Hábetler János összefüggése Pascal BalázzsalPascal 1623-ban született Párizsban. XIII. Lajos király uralkodása alatt. És bár, legalábbis így hallottam, az abszolút monarchiát ő teremtette meg, mivel az csak Franciaországra vonatkozott, a századot nem róla, hanem fiáról nevezték el. Regényhősöm születése az első világháborút követő esztendők egyikének eseménye volt. Lám, alig kezdtem a kutatáshoz, máris itt az első rokonság. Igaz, Magyarország akkor királytalan királyság volt, mindössze egy szerény kormányzót mondhatott magáénak, akit még számozni se lehetett, de ezzel szemben őróla se nevezték el századát. Az részletkérdés, hogy majdan a fiúgyermekéről sem. Nem kell túl nagyigényűnek lennem. Végtére is, minden nem egyezhet. Már itt akad más aprócska eltérés is, amely elgondolkodtató. Pascal mindössze egyszer született meg. Egy regényhős meg kétszer. S mindkét időpont igen bizonytalan. Nem úgy, mint amikor valóban születik egy ember. Egyik születési dátuma az volna, gondolom, amikor a regény megszületett. Pontosabban, amikor a regényírás folyamatában belekerült a regény történetébe. Mikor születik egy regényhős? Arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden esetben születik. Ha a regényben föltüntetett születési évszámot hibásan szedik, ki veszi észre az eltérést? Az én hősöm embert öl 1962-ben. Katona a második világháborúban. 1920 és 25 között bármikor születhetett ahhoz, hogy elérje a háborút, részt vegyen benne. De ez nem a regényhős születése, csak egy szereplő születési évszáma. Mikor dől el, hogy egy nem valóságos világ hőse lesz-e vagy egyik alakja? Amikor a regény megjelenik, akkor már eldőlt. Amikor valaki mesélni kezd egy történetet, akkor még nem dőlt el föltétlenül. Pascal meghalt 1662-ben. Mégis túlélte az elmúlt évszázadokat. Ezt az életet jelzi, hogy izgatottan kutatom rokonságát egy huszadik századi regényalakkal. Mikor hal meg egy regényalak? S az a körülmény, hogy az írásmű befejezése életben hagyta, biztosítja számára az örök életet? Abbahagyom, azonosságokat keresni indultam. S eddig mindössze azt az egyetlent találtam, hogy hazájuk uralkodójáról egyaránt nem nevezték el az évszázadot kettejük zsenge gyermekkorában. Máris találtam még egy rokon vonást. Mindkettőjük életében volt háború is, vallásüldözés is. Hősöm életében egy háború volt, s az 1939-től 1945-ig tartott. Pascal életében nehezebb volna pontosítani a háborúkat. XIII. Lajos uralkodása alatt nőtt föl, aki abszolút monarchiát alakított ki, hogy kisfia abszolút hatalommal rendelkezve léphessen trónra ötesztendős korában. A két Lajos 1643-ban váltotta egymást. Pascal akkor már húszéves volt. Ez alatt az idő alatt is tartott a harmincéves háború, mely megközelítően harminc esztendőt nem lehet igazi békének, nyugalomnak tekinteni. Alighogy befejeződött, jött a Fronde-mozgalom, 1648-tól 1653-ig tartott, azt követte szép sorjában a spanyol örökösödési háború, Elzász megszerzése, az osztrák örökösödési háború, a hétéves háború, amely 1663-ban fejeződött be, egy évvel Pascal halála után. Nagyon kérem a tanulmány íróját, legyen elnéző. Elismerem a rokon szituációt kettejük között. Csak ezek a költséges királyi szórakozások megnehezítik, hogy pontosan el tudjam határolni, mikor nem volt éppen háború Pascal életében. A vallásüldözésekkel se sokkal könnyebb a rokonítás. Mindkettejük életében volt vallásüldözés is, nemcsak háború. Hősöm szerelmét és kisgyermekét vallásuk miatt ölték meg. Zsidók voltak, s az ő életükben a vallásüldözés a zsidók kiirtásában valósult meg. Hősöm nem tartozott a vallásuk miatt üldözöttek közé. A háborúból kijutott neki, de azt, hogy a vallásüldözés, vallási türelmetlenség milyen kellemetlen, azt szerencséjére csak közvetett tapasztalataiból tudta. Pascalnál ez azért nem egészen így történt. Őrá személyesen haragudtak. Eddig nem jutottam túl messzire. Mindkettőjük életében volt háború. Hősöm életében háború nélküli időszak is volt, Pascaléban nem volt. Nem kis különbség. Még elmélkedésre kevéssé hajlamos huszadik századi hősömet is elgondolkodtatták háborús élményei. Nem könnyű megtalálni a rokon szituációkat. Még a vallásüldözés se kecsegtet túl sok eredménnyel. Pascalt eretneksége miatt üldözték. Hősöm nem hinném, hogy sokat töprengett volna a Szentíráson és magyarázatain. Őt vallási meggyőződése miatt nem üldözték. Egyébként is, akkoriban nem a meggyőződés, hanem a vallás miatt ölték meg az embereket. S hősöm ilyenformán lehetett volna üldöző is. Üldözött semmiképpen. Emberségét jelzi az is, hogy a vallásüldözésben nem vett részt. Pascal emberségét az jelzi, hogy részt vett benne. Saját elhatározásából, vállalva a veszélyeket. De hát nem a különbségek fölsorolása a föladatom. Nem azt keresgélem, ami elválasztja, hanem azt, ami összeköti kettejüket. Félek, megnehezíti a gyors eredményelérést életkoruk háromszáz éves eltérése. Megkísérlek máshonnan közelíteni. Vajon mit tudhatott hősöm Pascalról? Szüleitől, idősebb Hábetler Jánostól és Pék Máriától, úgy hiszem, nem sokat hallhatott róla. Talán az iskolában. A szülők is jártak iskolába, ők mit tanulhattak róla? Nézegetem az Ifjúságot Képző Ismeretek-Tárá-t, melyet „Szerkesztők Nagy Márton és Zimmermann Jakab, ss. MM. ‘s bölcselk. doct. és cs. kir. Terez lovag. Intézetbeli magyar nevelők.” Kiadatott Bécsben, 1840-től folyamatosan, Hagenauer Fridr. özvegye’ és társai’ betűivel. Ábécé-sorrendben követik egymást a tudnivalók. Jansent keresem meg elsősorban. Ha ő nem forgatja oly szorgosan s eredményesen a Szentírást és Szent Ágoston könyveit, nincs eretnekség, nincs janzenizmus. De hiába keresem. „János (sz. Nepomuk), egy, különösen Csehországban tisztelt szent, ‘s ez ország’ második védszentje.” Ez után a szent élete következik. Majd a következő címszó. „Januarius, föld golyó’ fölosztása szerint tizenegyedik – polgári esztendőben pedig első hónap’ neve; máskép Boldogasszony vagy tél-hava.” Stb. Kettejük között kellene elhelyezkednie Jansennek a szoros ábécében, de nincs ott. Ilyenformán nem tartozott azok közé, akiknek nevét és életét, munkásságát 1841-ben az ifjúság tudomására kellett hozni. Nem tudom, meddig használták ezt az ismerettárt, de valószínűleg jó ideig. Nézem Pascalt. „Particulier-nek neveztetik, egy olly férfi, ki minden hivatal nélkül, saját vagyonából él. Paschalis I. (szent) 817. IV. István’ halála után választatott római pápának.” Stb. Pascal sincs. Érdekes. Négy kötetnyi címszót tartalmaz az Ifjúságot Képző Ismeretek-Tára. De örülök annak, hogy megnéztem. Azt még nem látom bizonyítva Pascal esetében, hogy a világból kikopott volna, de ebbe az ismerettárba nem került be, innen kikopott. Bárki ellenőrizheti, hogy igazat állítok. Nagy könyvtárban gyerekjáték az ellenőrzés. Szólni kell a beosztottaknak, nézzenek utána. Így, tekintettel a kihagyott címszavakra, megkockáztatok egy merész gondolatot. Nem tartom valószínűnek, hogy akár Pék Mária, akár az öreg Hábetler Pascalon nevelődött volna a tizenkilencedik század végén Magyarországon. S ezt annál bátrabban állíthatom, mert a közöttünk levő kapcsolat természetéből fakad, hogy regényalakjaim is, sajnos, csak annyit tudnak, amennyit én elmondhatok nekik. Én meg a fizikával, matematikával foglalkozó Pascalt ismertem csak. Az eretnek tanokat hirdetővel mostanában ismerkedem. Valószínűleg azért, mert nem forgattam eleget a Katolikus Lexikon 1932-es kiadását. Pótolom a hiányt. „Pascal Balázs, nagyhatású francia filozófiai író, mathematikus (1623-62), aki azonban A lexikon útmutatása szerint V. H. a Szegeden élt Várkonyi Hildebrand dr., bencés egyetemi tanár. Végre van még egy utalás a talányszerűségre, ha úgy jobban tetszik, kétértelműségre. Bár Várkonyi doktor valószínűleg nem véletlenül használta a „talányszerűen” ható kifejezést. Nemigen tehetett volna mást, hisz amit utána fölsorol, kétkedő, pesszimista, misztikus, az nem kettő, tehát a magyarázók három értelmet tulajdonítottak a Gondolatok-nak. A tanulmánykötet, melyre a lexikon hivatkozik, már bőkezűbb. „Medveczky első tanulmánya Pascalt mint Descartes tanítványát, mint vakmerő racionalistát mutatja be, a matematikusból lett bölcset, az emberi észt bálványozó franciát, aki a spekulációban nem habozik egész a »licenciákig« elmenni. Csakis ebből a racionalistából lehetett az a szkeptikus, aki oly szenvedéllyel kutatja az értelem korlátait és gyöngeségeit, mint ahogy hűtlen szeretőnk hibáit túlozzuk… A harmadik tanulmány Pascal pesszimizmusáról szól, mely szkepticizmusával, láttuk, szorosan összefügg.” (Babits: Tanulmányok Pascalról. Nyugat, III. évfolyam, 12. szám. 1910. június 16.) Kezd alakulni a kétértelműség. Tudom, visszatérek még rá. Hősöm, aki szülei példáját követve, kénytelen megelégedni az én kevéske ismeretemmel, tanulhatott az iskolában Pascalról. Ezt bizonyosan merem állítani. Tanulnia kellett fizikaórán, geometriaórán, matematikaórán. Kár, hogy nem volt jobb tanuló. Ha már meggondolatlanul ezt írtam róla, sajnos, így nem tehetett rá mély benyomást a vonatkozó iskolai tananyag. De ha jobb tanulóvá alakítom, akkor alaposabban ismerkedik meg Pascal matematikai, geometriai, fizikai gondolataival. S akkor is titok maradt volna szegény fiú előtt mindaz, aminek alapján ősei közé sorolhatja ezt az eretnek tanokat igen eredményesen hirdető filozófust. A Katolikus Lexikon álláspontját értem, bár nem értek egyet vele. Mit tehet az egyház, akár ennyi év elmúltával is, kiátkozott, eretneknek nyilvánított nézetekkel. A legjobb esetben is legfeljebb homályosnak tekintheti. Végtére az is szép tőle, hogy nem követi az ismerettárt, s egyáltalán tudomásul veszi létezésüket. Olyannyira tudomásul veszi, hogy a Levelek „jelentékenyen hozzájárultak a jezsuiták ellen támadt ellenszenv terjedéséhez”. S ez az ellenszenv a rend föloszlatásához vezetett. Bár, ha nem tévedek túl nagyot, talán a korabeli jezsuiták nem kizárólag Jansennek és követőinek, tehát részben Pascalnak köszönhették föloszlatásukat. Igen sok gondos, körültekintő munkálkodásuk előzte meg az intézkedést, mely szerint egy időre kész volt nélkülözni tevékenységüket a hivatalos egyház is. De jó volna látni egy lexikont a tizenhetedik századból. Vajon a jezsuita rend föloszlatása után közvetlenül mit tartottak homályosnak vagy károsnak, eretneknek, olyannak, ami sérti az egyház tekintélyét. Hol volt még ez az intézkedés akkor, amikor Pascal a Gondolatok-at írta. S hol volt már ez az intézkedés, amikor hősöm megszületett. Ha rokonságukat bizonyítani akarom, először azt kellene talán világosan érteni, mit mondott Jansen, miben hitt vagy nem hitt Pascal, és miképpen kaptak a tiltott, eretnekségnek nyilvánított nézetek igen nagy nyilvánosságot. Akkora nyilvánosságot, hogy rodostói számkivetésében II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen könyvtárában és gondolatvilágában is igen előkelő helyet foglaltak el. A jezsuiták által nevelt II. Rákóczi Ferencről beszélek. Itt, a rodostói könyvtárt emlegetve, hadd ismételjem meg a hősömet és Pascalt összekapcsoló cikk egy részét. A „nagy különbségek mögött is meglássék az a rokon szituáció, amely a világból való kikopottságnak ezt a két válfaját összeköti”. Mindig lelkesített minden, ami összekötni igyekezett. Az öröm, tudom, vérpezsdítő. S bánatot okoz, szívemet át- meg átjárja a bánat, szomorúság, ha nem találom meg mindjárt a zsinórt, amely a két dolgot összefogja. Talán ezért nincs most jó kedvem. Tűnődöm, kutatok emlékezetemben. Lelkem csordultig segítőkészséggel. Mely szituációkat tudom majd rokonítani ifjabb Hábetler Jani és Blaise Pascal életében? Sóhajtok, komoran bámulok magam elé. Nyugtalanság költözött belém. Attól tartok, akárhogy igyekszem is, csak igen laza kapcsolatot fogok találni a végén. Akkor mi lesz? Ha annyi eredményre jutok, hogy messzebbre kell mennem Jansennél, aki mindössze Szent Ágostonig hátrált az időben. S Kálvint és Luthert is el kell hagynom, a Szentírás születése idejét. S baktathatok tovább egyedül Ádámig, Éváig, ahol vitathatatlanul kimutatható a rokonság. Vitathatatlanul kimutatható. Félek, ha nem vállalom ezt a kissé hosszú utazást az első emberpárig, akkor, mi tagadás, őszintén beszélek, mint férfi a férfival, akkor igen sok bukfencet kell vetnem a rokonítás fölfedezéséig. Mondanám, rajta, bukfencezzünk hát. De én már túlkoros vagyok, s a tanulmány írója se lehet pelyhes állú legényke, hisz több mint harminc éve dolgozik egy munkahelyen. Tisztelettudóan leemelem kalapom e nem lebecsülendő teljesítmény előtt. Kertemben csöndes eső suhog, nyeli az agyagos föld. Lelkem is szomjúhozik az értelmes szóra. Beszéljük meg közös gondjainkat. Pascal születése és halála között harminckilenc esztendő telt el. Hősöm születése és börtönbe jutása között negyven. Reménykedem, talán kimászom a slamasztikából. Most már csak azt kell valószínűsíteni, hogy halál és börtön azonos fogalom, és akkor közös a kettejük számára kiszabott idő. Vagy azt kell mindössze bizonyítani, hogy a halál után – változott körülmények között ugyan, de – folytatódik az élet, vagy azt, hogy a börtönbe jutás után többé nincs folytatás. Megér egy kis tornát, hogy azonosságot találjak, ha már a gyűjtésükre adtam a fejem. Bonyolult bizonygatás helyett elfogadhatom azt az igen kényelmes tételt, hogy amiről nem tudok, az nincs is. Akkor semmi hiba. Dolgozatom csak addig követi hősöm útját, amíg megöli sógorát. A továbbiakat már nem írtam meg. Ilyenformán nem tudok róla más semmit, tehát befejezettnek tekinthetem az életét. És az a tény, hogy éppen a sógorát öli meg, no lám, ismét azonosságot bizonyít. Ha sógora volt, akkor nőtestvére is volt. Ez nagy örömömre szolgál, ez a fölfedezés. Az nem lehet számottevő különbség, hogy Pascal nővére kolostorba vonult. Egyébként is, azonosságokat keresek, nem különbségeket. Tehát leltem még egy rokon vonást kettejük között. A nőtestvér létét. S ahelyett, hogy táncra perdülnék örömömben, megint csak sóhajtok. Nehéz gond telepszik rám. Hogy fogom megtalálni a világból kikopottságukat. Még ha egyikük legalább valóban kikopott volna a világból, még mennék valamire. Pascal nem kophatott ki igazán, ha még ma is foglalkoznak vele, s az elmúlt pár száz év alatt is általában műsoron volt. Hősöm sem kophatott ki a világból, mert azt meg kellett volna előznie olyan központi helyzetnek, ahonnan ki lehet kopni. Ő meg, indulatai közepette, elmulasztotta elfoglalni a kikopást megelőző helyzetet. Hisz épp az a baj vele, hogy maradt ott, ahol volt. Egy ideig azért, mert nemigen volt más lehetősége, azután meg azért, mert nem élt a lehetőségeivel. Most kereshetem közös kikopottságukat a világból, amikor még az is különböző, amiért nem koptak ki belőle. Jogos a sóhaj, nem irigylésre méltó a feladat. Újfent bocsánatért rimánkodom. Nem vagyok hitetlen Tamás, elhiszek én mindent, amit lehet. De attól tartok, igencsak meghatározza a világot, mindkettőjük világát, az a háromszáz évnyi korkülönbség, amely, sajnos, nemcsak életkorukat taszigálja kicsit távolra egymástól, de a világ életkorát is növeli három évszázaddal. És a tetejébe nemcsak az életkort növeli háromszáz esztendővel, hanem éppen evvel a háromszáz évvel növeli. Bár, ki tudja, vajon lehet-e olyan háromszáz esztendőt találni, amelynek kezdete és vége között csupán csak könnyedén áthidalható árkocskák húzódnak. Egyszer, ó, majd egyszer talán megpróbálom fölkutatni, mikor volt háromszáz alig változó év, egymás után. Mert kisebb egységekből, gondolom, könnyebb volna összehozni. Tudom, segítenek barátaim, a könyvek. Csak attól félek, úgy járok ismét, mint annyi hasonló elhatározásomkor. Már fosztogatom könyvespolcaimat, barátaim, ismerőseim könyvespolcait, már égetem éjszakánként a lámpámat. Már-már kezdem komolyan venni magamat, amikor váratlanul belevigyorog valaki a képembe. Ki lehet előre számítani, hogy most Montesquieu lesz a nem várt látogató. Így szól majd: „Boldog az a nép, amelynek évkönyvei unalmasak.” Elfordulok tőle, leoltom a lámpát. Uram, teremtőm, találhatok bárhol háromszáz évig egyfolytában boldog népet? És eljő a hajnal a maga józan fényeivel. Zuhanyozom, kockacukrot viszek kertembe kuvasz kutyámnak. Megbökdös hófehér fejével. Ne bolondozz, Fokos, kérem őt, lásd be, van gondom elég. Leülök íróasztalomhoz, törhetem a fejem, töprenghetek a Nagyfuvaros utcától Port Royalig. Mintha végtelen szánalom csillanna a szemében. Csak az ajtóig kísér, tovább nem jön velem. Milyen igaza van. Még be sem csukódott mögöttem az ajtó, s már az jár a fejemben, hogy hősöm gondolatvilága kissé távol helyezkedett el kora központi áramlataitól. Megvallom, ez is indokolta Pascal néhány mondatát története elejére biggyesztenem. Pascal meg, merem remélni, ezt nyugodtan mondhatom, igencsak kivette részét kora központi vitáiból. A természettudományok csakúgy, mint a vallási viták, XIV. Lajos századának legfontosabb problémái közé tartoztak. S nem véletlen a voltaire-i megfogalmazás: XIV. Lajos százada. A janzenizmus, amint már említettem, Rodostóban is hatott. Az igen befolyásos jezsuiták egyformán idegenkedtek a természettudományok fejlődésétől s az eretnek gondolatoktól. Bár, néha azt hiszem, idegenkedtek minden önállóan gondolkodó embertől. S mert idegenkedésük nem maradt puszta érzelem, következményeként menekülni kényszerültek hazájukból azok, akik ragaszkodtak életükhöz vagy szabadságukhoz. Így is terjedtek a kiátkozott eszmék. Jansen könyve s szelleme eljutott Rákóczihoz. Pontosabban, Rákóczi jutott el Franciaországba. Jansen, aki könyve megjelenését nem élte meg, vigasztalta Mikeséket a száműzetésben. Nem, akárhonnan próbálom megfejteni, nem találom nyomát, hogyan kopott ki Pascal a világból. Ebben az időben a jezsuiták érzékeny lelkületű, könnyen haragra gerjedő emberek voltak. Nemcsak Port Royal kolostorára, Jansenre, Pascalra, Arnauld-ra haragudtak, megelőzően elítélték már Galileit is, 1633-ban, s életében Descartes-ot kirekesztik kollégiumaikból. Descartes, aki igazán jó katolikus, oda jut, hogy mindent kétségbe von. Ez a kétely nem kis bátorságot igényelt akkor, amikor még égtek elvétve itt-ott az inkvizíció máglyái. Érdekes kor lehetett. Cyranót és Descartes-ot hitetlennek tartják. Molière csúfolódik azon, hogy mindenki mindent tudni akar, a nők is. Pedig a tudás ott akkor nem volt teljesen veszélytelen szórakozás. Igaz, főleg eretnekeket égettek el, a tudomány képviselőit csak azokban az esetekben, ha az egyház területére tévedtek. És még akkor sem mindig. Előfordult, mint Pascal könyvével történt, hogy a hóhér csak a könyvet égette el. Mondtam már, a jezsuiták akkoriban igen érzékeny lelkűek és igen hatalmasak voltak. Pedig nem ilyennek indultak ők sem. Kolduló, tanító rend volt. Alakulásakor az egyházi életet akarta megreformálni és a kor igényeinek megfelelővé alakítani. A rend alapítója, Loyolai szent Ignác dolgozta ki alaptörvényüket, mely szerint a jezsuita rend feladata az, hogy a tagok ne csak saját üdvösségükön és tökéletesedésükön fáradozzanak, hanem a „hit védelmén és terjesztésén, valamint a lelkeknek a keresztény hitéletben való előbbrevitelén” is. S létük első száz esztendeje után már politikai, világi hatalomért, jólétért, gazdagságért verekedő, elnyomó, egyházi és világi zsarnoksággá változott. A XVII. század eleje az ellenreformáció ideje is. Egymás után alakulnak a szerzetesrendek. Olaszországból kerül Franciaországba az oratoriánus rend 1611-ben. Harminc év alatt komoly versenytársai lettek a jezsuitáknak. Irodalmat, ókor utáni történelmet és fizikai tudományokat tanítanak. Megelőzik Port Royalt is, mert ők tanítják először az alapfogalmakat Franciaországban. Descartes-ot elismerték, becsülték és – tanították. Szemben a saját alapelveiktől akkor már szinte beláthatatlan messzeségbe jutott jezsuitákkal. Igaz, kanyargós útjuk volt, míg a koldulástól a királyok, arisztokrácia fölött uralkodó társulattá váltak. De hát hol marad ez az én kitűzött célom mögött? Kóborolok a Napkirálynál, nem az udvarában, a századában, és kis kitérővel, de egyenes irányban meg kell céloznom a Nagyfuvaros utcát. S minél több időt töltök itt, annál irreálisabbnak tetszik, hogy teljesíteni tudom vállalt föladatomat. Mivel az egyezéseket keresem, csak azt tudom mondani, hogy mindkét folyamat igen időigényes volt. Loyolai szent Ignác 1491-ben született, de a rendet ekkor még nem alapította meg. Erre csak 1534-ben került sor, miután a királynő apródja, lovagi tornák győztese s a későbbiekben leányok s asszonyok bíróság elé került zaklatója is volt. Így aztán a jezsuitáknak zsarnokságuk megteremtéséig mindössze alig száz évet kellett átügyeskedniök. Nekem meg egypár bizonyítékért háromszázat. Bárki beláthatja, nem kicsi a különbség. Barangolok ennyi idegen ember között. Igaz, nagy részük érdekes, izgalmas, rokonszenves. A királyuk sem érdektelen. Nem tehet arról, hogy én nem szeretem a királyokat. És ha már azt sorolom, mit nem szeretek, akkor, be kell vallanom, nem kedvelem a siker reményével még csak nem is kecsegtető erőfeszítéseket sem. Lehet, nem is az én hibám lesz a kudarc. Talán még az a négyszáz esztendő is számít, amely vállalkozásomat a jezsuitákétól elválasztja. Nem mintha oly sok időnek tartanám azt a rongyos pár száz évet. Gyerekség volna. Ha a dolgozatommal foglalkozó tanulmány számon kérheti Pascaltól, hogy miért nem a lumpenproletárra gondolt jegyzetei írása közben, akkor az időt elhanyagolható tényezőként kell kezelni. |
janzenizmusa miatt nem sorozható a nagy keresztény bölcselőkhöz. Gyenge testében éles elme lakozott; különösen a mennyiségtan terén korán adta fényes tehetség jeleit, már ifjú korában a kész tudósok közé számították. A kúpszeletekről szóló értekezését 16 éves korában írta s ez időtől fogva 1654-ig állandóan természetbölcseleti és mathematikai kérdésekkel foglalkozott. Az elméleti tudás mellett gyakorlati feltaláló; találmányai e korból: egy számológép, a légsúlymérő alkalmazása a meteorológiában s a magasság mérésében, a folyadékok egyensúlyának mérése s végül a valószínűségszámítás elméleti kidolgozása. A mathematika mezején elért eredményei: a P.-féle háromszög és számos mathematikai tétel újból való felfedezése vagy új fogalmazása. Folytonos betegeskedése, nővérének, Jacqueline-nek zárdába való vonulása s végül miszticizmusra hajló lelke P.-t egy megrázó vallásos élmény után elfordította a világi élettől s nemcsak vallásos, sőt önsanyargató
életbe vonta, hanem a janzenizmus sötét lejtőjére sodorta. Visszavonult a világtól s Port-Royal közelében úgyszólván csak janzenistákkal érintkezett. Minthogy a túlzó janzenista irányt legélesebben a jezsuiták támadták, az egyébként mélyen vallásos P. szenvedélyesen a jezsuiták ellen fordult s magányából megírta ellenük