Királyok, jezsuiták, lumpenproletárok

Másutt lesz a hiba.

Itt előttem a siker példája – a mások sikeréé. Kezdetben a jezsuita rend tagjai vándoroltak az utakon, csakúgy, mint most én. Ha az idő nem számít, akkor az se lehet túl nagy különbség, hogy ők valóban mentek, valódi utakon, míg én csak képzeletben követem őket. Szóval, vándoroltak, koldultak, nem törődtek földi javakkal. Azután, mire Pascalig értek, már főleg földi javakkal, hatalommal foglalkoztak. Kisajátították a gyóntatást, elsősorban a hatalmasok, királyok, kegyenceik, arisztokraták számára könnyítették meg a vallás gyakorlását. Így urai lettek minden világi hatalomnak.

Tökéletesen érthető, ha rossz néven vették, ha valaki olyasmikről mert beszélni, amik emlékeztették őket megalakulásuk céljaira. Ők, akik játszi könnyedséggel osztogatták a bűnbocsánatot, jóformán megszabadították az emberiség jó részét a bűn, a lelkiismeret-furdalás kellemetlenségeitől, épp az ő lelkiismeretüket piszkálják mindenféle népek, akik nem átallják komolyan venni azt, amit ők is komolyan gondoltak a régi időkben. Arról, hogy amit rossz néven vettek, azt az adott kor eszközeivel torolták meg, arról nem tehettek. Rendelkezésükre állt az inkvizíció kelléktára, kiátkozás, máglya, ilyesmik. Ezekkel éltek.

Szemrehányás legföljebb azért érhetné őket, mert nem villamosszéket, gázkamrát használtak.

Jogos szemrehányás. Pascaltól nem volt szép, hogy nem gondolt a lumpenproletárra, a kispolgárra, a jezsuitáktól meg az nem volt szép, hogy nem gyorsabb, humánusabb eszközökkel ritkították ellenfeleiket.

De a lényeg, az sikerült nekik. Hatalmat akartak, meglett. Vagyont akartak, meglett. Idegenkedtek attól, hogy bírálják cselekedeteiket, azt is többnyire megoldották, hogy ne igen legyen, aki bírál.

Én meg abban is kételkedem, hogy megtalálom a Port Royalt a Nagyfuvaros utcával összekötő ívet.

No mindegy. Akár sikerül, akár nem, rajtam ne múljék. Megteszem, ami tőlem telik.

A jezsuiták megváltozásánál tartottam.

Nem csoda talán, ha róluk emlékezve, La Rochefoucauld jut eszembe: „Több erény szükséges a jó, mint a balsors vitelére.”

Talán valóban mindössze annyi történt, hogy erényük mennyisége a balsors vitelére volt csupán elegendő. Kiváltságos helyzetet teremtettek maguknak, éltek s visszaéltek lehetőségeikkel. „A korlátoltak is nagy embereknek tartották magukat, mert senki nem mert ellentmondani nekik. A kizárólagos hatalom birtokában nyugodtan kezdték élvezni az idők folyamán a collegiumokban felgyűlt vagyonokat, és főleg ezek szaporítására gondoltak…” (A pápák története.)

A rend tagjai egyre növekvő hatalmuk, vagyonuk arányában távolodtak eredeti céljaiktól. Az újonnan szerzett gazdagsághoz, világi, politikai hatalomhoz ragaszkodtak. Természetesen egyházon belüli helyzetüket is tartani akarták. Megváltoztatni alapszabályaikat nem tudták. S ezt a két eléggé ellentmondó furcsaságot kellett összeegyeztetniök. Gondolom, nem kevés szellemi megterhelést okozott legjobbjaiknak, amíg valahogy meg tudták magyarázni, hogy ellentmondás nincs, változás sincs, maradt minden a régiben.

Nem hinném, hogy sokkal több energiába került hatalmuk megteremtése, mint az, amíg kiépítették feloszlatásukhoz vezető utukat.

De mielőtt folytatnám utazgatásomat Port Royal és a Nagyfuvaros utca között, fáradalmaimat az egzisztencialisták gondolatvilágánál pihentetve egy kicsit, hisz az az egyetlen közbeeső megállója e hosszú útnak a cikk szerint, hadd próbáljak könnyíteni terheimen.

Nem részvétet koldulok. Nem koldulok semmit. Csak föltételezem, annyi belátás talán nekem is jár, miközben Pascalt követve a Nagyfuvaros utcába jutok, hogy ne kelljen minden, a vállamra rakott teherrel közlekednem. Tudom, dögfáradtan jutok vissza a nyolcadik kerületbe.

Nem a levegőbe beszélek, vállalom a fáradalmakat. Megjárom az elém tűzött utat, annál is inkább, mert érdekes, izgalmas, tanulságos tájakon, korokon vezet át.

Csak egyetlen könnyítést kérek. Egyetlen kitételt ne kelljen elfogadnom.

Csak ezt az egyetlent, Pascal és hősöm „világból való kikopottságát”.

Ahányszor csak rágondolok, furcsa bizsergést érzek a tenyeremben. Ismerem a tenyérviszketés több jelentését, azt is, hogy tájegységenként más következményt ígér. A Nagyfuvaros utca tájnyelve szerint nem azt jelenti, hogy pénz áll a házhoz.

Nem kímélem magam, nem kérek kíméletet. Vonszolom magammal immár hősömet is. Mi mást tehetnék? Addig, ameddig a valóság talaján gyalogolunk, figyelmesen vizsgálva elénk kerülő tájat és kort – kíváncsian, mikor ismerünk rá, mikor emlékszünk majd végre arra, hogy itt már jártunk, ezt egyszer már láttuk, hisz innen, ebből a talajból eredünk mind a ketten –, addig vállalom a nehézségeket. Megvallom, sokszor féltem nyomorúságos életemben, de gyáva nem voltam soha. Most visszarettent az elém idézett, végtelennek tetsző út ennyi fölösleges teherrel megpakolva, az ezerszer áldott nyolcadik kerületből Port Royalig és vissza. Valaha volt korokon át vándorolni, kutatni egy soha nem volt és nem is lehetséges célt, keresve Pascal és ifjabb Hábetler János egyforma helyzetét, „világból való kikopottságukat”.

Merjem folytatni utamat evvel a ballaszttal?

Nem szoktam könnyen adni föl semmit. Cipelem a terhet, amíg bírom. Meg amíg értelme lehet. Merjem vállalni tovább? Tűnődjünk. Lehetséges azonosságot találnom kettőjük között a világból való kikopottságukban?

Alig hiszem. S bár természetem nincs híján a romantikának, fájdalom, a reménytelenhez való makacs ragaszkodáshoz nincs érzékem. Nem is volt soha.

Végtére az ötvenharmadik évemben be kell látnom, ha senki nem hibátlan, mért éppen nekem kéne annak lennem? Kirándulásomon pillanatok alatt jutok el oda, ahol a pápa is téved. Ahol még ő sem csalhatatlan. És dühödten védi bizonyított tévedésével szemben a pápaság csalhatatlanságát. Ha a pápa tévedhet és követhet el hibát, akkor talán nekem sem kell hibátlannak lennem.

A konokságom sem erény csupán.

Akkor is nekifutok még egyszer.

Csak egy halvány nyom akadna, amelyen elindulva meg lehet találni, hol és hogyan kopott ki Pascal a világból.

A maga korából, hisz számára az volt a világ. S azt a kort hitviták, inkvizíció, reformáció, ellenreformáció határozta meg, s az a különös köszönetforma, hogy aki tévedésre figyelmeztet, javítani akar, azt eretnekként kiátkozzák – ha szerencséje van. S ezekkel párhuzamosan fizika, matematika, geometria, alapfogalmak tisztázása, kutatási módszerek megteremtése, de az utóbbiakkal foglalkozóknak sincs sokkal kényelmesebb dolguk, mint az eretnekeknek.

Szegény Pascal, aki betegen az üldözöttek, a haladás mellé állt, vállalva sorsukat, aki kora majd minden központi problémájából nemcsak részt kért, de egyként alakított természettudományt és teológiát, stílust és gondolkodást, egy könnyed gesztussal kikoptatjuk a világból, kora perifériájára tuszkoljuk?

Tétován kérdem, ha elhiszem, ha elfogadom, hogy az ezerhatszázas években matematika, fizika, geometria, egyházi kérdések alkották a kor perifériáját, akkor mi helyezkedett el a középpontban?

Kibámulok ablakomon.

Az egytornyú templom fehér tornya fölött felhő foszlik, nap süt.

Érzem, nem kell félnem.

Segítség jelentkezett.

Most már könnyű mosollyal kérdezek tovább.

Ki láthatná meg jobban, mi fontos, mi történik középpontban és periférián, mint egy kortárs idegen.

Ez az! Aki keres, talál. Ha már itt vándorolok a Nagyfuvaros utca és Port Royal között, ne pazaroljam hiábavalóan rövid életem. Keresek gyorsan egy kollégát, még egy idegent a Napkirály Párizsában.

Azt meg kell fontolni, kit választ az ember. Hadd nézzem csak. Perzsia, szerintem, megfelelő távolság ahhoz, hogy az onnan érkező tudósítása hiteles legyen.

Úgy látom, akkoriban szerettek levelezni. Mentek a levelek vidékről Párizsba, Párizsból Perzsiába. Amit oly fontosnak tart valaki, hogy megírja haza, az nekem is hasznomra lehet a kiigazodásban. Szerzek hát gyorsan egy levelet.

Íme, a levél részlete:

„Ne gondold, hogy egyelőre bővebben beszélhetek neked az európai erkölcsökről és szokásokról; még magam is csak nagyon fölszínesen ismerem őket s eddig éppen csak arra futotta az időmből, hogy csodálkozzam.

A francia király Európa leghatalmasabb fejedelme. Nincsenek aranybányái, mint szomszédjának, a spanyol uralkodónak, mégis gazdagabb nála, mert gazdagságát a legkimeríthetetlenebb bányából, alattvalói hiúságából meríti. Hatalmas háborúkat indított és harcolt végig, s nem volt hozzá egyéb anyagi alapja, mint egy sereg eladó cím és rang; s milyen csodája az emberi kevélységnek: seregei megkapták zsoldjukat, várait megerősítették, flottáit fölszerelték.

Ez a király egyébként nagy varázsló is: alattvalóinak a lelkén is uralkodik, azok úgy gondolkodnak, ahogyan neki tetszik. Ha kincstárában csak egymillió tallér van s neki kétmillióra van szüksége, semmi egyebet nem kell tennie, mint megértetnie velük, hogy egy tallér voltaképpen kettőt ér, mind elhiszik neki. Ha nehéz háborút visel és nincs hozzá pénze, csak belé kell vernie a fejükbe, hogy egy darab papiros is pénz; nyomban ez lesz a meggyőződésük…

Azon, amit erről a fejedelemről mondok, nem kell csodálkoznod: van még egy nála is erősebb varázsló, aki éppen úgy uralkodik az ő lelkén, mint ő a másokén. Ezt a mágust pápának hívják; hol azt hiteti el vele, hogy egyszer egy az három, hol azt, hogy a kenyér, amit esznek, nem kenyér s a bor, amit isznak, nem bor, s más száz és száz efféle dolgot. S hogy mindig iramban tartsa és soha ne engedje elernyedni benne a hit készségét, időnként gyakorlásképpen bizonyos hittételeket terjeszt elé. Két éve például egy constitutiónak nevezett terjedelmes írást küldött neki és súlyos büntetés terhével rá akarta venni mind a fejedelmet, mind alattvalóit, hogy mindazt higgyék, ami abban van. A fejedelemnél tüstént sikert is aratott: az nyomban alávetette magát és példát mutatott népének; azok közül azonban néhányan föllázadtak és kijelentették, hogy egy árva szót sem akarnak hinni az említett iratból. Az egész zendülésnek, mely megosztja az udvart, az országot, a családokat, nők voltak a mozgatói. A constitutio megtiltja nekik egy olyan könyvnek az olvasását, mely az összes keresztények véleménye szerint az égből származik; ez az ő koránjuk. Erre aztán a nők, méltatlankodva a nemüket ért sérelem miatt, lázadást keltettek a constitutio ellen s a maguk pártjára vonták a férfiakat, akik ebben az esetben semmiféle előjogra nem tartanak igényt. Pedig el kell ismernünk, hogy ez a mufti jól okoskodik, s Alira mondom, nyilván tanulmányozta a mi szent törvényeinket; mert miért is olvassanak a nők egy olyan könyvet, mely csak arra való, hogy megtanítson a paradicsomba vezető útra, ha egyszer alacsonyabbrendű teremtmények nálunk és szent prófétáink szerint sosem juthatnak a paradicsomba?

Olyan dolgokat is hallottam a királyról, amelyek már csodaszámba mennek és biztosra veszem, hogy nem adsz hitelt nekik.

Mondják, hogy miközben háborút viselt szomszédaival, akik szövetkeztek ellene, rengeteg láthatatlan ellenség vette körül országában; úgy hírlik, több mint harminc esztendőn át kereste őket, de hiába, a bizalmát élvező dervisek fáradhatatlan buzgalma ellenére sem talált egyetlenegyet sem. Vele élnek, ott vannak az udvarában, a fővárosában, a hadseregében, a bíróságaiban; mégis – mondják – nagy bánatára anélkül fog majd meghalni, hogy rájuk lelt volna. Az ember azt hihetné, hogy csak úgy általánosságban léteznek és egyedileg egyszerűen nincsenek; test ez, de tagok nélkül. Nyilvánvalóan az ég bünteti ezzel az uralkodót; nem volt eléggé nagylelkű ellenségeivel szemben, hát most olyan ellenségeket bocsát reá, akik láthatatlanok, s akiknek tehetsége és természete az övé fölött áll…

Párisban, Rábi második holdjának 4. napján, 1712-ben.” (Montesquieu: Perzsa levelek.)

Na tessék!

Alighogy becsöppen ez a levelezni szerető ember Párizs városába, mi mindenbe ütközik bele.

Tiltott könyv, tiltott szent, nagy varázsló, valamivel kisebb varázslók, láthatatlan ellenségek és nők, akik szintén ellenségek.

Tiltott könyv Jansen könyve, Pascalét elégette a hóhér, Descartes könyveit el kell tüntetni, tanítani nem szabad. Tilos minden fizika, az arisztotelészi kivételével.

Nem csoda, hogy ezt a perzsa idegent találtam Párizsban, azt is már a tizennyolcadik század elején. Newton Cambridge-ben van, Leibniz Németországban, Spinoza Amszterdamban. Huygens eljön Párizsba, de gyorsan menekül.

Igen tevékenyek a jezsuita nagy varázslók.

Elérik azt is, hogy lerombolják Port Royalt, a kolostort, a kápolnát, s amikor kiderül, hogy a janzenizmus, az eretnekség szelleme nem csupán a falakban lakozott, akkor lerombolják Racine és Pascal sírját.

Ezt az idegen perzsát találtam Párizsban, de mire megyek vele?

A fejemhez kapok. Ó, minő hiba. Íme, első tévelygő párizsi lépései máris a perifériára vezették.

Nagy kár.

Pedig mennyire reméltem, bíztam abban, hittem erősen, hogy az idegen számára élesen válik szét középpont és periféria.

Uram, meddig érik csalódások az embert?

Semmi baj, nem kesergek. A csalódások edzenek a legjobban. S tudom, szükségem lesz az erőre. Ha ütik az embert, tudja védeni magát.

Lemondok hát reménységemről a külföldiek tárgyilagosságát illetően. Így sem tragikus az ügyem. Kénytelen leszek bennszülöttekhez fordulni. Vagy a történelem eseményeihez.

Tudom, kétes sikerű vállalkozás, de megkísérlem.

Nem szeretném elhinni, hogy a Napkirály idejében csak periféria volt, középpont nem.

Lehet, a kutatási módszerem hibás. Türelmetlenségemben folyton a középpontból akarok elindulni, azért keresgélem rendíthetetlenül. Ha változtatnék, talán könnyebben meglelném az ellenkező irányból.

Megpróbálok a perifériáról indulni el, talán úgy eljutok a középre.

Így mindjárt van szilárd támasz a talpam alatt.

Ott tartottam tehát, mielőtt kétségbe estem, hogy az akkortájt mérsékelten népszerű jezsuiták hosszadalmas erőfeszítése bármily keservesen is, de csak célhoz vezetett. Úgy értem, abban az esetben érték el céljukat, ha elfogadták a kézenfekvő igazságot, hogy az eretneknek tartott szellem a kolostor falaiban lakik. S ez nem is volt teljesen alaptalan feltételezés. Port Royal lakóit, a huszonkét apácát, már az ország más kolostoraiba telepítették, de még megmaradtak az ellenséges kolostorfalak. Mi mást tehettek, mint hogy lerombolták a falakat, a kolostor falait éppúgy, mint a kápolnáét. Ha egyszer abban lakozik az ellenség.

Azt hitték, most aztán megoldottak mindent. Leromboltak falakat és sírokat. A halottakat Pascallal és Racine-nal együtt közös sírban helyezték el egy szomszédos falu temetőjében. Majd fölszántották Port Royal helyét.

Valószínűleg így akarta a Napkirály növelni a termőföldek nagyságát. Bár, ha a francia forradalomra gondolok, úgy tűnik, ez az új termőterület nem oldotta meg hosszú időre kielégítően a francia gazdasági élet keserves gondjait.

Írják, akik jártak arra, hogy csak az egyetlen Versailles fönntartása is bizony költséges szórakozás volt. S fölépítése se került kevésbe.

És ez csak egy kastély az újonnan építettek közül.

Akkoriban szerettek építkezni. Nem is akárhogyan.

Már Montaigne is csodálkozott az építészet föllendülésén.

„Nem tudom magam visszatartani, amikor hallom építészeinket, amint oly nagy szavakkal hivalkodnak, mint pilaszter, architráv, korintusi és dór párkányzat, és zsargonuk hasonló termékei, hogy zabolátlan fantáziám ne Apolidon palotáját idézze elém; és akkor rádöbbenek, hogy ezek valójában konyhám ajtajának szegényes darabjai!”

Pascalék Montaigne-on nevelődtek, a Napkirály építészete a megelőző építészeten. Ebből is gondolnám, hogy nem volt túlzottan olcsó mulatság.

De, bevallom csöndesen, az ilyesmikre nem kell, nem is szabad odafigyelni. Irigyek, komiszak, alattomosak az emberek, firkálnak összevissza, nemritkán még megrendelésre is. Nevetni kell rajtuk. Már ezt a kis szórakozást is képesek rossz néven venni a királytól, hogy hol építkezik, hol hadakozik. Mit tehet szegényke? Italozzon vagy könnyeket ontson?

Hiába, királynak sem érdemes lenni.

Oly sokszor áthúzzák egy ilyen király számításait, belebeszélnek a dolgába. Pedig mi mindent el nem követ alattvalói szórakoztatására.

Az csak nem bűn, hogy közben a maga unalmát is igyekszik elűzni.

A háborúskodás minden formáját biztosítja alattvalói számára. Verekszenek határokon túl, határokon innen.

Ahogy a külső ellenség is változó, a belsőnél is biztosítani kell a változatosságot. Így kerülnek sorra Jansen követői, Descartes-é, aki vallási kérdésekkel nem foglalkozott. Kegyvesztetté vált Racine egy meggondolatlan mondat miatt, amely sem fizikával, sem egyházzal nem foglalkozott.

Kikapcsolódásra minden embernek szüksége van, s a változatosság segíti a kikapcsolódást. Nem igaz?

Nem lehet örökké csak protestánsokat üldözni, kálvinistákat, lutheránusokat. Ó, mily szegényes képzeletre vallana, ha kizárólag csak őket lehetne ellenségnek tekinteni.

Szerencse, hogy akadnak mindenféle káros dologgal foglalkozó franciák. Descartes sokirányú érdeklődése is segít tarkítani az üldözöttek képét.

Kíváncsi az anatómiára, boncol, érteni szeretné, hogyan működik az emberi test. Kutat, rekonstruálni próbál. Nemcsak tapasztalatait írja le, szemérmetlenségében odáig merészkedik, hogy azt is elmondja, hogyan próbálkozott, milyen módszerekkel hová jutott. S galádul még arra is képes, hogy kétségbe vonjon öröktől fogva változatlan dolgokat. Jogos, ha nem lehet elnézni kételkedését, kíváncsiságát. Már azt sem lehet megbocsátani, amit az emberi testtel művel. S még ez sem elég. Érteni akarása kiterjed légköri jelenségekre, geometriára, metafizikára, a kutatás és megismerés módszereire.

Nos, hát nem érdemli meg egy ilyen fránya ember társaival, tanítványaival együtt, hogy haragudjanak rá? És még csak be sem látja hibái sorát. Elköveti azt a tapintatlanságot is, hogy összevissza mászkál.

Hol Hollandiában van, hol Krisztina királynőnél.

Ahelyett, hogy szelíd alázattal várná a büntetést, megnehezíti, hogy elegendő borsot tudjanak az orra alá törni. Távolból kevésbé kellemetlen a bors ereje.

Sok más mellett még abban is különbözünk Descartes-tól hősömmel, hogy mi jelen vagyunk. Bizony, jelen. S ha most hosszabb kirándulásra viszem hősömet, nagyobbrészt a múltba vándorolunk. A múltba, amely hatásában éppúgy jelen van Párizsban, mint Budapesten, s valójában már nincs sehol.

Meg még az az apróság is tarkítja a különbségek listáját, hogy az ilyen alakok, mint Descartes, Pascal és a többiek, mind létező dolgokon törték a fejüket. Azért vállaltak áldozatokat is. Mi hősömmel mászkálunk a sosem volt után.

Megvallom, már nem sokat tűnődöm azon, hol leljük meg a vallási türelmetlenség korában, a felvilágosodás kezdetén a kor döntő problémáinak perifériára szorulását.

Hadd hívjam segítségül Mátrai Lászlót, kiváló filozófusunkat, vállalkozásom reménytelensége bizonyítására.

„Mindezek a küzdelmek jobbára »vallásos mezben« játszódtak le; sem a politikai ideológia, sem a filozófiai gondolkodás nem szakított még radikálisan a vallási kötöttségekkel. Aszerint, hogy valamely társadalmi törekvés mennyire radikálisan fordult szembe a középkorban kialakult feudális állami és kulturális intézményekkel, annyira vált radikálissá az a vallási ideológia is, melynek zászlaja alatt harcoltak. Ezért találkozunk a XVI. század eleje óta a protestáns vallásnak annyiféle változatával, ezért jelent még a XVII. században is minden háború egyben vallásháborút is, és ezért hat túl korán jöttnek, utópisztikusnak minden olyan filozófiai törekvés, mely (mint Pomponazzi, Spinoza vagy Hobbes rendszere) nem valamely vallási változattal való ötvözetben, hanem teljesen autonóm rendszerként próbált megfogalmazódni.” (Mátrai László Bevezetése John Locke: Levél a vallási türelemről című könyvéhez.)

Imigyen, ha akkortájt még együtt jelentkeztek a kor küzdelmei a vallással, akkor nemigen szorulhattak a perifériára, kophattak ki a világból az új képviselői. Talán Pascal sem.

Könnyű szívvel, mosollyal mondhatom: ha másutt sehol, de az idézett cikkben meglelem mindazt, aminek keresésére útnak eredtem.

S kívüle még néhány jezsuita és pápai elképzelésben.

Arra gondolok, amikor a jezsuiták és janzenisták ellentéte oda érkezett, hogy a janzenisták a pápai követelést avval tagadhatták meg, hogy az: „túlhaladja a pápai hatalom határait, mert a pápa csalhatatlansága nem terjedhet ki a tények megítélésére”. (Leopold v. Ranke: A pápák története.)

Találtam egy párhuzamot, de nem ezt kerestem.

Mindenesetre az kellemesen érint, hogy nem érdemes tovább járkálnom a „világból való kikopottságuk” után. Amiképpen Cornelius Jansen kiátkozott könyvében nem lehetett megtalálni azt, ami miatt kiátkozták, csak a kiátkozás indoklásában, azonképpen ez az általam kutatott kikopottság is a bírálatban s nem a bírált könyvben avagy a mottó írójának életében foglalt helyet. S ha ez a vita, hogy a tények létének megítélése még a pápa hatáskörébe sem tartozik, rég eldőlt, akkor kár volna tovább foglalkozni vele. S mert a csalhatatlanság is megmarad, a tények létének tudomásulvétele nem csorbítja a tekintélyt, hát gyalogolhatunk tovább, hősöm meg én.

Hisz követnünk kell Pascalt.

De, könyörögve kérdem, hová, ó, hová kell követnünk? Ha már úgy alakult a helyzet, hogy kikopottsága kutatásából mi koptunk ki.

Egyáltalán, miért kell követnünk bárhová is?

A tanulmány írója válaszol:

„De miért érdekes mindez – kérdezhetné valaki –, hiszen egyrészt az író olyan mottót választ, amilyent akar…”

Egyetértek.

Avval már kevésbé, sőt, egyáltalán nem értek egyet, ha valaki tollat ragad, s a mottó kapcsán ítél – nem a mottóról és írójáról, hanem a könyv eszméiről, értékeiről – mindenről.

Nem tudom elhessegetni a gondolatot, mi történik, ha lemarad valamely ok miatt a mottó néhány példányról?

Nyilvánvalóan megváltoztatja a regényt.

Nem tréfálok.

Nézegetem a külföldi kiadásokat.

Franciaországban Gara László fordította a kisregényt. A mottót nem is kellett volna ott fordítani – mégis hiányzik a könyvből.

Az Egyesült Államokban nincs mottó

Angliában nincs mottó

Ausztráliában nincs mottó

Ausztriában nincs mottó

Belgiumban nincs mottó

Csehszlovákia két nyelven adta ki,

   a cseh kiadásban van mottó

   a szlovák kiadásban van mottó

   Most várom az új cseh kiadást, nem tudom, lesz vagy nem lesz a mottó.

   Bár az eddigi tapasztalatok szerint az első kiadáshoz igazodik a többi.

Észtországban (SZU) van mottó

Franciaországban nincs mottó

Finnországban van mottó

Japánban vagy van, vagy nincs – elolvasni nem tudom

Jugoszláviában szintén két nyelven adták ki,

   a szerb kiadásban nincs mottó

   a horvát kiadásban van mottó

Lengyelországban van mottó

NDK-ban van mottó

NSZK-ban van mottó

Olaszországban van mottó

Romániában szintén két nyelven jelent meg,

   magyar nyelvű kiadásban van mottó

   román nyelvű kiadásban nincs mottó

Spanyolországban van mottó

Svédországban van mottó

Szovjetunióban (orosz nyelven) nincs mottó

Abbahagyom a fölsorolást, kár volna folytatni. Annyit ebből is levonhatok, hogy vannak országok, melyekben a megjelent könyvemre érvényes az idézett kritika, vannak, amelyekben nem ugyanaz a könyv jelent meg, mert azokra ugyanaz a kritika nem vonatkozik.

Ez csak világos, nem?

Azért, ahogy utánagondolok, egy kérdésem marad.

Ha a mottó határozza meg a könyvet, akkor a bírálatnak nem ahhoz a fordításhoz kellene ragaszkodnia, amelyet regénye elejére tűzött a szegény íródeák?

Nyelésszünet.

Tudom, udvarias, jól nevelt, előzékeny, kellemes világban élek. Ebből arra következtetnék, hogy aki bírál, az ragaszkodik a szavakhoz, amelyekről ítéletet akar alkotni. Főképp olyankor kellene, szerintem, a leírt szavakhoz igen nagyon ragaszkodni, ha a mottó és a regény szerzőivel ellentétben úgy gondolja a vitázó, nem egyértelmű a mottó, amelyről vitatkozik.

Azt, hogy így gondolja, legfőképpen onnan lehet tudni, hogy leírja. Tehát ez a „gondolja” lényegében különbözik azoktól, melyek a „gondolta a fene” címszóhoz tartoznak.

Az viszont szigorúan oda tartozik, amikor valaki egy adott könyv bírálata helyett kétértelműsíti az egyértelmű mottót, majd az általa teremtett két értelemből kiválasztja azt, amelyik további elképzeléseit alátámasztani hivatott.

Adnék egy jó tanácsot. De nem most, majd később egyszer. Most még harag is munkál bennem. S a harag rossz tanácsadó.

Az irigység is.

Örvendetes tény, hogy a tanulmány írója rendelkezik Pascal Gondolatok című, magyar nyelvű kötetével. S mint cikkéből kitűnik, birtokában van a Pensées is. Jó neki. Az én könyvespolcomon már csak a francia Pascal-kötet csóválja fejét az ő ürügyén született, nyakatekert gondolatmeneten. A Pensées-t barátomtól kaptam karácsonyra, becses ajándék, édesapjától örökölte. Sokat olvasom, sok éjszakán. A magyar nyelvű kötetem elveszett.

Amiből kiviláglik, milyen rossz könyvtáros lennék.

Szerencsémre az a Tolsztoj-kötet megvan, melyből a félreértelmezett fordítást vettem. S bánom már, hogy a másik két idézetet, Kantot és a Bibliát nem tettem én is Pascal mögé. Mennyivel tágabb tér adódott volna félreértések teremtésére.

Nem érdekes, hogy mindig akadnak emberek, akik mintegy választóvízként bontják szét a velük foglalkozók táborát?

Nem várok választ.

Csak nem értem az okát. Miért kell sietni félreérteni, igyekezni félremagyarázni bármit is? Kinek jó az?

Talán csak azoknak, akiket a félremagyarázás késztet a művek megismerésére, megértésére.

Vajon kialakult volna a janzenizmus, ha Cornelius Jansent, a szerény, tisztességes, egyházhoz hű, tudós szerzetest békén hagyják?

Alig hiszem.

Hatalmas apparátusra volt szükség ahhoz, hogy a Jansen életében meg sem jelent könyvből kialakuljon a modern eretnekség. Abból a könyvből, mely nem követett el más bűnt, mint szent Ágoston tanaihoz tért vissza, s ahol eltérés mutatkozott a szentté avatott egyházatya és a hivatalos egyház álláspontja között, ott a Szentíráshoz közelebb álló szent szavát fogadta el.

„Amikor a külföldi tudományos élet Newtonnal és Huygensszel felülmúlja a franciát, amikor a francia irodalom az udvar játékává csökevényesedett, az 1660-as évek janzenizmusa, amely magas rendű erkölcsi követelmény és az ultramontanizmus hagyományos elutasításának új formája, a társadalom színe javát tömöríti maga köré, amely hallatja hangját, és rövid időre a nemzeti tudat szócsövévé válik.” (G. Duby – R. Mandrou: A francia civilizáció ezer éve.)

És ismétlem, és újra ismétlem, szeretném jól az emlékezetbe vésni: a zsarnokság erősítésén, minden haladás meggátolásán és az egyház erkölcsi lezüllesztésén fáradozók akkor változtatták eretnekséggé a janzenizmust, amikor még égtek, igaz, már egyre ritkábban, az inkvizíció máglyái.

És roppan ujjaim között a toll, úgy kérdem, érthetetlen volna, hogy nem tudom megszeretni a félremagyarázásokat? Sem máglyagyújtáskor, sem nélküle.

Szeretném megjegyezni, engem a nyolcadik kerület nevelt. Soha nem állok, nem is állhatok a király mellett.

Félek, mindig, minden korban azok oldalára fogok állni, akik világos, érthető, tiszta fogalmazásmódjukkal, sok-sok áldozatos munkával félreértéseket tisztázni, tévedéseket korrigálni, életünkön javítani igyekeznek. És így – ó, régóta tudom – mindig szembe fogok kerülni jezsuitákkal, királlyal, pápával. Mindenkivel, aki félreértés teremtéséből hasznot húz s azokkal is, akik hagyják félrevezetni magukat. Mindig áldozatuk leszek.

Akár Pascal – hogy végre legyen valami hasonlóság. Pascal, akinek még azt is szemére lehet vetni, halála után háromszáz esztendővel, százegynéhány évvel a francia forradalom előtt, hogy: „e híres helyen nem a kispolgárról vagy a lumpenproletárról beszél, hanem az emberről általánosan mondja ki, hogy törékeny, esendő, pusztulásra ítélt lény, akinek létét egy ellenséges és zavaros külvilág fenyegeti állandó összeroppantással, s ebben a pusztulásra ítélt létben egyetlen maradandó, szilárdnak látszó pont van: tudatunk, a gondolkodás…”

Kétségkívül igaz, hogy nem a kispolgárról vagy a lumpenproletárról beszél, kár volna tagadni.

Újfent kiváló filozófusunkhoz, Mátrai Lászlóhoz fordulok segítségért.

„Locke Levél a vallási türelemről című írása ily módon a XVII. század társadalmi és vallási küzdelmeinek kellős közepébe vezeti a mai olvasót. Klibansky Raymond professzor bevezetése nagy filológiai pontossággal tájékoztat az anonim mű megjelenési körülményeiről és bölcs tárgyilagossággal bízza az olvasóra a behatóbb kritikai állásfoglalást. Eszmetörténeti összefüggések vitathatatlan adatait közli, de nem bocsátkozik szellemtörténeti magyarázatokba. Mindössze annyit jegyez meg legvégül, hogy »a mai olvasó ezekről a kérdésekről már egészen másként gondolkodik«. Ezzel azonban mintegy fel is szólítja az olvasót az önálló állásfoglalásra, utalva mindjárt arra a parázs vitára, mely éppen a locke-i művecske interpretációja körül alakult ki, a német kiadás J. Ebbinghaus-féle logikailag igen rigorózus, de históriai oldalról nem eléggé megértő bevezető tanulmánya nyomán.” (Bevezetés a Levél a vallási türelemről című Locke-kötethez.)

Egy bekezdés, s mindjárt két problémám megoldásában is segítség. Első, hogy végre megvilágosodott elmémben, miért érzik magukat az angolok függetlennek Európától. Mindenféléket gondoltam róla, de csak most értettem meg igazán, mennyire igazuk van.

Egész más elbánásban részesülnek, mint a rakoncátlan franciák vagy mi. Ha egy filozófus angolnak született a XVII. században, akkor visszavezeti olvasóját a maga korába, s még a mű megjelenési körülményeit is szükséges ismertetni. Csak azért, mert egy angolról van szó.

Ugyanez franciában már nem vált ki ennyi előzékenységet. Sőt. Nemhogy nem vezet vissza a maga korába, de még azt is a nyakába varrják, amit a mai kollégák tévelygésének tartanak. Pascal esetében az egzisztencializmust. Meg engem. S megróják, mert korunk definícióit nem használta – függetlenül attól, módja volt-e tudomást szerezni róluk.

Így nem kétséges a különállásuk. Más elbírálás, ennyire más, akkor a kontinens is más kell legyen. Igazuk van.

Másik problémám is megoldódott, csak nem tudom pontosítani egészen.

Annyi mindenképpen különválik, hogy van olyan eset, amikor az olvasó ma másként gondolkodhat, mint a századokkal előbb élt író. S van olyan eset, amikor a századokkal előbb élt írónak kötelessége úgy gondolkodni, mint mindenkori olvasóinak.

Csak az maradt titokban előttem, melyik mikor érvényes. És hogy mitől függ az, melyik csoporthoz tartozik író és olvasó. Mert azt azért jó volna tudni.

Bár föltett szándékom, hogy csak annyit beszéljek vallási vitákról, amennyi nélkülözhetetlen, újra vissza kell térnem a pápához.

Nem én tehetek róla.

Hadd idézzem emlékezetünkbe Mátrai Lászlót: „…még a XVII. században is minden háború egyben vallásháborút is (jelent), és ezért hat túl korán jöttnek, utópisztikusnak minden olyan filozófiai törekvés, mely (mint Pomponazzi, Spinoza vagy Hobbes rendszere) nem valamely vallási változattal való ötvözetben, hanem teljesen autonóm rendszerként próbált megfogalmazódni.”

És bár az idézet az angol Locke korára vonatkozik, a francia XVII. századra is érvényesnek tűnik. A francia civilizáció ezer éve megerősíti Mátrai László megállapítását. „Akadnak a tudósok világában 1620 és 1640 között olyanok, akik az okok hosszú láncolatát, jó adag józan ésszel fűszerezve, a hitre alkalmazták.”

Nahát. Ha a kortársak sem tudták, vagy nem helyeselhető, ha megpróbálták szétválasztani vallást, filozófiát, tudományt, akkor mért éppen én kísérletezzem véle most, amikor nálunk rég szétvált, nekem meg nincs kedvem a magam kora lehetőségeit és követelményeit elődeimre kényszeríteni. Főképp azért, mert nem is lehet. És különben se szeretem az erőszakot.

Most, hogy ezt tisztáztam, mehetek vissza a pápához, a Napkirályhoz – Pascalhoz.

Nem furcsa, hogy ezt az egészet, amiről itt most szó esik, Pascal már átélte a maga korában is? Érdekes, éppen így, mint most.

Hisz amit a tanulmány írója Pascal szemére vet, azt nem írta, s ha a szándék meg lett volna benne, hogy azt állítsa, amiért ma támadják, lehetősége akkor sem volt a megírására.

Ítéletet mondanak fölötte és fölöttem – s elítéltetésünk alapja nem az, amit egyikünk legalább mondott, hanem amit az ítéletmondó a leírt szövegből kiolvasni vél.

De mert evvel az egyszerű módszerrel még nem biztosítható a kívánt eredmény, a szöveg helyett is többféle értelmezést kell találni, ami igen munkaigényes tevékenység, majd az így létrehozott lehetőségekből választani ki a legmegfelelőbbet. Azt, amelyikre a legjobban ráillik a hozandó ítélet.

Tűnődöm, kérdezem magamtól, most hogyan értessem meg hősömmel, aki értetlenül kóborol jóvoltomból valahol a Napkirály udvarában, hogy nem szabad meglepődnie. Az igaz, hogy családjában vallási kérdéseknek a szülei életében volt valamelyes jelentőségük. Az is igaz, hogy az ő életében már csak annyit jelentenek a vallási viták, hogy elégették szerelmét és kislányát. De erre nem szabad gondolnia, nem erről van szó. Az ő életét nem a saját élményei befolyásolják, hanem őseié, Pascalé és az egzisztencialistáké. Hihetetlen, hogy ezt ne fogja föl valaki, s nem létező gondolatai közt helyet adjon oly torzulásoknak, mintha a maga vacak kis élményei is alakítanák az életét.

Nevetséges.

Bár, én is csak ebből a tanulmányból tudtam meg, hogy hősöm azok közé tartozik, akik alakítani akarják az életet, s nem azok közé, akik olyannak tűrik el, amilyen, akik változást csak ajándékba kaphatnak, s még akkor sem tudnak élni új lehetőségeikkel.

Mindig érik meglepetések az embert.

Vállalt föladatom tehát az, hogy hősömmel együtt tudomásul vegyük, mi a Pascal kori vallási türelmetlenség részesei vagyunk.

No, várjunk csak.

Hősömnek, mielőtt vasesztergályos lehetne e redves életben, át kell vennie azt a szemléletet is, hogy a pápa csalhatatlan. Még a tények létét illetően is az. A pápa az pápa, s ha nem hiszik el csalhatatlanságát, akkor megsértődik, és annak igen kellemetlen következményei lehetnek.

Az adott kor uralkodó divatjától függően hol elégetik, hol kiátkozzák a kételkedőket. Türelmesebb pápák esetében mindössze a nemtetszés kinyilvánítását kell elviselni.

Bokros teendőink között könnyen felejtünk, ezért próbálok emlékeztetni arra, hogy VIII. Orbánt eleinte csak nemtetszése kinyilvánítására tudta rávenni környezete jezsuita része. Jansen könyve egyik pontja kétségbe vonhatja – mondták – a pápai csalhatatlanságot, csökkentheti az apostoli tekintélyt.

Csak zárójelben említem meg, hogy a pápai csalhatatlanság tézisét a tridenti zsinat már megelőzőleg elvetette, s az, hogy ragaszkodnak hozzá, mindössze annyit jelent, mint a többi kötődésük. Ragaszkodnak Arisztotelészhez is, tulajdonképpen rég meghaladott dolgokhoz ragaszkodnak – kivéve rendük alapítóját, Loyolai szent Ignácot, mert ahhoz végképp nem ragaszkodnak. Tökéletesen kitörölték emlékezetükből. Már nem akarják a vallás szellemével tölteni el a világot, a maguk szellemét világiasították el. Világi hatalomért csakúgy verekszenek, mint az egyházi hatalomért, vagyonért, rangért, s készségesen megfizetik hatalmuk árát. Így alakul ki, hogy bűn csak az, amikor önszántából tér el valaki Isten parancsaitól. Az önszántából pedig szóhasználatukban azt jelenti, hogy jóformán minden bűnnél meg lehet találni azt a nézőpontot, amelyikről nem tekinthető bűnnek. Érthető, ha a hitüket komolyan vevő domonkosok, kapucinusok, ferencesek már Jansen könyve megjelenése előtt is feszült viszonyban voltak a jezsuitákkal, s a pápai tekintély is csökkent a jezsuita befolyás arányában. Egyházon belül is, kívül is sok gyűlöletet izzítottak föl a bűnbocsánat nagylelkű adományozói.

Végletekig fokozott ellentétes indulatok kísérték ténykedéseiket.

Gyűlölte őket az értelmes, tisztességes, cselekedetei értelmét, felelősségét igénylő ember, s rajongásig szerették, védték azok, akik galádságaik igazolását remélték tőlük.

Imigyen bátran mondhatom, az apostoli tekintélyt a jezsuiták személyesen aláásták akkor már, amikor óvni kezdték a janzenista tanoktól. Szenvedélyesen védelmezték azt, amit oly szorgos munkálkodással csorbítottak előzőleg.

Talán fölösleges bizonygatnom, a pápától kierőszakolt elítélő nyilatkozat megtételétől egyre meredekebben csökkent a pápaság s a jezsuiták tekintélye. S mint ahogy oly gyakran szokás, amikor olyant védenek, ami rég elveszett, minél értelmetlenebb a harc, annál nagyobb indulat fűti.

Most jutottam oda, amit emlegettem, hogy Pascal másodszor éli át ugyanazt.

A jezsuiták ki akarták erőszakolni a janzenisták elítéltetését. Jansen könyvében nem bízhattak meg, maguknak kellett gondoskodni az ítélet jogosságáról. Kiemelték a könyv néhány részletét, gondos munkával öt tételbe fogalmazták, ügyelve, hogy az eretnekség, az apostoli tekintély rongálása bizonyított legyen. A jezsuiták fogalmazta tételek nem találhatók meg, természetesen, az Augustinus-ban, Jansen könyvében. A jezsuiták ragaszkodtak a maguk fogalmazta tételek eretnekségéhez, a janzenisták meg tagadták, hogy az elítélendő szövegek benne volnának a könyvben. Tehették ezt annál bátrabban, mert valóban nem voltak benne. S itt kapott szerepet a pápai csalhatatlanság. A jezsuiták hirdették, hogy ha a pápa azt mondja, hogy a tételek megtalálhatók az Augustinus-ban, akkor a csalhatatlanság miatt az úgy igaz. A janzenisták meg bizonygatták, hogy tények megítélése nem része a csalhatatlanságnak.

A pápa, X. Ince, békét szeretett volna teremteni hívei között, s az öt tételt eretnek, átkozott, istenkáromló tanoknak nyilvánította és eltiltotta.

És térdepelt, és imádkozott, és várta, szegény ettől az intézkedésétől várta, hogy békét hoz.

De hogyan hozhatott volna békét, amikor a janzenisták most már fölháborodtak azon, hogy olyasmi miatt ítélik el tanaikat, amelyeket nem csupán szórakozottságból mulasztottak el hirdetni, hanem maguk is elítélendőnek tartanak.

Minden rendelkezésükre álló eszközzel tiltakoztak a félreértelmezésen alapuló ítélet ellen.

Amiben tökéletesen igazuk volt.

S aminek következményeképpen a kiátkozott janzenisták nagy számban töltötték drága idejüket a Bastille-ban.

A franciák meg, akik között sokan tudtak olvasni, buzgón olvasták a tiltott Augustinus-t, Pascal Vidéki levelek-ét, mely könyv létére hóhér kezére jutott, Arnauld és a többi janzenista tiltott írásműveit.

Hogy képzelhette a békeszerető pápa, hogy egy igazságtalan ítélet békét hoz?

Pedig nemcsak ő gondolta így, utóda, VII. Sándor pápa is megerősítette, hogy a vitatott tételek bennfoglaltatnak abban a könyvben, amelyben nem voltak.