Konok vasesztergályos a király udvarában
Most visszakanyarodtunk hősömhöz és énhozzám. Meg a mottóhoz. Stílszerűen ugyanolyan módon, ahogy már a tizenhetedik században sem vált be. Mert ugyebár elítéltetésünk alapja Pascal általam idézett szavaiban nem található. Sok munkaráfordítással ki lehet mutatni belőle az egzisztencializmust – vagy bármi mást. Akkor, ha a szöveget tetszés szerint hol bővítjük, hol szűkítjük, igyekezetünk eredményének több értelmezési lehetőségét megkeressük, majd a megteremtett választékból azt használjuk a továbbiakban ítéletünk alapjaként, amelyik az elképzelt elmarasztalást a legjobban képes alátámasztani. Súgok valamit. Megint föltaláltuk a spanyolviaszt. Ez a nem kimondottan új módszer évszázadok óta alkalmas pillanatnyi félreértések teremtésére. Természetesen hosszabb ideig nem tarthatják magukat a félremagyarázások. Már annak idején is fölváltották a janzenistákat börtöneikben a jezsuiták. S nemcsak Port Royalt rombolták le, a jezsuita rendet is föloszlatták. Mi, hősöm meg én, mi nemcsak tanuljuk a történelmet, tanulni is szeretnénk belőle. De hogyan? Félve követem hősöm lépteit a Napkirály udvarában. Minden mozdulatából árad, hogy idegen itt, ebben a selyemragyogású, parókás világban. Ismerem ezt a józsefvárosi vasesztergályost. Konok, makacs, indulatos, veszedelmesen kiszámíthatatlan. Talpig becsületes ember akkor is, ha embert ölt. Attól tartok, nagy baj elé nézek. Ha fülébe jut, hogy nemcsak ezt kell őséül vállalnia, de az egzisztencialistákat is, hogy fura utunkon a Nagyfuvaros utcából indultunk Port Royal felé, s onnan még vándorolhatunk tovább az egzisztencialistákig, mert igen nagyszámú őst kapott váratlanul ajándékba, akkor megvadul. S ha megvadul, mindenre kész. Arra is, hogy beüljön egy könyvtárba, és ami még rosszabb, elolvassa a vonatkozó néhány könyvet, naplót, emlékiratot. Attól meg Isten óvja a királyt és mindannyiunkat. Főképpen engem. Mert bármilyen méltatlan is, én kerülök a legkínosabb helyzetbe. Mit számít, hogy én érdemlem a legkevésbé. Azért tettem a jól gondolkodásra figyelmeztető mottót könyvem elé, csak azért, hogy segítsek. És most néhány lap a franciák történetéből, összevetve a váddal, amely ért, megsemmisítheti, visszájára fordíthatja igyekezetemet. Hősöm, a Nagyfuvaros utcai vasesztergályos, gyorsan, nem is túl nagy fáradság árán kiderítheti, hogy minden esetben az írott szóban sem bízhat föltétlenül. Ha elvész a bizalma, én hiába mondok és mondtam igazat. Hiába vitázom, pörölök. Hiába akarom megértetni vele, hogy nemcsak rántott hal és túrós csusza létezik. Hogy igaz, szép és fontos mindaz, ami írva van. Hiába bizonygatom, ahhoz, hogy emberibb életet élhessen ő is, a fia is, szüksége van a könyvekre. És akkor kezébe kerül egy ilyen tanulmány, magyarázva ami nincs és nem is volt soha. A tényre gondolok. Mert a vád akkor is volt, háromszáz éve. Akkor is igaztalan volt. Csak akkor eretnekségnek, istenkáromlásnak nevezték, nem úgy, mint ma, egzisztencializmusnak. S a másik különbség az elnevezésen túl a börtön, a még égő máglya. De a módszer, az pontosan ugyanaz. S mert a csodálatos véletlen Pascal korát vetítette hősöm elé, az első tétova lépések után belebotlik Descartes könyvébe a módszerekről. Descartes munkájába, amelyet ugyanazok támadtak és tiltottak, akik Pascal könyvét elégettették. Vigaszt keresek a szomorú kép után. Nem is nehéz. Hisz Descartes-ék és a mai egzisztencialisták közt oly sok minden található, ha vigaszra szorul az ember. Kezembe veszem A szent család-ot. 1845-ben jelent meg, Frankfurtban, Friedrich Engels és Karl Marx írta. Lapozgatom. „…a kritika, amely szabadon viselkedik tárgyával szemben, odakiált a történelemnek: így és így kellett történned! A kritika törvényei mind visszaható erejűek; dekrétumai előtt a történelem egészen másképp történt, mint e dekrétumok után és szerint. Ezért aztán a tömegszerű, úgynevezett valóságos történelem is jelentékenyen eltér a kritikaitól…” Már nincs is olyan rossz kedvem. Lám, nem vagyok egyedül. Mások is háborogtak már fura történelemszemléleten. S ha emlékezetem nem csal, akkor néhányat lapozva megtalálom a megkettőződést is. Mert nemcsak a történelem viselkedhet kétféleképpen, néhány ember is. Itt Pascal, ott Proudhon. „Mivel a kritikai Proudhon, az I. sz. Proudhon még csak nem is sejti, hogy a valóságos Proudhon, a II. sz. Proudhon mit akar bizonyítani történelmi levezetésével, ezért számára természetesen nem is létezik e levezetés voltaképpeni tartalma…” Mintha már említettem volna, hogy a spanyolviasz föltalálásával van dolgom. Hisz Proudhonnal kapcsolatban is szóba kerül az évszámok eltérése. „Proudhon 1840-es francia írása nem áll az 1844-es német fejlődés álláspontján… Ha Proudhon nem megy el eddig a konzekvenciáig, ezt annak a balsorsnak tulajdoníthatja, hogy franciának született, nem pedig németnek.” Ilyen kicsiségek is különbségnek számítanak Marxnál. Már rongyos négy esztendő is elegendő neki ahhoz, hogy későbbi dolgokat ne lehessen számon kérni. Mit szólna az én helyemben, evvel a háromszáz éves különbséggel? Félő, ugyanazt. Végtére mindegy, hogy négy vagy háromszáz év a differencia, nem illő számon kérni azt, amiről nem lehetett tudni, mert később alakult ki. A franciasággal meg egyszerűen nem is tudom, mi nálam a helyzet. Pascal francia, Sartre, Camus szintén francia. Csak kicsit későbbi francia. De az egzisztencializmus, az lehet német is. Honnan tudjam, melyik egzisztencializmus utódai vagyunk? Hábetlerék meg én. Pascal nyomán lehetünk ateista egzisztencialisták? Vagy hivők volnánk, de akkor a franciasággal kerülhetünk bajba. Keresni kellene egy eretneknek nyilvánított egzisztencializmust, akkor Pascal a helyére kerül. Mi meg úgyis kóválygunk még, majd csak találunk valami egzisztencialista fogódzót a magunk számára is. Én nem rendülök meg az egzisztencializmus vádjától. Camus Rieux doktorát még vállalom is. De erre majd visszatérek. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig című tanulmány írója kell hogy ismerje a szót: affinitás. Így nem lepődhet meg különösebben, ha hősömmel értjük egymást. Sőt, tartok tőle, nem vagyok kevésbé konok nála. Visszakanyarodom a tanulmányhoz. Hálás vagyok érte az írójának, komolyan mondom. Ha kevesebb tévedéssel tűzdeli meg az igen szépen megírt cikkét, maradok Pesten, s talán soha nem eredek hitviták, eretnekek, Pascal, Jansen nyomába. Nem keresem a Port Royal fölszántott helyét. S bizony talán azt az apró furcsaságot sem találom meg, hogy öt félremagyarázott tétel vezetett a félremagyarázók rendjének föloszlatásához. S piff-paff, jött a felvilágosodás, jött a francia forradalom, jött Napóleon, de ahhoz, hogy a jezsuita rendet újra lehessen teremteni, jönnie kellett a királyságnak Franciaországban. Töröm a fejem, vajon mért nem tudom megszeretni a királyokat? De átadom a szót a tanulmány írójának. „Nem vitás – mondhatná joggal bárki –, itt a mottó az író erkölcsi lobogója; azt akarja vele mondani, hogy íme, a nem gondolkodó embernek, a kispolgárnak nincs semmi emberi méltósága, ezért hányódik tétován ide-oda sorsának ellenséges buktatói között.” Akarta a fene – hogy Aranyhoz is hű maradjak. Már hogy akartam volna? Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy nem gondolkodó emberről beszéljek. S mondani sem akartam mást, csak azt, amit Pascallal együtt mondtam: „Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.” Kispolgárról, nem gondolkodó emberről, tétova hányódásról és a sors ellenséges buktatóiról egyikünk sem beszélt. Mi több, lehet, hogy rosszul gondolkodunk, de ezekre még csak nem is gondoltunk. Gondolta a fene. Vagy az a bárki, aki joggal mondhatná. Engedelmet kérek, de Pascal élete túl rövid volt ahhoz, hogy megtudhassa, ki a kispolgár. Én meg, nem tehetek róla, de mindig elkomolytalankodom a lehetőséget, hogy megtudjam. Ha meghallom, hogy kispolgár vagy nyárspolgár, ahelyett hogy elmélyült fontolgatásba fognék, rögtön rávágom, mindig a másik. Ezt a leckét, úgy látszik, túl jól tanultam meg. Pascal meg azt tanulta meg igen jól, hogy megismerje, amiről véleményt alkot. Nem tartozott azok közé a csuda tudja, milyen emberek közé, akik nyilvánosságra hozzák véleményüket arról, amit megismerni vagy lehetőségük nem volt, vagy kedvük. Nem, ez a magatartás sehogy sem illik rá. A Gondolatok-kal kapcsolatban még a nyilvánosságra hozta kifejezés se pontos. Ki tudja, vajon nyilvánosságra akarta-e hozni jegyzeteit? Nem valószínű. Nem félbehagyott mű maradt, hanem egy készülő vázlata, jegyzetei. Halála után a család hozta nyilvánosságra. Élete harminckilenc esztendejét szakadatlan munkával töltötte, majd mindről tudunk. Utolsó néhány éve munkássága ismeretlen maradt, s marad most már örökké. A Port Royal, pontosabban Arnauld kérésére megírja a Vidéki levelek-et, az ő kérésére hozza nyilvánosságra utolsó geometriai munkáját a cikloidokról. Ezután egy ideig jegyzeteket ír készülő, tervezett nagy művéhez. Majd abbahagyja a munkát. Pár év, amelyről semmit sem tudunk, azután meghal. Jegyzetei föltételezni engedik, mit akart. Az évekig tartó csönd azt föltételezi, szerintem, hogy már nem akarta. A Gondolatok a ránk maradt jegyzet vagy jegyzetrész. A készülő mű a vallás tételeit akarta összeegyeztetni az ésszel, racionalizmussal. „Amikor az Írásban olyan részre bukkanunk, amelynek szó szerinti értelme ellentétesnek tűnik azzal, amit az érzékek és az értelem bizonyossággal vallanak, nem kell megkísérelni megtagadni ezeket az Írás látszólagos értelme tekintélyének súlya alatt, hanem értelmezni kell az Írást, és meg kell keresni benne azt az értelmet, amely összeegyeztethető az érzékelhető igazsággal; mivel Isten szava csalhatatlan magukban a tényekben, valamint az érzékek és az ész kapcsolata is bizonyos, e két igazságnak meg kell egyeznie egymással.” Szokatlan helyzet, megvallom. Többször találkoztam az ellenkezőjével. Avval, hogy az olvasó vázlatnak tartja azt, amit írója kész műnek. Ez egyedi. Jegyzetek utalnak arra, mit akart. Az elmaradt folytatás, az abbahagyott munka csak arra utal, hogy valamit akkor már nem akart. De mit? Nincs válasz. Bámulhat ránk millió könyv, találgatásokra vagyunk utalva. Mármint azok, akik hajlandók találgatni. Miért is tagadnám, én csak rejtvényeket szeretek kitalálni. Mást nem. Ha nincs mód bizonyosságot szerezni, tudomásul veszem, hogy olyasmivel találkoztam, amit nem értek, nem tudok. Nincs mit szégyellni rajta. Azon talán inkább, ha bizonyosságként kezelném valamely föltevésemet. Hiszem, odáig nem jutok el, hogy a magam mindentudását demonstrálva, bizonyosságot, tudást próbálnék elhinteni és elhitetni ott bárki, bármi rovására, akár szóban, akár fejfára írt betűkkel, ahol értetlenül, tétován állok valami előtt. Nos, elérkeztem a tétova szóhoz. Én állok tétován. Kérem, ne haragudjék meg rám a tanulmány írója, nem szándékozom kötekedni. De csakugyan nem tudom, a kispolgár Pascal szerint vajon tétován hányódott-e? Főleg sorsa ellenséges buktatói között? Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy Pascal nem tudott a kispolgár cselekedeteiről. Ezt a tanulmány írója is elismeri. Várjunk, vigyázzunk. Hűnek kell lennem a szöveghez. Nem, nem azt ismeri el, hogy nem tudhatott róla. Mindössze annyit, hogy nem a kispolgárról beszél. Mint ahogy a lumpenproletárról sem beszél. Ki tudja, miért? „…Pascal az emberről általánosan mondja ki, hogy törékeny, esendő, pusztulásra ítélt lény, akinek létét egy ellenséges és zavaros külvilág fenyegeti állandó összeroppantással…” No de, könyörgök, hol mondja ezt? A mondat elejét még csak mondja, de az ellenséges és zavaros, a létet állandó összeroppantással fenyegető külvilággal adósunk marad. Ami igazán nem volt szép tőle. Jó lelkiismerettel elmondhatta volna ezt a szöveget az őt körülvevő világról. Bizonyára föltűnt néki is, hogy a Napkirály pompás birodalmában egyformán irtják vagy elhallgattatják tudomány és vallás gondolkodni merészelő képviselőit. Az ilyesmi, ha sokat botlik belé az ember, a végén föltűnik mindenkinek. Még Pascalnak sem kell lenni hozzá. De csitt, folytatódik a tanulmány. Méghozzá épp ott, ahol abbamaradt. És hogy Pascal még inkább kibánjon velem – ha már lúd, legyen kövér –, a cikk szerint azt is elmondja, hogy „ebben a pusztulásra ítélt létben egyetlen maradandó, szilárdnak látszó pont van: tudatunk, a gondolkodás…” Gondolkodom, tehát vagyok. De folytatom a tanulmány idézését. „Descartes még az észigazságokat (vérités de raison) szegezte szembe a tényigazságokkal (vérités de fait), Pascal az ész logikája mellett (logique de raison) a szív logikáját (logique de coeur) kívánja érvényre juttatni. Gyűlöli a régi rend híveit, a jezsuitákat, de gyűlöli az új rend hívét, Descartes-ot is. És mivel harmadik út már akkor sem volt: a dolgok logikája szükségszerűen juttatja el Pascalt arra a relativista, nihilista álláspontra, hogy az emberek között, a társadalomban minden dolog relatív, esetleges, és egyetlen szilárd, valós pont az istenben való egyéni megkapaszkodás.” Most, úgy érzem, ha tetszik, ha nem, kénytelen leszek hősöm, a józsefvárosi vasesztergályos után menni, megkeresni őt a Napkirály udvarában, útban az egzisztencializmus felé. Kérem a tanulmány íróját, legyen velem rendületlenül elnéző. Újfent tanácsát, segítségét kérem. Így, hiába jó szándék, igyekezet, a végén nem fogunk eljutni az egzisztencializmushoz. Hősömmel épp azt igyekszem megértetni, hogy az írott szó fontos. Bíznia kell benne. De ha nemcsak félreértésbe, félremagyarázásba ütközünk, de tárgyi tévedésekbe is, akkor mit tehetek? Mit mondjak, hogy fölkeltsem a bizalmát? Ez az esztergályos a Nagyfuvaros utcából járt iskolába. Nem sokat tanult, nemigen érdekelte. De igyekezete, hogy minden megtanulása alól kivonja magát, nem járt sikerrel. Valami ragadt rá, valami kevés. És hát a tanulás évei óta sem kevés idő telt el. Ha azt akarom, és kétségkívül azt akarom, hogy bízzon abban, ami írva van, akkor olyan apróságokat kell megmagyaráznom, hogy kétnyelvű ország vagyunk, s második anyanyelvünk a francia. Hogy csak múlt van és jövő. Hogy a régi rend az a jelenben uralkodik, s az új az, ami tizenöt-húsz esztendős. Hogy az istenhit nihilista álláspont, és relativista is. Hogy Einstein egyszerűen plagizált, mert a relativitást Pascal már hirdette. Hogy gyűlölet és bizalom azonos érzés, amiképpen valószínűleg a relatív és esetleges is az. Jó lesz sietnem hősöm után, idejekorán el kell kezdenem ezt a magyarázkodást. Még jó, hogy korlátlanul áll rendelkezésemre idő, hisz létemet nem fenyegeti pusztulás. Szükségem lesz rá. Kezdem az elején. A tanulmány fölsorolta logikák mostohagyereke a dolgok logikája, mert francia neve már nincs is. Pedig kétnyelvű hazánkban, ahol, akár Bukarestben, történelmünk folyamán francia hatás érvényesült, amint ez köztudott. Mi, franciául s magyarul anyanyelvi szinten társalgó tízmilliók, egyszerűen nem értjük, mi bűnt követett el a dolgok logikája, amiért úgy büntették, hogy csak egy árva magyar neve van. Ezt lesz a legkönnyebb megmagyaráznom. Régebben annyian keverték össze Budapestet Bukaresttel, hogy ez a tény már szinte kész magyarázat. Azok keverték össze, akik csak a francia hatást tartották fontosnak. Országhatárokra nem fordítottak túl nagy gondot. Ezt tehát elintéztem. Ha ez az esztergályos több nyelvtant tanult volna, megkönnyítené a helyzetemet. Valamit lehetne kezdeni a félmúlt, régmúlt, bevégzett múlt ismeretében. Ha otthon hagytam volna, a Nagyfuvaros utcában, s nem cipelem el Port Royalt megismerni, sokat könnyített volna. Megbocsáthatatlan könnyelműség volt elhoznom. Most aztán itt caplat valahol, gondosan nyírt bokrok között. Talán mégsem olyan nagy baj, hogy idehoztam. Ebben a valószínűtlen környezetben könnyebb elhinni a valószínűtlent. Milyen igaza volt Verlaine-nek a Klasszikus Walpurgis-éj-ben. Keresem hősömet, s azt a képet látom, amit versében leírt.
Mindenesetre megpróbálkozom a lehetetlennel. Descartes, akit a tanulmány szerint az új rend híveként gyűlölt Pascal, 1596-ban született és 1650-ben meghalt. Pascal születésekor huszonhét éves volt. Bár Pascalt csodagyerekként tartották számon, kúpszeletekről írt tanulmányát, mely Descartes-hoz is elkerült, elég későn, tizenhat éves korában írta. Az ekkor negyvenhárom esztendős Descartes úgy találja, hogy az értekezést Desargues írta, Pascal a más munkájának dicsőségét akarja elvenni. Találkozásuk nem mondható túl szerencsésnek ezek szerint. Lehet, a tizenhat éves fiúnak rosszulesett a bölcs, a tekintély, Descartes gyanúsítása. Ez volt hát kettejük helyzete. Pascal a csodagyerek s Descartes a nagy bölcselő. S bármennyire szokatlan is, ez a korkülönbség a továbbiakban sem csökkent közöttük. A kapcsolatuk egyébként nyilvánvalóan javult, hisz betegségében az akkor huszonnégy éves fiatalember Párizsba utazik, fölkeresi Descartes-ot, s tanácsát kéri. Ez ezerhatszáznegyvenhétben történt. Utána Descartes három, Pascal tizenöt esztendeig élt. A tanulmány állítása fordítva még talán helytálló is lehetne. Descartes számára lehetett volna gyűlöletes új mindaz, amit Pascal képviselt. Pascal számára nem lehetett, Descartes tiszteletében, tanításain nőtt föl. Ez a gyűlölete az újnak, ez így nem válik be. Akkor nézzük meg a régit, amit szintén gyűlölt, mert ezek szerint igen gyűlölködő természete volt. A régi rend hívei a jezsuiták. S őket valóban nem kedvelte, ez több megnyilvánulásából kiderül. Sok oka nem is volt a nagy szeretetre. Csakhogy itt már megint valami időzavar van. Azok a jezsuiták, akiket Pascal nem kedvelt, saját kora jezsuitái voltak. Azok, akik környezete tisztességes, értelmes részét eretnekké nyilváníttatták, kiátkoztatták, könyveket betiltattak és elégettettek. De mindezt távolról sem valamely régi rend érdekében. Mint erről már oly sok szó esett, szigorúan a maguk jelen idejű világi hatalma s vagyonuk és befolyásuk növelése érdekében cselekedték. Pascal sem a régihez, a múlthoz való ragaszkodást támadta, mindössze kora egyházának elzüllesztését, a hitéleten belül létrehozott lazaságot, egyszóval olyan jelen idejű ténykedést, mely a jövőt képes eltorzítani. Pascal a maga jelen idejében élt csakúgy, mint az emberiség nagyobbik része. Ezen a jelenidejűségén kár volna nagyon meglepődni. Tapasztalatom szerint már többekkel előfordult. Nem bűn, nem érdem. Tény. A múltból tanult, a jelenében élt, s a jövőt alakította. Élete harminckilenc esztendeje oly zsúfolt volt matematikával, fizikával, geometriával, hittel, hogy gyűlölködés, gyűlölet nem hinném, hogy még elfért volna benne. És mielőtt elfelejteném, „tizennyolc éves kora óta egy napja sem múlt el fájdalom nélkül” – amint nővére, Marguerite, életrajzában följegyezte. Nem megy, hiába az igyekezetem, nem tudom nemlétezőnek tekinteni a jelent. És úgy tűnik, evvel a hibás elképzelésemmel sem maradtam magamra. Másoknál is tényező, sőt, úgy tetszik, mintha amikor egy másik kor embereit vagy eseményeit tárgyalják, sokan még arra is képesek, hogy az adott kort a saját körülményei között vizsgálják, s nem a vizsgáló kora eredményeit kérik számon. „A metafizika a XVII. században (gondoljunk Descartesra, Leibnizre stb.) még pozitív, profán tartalommal vegyült. Felfedezéseket tett a matematikában, fizikában és más határozott tudományokban, amelyekről úgy látszott, hogy körébe tartoznak. Ez a látszat már a XVIII. század elején megsemmisült. A pozitív tudományok különváltak a metafizikától és önálló köröket vontak… Ugyanabban az évben, amelyben a XVII. század utolsó nagy francia metafizikusai, Malebranche és Arnauld meghaltak, születtek Helvétius és Condillac.” (A szent család, Marx fejezete.) No, de hát Marx a tizenkilencedik századból látta így. Ő már nem közvetlen utód, már lehet tárgyilagosabb. Hogyan látták a felvilágosodás kori gondolkodók Pascalt? „A régiek gyanították, hogy a levegőnek súlya van, Torricelli és Pascal bebizonyították.” (Marmontel.) „Hány ma már fölfedett igazságot még csak nem is sejtettek akkoriban! Az igazi filozófia még gyerekcipőben járt; a végtelen mindenség mértana nem létezett; a kísérleti fizika alig derengett; nem volt dialektika; az egészséges bírálat törvényei teljességgel ismeretlenek voltak. Descartes, Boyle, Huygens, Newton, Leibniz, a két Bernouilli, Locke, Bayle, Pascal, Corneille, Racine, Bourdaloue, Bossuet és annyian mások még nem éltek, illetve nem írták meg műveiket.” (D’Alembert.) Úgy tűnik, a Francia Enciklopédia szerzői is számoltak az adott korok lehetőségeivel, jelenidejűségével. Nyilván nem gondolták végig, milyen óriási lehetőségsort hagynak ki. Én is csak most próbálom meg végiggondolni. Ezelőtt csodáltam a Pascal szerkesztette számológépeket, amelyek ma is hibátlanul, pontosan működnek. Mely dőreség volt. Hogy lenézhetem, milyen vállveregető jóindulattal gondolhatnék rá akkor, ha a mai számítógépek teljesítményét kérném számon tőle. És egyébként is. Ma minden iskolás gyerek többet tud, mint Pascal, Galilei, Newton stb. Mért kellene nagy teljesítménynek tekinteni aprócska részletkérdések miatt a munkájukat? Tisztelni azért a csekélyke kis különbségért, hogy ők először mondták, először bizonyították. Ugyan kérem. Föltétel nélkül megadom magam. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig című kitűnő tanulmánynak van igaza. A huszadik század vége felé valóban irreális tiszteletet, mi több csodálatot érezni régóta használt, meghaladott eredményekért. S mennyivel könnyebb az embernek a maga nagyságát mások válla leereszkedő veregetésével teremteni meg, mint munkával, teljesítménnyel. Mondom, hogy nem nekem van igazam. Immár nyugodtan nézek a hősömmel való beszélgetés elé. Mindent meg tudok magyarázni. Azt kérdez tőlem, ami eszébe jut, amire kíváncsi. Ha válasz talán nincs is készen, vállveregetés mindig akad. Egy csapásra leegyszerűsödött a föladat, az élet, minden. Gyerekjáték lesz meggyőzni ezt a szegény, becsületes, Nagyfuvaros utcai vasesztergályost arról, hogy őse életének egyik nagy tévedése nihilista álláspontja volt; mely a tudományokba és az Istenbe vetett töretlen hitben realizálódott. Olyan ez, mint a matematika. Egyszer kell csak megérteni, azután megy már, mint a karikacsapás. S a nihilista álláspont, amely téves s elítélendő, az az is volt, hogy a tanulmány szerint Pascal úgy gondolta, hogy a társadalomban minden dolog relatív, esetleges. De mert Pascal nem annyira a társadalomról, mint a mindenségről tájékoztatott, jobb, ha tudomásul vesszük, hogy a relativitás gondolatához ő jutott először, s Einstein csak utánamondta. Ami nem volt szép tőle a forrás megjelölése nélkül. De neki volt igaza. 1921-ben Nobel-díjat kapott, s ezt Pascal főképp azért nem kaphatta volna meg, mert csak 1901-ben adták első ízben. De valami különbség azért lehet a relativitásaik között, mert Pascalnak hibája volt, s Einsteinnek érdeme. De mit jelent a vessző relatív és esetleges között? Relatív és esetleges, relatív vagy esetleges, talán itt az esetleges a relatív szinonimája? Vagy régebben az esetleges relativitás volt, s ehhez kapcsolódott a speciális, majd az általános relativitás? S ha jól értem, az első, azaz esetleges relativitás a nihilista istenhitben fejeződik ki. Világos az összefüggés, nem is értem, hogyan akadhattam fönn rajta pillanatig is? Az általános relativitás korában Isten léte vagy nem léte az, amin vitáznak. Az esetleges relativitás idején ez még nem volt igazán népszerű kérdés. Mintha akkoriban arról esett volna több szó, hogyan tiszteljék az Istent, s a Szentírás magyarázatának eltérései határoztak meg lutheranizmust, kálvinizmust, janzenizmust. Hadd ne soroljam tovább. Természetesen széles az eltérések skálája, időnként igen figyelemre méltó különbségek vannak. Például, amikor a hitvitázók egészen a Szentírásig mennek vissza, csak azt hajlandók elfogadni, s elvetnek minden, a századokon át rátapadt magyarázatot, akkor új vallás születik. Ez érthető. Rendjén való. Az is talán, gondolom, az okokat nem kell magyaráznom, hogy az egyházból kiszakadtakat fenyegetik, üldözik, lehetőség szerint el is pusztítják. Az elpusztítható embert. Mert azt lehet. De a gondolat, a reformáció megmaradt. Aki nem hiszi, kérdezze meg ismerőseit, milyen vallásúnak keresztelték őket, s meglepetéssel tapasztalhatja, reformátust is talál közöttük. Mert, mint említettem, új vallás született a Szentíráshoz való visszakanyarodásból. De Jansen hithű katolikus volt, az egyház hűséges fia haláláig. Pascal is. Az is rideg tény, hogy a janzenistákat nem vallásalapítókként üldözték, csak eretnekekként. Ami szintén érthető. És most csöndesen kérdezem a tanulmány íróját, akinek állhatatosságát dicséri – említettem már –, hogy több mint harminc esztendeje dolgozik ugyanazon a munkahelyen, van-e, lehet-e nagyobb eretnekség, mint nem valami mást akarni, csak komolyan hinni abban, amiben él az ember. Olyan komolyan, hogy mindenfélét vállal, végsőkig tiltakozik, csak hogy ne lehessen elzülleszteni azt, amiben hisz. És szabadságát, talán még az életét is ráteszi tétnek nem többért, csak annyiért, hogy egy keveset javítani tudjon, védeni tudja azt, amit félt, aminek a tisztaságát védi. |