést, azonnal udvarias lesz maga is. S a továbbiakban a legkeserűbb igazságokat is oly édes ostyába csomagolja, hogy szinte már észrevenni sem lehet.

Természetesen, szakikám, jól jegyezd meg, ez csak a nem nagyon kellemes igazságokra vonatkozik.

A kellemes, jóleső, lelket vidító igazságokat bátran, szabadon, akár mosoly kíséretében, a legkomolyabb hangon, pillanatnyi tétovázás nélkül az arcába lehet mondani akár a királynak is. De ha odáig nem jut el valaki, Mazarin érseknek vagy Retz bíborosnak is szabad kellemeseket mondania.

Mért ne lehetne, ha egyszer örülni fog neki.

Viszont ennek a beteg matematikusnak még mi is keserű, kellemetlen, de legalább nem is igaz dolgokat mondunk. Indokolt az ostya használata.

Ez a szegény, beteg ember, aki – Szerb Antal szerint – „Ifjúkorát a tudományoknak és az emberek, a világi élet módszeres megismerésének szentelte”, aki – Várkonyi Nándor szerint – „Tizenhat éves korában értekezést ír a kúpszeletekről, a kortársak szerint Arkhimédész óta nem készült hasonló… Tizenkilenc éves, amikor atyja hivatali munkáját megkönnyítendő, feltalálja (megszerkeszti) az első számológépet, mely az alapműveletek ismerete nélkül is használható. Szabadalmat kér rá, ötven darabot elkészít, mert gyártása drága, nem terjed el; néhány ma is megvan és hiba nélkül működik. A fizikát sem hanyagolja el, 23-30. éve közt továbbfejleszti Torricelli kísérleteit, nagy meglepetést kiváltó tanulmányt ad közre a »horror vacui«-ról vagyis a légüres térről; megméri a levegő súlyát, igazolja a barométer-elméletet, és magasságméréseket végez a Puy de Dome-on. Kísérletileg vizsgálja a folyadékok és gázok nyomástörvényeit, megszerkeszti az aritmetikai (binomiális) háromszöget, a matematika terén kidolgozza a valószínűségi számítást. Róla nevezték el a Pascal-féle tételt a kúpszeletbe írt háromszögekről, a csigavonalat, a fenti háromszöget, az ún. hidrosztatikai paradoxont.” Fölsorolni is sok, mi mindent csinált, s a lista nem teljes így sem. És beteg volt, miközben dolgozott. Annyit megérdemel, hogy édes ostyába csomagoljuk, ha még a Fronde-felkelést is az ő nyakába akarjuk varrni, Condé herceg és Retz bíboros helyett. Hiszen még a maga dolgai miatt is elég baja volt.

Tudom, nem kedveljük a számokat, az évszámokat meg legfőképpen nem. Mégis, kérem szépen, legalább ezt a néhányat próbáljuk átgondolni.

Születésétől harmincegy éves koráig, 1654 novemberéig fizikában és matematikában eretnekkedett kizárólag.

„1654 októberében, egy ilyen ekvipázson kocsikázva, ráhajt a Neuilly hidra, az első pár ló megbokrosodik, áttöri a korlátot, s lezuhan a Szajnába; az istrángok szerencsére elszakadnak, a hintó a hídon marad, Pascal megmenekül. De szerfölött megretten, úgy érzi, a biztos halál környékezte, s Isten ujját látja mind a balesetben, mind a menekülésben… felhagy a szórakozásokkal, visszavonultan, alázatban, aszketikusan él, s elhatározza, hogy a hitbuzgalmat összekapcsolja az egzakt tudományok művelésével.” (Várkonyi Nándor: Pascal.)

1656-57-ben Arnauld kérésére írja meg Vidéki leveleit.

A Vidéki levelek-et 1660-ban hóhér kezére adják.

Ez után az esemény után két évvel meghal.

„Utolsó időszakában, elgyötörten és azonkívül teljesen elmerülve a janzenista vitába, még ráért megszervezni az első társaskocsi-részvénytársaságot.” (Szerb Antal.)

Élete egyéni esetlegességei úgy alakultak, hogy 1654-ig csak fizikában és matematikában volt eretnek, amint már említettem.

A Fronde-mozgalom is ebben az évben omlott össze.

Itt végre egyezne kettejük összeomlásának időpontja, de az időponton kívül, sajnos, más kapcsolat nincs. Kár.

De azért igen érdekes ez a Fronde összeomlásával kapcsolatos megjegyzés.

A Vidéki levelek-et két-három évvel a Fronde összeomlása után írta.

Nagy sikere volt levélsorozatával.

„Amikor Arnauld kérésére a fiatal Pascal megírja a Vidéki levelek-et, szinte az egész párizsi hivatali nemesség a janzenistákkal tart, s velük a kereskedő polgárság jó része és az alsó papság sok tagja, sőt, néhány nemes is, aki a Fronde híve volt, mint például Longueville hercegnő. Kiváló alkalom ez arra, hogy megvádolják a Port-Royalt politikai összeesküvéssel, ami még hiányzott a bűnlajstromáról.” (G. Duby-R. Mandrou: A francia civilizáció története.)

Retz bíboros emlékiratai-ban nemigen emlegeti Pascalt. Pedig Retz, Condé herceggel, a Fronde egyik vezére volt. Igaz, nem volt visszaemlékezéseiben túlzottan szavahihető, de így sem valószínű, hogy említetlenül hagyná azt az embert, a nagy matematikust, akinek oly igen szívügye volt a Fronde-felkelés, hogy annak összeomlása nyitotta meg a „harmadik utat” előtte egyetlen, maradék lehetőségként.

S mindez, ahogy az előzőekből következik, a szószerűség immanens logikájának és a történeti és emberi szituáció logikájának alapján – általában, a kritikai történelem szerint. Mert Pascal korára befolyással volt a Fronde-felkelés, de az életére, annak esetlegességei miatt, sajnos nem.

Most miért vonatkozik Pascalra a szép meghatározás: „aki győzni nem tud, de teljesen behódolni nem akar?”

Mindenben győzni tudott, amihez hozzákezdett. Nem hinném, hogy túl sokan mondhatnák el magukról.

Viszont, hogy hősömet is megnyugtassam rokonságuk felől, végre újabb bizonyítékot találtam. Íme:

A Fronde-fölkelés valóban volt, a valóságos és a kritikai történelem szerint egyaránt. Ritka egyezés. Lázadt a Parlament, az arisztokrácia, a nemesség, a polgárság egy része, és az egyház is képviseltette magát a fölkelésben. Aki nem szerette az abszolutizmus zsarnokságát, elnyomását, nem szerette Mazarint, vagy talált mást, amit nagyon nem szeretett, az részt kért a fölkelésből.

Pascal is megtehette volna.

Ha akkoriban nem más dolgok foglalkoztatják, ha egészséges, erős ember.

Tehát Pascal korának voltak olyan részei, megmozdulásai, amelyekben részt vett, s voltak olyanok is, amelyekben nem vett részt.

Holott az a nyilvánvaló tény, hogy éppen akkor élt, lehetővé tette volna számára a részvételt más dolgokban is.

Elismerem ebben a cikk igazságát. Itt feltétlenül rokon vonásra leltem. Hősöm, a Nagyfuvaros utcai lakos, aki csak vendégként ténfereg Franciaországban egy számára ismeretlen században, szóval, hősöm volt frontkatona a második világháborúban, hadifogoly, nyárspolgár, vasesztergályos, bősz Fradi-drukker. Az ő számára is nyitott lehetőségeket kínált a kora. De hát őt időnként családi kapcsolatai foglalkoztatták, időnként helyi aktualitások. Dolgozott mindig, mint az állat, sokszor betegen is. Nem érdekelte Isten, király, nem olvasott még Sartre-t sem, bátran állíthatom. S imigyen megvan az áhított rokonság.

Ő sem vett részt kora minden megmozdulásában.

Hangsúlyozom, a lehetősége neki is megvolt, mindenre, csak nem élt a lehetőségekkel.

Laza kapcsolat, de kapcsolat. Igaz, az emberiség történetében kevés kivétellel bárkit bárkivel rokonítani lehet ezen az alapon.

Azért megnyugtató, hogy végre ismét találtam valamit, ami összekapcsolja kettejüket. Örülök neki.

Örömömben hadd szenteljek egy kevés időt a jelzők furcsa tulajdonságainak.

Pascal jelzősen gondolkodtatná embertársait.

„Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.” (Kiemelés tőlem.)

A francia eredetiben is így van: à bien penser. (Kiemelés tőlem.)

A tanulmányban:

„…a gondolkodás az ember igazi méltósága.”

„…íme, a nem gondolkodó embernek…”

A jelző, mármint a gondolkodás jelzője következetesen elmarad. S ez nemcsak a szavak immanens logikája. Hiszen kapunk helyette egy másik jelzőt, másik szó előtt.

Mert, mint köztudott, a filozófia alapkövetelménye, hogy ítéletében gondosan őriznie kell a jelzős kifejezések létszámát.

Világos, nem?

A kritikai szövegben ugyanannyi jelzőt kell föllelni, mint a valóságos szövegben. Az ítélet természetesen, mivel a kritikai szöveg is visszaható érvényű, akár a történet, legalábbis úgy látszik ebből a tanulmányból, a kritikai szöveg alapján mond véleményt a valóságosról.

A fontos, hogy egyezzék a jelzős kifejezések száma.

Ha már a jól gondolkodásból gondolkodás lett, akkor talán a méltósággal lehetne pótolni a hiányt.

Lehet is. A cserejelző a méltósága szó elé került.

Hogy szól Pascal idézett szövege?

„Így minden méltóságunk a gondolatban rejlik…”

Most tehát vagy azt fogadom el, hogy a „minden” az egy jelző, lehetőleg az "„igazi” szinonimája, s akkor csak két jelző cserélt helyet, miközben máshonnan kiszorította a harmadikat, a „jól”-t.

Ha így van, kár volna okvetetlenkedni, értetlenkedni. Minden költöztetés velejárója a cserebere.

Vagy, ha nem megy könnyen az új elfogadása, akkor született egy jelző, az elveszettet pótolandó.

Mondtam már: fő az, hogy a jelzők száma megmaradt. Alaptörvény.

Az részletkérdés, hogy egy eszmei lobogó gazdáját kereső s megtaláló tanulmány számára hasznos, hogy a lényeget a változtatott jelzők az ítélet, a meghozandó ítélet irányába hajlítják.

Azért megnézem, Pascal hogy írta ezt a mondatot.

„Toute notre dignité consiste donc en la pensée.”

Toute = minden, notre = miénk, dignité = méltóság, consiste = van, rejlik valamiben, donc = tehát, pensée = gondolat.

Igazi nincs. Igazi méltóság. Csak minden van. Minden méltóság.

Nem gondolkodó ember sincs. Csak jól vagy rosszul gondolkodó ember van. Pascalnál. S az sem titok, hogy a jól gondolkodást szeretné terjeszteni.

Szükséges és elégséges szavakkal.

Ránk is férne.

Maradjunk abban, fő, hogy az új filozófiai alaptörvény megteremtetett, a jelzett szavak létszámára vigyázni kell.

A többi részletkérdés.

Hiszen hogyan kerülhetne át a szegény, még a Napkirály udvarának és az eretnekek máglyáinak tüzétől, a szokatlan, vakító fénytől hunyorgó vasesztergályos a Nagyfuvaros utcából és jómagam szintén a Józsefvárosból a boulevard Saint-Germaine-re, hogy a Café Flore-ban és a Des Deux Magots-ban, az egzisztencializmus főhadiszállásain találkozzunk közelebbi rokonainkkal, ha nem változtathatnánk át úgy a látókörünkbe kerülő tárgyat, hogy pont oda vigyen, ahová eljutni szándékozunk.

Nem ismeretlen a dolog, az én utcámba is csak célfuvarral lehet behajtani.

Nem pontos ám az, amit mondtam.

Be lehet hajtani akárhogy, csak nem szabad. Ha rajtacsípik a szabálytalanságon az embert, mindenféle történhet. Megmagyarázhatják, hogy okosabban tenné, ha mielőtt befordul, megnézi a jelzőtáblát. Vagy, ha már sok ilyen táblaelnézése volt, meg is büntethetik.

A közlekedésen kívüli területeken meg, azt hiszem, épp fordítva van. Nem tiltja tábla, hogy mit szabad, mit nem. Csak valahogy mégse lehet ilyen módon közlekedni. Akkor sem, ha nincs tilalmi tábla, nincs büntetés sem.

Hagyom a közlekedést, fő, hogy megoldást találtam. Így, apró átalakításokkal, mindent alkalmassá lehet tenni arra, hogy bármire ráhúzható legyen.

Mindig értékeltem az eredményeket.

Azt is tudom, eredményt nem lehet csak úgy vaktában, egyik percről a másikra elérni. Ahhoz jó izomzat szükségeltetik. S aki sokat tornázik, annak nem ernyednek el idő előtt az izmai.

A bukfenclánc sok izmot mozgat, hasznos gyakorlat testünk edzésére. Lehet, hogy szellemünk edzésére is.

Bár azért ez is sántít, akár a többi hasonlat, legalábbis Montaigne szerint, és azt mondják, ő ritkán tévedett.

Akárhogy kutatok emlékezetemben, nem emlékszem olyan emberre, aki addig bukfencezett volna, amíg elfelejtett a lábán, egyenesen járni, s a továbbiakban bukfencek segítségével közlekedett.

Mígnem a szellemi bukfenc gyakorlói között találkoztam már olyan példánnyal, aki már nem tudott mást tenni, szándékától és akaratától függetlenül, csak bukfencet vetni.

Talán ez is olyan, mint némely méreg. Eleinte hány tőle az ember, nehezen szokja meg. Leszokni még nehezebb, talán nem is lehet.

Gyere, szaki, megint nagy utat járunk az időben. A Nagyfuvaros utcától Port Royalig elfárad az ember. Kanyarodjunk, haladjunk a Café Flore felé, ránk fér egy kávé.

Látod, szaki, mondtam, hogy siessünk. Ezt már jobb lett volna kényelmesen ülve olvasni el.

„Úgy hisszük, hogy az emberi elesettségnek ez az atmoszférája az, ami miatt Fejes Endre Pascalnak e tételét regénye mottójául választotta.”

Ez igazán természetes.

Ha az emberi elesettséget akarja elmesélni valaki egy regényben, akkor mi okosabbat tehetne, mint hogy odabiggyeszti elé ugyanazt – csak rövidebben, nyolc mondatban. S evvel a kényelmes, előzékeny gesztussal megkíméli az olvasót a könyv elolvasásának minden fáradalmától. Nem nagy a kockázat. Legrosszabb esetben vállalni kell a jól ismert Karinthy-kérdést: Maga bolond, maga bolond, Maga mindent kétszer mond, Maga mindent kétszer mond?

Kérlek, szaki, figyelj. A tanulmány írója, akire milliónyi könyv bámul a sors különös kegyéből több mint harminc esztendeje, most rólad ejt szót. Most nemcsak rólam. Bár, úgy látom, amint szaporodnak mögöttem az évek, hogy valóban elenyészően kicsi lett a különbség kettőnk között. Kár volna tiltakoznom. Én válaszolni próbálok, ha kérdeznek, válaszolok, válaszolgatok. Te meg ütsz.

Egyikünknek igaza van.

Csak arra kell nagyon vigyáznom, mindig pontosan tudjam, éppen melyikünkről van szó.