Szemügyre vettem egzisztencializmusomat

Vándoroltam, csibészkedtem, bejártam a fél világot, Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig. Csináltam mindenfélét – kerestem a szerencsémet.

Nincs okom dicsekvésre.

Megfáradtam. Most már mindegy, sorsom eldőlt.

Régtől tudom, talán óvodás korom óta, nem leszek milliomos.

Meg kell mondanom, nem a szüleim hibája. Soha nem óvtak ettől a lehetőségtől. Soha nem mondták: dolgozz, fiam, akár az állat, robotolj mások hasznára, de egyre vigyázz, gazdag sose légy!

Nem akarok senkit az életrajzommal untatni. Annyit említek csak, keserves volt megértenem, hogy nem leszek milliomos. Pedig sok mindent próbáltam, és azt is megvallom, nem voltam lusta. Gyáva sem. Verekedtem is.

Ma már nem verekszem. Megértettem, belenyugodtam. Így van, így kell lennie.

Természetesen ez csak énrám vonatkozik. El akarom kerülni az esetleges félreértéseket. Távol áll tőlem, hogy csüggedést csempésszek a lelkekbe tágabb hazámban, Port Royal és a Nagyfuvaros utca között. Könyörgök, higgyék el, nem olyan a természetem.

Íme, elismerem, kevésbé tájékozott embertársaim előtt most is nyitva áll a nagy lehetőség: a gyors és fájdalommentes meggazdagodás útja. Sokan ismerik, sokan élnek vele.

Csak én, örök balek, már megint kimaradtam valamiből.

A baj egy tucat esztendővel ezelőtt kezdődött. Annakelőtte még élt bennem a remény.

Minden áldott héten vásároltam néhány totószelvényt, majd hosszú, kemény fejtörés után megosztottam tippjeimet a három rovat között.

Megismétlem, mert nagyon fontosnak tartom: a három rovat között.

Három jelt használhattam: egyest, kettest, ikszet.

Ó, régen volt mindez, alig emlékszem már rá.

Most úgy rémlik, igaz, mind halványabban, innen, az idők távolából, a három jel elhelyezése azért okozott oly sok, nagyon sok fejtörést, mert a magamfajta ember drukkol valamelyik csapatnak. Én például az Újpestnek, illetve, mai nevén, az Újpesti Dózsának. Gondolom, kézenfekvő, azt nem kívánhatom magamtól, hogy csapatom ellenfelének tippeljem a győzelmet. Azt sem, hogy érzelmi okok miatt lemondjak a hibátlanul kitöltött szelvényt megillető, milliós nyereményről. A labda meg összevissza gurul, nem föltétlenül mindig olyan irányba, mely csapatom győzelmét biztosítja.

Így hétről hétre újrateremtődött a konfliktus.

Végül, hosszas fejtörés, tépelődés után a gazdagságot tettem kockára, s mint oly sok más magamfajta ember, érzelmeimtől vezettetve beírtam a győzelem jelét.

A többi mérkőzésnél már nagyon kellett vigyáznom. Számtalan nehézséggel számoltam. Itt csak néhányat sorolok föl közülük: erőnlét, sérülés, csapatösszeállítás, melyik csapat játszik hazai pályán.

A továbbiakban már csak a mérkőzések eredményét vártam. Hogy ez alatt az idő alatt nem lettem milliomos, azt bizonyítja, hogy érzelmeim irányította tippjeim többször voltak helyesek, mint azok, melyeket hosszas mérlegelés előzött meg.

Könnyű problémát a téli pótmérkőzések jelentettek. A magamfajta ember a fölsorolt csapatok nevét sem ismerte, így aztán azt tippelt, ami épp az eszébe jutott, a tények és helyzetek ismeretének teljes hiányában.

A győztes szelvény ismertetésekor általában az derült ki, nincs túl nagy különbség az oktalan érzelmek, a gondos mérlegelés és a vak véletlen diktálta tippek között.

Ilyenformán a gyors meggazdagodás vágya azt a tévképzetet keltette bennem, hogy négy esélye minden mérkőzésnek bizonyosan van. Mert lehet nyerni, veszíteni, döntetlent csinálni és különféle okok miatt le sem játszani a meccset, amikor is, a szabályok értelmében, egy hellyel előbbre kerül, és érvényessé válik a pótmérkőzés.

Ma már nem kétséges, ezekben a reményteljes esztendőkben milliomosságom azon múlt, hogy elfogultságom a magam csapatával, tárgyilagos ismereteim a többi csapatról és nem utolsósorban a véletlen összehoz-e végül is egy hibátlanul kitöltött szelvényt.

Amint az eddigiekből egyértelműen kiderült, nem hozott össze. Nem lett belőlem unatkozó milliomos.

Várjunk csak, vigyáznom kell. A Port Royaltól jöttem a Nagyfuvaros utcáig, útba ejtve a Café Flore-t s az egzisztencialisták többi főhadiszállását. Kár, hogy ebben az igen nagymértékben kitágult hazámban szűkebb hazámat, a Tisza Kálmán teret még csak nem is érintettem. Ki tudja, mért nem jutottam el szülőföldemre, holott csak néhány méternyire terül el a Nagyfuvaros utcától. Hiába, ha az ember a Port Royal helyétől indul el, következő állomása a Café Flore, akkor nyilvánvaló, hogy a Nagyfuvaros utcába viheti csak tovább az útja, hisz az az előbbiek természetes folytatása. S ezért kell oly óvatosnak lennem.

Nehogy azt mondhassa rólam bárki is, el akarom idegeníteni a magyar dolgozókat a meggazdagodásba vetett hitüktől, elmondom, van egy biztos mód a nyerésre.

Nem én találtam ki, nagyon régi, szakállas igazság, hogy pénzt csak pénzzel lehet keresni.

Nem is túlságosan bonyolult a biztos nyeréshez vezető út. Nincs itt csalás, nincs ámítás.

Az ember először is vesz egy darab papirost. Azon kiszámítja, vajon hány szelvényt kell vennie ahhoz, hogy minden lehetséges változat benne legyen.

A folytatás sem olyan túl nehéz. Az ember gondolkodik, parányit ráncolja homlokát, s némi valószínűségszámítással kiszűri a teljesen valószínűtlen összeállításokat.

Ekkor mi történik? Mi lesz fáradságos munkája eredménye?

Nagyon rossz kedvű lesz, mert rájön, hogy túl sok szelvényt kéne vásárolni a biztos győzelemhez.

Azután megint töpreng egy picit az ember, újfent ráncolja homlokát, s fájó szívvel veszi tudomásul, bizony az OTP-nek is volt ennyi esze, s elvégezte ugyanezeket a számításokat. Ezért üzlet neki a totó.

Nos, megvallom szégyenkezve, iskolai élményeimen túl, felnőtt fejjel itt kerültem először összeütközésbe a valószínűségszámítással. S ne maradjon titok senki emberfia előtt, szidtam Pascalt kegyetlenül őseivel és oldalági rokonaival egyetemben. De úgy igazán, keményen, cifrán, szemlesütve ismerem be, ahogy csak én tudok szidni valakit, ha méregbe gurulok.

Ó, pedig akkor még nem tudtam mindent. Akkor még nem is sejtettem ocsmány bűnömet.

Való igaz, hogy a biztos nyerés lehetőségét ez a természettudományokkal foglalkozó janzenista, ez a vesztemre született Pascal elvette tőlem, de nem baj, mondtam. Pislákol nekem még halovány csillag, a véletlen reménye.

De nem sokáig pislákolhatott.

Több mint egy évtizede annak, hogy gyanútlanul kezembe vettem az előkelő irodalmi folyóiratot.

Bár ne tettem volna.

Az volt az a pillanata boldog, kiegyensúlyozott, földi javakra áhítozó életemnek, amikor váratlanul meg kellett értenem, bármilyen fájdalmas volt is, hogy alaposan elmaradtam a világtól. Világképem gyökeres átalakításra, újragondolásra, újratanulásra szorul.

Gondolta a fene.

Nem akarom fölösleges panaszkodással szaporítani a szót, de igencsak nehéz helyzetbe kerültem.

Mindaddig nyugodtan éldegéltem a tízes számrendszer biztonságos kényelmében. Említettem már, ha gazdagságra vágytam – hetenként egyszer –, rendelkezésemre állt három jel, négy esély – dőzsölhettem kedvemre, futotta a tíz jelből, mellyel gazdálkodnom megadatott. Annyit megelőzően is tudtam, hogy a kibernetikusok számítógépeiken a kettes számrendszert használták akkoriban, s takarékos természetük megelégedett a nulla és az egyes szám használatával. De nem takarékosságra hivatkoztak, azt mondták, higgyem el, kényelemből teszik. Lássam be, csak könnyebb két jellel fejezni ki ugyanazt, mint tízzel.

Beláttam.

Semmi baj, minden világos, egyszerű. Ők használják a maguk két jelét, én meg szorgalmasan rovom a totószelvényre a hármat, ami így is igen takarékos alaptermészetre utal, mert négy esélyt jelölök három jellel.

Nagyon elégedett voltam magammal akkoriban. Szorgalmamról, takarékosságomról már ejtettem szót, most még kitartó türelmem is hozzájárult elégedettségemhez.

Minden héten töltögettem a szelvényeimet, vártam a csodát.

Mígnem kénytelen voltam föladni az álmaimat.

Amikor rájöttem, hogy az imént említett előkelő irodalmi folyóirat is áttért titkon a két jel rendszerére. Anélkül, hogy előzőleg fölkészített volna a változásra. Sőt, úgy látszott, nem történt semmi, s csak gondos vizsgálódás nyomán lehetett észrevenni, hogy immáron ők is csak két jelt ismernek, s a szabályoknak megfelelően valamelyik hatvány igénybevételével fejeznek ki mindent, amit akarnak. De többé nem használnak többet, mint azt a két árva jelt.

Miért tesz ilyet egy irodalmi folyóirat?

Attól kezdve nem tudok kitölteni egy totószelvényt. Értem, hogy csak két jel van immár, de a csapatok nem akarják érteni. Kibogozhatatlanná vált a bonyodalom. Próbálkoztam én azóta is a szelvénnyel. A győzelemmel nincs baj, azt egyessel kell jelölni. Olyan jel most is van még. Tulajdonképpen megállapodhatnánk abban, hogy a nullát a kettes helyett használjuk.

De a döntetlen meg a félbeszakadt, elmaradt vagy más okból érvénytelen mérkőzést nincs mivel jelölnöm.

Bele kell nyugodnom változatlan anyagi helyzetembe. Meg lehet szokni. S már csak néha jut eszembe, halványuló emlékeim között, hogy volt idő, amikor milliomos szerettem volna lenni.

És még ez volt a kisebbik megrendülés, melyet az említett folyóirat tanulmánya okozott.

Mint mondottam, gyanútlanul kezdtem olvasni a cikket. Meglepetésemre mindjárt az elején kiderült, hogy valami történt. Valami baj. Énvelem.

Mottóként Pascal-idézetet tettem regényem elé.

Nézzük gyalázatomat.

Pascal az általam idézett gondolatát nyolc mondatban írta meg.

Francia nyelven, mert francia volt, s főleg az anyanyelvén szeretett írni.

Én is az anyanyelvemen szeretek írni. Ez, be kell vallanom, úgy látszik, közös gyöngeségünk.

Elöljáróban leszögezhetem, bármily szégyenletes is ez a közös ragaszkodás az anyanyelv használatához, le nem tagadhatom. S így egy pontban máris megegyezünk mi ketten, Pascal meg én.

Meggyőződésem, ha ő idézett volna engem, ő is fordításban idéz. Ezt tettem én is.

Nagy Sándor fordítását használtam. A század elején ültette át Pascalt magyarra, 1911-ben. S a mottóként idézett gondolatot hét mondatban fordította le. Igen szépen.

De hát, ahogy az általában lenni szokott, a Gondolatok-at más is lefordította harminchárom évvel később. Fónagy Iván, 1944-ben. Kis eltérésekkel az eredetitől is, az előző fordítástól is. Egyik eltérés, hogy a mottót öt mondattá zsugorította.

A mondatokkal való takarékoskodás talán a két igen érdekes fordítási évszámmal magyarázható.

1911-ben könnyedén lehetett pazarolni a papírt, mert még nem volt rá szükség háborús bakancsok gyártására. Akkor, ha jól tudom, még három évig béke volt.

1944-ben, ezt viszont határozottan állíthatom, alig egy esztendő választotta el a fordítót a háború befejezésétől. Nem csoda, ha egy hosszú háború vége felé takarékoskodnia kellett talán.

De mert én még nem tértem át teljesen a két jel rendszerére, úgy gondolom, ezen a két lehetőségen túl is igen sok ok magyarázhatja a két fordítás mondatszám-eltérését.

No meg a többi eltérést is. De erre alkalomadtán még visszatérek.

Most szeretnék itt maradni, a tanulmány elején, a Pascal-mottó magyarázata kezdetén.

Nem lehet érdektelen ez a mottó, ha megért egy magyarázó tanulmányt. Mégpedig nem is akármilyent. Országokon, korokon átívelőt. Komolyan gondolom, nem kevés fáradságba kerülhetett, amíg általa egzisztencialistává váltunk mind a hárman. A kisregény is, a hőse is, és én is.

Ez így pontatlan. Mondottam már, hármas szám nem szerepel a tanulmányban. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig elterülő egzisztencializmus kettőjük közül az egyikre vonatkozik csak.

Megkísérlem beleképzelni magam a tanulmányíró bőrébe. Mit tennék, ha egy mottó kapcsán akarnék megítélni egy művet.

Leemelném a polcról a könyvet, kinyitnám, elolvasnám a mottót. Azután gyorsan igyekeznék mindent elfelejteni, amit a mottó írójáról tudok. Akkor a könyvet is elolvasnám.

Ez fontos. A könyv elolvasását majdhogynem elengedhetetlen feltételnek tartom, ha ítéletet kívánok mondani róla.

Imigyen fölkészülve, teret engednék szinte kielégíthetetlen kíváncsiságomnak. Törik-szakad, megkeresném, hogy az adott könyv öntörvényű világában mi a mottó szerepe. Itt nagyon vigyáznék, nehogy a fordítottját kíséreljem meg, s azt kutassam, mi az elképzelt, kitalált, öntörvényű világ szerepe abban a valóságos világban, amelyben a mottó megszületett.

Nem árt, ha a nyilvánvaló buktatókat elkerüli az ember. Marad akkor is elég.

Mindezek után vennék egy igen mély lélegzetet, lesütném szemem, s a megbízóm elé járulnék égő orcával. Dadogva bevallanám, hogy nem megy. Vissza kell adnom a megbízást, mert képtelen vagyok eleget tenni vállalt föladatomnak. Vagy csak segítséggel. Esetleg követelném: adj, király, katonát, wehrmachtost vagy ávéhást… (Ugye, ismerik ezt a kedves gyermekjátékot?)

Egy mottó, bármily csodálatos lett légyen is, a magam szellemi színvonalán arra alkalmas, hogy fölhívja az olvasó figyelmét, hogy olvasás közben néha visszacsöngjön figyelmeztetőn.

Azt még meg kell majd tanulnom, hogy a mottó alapján hogyan tudnám értékelni a regényt.

Mentegetődznék, tudom, most következik a megszokott vád, összeférhetetlen vagyok. Magyaráznám, hogy figyeljenek kicsit, összetévesztenek a vállalt föladattal. Az az összeférhetetlen, nem én.

S miközben kínlódva sorolnám mentségeimet, tudnám, bizonyosan tudnám, minden szó fölösleges. S mert régtől fogva tudom, mily nagy különbség van az érthetetlen és az én nem értem, a lehetetlen és az én nem tudom között, hazakullognék, s kezdeném elölről. S bízni próbálnék abban, hogy nem a régi sikeremmel.

Ahhoz, hogy újrakezdjem a kutatást, újra elolvasnám a könyvet, élén az ítéletem alapjául szolgáló mottóval.

Mert ahhoz ragaszkodnék, hogy ha már a vállalkozás kétségekkel teli, a célt ismerem, ahová jutnom kell, akkor legalább a szavakhoz hű legyek.

Semmiképpen sem használnék más fordítást.

Az eredetire s másik fordítás használatára akkor volna szükségem, ha a mottóról akarnék ítéletet mondani, ha azt akarnám eldönteni, mit jelenthet ma, a huszadik század vége felé, a háromszáz éve halott Pascal és az ő Gondolatai, mond-e még valamit a számunkra. De ez egy másik tanulmány.

Kényelmesebb is, ha nem szorongat az ember egyszerre két könyvet a kezében, amikor az egyik fölösleges. Mért kellene egy Gondolatok-kötetből keresni ki azt a néhány mondatot, amely ott egyből megtalálható, ahol mottóul használtatott.

Itt megint nem értek valami apróságot.

Ha előttem van mind a két magyar nyelvű szöveg, és odafigyelek, akkor el sem tudom kerülni, hogy észrevegyem a különbségeket, akármilyen parányok legyenek is. Akkor talán elkerülik figyelmemet az eltérések, ha az egyik fordítást látom, a másikra meg csak emlékezem.

Látnom azt a fordítást kell, amelyet idézek.

Akkor a mottóul használt fordításra csak emlékezem. S talán a regényre is, amelynek első oldalára nyomtatták. De emlékezni csak arra tudok, amit ismerek, amit olvastam.

Hacsak… de ez hirtelen ötlet, kár sokat törődni vele. Az emlékkép haloványabb az igazinál. S egy elmosódott emlékezéssel könnyebb távoli kapcsolatokat teremteni. Ha így volna, akkor nem kényelemszeretet akadályozza a mozdulatot, hogy leemeljem a polcról a könyvet a mottójával. Akkor a célszerűség az ok. S ez így egészen más.

Megnyugodva folytathatom az irodalmi folyóirat tanulmánya tanulmányozását. Szerény vagyok, megelégszem avval, hogy egyet találtam a lehetséges magyarázatok közül.

Ott hagytam abba, hogy az idézett Pascal-mottó nyolc, illetve hét, illetve öt mondat. Mert én még nem élek a két jel, két lehetőség bűvöletében.

A cikkben már más a helyzet. Hallga csak…:

 

„A könyv élére tett ilyen mottó mindig világnézeti, eszmei lobogó, mely alatt szerző művét harcba küldi az olvasók meghódítására! Jelszó, melynek egy-két mondatba összesűrített tartalma pregnáns módon, filozofikus rövidséggel kifejezi annak lényegét, amit a szerző vagy hőse az olvasóval elfogadtatni vagy megértetni akar. Jellemezheti tehát vagy a szerzőt, vagy a művét – (és e kettő nem mindig jelent egyet, vagy legalábbis nem minden komplikáció nélkül jelent egyet, hiszen a szerzőnek lehet különvéleménye is hősével szemben).

Mit jelent hát a kérdéses Pascal-idézet a regény élén, kinek az eszmei lobogója: Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé? Maga a híres tézis is elég kétértelmű ahhoz, hogy mindkét célra megfeleljen.”

 

Már nyakig a két jel bűvöletében üldögélünk.

„Egy-két mondat”

„szerző vagy hőse”

„elfogadtatni vagy megértetni”

„szerzőt vagy művét”

„Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé?”

„elég kétértelmű ahhoz,

hogy mindkét célra megfeleljen.”

„Egy-két mondat” – valójában öt, hét, nyolc mondat.

„szerző vagy hőse” – vagy műve, vagy eseménysora, vagy valamelyik főszereplője, vagy valamelyik mellékszereplője, vagy valakinek rokona vagy ismerőse, utódja vagy boldog őse vagy – de ki tudná mind fölsorolni, aki az olvasóval „elfogadtatni vagy megértetni” szándékozik valamit.

„elfogadtatni vagy megértetni” – vagy ráébreszteni, vagy föllázítani ellene, vagy kinevettetni, vagy kigúnyolni, vagy megszerettetni, vagy meggyűlöltetni, vagy megrettenteni, vagy csak megijeszteni, vagy eszébe juttatni, vagy emlékezetébe idézni, vagy örökre kitörölni az emlékezetéből, vagy a kíváncsiságát fölkelteni, vagy a szánalmát fölébreszteni, vagy tudomásul vétetni, vagy ki tudja, mennyi mindent akarhat egy mottóval, ha eldől, hogy ki akarja, mikor és miért.

Tűnődöm.

„Szerzőt vagy művét” – ezzel kár külön foglalkozni, ez, félek, csak azért vált önálló párrá, nehogy a két létező lehetőség közé be kelljen iktatni egy harmadikat. Így jobban megfelel a célnak, hogy másik kettő lett belőle. S kiemeli szerző fontosságát, hiszen ő mindkét lehetőségpár egyik tagja.

Evvel nem hinném, hogy egyetértek. Avval inkább, hogy „Nem a pacsirta fontos, csak a dal.” Fölfogás kérdése.

„Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé?” Tudom, embere válogatja, de itt nekem az avagy tetszik a legjobban. Legfőképpen ebben a szóban tér el a szerző vagy hőse párosától.

De a „szerzőt vagy művét” is az avagyon kívül mindössze a tárgyesetben különbözik. Hisz talán a hős is a szerző műve, legalábbis része a műnek, nem? Hogyan is szól ez a mondat? „Jellemezheti tehát vagy a szerzőt, vagy a művét – (és e kettő nem mindig jelent egyet, vagy legalábbis nem minden komplikáció nélkül jelent egyet, hiszen a szerzőnek lehet különvéleménye is hősével szemben.)”

Gondolta a fene.

Mért kellene egy mottónak szerzőt vagy művét, vagy hősét jellemeznie?

Nem jelezheti-e a maga „pregnáns módján” például azt, ami hiányzik a mű eseményei közül, aminek hiánya íratta meg a könyvet, talán csak azért, mert fáj, hogy a majdan megteremteni kísérelt öntörvényű világból fájdalmasan hiányzik valami.

És mi mindent jelezhet vagy jelenthet még ezeken kívül.

Az imént a nekem oly nagyon tetsző avagy szó Fejes Endre nevét választotta el Hábetler Jánosétól. Halljunk csudát, Hábetler Jánosból is legalább kettő van, idősebb és ifjabb Hábetler János. Ezt onnan is lehet tudni, hogy színpadon egyiküket Szabó Gyula, másikukat Madaras József s a későbbiekben Kozák András személyesítette meg. S nagy a valószínűsége (gondolta a fene, hogy evvel a Pascallal mennyi baj lesz), hogy ifjabb Hábetler János fiúgyermeke is Hábetler János, s akkor már hármójuk közül válogathatok.

Íme, bizonyság, jobb, ha a bírálandó regényből veszi az ember a mottót, mert akkor kéznél van a könyv. S rá lehet gyorsan jönni, hány azonos nevű szereplő van, s el lehet őket különíteni, hogy mindig tudjuk, melyikükről van szó éppen.

Elnézést kérek a javaslatért.

Nos, tételezzük föl, sikerül eldöntenünk, melyik Hábetler Jánosról van szó. Akkor még mindig kiderülhet, hogy nincs köze Pascalhoz, sem a többi eretnekhez. Egyháza hű fia lehet, akinek álmában sem jutna eszébe magyarázni a Szentírást, úgy értem, a hivatalos magyarázattól eltérő módon. S előállhat az a fura helyzet, hogy a mottó gondolata Pascalé, vagy talán másé, aki az elmúlt három évszázad alatt szintén könyve elé tette. Ilyenformán lehet Tolsztoj grófé, aki nem átallotta Az életről című könyve elé mottóként odabiggyeszteni, egy Kant-idézet és János evangéliuma XIII. 34. elé, amely szerint „Egy új parancsot hozok nektek: szeressétek egymást.” De lehet a regény bármelyik szereplőjéé, ha elképzelhető róla, hogy egyetért nem Pascallal általában, mindössze evvel az egyetlen gondolatával.

És ebben a különleges esetben sem feltétlenül igaz, hogy akkor érteni vagy akár ismerni köteles Kierkegaard-t, Jasperst, Heideggert, Sartre-t, nemhogy követni.

Töröm a fejem szakadatlan, akkor mi történt volna, ha Dosztojevszkij-mottót teszek a regény elé. Mondjuk, néhány mondatot a Feljegyzések a holtak házából című művéből. S akkor, miután ebben a cikkben a mottó önmagán túl annyi mindent jelent, ez a meggondolatlan cselekedetem egyben fölszólítás lett volna arra, hogy gyilkolják meg az öreg trafikosnékat?

Egy mottó csak azt a vágyat nem testesítheti meg, hogy majdan az olvasóé legyen?

Miért nem? Ha elolvassák a könyvet, ha látják, hogy a jól gondolkodás változtathatott volna a hősök életén?

Abszurd föltételezés volna, hogy az irodalomnak, az írott szónak hatása, értelme lehet, hogy képes lehet változtatni gondolkodásmódon, életmódon?

Az, hogy javíthat, az nem is föltételezhető?

Ha meggondolatlanul Puckot idézi valaki, mondjuk azt, hogy:

 

Ha mi árnyak nem tetszettünk, Gondoljátok, s mentve tettünk: Hogy az álom meglepett, S tükrözé e képeket. E csekély meddő mesét, Mely csak álom, semmiség, Nézze most el úri kegy, Másszor aztán jobban megy –

 

akkor Shakespeare véres történeteinek hatására ez a néhány verssor egyben fölszólítás arra is, hogy minden eszközzel öljék vagy ölessék meg a királyokat?

El tudok képzelni olyan embert, akit érdekel a körülötte élő világ, aki kíváncsi rá, ismerni, érteni és a maga szerény módján talán még segíteni is szeretné.

Ha egy regény hőseinek az életéből a jól gondolkodás hiányzik, és emiatt fordul rosszabbra sorsuk a maguk lehetőségeinél, azon már nemigen lehet változtatni. Megtörtént események okait lehet kutatni, de meg nem történtté vagy nem úgy megtörténtté tenni őket talán kissé bonyolult volna. A technika mai állása mellett.

De, elnézést kérek, letűzni egy figyelmeztető táblát egy zsákutca elé, az miért bűn? Úgy vélem, tisztességes cselekedet, mert akkor a továbbiakban csak az megy be a zsákutcába, akinek pont ott van dolga.

Egy mottó adott esetben azt a táblát jelezheti, merre kell menni, hogy kikerülje a zsákutcákat az ember.

És mennyi mindent jelenthet még.

Csak nem szeretem játszani ezt a mi mindent jelenthet még-et. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig az a Chagall-történet jut eszembe, amikor valakinek végre, sok kötetnyi magyarázat után, eszébe jutott megkérdezni Chagallt, melyik magyarázat a helyes, mit jelent a kép. S Chagall azt válaszolta: Nagyapám szeretett a háztetőn ülni és répát enni.

Így valahogy.

A képen van háztető, van öregember, nagypapa korú és természetesen van répa is. Talán nem árt, ha az, aki megmagyarázni akarja, észreveszi azt is, ami valóban ott van, ami látható.

Úgy értem, kiindulópontként.

Nem vitatom, balgaság volna, hogy sok úton sok asszociáció, sok magyarázat felé lehet eljutni, csak talán jó volna a látványtól indulni el. Azt sem kétlem, hogy így is sokfelé ágazhat el a magyarázatok útja. De kérem, engedjenek meg nekem is egy halk megjegyzést. Ha már a kiindulást, tehát azt, ami valóban van, azt is a szemlélő pillanatnyi hangulata határozhatja meg, akkor a kép lehet az Aladdin csodalámpája előtt megjelenő szellem, a villámait szóró Zeusz vagy a világ teremtésével elégedett vagy elégedetlen, haragvó Úristen. Vagy bárki-bármi más.

A cikk következő párosa:

„Maga a híres tézis elég kétértelmű ahhoz, hogy mindkét célra megfeleljen.”

Hadd idézzem itt most Babits Mihályt.

„Amit kigúnyol (Pascal), ma már nincs vagy nem aktuális. De a Levelek élnek még, örök példái a művészet és stílus konzerváló hatalmának. Pascal mesterségesen tette könnyűvé stílusát. Megszabadult a hosszú mondatoktól, a nehézkes cafrangoktól, a skolasztika minden hagyományától. Súlyos kérdésekről egyszerű és mindenki által érthető nyelven irt. Talán a matematikus is dolgozott benne, lehántva a feleslegest, s kivilágítva a gondolatot a »szükséges és elégséges« szavakkal.”

Nehogy egyoldalú vitába kezdjek a tanulmány említette kétértelműségről, engedelmet és türelmet kérve, Szerb Antal vonatkozó néhány mondatát is idézem.

„Mégis Felvilágosodás és romantika a jansenistákban látta előfutárát, dicsőségüket Sainte-Beuve újította fel. Mert irodalmi szempontból az elvek harcánál sokkal fontosabb, hogy Pascal a hit kérdéseiről köznyelven, szellemes, sőt mulatságos formában írt és ezzel megindította francia földön is a hittudomány elvilágiasodását, ami a protestáns országokban már száz évvel előbb végbement. Másrészt a jansenista Felfogás szigorúbb ugyan az Egyház felfogásánál, de éppen szigorúságánál fogva lázadás, szembehelyezkedés a pápai tekintéllyel és ennyiben minden későbbi lázadás előkészítése.”

Lám, nemcsak az egzisztencialisták látták benne előfutárukat, de „Felvilágosodás és romantika” is. Nem elgondolkodtató?

Még egy mondatát hadd idézzem Szerb Antalnak.

„Bámulatos élességű és távlatú maximákban villantja fel »az ember nagyságát« és az ember nyomorúságát.”

Újfent csak töprenghetek, gondolom, fonák helyzetemet a cikk írója is megérti.

Ugyebár egy kétértelmű mottóról van szó, amely egyszerű és mindenki által érthető módon íratott meg. Olyan nyelven, amely lehántotta a fölöslegest, így világítván ki a gondolatot a „szükséges és elégséges” szavakkal.

S mindezt bámulatos élességgel.

Nem szeretek panaszkodni, de oly sokszor csalódtam már. S most ez az új csalódás még a váratlanság erejével is hat. Halkan, keserűen kérdem, ki segít, hisz most már végképp nem tudom, kiben bízhatok.

Itt van Pascal a maga egyszerű és világos, mindenki számára érthetővé tett – kétértelmű szavaival. Mindezek után, attól tartok, a magatartása is kétértelmű volt. Másképp nem lehet, hisz semmiben nem tért el szavaitól.

A gondolatai kétértelműségéről nem nyilatkozhatom, tájékozatlanságom miatt csak annyit ismerek belőlük, amennyit szavai közvetítenek. A többi néma csend.

Nem szeretek kötözködni, világéletemben alperes voltam. Türelmes és védtelen. Mégis akadnak életemben olyan percek, amikor jó volna megálljt mondani.

Mintha ez a pascali kétértelműség is ilyen volna.

Rousseau az Erkölcsi levelek-ben kérdi: „Többre meri tartani a maga bölcsességét a Pascalénál, a maga eszét a Descartes-énál?” (Második levél.)

Vauvenargues A természetről és a szokásokról-t így kezdi: „Az emberek szívesen társalognak a szokás hatalmáról, a természet és a közvélemény hatásairól, ám kevesen beszélnek szabatosan ezekről a dolgokról… nagyon is egyenes következtetés, hogy a szokás második természetünk, valamint Pascalnak az ennél merészebb gondolata: amit természetnek tartunk, gyakran nem egyéb, mint a legelső szokás.”

Voltaire, aki igen ritkán ért egyet Pascallal, hasonló problémái közepette azt írja: Ez a fordulat igen tetszik nekem.

A kétértelműen fogalmazó Pascal a következőket mondta: „Milyen hát a természet, melynek az a sorsa, hogy eltörölhessék? A szokás második természet, mely lerombolja az elsőt. De mi a természet? A szokás miért nem természetes? Attól tartok, hogy ez a természet maga sem más, mint az első szokás, miképpen a szokás második természet.”

No, ez mind nem jelent sokat. Rég volt Rousseau, Vauvenargues, Voltaire, és rég volt Babits Mihály és Szerb Antal is.

Ma hogyan látjuk, pontosabban tegnap, mert a kötet, melyből idézek, 1974-ben jelent meg.

„A janzenizmus egyes szakértők szerint az »utolsó jelentősebb modern eretnekségnek« tekinthető… Érthető, hogy Róma rendkívül veszélyes eretnekségnek tartotta. VIII. Orbán »In eminenti« kezdetű bullája Jansen és követőinek műveit indexre helyezte, híveit kiközösítette. Ennek ellenére a janzenista tanítások Párizsban gyorsan követőkre találtak, különösen nevezetes volt a Port Royal-apácakolostor körül kialakult csoport, amelyben olyan kiváló elméket találunk, mint Blaise Pascalt, a nagy matematikust és filozófust… »Vidéki levelei«-ben gyilkos gúnnyal ír a jezsuita erkölcsről… Az illegálisan kiadott levelekben a »cél szentesíti az eszközt« jelszavát először említik a jezsuiták fő erkölcsi elveként.

A jezsuiták ellen felhozott vádakban újra meg újra felbukkant az az állítás, hogy tanítóik szerint egy »jó cél« elérése érdekében gonoszat is lehet cselekedni.

Pascal műve kipellengérezte a jezsuita morált. Szellemessége, írásainak fordulatos, eleven stílusa a kézről kézre adott »Levelek«-et rendkívül népszerűvé tette, s a jezsuiták ellen fordította a francia közvéleményt…

Pascal irányította elsőként a figyelmet könyörtelen logikával, epébe mártott tollal és izzó szenvedéllyel a jezsuita képmutatásra, a kegyes vallásossággal leplezett, célratörő önzésre. Bár a »Levelek«-et a hóhérral égettették meg, a mű olyan eszközzé vált a jezsuitákkal szemben, amely a szellem erejével készítette elő a közvéleményt a rend feloszlatására és megbélyegzésére.” (Rácz Zoltán: Jezsuiták tegnap és ma.)

Pascal kétértelmű szavai egyszerűek, világosak. Azon kevesek közé tartozott, akik szabatosan beszéltek. Műve kézről kézre járt, s rendkívül népszerű volt.

Hiszek a nyelv fejlődésében. Nem vitatkozom a kétértelmű kifejezés megváltozott jelentésén.

A gond a nyelvészeké. Ha ilyen értelemben is használható a kétértelmű kifejezés, hogyan változott a konok következetességet, egyszerűséget, világosságot, szabatosságot fedő fogalommá – ezt kell megmagyarázniok.

Nem irigylem őket. Nem lesz könnyű dolguk.

Babits Mihály az iménti néhány mondatában Pascalt idézi. Annyit csak, hogy „szükséges és elégséges” szavak.

Hadd nézzem.

Ha visszagondolok kisiskolás koromra, halványan derengeni kezd egy szó.

Háromszög.

Nem lehet véletlen, hisz Pascal foglalkozott a háromszöggel is, nemcsak a jezsuitákkal.

Ez az egyetlen szó, háromszög, egy síkidomot jelent, amelyet három egymást metsző egyenes határoz meg.

Tehát ha egy ilyen síkidomról beszélek, a szükséges és elégséges szó a név: háromszög.

Elmondhatom róla, hogy:

Megállok.

Az utolsó pillanatban. Mert itt már másik filozófushoz jutottam, s elég bajom van abból, hogy egy mottó erejéig háromszáz évet visszautaztam az időben. Megvallom, fáradt vagyok, Püthagoraszig már nem akarok elmenni.

Nem azért hagytam abba azoknak az adatoknak a fölsorolását, amelyek mind igazak – de nem szükséges emlegetni őket, mert a háromszög kifejezés adott esetben egy-két jelzővel jelenti mindezt és még sok mindent –, mert csak ennyi létezik vagy mert én nem ismerek többet, ami nem ugyanaz. Azért nem folytatom a fölsorolást, mert nem szükséges. Azonkívül megtéveszti a jóindulatú, gyanútlan, de fölületes szemlélőt.

Őszintén szeretném, ha mindenki megértéssel fogadná kis kirándulásomat a nem szükséges szavak körül.

Ha az imént emlegetett síkidom meghatározásához általában elég, ha a nevét mondom vagy írom, ami egyetlen összetett szó, speciális esetéhez elég, ha még egy összetett szót biggyesztek elé, ez a legspeciálisabb esetben is összesen két, illetve három szó, ha az egybeírás-különírás szabályait is figyelembe veszem. De bizony ha fölsorolom mindazt, amit el lehet róla mondani a pontosan meghatározó legfeljebb három szó helyett, és ráadásul még arra is kínosan vigyázok, hogy igazat mondjak, akkor már hosszú-hosszú körmondatot mondhatok. Sőt, ha még azt is hozzámondom, a mondat növelése és az érthetőség csökkentése érdekében, hogy van szöge, oldala, magassága, külső szöge, kerülete, területe stb., akkor még több fölöslegeset beszélhetek, mert olyanokat is belevettem a fölsorolásba, amelyek másra is érvényesek. És ha már benne vagyunk a mások tulajdonságainak emlegetésében, akkor miért ne mondhatnám, hogy két tompaszöge is lehet például vagy két derékszöge. Meg ilyeneket. Amely adatok már csak másra érvényesek.

De megéri, mert a mondanivalóm így még hosszabb, még bonyolultabb. És már nemcsak fölöslegeseket beszélek, hanem olyanokat is mondok, amik egyszerűen nem igazak.

És itt már helyben vagyok, meg lehet állni. Gondolom, ez a cél.

Mert ha, mondjuk, húsz olyan adatom van, amelynek fölsorolása fölösleges, de az adatok helytállóak, húsz olyan, amely másra is érvényes, az már negyven adat. Ha ehhez még hozzáteszek húsz olyant is, amely csak másra vonatkozóan igaz, az már hatvan.

És ha valami oly végtelenül bonyolult, hogy a meghatározásához hatvan adatot tart szükségesnek, aki beszél róla, akkor ki gondol még a szegény árva háromszögre.

Mert ugye nem kell bizonygatnom, igazán nyilvánvaló, hogy hatvan szükséges adat által meghatározható síkidom nincs. Legalábbis ma még nincs.

De ha úgy viselkedünk, mintha a háromszög ily bonyolult volna, akkor nyakig ülünk, hogyan is mondjam, nyakig ülünk a becsapásban.

Hogy miért?

Mert a gyanútlan partner, hallván az adathalmazt, egyre kisebbre húzza össze magát. Jó esetben egy ideig követni próbálja nagyszerűségünket. Töri a fejét, mi lehet az, amit a meghatározások által idézünk elé. Igyekezete, gondolom, addig tart, amíg az adataink valahol tíz és húsz között vannak. Akkor már tudja a partner, hogy síkról nincsen szó, nagyon bonyolult testek összefüggő halmazáról magyaráznak. A későbbiekben már föladja. Már nem próbálja követni, miről van szó. Már csak egyre növekvő tisztelettel hallgatja vagy olvassa az adatok tömegét, amelyekről föltételezi szükségességüket. És ennek a föltételezett szükségszerűségnek következményeként kezd zsugorodni az előtt, aki játszi könnyedséggel cseveg iszonyatos monstrumokról.

Ezek szerint vannak a Pascal által is emlegetett szükséges és elégséges szavak.

Róluk érdemes volna beszélni.

Azután vannak a szükségtelen, fölösleges szavak.

Róluk is érdemes volna beszélni.

Eltűnik mögöttük az, amiről szó van, s az őket használót növesztik – látszatra – órjássá.

Természetesen a látszatkeltésen túl más hatásuk nincs.

A háromszög tulajdonságai változatlanok maradnak. Meg kellene vallani, hogy a szóburjánzás következtében csak az áltudományosság növekszik.

Aki a fölösleges szavakat használja, annak a képességei szintén változatlanok maradnak.

Majd elfelejtettem, csakis abban az esetben maradnak, ha változatlan síkidom az illető. Mert ha esetleg ember volna, akkor a változatlanság már nem jellemző rá oly nagyon. S bizonytalanná válik az az emberi nagyszerűség, amelyet mindössze szükségtelen, fölösleges szavak látszatkeltése teremtett meg.

Elkalandoztam, jó lesz visszatérnem az előkelő irodalmi folyóirat tanulmányához.

Nézem a szöveget, tekintetem az „iránytű” szóra esik.

Ha iránytű van, akkor bizonyára hosszú, fáradságos út előtt állok. Nekivágok, tudom. Csak…

Gondolta a fene.

Ha már a véletlen és Tolsztoj szeretete kezembe adta Pascalt, ideje, hogy immár ne véletlenül, én is megjárjam az utat. Hisz amúgy is csak „látszólag” hosszú, mely Hábetler Janit Pascallal összeköti.

Idézem a cikket. Indulok.

„Látszólag hosszú az út, mely a Port Royal szerzetesétől a Nagyfuvaros utca kispolgáráig vezet. Ám maga a szerző, az általa választott mottó adja kezünkbe az iránytűt, hogy a »távolság« adta nagy különbségek mögött is meglássék az a rokon szituáció, mely a világból való kikopottságnak ezt a két válfaját összeköti.”

Már a gondolat is mélységes ámulatba ejt.

Miközben gondom jócskán megnövekedett.

Hiszen kiadtam kezemből az iránytűt. Most törhetem a fejem, fordulhatok éghez, csillagokhoz, hogy pótoljam a könnyelműen átengedett kis műszert.

Mindegy, akkor is meg kell találnom a rokon szituációt. Meg a világból való kikopottságukat. Meg azt is, ami azonos kettejükben.