A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig

Kortárs, 1963. június

Jó dolog az, ha könyvekről vitatkozunk. Még jobb, ha jó könyvekről vitatkozunk. És nagyon, ha jó könyvekről jól vitatkozunk.

Vitatható, de jó könyv a „Rozsdatemető”, és a körülte támadt vitában nagyon jónak találom a Komlós János adta elemzést és bírálatot. De éppen mert a kérdés esztétikai és ideológiai lényegét – szerintem – jól eltalálja, nem árt felhívni figyelmét egy olyan filozófiatörténeti részletkérdésre, ami – valójában nem is részletkérdés.

Komlós észreveszi a regény élén álló klasszikus veretű Pascal-idézetet, de – tartózkodik minden kommentártól. Ez a tartózkodás az, amit szóvá kell tenni, éppen ha az ember egyetért azzal, amit a kérdés lényegét illetően Komlós mond. Szóvá kell tenni azért, mert a kommentár nélkül maradt vonatkozás igen fontos eszmei összefüggések kulcsa lehet.

A könyv élére tett ilyen mottó mindig világnézeti, eszmei lobogó, mely alatt a szerző művét harcba küldi az olvasók meghódítására! Jelszó, melynek egy-két mondatba összesűrített tartalma pregnáns módon, filozofikus rövidséggel kifejezi annak lényegét, amit a szerző vagy hőse az olvasóval elfogadtatni vagy megértetni akar. Jellemezheti tehát vagy a szerzőt, vagy a művét – (és e kettő nem mindig jelent egyet, vagy legalábbis nem minden komplikáció nélkül jelent egyet, hiszen a szerzőnek lehet különvéleménye is hősével szemben).

Mit jelent hát a kérdéses Pascal-idézet a regény élén, kinek az eszmei lobogója: Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé? Maga a híres tézis eléggé kétértelmű ahhoz, hogy mindkét célra megfeleljen.

„L’homme n’est qu’un roseau, le plus faible de la nature, mais c’est un roseau pensant. Il ne faut, pas que l’univers entier s’arme pour l’écraser. Une vapeur, une goutte d’eau, suffit pour le tuer. Mais quand l’univers l’écraserait, l’homme serait encore plus noble que ce qui le tue, parce qu’il sait qu’il meurt, et l’avantage que l’univers a sur lui. L’univers n’en sait rien.

Toute notre dignité consiste donc en la pensée. C’est de là qu’il faut nous relever, non de l’espace et de la durée, que nous ne saurions remplir. Travaillons donc à bien penser: voilà le principe de la morale.”

„Nádszál az ember, a természet leggyengébb nádja, de ez a nádszál gondolkozik. Nem kell a világnak összefognia, hogy megsemmisítse: kis pára, egy kis vízcsepp is megölheti. De ha a világ meg is semmisítené, az ember akkor is értékesebb lenne, mint a gyilkosa, mert tudja, hogy meghal, és a világ nem tudja, hogy erősebb nála.

A gondolatban rejlik tehát minden emberi méltóságunk, innen kell kiindulnunk, nem a térből, nem az időből, mert hiszen egyiket sem tölthetjük be. Igyekezzünk tehát helyesen gondolkozni: ez minden erkölcs alapja.” (B. Pascal: Gondolatok. Ford.: Fónagy Iván. Budapest, 1944. 92. p.)

Nem vitás – mondhatná joggal bárki –, itt a mottó az író erkölcsi lobogója; azt akarja vele mondani, hogy íme, a nem gondolkodó embernek, a kispolgárnak nincs semmi emberi méltósága, ezért hányódik tétován ide-oda sorsának ellenséges buktatói között.

De nem – mondhatjuk ugyanilyen joggal –, hiszen Pascal e híres helyen nem a kispolgárról vagy a lumpenproletárról beszél, hanem az emberről általánosan mondja ki, hogy törékeny; esendő, pusztulásra ítélt lény, akinek létét egy ellenséges és zavaros külvilág fenyegeti állandó összeroppantással, s ebben a pusztulásra ítélt létben egyetlen maradandó, szilárdnak látszó pont van: tudatunk, a gondolkodás…

A Pascal-idézet az első értelmezés szerint az emberi haladásba és észbe vetett hitet fejezi ki, a természeti létet legyőző és az azon uralkodni tudó emberi tudat, a szellem büszke racionalizmusát és optimizmusát hirdeti.

A második értelmezés – éppen megfordítva – nem a hódító, győztes gondolkodás dicsőítését látja a tételben, hanem a lét ellenséges közegében pusztulásra ítélt ember menedékének és vigasztalásának keresését.

Úgy hisszük, hogy az emberi elesettségnek ez az atmoszférája az, ami miatt Fejes Endre Pascalnak e tételét regénye mottójául választotta. Valóban: hősét ellenséges vagy közömbös világ veszi körül, melyben idegenként, vakvéletleneknek kiszolgáltatva bukdácsol, és gyilkossá is véletlenül válik. Az egzisztencializmus és az action gratuite világa ez, mely nagyon is logikusan vallhatja ideológiai ősének Blaise Pascalt, az ellenséges világ elől istenhez menekülő, de igazi megnyugvást ott sem lelő irracionalistát.

De miért érdekes mindez – kérdezhetné valaki –, hiszen egyrészt az író olyan mottót választ, amilyent akar, másrészt Pascal a francia irodalomnak egyik legnagyobb alakja, akit 1962-ben még a Béke-Világtanács is méltónak talált a nemzetközi ünneplésre. Ennek ellenére firtatnunk kell a kérdést, mert éppen nem véletlenről van szó, ha egy jó író súlyos gondolati, világnézeti tartalmat hordozó olyan filozófiai tézist tűz művének homlokzatára, amely nem kisebb kérdésben foglal állást, mint a lét és tudat viszonya.

Lehet, hogy alap- és középfokú szemináriumokon a sok lelketlen ismétlés elkoptatta, frázissá szűkítette a tézist, hogy a lét-tudat probléma minden filozófiának elhatározó alapkérdése. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez valóban alapkérdés és valóban ideológiai, világnézeti vízválasztó. Pascal tételének két értelmezése közül csak az egyik lehet helyes: az, amit nem csupán a szószerűség immanens logikája támogat, de annak a történeti és emberi szituációnak a logikája is, melyben a „Gondolatok” II. fejezetének e 4. pontja megszületett. Ez a filozófiatörténeti szituáció pedig nem más (és ez Pascal életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül), mint a Descartes-nál még győzelemre induló optimista, racionalista francia polgárság veresége a Fronde összeomlásakor (1654); a külső, politikai harc vereséggel végződött, s aki győzni nem tud, de teljesen behódolni nem akar, annak számára csak egy harmadik út nyílik: befelé, a lélek mélységei felé, hiszen úgyis ez, a gondolkodás az ember igazi méltósága… Descartes még az észigazságokat (vérités de raison) szegezte szembe a tényigazságokkal (vérités de fait), Pascal az ész logikája mellett (logique de raison) a szív logikáját (logique de coeur) kívánja érvényre juttatni. Gyűlöli a régi rend híveit, a jezsuitákat, de gyűlöli az új rend hívét, Descartes-ot is. És mivel harmadik út már akkor sem volt: a dolgok logikája szükségszerűen juttatja el Pascalt arra a relativista, nihilista álláspontra, hogy az emberek között, a társadalomban minden dolog relatív, esetleges, és egyetlen szilárd, valós pont az istenben való egyéni megkapaszkodás.

Látszólag hosszú az út, mely a Port Royal szerzetesétől a Nagyfuvaros utca kispolgáráig vezet. Ám maga a szerző, az általa választott mottó adja kezünkbe az iránytűt, hogy a „távolság” adta nagy különbségek mögött is meglássék az a rokon szituáció, mely a világból való kikopottságnak ezt a két válfaját összeköti. Pascal „platformjáról” nézni Hábetler Jánost egyben azt is jelenti, hogy nem is olyan éles az a határvonal, mely az író és a hőse világnézete között fut. Annyira nem éles, hogy talán nincs is.

Pascal még az „ateista” egzisztencialistáknak is egyik „nagy szentje”. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig vivő út a párizsi boulevard Saint-Germainen keresztül vezet. Itt van a Café Flore és a Des Deux Magots: az egzisztencializmus főhadiszállásai.