VI.

 

A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig

Kortárs, 1963. június

Jó dolog az, ha könyvekről vitatkozunk. Még jobb, ha jó könyvekről vitatkozunk. És nagyon, ha jó könyvekről jól vitatkozunk.

Vitatható, de jó könyv a „Rozsdatemető”, és a körülte támadt vitában nagyon jónak találom a Komlós János adta elemzést és bírálatot. De éppen mert a kérdés esztétikai és ideológiai lényegét – szerintem – jól eltalálja, nem árt felhívni figyelmét egy olyan filozófiatörténeti részletkérdésre, ami – valójában nem is részletkérdés.

Komlós észreveszi a regény élén álló klasszikus veretű Pascal-idézetet, de – tartózkodik minden kommentártól. Ez a tartózkodás az, amit szóvá kell tenni, éppen ha az ember egyetért azzal, amit a kérdés lényegét illetően Komlós mond. Szóvá kell tenni azért, mert a kommentár nélkül maradt vonatkozás igen fontos eszmei összefüggések kulcsa lehet.

A könyv élére tett ilyen mottó mindig világnézeti, eszmei lobogó, mely alatt a szerző művét harcba küldi az olvasók meghódítására! Jelszó, melynek egy-két mondatba összesűrített tartalma pregnáns módon, filozofikus rövidséggel kifejezi annak lényegét, amit a szerző vagy hőse az olvasóval elfogadtatni vagy megértetni akar. Jellemezheti tehát vagy a szerzőt, vagy a művét – (és e kettő nem mindig jelent egyet, vagy legalábbis nem minden komplikáció nélkül jelent egyet, hiszen a szerzőnek lehet különvéleménye is hősével szemben).

Mit jelent hát a kérdéses Pascal-idézet a regény élén, kinek az eszmei lobogója: Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé? Maga a híres tézis eléggé kétértelmű ahhoz, hogy mindkét célra megfeleljen.

„L’homme n’est qu’un roseau, le plus faible de la nature, mais c’est un roseau pensant. Il ne faut, pas que l’univers entier s’arme pour l’écraser. Une vapeur, une goutte d’eau, suffit pour le tuer. Mais quand l’univers l’écraserait, l’homme serait encore plus noble que ce qui le tue, parce qu’il sait qu’il meurt, et l’avantage que l’univers a sur lui. L’univers n’en sait rien.

Toute notre dignité consiste donc en la pensée. C’est de là qu’il faut nous relever, non de l’espace et de la durée, que nous ne saurions remplir. Travaillons donc à bien penser: voilà le principe de la morale.”

„Nádszál az ember, a természet leggyengébb nádja, de ez a nádszál gondolkozik. Nem kell a világnak összefognia, hogy megsemmisítse: kis pára, egy kis vízcsepp is megölheti. De ha a világ meg is semmisítené, az ember akkor is értékesebb lenne, mint a gyilkosa, mert tudja, hogy meghal, és a világ nem tudja, hogy erősebb nála.

A gondolatban rejlik tehát minden emberi méltóságunk, innen kell kiindulnunk, nem a térből, nem az időből, mert hiszen egyiket sem tölthetjük be. Igyekezzünk tehát helyesen gondolkozni: ez minden erkölcs alapja.” (B. Pascal: Gondolatok. Ford.: Fónagy Iván. Budapest, 1944. 92. p.)

Nem vitás – mondhatná joggal bárki –, itt a mottó az író erkölcsi lobogója; azt akarja vele mondani, hogy íme, a nem gondolkodó embernek, a kispolgárnak nincs semmi emberi méltósága, ezért hányódik tétován ide-oda sorsának ellenséges buktatói között.

De nem – mondhatjuk ugyanilyen joggal –, hiszen Pascal e híres helyen nem a kispolgárról vagy a lumpenproletárról beszél, hanem az emberről általánosan mondja ki, hogy törékeny; esendő, pusztulásra ítélt lény, akinek létét egy ellenséges és zavaros külvilág fenyegeti állandó összeroppantással, s ebben a pusztulásra ítélt létben egyetlen maradandó, szilárdnak látszó pont van: tudatunk, a gondolkodás…

A Pascal-idézet az első értelmezés szerint az emberi haladásba és észbe vetett hitet fejezi ki, a természeti létet legyőző és az azon uralkodni tudó emberi tudat, a szellem büszke racionalizmusát és optimizmusát hirdeti.

A második értelmezés – éppen megfordítva – nem a hódító, győztes gondolkodás dicsőítését látja a tételben, hanem a lét ellenséges közegében pusztulásra ítélt ember menedékének és vigasztalásának keresését.

Úgy hisszük, hogy az emberi elesettségnek ez az atmoszférája az, ami miatt Fejes Endre Pascalnak e tételét regénye mottójául választotta. Valóban: hősét ellenséges vagy közömbös világ veszi körül, melyben idegenként, vakvéletleneknek kiszolgáltatva bukdácsol, és gyilkossá is véletlenül válik. Az egzisztencializmus és az action gratuite világa ez, mely nagyon is logikusan vallhatja ideológiai ősének Blaise Pascalt, az ellenséges világ elől istenhez menekülő, de igazi megnyugvást ott sem lelő irracionalistát.

De miért érdekes mindez – kérdezhetné valaki –, hiszen egyrészt az író olyan mottót választ, amilyent akar, másrészt Pascal a francia irodalomnak egyik legnagyobb alakja, akit 1962-ben még a Béke-Világtanács is méltónak talált a nemzetközi ünneplésre. Ennek ellenére firtatnunk kell a kérdést, mert éppen nem véletlenről van szó, ha egy jó író súlyos gondolati, világnézeti tartalmat hordozó olyan filozófiai tézist tűz művének homlokzatára, amely nem kisebb kérdésben foglal állást, mint a lét és tudat viszonya.

Lehet, hogy alap- és középfokú szemináriumokon a sok lelketlen ismétlés elkoptatta, frázissá szűkítette a tézist, hogy a lét-tudat probléma minden filozófiának elhatározó alapkérdése. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez valóban alapkérdés és valóban ideológiai, világnézeti vízválasztó. Pascal tételének két értelmezése közül csak az egyik lehet helyes: az, amit nem csupán a szószerűség immanens logikája támogat, de annak a történeti és emberi szituációnak a logikája is, melyben a „Gondolatok” II. fejezetének e 4. pontja megszületett. Ez a filozófiatörténeti szituáció pedig nem más (és ez Pascal életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül), mint a Descartes-nál még győzelemre induló optimista, racionalista francia polgárság veresége a Fronde összeomlásakor (1654); a külső, politikai harc vereséggel végződött, s aki győzni nem tud, de teljesen behódolni nem akar, annak számára csak egy harmadik út nyílik: befelé, a lélek mélységei felé, hiszen úgyis ez, a gondolkodás az ember igazi méltósága… Descartes még az észigazságokat (vérités de raison) szegezte szembe a tényigazságokkal (vérités de fait), Pascal az ész logikája mellett (logique de raison) a szív logikáját (logique de coeur) kívánja érvényre juttatni. Gyűlöli a régi rend híveit, a jezsuitákat, de gyűlöli az új rend hívét, Descartes-ot is. És mivel harmadik út már akkor sem volt: a dolgok logikája szükségszerűen juttatja el Pascalt arra a relativista, nihilista álláspontra, hogy az emberek között, a társadalomban minden dolog relatív, esetleges, és egyetlen szilárd, valós pont az istenben való egyéni megkapaszkodás.

Látszólag hosszú az út, mely a Port Royal szerzetesétől a Nagyfuvaros utca kispolgáráig vezet. Ám maga a szerző, az általa választott mottó adja kezünkbe az iránytűt, hogy a „távolság” adta nagy különbségek mögött is meglássék az a rokon szituáció, mely a világból való kikopottságnak ezt a két válfaját összeköti. Pascal „platformjáról” nézni Hábetler Jánost egyben azt is jelenti, hogy nem is olyan éles az a határvonal, mely az író és a hőse világnézete között fut. Annyira nem éles, hogy talán nincs is.

Pascal még az „ateista” egzisztencialistáknak is egyik „nagy szentje”. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig vivő út a párizsi boulevard Saint-Germainen keresztül vezet. Itt van a Café Flore és a Des Deux Magots: az egzisztencializmus főhadiszállásai.

Megint egy mottó, most Pascal előtt

„Meghökkenve olvasom Suarès cikkét a Nouvelle Revue Française-ban, illetve a cikknek csak azt a töredékét, melyet a lap a Mouches à miel-ből átvett; mintha az én töprengéseimre felelne. »Volt egy korszak, mondja Suarès, a miénkkel merőben ellentétes, amikor a gondolat hősei folyton Istent keresték.« A XVII. századra gondol, pontosabban arra a korszakra, amely Montaigne születésével kezdődik és Leibniz öregedésekor ér véget. E kor költője: Shakespeare, regényírója: Cervantes, fizikusa: Newton és Kepler, filozófusa a határjelzőkön kívül: Pascal, Fermat, Descartes; Galileit, Spinozát, Hobbest, Huyghenst szinte csak ráadásul említi Suarès. A korszak festője Rembrandt.

Személyesen alig ismerik egymást, legfeljebb levélből. Suarès egy szót sem pazarol a társadalom festésére, amelyben éltek. Előttem is csak egy pillanatra villan fel: a vallásháborúk legszörnyűbb ideje ez, amikor már nemcsak országok hadakoznak országok ellen, hanem falvak falvak ellen, sőt falvak önmagukban is. Európán nem egy vagy két zsarnok uralkodik, akikhez valahogy mégis alkalmazkodni lehetne, hanem ezer meg ezer, szinte minden járásban egy és félévenként váltakoznak. A kultúra hordozói és fejlesztői mintha nem is látnák őket; magasan járnak, azért nem ütköznek beléjük? – kérdezem vigasztalódva. Suarès csak azt hangsúlyozza, hogy a társadalom sem tud semmit erről a maroknyi nagy szellemről, akik mégis azt a kort képviselik, akik markukban tartják a jövőt…

…Ha szükségesnek érzik, hogy közös nevük legyen, beérik azzal, hogy magukat csak becsületes embereknek nevezzék.”

Illyés Gyula

(Naplójegyzetek. Nyugat, 1938. május.)

Szemügyre vettem egzisztencializmusomat

Vándoroltam, csibészkedtem, bejártam a fél világot, Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig. Csináltam mindenfélét – kerestem a szerencsémet.

Nincs okom dicsekvésre.

Megfáradtam. Most már mindegy, sorsom eldőlt.

Régtől tudom, talán óvodás korom óta, nem leszek milliomos.

Meg kell mondanom, nem a szüleim hibája. Soha nem óvtak ettől a lehetőségtől. Soha nem mondták: dolgozz, fiam, akár az állat, robotolj mások hasznára, de egyre vigyázz, gazdag sose légy!

Nem akarok senkit az életrajzommal untatni. Annyit említek csak, keserves volt megértenem, hogy nem leszek milliomos. Pedig sok mindent próbáltam, és azt is megvallom, nem voltam lusta. Gyáva sem. Verekedtem is.

Ma már nem verekszem. Megértettem, belenyugodtam. Így van, így kell lennie.

Természetesen ez csak énrám vonatkozik. El akarom kerülni az esetleges félreértéseket. Távol áll tőlem, hogy csüggedést csempésszek a lelkekbe tágabb hazámban, Port Royal és a Nagyfuvaros utca között. Könyörgök, higgyék el, nem olyan a természetem.

Íme, elismerem, kevésbé tájékozott embertársaim előtt most is nyitva áll a nagy lehetőség: a gyors és fájdalommentes meggazdagodás útja. Sokan ismerik, sokan élnek vele.

Csak én, örök balek, már megint kimaradtam valamiből.

A baj egy tucat esztendővel ezelőtt kezdődött. Annakelőtte még élt bennem a remény.

Minden áldott héten vásároltam néhány totószelvényt, majd hosszú, kemény fejtörés után megosztottam tippjeimet a három rovat között.

Megismétlem, mert nagyon fontosnak tartom: a három rovat között.

Három jelt használhattam: egyest, kettest, ikszet.

Ó, régen volt mindez, alig emlékszem már rá.

Most úgy rémlik, igaz, mind halványabban, innen, az idők távolából, a három jel elhelyezése azért okozott oly sok, nagyon sok fejtörést, mert a magamfajta ember drukkol valamelyik csapatnak. Én például az Újpestnek, illetve, mai nevén, az Újpesti Dózsának. Gondolom, kézenfekvő, azt nem kívánhatom magamtól, hogy csapatom ellenfelének tippeljem a győzelmet. Azt sem, hogy érzelmi okok miatt lemondjak a hibátlanul kitöltött szelvényt megillető, milliós nyereményről. A labda meg összevissza gurul, nem föltétlenül mindig olyan irányba, mely csapatom győzelmét biztosítja.

Így hétről hétre újrateremtődött a konfliktus.

Végül, hosszas fejtörés, tépelődés után a gazdagságot tettem kockára, s mint oly sok más magamfajta ember, érzelmeimtől vezettetve beírtam a győzelem jelét.

A többi mérkőzésnél már nagyon kellett vigyáznom. Számtalan nehézséggel számoltam. Itt csak néhányat sorolok föl közülük: erőnlét, sérülés, csapatösszeállítás, melyik csapat játszik hazai pályán.

A továbbiakban már csak a mérkőzések eredményét vártam. Hogy ez alatt az idő alatt nem lettem milliomos, azt bizonyítja, hogy érzelmeim irányította tippjeim többször voltak helyesek, mint azok, melyeket hosszas mérlegelés előzött meg.

Könnyű problémát a téli pótmérkőzések jelentettek. A magamfajta ember a fölsorolt csapatok nevét sem ismerte, így aztán azt tippelt, ami épp az eszébe jutott, a tények és helyzetek ismeretének teljes hiányában.

A győztes szelvény ismertetésekor általában az derült ki, nincs túl nagy különbség az oktalan érzelmek, a gondos mérlegelés és a vak véletlen diktálta tippek között.

Ilyenformán a gyors meggazdagodás vágya azt a tévképzetet keltette bennem, hogy négy esélye minden mérkőzésnek bizonyosan van. Mert lehet nyerni, veszíteni, döntetlent csinálni és különféle okok miatt le sem játszani a meccset, amikor is, a szabályok értelmében, egy hellyel előbbre kerül, és érvényessé válik a pótmérkőzés.

Ma már nem kétséges, ezekben a reményteljes esztendőkben milliomosságom azon múlt, hogy elfogultságom a magam csapatával, tárgyilagos ismereteim a többi csapatról és nem utolsósorban a véletlen összehoz-e végül is egy hibátlanul kitöltött szelvényt.

Amint az eddigiekből egyértelműen kiderült, nem hozott össze. Nem lett belőlem unatkozó milliomos.

Várjunk csak, vigyáznom kell. A Port Royaltól jöttem a Nagyfuvaros utcáig, útba ejtve a Café Flore-t s az egzisztencialisták többi főhadiszállását. Kár, hogy ebben az igen nagymértékben kitágult hazámban szűkebb hazámat, a Tisza Kálmán teret még csak nem is érintettem. Ki tudja, mért nem jutottam el szülőföldemre, holott csak néhány méternyire terül el a Nagyfuvaros utcától. Hiába, ha az ember a Port Royal helyétől indul el, következő állomása a Café Flore, akkor nyilvánvaló, hogy a Nagyfuvaros utcába viheti csak tovább az útja, hisz az az előbbiek természetes folytatása. S ezért kell oly óvatosnak lennem.

Nehogy azt mondhassa rólam bárki is, el akarom idegeníteni a magyar dolgozókat a meggazdagodásba vetett hitüktől, elmondom, van egy biztos mód a nyerésre.

Nem én találtam ki, nagyon régi, szakállas igazság, hogy pénzt csak pénzzel lehet keresni.

Nem is túlságosan bonyolult a biztos nyeréshez vezető út. Nincs itt csalás, nincs ámítás.

Az ember először is vesz egy darab papirost. Azon kiszámítja, vajon hány szelvényt kell vennie ahhoz, hogy minden lehetséges változat benne legyen.

A folytatás sem olyan túl nehéz. Az ember gondolkodik, parányit ráncolja homlokát, s némi valószínűségszámítással kiszűri a teljesen valószínűtlen összeállításokat.

Ekkor mi történik? Mi lesz fáradságos munkája eredménye?

Nagyon rossz kedvű lesz, mert rájön, hogy túl sok szelvényt kéne vásárolni a biztos győzelemhez.

Azután megint töpreng egy picit az ember, újfent ráncolja homlokát, s fájó szívvel veszi tudomásul, bizony az OTP-nek is volt ennyi esze, s elvégezte ugyanezeket a számításokat. Ezért üzlet neki a totó.

Nos, megvallom szégyenkezve, iskolai élményeimen túl, felnőtt fejjel itt kerültem először összeütközésbe a valószínűségszámítással. S ne maradjon titok senki emberfia előtt, szidtam Pascalt kegyetlenül őseivel és oldalági rokonaival egyetemben. De úgy igazán, keményen, cifrán, szemlesütve ismerem be, ahogy csak én tudok szidni valakit, ha méregbe gurulok.

Ó, pedig akkor még nem tudtam mindent. Akkor még nem is sejtettem ocsmány bűnömet.

Való igaz, hogy a biztos nyerés lehetőségét ez a természettudományokkal foglalkozó janzenista, ez a vesztemre született Pascal elvette tőlem, de nem baj, mondtam. Pislákol nekem még halovány csillag, a véletlen reménye.

De nem sokáig pislákolhatott.

Több mint egy évtizede annak, hogy gyanútlanul kezembe vettem az előkelő irodalmi folyóiratot.

Bár ne tettem volna.

Az volt az a pillanata boldog, kiegyensúlyozott, földi javakra áhítozó életemnek, amikor váratlanul meg kellett értenem, bármilyen fájdalmas volt is, hogy alaposan elmaradtam a világtól. Világképem gyökeres átalakításra, újragondolásra, újratanulásra szorul.

Gondolta a fene.

Nem akarom fölösleges panaszkodással szaporítani a szót, de igencsak nehéz helyzetbe kerültem.

Mindaddig nyugodtan éldegéltem a tízes számrendszer biztonságos kényelmében. Említettem már, ha gazdagságra vágytam – hetenként egyszer –, rendelkezésemre állt három jel, négy esély – dőzsölhettem kedvemre, futotta a tíz jelből, mellyel gazdálkodnom megadatott. Annyit megelőzően is tudtam, hogy a kibernetikusok számítógépeiken a kettes számrendszert használták akkoriban, s takarékos természetük megelégedett a nulla és az egyes szám használatával. De nem takarékosságra hivatkoztak, azt mondták, higgyem el, kényelemből teszik. Lássam be, csak könnyebb két jellel fejezni ki ugyanazt, mint tízzel.

Beláttam.

Semmi baj, minden világos, egyszerű. Ők használják a maguk két jelét, én meg szorgalmasan rovom a totószelvényre a hármat, ami így is igen takarékos alaptermészetre utal, mert négy esélyt jelölök három jellel.

Nagyon elégedett voltam magammal akkoriban. Szorgalmamról, takarékosságomról már ejtettem szót, most még kitartó türelmem is hozzájárult elégedettségemhez.

Minden héten töltögettem a szelvényeimet, vártam a csodát.

Mígnem kénytelen voltam föladni az álmaimat.

Amikor rájöttem, hogy az imént említett előkelő irodalmi folyóirat is áttért titkon a két jel rendszerére. Anélkül, hogy előzőleg fölkészített volna a változásra. Sőt, úgy látszott, nem történt semmi, s csak gondos vizsgálódás nyomán lehetett észrevenni, hogy immáron ők is csak két jelt ismernek, s a szabályoknak megfelelően valamelyik hatvány igénybevételével fejeznek ki mindent, amit akarnak. De többé nem használnak többet, mint azt a két árva jelt.

Miért tesz ilyet egy irodalmi folyóirat?

Attól kezdve nem tudok kitölteni egy totószelvényt. Értem, hogy csak két jel van immár, de a csapatok nem akarják érteni. Kibogozhatatlanná vált a bonyodalom. Próbálkoztam én azóta is a szelvénnyel. A győzelemmel nincs baj, azt egyessel kell jelölni. Olyan jel most is van még. Tulajdonképpen megállapodhatnánk abban, hogy a nullát a kettes helyett használjuk.

De a döntetlen meg a félbeszakadt, elmaradt vagy más okból érvénytelen mérkőzést nincs mivel jelölnöm.

Bele kell nyugodnom változatlan anyagi helyzetembe. Meg lehet szokni. S már csak néha jut eszembe, halványuló emlékeim között, hogy volt idő, amikor milliomos szerettem volna lenni.

És még ez volt a kisebbik megrendülés, melyet az említett folyóirat tanulmánya okozott.

Mint mondottam, gyanútlanul kezdtem olvasni a cikket. Meglepetésemre mindjárt az elején kiderült, hogy valami történt. Valami baj. Énvelem.

Mottóként Pascal-idézetet tettem regényem elé.

Nézzük gyalázatomat.

Pascal az általam idézett gondolatát nyolc mondatban írta meg.

Francia nyelven, mert francia volt, s főleg az anyanyelvén szeretett írni.

Én is az anyanyelvemen szeretek írni. Ez, be kell vallanom, úgy látszik, közös gyöngeségünk.

Elöljáróban leszögezhetem, bármily szégyenletes is ez a közös ragaszkodás az anyanyelv használatához, le nem tagadhatom. S így egy pontban máris megegyezünk mi ketten, Pascal meg én.

Meggyőződésem, ha ő idézett volna engem, ő is fordításban idéz. Ezt tettem én is.

Nagy Sándor fordítását használtam. A század elején ültette át Pascalt magyarra, 1911-ben. S a mottóként idézett gondolatot hét mondatban fordította le. Igen szépen.

De hát, ahogy az általában lenni szokott, a Gondolatok-at más is lefordította harminchárom évvel később. Fónagy Iván, 1944-ben. Kis eltérésekkel az eredetitől is, az előző fordítástól is. Egyik eltérés, hogy a mottót öt mondattá zsugorította.

A mondatokkal való takarékoskodás talán a két igen érdekes fordítási évszámmal magyarázható.

1911-ben könnyedén lehetett pazarolni a papírt, mert még nem volt rá szükség háborús bakancsok gyártására. Akkor, ha jól tudom, még három évig béke volt.

1944-ben, ezt viszont határozottan állíthatom, alig egy esztendő választotta el a fordítót a háború befejezésétől. Nem csoda, ha egy hosszú háború vége felé takarékoskodnia kellett talán.

De mert én még nem tértem át teljesen a két jel rendszerére, úgy gondolom, ezen a két lehetőségen túl is igen sok ok magyarázhatja a két fordítás mondatszám-eltérését.

No meg a többi eltérést is. De erre alkalomadtán még visszatérek.

Most szeretnék itt maradni, a tanulmány elején, a Pascal-mottó magyarázata kezdetén.

Nem lehet érdektelen ez a mottó, ha megért egy magyarázó tanulmányt. Mégpedig nem is akármilyent. Országokon, korokon átívelőt. Komolyan gondolom, nem kevés fáradságba kerülhetett, amíg általa egzisztencialistává váltunk mind a hárman. A kisregény is, a hőse is, és én is.

Ez így pontatlan. Mondottam már, hármas szám nem szerepel a tanulmányban. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig elterülő egzisztencializmus kettőjük közül az egyikre vonatkozik csak.

Megkísérlem beleképzelni magam a tanulmányíró bőrébe. Mit tennék, ha egy mottó kapcsán akarnék megítélni egy művet.

Leemelném a polcról a könyvet, kinyitnám, elolvasnám a mottót. Azután gyorsan igyekeznék mindent elfelejteni, amit a mottó írójáról tudok. Akkor a könyvet is elolvasnám.

Ez fontos. A könyv elolvasását majdhogynem elengedhetetlen feltételnek tartom, ha ítéletet kívánok mondani róla.

Imigyen fölkészülve, teret engednék szinte kielégíthetetlen kíváncsiságomnak. Törik-szakad, megkeresném, hogy az adott könyv öntörvényű világában mi a mottó szerepe. Itt nagyon vigyáznék, nehogy a fordítottját kíséreljem meg, s azt kutassam, mi az elképzelt, kitalált, öntörvényű világ szerepe abban a valóságos világban, amelyben a mottó megszületett.

Nem árt, ha a nyilvánvaló buktatókat elkerüli az ember. Marad akkor is elég.

Mindezek után vennék egy igen mély lélegzetet, lesütném szemem, s a megbízóm elé járulnék égő orcával. Dadogva bevallanám, hogy nem megy. Vissza kell adnom a megbízást, mert képtelen vagyok eleget tenni vállalt föladatomnak. Vagy csak segítséggel. Esetleg követelném: adj, király, katonát, wehrmachtost vagy ávéhást… (Ugye, ismerik ezt a kedves gyermekjátékot?)

Egy mottó, bármily csodálatos lett légyen is, a magam szellemi színvonalán arra alkalmas, hogy fölhívja az olvasó figyelmét, hogy olvasás közben néha visszacsöngjön figyelmeztetőn.

Azt még meg kell majd tanulnom, hogy a mottó alapján hogyan tudnám értékelni a regényt.

Mentegetődznék, tudom, most következik a megszokott vád, összeférhetetlen vagyok. Magyaráznám, hogy figyeljenek kicsit, összetévesztenek a vállalt föladattal. Az az összeférhetetlen, nem én.

S miközben kínlódva sorolnám mentségeimet, tudnám, bizonyosan tudnám, minden szó fölösleges. S mert régtől fogva tudom, mily nagy különbség van az érthetetlen és az én nem értem, a lehetetlen és az én nem tudom között, hazakullognék, s kezdeném elölről. S bízni próbálnék abban, hogy nem a régi sikeremmel.

Ahhoz, hogy újrakezdjem a kutatást, újra elolvasnám a könyvet, élén az ítéletem alapjául szolgáló mottóval.

Mert ahhoz ragaszkodnék, hogy ha már a vállalkozás kétségekkel teli, a célt ismerem, ahová jutnom kell, akkor legalább a szavakhoz hű legyek.

Semmiképpen sem használnék más fordítást.

Az eredetire s másik fordítás használatára akkor volna szükségem, ha a mottóról akarnék ítéletet mondani, ha azt akarnám eldönteni, mit jelenthet ma, a huszadik század vége felé, a háromszáz éve halott Pascal és az ő Gondolatai, mond-e még valamit a számunkra. De ez egy másik tanulmány.

Kényelmesebb is, ha nem szorongat az ember egyszerre két könyvet a kezében, amikor az egyik fölösleges. Mért kellene egy Gondolatok-kötetből keresni ki azt a néhány mondatot, amely ott egyből megtalálható, ahol mottóul használtatott.

Itt megint nem értek valami apróságot.

Ha előttem van mind a két magyar nyelvű szöveg, és odafigyelek, akkor el sem tudom kerülni, hogy észrevegyem a különbségeket, akármilyen parányok legyenek is. Akkor talán elkerülik figyelmemet az eltérések, ha az egyik fordítást látom, a másikra meg csak emlékezem.

Látnom azt a fordítást kell, amelyet idézek.

Akkor a mottóul használt fordításra csak emlékezem. S talán a regényre is, amelynek első oldalára nyomtatták. De emlékezni csak arra tudok, amit ismerek, amit olvastam.

Hacsak… de ez hirtelen ötlet, kár sokat törődni vele. Az emlékkép haloványabb az igazinál. S egy elmosódott emlékezéssel könnyebb távoli kapcsolatokat teremteni. Ha így volna, akkor nem kényelemszeretet akadályozza a mozdulatot, hogy leemeljem a polcról a könyvet a mottójával. Akkor a célszerűség az ok. S ez így egészen más.

Megnyugodva folytathatom az irodalmi folyóirat tanulmánya tanulmányozását. Szerény vagyok, megelégszem avval, hogy egyet találtam a lehetséges magyarázatok közül.

Ott hagytam abba, hogy az idézett Pascal-mottó nyolc, illetve hét, illetve öt mondat. Mert én még nem élek a két jel, két lehetőség bűvöletében.

A cikkben már más a helyzet. Hallga csak…:

 

„A könyv élére tett ilyen mottó mindig világnézeti, eszmei lobogó, mely alatt szerző művét harcba küldi az olvasók meghódítására! Jelszó, melynek egy-két mondatba összesűrített tartalma pregnáns módon, filozofikus rövidséggel kifejezi annak lényegét, amit a szerző vagy hőse az olvasóval elfogadtatni vagy megértetni akar. Jellemezheti tehát vagy a szerzőt, vagy a művét – (és e kettő nem mindig jelent egyet, vagy legalábbis nem minden komplikáció nélkül jelent egyet, hiszen a szerzőnek lehet különvéleménye is hősével szemben).

Mit jelent hát a kérdéses Pascal-idézet a regény élén, kinek az eszmei lobogója: Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé? Maga a híres tézis is elég kétértelmű ahhoz, hogy mindkét célra megfeleljen.”

 

Már nyakig a két jel bűvöletében üldögélünk.

„Egy-két mondat”

„szerző vagy hőse”

„elfogadtatni vagy megértetni”

„szerzőt vagy művét”

„Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé?”

„elég kétértelmű ahhoz,

hogy mindkét célra megfeleljen.”

„Egy-két mondat” – valójában öt, hét, nyolc mondat.

„szerző vagy hőse” – vagy műve, vagy eseménysora, vagy valamelyik főszereplője, vagy valamelyik mellékszereplője, vagy valakinek rokona vagy ismerőse, utódja vagy boldog őse vagy – de ki tudná mind fölsorolni, aki az olvasóval „elfogadtatni vagy megértetni” szándékozik valamit.

„elfogadtatni vagy megértetni” – vagy ráébreszteni, vagy föllázítani ellene, vagy kinevettetni, vagy kigúnyolni, vagy megszerettetni, vagy meggyűlöltetni, vagy megrettenteni, vagy csak megijeszteni, vagy eszébe juttatni, vagy emlékezetébe idézni, vagy örökre kitörölni az emlékezetéből, vagy a kíváncsiságát fölkelteni, vagy a szánalmát fölébreszteni, vagy tudomásul vétetni, vagy ki tudja, mennyi mindent akarhat egy mottóval, ha eldől, hogy ki akarja, mikor és miért.

Tűnődöm.

„Szerzőt vagy művét” – ezzel kár külön foglalkozni, ez, félek, csak azért vált önálló párrá, nehogy a két létező lehetőség közé be kelljen iktatni egy harmadikat. Így jobban megfelel a célnak, hogy másik kettő lett belőle. S kiemeli szerző fontosságát, hiszen ő mindkét lehetőségpár egyik tagja.

Evvel nem hinném, hogy egyetértek. Avval inkább, hogy „Nem a pacsirta fontos, csak a dal.” Fölfogás kérdése.

„Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé?” Tudom, embere válogatja, de itt nekem az avagy tetszik a legjobban. Legfőképpen ebben a szóban tér el a szerző vagy hőse párosától.

De a „szerzőt vagy művét” is az avagyon kívül mindössze a tárgyesetben különbözik. Hisz talán a hős is a szerző műve, legalábbis része a műnek, nem? Hogyan is szól ez a mondat? „Jellemezheti tehát vagy a szerzőt, vagy a művét – (és e kettő nem mindig jelent egyet, vagy legalábbis nem minden komplikáció nélkül jelent egyet, hiszen a szerzőnek lehet különvéleménye is hősével szemben.)”

Gondolta a fene.

Mért kellene egy mottónak szerzőt vagy művét, vagy hősét jellemeznie?

Nem jelezheti-e a maga „pregnáns módján” például azt, ami hiányzik a mű eseményei közül, aminek hiánya íratta meg a könyvet, talán csak azért, mert fáj, hogy a majdan megteremteni kísérelt öntörvényű világból fájdalmasan hiányzik valami.

És mi mindent jelezhet vagy jelenthet még ezeken kívül.

Az imént a nekem oly nagyon tetsző avagy szó Fejes Endre nevét választotta el Hábetler Jánosétól. Halljunk csudát, Hábetler Jánosból is legalább kettő van, idősebb és ifjabb Hábetler János. Ezt onnan is lehet tudni, hogy színpadon egyiküket Szabó Gyula, másikukat Madaras József s a későbbiekben Kozák András személyesítette meg. S nagy a valószínűsége (gondolta a fene, hogy evvel a Pascallal mennyi baj lesz), hogy ifjabb Hábetler János fiúgyermeke is Hábetler János, s akkor már hármójuk közül válogathatok.

Íme, bizonyság, jobb, ha a bírálandó regényből veszi az ember a mottót, mert akkor kéznél van a könyv. S rá lehet gyorsan jönni, hány azonos nevű szereplő van, s el lehet őket különíteni, hogy mindig tudjuk, melyikükről van szó éppen.

Elnézést kérek a javaslatért.

Nos, tételezzük föl, sikerül eldöntenünk, melyik Hábetler Jánosról van szó. Akkor még mindig kiderülhet, hogy nincs köze Pascalhoz, sem a többi eretnekhez. Egyháza hű fia lehet, akinek álmában sem jutna eszébe magyarázni a Szentírást, úgy értem, a hivatalos magyarázattól eltérő módon. S előállhat az a fura helyzet, hogy a mottó gondolata Pascalé, vagy talán másé, aki az elmúlt három évszázad alatt szintén könyve elé tette. Ilyenformán lehet Tolsztoj grófé, aki nem átallotta Az életről című könyve elé mottóként odabiggyeszteni, egy Kant-idézet és János evangéliuma XIII. 34. elé, amely szerint „Egy új parancsot hozok nektek: szeressétek egymást.” De lehet a regény bármelyik szereplőjéé, ha elképzelhető róla, hogy egyetért nem Pascallal általában, mindössze evvel az egyetlen gondolatával.

És ebben a különleges esetben sem feltétlenül igaz, hogy akkor érteni vagy akár ismerni köteles Kierkegaard-t, Jasperst, Heideggert, Sartre-t, nemhogy követni.

Töröm a fejem szakadatlan, akkor mi történt volna, ha Dosztojevszkij-mottót teszek a regény elé. Mondjuk, néhány mondatot a Feljegyzések a holtak házából című művéből. S akkor, miután ebben a cikkben a mottó önmagán túl annyi mindent jelent, ez a meggondolatlan cselekedetem egyben fölszólítás lett volna arra, hogy gyilkolják meg az öreg trafikosnékat?

Egy mottó csak azt a vágyat nem testesítheti meg, hogy majdan az olvasóé legyen?

Miért nem? Ha elolvassák a könyvet, ha látják, hogy a jól gondolkodás változtathatott volna a hősök életén?

Abszurd föltételezés volna, hogy az irodalomnak, az írott szónak hatása, értelme lehet, hogy képes lehet változtatni gondolkodásmódon, életmódon?

Az, hogy javíthat, az nem is föltételezhető?

Ha meggondolatlanul Puckot idézi valaki, mondjuk azt, hogy:

 

Ha mi árnyak nem tetszettünk, Gondoljátok, s mentve tettünk: Hogy az álom meglepett, S tükrözé e képeket. E csekély meddő mesét, Mely csak álom, semmiség, Nézze most el úri kegy, Másszor aztán jobban megy –

 

akkor Shakespeare véres történeteinek hatására ez a néhány verssor egyben fölszólítás arra is, hogy minden eszközzel öljék vagy ölessék meg a királyokat?

El tudok képzelni olyan embert, akit érdekel a körülötte élő világ, aki kíváncsi rá, ismerni, érteni és a maga szerény módján talán még segíteni is szeretné.

Ha egy regény hőseinek az életéből a jól gondolkodás hiányzik, és emiatt fordul rosszabbra sorsuk a maguk lehetőségeinél, azon már nemigen lehet változtatni. Megtörtént események okait lehet kutatni, de meg nem történtté vagy nem úgy megtörténtté tenni őket talán kissé bonyolult volna. A technika mai állása mellett.

De, elnézést kérek, letűzni egy figyelmeztető táblát egy zsákutca elé, az miért bűn? Úgy vélem, tisztességes cselekedet, mert akkor a továbbiakban csak az megy be a zsákutcába, akinek pont ott van dolga.

Egy mottó adott esetben azt a táblát jelezheti, merre kell menni, hogy kikerülje a zsákutcákat az ember.

És mennyi mindent jelenthet még.

Csak nem szeretem játszani ezt a mi mindent jelenthet még-et. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig az a Chagall-történet jut eszembe, amikor valakinek végre, sok kötetnyi magyarázat után, eszébe jutott megkérdezni Chagallt, melyik magyarázat a helyes, mit jelent a kép. S Chagall azt válaszolta: Nagyapám szeretett a háztetőn ülni és répát enni.

Így valahogy.

A képen van háztető, van öregember, nagypapa korú és természetesen van répa is. Talán nem árt, ha az, aki megmagyarázni akarja, észreveszi azt is, ami valóban ott van, ami látható.

Úgy értem, kiindulópontként.

Nem vitatom, balgaság volna, hogy sok úton sok asszociáció, sok magyarázat felé lehet eljutni, csak talán jó volna a látványtól indulni el. Azt sem kétlem, hogy így is sokfelé ágazhat el a magyarázatok útja. De kérem, engedjenek meg nekem is egy halk megjegyzést. Ha már a kiindulást, tehát azt, ami valóban van, azt is a szemlélő pillanatnyi hangulata határozhatja meg, akkor a kép lehet az Aladdin csodalámpája előtt megjelenő szellem, a villámait szóró Zeusz vagy a világ teremtésével elégedett vagy elégedetlen, haragvó Úristen. Vagy bárki-bármi más.

A cikk következő párosa:

„Maga a híres tézis elég kétértelmű ahhoz, hogy mindkét célra megfeleljen.”

Hadd idézzem itt most Babits Mihályt.

„Amit kigúnyol (Pascal), ma már nincs vagy nem aktuális. De a Levelek élnek még, örök példái a művészet és stílus konzerváló hatalmának. Pascal mesterségesen tette könnyűvé stílusát. Megszabadult a hosszú mondatoktól, a nehézkes cafrangoktól, a skolasztika minden hagyományától. Súlyos kérdésekről egyszerű és mindenki által érthető nyelven irt. Talán a matematikus is dolgozott benne, lehántva a feleslegest, s kivilágítva a gondolatot a »szükséges és elégséges« szavakkal.”

Nehogy egyoldalú vitába kezdjek a tanulmány említette kétértelműségről, engedelmet és türelmet kérve, Szerb Antal vonatkozó néhány mondatát is idézem.

„Mégis Felvilágosodás és romantika a jansenistákban látta előfutárát, dicsőségüket Sainte-Beuve újította fel. Mert irodalmi szempontból az elvek harcánál sokkal fontosabb, hogy Pascal a hit kérdéseiről köznyelven, szellemes, sőt mulatságos formában írt és ezzel megindította francia földön is a hittudomány elvilágiasodását, ami a protestáns országokban már száz évvel előbb végbement. Másrészt a jansenista Felfogás szigorúbb ugyan az Egyház felfogásánál, de éppen szigorúságánál fogva lázadás, szembehelyezkedés a pápai tekintéllyel és ennyiben minden későbbi lázadás előkészítése.”

Lám, nemcsak az egzisztencialisták látták benne előfutárukat, de „Felvilágosodás és romantika” is. Nem elgondolkodtató?

Még egy mondatát hadd idézzem Szerb Antalnak.

„Bámulatos élességű és távlatú maximákban villantja fel »az ember nagyságát« és az ember nyomorúságát.”

Újfent csak töprenghetek, gondolom, fonák helyzetemet a cikk írója is megérti.

Ugyebár egy kétértelmű mottóról van szó, amely egyszerű és mindenki által érthető módon íratott meg. Olyan nyelven, amely lehántotta a fölöslegest, így világítván ki a gondolatot a „szükséges és elégséges” szavakkal.

S mindezt bámulatos élességgel.

Nem szeretek panaszkodni, de oly sokszor csalódtam már. S most ez az új csalódás még a váratlanság erejével is hat. Halkan, keserűen kérdem, ki segít, hisz most már végképp nem tudom, kiben bízhatok.

Itt van Pascal a maga egyszerű és világos, mindenki számára érthetővé tett – kétértelmű szavaival. Mindezek után, attól tartok, a magatartása is kétértelmű volt. Másképp nem lehet, hisz semmiben nem tért el szavaitól.

A gondolatai kétértelműségéről nem nyilatkozhatom, tájékozatlanságom miatt csak annyit ismerek belőlük, amennyit szavai közvetítenek. A többi néma csend.

Nem szeretek kötözködni, világéletemben alperes voltam. Türelmes és védtelen. Mégis akadnak életemben olyan percek, amikor jó volna megálljt mondani.

Mintha ez a pascali kétértelműség is ilyen volna.

Rousseau az Erkölcsi levelek-ben kérdi: „Többre meri tartani a maga bölcsességét a Pascalénál, a maga eszét a Descartes-énál?” (Második levél.)

Vauvenargues A természetről és a szokásokról-t így kezdi: „Az emberek szívesen társalognak a szokás hatalmáról, a természet és a közvélemény hatásairól, ám kevesen beszélnek szabatosan ezekről a dolgokról… nagyon is egyenes következtetés, hogy a szokás második természetünk, valamint Pascalnak az ennél merészebb gondolata: amit természetnek tartunk, gyakran nem egyéb, mint a legelső szokás.”

Voltaire, aki igen ritkán ért egyet Pascallal, hasonló problémái közepette azt írja: Ez a fordulat igen tetszik nekem.

A kétértelműen fogalmazó Pascal a következőket mondta: „Milyen hát a természet, melynek az a sorsa, hogy eltörölhessék? A szokás második természet, mely lerombolja az elsőt. De mi a természet? A szokás miért nem természetes? Attól tartok, hogy ez a természet maga sem más, mint az első szokás, miképpen a szokás második természet.”

No, ez mind nem jelent sokat. Rég volt Rousseau, Vauvenargues, Voltaire, és rég volt Babits Mihály és Szerb Antal is.

Ma hogyan látjuk, pontosabban tegnap, mert a kötet, melyből idézek, 1974-ben jelent meg.

„A janzenizmus egyes szakértők szerint az »utolsó jelentősebb modern eretnekségnek« tekinthető… Érthető, hogy Róma rendkívül veszélyes eretnekségnek tartotta. VIII. Orbán »In eminenti« kezdetű bullája Jansen és követőinek műveit indexre helyezte, híveit kiközösítette. Ennek ellenére a janzenista tanítások Párizsban gyorsan követőkre találtak, különösen nevezetes volt a Port Royal-apácakolostor körül kialakult csoport, amelyben olyan kiváló elméket találunk, mint Blaise Pascalt, a nagy matematikust és filozófust… »Vidéki levelei«-ben gyilkos gúnnyal ír a jezsuita erkölcsről… Az illegálisan kiadott levelekben a »cél szentesíti az eszközt« jelszavát először említik a jezsuiták fő erkölcsi elveként.

A jezsuiták ellen felhozott vádakban újra meg újra felbukkant az az állítás, hogy tanítóik szerint egy »jó cél« elérése érdekében gonoszat is lehet cselekedni.

Pascal műve kipellengérezte a jezsuita morált. Szellemessége, írásainak fordulatos, eleven stílusa a kézről kézre adott »Levelek«-et rendkívül népszerűvé tette, s a jezsuiták ellen fordította a francia közvéleményt…

Pascal irányította elsőként a figyelmet könyörtelen logikával, epébe mártott tollal és izzó szenvedéllyel a jezsuita képmutatásra, a kegyes vallásossággal leplezett, célratörő önzésre. Bár a »Levelek«-et a hóhérral égettették meg, a mű olyan eszközzé vált a jezsuitákkal szemben, amely a szellem erejével készítette elő a közvéleményt a rend feloszlatására és megbélyegzésére.” (Rácz Zoltán: Jezsuiták tegnap és ma.)

Pascal kétértelmű szavai egyszerűek, világosak. Azon kevesek közé tartozott, akik szabatosan beszéltek. Műve kézről kézre járt, s rendkívül népszerű volt.

Hiszek a nyelv fejlődésében. Nem vitatkozom a kétértelmű kifejezés megváltozott jelentésén.

A gond a nyelvészeké. Ha ilyen értelemben is használható a kétértelmű kifejezés, hogyan változott a konok következetességet, egyszerűséget, világosságot, szabatosságot fedő fogalommá – ezt kell megmagyarázniok.

Nem irigylem őket. Nem lesz könnyű dolguk.

Babits Mihály az iménti néhány mondatában Pascalt idézi. Annyit csak, hogy „szükséges és elégséges” szavak.

Hadd nézzem.

Ha visszagondolok kisiskolás koromra, halványan derengeni kezd egy szó.

Háromszög.

Nem lehet véletlen, hisz Pascal foglalkozott a háromszöggel is, nemcsak a jezsuitákkal.

Ez az egyetlen szó, háromszög, egy síkidomot jelent, amelyet három egymást metsző egyenes határoz meg.

Tehát ha egy ilyen síkidomról beszélek, a szükséges és elégséges szó a név: háromszög.

Elmondhatom róla, hogy:

Megállok.

Az utolsó pillanatban. Mert itt már másik filozófushoz jutottam, s elég bajom van abból, hogy egy mottó erejéig háromszáz évet visszautaztam az időben. Megvallom, fáradt vagyok, Püthagoraszig már nem akarok elmenni.

Nem azért hagytam abba azoknak az adatoknak a fölsorolását, amelyek mind igazak – de nem szükséges emlegetni őket, mert a háromszög kifejezés adott esetben egy-két jelzővel jelenti mindezt és még sok mindent –, mert csak ennyi létezik vagy mert én nem ismerek többet, ami nem ugyanaz. Azért nem folytatom a fölsorolást, mert nem szükséges. Azonkívül megtéveszti a jóindulatú, gyanútlan, de fölületes szemlélőt.

Őszintén szeretném, ha mindenki megértéssel fogadná kis kirándulásomat a nem szükséges szavak körül.

Ha az imént emlegetett síkidom meghatározásához általában elég, ha a nevét mondom vagy írom, ami egyetlen összetett szó, speciális esetéhez elég, ha még egy összetett szót biggyesztek elé, ez a legspeciálisabb esetben is összesen két, illetve három szó, ha az egybeírás-különírás szabályait is figyelembe veszem. De bizony ha fölsorolom mindazt, amit el lehet róla mondani a pontosan meghatározó legfeljebb három szó helyett, és ráadásul még arra is kínosan vigyázok, hogy igazat mondjak, akkor már hosszú-hosszú körmondatot mondhatok. Sőt, ha még azt is hozzámondom, a mondat növelése és az érthetőség csökkentése érdekében, hogy van szöge, oldala, magassága, külső szöge, kerülete, területe stb., akkor még több fölöslegeset beszélhetek, mert olyanokat is belevettem a fölsorolásba, amelyek másra is érvényesek. És ha már benne vagyunk a mások tulajdonságainak emlegetésében, akkor miért ne mondhatnám, hogy két tompaszöge is lehet például vagy két derékszöge. Meg ilyeneket. Amely adatok már csak másra érvényesek.

De megéri, mert a mondanivalóm így még hosszabb, még bonyolultabb. És már nemcsak fölöslegeseket beszélek, hanem olyanokat is mondok, amik egyszerűen nem igazak.

És itt már helyben vagyok, meg lehet állni. Gondolom, ez a cél.

Mert ha, mondjuk, húsz olyan adatom van, amelynek fölsorolása fölösleges, de az adatok helytállóak, húsz olyan, amely másra is érvényes, az már negyven adat. Ha ehhez még hozzáteszek húsz olyant is, amely csak másra vonatkozóan igaz, az már hatvan.

És ha valami oly végtelenül bonyolult, hogy a meghatározásához hatvan adatot tart szükségesnek, aki beszél róla, akkor ki gondol még a szegény árva háromszögre.

Mert ugye nem kell bizonygatnom, igazán nyilvánvaló, hogy hatvan szükséges adat által meghatározható síkidom nincs. Legalábbis ma még nincs.

De ha úgy viselkedünk, mintha a háromszög ily bonyolult volna, akkor nyakig ülünk, hogyan is mondjam, nyakig ülünk a becsapásban.

Hogy miért?

Mert a gyanútlan partner, hallván az adathalmazt, egyre kisebbre húzza össze magát. Jó esetben egy ideig követni próbálja nagyszerűségünket. Töri a fejét, mi lehet az, amit a meghatározások által idézünk elé. Igyekezete, gondolom, addig tart, amíg az adataink valahol tíz és húsz között vannak. Akkor már tudja a partner, hogy síkról nincsen szó, nagyon bonyolult testek összefüggő halmazáról magyaráznak. A későbbiekben már föladja. Már nem próbálja követni, miről van szó. Már csak egyre növekvő tisztelettel hallgatja vagy olvassa az adatok tömegét, amelyekről föltételezi szükségességüket. És ennek a föltételezett szükségszerűségnek következményeként kezd zsugorodni az előtt, aki játszi könnyedséggel cseveg iszonyatos monstrumokról.

Ezek szerint vannak a Pascal által is emlegetett szükséges és elégséges szavak.

Róluk érdemes volna beszélni.

Azután vannak a szükségtelen, fölösleges szavak.

Róluk is érdemes volna beszélni.

Eltűnik mögöttük az, amiről szó van, s az őket használót növesztik – látszatra – órjássá.

Természetesen a látszatkeltésen túl más hatásuk nincs.

A háromszög tulajdonságai változatlanok maradnak. Meg kellene vallani, hogy a szóburjánzás következtében csak az áltudományosság növekszik.

Aki a fölösleges szavakat használja, annak a képességei szintén változatlanok maradnak.

Majd elfelejtettem, csakis abban az esetben maradnak, ha változatlan síkidom az illető. Mert ha esetleg ember volna, akkor a változatlanság már nem jellemző rá oly nagyon. S bizonytalanná válik az az emberi nagyszerűség, amelyet mindössze szükségtelen, fölösleges szavak látszatkeltése teremtett meg.

Elkalandoztam, jó lesz visszatérnem az előkelő irodalmi folyóirat tanulmányához.

Nézem a szöveget, tekintetem az „iránytű” szóra esik.

Ha iránytű van, akkor bizonyára hosszú, fáradságos út előtt állok. Nekivágok, tudom. Csak…

Gondolta a fene.

Ha már a véletlen és Tolsztoj szeretete kezembe adta Pascalt, ideje, hogy immár ne véletlenül, én is megjárjam az utat. Hisz amúgy is csak „látszólag” hosszú, mely Hábetler Janit Pascallal összeköti.

Idézem a cikket. Indulok.

„Látszólag hosszú az út, mely a Port Royal szerzetesétől a Nagyfuvaros utca kispolgáráig vezet. Ám maga a szerző, az általa választott mottó adja kezünkbe az iránytűt, hogy a »távolság« adta nagy különbségek mögött is meglássék az a rokon szituáció, mely a világból való kikopottságnak ezt a két válfaját összeköti.”

Már a gondolat is mélységes ámulatba ejt.

Miközben gondom jócskán megnövekedett.

Hiszen kiadtam kezemből az iránytűt. Most törhetem a fejem, fordulhatok éghez, csillagokhoz, hogy pótoljam a könnyelműen átengedett kis műszert.

Mindegy, akkor is meg kell találnom a rokon szituációt. Meg a világból való kikopottságukat. Meg azt is, ami azonos kettejükben.

Hábetler János összefüggése Pascal Balázzsal

Pascal 1623-ban született Párizsban.

XIII. Lajos király uralkodása alatt. És bár, legalábbis így hallottam, az abszolút monarchiát ő teremtette meg, mivel az csak Franciaországra vonatkozott, a századot nem róla, hanem fiáról nevezték el.

Regényhősöm születése az első világháborút követő esztendők egyikének eseménye volt.

Lám, alig kezdtem a kutatáshoz, máris itt az első rokonság.

Igaz, Magyarország akkor királytalan királyság volt, mindössze egy szerény kormányzót mondhatott magáénak, akit még számozni se lehetett, de ezzel szemben őróla se nevezték el századát. Az részletkérdés, hogy majdan a fiúgyermekéről sem.

Nem kell túl nagyigényűnek lennem. Végtére is, minden nem egyezhet.

Már itt akad más aprócska eltérés is, amely elgondolkodtató.

Pascal mindössze egyszer született meg.

Egy regényhős meg kétszer. S mindkét időpont igen bizonytalan. Nem úgy, mint amikor valóban születik egy ember.

Egyik születési dátuma az volna, gondolom, amikor a regény megszületett. Pontosabban, amikor a regényírás folyamatában belekerült a regény történetébe.

Mikor születik egy regényhős?

Arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden esetben születik.

Ha a regényben föltüntetett születési évszámot hibásan szedik, ki veszi észre az eltérést? Az én hősöm embert öl 1962-ben. Katona a második világháborúban. 1920 és 25 között bármikor születhetett ahhoz, hogy elérje a háborút, részt vegyen benne.

De ez nem a regényhős születése, csak egy szereplő születési évszáma.

Mikor dől el, hogy egy nem valóságos világ hőse lesz-e vagy egyik alakja?

Amikor a regény megjelenik, akkor már eldőlt.

Amikor valaki mesélni kezd egy történetet, akkor még nem dőlt el föltétlenül.

Pascal meghalt 1662-ben. Mégis túlélte az elmúlt évszázadokat.

Ezt az életet jelzi, hogy izgatottan kutatom rokonságát egy huszadik századi regényalakkal.

Mikor hal meg egy regényalak? S az a körülmény, hogy az írásmű befejezése életben hagyta, biztosítja számára az örök életet?

Abbahagyom, azonosságokat keresni indultam.

S eddig mindössze azt az egyetlent találtam, hogy hazájuk uralkodójáról egyaránt nem nevezték el az évszázadot kettejük zsenge gyermekkorában.

Máris találtam még egy rokon vonást.

Mindkettőjük életében volt háború is, vallásüldözés is.

Hősöm életében egy háború volt, s az 1939-től 1945-ig tartott.

Pascal életében nehezebb volna pontosítani a háborúkat.

XIII. Lajos uralkodása alatt nőtt föl, aki abszolút monarchiát alakított ki, hogy kisfia abszolút hatalommal rendelkezve léphessen trónra ötesztendős korában. A két Lajos 1643-ban váltotta egymást. Pascal akkor már húszéves volt.

Ez alatt az idő alatt is tartott a harmincéves háború, mely megközelítően harminc esztendőt nem lehet igazi békének, nyugalomnak tekinteni. Alighogy befejeződött, jött a Fronde-mozgalom, 1648-tól 1653-ig tartott, azt követte szép sorjában a spanyol örökösödési háború, Elzász megszerzése, az osztrák örökösödési háború, a hétéves háború, amely 1663-ban fejeződött be, egy évvel Pascal halála után.

Nagyon kérem a tanulmány íróját, legyen elnéző. Elismerem a rokon szituációt kettejük között. Csak ezek a költséges királyi szórakozások megnehezítik, hogy pontosan el tudjam határolni, mikor nem volt éppen háború Pascal életében.

A vallásüldözésekkel se sokkal könnyebb a rokonítás.

Mindkettejük életében volt vallásüldözés is, nemcsak háború.

Hősöm szerelmét és kisgyermekét vallásuk miatt ölték meg. Zsidók voltak, s az ő életükben a vallásüldözés a zsidók kiirtásában valósult meg.

Hősöm nem tartozott a vallásuk miatt üldözöttek közé. A háborúból kijutott neki, de azt, hogy a vallásüldözés, vallási türelmetlenség milyen kellemetlen, azt szerencséjére csak közvetett tapasztalataiból tudta.

Pascalnál ez azért nem egészen így történt.

Őrá személyesen haragudtak.

Eddig nem jutottam túl messzire.

Mindkettőjük életében volt háború. Hősöm életében háború nélküli időszak is volt, Pascaléban nem volt.

Nem kis különbség. Még elmélkedésre kevéssé hajlamos huszadik századi hősömet is elgondolkodtatták háborús élményei.

Nem könnyű megtalálni a rokon szituációkat.

Még a vallásüldözés se kecsegtet túl sok eredménnyel.

Pascalt eretneksége miatt üldözték.

Hősöm nem hinném, hogy sokat töprengett volna a Szentíráson és magyarázatain. Őt vallási meggyőződése miatt nem üldözték. Egyébként is, akkoriban nem a meggyőződés, hanem a vallás miatt ölték meg az embereket. S hősöm ilyenformán lehetett volna üldöző is. Üldözött semmiképpen. Emberségét jelzi az is, hogy a vallásüldözésben nem vett részt.

Pascal emberségét az jelzi, hogy részt vett benne. Saját elhatározásából, vállalva a veszélyeket.

De hát nem a különbségek fölsorolása a föladatom. Nem azt keresgélem, ami elválasztja, hanem azt, ami összeköti kettejüket.

Félek, megnehezíti a gyors eredményelérést életkoruk háromszáz éves eltérése.

Megkísérlek máshonnan közelíteni.

Vajon mit tudhatott hősöm Pascalról?

Szüleitől, idősebb Hábetler Jánostól és Pék Máriától, úgy hiszem, nem sokat hallhatott róla.

Talán az iskolában. A szülők is jártak iskolába, ők mit tanulhattak róla?

Nézegetem az Ifjúságot Képző Ismeretek-Tárá-t, melyet „Szerkesztők Nagy Márton és Zimmermann Jakab, ss. MM. ‘s bölcselk. doct. és cs. kir. Terez lovag. Intézetbeli magyar nevelők.” Kiadatott Bécsben, 1840-től folyamatosan, Hagenauer Fridr. özvegye’ és társai’ betűivel.

Ábécé-sorrendben követik egymást a tudnivalók.

Jansent keresem meg elsősorban. Ha ő nem forgatja oly szorgosan s eredményesen a Szentírást és Szent Ágoston könyveit, nincs eretnekség, nincs janzenizmus.

De hiába keresem.

„János (sz. Nepomuk), egy, különösen Csehországban tisztelt szent, ‘s ez ország’ második védszentje.”

Ez után a szent élete következik. Majd a következő címszó.

„Januarius, föld golyó’ fölosztása szerint tizenegyedik – polgári esztendőben pedig első hónap’ neve; máskép Boldogasszony vagy tél-hava.” Stb.

Kettejük között kellene elhelyezkednie Jansennek a szoros ábécében, de nincs ott. Ilyenformán nem tartozott azok közé, akiknek nevét és életét, munkásságát 1841-ben az ifjúság tudomására kellett hozni.

Nem tudom, meddig használták ezt az ismerettárt, de valószínűleg jó ideig.

Nézem Pascalt.

„Particulier-nek neveztetik, egy olly férfi, ki minden hivatal nélkül, saját vagyonából él.

Paschalis I. (szent) 817. IV. István’ halála után választatott római pápának.” Stb.

Pascal sincs.

Érdekes. Négy kötetnyi címszót tartalmaz az Ifjúságot Képző Ismeretek-Tára. De örülök annak, hogy megnéztem. Azt még nem látom bizonyítva Pascal esetében, hogy a világból kikopott volna, de ebbe az ismerettárba nem került be, innen kikopott. Bárki ellenőrizheti, hogy igazat állítok. Nagy könyvtárban gyerekjáték az ellenőrzés. Szólni kell a beosztottaknak, nézzenek utána.

Így, tekintettel a kihagyott címszavakra, megkockáztatok egy merész gondolatot. Nem tartom valószínűnek, hogy akár Pék Mária, akár az öreg Hábetler Pascalon nevelődött volna a tizenkilencedik század végén Magyarországon.

S ezt annál bátrabban állíthatom, mert a közöttünk levő kapcsolat természetéből fakad, hogy regényalakjaim is, sajnos, csak annyit tudnak, amennyit én elmondhatok nekik. Én meg a fizikával, matematikával foglalkozó Pascalt ismertem csak. Az eretnek tanokat hirdetővel mostanában ismerkedem.

Valószínűleg azért, mert nem forgattam eleget a Katolikus Lexikon 1932-es kiadását. Pótolom a hiányt.

„Pascal Balázs, nagyhatású francia filozófiai író, mathematikus (1623-62), aki azonban   janzenizmusa miatt nem sorozható a nagy keresztény bölcselőkhöz. Gyenge testében éles elme lakozott; különösen a mennyiségtan terén korán adta fényes tehetség jeleit, már ifjú korában a kész tudósok közé számították. A kúpszeletekről szóló értekezését 16 éves korában írta s ez időtől fogva 1654-ig állandóan természetbölcseleti és mathematikai kérdésekkel foglalkozott. Az elméleti tudás mellett gyakorlati feltaláló; találmányai e korból: egy számológép, a légsúlymérő alkalmazása a meteorológiában s a magasság mérésében, a folyadékok egyensúlyának mérése s végül a valószínűségszámítás elméleti kidolgozása. A mathematika mezején elért eredményei: a P.-féle háromszög és számos mathematikai tétel újból való felfedezése vagy új fogalmazása. Folytonos betegeskedése, nővérének, Jacqueline-nek zárdába való vonulása s végül miszticizmusra hajló lelke P.-t egy megrázó vallásos élmény után elfordította a világi élettől s nemcsak vallásos, sőt önsanyargató életbe vonta, hanem a janzenizmus sötét lejtőjére sodorta. Visszavonult a világtól s Port-Royal közelében úgyszólván csak janzenistákkal érintkezett. Minthogy a túlzó janzenista irányt legélesebben a jezsuiták támadták, az egyébként mélyen vallásos P. szenvedélyesen a jezsuiták ellen fordult s magányából megírta ellenük Lettres à un Provincial című levélsorozatát (1656-57), melyben a jezsuiták erkölcsbölcseletét s a  probabilizmust ostorozta ragyogó stílusban, szellemesen, metsző gúnnyal, de egyben hihetetlenül elfogult szenvedélyességgel. Ő fogta rá először a jezsuitákra, hogy szent célok érdekében erkölcstelen eszközöket is alkalmaznak s ezt megengedettnek tartják. A »Levelek« a francia próza és szellemesség remekei s rendkívüli elterjedtségükkel jelentékenyen hozzájárultak a jezsuiták ellen támadt ellenszenv terjedéséhez. Ugyanekkor tervbe vette, hogy a keresztény vallás igazságát hatalmas apológiában bizonyítja be a kételkedők ellen. A mű nem készült el, csupán P. feljegyzései maradtak reánk, melyeket Pensées címen ismerünk: aforizmák, melyek összességükben talányszerűen hatnak s alkalmat adtak arra, hogy szerzőjüket majd kételkedőnek, majd pesszimistának, majd misztikusnak tartsák magyarázói. P. összes műveit először Bossuet adta ki (5 kötet, életrajzzal, Paris 1779). Magyarra a Gondolatok-at Béri Zsigmond (1890) s Nagy József (1912) fordították, utóbbi kálvinista felfogással. – Medveczky: Tanulmányok P.-ról. V. H.”

A lexikon útmutatása szerint V. H. a Szegeden élt Várkonyi Hildebrand dr., bencés egyetemi tanár.

Végre van még egy utalás a talányszerűségre, ha úgy jobban tetszik, kétértelműségre. Bár Várkonyi doktor valószínűleg nem véletlenül használta a „talányszerűen” ható kifejezést. Nemigen tehetett volna mást, hisz amit utána fölsorol, kétkedő, pesszimista, misztikus, az nem kettő, tehát a magyarázók három értelmet tulajdonítottak a Gondolatok-nak.

A tanulmánykötet, melyre a lexikon hivatkozik, már bőkezűbb.

„Medveczky első tanulmánya Pascalt mint Descartes tanítványát, mint vakmerő racionalistát mutatja be, a matematikusból lett bölcset, az emberi észt bálványozó franciát, aki a spekulációban nem habozik egész a »licenciákig« elmenni. Csakis ebből a racionalistából lehetett az a szkeptikus, aki oly szenvedéllyel kutatja az értelem korlátait és gyöngeségeit, mint ahogy hűtlen szeretőnk hibáit túlozzuk… A harmadik tanulmány Pascal pesszimizmusáról szól, mely szkepticizmusával, láttuk, szorosan összefügg.” (Babits: Tanulmányok Pascalról. Nyugat, III. évfolyam, 12. szám. 1910. június 16.)

Kezd alakulni a kétértelműség.

Tudom, visszatérek még rá.

Hősöm, aki szülei példáját követve, kénytelen megelégedni az én kevéske ismeretemmel, tanulhatott az iskolában Pascalról. Ezt bizonyosan merem állítani. Tanulnia kellett fizikaórán, geometriaórán, matematikaórán. Kár, hogy nem volt jobb tanuló. Ha már meggondolatlanul ezt írtam róla, sajnos, így nem tehetett rá mély benyomást a vonatkozó iskolai tananyag.

De ha jobb tanulóvá alakítom, akkor alaposabban ismerkedik meg Pascal matematikai, geometriai, fizikai gondolataival.

S akkor is titok maradt volna szegény fiú előtt mindaz, aminek alapján ősei közé sorolhatja ezt az eretnek tanokat igen eredményesen hirdető filozófust.

A Katolikus Lexikon álláspontját értem, bár nem értek egyet vele. Mit tehet az egyház, akár ennyi év elmúltával is, kiátkozott, eretneknek nyilvánított nézetekkel. A legjobb esetben is legfeljebb homályosnak tekintheti. Végtére az is szép tőle, hogy nem követi az ismerettárt, s egyáltalán tudomásul veszi létezésüket.

Olyannyira tudomásul veszi, hogy a Levelek „jelentékenyen hozzájárultak a jezsuiták ellen támadt ellenszenv terjedéséhez”. S ez az ellenszenv a rend föloszlatásához vezetett.

Bár, ha nem tévedek túl nagyot, talán a korabeli jezsuiták nem kizárólag Jansennek és követőinek, tehát részben Pascalnak köszönhették föloszlatásukat. Igen sok gondos, körültekintő munkálkodásuk előzte meg az intézkedést, mely szerint egy időre kész volt nélkülözni tevékenységüket a hivatalos egyház is.

De jó volna látni egy lexikont a tizenhetedik századból.

Vajon a jezsuita rend föloszlatása után közvetlenül mit tartottak homályosnak vagy károsnak, eretneknek, olyannak, ami sérti az egyház tekintélyét.

Hol volt még ez az intézkedés akkor, amikor Pascal a Gondolatok-at írta.

S hol volt már ez az intézkedés, amikor hősöm megszületett.

Ha rokonságukat bizonyítani akarom, először azt kellene talán világosan érteni, mit mondott Jansen, miben hitt vagy nem hitt Pascal, és miképpen kaptak a tiltott, eretnekségnek nyilvánított nézetek igen nagy nyilvánosságot.

Akkora nyilvánosságot, hogy rodostói számkivetésében II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen könyvtárában és gondolatvilágában is igen előkelő helyet foglaltak el. A jezsuiták által nevelt II. Rákóczi Ferencről beszélek.

Itt, a rodostói könyvtárt emlegetve, hadd ismételjem meg a hősömet és Pascalt összekapcsoló cikk egy részét.

A „nagy különbségek mögött is meglássék az a rokon szituáció, amely a világból való kikopottságnak ezt a két válfaját összeköti”.

Mindig lelkesített minden, ami összekötni igyekezett. Az öröm, tudom, vérpezsdítő. S bánatot okoz, szívemet át- meg átjárja a bánat, szomorúság, ha nem találom meg mindjárt a zsinórt, amely a két dolgot összefogja.

Talán ezért nincs most jó kedvem.

Tűnődöm, kutatok emlékezetemben. Lelkem csordultig segítőkészséggel. Mely szituációkat tudom majd rokonítani ifjabb Hábetler Jani és Blaise Pascal életében?

Sóhajtok, komoran bámulok magam elé. Nyugtalanság költözött belém. Attól tartok, akárhogy igyekszem is, csak igen laza kapcsolatot fogok találni a végén. Akkor mi lesz? Ha annyi eredményre jutok, hogy messzebbre kell mennem Jansennél, aki mindössze Szent Ágostonig hátrált az időben. S Kálvint és Luthert is el kell hagynom, a Szentírás születése idejét. S baktathatok tovább egyedül Ádámig, Éváig, ahol vitathatatlanul kimutatható a rokonság.

Vitathatatlanul kimutatható.

Félek, ha nem vállalom ezt a kissé hosszú utazást az első emberpárig, akkor, mi tagadás, őszintén beszélek, mint férfi a férfival, akkor igen sok bukfencet kell vetnem a rokonítás fölfedezéséig.

Mondanám, rajta, bukfencezzünk hát. De én már túlkoros vagyok, s a tanulmány írója se lehet pelyhes állú legényke, hisz több mint harminc éve dolgozik egy munkahelyen. Tisztelettudóan leemelem kalapom e nem lebecsülendő teljesítmény előtt.

Kertemben csöndes eső suhog, nyeli az agyagos föld. Lelkem is szomjúhozik az értelmes szóra. Beszéljük meg közös gondjainkat.

Pascal születése és halála között harminckilenc esztendő telt el.

Hősöm születése és börtönbe jutása között negyven.

Reménykedem, talán kimászom a slamasztikából.

Most már csak azt kell valószínűsíteni, hogy halál és börtön azonos fogalom, és akkor közös a kettejük számára kiszabott idő.

Vagy azt kell mindössze bizonyítani, hogy a halál után – változott körülmények között ugyan, de – folytatódik az élet, vagy azt, hogy a börtönbe jutás után többé nincs folytatás.

Megér egy kis tornát, hogy azonosságot találjak, ha már a gyűjtésükre adtam a fejem.

Bonyolult bizonygatás helyett elfogadhatom azt az igen kényelmes tételt, hogy amiről nem tudok, az nincs is. Akkor semmi hiba. Dolgozatom csak addig követi hősöm útját, amíg megöli sógorát. A továbbiakat már nem írtam meg. Ilyenformán nem tudok róla más semmit, tehát befejezettnek tekinthetem az életét.

És az a tény, hogy éppen a sógorát öli meg, no lám, ismét azonosságot bizonyít. Ha sógora volt, akkor nőtestvére is volt. Ez nagy örömömre szolgál, ez a fölfedezés. Az nem lehet számottevő különbség, hogy Pascal nővére kolostorba vonult. Egyébként is, azonosságokat keresek, nem különbségeket.

Tehát leltem még egy rokon vonást kettejük között. A nőtestvér létét.

S ahelyett, hogy táncra perdülnék örömömben, megint csak sóhajtok.

Nehéz gond telepszik rám. Hogy fogom megtalálni a világból kikopottságukat.

Még ha egyikük legalább valóban kikopott volna a világból, még mennék valamire.

Pascal nem kophatott ki igazán, ha még ma is foglalkoznak vele, s az elmúlt pár száz év alatt is általában műsoron volt.

Hősöm sem kophatott ki a világból, mert azt meg kellett volna előznie olyan központi helyzetnek, ahonnan ki lehet kopni. Ő meg, indulatai közepette, elmulasztotta elfoglalni a kikopást megelőző helyzetet.

Hisz épp az a baj vele, hogy maradt ott, ahol volt. Egy ideig azért, mert nemigen volt más lehetősége, azután meg azért, mert nem élt a lehetőségeivel.

Most kereshetem közös kikopottságukat a világból, amikor még az is különböző, amiért nem koptak ki belőle.

Jogos a sóhaj, nem irigylésre méltó a feladat.

Újfent bocsánatért rimánkodom.

Nem vagyok hitetlen Tamás, elhiszek én mindent, amit lehet.

De attól tartok, igencsak meghatározza a világot, mindkettőjük világát, az a háromszáz évnyi korkülönbség, amely, sajnos, nemcsak életkorukat taszigálja kicsit távolra egymástól, de a világ életkorát is növeli három évszázaddal. És a tetejébe nemcsak az életkort növeli háromszáz esztendővel, hanem éppen evvel a háromszáz évvel növeli.

Bár, ki tudja, vajon lehet-e olyan háromszáz esztendőt találni, amelynek kezdete és vége között csupán csak könnyedén áthidalható árkocskák húzódnak. Egyszer, ó, majd egyszer talán megpróbálom fölkutatni, mikor volt háromszáz alig változó év, egymás után. Mert kisebb egységekből, gondolom, könnyebb volna összehozni. Tudom, segítenek barátaim, a könyvek. Csak attól félek, úgy járok ismét, mint annyi hasonló elhatározásomkor. Már fosztogatom könyvespolcaimat, barátaim, ismerőseim könyvespolcait, már égetem éjszakánként a lámpámat. Már-már kezdem komolyan venni magamat, amikor váratlanul belevigyorog valaki a képembe. Ki lehet előre számítani, hogy most Montesquieu lesz a nem várt látogató.

Így szól majd:

„Boldog az a nép, amelynek évkönyvei unalmasak.”

Elfordulok tőle, leoltom a lámpát. Uram, teremtőm, találhatok bárhol háromszáz évig egyfolytában boldog népet?

És eljő a hajnal a maga józan fényeivel. Zuhanyozom, kockacukrot viszek kertembe kuvasz kutyámnak. Megbökdös hófehér fejével. Ne bolondozz, Fokos, kérem őt, lásd be, van gondom elég. Leülök íróasztalomhoz, törhetem a fejem, töprenghetek a Nagyfuvaros utcától Port Royalig.

Mintha végtelen szánalom csillanna a szemében.

Csak az ajtóig kísér, tovább nem jön velem. Milyen igaza van.

Még be sem csukódott mögöttem az ajtó, s már az jár a fejemben, hogy hősöm gondolatvilága kissé távol helyezkedett el kora központi áramlataitól.

Megvallom, ez is indokolta Pascal néhány mondatát története elejére biggyesztenem.

Pascal meg, merem remélni, ezt nyugodtan mondhatom, igencsak kivette részét kora központi vitáiból. A természettudományok csakúgy, mint a vallási viták, XIV. Lajos századának legfontosabb problémái közé tartoztak.

S nem véletlen a voltaire-i megfogalmazás: XIV. Lajos százada. A janzenizmus, amint már említettem, Rodostóban is hatott. Az igen befolyásos jezsuiták egyformán idegenkedtek a természettudományok fejlődésétől s az eretnek gondolatoktól. Bár, néha azt hiszem, idegenkedtek minden önállóan gondolkodó embertől.

S mert idegenkedésük nem maradt puszta érzelem, következményeként menekülni kényszerültek hazájukból azok, akik ragaszkodtak életükhöz vagy szabadságukhoz. Így is terjedtek a kiátkozott eszmék.

Jansen könyve s szelleme eljutott Rákóczihoz. Pontosabban, Rákóczi jutott el Franciaországba.

Jansen, aki könyve megjelenését nem élte meg, vigasztalta Mikeséket a száműzetésben.

Nem, akárhonnan próbálom megfejteni, nem találom nyomát, hogyan kopott ki Pascal a világból.

Ebben az időben a jezsuiták érzékeny lelkületű, könnyen haragra gerjedő emberek voltak. Nemcsak Port Royal kolostorára, Jansenre, Pascalra, Arnauld-ra haragudtak, megelőzően elítélték már Galileit is, 1633-ban, s életében Descartes-ot kirekesztik kollégiumaikból. Descartes, aki igazán jó katolikus, oda jut, hogy mindent kétségbe von. Ez a kétely nem kis bátorságot igényelt akkor, amikor még égtek elvétve itt-ott az inkvizíció máglyái.

Érdekes kor lehetett. Cyranót és Descartes-ot hitetlennek tartják. Molière csúfolódik azon, hogy mindenki mindent tudni akar, a nők is. Pedig a tudás ott akkor nem volt teljesen veszélytelen szórakozás. Igaz, főleg eretnekeket égettek el, a tudomány képviselőit csak azokban az esetekben, ha az egyház területére tévedtek. És még akkor sem mindig. Előfordult, mint Pascal könyvével történt, hogy a hóhér csak a könyvet égette el.

Mondtam már, a jezsuiták akkoriban igen érzékeny lelkűek és igen hatalmasak voltak.

Pedig nem ilyennek indultak ők sem.

Kolduló, tanító rend volt. Alakulásakor az egyházi életet akarta megreformálni és a kor igényeinek megfelelővé alakítani. A rend alapítója, Loyolai szent Ignác dolgozta ki alaptörvényüket, mely szerint a jezsuita rend feladata az, hogy a tagok ne csak saját üdvösségükön és tökéletesedésükön fáradozzanak, hanem a „hit védelmén és terjesztésén, valamint a lelkeknek a keresztény hitéletben való előbbrevitelén” is. S létük első száz esztendeje után már politikai, világi hatalomért, jólétért, gazdagságért verekedő, elnyomó, egyházi és világi zsarnoksággá változott.

A XVII. század eleje az ellenreformáció ideje is. Egymás után alakulnak a szerzetesrendek. Olaszországból kerül Franciaországba az oratoriánus rend 1611-ben. Harminc év alatt komoly versenytársai lettek a jezsuitáknak. Irodalmat, ókor utáni történelmet és fizikai tudományokat tanítanak. Megelőzik Port Royalt is, mert ők tanítják először az alapfogalmakat Franciaországban. Descartes-ot elismerték, becsülték és – tanították. Szemben a saját alapelveiktől akkor már szinte beláthatatlan messzeségbe jutott jezsuitákkal.

Igaz, kanyargós útjuk volt, míg a koldulástól a királyok, arisztokrácia fölött uralkodó társulattá váltak. De hát hol marad ez az én kitűzött célom mögött? Kóborolok a Napkirálynál, nem az udvarában, a századában, és kis kitérővel, de egyenes irányban meg kell céloznom a Nagyfuvaros utcát. S minél több időt töltök itt, annál irreálisabbnak tetszik, hogy teljesíteni tudom vállalt föladatomat.

Mivel az egyezéseket keresem, csak azt tudom mondani, hogy mindkét folyamat igen időigényes volt. Loyolai szent Ignác 1491-ben született, de a rendet ekkor még nem alapította meg. Erre csak 1534-ben került sor, miután a királynő apródja, lovagi tornák győztese s a későbbiekben leányok s asszonyok bíróság elé került zaklatója is volt. Így aztán a jezsuitáknak zsarnokságuk megteremtéséig mindössze alig száz évet kellett átügyeskedniök. Nekem meg egypár bizonyítékért háromszázat. Bárki beláthatja, nem kicsi a különbség.

Barangolok ennyi idegen ember között. Igaz, nagy részük érdekes, izgalmas, rokonszenves. A királyuk sem érdektelen. Nem tehet arról, hogy én nem szeretem a királyokat. És ha már azt sorolom, mit nem szeretek, akkor, be kell vallanom, nem kedvelem a siker reményével még csak nem is kecsegtető erőfeszítéseket sem.

Lehet, nem is az én hibám lesz a kudarc. Talán még az a négyszáz esztendő is számít, amely vállalkozásomat a jezsuitákétól elválasztja. Nem mintha oly sok időnek tartanám azt a rongyos pár száz évet. Gyerekség volna.

Ha a dolgozatommal foglalkozó tanulmány számon kérheti Pascaltól, hogy miért nem a lumpenproletárra gondolt jegyzetei írása közben, akkor az időt elhanyagolható tényezőként kell kezelni.

Királyok, jezsuiták, lumpenproletárok

Másutt lesz a hiba.

Itt előttem a siker példája – a mások sikeréé. Kezdetben a jezsuita rend tagjai vándoroltak az utakon, csakúgy, mint most én. Ha az idő nem számít, akkor az se lehet túl nagy különbség, hogy ők valóban mentek, valódi utakon, míg én csak képzeletben követem őket. Szóval, vándoroltak, koldultak, nem törődtek földi javakkal. Azután, mire Pascalig értek, már főleg földi javakkal, hatalommal foglalkoztak. Kisajátították a gyóntatást, elsősorban a hatalmasok, királyok, kegyenceik, arisztokraták számára könnyítették meg a vallás gyakorlását. Így urai lettek minden világi hatalomnak.

Tökéletesen érthető, ha rossz néven vették, ha valaki olyasmikről mert beszélni, amik emlékeztették őket megalakulásuk céljaira. Ők, akik játszi könnyedséggel osztogatták a bűnbocsánatot, jóformán megszabadították az emberiség jó részét a bűn, a lelkiismeret-furdalás kellemetlenségeitől, épp az ő lelkiismeretüket piszkálják mindenféle népek, akik nem átallják komolyan venni azt, amit ők is komolyan gondoltak a régi időkben. Arról, hogy amit rossz néven vettek, azt az adott kor eszközeivel torolták meg, arról nem tehettek. Rendelkezésükre állt az inkvizíció kelléktára, kiátkozás, máglya, ilyesmik. Ezekkel éltek.

Szemrehányás legföljebb azért érhetné őket, mert nem villamosszéket, gázkamrát használtak.

Jogos szemrehányás. Pascaltól nem volt szép, hogy nem gondolt a lumpenproletárra, a kispolgárra, a jezsuitáktól meg az nem volt szép, hogy nem gyorsabb, humánusabb eszközökkel ritkították ellenfeleiket.

De a lényeg, az sikerült nekik. Hatalmat akartak, meglett. Vagyont akartak, meglett. Idegenkedtek attól, hogy bírálják cselekedeteiket, azt is többnyire megoldották, hogy ne igen legyen, aki bírál.

Én meg abban is kételkedem, hogy megtalálom a Port Royalt a Nagyfuvaros utcával összekötő ívet.

No mindegy. Akár sikerül, akár nem, rajtam ne múljék. Megteszem, ami tőlem telik.

A jezsuiták megváltozásánál tartottam.

Nem csoda talán, ha róluk emlékezve, La Rochefoucauld jut eszembe: „Több erény szükséges a jó, mint a balsors vitelére.”

Talán valóban mindössze annyi történt, hogy erényük mennyisége a balsors vitelére volt csupán elegendő. Kiváltságos helyzetet teremtettek maguknak, éltek s visszaéltek lehetőségeikkel. „A korlátoltak is nagy embereknek tartották magukat, mert senki nem mert ellentmondani nekik. A kizárólagos hatalom birtokában nyugodtan kezdték élvezni az idők folyamán a collegiumokban felgyűlt vagyonokat, és főleg ezek szaporítására gondoltak…” (A pápák története.)

A rend tagjai egyre növekvő hatalmuk, vagyonuk arányában távolodtak eredeti céljaiktól. Az újonnan szerzett gazdagsághoz, világi, politikai hatalomhoz ragaszkodtak. Természetesen egyházon belüli helyzetüket is tartani akarták. Megváltoztatni alapszabályaikat nem tudták. S ezt a két eléggé ellentmondó furcsaságot kellett összeegyeztetniök. Gondolom, nem kevés szellemi megterhelést okozott legjobbjaiknak, amíg valahogy meg tudták magyarázni, hogy ellentmondás nincs, változás sincs, maradt minden a régiben.

Nem hinném, hogy sokkal több energiába került hatalmuk megteremtése, mint az, amíg kiépítették feloszlatásukhoz vezető utukat.

De mielőtt folytatnám utazgatásomat Port Royal és a Nagyfuvaros utca között, fáradalmaimat az egzisztencialisták gondolatvilágánál pihentetve egy kicsit, hisz az az egyetlen közbeeső megállója e hosszú útnak a cikk szerint, hadd próbáljak könnyíteni terheimen.

Nem részvétet koldulok. Nem koldulok semmit. Csak föltételezem, annyi belátás talán nekem is jár, miközben Pascalt követve a Nagyfuvaros utcába jutok, hogy ne kelljen minden, a vállamra rakott teherrel közlekednem. Tudom, dögfáradtan jutok vissza a nyolcadik kerületbe.

Nem a levegőbe beszélek, vállalom a fáradalmakat. Megjárom az elém tűzött utat, annál is inkább, mert érdekes, izgalmas, tanulságos tájakon, korokon vezet át.

Csak egyetlen könnyítést kérek. Egyetlen kitételt ne kelljen elfogadnom.

Csak ezt az egyetlent, Pascal és hősöm „világból való kikopottságát”.

Ahányszor csak rágondolok, furcsa bizsergést érzek a tenyeremben. Ismerem a tenyérviszketés több jelentését, azt is, hogy tájegységenként más következményt ígér. A Nagyfuvaros utca tájnyelve szerint nem azt jelenti, hogy pénz áll a házhoz.

Nem kímélem magam, nem kérek kíméletet. Vonszolom magammal immár hősömet is. Mi mást tehetnék? Addig, ameddig a valóság talaján gyalogolunk, figyelmesen vizsgálva elénk kerülő tájat és kort – kíváncsian, mikor ismerünk rá, mikor emlékszünk majd végre arra, hogy itt már jártunk, ezt egyszer már láttuk, hisz innen, ebből a talajból eredünk mind a ketten –, addig vállalom a nehézségeket. Megvallom, sokszor féltem nyomorúságos életemben, de gyáva nem voltam soha. Most visszarettent az elém idézett, végtelennek tetsző út ennyi fölösleges teherrel megpakolva, az ezerszer áldott nyolcadik kerületből Port Royalig és vissza. Valaha volt korokon át vándorolni, kutatni egy soha nem volt és nem is lehetséges célt, keresve Pascal és ifjabb Hábetler János egyforma helyzetét, „világból való kikopottságukat”.

Merjem folytatni utamat evvel a ballaszttal?

Nem szoktam könnyen adni föl semmit. Cipelem a terhet, amíg bírom. Meg amíg értelme lehet. Merjem vállalni tovább? Tűnődjünk. Lehetséges azonosságot találnom kettőjük között a világból való kikopottságukban?

Alig hiszem. S bár természetem nincs híján a romantikának, fájdalom, a reménytelenhez való makacs ragaszkodáshoz nincs érzékem. Nem is volt soha.

Végtére az ötvenharmadik évemben be kell látnom, ha senki nem hibátlan, mért éppen nekem kéne annak lennem? Kirándulásomon pillanatok alatt jutok el oda, ahol a pápa is téved. Ahol még ő sem csalhatatlan. És dühödten védi bizonyított tévedésével szemben a pápaság csalhatatlanságát. Ha a pápa tévedhet és követhet el hibát, akkor talán nekem sem kell hibátlannak lennem.

A konokságom sem erény csupán.

Akkor is nekifutok még egyszer.

Csak egy halvány nyom akadna, amelyen elindulva meg lehet találni, hol és hogyan kopott ki Pascal a világból.

A maga korából, hisz számára az volt a világ. S azt a kort hitviták, inkvizíció, reformáció, ellenreformáció határozta meg, s az a különös köszönetforma, hogy aki tévedésre figyelmeztet, javítani akar, azt eretnekként kiátkozzák – ha szerencséje van. S ezekkel párhuzamosan fizika, matematika, geometria, alapfogalmak tisztázása, kutatási módszerek megteremtése, de az utóbbiakkal foglalkozóknak sincs sokkal kényelmesebb dolguk, mint az eretnekeknek.

Szegény Pascal, aki betegen az üldözöttek, a haladás mellé állt, vállalva sorsukat, aki kora majd minden központi problémájából nemcsak részt kért, de egyként alakított természettudományt és teológiát, stílust és gondolkodást, egy könnyed gesztussal kikoptatjuk a világból, kora perifériájára tuszkoljuk?

Tétován kérdem, ha elhiszem, ha elfogadom, hogy az ezerhatszázas években matematika, fizika, geometria, egyházi kérdések alkották a kor perifériáját, akkor mi helyezkedett el a középpontban?

Kibámulok ablakomon.

Az egytornyú templom fehér tornya fölött felhő foszlik, nap süt.

Érzem, nem kell félnem.

Segítség jelentkezett.

Most már könnyű mosollyal kérdezek tovább.

Ki láthatná meg jobban, mi fontos, mi történik középpontban és periférián, mint egy kortárs idegen.

Ez az! Aki keres, talál. Ha már itt vándorolok a Nagyfuvaros utca és Port Royal között, ne pazaroljam hiábavalóan rövid életem. Keresek gyorsan egy kollégát, még egy idegent a Napkirály Párizsában.

Azt meg kell fontolni, kit választ az ember. Hadd nézzem csak. Perzsia, szerintem, megfelelő távolság ahhoz, hogy az onnan érkező tudósítása hiteles legyen.

Úgy látom, akkoriban szerettek levelezni. Mentek a levelek vidékről Párizsba, Párizsból Perzsiába. Amit oly fontosnak tart valaki, hogy megírja haza, az nekem is hasznomra lehet a kiigazodásban. Szerzek hát gyorsan egy levelet.

Íme, a levél részlete:

„Ne gondold, hogy egyelőre bővebben beszélhetek neked az európai erkölcsökről és szokásokról; még magam is csak nagyon fölszínesen ismerem őket s eddig éppen csak arra futotta az időmből, hogy csodálkozzam.

A francia király Európa leghatalmasabb fejedelme. Nincsenek aranybányái, mint szomszédjának, a spanyol uralkodónak, mégis gazdagabb nála, mert gazdagságát a legkimeríthetetlenebb bányából, alattvalói hiúságából meríti. Hatalmas háborúkat indított és harcolt végig, s nem volt hozzá egyéb anyagi alapja, mint egy sereg eladó cím és rang; s milyen csodája az emberi kevélységnek: seregei megkapták zsoldjukat, várait megerősítették, flottáit fölszerelték.

Ez a király egyébként nagy varázsló is: alattvalóinak a lelkén is uralkodik, azok úgy gondolkodnak, ahogyan neki tetszik. Ha kincstárában csak egymillió tallér van s neki kétmillióra van szüksége, semmi egyebet nem kell tennie, mint megértetnie velük, hogy egy tallér voltaképpen kettőt ér, mind elhiszik neki. Ha nehéz háborút visel és nincs hozzá pénze, csak belé kell vernie a fejükbe, hogy egy darab papiros is pénz; nyomban ez lesz a meggyőződésük…

Azon, amit erről a fejedelemről mondok, nem kell csodálkoznod: van még egy nála is erősebb varázsló, aki éppen úgy uralkodik az ő lelkén, mint ő a másokén. Ezt a mágust pápának hívják; hol azt hiteti el vele, hogy egyszer egy az három, hol azt, hogy a kenyér, amit esznek, nem kenyér s a bor, amit isznak, nem bor, s más száz és száz efféle dolgot. S hogy mindig iramban tartsa és soha ne engedje elernyedni benne a hit készségét, időnként gyakorlásképpen bizonyos hittételeket terjeszt elé. Két éve például egy constitutiónak nevezett terjedelmes írást küldött neki és súlyos büntetés terhével rá akarta venni mind a fejedelmet, mind alattvalóit, hogy mindazt higgyék, ami abban van. A fejedelemnél tüstént sikert is aratott: az nyomban alávetette magát és példát mutatott népének; azok közül azonban néhányan föllázadtak és kijelentették, hogy egy árva szót sem akarnak hinni az említett iratból. Az egész zendülésnek, mely megosztja az udvart, az országot, a családokat, nők voltak a mozgatói. A constitutio megtiltja nekik egy olyan könyvnek az olvasását, mely az összes keresztények véleménye szerint az égből származik; ez az ő koránjuk. Erre aztán a nők, méltatlankodva a nemüket ért sérelem miatt, lázadást keltettek a constitutio ellen s a maguk pártjára vonták a férfiakat, akik ebben az esetben semmiféle előjogra nem tartanak igényt. Pedig el kell ismernünk, hogy ez a mufti jól okoskodik, s Alira mondom, nyilván tanulmányozta a mi szent törvényeinket; mert miért is olvassanak a nők egy olyan könyvet, mely csak arra való, hogy megtanítson a paradicsomba vezető útra, ha egyszer alacsonyabbrendű teremtmények nálunk és szent prófétáink szerint sosem juthatnak a paradicsomba?

Olyan dolgokat is hallottam a királyról, amelyek már csodaszámba mennek és biztosra veszem, hogy nem adsz hitelt nekik.

Mondják, hogy miközben háborút viselt szomszédaival, akik szövetkeztek ellene, rengeteg láthatatlan ellenség vette körül országában; úgy hírlik, több mint harminc esztendőn át kereste őket, de hiába, a bizalmát élvező dervisek fáradhatatlan buzgalma ellenére sem talált egyetlenegyet sem. Vele élnek, ott vannak az udvarában, a fővárosában, a hadseregében, a bíróságaiban; mégis – mondják – nagy bánatára anélkül fog majd meghalni, hogy rájuk lelt volna. Az ember azt hihetné, hogy csak úgy általánosságban léteznek és egyedileg egyszerűen nincsenek; test ez, de tagok nélkül. Nyilvánvalóan az ég bünteti ezzel az uralkodót; nem volt eléggé nagylelkű ellenségeivel szemben, hát most olyan ellenségeket bocsát reá, akik láthatatlanok, s akiknek tehetsége és természete az övé fölött áll…

Párisban, Rábi második holdjának 4. napján, 1712-ben.” (Montesquieu: Perzsa levelek.)

Na tessék!

Alighogy becsöppen ez a levelezni szerető ember Párizs városába, mi mindenbe ütközik bele.

Tiltott könyv, tiltott szent, nagy varázsló, valamivel kisebb varázslók, láthatatlan ellenségek és nők, akik szintén ellenségek.

Tiltott könyv Jansen könyve, Pascalét elégette a hóhér, Descartes könyveit el kell tüntetni, tanítani nem szabad. Tilos minden fizika, az arisztotelészi kivételével.

Nem csoda, hogy ezt a perzsa idegent találtam Párizsban, azt is már a tizennyolcadik század elején. Newton Cambridge-ben van, Leibniz Németországban, Spinoza Amszterdamban. Huygens eljön Párizsba, de gyorsan menekül.

Igen tevékenyek a jezsuita nagy varázslók.

Elérik azt is, hogy lerombolják Port Royalt, a kolostort, a kápolnát, s amikor kiderül, hogy a janzenizmus, az eretnekség szelleme nem csupán a falakban lakozott, akkor lerombolják Racine és Pascal sírját.

Ezt az idegen perzsát találtam Párizsban, de mire megyek vele?

A fejemhez kapok. Ó, minő hiba. Íme, első tévelygő párizsi lépései máris a perifériára vezették.

Nagy kár.

Pedig mennyire reméltem, bíztam abban, hittem erősen, hogy az idegen számára élesen válik szét középpont és periféria.

Uram, meddig érik csalódások az embert?

Semmi baj, nem kesergek. A csalódások edzenek a legjobban. S tudom, szükségem lesz az erőre. Ha ütik az embert, tudja védeni magát.

Lemondok hát reménységemről a külföldiek tárgyilagosságát illetően. Így sem tragikus az ügyem. Kénytelen leszek bennszülöttekhez fordulni. Vagy a történelem eseményeihez.

Tudom, kétes sikerű vállalkozás, de megkísérlem.

Nem szeretném elhinni, hogy a Napkirály idejében csak periféria volt, középpont nem.

Lehet, a kutatási módszerem hibás. Türelmetlenségemben folyton a középpontból akarok elindulni, azért keresgélem rendíthetetlenül. Ha változtatnék, talán könnyebben meglelném az ellenkező irányból.

Megpróbálok a perifériáról indulni el, talán úgy eljutok a középre.

Így mindjárt van szilárd támasz a talpam alatt.

Ott tartottam tehát, mielőtt kétségbe estem, hogy az akkortájt mérsékelten népszerű jezsuiták hosszadalmas erőfeszítése bármily keservesen is, de csak célhoz vezetett. Úgy értem, abban az esetben érték el céljukat, ha elfogadták a kézenfekvő igazságot, hogy az eretneknek tartott szellem a kolostor falaiban lakik. S ez nem is volt teljesen alaptalan feltételezés. Port Royal lakóit, a huszonkét apácát, már az ország más kolostoraiba telepítették, de még megmaradtak az ellenséges kolostorfalak. Mi mást tehettek, mint hogy lerombolták a falakat, a kolostor falait éppúgy, mint a kápolnáét. Ha egyszer abban lakozik az ellenség.

Azt hitték, most aztán megoldottak mindent. Leromboltak falakat és sírokat. A halottakat Pascallal és Racine-nal együtt közös sírban helyezték el egy szomszédos falu temetőjében. Majd fölszántották Port Royal helyét.

Valószínűleg így akarta a Napkirály növelni a termőföldek nagyságát. Bár, ha a francia forradalomra gondolok, úgy tűnik, ez az új termőterület nem oldotta meg hosszú időre kielégítően a francia gazdasági élet keserves gondjait.

Írják, akik jártak arra, hogy csak az egyetlen Versailles fönntartása is bizony költséges szórakozás volt. S fölépítése se került kevésbe.

És ez csak egy kastély az újonnan építettek közül.

Akkoriban szerettek építkezni. Nem is akárhogyan.

Már Montaigne is csodálkozott az építészet föllendülésén.

„Nem tudom magam visszatartani, amikor hallom építészeinket, amint oly nagy szavakkal hivalkodnak, mint pilaszter, architráv, korintusi és dór párkányzat, és zsargonuk hasonló termékei, hogy zabolátlan fantáziám ne Apolidon palotáját idézze elém; és akkor rádöbbenek, hogy ezek valójában konyhám ajtajának szegényes darabjai!”

Pascalék Montaigne-on nevelődtek, a Napkirály építészete a megelőző építészeten. Ebből is gondolnám, hogy nem volt túlzottan olcsó mulatság.

De, bevallom csöndesen, az ilyesmikre nem kell, nem is szabad odafigyelni. Irigyek, komiszak, alattomosak az emberek, firkálnak összevissza, nemritkán még megrendelésre is. Nevetni kell rajtuk. Már ezt a kis szórakozást is képesek rossz néven venni a királytól, hogy hol építkezik, hol hadakozik. Mit tehet szegényke? Italozzon vagy könnyeket ontson?

Hiába, királynak sem érdemes lenni.

Oly sokszor áthúzzák egy ilyen király számításait, belebeszélnek a dolgába. Pedig mi mindent el nem követ alattvalói szórakoztatására.

Az csak nem bűn, hogy közben a maga unalmát is igyekszik elűzni.

A háborúskodás minden formáját biztosítja alattvalói számára. Verekszenek határokon túl, határokon innen.

Ahogy a külső ellenség is változó, a belsőnél is biztosítani kell a változatosságot. Így kerülnek sorra Jansen követői, Descartes-é, aki vallási kérdésekkel nem foglalkozott. Kegyvesztetté vált Racine egy meggondolatlan mondat miatt, amely sem fizikával, sem egyházzal nem foglalkozott.

Kikapcsolódásra minden embernek szüksége van, s a változatosság segíti a kikapcsolódást. Nem igaz?

Nem lehet örökké csak protestánsokat üldözni, kálvinistákat, lutheránusokat. Ó, mily szegényes képzeletre vallana, ha kizárólag csak őket lehetne ellenségnek tekinteni.

Szerencse, hogy akadnak mindenféle káros dologgal foglalkozó franciák. Descartes sokirányú érdeklődése is segít tarkítani az üldözöttek képét.

Kíváncsi az anatómiára, boncol, érteni szeretné, hogyan működik az emberi test. Kutat, rekonstruálni próbál. Nemcsak tapasztalatait írja le, szemérmetlenségében odáig merészkedik, hogy azt is elmondja, hogyan próbálkozott, milyen módszerekkel hová jutott. S galádul még arra is képes, hogy kétségbe vonjon öröktől fogva változatlan dolgokat. Jogos, ha nem lehet elnézni kételkedését, kíváncsiságát. Már azt sem lehet megbocsátani, amit az emberi testtel művel. S még ez sem elég. Érteni akarása kiterjed légköri jelenségekre, geometriára, metafizikára, a kutatás és megismerés módszereire.

Nos, hát nem érdemli meg egy ilyen fránya ember társaival, tanítványaival együtt, hogy haragudjanak rá? És még csak be sem látja hibái sorát. Elköveti azt a tapintatlanságot is, hogy összevissza mászkál.

Hol Hollandiában van, hol Krisztina királynőnél.

Ahelyett, hogy szelíd alázattal várná a büntetést, megnehezíti, hogy elegendő borsot tudjanak az orra alá törni. Távolból kevésbé kellemetlen a bors ereje.

Sok más mellett még abban is különbözünk Descartes-tól hősömmel, hogy mi jelen vagyunk. Bizony, jelen. S ha most hosszabb kirándulásra viszem hősömet, nagyobbrészt a múltba vándorolunk. A múltba, amely hatásában éppúgy jelen van Párizsban, mint Budapesten, s valójában már nincs sehol.

Meg még az az apróság is tarkítja a különbségek listáját, hogy az ilyen alakok, mint Descartes, Pascal és a többiek, mind létező dolgokon törték a fejüket. Azért vállaltak áldozatokat is. Mi hősömmel mászkálunk a sosem volt után.

Megvallom, már nem sokat tűnődöm azon, hol leljük meg a vallási türelmetlenség korában, a felvilágosodás kezdetén a kor döntő problémáinak perifériára szorulását.

Hadd hívjam segítségül Mátrai Lászlót, kiváló filozófusunkat, vállalkozásom reménytelensége bizonyítására.

„Mindezek a küzdelmek jobbára »vallásos mezben« játszódtak le; sem a politikai ideológia, sem a filozófiai gondolkodás nem szakított még radikálisan a vallási kötöttségekkel. Aszerint, hogy valamely társadalmi törekvés mennyire radikálisan fordult szembe a középkorban kialakult feudális állami és kulturális intézményekkel, annyira vált radikálissá az a vallási ideológia is, melynek zászlaja alatt harcoltak. Ezért találkozunk a XVI. század eleje óta a protestáns vallásnak annyiféle változatával, ezért jelent még a XVII. században is minden háború egyben vallásháborút is, és ezért hat túl korán jöttnek, utópisztikusnak minden olyan filozófiai törekvés, mely (mint Pomponazzi, Spinoza vagy Hobbes rendszere) nem valamely vallási változattal való ötvözetben, hanem teljesen autonóm rendszerként próbált megfogalmazódni.” (Mátrai László Bevezetése John Locke: Levél a vallási türelemről című könyvéhez.)

Imigyen, ha akkortájt még együtt jelentkeztek a kor küzdelmei a vallással, akkor nemigen szorulhattak a perifériára, kophattak ki a világból az új képviselői. Talán Pascal sem.

Könnyű szívvel, mosollyal mondhatom: ha másutt sehol, de az idézett cikkben meglelem mindazt, aminek keresésére útnak eredtem.

S kívüle még néhány jezsuita és pápai elképzelésben.

Arra gondolok, amikor a jezsuiták és janzenisták ellentéte oda érkezett, hogy a janzenisták a pápai követelést avval tagadhatták meg, hogy az: „túlhaladja a pápai hatalom határait, mert a pápa csalhatatlansága nem terjedhet ki a tények megítélésére”. (Leopold v. Ranke: A pápák története.)

Találtam egy párhuzamot, de nem ezt kerestem.

Mindenesetre az kellemesen érint, hogy nem érdemes tovább járkálnom a „világból való kikopottságuk” után. Amiképpen Cornelius Jansen kiátkozott könyvében nem lehetett megtalálni azt, ami miatt kiátkozták, csak a kiátkozás indoklásában, azonképpen ez az általam kutatott kikopottság is a bírálatban s nem a bírált könyvben avagy a mottó írójának életében foglalt helyet. S ha ez a vita, hogy a tények létének megítélése még a pápa hatáskörébe sem tartozik, rég eldőlt, akkor kár volna tovább foglalkozni vele. S mert a csalhatatlanság is megmarad, a tények létének tudomásulvétele nem csorbítja a tekintélyt, hát gyalogolhatunk tovább, hősöm meg én.

Hisz követnünk kell Pascalt.

De, könyörögve kérdem, hová, ó, hová kell követnünk? Ha már úgy alakult a helyzet, hogy kikopottsága kutatásából mi koptunk ki.

Egyáltalán, miért kell követnünk bárhová is?

A tanulmány írója válaszol:

„De miért érdekes mindez – kérdezhetné valaki –, hiszen egyrészt az író olyan mottót választ, amilyent akar…”

Egyetértek.

Avval már kevésbé, sőt, egyáltalán nem értek egyet, ha valaki tollat ragad, s a mottó kapcsán ítél – nem a mottóról és írójáról, hanem a könyv eszméiről, értékeiről – mindenről.

Nem tudom elhessegetni a gondolatot, mi történik, ha lemarad valamely ok miatt a mottó néhány példányról?

Nyilvánvalóan megváltoztatja a regényt.

Nem tréfálok.

Nézegetem a külföldi kiadásokat.

Franciaországban Gara László fordította a kisregényt. A mottót nem is kellett volna ott fordítani – mégis hiányzik a könyvből.

Az Egyesült Államokban nincs mottó

Angliában nincs mottó

Ausztráliában nincs mottó

Ausztriában nincs mottó

Belgiumban nincs mottó

Csehszlovákia két nyelven adta ki,

   a cseh kiadásban van mottó

   a szlovák kiadásban van mottó

   Most várom az új cseh kiadást, nem tudom, lesz vagy nem lesz a mottó.

   Bár az eddigi tapasztalatok szerint az első kiadáshoz igazodik a többi.

Észtországban (SZU) van mottó

Franciaországban nincs mottó

Finnországban van mottó

Japánban vagy van, vagy nincs – elolvasni nem tudom

Jugoszláviában szintén két nyelven adták ki,

   a szerb kiadásban nincs mottó

   a horvát kiadásban van mottó

Lengyelországban van mottó

NDK-ban van mottó

NSZK-ban van mottó

Olaszországban van mottó

Romániában szintén két nyelven jelent meg,

   magyar nyelvű kiadásban van mottó

   román nyelvű kiadásban nincs mottó

Spanyolországban van mottó

Svédországban van mottó

Szovjetunióban (orosz nyelven) nincs mottó

Abbahagyom a fölsorolást, kár volna folytatni. Annyit ebből is levonhatok, hogy vannak országok, melyekben a megjelent könyvemre érvényes az idézett kritika, vannak, amelyekben nem ugyanaz a könyv jelent meg, mert azokra ugyanaz a kritika nem vonatkozik.

Ez csak világos, nem?

Azért, ahogy utánagondolok, egy kérdésem marad.

Ha a mottó határozza meg a könyvet, akkor a bírálatnak nem ahhoz a fordításhoz kellene ragaszkodnia, amelyet regénye elejére tűzött a szegény íródeák?

Nyelésszünet.

Tudom, udvarias, jól nevelt, előzékeny, kellemes világban élek. Ebből arra következtetnék, hogy aki bírál, az ragaszkodik a szavakhoz, amelyekről ítéletet akar alkotni. Főképp olyankor kellene, szerintem, a leírt szavakhoz igen nagyon ragaszkodni, ha a mottó és a regény szerzőivel ellentétben úgy gondolja a vitázó, nem egyértelmű a mottó, amelyről vitatkozik.

Azt, hogy így gondolja, legfőképpen onnan lehet tudni, hogy leírja. Tehát ez a „gondolja” lényegében különbözik azoktól, melyek a „gondolta a fene” címszóhoz tartoznak.

Az viszont szigorúan oda tartozik, amikor valaki egy adott könyv bírálata helyett kétértelműsíti az egyértelmű mottót, majd az általa teremtett két értelemből kiválasztja azt, amelyik további elképzeléseit alátámasztani hivatott.

Adnék egy jó tanácsot. De nem most, majd később egyszer. Most még harag is munkál bennem. S a harag rossz tanácsadó.

Az irigység is.

Örvendetes tény, hogy a tanulmány írója rendelkezik Pascal Gondolatok című, magyar nyelvű kötetével. S mint cikkéből kitűnik, birtokában van a Pensées is. Jó neki. Az én könyvespolcomon már csak a francia Pascal-kötet csóválja fejét az ő ürügyén született, nyakatekert gondolatmeneten. A Pensées-t barátomtól kaptam karácsonyra, becses ajándék, édesapjától örökölte. Sokat olvasom, sok éjszakán. A magyar nyelvű kötetem elveszett.

Amiből kiviláglik, milyen rossz könyvtáros lennék.

Szerencsémre az a Tolsztoj-kötet megvan, melyből a félreértelmezett fordítást vettem. S bánom már, hogy a másik két idézetet, Kantot és a Bibliát nem tettem én is Pascal mögé. Mennyivel tágabb tér adódott volna félreértések teremtésére.

Nem érdekes, hogy mindig akadnak emberek, akik mintegy választóvízként bontják szét a velük foglalkozók táborát?

Nem várok választ.

Csak nem értem az okát. Miért kell sietni félreérteni, igyekezni félremagyarázni bármit is? Kinek jó az?

Talán csak azoknak, akiket a félremagyarázás késztet a művek megismerésére, megértésére.

Vajon kialakult volna a janzenizmus, ha Cornelius Jansent, a szerény, tisztességes, egyházhoz hű, tudós szerzetest békén hagyják?

Alig hiszem.

Hatalmas apparátusra volt szükség ahhoz, hogy a Jansen életében meg sem jelent könyvből kialakuljon a modern eretnekség. Abból a könyvből, mely nem követett el más bűnt, mint szent Ágoston tanaihoz tért vissza, s ahol eltérés mutatkozott a szentté avatott egyházatya és a hivatalos egyház álláspontja között, ott a Szentíráshoz közelebb álló szent szavát fogadta el.

„Amikor a külföldi tudományos élet Newtonnal és Huygensszel felülmúlja a franciát, amikor a francia irodalom az udvar játékává csökevényesedett, az 1660-as évek janzenizmusa, amely magas rendű erkölcsi követelmény és az ultramontanizmus hagyományos elutasításának új formája, a társadalom színe javát tömöríti maga köré, amely hallatja hangját, és rövid időre a nemzeti tudat szócsövévé válik.” (G. Duby – R. Mandrou: A francia civilizáció ezer éve.)

És ismétlem, és újra ismétlem, szeretném jól az emlékezetbe vésni: a zsarnokság erősítésén, minden haladás meggátolásán és az egyház erkölcsi lezüllesztésén fáradozók akkor változtatták eretnekséggé a janzenizmust, amikor még égtek, igaz, már egyre ritkábban, az inkvizíció máglyái.

És roppan ujjaim között a toll, úgy kérdem, érthetetlen volna, hogy nem tudom megszeretni a félremagyarázásokat? Sem máglyagyújtáskor, sem nélküle.

Szeretném megjegyezni, engem a nyolcadik kerület nevelt. Soha nem állok, nem is állhatok a király mellett.

Félek, mindig, minden korban azok oldalára fogok állni, akik világos, érthető, tiszta fogalmazásmódjukkal, sok-sok áldozatos munkával félreértéseket tisztázni, tévedéseket korrigálni, életünkön javítani igyekeznek. És így – ó, régóta tudom – mindig szembe fogok kerülni jezsuitákkal, királlyal, pápával. Mindenkivel, aki félreértés teremtéséből hasznot húz s azokkal is, akik hagyják félrevezetni magukat. Mindig áldozatuk leszek.

Akár Pascal – hogy végre legyen valami hasonlóság. Pascal, akinek még azt is szemére lehet vetni, halála után háromszáz esztendővel, százegynéhány évvel a francia forradalom előtt, hogy: „e híres helyen nem a kispolgárról vagy a lumpenproletárról beszél, hanem az emberről általánosan mondja ki, hogy törékeny, esendő, pusztulásra ítélt lény, akinek létét egy ellenséges és zavaros külvilág fenyegeti állandó összeroppantással, s ebben a pusztulásra ítélt létben egyetlen maradandó, szilárdnak látszó pont van: tudatunk, a gondolkodás…”

Kétségkívül igaz, hogy nem a kispolgárról vagy a lumpenproletárról beszél, kár volna tagadni.

Újfent kiváló filozófusunkhoz, Mátrai Lászlóhoz fordulok segítségért.

„Locke Levél a vallási türelemről című írása ily módon a XVII. század társadalmi és vallási küzdelmeinek kellős közepébe vezeti a mai olvasót. Klibansky Raymond professzor bevezetése nagy filológiai pontossággal tájékoztat az anonim mű megjelenési körülményeiről és bölcs tárgyilagossággal bízza az olvasóra a behatóbb kritikai állásfoglalást. Eszmetörténeti összefüggések vitathatatlan adatait közli, de nem bocsátkozik szellemtörténeti magyarázatokba. Mindössze annyit jegyez meg legvégül, hogy »a mai olvasó ezekről a kérdésekről már egészen másként gondolkodik«. Ezzel azonban mintegy fel is szólítja az olvasót az önálló állásfoglalásra, utalva mindjárt arra a parázs vitára, mely éppen a locke-i művecske interpretációja körül alakult ki, a német kiadás J. Ebbinghaus-féle logikailag igen rigorózus, de históriai oldalról nem eléggé megértő bevezető tanulmánya nyomán.” (Bevezetés a Levél a vallási türelemről című Locke-kötethez.)

Egy bekezdés, s mindjárt két problémám megoldásában is segítség. Első, hogy végre megvilágosodott elmémben, miért érzik magukat az angolok függetlennek Európától. Mindenféléket gondoltam róla, de csak most értettem meg igazán, mennyire igazuk van.

Egész más elbánásban részesülnek, mint a rakoncátlan franciák vagy mi. Ha egy filozófus angolnak született a XVII. században, akkor visszavezeti olvasóját a maga korába, s még a mű megjelenési körülményeit is szükséges ismertetni. Csak azért, mert egy angolról van szó.

Ugyanez franciában már nem vált ki ennyi előzékenységet. Sőt. Nemhogy nem vezet vissza a maga korába, de még azt is a nyakába varrják, amit a mai kollégák tévelygésének tartanak. Pascal esetében az egzisztencializmust. Meg engem. S megróják, mert korunk definícióit nem használta – függetlenül attól, módja volt-e tudomást szerezni róluk.

Így nem kétséges a különállásuk. Más elbírálás, ennyire más, akkor a kontinens is más kell legyen. Igazuk van.

Másik problémám is megoldódott, csak nem tudom pontosítani egészen.

Annyi mindenképpen különválik, hogy van olyan eset, amikor az olvasó ma másként gondolkodhat, mint a századokkal előbb élt író. S van olyan eset, amikor a századokkal előbb élt írónak kötelessége úgy gondolkodni, mint mindenkori olvasóinak.

Csak az maradt titokban előttem, melyik mikor érvényes. És hogy mitől függ az, melyik csoporthoz tartozik író és olvasó. Mert azt azért jó volna tudni.

Bár föltett szándékom, hogy csak annyit beszéljek vallási vitákról, amennyi nélkülözhetetlen, újra vissza kell térnem a pápához.

Nem én tehetek róla.

Hadd idézzem emlékezetünkbe Mátrai Lászlót: „…még a XVII. században is minden háború egyben vallásháborút is (jelent), és ezért hat túl korán jöttnek, utópisztikusnak minden olyan filozófiai törekvés, mely (mint Pomponazzi, Spinoza vagy Hobbes rendszere) nem valamely vallási változattal való ötvözetben, hanem teljesen autonóm rendszerként próbált megfogalmazódni.”

És bár az idézet az angol Locke korára vonatkozik, a francia XVII. századra is érvényesnek tűnik. A francia civilizáció ezer éve megerősíti Mátrai László megállapítását. „Akadnak a tudósok világában 1620 és 1640 között olyanok, akik az okok hosszú láncolatát, jó adag józan ésszel fűszerezve, a hitre alkalmazták.”

Nahát. Ha a kortársak sem tudták, vagy nem helyeselhető, ha megpróbálták szétválasztani vallást, filozófiát, tudományt, akkor mért éppen én kísérletezzem véle most, amikor nálunk rég szétvált, nekem meg nincs kedvem a magam kora lehetőségeit és követelményeit elődeimre kényszeríteni. Főképp azért, mert nem is lehet. És különben se szeretem az erőszakot.

Most, hogy ezt tisztáztam, mehetek vissza a pápához, a Napkirályhoz – Pascalhoz.

Nem furcsa, hogy ezt az egészet, amiről itt most szó esik, Pascal már átélte a maga korában is? Érdekes, éppen így, mint most.

Hisz amit a tanulmány írója Pascal szemére vet, azt nem írta, s ha a szándék meg lett volna benne, hogy azt állítsa, amiért ma támadják, lehetősége akkor sem volt a megírására.

Ítéletet mondanak fölötte és fölöttem – s elítéltetésünk alapja nem az, amit egyikünk legalább mondott, hanem amit az ítéletmondó a leírt szövegből kiolvasni vél.

De mert evvel az egyszerű módszerrel még nem biztosítható a kívánt eredmény, a szöveg helyett is többféle értelmezést kell találni, ami igen munkaigényes tevékenység, majd az így létrehozott lehetőségekből választani ki a legmegfelelőbbet. Azt, amelyikre a legjobban ráillik a hozandó ítélet.

Tűnődöm, kérdezem magamtól, most hogyan értessem meg hősömmel, aki értetlenül kóborol jóvoltomból valahol a Napkirály udvarában, hogy nem szabad meglepődnie. Az igaz, hogy családjában vallási kérdéseknek a szülei életében volt valamelyes jelentőségük. Az is igaz, hogy az ő életében már csak annyit jelentenek a vallási viták, hogy elégették szerelmét és kislányát. De erre nem szabad gondolnia, nem erről van szó. Az ő életét nem a saját élményei befolyásolják, hanem őseié, Pascalé és az egzisztencialistáké. Hihetetlen, hogy ezt ne fogja föl valaki, s nem létező gondolatai közt helyet adjon oly torzulásoknak, mintha a maga vacak kis élményei is alakítanák az életét.

Nevetséges.

Bár, én is csak ebből a tanulmányból tudtam meg, hogy hősöm azok közé tartozik, akik alakítani akarják az életet, s nem azok közé, akik olyannak tűrik el, amilyen, akik változást csak ajándékba kaphatnak, s még akkor sem tudnak élni új lehetőségeikkel.

Mindig érik meglepetések az embert.

Vállalt föladatom tehát az, hogy hősömmel együtt tudomásul vegyük, mi a Pascal kori vallási türelmetlenség részesei vagyunk.

No, várjunk csak.

Hősömnek, mielőtt vasesztergályos lehetne e redves életben, át kell vennie azt a szemléletet is, hogy a pápa csalhatatlan. Még a tények létét illetően is az. A pápa az pápa, s ha nem hiszik el csalhatatlanságát, akkor megsértődik, és annak igen kellemetlen következményei lehetnek.

Az adott kor uralkodó divatjától függően hol elégetik, hol kiátkozzák a kételkedőket. Türelmesebb pápák esetében mindössze a nemtetszés kinyilvánítását kell elviselni.

Bokros teendőink között könnyen felejtünk, ezért próbálok emlékeztetni arra, hogy VIII. Orbánt eleinte csak nemtetszése kinyilvánítására tudta rávenni környezete jezsuita része. Jansen könyve egyik pontja kétségbe vonhatja – mondták – a pápai csalhatatlanságot, csökkentheti az apostoli tekintélyt.

Csak zárójelben említem meg, hogy a pápai csalhatatlanság tézisét a tridenti zsinat már megelőzőleg elvetette, s az, hogy ragaszkodnak hozzá, mindössze annyit jelent, mint a többi kötődésük. Ragaszkodnak Arisztotelészhez is, tulajdonképpen rég meghaladott dolgokhoz ragaszkodnak – kivéve rendük alapítóját, Loyolai szent Ignácot, mert ahhoz végképp nem ragaszkodnak. Tökéletesen kitörölték emlékezetükből. Már nem akarják a vallás szellemével tölteni el a világot, a maguk szellemét világiasították el. Világi hatalomért csakúgy verekszenek, mint az egyházi hatalomért, vagyonért, rangért, s készségesen megfizetik hatalmuk árát. Így alakul ki, hogy bűn csak az, amikor önszántából tér el valaki Isten parancsaitól. Az önszántából pedig szóhasználatukban azt jelenti, hogy jóformán minden bűnnél meg lehet találni azt a nézőpontot, amelyikről nem tekinthető bűnnek. Érthető, ha a hitüket komolyan vevő domonkosok, kapucinusok, ferencesek már Jansen könyve megjelenése előtt is feszült viszonyban voltak a jezsuitákkal, s a pápai tekintély is csökkent a jezsuita befolyás arányában. Egyházon belül is, kívül is sok gyűlöletet izzítottak föl a bűnbocsánat nagylelkű adományozói.

Végletekig fokozott ellentétes indulatok kísérték ténykedéseiket.

Gyűlölte őket az értelmes, tisztességes, cselekedetei értelmét, felelősségét igénylő ember, s rajongásig szerették, védték azok, akik galádságaik igazolását remélték tőlük.

Imigyen bátran mondhatom, az apostoli tekintélyt a jezsuiták személyesen aláásták akkor már, amikor óvni kezdték a janzenista tanoktól. Szenvedélyesen védelmezték azt, amit oly szorgos munkálkodással csorbítottak előzőleg.

Talán fölösleges bizonygatnom, a pápától kierőszakolt elítélő nyilatkozat megtételétől egyre meredekebben csökkent a pápaság s a jezsuiták tekintélye. S mint ahogy oly gyakran szokás, amikor olyant védenek, ami rég elveszett, minél értelmetlenebb a harc, annál nagyobb indulat fűti.

Most jutottam oda, amit emlegettem, hogy Pascal másodszor éli át ugyanazt.

A jezsuiták ki akarták erőszakolni a janzenisták elítéltetését. Jansen könyvében nem bízhattak meg, maguknak kellett gondoskodni az ítélet jogosságáról. Kiemelték a könyv néhány részletét, gondos munkával öt tételbe fogalmazták, ügyelve, hogy az eretnekség, az apostoli tekintély rongálása bizonyított legyen. A jezsuiták fogalmazta tételek nem találhatók meg, természetesen, az Augustinus-ban, Jansen könyvében. A jezsuiták ragaszkodtak a maguk fogalmazta tételek eretnekségéhez, a janzenisták meg tagadták, hogy az elítélendő szövegek benne volnának a könyvben. Tehették ezt annál bátrabban, mert valóban nem voltak benne. S itt kapott szerepet a pápai csalhatatlanság. A jezsuiták hirdették, hogy ha a pápa azt mondja, hogy a tételek megtalálhatók az Augustinus-ban, akkor a csalhatatlanság miatt az úgy igaz. A janzenisták meg bizonygatták, hogy tények megítélése nem része a csalhatatlanságnak.

A pápa, X. Ince, békét szeretett volna teremteni hívei között, s az öt tételt eretnek, átkozott, istenkáromló tanoknak nyilvánította és eltiltotta.

És térdepelt, és imádkozott, és várta, szegény ettől az intézkedésétől várta, hogy békét hoz.

De hogyan hozhatott volna békét, amikor a janzenisták most már fölháborodtak azon, hogy olyasmi miatt ítélik el tanaikat, amelyeket nem csupán szórakozottságból mulasztottak el hirdetni, hanem maguk is elítélendőnek tartanak.

Minden rendelkezésükre álló eszközzel tiltakoztak a félreértelmezésen alapuló ítélet ellen.

Amiben tökéletesen igazuk volt.

S aminek következményeképpen a kiátkozott janzenisták nagy számban töltötték drága idejüket a Bastille-ban.

A franciák meg, akik között sokan tudtak olvasni, buzgón olvasták a tiltott Augustinus-t, Pascal Vidéki levelek-ét, mely könyv létére hóhér kezére jutott, Arnauld és a többi janzenista tiltott írásműveit.

Hogy képzelhette a békeszerető pápa, hogy egy igazságtalan ítélet békét hoz?

Pedig nemcsak ő gondolta így, utóda, VII. Sándor pápa is megerősítette, hogy a vitatott tételek bennfoglaltatnak abban a könyvben, amelyben nem voltak.

Konok vasesztergályos a király udvarában

 

Most visszakanyarodtunk hősömhöz és énhozzám. Meg a mottóhoz.

Stílszerűen ugyanolyan módon, ahogy már a tizenhetedik században sem vált be.

Mert ugyebár elítéltetésünk alapja Pascal általam idézett szavaiban nem található. Sok munkaráfordítással ki lehet mutatni belőle az egzisztencializmust – vagy bármi mást. Akkor, ha a szöveget tetszés szerint hol bővítjük, hol szűkítjük, igyekezetünk eredményének több értelmezési lehetőségét megkeressük, majd a megteremtett választékból azt használjuk a továbbiakban ítéletünk alapjaként, amelyik az elképzelt elmarasztalást a legjobban képes alátámasztani.

Súgok valamit.

Megint föltaláltuk a spanyolviaszt. Ez a nem kimondottan új módszer évszázadok óta alkalmas pillanatnyi félreértések teremtésére.

Természetesen hosszabb ideig nem tarthatják magukat a félremagyarázások. Már annak idején is fölváltották a janzenistákat börtöneikben a jezsuiták. S nemcsak Port Royalt rombolták le, a jezsuita rendet is föloszlatták.

Mi, hősöm meg én, mi nemcsak tanuljuk a történelmet, tanulni is szeretnénk belőle.

De hogyan? Félve követem hősöm lépteit a Napkirály udvarában. Minden mozdulatából árad, hogy idegen itt, ebben a selyemragyogású, parókás világban.

Ismerem ezt a józsefvárosi vasesztergályost. Konok, makacs, indulatos, veszedelmesen kiszámíthatatlan. Talpig becsületes ember akkor is, ha embert ölt. Attól tartok, nagy baj elé nézek. Ha fülébe jut, hogy nemcsak ezt kell őséül vállalnia, de az egzisztencialistákat is, hogy fura utunkon a Nagyfuvaros utcából indultunk Port Royal felé, s onnan még vándorolhatunk tovább az egzisztencialistákig, mert igen nagyszámú őst kapott váratlanul ajándékba, akkor megvadul. S ha megvadul, mindenre kész. Arra is, hogy beüljön egy könyvtárba, és ami még rosszabb, elolvassa a vonatkozó néhány könyvet, naplót, emlékiratot.

Attól meg Isten óvja a királyt és mindannyiunkat.

Főképpen engem. Mert bármilyen méltatlan is, én kerülök a legkínosabb helyzetbe.

Mit számít, hogy én érdemlem a legkevésbé.

Azért tettem a jól gondolkodásra figyelmeztető mottót könyvem elé, csak azért, hogy segítsek. És most néhány lap a franciák történetéből, összevetve a váddal, amely ért, megsemmisítheti, visszájára fordíthatja igyekezetemet. Hősöm, a Nagyfuvaros utcai vasesztergályos, gyorsan, nem is túl nagy fáradság árán kiderítheti, hogy minden esetben az írott szóban sem bízhat föltétlenül. Ha elvész a bizalma, én hiába mondok és mondtam igazat. Hiába vitázom, pörölök. Hiába akarom megértetni vele, hogy nemcsak rántott hal és túrós csusza létezik. Hogy igaz, szép és fontos mindaz, ami írva van. Hiába bizonygatom, ahhoz, hogy emberibb életet élhessen ő is, a fia is, szüksége van a könyvekre.

És akkor kezébe kerül egy ilyen tanulmány, magyarázva ami nincs és nem is volt soha. A tényre gondolok. Mert a vád akkor is volt, háromszáz éve. Akkor is igaztalan volt. Csak akkor eretnekségnek, istenkáromlásnak nevezték, nem úgy, mint ma, egzisztencializmusnak. S a másik különbség az elnevezésen túl a börtön, a még égő máglya.

De a módszer, az pontosan ugyanaz.

S mert a csodálatos véletlen Pascal korát vetítette hősöm elé, az első tétova lépések után belebotlik Descartes könyvébe a módszerekről.

Descartes munkájába, amelyet ugyanazok támadtak és tiltottak, akik Pascal könyvét elégettették.

Vigaszt keresek a szomorú kép után. Nem is nehéz. Hisz Descartes-ék és a mai egzisztencialisták közt oly sok minden található, ha vigaszra szorul az ember.

Kezembe veszem A szent család-ot. 1845-ben jelent meg, Frankfurtban, Friedrich Engels és Karl Marx írta. Lapozgatom.

„…a kritika, amely szabadon viselkedik tárgyával szemben, odakiált a történelemnek: így és így kellett történned! A kritika törvényei mind visszaható erejűek; dekrétumai előtt a történelem egészen másképp történt, mint e dekrétumok után és szerint. Ezért aztán a tömegszerű, úgynevezett valóságos történelem is jelentékenyen eltér a kritikaitól…”

Már nincs is olyan rossz kedvem. Lám, nem vagyok egyedül. Mások is háborogtak már fura történelemszemléleten.

S ha emlékezetem nem csal, akkor néhányat lapozva megtalálom a megkettőződést is. Mert nemcsak a történelem viselkedhet kétféleképpen, néhány ember is. Itt Pascal, ott Proudhon.

„Mivel a kritikai Proudhon, az I. sz. Proudhon még csak nem is sejti, hogy a valóságos Proudhon, a II. sz. Proudhon mit akar bizonyítani történelmi levezetésével, ezért számára természetesen nem is létezik e levezetés voltaképpeni tartalma…”

Mintha már említettem volna, hogy a spanyolviasz föltalálásával van dolgom.

Hisz Proudhonnal kapcsolatban is szóba kerül az évszámok eltérése.

„Proudhon 1840-es francia írása nem áll az 1844-es német fejlődés álláspontján… Ha Proudhon nem megy el eddig a konzekvenciáig, ezt annak a balsorsnak tulajdoníthatja, hogy franciának született, nem pedig németnek.”

Ilyen kicsiségek is különbségnek számítanak Marxnál. Már rongyos négy esztendő is elegendő neki ahhoz, hogy későbbi dolgokat ne lehessen számon kérni. Mit szólna az én helyemben, evvel a háromszáz éves különbséggel?

Félő, ugyanazt. Végtére mindegy, hogy négy vagy háromszáz év a differencia, nem illő számon kérni azt, amiről nem lehetett tudni, mert később alakult ki.

A franciasággal meg egyszerűen nem is tudom, mi nálam a helyzet. Pascal francia, Sartre, Camus szintén francia. Csak kicsit későbbi francia. De az egzisztencializmus, az lehet német is.

Honnan tudjam, melyik egzisztencializmus utódai vagyunk? Hábetlerék meg én.

Pascal nyomán lehetünk ateista egzisztencialisták? Vagy hivők volnánk, de akkor a franciasággal kerülhetünk bajba. Keresni kellene egy eretneknek nyilvánított egzisztencializmust, akkor Pascal a helyére kerül. Mi meg úgyis kóválygunk még, majd csak találunk valami egzisztencialista fogódzót a magunk számára is.

Én nem rendülök meg az egzisztencializmus vádjától. Camus Rieux doktorát még vállalom is. De erre majd visszatérek.

A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig című tanulmány írója kell hogy ismerje a szót: affinitás. Így nem lepődhet meg különösebben, ha hősömmel értjük egymást. Sőt, tartok tőle, nem vagyok kevésbé konok nála.

Visszakanyarodom a tanulmányhoz.

Hálás vagyok érte az írójának, komolyan mondom. Ha kevesebb tévedéssel tűzdeli meg az igen szépen megírt cikkét, maradok Pesten, s talán soha nem eredek hitviták, eretnekek, Pascal, Jansen nyomába. Nem keresem a Port Royal fölszántott helyét. S bizony talán azt az apró furcsaságot sem találom meg, hogy öt félremagyarázott tétel vezetett a félremagyarázók rendjének föloszlatásához. S piff-paff, jött a felvilágosodás, jött a francia forradalom, jött Napóleon, de ahhoz, hogy a jezsuita rendet újra lehessen teremteni, jönnie kellett a királyságnak Franciaországban.

Töröm a fejem, vajon mért nem tudom megszeretni a királyokat?

De átadom a szót a tanulmány írójának.

„Nem vitás – mondhatná joggal bárki –, itt a mottó az író erkölcsi lobogója; azt akarja vele mondani, hogy íme, a nem gondolkodó embernek, a kispolgárnak nincs semmi emberi méltósága, ezért hányódik tétován ide-oda sorsának ellenséges buktatói között.”

Akarta a fene – hogy Aranyhoz is hű maradjak.

Már hogy akartam volna?

Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy nem gondolkodó emberről beszéljek.

S mondani sem akartam mást, csak azt, amit Pascallal együtt mondtam:

„Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.”

Kispolgárról, nem gondolkodó emberről, tétova hányódásról és a sors ellenséges buktatóiról egyikünk sem beszélt. Mi több, lehet, hogy rosszul gondolkodunk, de ezekre még csak nem is gondoltunk.

Gondolta a fene.

Vagy az a bárki, aki joggal mondhatná.

Engedelmet kérek, de Pascal élete túl rövid volt ahhoz, hogy megtudhassa, ki a kispolgár.

Én meg, nem tehetek róla, de mindig elkomolytalankodom a lehetőséget, hogy megtudjam. Ha meghallom, hogy kispolgár vagy nyárspolgár, ahelyett hogy elmélyült fontolgatásba fognék, rögtön rávágom, mindig a másik.

Ezt a leckét, úgy látszik, túl jól tanultam meg.

Pascal meg azt tanulta meg igen jól, hogy megismerje, amiről véleményt alkot. Nem tartozott azok közé a csuda tudja, milyen emberek közé, akik nyilvánosságra hozzák véleményüket arról, amit megismerni vagy lehetőségük nem volt, vagy kedvük. Nem, ez a magatartás sehogy sem illik rá.

A Gondolatok-kal kapcsolatban még a nyilvánosságra hozta kifejezés se pontos. Ki tudja, vajon nyilvánosságra akarta-e hozni jegyzeteit?

Nem valószínű.

Nem félbehagyott mű maradt, hanem egy készülő vázlata, jegyzetei. Halála után a család hozta nyilvánosságra.

Élete harminckilenc esztendejét szakadatlan munkával töltötte, majd mindről tudunk. Utolsó néhány éve munkássága ismeretlen maradt, s marad most már örökké. A Port Royal, pontosabban Arnauld kérésére megírja a Vidéki levelek-et, az ő kérésére hozza nyilvánosságra utolsó geometriai munkáját a cikloidokról. Ezután egy ideig jegyzeteket ír készülő, tervezett nagy művéhez. Majd abbahagyja a munkát. Pár év, amelyről semmit sem tudunk, azután meghal.

Jegyzetei föltételezni engedik, mit akart. Az évekig tartó csönd azt föltételezi, szerintem, hogy már nem akarta.

A Gondolatok a ránk maradt jegyzet vagy jegyzetrész. A készülő mű a vallás tételeit akarta összeegyeztetni az ésszel, racionalizmussal.

„Amikor az Írásban olyan részre bukkanunk, amelynek szó szerinti értelme ellentétesnek tűnik azzal, amit az érzékek és az értelem bizonyossággal vallanak, nem kell megkísérelni megtagadni ezeket az Írás látszólagos értelme tekintélyének súlya alatt, hanem értelmezni kell az Írást, és meg kell keresni benne azt az értelmet, amely összeegyeztethető az érzékelhető igazsággal; mivel Isten szava csalhatatlan magukban a tényekben, valamint az érzékek és az ész kapcsolata is bizonyos, e két igazságnak meg kell egyeznie egymással.”

Szokatlan helyzet, megvallom. Többször találkoztam az ellenkezőjével. Avval, hogy az olvasó vázlatnak tartja azt, amit írója kész műnek.

Ez egyedi.

Jegyzetek utalnak arra, mit akart.

Az elmaradt folytatás, az abbahagyott munka csak arra utal, hogy valamit akkor már nem akart.

De mit?

Nincs válasz. Bámulhat ránk millió könyv, találgatásokra vagyunk utalva.

Mármint azok, akik hajlandók találgatni.

Miért is tagadnám, én csak rejtvényeket szeretek kitalálni. Mást nem.

Ha nincs mód bizonyosságot szerezni, tudomásul veszem, hogy olyasmivel találkoztam, amit nem értek, nem tudok.

Nincs mit szégyellni rajta.

Azon talán inkább, ha bizonyosságként kezelném valamely föltevésemet. Hiszem, odáig nem jutok el, hogy a magam mindentudását demonstrálva, bizonyosságot, tudást próbálnék elhinteni és elhitetni ott bárki, bármi rovására, akár szóban, akár fejfára írt betűkkel, ahol értetlenül, tétován állok valami előtt.

Nos, elérkeztem a tétova szóhoz. Én állok tétován.

Kérem, ne haragudjék meg rám a tanulmány írója, nem szándékozom kötekedni. De csakugyan nem tudom, a kispolgár Pascal szerint vajon tétován hányódott-e? Főleg sorsa ellenséges buktatói között?

Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy Pascal nem tudott a kispolgár cselekedeteiről. Ezt a tanulmány írója is elismeri.

Várjunk, vigyázzunk. Hűnek kell lennem a szöveghez. Nem, nem azt ismeri el, hogy nem tudhatott róla. Mindössze annyit, hogy nem a kispolgárról beszél. Mint ahogy a lumpenproletárról sem beszél.

Ki tudja, miért?

„…Pascal az emberről általánosan mondja ki, hogy törékeny, esendő, pusztulásra ítélt lény, akinek létét egy ellenséges és zavaros külvilág fenyegeti állandó összeroppantással…”

No de, könyörgök, hol mondja ezt?

A mondat elejét még csak mondja, de az ellenséges és zavaros, a létet állandó összeroppantással fenyegető külvilággal adósunk marad.

Ami igazán nem volt szép tőle. Jó lelkiismerettel elmondhatta volna ezt a szöveget az őt körülvevő világról. Bizonyára föltűnt néki is, hogy a Napkirály pompás birodalmában egyformán irtják vagy elhallgattatják tudomány és vallás gondolkodni merészelő képviselőit. Az ilyesmi, ha sokat botlik belé az ember, a végén föltűnik mindenkinek. Még Pascalnak sem kell lenni hozzá.

De csitt, folytatódik a tanulmány. Méghozzá épp ott, ahol abbamaradt. És hogy Pascal még inkább kibánjon velem – ha már lúd, legyen kövér –, a cikk szerint azt is elmondja, hogy „ebben a pusztulásra ítélt létben egyetlen maradandó, szilárdnak látszó pont van: tudatunk, a gondolkodás…”

Gondolkodom, tehát vagyok.

De folytatom a tanulmány idézését.

„Descartes még az észigazságokat (vérités de raison) szegezte szembe a tényigazságokkal (vérités de fait), Pascal az ész logikája mellett (logique de raison) a szív logikáját (logique de coeur) kívánja érvényre juttatni. Gyűlöli a régi rend híveit, a jezsuitákat, de gyűlöli az új rend hívét, Descartes-ot is. És mivel harmadik út már akkor sem volt: a dolgok logikája szükségszerűen juttatja el Pascalt arra a relativista, nihilista álláspontra, hogy az emberek között, a társadalomban minden dolog relatív, esetleges, és egyetlen szilárd, valós pont az istenben való egyéni megkapaszkodás.”

Most, úgy érzem, ha tetszik, ha nem, kénytelen leszek hősöm, a józsefvárosi vasesztergályos után menni, megkeresni őt a Napkirály udvarában, útban az egzisztencializmus felé.

Kérem a tanulmány íróját, legyen velem rendületlenül elnéző. Újfent tanácsát, segítségét kérem.

Így, hiába jó szándék, igyekezet, a végén nem fogunk eljutni az egzisztencializmushoz.

Hősömmel épp azt igyekszem megértetni, hogy az írott szó fontos. Bíznia kell benne. De ha nemcsak félreértésbe, félremagyarázásba ütközünk, de tárgyi tévedésekbe is, akkor mit tehetek? Mit mondjak, hogy fölkeltsem a bizalmát?

Ez az esztergályos a Nagyfuvaros utcából járt iskolába. Nem sokat tanult, nemigen érdekelte. De igyekezete, hogy minden megtanulása alól kivonja magát, nem járt sikerrel. Valami ragadt rá, valami kevés. És hát a tanulás évei óta sem kevés idő telt el.

Ha azt akarom, és kétségkívül azt akarom, hogy bízzon abban, ami írva van, akkor olyan apróságokat kell megmagyaráznom, hogy kétnyelvű ország vagyunk, s második anyanyelvünk a francia. Hogy csak múlt van és jövő. Hogy a régi rend az a jelenben uralkodik, s az új az, ami tizenöt-húsz esztendős. Hogy az istenhit nihilista álláspont, és relativista is. Hogy Einstein egyszerűen plagizált, mert a relativitást Pascal már hirdette. Hogy gyűlölet és bizalom azonos érzés, amiképpen valószínűleg a relatív és esetleges is az.

Jó lesz sietnem hősöm után, idejekorán el kell kezdenem ezt a magyarázkodást. Még jó, hogy korlátlanul áll rendelkezésemre idő, hisz létemet nem fenyegeti pusztulás. Szükségem lesz rá.

Kezdem az elején.

A tanulmány fölsorolta logikák mostohagyereke a dolgok logikája, mert francia neve már nincs is. Pedig kétnyelvű hazánkban, ahol, akár Bukarestben, történelmünk folyamán francia hatás érvényesült, amint ez köztudott. Mi, franciául s magyarul anyanyelvi szinten társalgó tízmilliók, egyszerűen nem értjük, mi bűnt követett el a dolgok logikája, amiért úgy büntették, hogy csak egy árva magyar neve van.

Ezt lesz a legkönnyebb megmagyaráznom. Régebben annyian keverték össze Budapestet Bukaresttel, hogy ez a tény már szinte kész magyarázat. Azok keverték össze, akik csak a francia hatást tartották fontosnak. Országhatárokra nem fordítottak túl nagy gondot.

Ezt tehát elintéztem.

Ha ez az esztergályos több nyelvtant tanult volna, megkönnyítené a helyzetemet. Valamit lehetne kezdeni a félmúlt, régmúlt, bevégzett múlt ismeretében.

Ha otthon hagytam volna, a Nagyfuvaros utcában, s nem cipelem el Port Royalt megismerni, sokat könnyített volna.

Megbocsáthatatlan könnyelműség volt elhoznom.

Most aztán itt caplat valahol, gondosan nyírt bokrok között.

Talán mégsem olyan nagy baj, hogy idehoztam. Ebben a valószínűtlen környezetben könnyebb elhinni a valószínűtlent.

Milyen igaza volt Verlaine-nek a Klasszikus Walpurgis-éj-ben. Keresem hősömet, s azt a képet látom, amit versében leírt.

 

Előtted egy műkert – Lenôtre-féle –   merev, bohókás és kacér. Köröndök; gyöngyöt síró méla kút-sor;   simára nyírt utak; bronz istenek; szilvánok; itt-ott Vénusz szobra kuksol;   gyepágyak és hant-kerevet, (Kosztolányi Dezső fordítása.)

 

Mindenesetre megpróbálkozom a lehetetlennel.

Descartes, akit a tanulmány szerint az új rend híveként gyűlölt Pascal, 1596-ban született és 1650-ben meghalt. Pascal születésekor huszonhét éves volt. Bár Pascalt csodagyerekként tartották számon, kúpszeletekről írt tanulmányát, mely Descartes-hoz is elkerült, elég későn, tizenhat éves korában írta. Az ekkor negyvenhárom esztendős Descartes úgy találja, hogy az értekezést Desargues írta, Pascal a más munkájának dicsőségét akarja elvenni.

Találkozásuk nem mondható túl szerencsésnek ezek szerint. Lehet, a tizenhat éves fiúnak rosszulesett a bölcs, a tekintély, Descartes gyanúsítása.

Ez volt hát kettejük helyzete. Pascal a csodagyerek s Descartes a nagy bölcselő.

S bármennyire szokatlan is, ez a korkülönbség a továbbiakban sem csökkent közöttük. A kapcsolatuk egyébként nyilvánvalóan javult, hisz betegségében az akkor huszonnégy éves fiatalember Párizsba utazik, fölkeresi Descartes-ot, s tanácsát kéri. Ez ezerhatszáznegyvenhétben történt. Utána Descartes három, Pascal tizenöt esztendeig élt.

A tanulmány állítása fordítva még talán helytálló is lehetne. Descartes számára lehetett volna gyűlöletes új mindaz, amit Pascal képviselt. Pascal számára nem lehetett, Descartes tiszteletében, tanításain nőtt föl.

Ez a gyűlölete az újnak, ez így nem válik be. Akkor nézzük meg a régit, amit szintén gyűlölt, mert ezek szerint igen gyűlölködő természete volt.

A régi rend hívei a jezsuiták. S őket valóban nem kedvelte, ez több megnyilvánulásából kiderül. Sok oka nem is volt a nagy szeretetre.

Csakhogy itt már megint valami időzavar van.

Azok a jezsuiták, akiket Pascal nem kedvelt, saját kora jezsuitái voltak. Azok, akik környezete tisztességes, értelmes részét eretnekké nyilváníttatták, kiátkoztatták, könyveket betiltattak és elégettettek. De mindezt távolról sem valamely régi rend érdekében. Mint erről már oly sok szó esett, szigorúan a maguk jelen idejű világi hatalma s vagyonuk és befolyásuk növelése érdekében cselekedték. Pascal sem a régihez, a múlthoz való ragaszkodást támadta, mindössze kora egyházának elzüllesztését, a hitéleten belül létrehozott lazaságot, egyszóval olyan jelen idejű ténykedést, mely a jövőt képes eltorzítani.

Pascal a maga jelen idejében élt csakúgy, mint az emberiség nagyobbik része. Ezen a jelenidejűségén kár volna nagyon meglepődni. Tapasztalatom szerint már többekkel előfordult. Nem bűn, nem érdem. Tény.

A múltból tanult, a jelenében élt, s a jövőt alakította.

Élete harminckilenc esztendeje oly zsúfolt volt matematikával, fizikával, geometriával, hittel, hogy gyűlölködés, gyűlölet nem hinném, hogy még elfért volna benne.

És mielőtt elfelejteném, „tizennyolc éves kora óta egy napja sem múlt el fájdalom nélkül” – amint nővére, Marguerite, életrajzában följegyezte.

Nem megy, hiába az igyekezetem, nem tudom nemlétezőnek tekinteni a jelent. És úgy tűnik, evvel a hibás elképzelésemmel sem maradtam magamra. Másoknál is tényező, sőt, úgy tetszik, mintha amikor egy másik kor embereit vagy eseményeit tárgyalják, sokan még arra is képesek, hogy az adott kort a saját körülményei között vizsgálják, s nem a vizsgáló kora eredményeit kérik számon.

„A metafizika a XVII. században (gondoljunk Descartesra, Leibnizre stb.) még pozitív, profán tartalommal vegyült. Felfedezéseket tett a matematikában, fizikában és más határozott tudományokban, amelyekről úgy látszott, hogy körébe tartoznak. Ez a látszat már a XVIII. század elején megsemmisült. A pozitív tudományok különváltak a metafizikától és önálló köröket vontak… Ugyanabban az évben, amelyben a XVII. század utolsó nagy francia metafizikusai, Malebranche és Arnauld meghaltak, születtek Helvétius és Condillac.” (A szent család, Marx fejezete.)

No, de hát Marx a tizenkilencedik századból látta így. Ő már nem közvetlen utód, már lehet tárgyilagosabb.

Hogyan látták a felvilágosodás kori gondolkodók Pascalt?

„A régiek gyanították, hogy a levegőnek súlya van, Torricelli és Pascal bebizonyították.” (Marmontel.)

„Hány ma már fölfedett igazságot még csak nem is sejtettek akkoriban! Az igazi filozófia még gyerekcipőben járt; a végtelen mindenség mértana nem létezett; a kísérleti fizika alig derengett; nem volt dialektika; az egészséges bírálat törvényei teljességgel ismeretlenek voltak. Descartes, Boyle, Huygens, Newton, Leibniz, a két Bernouilli, Locke, Bayle, Pascal, Corneille, Racine, Bourdaloue, Bossuet és annyian mások még nem éltek, illetve nem írták meg műveiket.” (D’Alembert.)

Úgy tűnik, a Francia Enciklopédia szerzői is számoltak az adott korok lehetőségeivel, jelenidejűségével.

Nyilván nem gondolták végig, milyen óriási lehetőségsort hagynak ki. Én is csak most próbálom meg végiggondolni.

Ezelőtt csodáltam a Pascal szerkesztette számológépeket, amelyek ma is hibátlanul, pontosan működnek. Mely dőreség volt. Hogy lenézhetem, milyen vállveregető jóindulattal gondolhatnék rá akkor, ha a mai számítógépek teljesítményét kérném számon tőle. És egyébként is. Ma minden iskolás gyerek többet tud, mint Pascal, Galilei, Newton stb. Mért kellene nagy teljesítménynek tekinteni aprócska részletkérdések miatt a munkájukat? Tisztelni azért a csekélyke kis különbségért, hogy ők először mondták, először bizonyították. Ugyan kérem.

Föltétel nélkül megadom magam. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig című kitűnő tanulmánynak van igaza. A huszadik század vége felé valóban irreális tiszteletet, mi több csodálatot érezni régóta használt, meghaladott eredményekért. S mennyivel könnyebb az embernek a maga nagyságát mások válla leereszkedő veregetésével teremteni meg, mint munkával, teljesítménnyel.

Mondom, hogy nem nekem van igazam.

Immár nyugodtan nézek a hősömmel való beszélgetés elé. Mindent meg tudok magyarázni. Azt kérdez tőlem, ami eszébe jut, amire kíváncsi. Ha válasz talán nincs is készen, vállveregetés mindig akad.

Egy csapásra leegyszerűsödött a föladat, az élet, minden.

Gyerekjáték lesz meggyőzni ezt a szegény, becsületes, Nagyfuvaros utcai vasesztergályost arról, hogy őse életének egyik nagy tévedése nihilista álláspontja volt; mely a tudományokba és az Istenbe vetett töretlen hitben realizálódott.

Olyan ez, mint a matematika. Egyszer kell csak megérteni, azután megy már, mint a karikacsapás.

S a nihilista álláspont, amely téves s elítélendő, az az is volt, hogy a tanulmány szerint Pascal úgy gondolta, hogy a társadalomban minden dolog relatív, esetleges.

De mert Pascal nem annyira a társadalomról, mint a mindenségről tájékoztatott, jobb, ha tudomásul vesszük, hogy a relativitás gondolatához ő jutott először, s Einstein csak utánamondta. Ami nem volt szép tőle a forrás megjelölése nélkül. De neki volt igaza. 1921-ben Nobel-díjat kapott, s ezt Pascal főképp azért nem kaphatta volna meg, mert csak 1901-ben adták első ízben. De valami különbség azért lehet a relativitásaik között, mert Pascalnak hibája volt, s Einsteinnek érdeme.

De mit jelent a vessző relatív és esetleges között?

Relatív és esetleges, relatív vagy esetleges, talán itt az esetleges a relatív szinonimája? Vagy régebben az esetleges relativitás volt, s ehhez kapcsolódott a speciális, majd az általános relativitás?

S ha jól értem, az első, azaz esetleges relativitás a nihilista istenhitben fejeződik ki.

Világos az összefüggés, nem is értem, hogyan akadhattam fönn rajta pillanatig is?

Az általános relativitás korában Isten léte vagy nem léte az, amin vitáznak. Az esetleges relativitás idején ez még nem volt igazán népszerű kérdés. Mintha akkoriban arról esett volna több szó, hogyan tiszteljék az Istent, s a Szentírás magyarázatának eltérései határoztak meg lutheranizmust, kálvinizmust, janzenizmust.

Hadd ne soroljam tovább.

Természetesen széles az eltérések skálája, időnként igen figyelemre méltó különbségek vannak.

Például, amikor a hitvitázók egészen a Szentírásig mennek vissza, csak azt hajlandók elfogadni, s elvetnek minden, a századokon át rátapadt magyarázatot, akkor új vallás születik.

Ez érthető. Rendjén való.

Az is talán, gondolom, az okokat nem kell magyaráznom, hogy az egyházból kiszakadtakat fenyegetik, üldözik, lehetőség szerint el is pusztítják.

Az elpusztítható embert. Mert azt lehet.

De a gondolat, a reformáció megmaradt.

Aki nem hiszi, kérdezze meg ismerőseit, milyen vallásúnak keresztelték őket, s meglepetéssel tapasztalhatja, reformátust is talál közöttük.

Mert, mint említettem, új vallás született a Szentíráshoz való visszakanyarodásból.

De Jansen hithű katolikus volt, az egyház hűséges fia haláláig. Pascal is.

Az is rideg tény, hogy a janzenistákat nem vallásalapítókként üldözték, csak eretnekekként.

Ami szintén érthető.

És most csöndesen kérdezem a tanulmány íróját, akinek állhatatosságát dicséri – említettem már –, hogy több mint harminc esztendeje dolgozik ugyanazon a munkahelyen, van-e, lehet-e nagyobb eretnekség, mint nem valami mást akarni, csak komolyan hinni abban, amiben él az ember. Olyan komolyan, hogy mindenfélét vállal, végsőkig tiltakozik, csak hogy ne lehessen elzülleszteni azt, amiben hisz. És szabadságát, talán még az életét is ráteszi tétnek nem többért, csak annyiért, hogy egy keveset javítani tudjon, védeni tudja azt, amit félt, aminek a tisztaságát védi.

A józsefvárosi eretnek

Eretneknek lenni nem jó dolog.

Az álmoskönyvben is megtalálható, még ha csak álmában eretnek is valaki, az is igen kedvezőtlen következményekhez vezethet ébredés után.

Nem először mondom Voltaire után, hogy a világról tudni kell az alapigazságot: Ez a legjobb világ minden világok között.

S az „ez” szócska a mindenkori állapotokat jelenti. Miután úgy vélem, mindig a mindenre rábólintás, a mindennek és minden ellenkezőjének és a kettő közötti összes állomásnak a helyeslése a legkényelmesebb álláspont, mert nemcsak hogy nem csábít a gondolkodás fáradalmait viselni, de egyenesen eltilt tőle – azt javaslom, talán fogadjuk el. Már csak a mindennél előbbre való kockázatmentes kényelemszeretetünkért is.

Miért kéne okvetetlenkedni? Miért? Kiért? Nem jobb fürödni a fényben? Nevetni? Táncolni? Szép lány kezét nézni? Hancúrozni?

Bizony jobb, mondhatnám. De mégse mondom.

Baj van. Itt van ez a vasesztergályos. Izgága, kellemetlen, veszedelmesen kellemetlen alak.

A nyolcadik kerületből jött velem Port Royalig. Itt mind a ketten idegenek vagyunk. De otthon…

Engem a Józsefvárosban ismernek, szeretnek. Szegény emberek voltak a szüleim, én is tizennégy éves korom óta dolgozom, ha nem is egy munkahelyen. Rég összejött a harminc év munka, régóta dolgozom, mint a barom. A tanulmány írójának milliónyi könyve között tudnia kell, mi az affinitás. Hogy mit jelent. Többek között azt is jelenti, hősöm a nyolcadik kerületből öklét rázza, itt üvölti a fülembe, ne hagyjam átverni magam. Figyeljek már oda egy kicsit. Ne evvel az esetleges, mesebeli, hol volt, hol nem volt relativitással foglalkozzam. Vigyázzak. Mert aki azt akarja velem elhitetni, hogy Pascal gyűlölte Descartes-ot, az könnyen lehet, hogy becsap másban is.

Csillapítom őt. Elmagyarázom neki mindazt, amit tudok, s amit neki is tudnia kell. Vélemények és pofonok különbözők. Nem akar engem senki becsapni. Miért is tenné? Mi hasznára válna?

Csillapítom, csillapítom. Közben tudom, hogy valami igaza mégiscsak van ennek az izgága melósnak. Bocsánatért esedezem, de én nem Pascalt és a janzenizmust fogadtam el, amikor a mottót a nyavalyás regény elé biggyesztettem. De még ha elfogadnám, akkor is zavarba jönnék.

Melyik Pascalt fogadom el?

„Ha valaki oly könyvet akarna olvasni, melyben a modern szellem kétségbeesett vívódásait az igazságért legmegrázóbban találja kifejezve, Pascal Gondolatait ajánlanám… Pascal drámájának is megvan a fejlődése – a hübrisz, a peripetia, a katharzisz –: hogyan lett a rajongó, bizakodott racionalistából kétségbeesett szkeptikus, s hogy nyugodtak meg a rettenetes kételyek a vallási miszticizmusban: ez egy szabályszerű tragédia, mely a gondolatokból jól kiolvasható… Pascal, bár túlment régi eszményein, sohasem helyezkedett ellentétbe velük.” (Babits Mihály: Tanulmányok Pascalról, Nyugat, III. évfolyam, 12. szám, 1910. június 16.)

Hogyan gyűlölhette volna azt, amin túlment, ha még ellentétbe sem helyezkedett vele?

Valahányszor eszembe jut ez a gyűlölet, mindig úgy tűnik, igen mérsékelten megalapozott kijelentés. És a mottóhoz nincs túl sok köze.

Vagy mégis volna?

Kétértelműség – mondja hősöm.

Keze ökölbe szorul. Szeme izzik. Ilyenkor félni lehet tőle. Kis szünet után így folytatja:

A kétértelműség vádját szegezni szembe egy gondolattal, azon az alapon, hogy az, aki gondolta, nihilista volt, miközben vallási meggyőződéséért üldözték Port Royal lakóival együtt. Hát én csináltam már egyet-mást életemben, a sógoromat is pofán csaptam, de ez nekem is sok.

Franciául kiabál velem. Meglepődöm.

Ő csodálkozik meglepődésemen.

Megtanultam, mint más. Vagy a Józsefvárosban tilos nyelvet tanulni? Egyébként sem nagy ügy, nem kell büszkének lenni rá. Elhatározás kérdése.

S tovább kiabál a nihilista vallásosságról.

Udvarias hangon, most már én is francia nyelven kérem őt, ne ordítson, mert én is begorombulok. S az nem jó, mert franciául nem tudok úgy istenigazából káromkodni. Megkérdem, szép nyugodtan mondja meg, melyik nihilizmusértelem ellen tiltakozik újdonsült szellemi atyja nevében. Mire gondolt?

Fogát csikorítva válaszol, mert káromkodni istenigazából ő is csak magyarul tud. És így válaszol:

Vagy arra a nihilizmusra, amely haladásellenes világnézet, vagy arra, amely Oroszországban a XIX. század hatvanas éveiben a haladó értelmiség körében elterjedt politikai és társadalmi irányzat volt.

Megnyugtatom, nincs oka aggodalomra. Pascalt akkor is üldözték volna, ha nem száll be a vallási vitákba, és megmarad a matematika, fizika mellett. Descartes-ékat is üldözték. Azért, mert a karteziánusokat kevésbé látványosan üldözték, attól az üldözés még üldözés maradt.

Nézem nyugtalan hősömet, természetesen Pascal platformjáról, ami egyben, az idézett tanulmány szerint, azt is jelenti: „hogy nem is olyan éles az a határvonal, mely az író és a hőse világnézete között fut. Annyira nem éles, hogy talán nincs is.”

Íme, itt állunk Pascal platformján, XIV. Lajos udvarában, mind a ketten. Én, a főbűnös, aki erről a platformról nézem rokonszenvvel nyilvánvalóan pascali eredeztetésű hősömet. Akiről még valami érdekeset is meg lehet tudni. Valami újat.

Azt hiszem, erre mondják, szerencsémnek se vége, se hossza.

Így szól a cikk:

„Lehet, hogy alap- és középfokú szemináriumokon a sok lelketlen ismétlés elkoptatta, frázissá szürkítette a tézist, hogy a lét-tudat probléma minden filozófiának elhatározó alapkérdése. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez valóban alapkérdés és valóban ideológiai, világnézeti vízválasztó. Pascal tételének két értelmezése közül csak az egyik lehet helyes: az, amit nem csupán a szószerűség immanens logikája támogat, de annak a történeti és emberi szituációnak a logikája is, melyben a »Gondolatok« II. fejezetének e 4. pontja megszületett. Ez a filozófiatörténeti szituáció pedig nem más (és ez Pascal életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül), mint a Descartes-nál még győzelemre induló optimista, racionalista francia polgárság veresége a Fronde összeomlásakor (1654); a külső, politikai harc vereséggel végződött, s aki győzni nem tud, de teljesen behódolni nem akar, annak számára csak egy harmadik út nyílik: befelé, a lélek mélységei felé, hiszen úgyis ez, a gondolkodás az ember igazi méltósága…”

A betyárját!

Most jön csak jól, hogy franciául beszélgetek hősömmel. Mennyivel szalonképesebb, mennyi mindentől megóvja a társalgót.

Beszéljünk nyugodtan. Elismétlem, figyelmet kérek.

Nem olyan bonyolult, szakikám, nem kell megijedni.

Mindössze arról van szó, csak az lehet helyes – a természetesen önkényesen kiválasztott két lehetőség közül –, amit nem csupán a szószerűség immanens logikája támogat, de „annak a történeti és emberi szituációnak a logikája is, melyben a »Gondolatok« II. fejezetének e 4. pontja megszületett”.

Hadd emlékeztessek újra, a könnyebb érthetőség kedvéért csupán, A szent család II. fejezetére. Lám, még a két fejezetszám is egyezik.

„Az önmagával beérő, a magában kiteljesedett és lezárt kritika természetesen nem ismerheti el a történelmet úgy, ahogy az valóban megtörtént.”

Ennek a jelenségnek tanúi vagyunk, ennyi az egész.

„…a kritika, amely szabadon viselkedik tárgyával szemben, odakiált a történelemnek: így és így kellett történned! A kritika törvényei mind visszaható erejűek; dekrétumai előtt a történelem egészen másképp történt, mint e dekrétumok után és szerint. Ezért aztán a tömegszerű, úgynevezett valóságos történelem is jelentékenyen eltér a kritikaitól…” (Marx.)

No, szakikám, ilyen egyszerű. Nemcsak Pascal platformján állunk, hanem szerencsétlenségünkre a valóságos történelemén is, s ez sok esetben, amint látható, eltér, mégpedig jelentékenyen eltér a kritikai történelemtől.

Most már útmutatónk is van. Miképpen a hol volt, hol nem volt relativitásnál, most is meseszerű történelemmel foglalkozunk, mely hol úgy volt, hol nem úgy volt, vagyis hol valóságos, hol kritikai.

Itt most egy olyan történeti és emberi szituációjáról van szó, érted, ugye, Pascal életének, mert róla is szó van, nemcsak mi kettőnkről, tehát Pascal életének egy olyan történeti és emberi szituációját kell megértened, amely Pascal életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül. Mert ha a történeti és emberi szituáció nem támogatja, akkor nem helyes, meginog a magyarázat. Márpedig a magyarázatnak nem dolga a megingás. Ezért kell hogy visszaható érvényű legyen. Mert csak így tud a történelem alkalmazkodni a magyarázathoz. Világos, szakikám? Mehetek tovább?

Viszont, ha a magyarázat az egyéni esetlegességeken keresztül is érvényesül, akkor a vizsgálódás kezdete előtt is tudni lehetett, hogy a szituáció, mivel esetleges, nem befolyásolja a majdani magyarázatot. Így eljutunk fő tételünkhöz: amennyiben a magyarázat támogatja a magyarázatot, a többi esetlegességre, mint valóságos történelem, kor stb., valójában nincs szükség.

Várj egy kicsit. Kezdem újra. Ez most nagyon fontos. Értened kell. Jót akarnak nekünk, a jövőnket féltik.

Figyelj.

Ahhoz, hogy bizonyosak lehessünk értelmezésünk helyességében, arra van szükségünk, hogy a szószerűség immanens logikáján túl támogassa még történeti és emberi szituáció is. A történeti szituáció természetszerűen visszaható érvénnyel változik aszerint, amire a magyarázónak szüksége van. Tehát a támogatása felől bizonyosak lehetünk. Úgy változik, ahogy a legjobban támogat. Az emberi szituáció, amelynek szintén támogatnia kell, az meg nem feltétlenül érinti azt, akiről szó van. Mert tőle függetlenül, az ő életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül, vagyis támogat.

Érthető, ugye?

Most már nem bonyolult egyáltalán. Legfeljebb az homályos kissé, hogyan került Pascal ebbe a furcsa, kissé groteszk helyzetbe. És miért fontos az ő egyéni helyzete, ha annak esetlegességein túl is csak a magyarázat érvényesül? Azt, hogy a magyarázat logikája, azt azért nem merném mondani.

Mért vágsz ilyen értetlen arcot?

Tudom már.

Látod, majd elfelejtettem, ez a sok parókás, illemtudó és illemkedvelő nép itt körülöttünk nem egy huszadik századi álarcosbál közönsége. Mind, mind a Napkirály alattvalója. És ők szinte valamennyien igen udvarias, etikettet ismerő, jól nevelt, kedves emberek. A Napkirály alattvalója nem csapja pofán a sógorát, nem ordítja, hogy különb, jobb életet akar, mert jól érzi magát. Tudod, szakikám, az udvariasság is ragadós, akár a nátha. Akire csak rátüsszent egy ilyen parókás fej, az anélkül hogy észrevenné a fertőzést, azonnal udvarias lesz maga is. S a továbbiakban a legkeserűbb igazságokat is oly édes ostyába csomagolja, hogy szinte már észrevenni sem lehet.

Természetesen, szakikám, jól jegyezd meg, ez csak a nem nagyon kellemes igazságokra vonatkozik.

A kellemes, jóleső, lelket vidító igazságokat bátran, szabadon, akár mosoly kíséretében, a legkomolyabb hangon, pillanatnyi tétovázás nélkül az arcába lehet mondani akár a királynak is. De ha odáig nem jut el valaki, Mazarin érseknek vagy Retz bíborosnak is szabad kellemeseket mondania.

Mért ne lehetne, ha egyszer örülni fog neki.

Viszont ennek a beteg matematikusnak még mi is keserű, kellemetlen, de legalább nem is igaz dolgokat mondunk. Indokolt az ostya használata.

Ez a szegény, beteg ember, aki – Szerb Antal szerint – „Ifjúkorát a tudományoknak és az emberek, a világi élet módszeres megismerésének szentelte”, aki – Várkonyi Nándor szerint – „Tizenhat éves korában értekezést ír a kúpszeletekről, a kortársak szerint Arkhimédész óta nem készült hasonló… Tizenkilenc éves, amikor atyja hivatali munkáját megkönnyítendő, feltalálja (megszerkeszti) az első számológépet, mely az alapműveletek ismerete nélkül is használható. Szabadalmat kér rá, ötven darabot elkészít, mert gyártása drága, nem terjed el; néhány ma is megvan és hiba nélkül működik. A fizikát sem hanyagolja el, 23-30. éve közt továbbfejleszti Torricelli kísérleteit, nagy meglepetést kiváltó tanulmányt ad közre a »horror vacui«-ról vagyis a légüres térről; megméri a levegő súlyát, igazolja a barométer-elméletet, és magasságméréseket végez a Puy de Dome-on. Kísérletileg vizsgálja a folyadékok és gázok nyomástörvényeit, megszerkeszti az aritmetikai (binomiális) háromszöget, a matematika terén kidolgozza a valószínűségi számítást. Róla nevezték el a Pascal-féle tételt a kúpszeletbe írt háromszögekről, a csigavonalat, a fenti háromszöget, az ún. hidrosztatikai paradoxont.” Fölsorolni is sok, mi mindent csinált, s a lista nem teljes így sem. És beteg volt, miközben dolgozott. Annyit megérdemel, hogy édes ostyába csomagoljuk, ha még a Fronde-felkelést is az ő nyakába akarjuk varrni, Condé herceg és Retz bíboros helyett. Hiszen még a maga dolgai miatt is elég baja volt.

Tudom, nem kedveljük a számokat, az évszámokat meg legfőképpen nem. Mégis, kérem szépen, legalább ezt a néhányat próbáljuk átgondolni.

Születésétől harmincegy éves koráig, 1654 novemberéig fizikában és matematikában eretnekkedett kizárólag.

„1654 októberében, egy ilyen ekvipázson kocsikázva, ráhajt a Neuilly hidra, az első pár ló megbokrosodik, áttöri a korlátot, s lezuhan a Szajnába; az istrángok szerencsére elszakadnak, a hintó a hídon marad, Pascal megmenekül. De szerfölött megretten, úgy érzi, a biztos halál környékezte, s Isten ujját látja mind a balesetben, mind a menekülésben… felhagy a szórakozásokkal, visszavonultan, alázatban, aszketikusan él, s elhatározza, hogy a hitbuzgalmat összekapcsolja az egzakt tudományok művelésével.” (Várkonyi Nándor: Pascal.)

1656-57-ben Arnauld kérésére írja meg Vidéki leveleit.

A Vidéki levelek-et 1660-ban hóhér kezére adják.

Ez után az esemény után két évvel meghal.

„Utolsó időszakában, elgyötörten és azonkívül teljesen elmerülve a janzenista vitába, még ráért megszervezni az első társaskocsi-részvénytársaságot.” (Szerb Antal.)

Élete egyéni esetlegességei úgy alakultak, hogy 1654-ig csak fizikában és matematikában volt eretnek, amint már említettem.

A Fronde-mozgalom is ebben az évben omlott össze.

Itt végre egyezne kettejük összeomlásának időpontja, de az időponton kívül, sajnos, más kapcsolat nincs. Kár.

De azért igen érdekes ez a Fronde összeomlásával kapcsolatos megjegyzés.

A Vidéki levelek-et két-három évvel a Fronde összeomlása után írta.

Nagy sikere volt levélsorozatával.

„Amikor Arnauld kérésére a fiatal Pascal megírja a Vidéki levelek-et, szinte az egész párizsi hivatali nemesség a janzenistákkal tart, s velük a kereskedő polgárság jó része és az alsó papság sok tagja, sőt, néhány nemes is, aki a Fronde híve volt, mint például Longueville hercegnő. Kiváló alkalom ez arra, hogy megvádolják a Port-Royalt politikai összeesküvéssel, ami még hiányzott a bűnlajstromáról.” (G. Duby-R. Mandrou: A francia civilizáció története.)

Retz bíboros emlékiratai-ban nemigen emlegeti Pascalt. Pedig Retz, Condé herceggel, a Fronde egyik vezére volt. Igaz, nem volt visszaemlékezéseiben túlzottan szavahihető, de így sem valószínű, hogy említetlenül hagyná azt az embert, a nagy matematikust, akinek oly igen szívügye volt a Fronde-felkelés, hogy annak összeomlása nyitotta meg a „harmadik utat” előtte egyetlen, maradék lehetőségként.

S mindez, ahogy az előzőekből következik, a szószerűség immanens logikájának és a történeti és emberi szituáció logikájának alapján – általában, a kritikai történelem szerint. Mert Pascal korára befolyással volt a Fronde-felkelés, de az életére, annak esetlegességei miatt, sajnos nem.

Most miért vonatkozik Pascalra a szép meghatározás: „aki győzni nem tud, de teljesen behódolni nem akar?”

Mindenben győzni tudott, amihez hozzákezdett. Nem hinném, hogy túl sokan mondhatnák el magukról.

Viszont, hogy hősömet is megnyugtassam rokonságuk felől, végre újabb bizonyítékot találtam. Íme:

A Fronde-fölkelés valóban volt, a valóságos és a kritikai történelem szerint egyaránt. Ritka egyezés. Lázadt a Parlament, az arisztokrácia, a nemesség, a polgárság egy része, és az egyház is képviseltette magát a fölkelésben. Aki nem szerette az abszolutizmus zsarnokságát, elnyomását, nem szerette Mazarint, vagy talált mást, amit nagyon nem szeretett, az részt kért a fölkelésből.

Pascal is megtehette volna.

Ha akkoriban nem más dolgok foglalkoztatják, ha egészséges, erős ember.

Tehát Pascal korának voltak olyan részei, megmozdulásai, amelyekben részt vett, s voltak olyanok is, amelyekben nem vett részt.

Holott az a nyilvánvaló tény, hogy éppen akkor élt, lehetővé tette volna számára a részvételt más dolgokban is.

Elismerem ebben a cikk igazságát. Itt feltétlenül rokon vonásra leltem. Hősöm, a Nagyfuvaros utcai lakos, aki csak vendégként ténfereg Franciaországban egy számára ismeretlen században, szóval, hősöm volt frontkatona a második világháborúban, hadifogoly, nyárspolgár, vasesztergályos, bősz Fradi-drukker. Az ő számára is nyitott lehetőségeket kínált a kora. De hát őt időnként családi kapcsolatai foglalkoztatták, időnként helyi aktualitások. Dolgozott mindig, mint az állat, sokszor betegen is. Nem érdekelte Isten, király, nem olvasott még Sartre-t sem, bátran állíthatom. S imigyen megvan az áhított rokonság.

Ő sem vett részt kora minden megmozdulásában.

Hangsúlyozom, a lehetősége neki is megvolt, mindenre, csak nem élt a lehetőségekkel.

Laza kapcsolat, de kapcsolat. Igaz, az emberiség történetében kevés kivétellel bárkit bárkivel rokonítani lehet ezen az alapon.

Azért megnyugtató, hogy végre ismét találtam valamit, ami összekapcsolja kettejüket. Örülök neki.

Örömömben hadd szenteljek egy kevés időt a jelzők furcsa tulajdonságainak.

Pascal jelzősen gondolkodtatná embertársait.

„Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.” (Kiemelés tőlem.)

A francia eredetiben is így van: à bien penser. (Kiemelés tőlem.)

A tanulmányban:

„…a gondolkodás az ember igazi méltósága.”

„…íme, a nem gondolkodó embernek…”

A jelző, mármint a gondolkodás jelzője következetesen elmarad. S ez nemcsak a szavak immanens logikája. Hiszen kapunk helyette egy másik jelzőt, másik szó előtt.

Mert, mint köztudott, a filozófia alapkövetelménye, hogy ítéletében gondosan őriznie kell a jelzős kifejezések létszámát.

Világos, nem?

A kritikai szövegben ugyanannyi jelzőt kell föllelni, mint a valóságos szövegben. Az ítélet természetesen, mivel a kritikai szöveg is visszaható érvényű, akár a történet, legalábbis úgy látszik ebből a tanulmányból, a kritikai szöveg alapján mond véleményt a valóságosról.

A fontos, hogy egyezzék a jelzős kifejezések száma.

Ha már a jól gondolkodásból gondolkodás lett, akkor talán a méltósággal lehetne pótolni a hiányt.

Lehet is. A cserejelző a méltósága szó elé került.

Hogy szól Pascal idézett szövege?

„Így minden méltóságunk a gondolatban rejlik…”

Most tehát vagy azt fogadom el, hogy a „minden” az egy jelző, lehetőleg az "„igazi” szinonimája, s akkor csak két jelző cserélt helyet, miközben máshonnan kiszorította a harmadikat, a „jól”-t.

Ha így van, kár volna okvetetlenkedni, értetlenkedni. Minden költöztetés velejárója a cserebere.

Vagy, ha nem megy könnyen az új elfogadása, akkor született egy jelző, az elveszettet pótolandó.

Mondtam már: fő az, hogy a jelzők száma megmaradt. Alaptörvény.

Az részletkérdés, hogy egy eszmei lobogó gazdáját kereső s megtaláló tanulmány számára hasznos, hogy a lényeget a változtatott jelzők az ítélet, a meghozandó ítélet irányába hajlítják.

Azért megnézem, Pascal hogy írta ezt a mondatot.

„Toute notre dignité consiste donc en la pensée.”

Toute = minden, notre = miénk, dignité = méltóság, consiste = van, rejlik valamiben, donc = tehát, pensée = gondolat.

Igazi nincs. Igazi méltóság. Csak minden van. Minden méltóság.

Nem gondolkodó ember sincs. Csak jól vagy rosszul gondolkodó ember van. Pascalnál. S az sem titok, hogy a jól gondolkodást szeretné terjeszteni.

Szükséges és elégséges szavakkal.

Ránk is férne.

Maradjunk abban, fő, hogy az új filozófiai alaptörvény megteremtetett, a jelzett szavak létszámára vigyázni kell.

A többi részletkérdés.

Hiszen hogyan kerülhetne át a szegény, még a Napkirály udvarának és az eretnekek máglyáinak tüzétől, a szokatlan, vakító fénytől hunyorgó vasesztergályos a Nagyfuvaros utcából és jómagam szintén a Józsefvárosból a boulevard Saint-Germaine-re, hogy a Café Flore-ban és a Des Deux Magots-ban, az egzisztencializmus főhadiszállásain találkozzunk közelebbi rokonainkkal, ha nem változtathatnánk át úgy a látókörünkbe kerülő tárgyat, hogy pont oda vigyen, ahová eljutni szándékozunk.

Nem ismeretlen a dolog, az én utcámba is csak célfuvarral lehet behajtani.

Nem pontos ám az, amit mondtam.

Be lehet hajtani akárhogy, csak nem szabad. Ha rajtacsípik a szabálytalanságon az embert, mindenféle történhet. Megmagyarázhatják, hogy okosabban tenné, ha mielőtt befordul, megnézi a jelzőtáblát. Vagy, ha már sok ilyen táblaelnézése volt, meg is büntethetik.

A közlekedésen kívüli területeken meg, azt hiszem, épp fordítva van. Nem tiltja tábla, hogy mit szabad, mit nem. Csak valahogy mégse lehet ilyen módon közlekedni. Akkor sem, ha nincs tilalmi tábla, nincs büntetés sem.

Hagyom a közlekedést, fő, hogy megoldást találtam. Így, apró átalakításokkal, mindent alkalmassá lehet tenni arra, hogy bármire ráhúzható legyen.

Mindig értékeltem az eredményeket.

Azt is tudom, eredményt nem lehet csak úgy vaktában, egyik percről a másikra elérni. Ahhoz jó izomzat szükségeltetik. S aki sokat tornázik, annak nem ernyednek el idő előtt az izmai.

A bukfenclánc sok izmot mozgat, hasznos gyakorlat testünk edzésére. Lehet, hogy szellemünk edzésére is.

Bár azért ez is sántít, akár a többi hasonlat, legalábbis Montaigne szerint, és azt mondják, ő ritkán tévedett.

Akárhogy kutatok emlékezetemben, nem emlékszem olyan emberre, aki addig bukfencezett volna, amíg elfelejtett a lábán, egyenesen járni, s a továbbiakban bukfencek segítségével közlekedett.

Mígnem a szellemi bukfenc gyakorlói között találkoztam már olyan példánnyal, aki már nem tudott mást tenni, szándékától és akaratától függetlenül, csak bukfencet vetni.

Talán ez is olyan, mint némely méreg. Eleinte hány tőle az ember, nehezen szokja meg. Leszokni még nehezebb, talán nem is lehet.

Gyere, szaki, megint nagy utat járunk az időben. A Nagyfuvaros utcától Port Royalig elfárad az ember. Kanyarodjunk, haladjunk a Café Flore felé, ránk fér egy kávé.

Látod, szaki, mondtam, hogy siessünk. Ezt már jobb lett volna kényelmesen ülve olvasni el.

„Úgy hisszük, hogy az emberi elesettségnek ez az atmoszférája az, ami miatt Fejes Endre Pascalnak e tételét regénye mottójául választotta.”

Ez igazán természetes.

Ha az emberi elesettséget akarja elmesélni valaki egy regényben, akkor mi okosabbat tehetne, mint hogy odabiggyeszti elé ugyanazt – csak rövidebben, nyolc mondatban. S evvel a kényelmes, előzékeny gesztussal megkíméli az olvasót a könyv elolvasásának minden fáradalmától. Nem nagy a kockázat. Legrosszabb esetben vállalni kell a jól ismert Karinthy-kérdést: Maga bolond, maga bolond, Maga mindent kétszer mond, Maga mindent kétszer mond?

Kérlek, szaki, figyelj. A tanulmány írója, akire milliónyi könyv bámul a sors különös kegyéből több mint harminc esztendeje, most rólad ejt szót. Most nemcsak rólam. Bár, úgy látom, amint szaporodnak mögöttem az évek, hogy valóban elenyészően kicsi lett a különbség kettőnk között. Kár volna tiltakoznom. Én válaszolni próbálok, ha kérdeznek, válaszolok, válaszolgatok. Te meg ütsz.

Egyikünknek igaza van.

Csak arra kell nagyon vigyáznom, mindig pontosan tudjam, éppen melyikünkről van szó.

Janival kávézunk a Café Flore-ban

„Valóban: hősét ellenséges vagy közömbös világ veszi körül…” – ez te még nem lehetsz, szaki, mert téged egészen másfajta világ vesz körül. A mondat eleje még ősatyádat, Pascalt magyarázza. Elnézésedet kérem, melléfogtam. Ősödet valóban körülvette egy igen ellenséges világ is. Meg egy igen megértő, vele törődő, érte aggódó, könyvét ronggyá olvasó világ is.

Amiről beszélünk, azt Voltaire XIV. Lajos századának nevezte el. A franciák is nagy századaik között tartják számon. Nem lehetett egyértelműen csak ellenséges a maga Pascaljaival.

Rejtély, nem is az első. Mindenesetre, valamelyikünket ellenséges és közömbös külvilág vesz körül.

Most már csakugyan te következel, szakikám.

„…melyben idegenként, vakvéletleneknek kiszolgáltatva bukdácsol…”

Nem, még mindig nem. Ez sem terád, sem Pascalra nem vonatkozik. Itt még mindig valaki másról van szó, csak elmulasztott megneveztetni az illető. Várj türelemmel, meggyőződésem, előbb-utóbb rólad is szó lesz. Csikoríthatod még a fogad.

„…és gyilkossá is véletlenül válik. Az egzisztencializmus és az action gratuite világa ez, mely nagyon is logikusan vallhatja ideológiai ősének Blaise Pascalt, az ellenséges világ elől istenhez menekülő, de igazi megnyugvást ott sem lelő irracionalistát.”

Kérheted a kávéd, megérkeztünk.

Ne káromkodj, ne üss. Mosolyogj. Látod, mosolyogva játszanak velünk, sétáltatnak. Majd csak eljutunk valahová, csoda tájakra, meglátod, a végén hálával adózunk.

Ha nem, hát tévedtem.

Annyi erőnk mindig lesz, időt is kerítünk rá, hogy megkérdezzük, mért néznek minket hülyének. Hogyan alakult ki ez az igen rossz vélemény általában az állampolgárokról. Speciálisan rólunk. Esetleges kivételekről.

Miből lehet arra következtetni, hogy más ember kezébe nem kerül könyv?

Remélem, találok választ ezekre a kérdéseimre.

Az bizonyos, keresni fogom a választ. Mert érdekel.

Most még egy kis mozzanatra fölhívom a figyelmedet. Ha tán nem vetted volna észre, most csak időben utaztunk, hisz itt maradtunk Párizsban, csakhogy a huszadik század elején. Így jutottunk el Sartre-ék egzisztencializmusához.

Mert ha történetesen nem az övékről van szó, akkor más országba is vándorolhatunk.

S ha már itt vagyunk a század elején, megállok egy percre 1907-ben.

Olvasd csak ezt a részletet X. Pius pápa enciklikájából.

„Ha jobban megfigyeljük, azt látjuk, hogy e tévtanok forrása a természettudományok mohó felkarolása napjainkban, aminek folytán megfelelően elhanyagoltattak a komolyabb és mélyebb stúdiumok…

Aki csak a modernizmustól megmételyeztetett, a vezetéstől és a tanítástól föltétlenül eltávolítandó… úgyszintén, aki a történelemben; régészetben és biblia-magyarázatban újításokat keres…

A püspökök kötelessége a modernizmustól megmételyezett iratok olvasását, terjesztését, hirdetését stb. eltiltani.”

Ez az enciklika 1907. szeptember 8-i keltezésű.

A modernisták is azt mondták el, amiért már Jansenékre megharagudtak.

És X. Pius 1907. november 18-án formálisan is kiátkozta a modernistákat.

Mit gondolsz, szaki, ha az olasz kiadás a kezébe kerülne, képes volna a pápa a mottó miatt kiátkozni engem is? Mindegy. De ha már a tanulmány jóvoltából sétálgatunk ide-oda az időben, nem volna jó megnézni a hazai XVII. századi eseményeket?

Valahogy csak eljutott a janzenizmus Rodostóba, ha egyszer az biztos, hogy ott volt.

Szakikám, megtanultad az évszámokat?

Megtanulta. Sorolja is.

Bethlen szabadságharca a Nikolsburgi békéig, 1622-ig.

A Linzi béke biztosította a jobbágyoknak is a vallásszabadságot, s biztosította a magyar alkotmányt 1645-ben.

1648. Vége a harmincéves háborúnak, itt a Vesztfáliai béke.

1670. Kivégzik Wesselényit, Nádasdyt, Zrínyi Pétert, Frangepán Ferencet Bécsújhelyen. S elhatározás születik Bécsben: „…ki kell irtani a még udvarivá nem lett főúri világot, valamint a protestánsokat és a magyarokat általában.”

Így zajlik az élet a Szatmári békéig, 1711-ig. Itt befejeződtek Rákóczi szabadságharcai. Jött Rodostó.

És ebben az időben, a XVIII. század elején majdnem teljesen megszűnt a magyar irodalom.

Talán van valami összefüggése ennek a Kollonich által 1699-ben behozott cenzúrával, amikor is Kollonich egy jezsuitát nevezett ki cenzornak. A rendeletek a továbbiakban ennek értelmében születtek.

S az irodalom is ennek értelmében halódott.

Hát ez a Hábetler Janira és Pascalra nem tudom, hogyan, de a tanulmány szerint egyformán ellenséges világ sok tekintetben valóban nem volt túl barátságos.

De hogy ez a szegény józsefvárosi vasesztergályos, ez a Nagyfuvaros utcai Jani fiú hogy kerül ide? Nyilván úgy, hogy cipelem magammal.

És most itt áll mellettem, s mindkettejükre vonatkozik valami módon az irracionalizmus is. Bocsánatot kérek, de ez olyan furcsa nekem. Volna egy áthidaló javaslatom, de természetesen csak Pascalra vonatkozik.

Ha már úgy alakult, hogy van irracionális szám, s esetenként igen jól lehet használni, mint például a π-t, akkor ne haragudjunk túlságosan egy irracionális matematikusra sem.

Hátha őt is lehet használni a maga helyén.

Egyébként sem vagyok meggyőződve arról, hogy ami irracionális, az szükségképpen antiracionális is.

Mintha már olvastam volna olyasmit, hogy a legnagyszerűbb emberek sem mindig tudták átlépni koruk határait. S e prózai, de nehezen áthidalható akadály figyelembevétele miatt született az a javaslat, hogy ha megítélni kívánunk valakit vagy valamit, reálisabb, ha a maga korának lehetőségeihez mérve ítéljük meg. Nagy fantáziával ugyan, de elképzelhető, hogy egy adott korban attól lesz rossz kedvű valaki, mert megoldandónak tartott problémái jó részét képtelen megoldani – olyan prózai ok miatt, hogy hiányzik még az eredményhez mindaz, amit mások majd csak a következő századokban fognak megtalálni.

Mindegy, hová mászkálunk, mindig, minden helyről úgy tűnik, összefüggő világban élünk.

Ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudom megtalálni azt a nézőpontot, ahonnan egymástól, a valóságtól és az adott kortól függetlenül volnék képes látni és ítélni.

Hisz ez a Pascal, ez is nemcsak Rodostóban volt jelen, úgy tűnik, most is itt kóvályog valahol. Másként hogyan találnának vele rokonítási alapot az egzisztencialisták, s hogyan lehetnék egzisztencialista én is, pusztán az ő révén?

Meg szegény hősöm, a Nagyfuvaros utcai vasesztergályos.

Aki mindenben ártatlan. S most egyre sürget, oszlassa már föl a jezsuita rendet XIV. Kelemen, tekintettel arra, hogy ennél az intézkedésnél ő volt a pápa, 1773-ban. S igyuk meg a kávénkat a Café Flore-ban.

Kérdésemre, miért oly türelmetlen, bevallotta, oka van rá. Úgy véli, itt az alkalom. Azt reméli e kávéivástól, végre valahára megtudja, mi az az egzisztencializmus. És akár jó az, akár rossz, ő milyen alapon tartozik az egzisztencialisták közé.

Ha most azt mondom hősömnek, hogy véletlenül, mert épp Pascal-mottót tettem a története elé, akkor, ahogy én őt ismerem, a szemembe nevet.

És amilyen megátalkodott, elmegy egy könyvtárba, ahol rá is milliónyi könyv bámul, leemel néhányat, és rövid vizsgálódás után fölsorolja, sőt, fölmondja, hogy változatlan története hogyan járhatta volna meg az izmusok tengerét más és más mottó fölhasználásával.

Hisz ő is járt iskolába, ő is tud olvasni, írni, számolni is, mert a vasesztergályosok ahhoz is értenek.

Tessék még egy rokonítási lehetőség ősatyjával.

Képes addig böngészni, lapozgatni, cédulákra jegyezgetni, míg a szemembe mondhatja: ha Pázmány-mottót teszek oda, akkor jezsuita vagyok, ha Deákot, akkor kiegyezéspárti, ha Kossuthot, Széchenyit, Görgeyt, Petőfit, akkor kézenfekvő a kérdés, mind megváltoztatja kapcsolatomat a szabadságharccal? Ha egy könyv sorsa attól függ, milyen mottót választ az írója, függetlenül a könyvtől, akkor miért nem élek evvel az igazán előzékeny segítséggel? Mi az ördögnek raktam az új könyvem elé Homérosz-idézetet? Természetes, hogy akkor avval a könyvvel is csak a baj van. De tovább is mehet, magyarázza. Föltételezve, de meg nem engedve, sőt, föltételezve, de lehetetlennek tartva, ha könyvet írnék mondjuk Rommel dicsőséges afrikai hadjáratáról, és lelkes hangú könyvem elé Lenin-idézetet biggyesztenék, vajon mit tenne a tanulmány írója?

Hősöm a Nagyfuvaros utcából elneveti magát. Most már választ kér arra is, hogyan lettünk egzisztencialisták.

Erre legalább könnyű válaszolnom.

„A második értelmezés szerint – mondom, mert abban az értelmezésben – nem a hódító, győztes gondolkodás dicsőítését látja (én, a szegény íródeák) a tételben, hanem a lét ellenséges közegében pusztulásra ítélt ember menedékének és vigasztalásának keresését.

Úgy hisszük, hogy az emberi elesettségnek ez az atmoszférája az, ami miatt Fejes Endre Pascalnak e tételét regénye mottójául választotta.

…firtatnunk kell a kérdést, mert éppen nem véletlenről van szó, ha egy jó író súlyos gondolati, világnézeti tartalmat hordozó olyan filozófiai tézist tűz művének homlokzatára, amely nem kisebb kérdésben foglal állást, mint a lét és tudat viszonya.”

Érted, ugye?

Azt feleli, teljesen világos. Lehetséges ugyan ezt a szöveget másképp is értelmezni, de azért kell ehhez ragaszkodni, mert csak ez vezet bennünket ebbe a hangulatos kávéházba.

Így van, mondom, ilyen egyszerű. És megkérdezem őt, ugyan mit gondol, hányféle értelmezése lehet valaminek?

Annyi bizonyára, válaszolja, mint a Lajosok. Legfeljebb egyik-másik értelmezést is utolérheti a királyok sorsa, és lefejezik. Abban a ritka esetben, amikor az előfeltételek nem hiányoznak.

Hangosan fölnevet. Majd megmagyarázza szavait. Azt mondja, arra gondolt, amikor az értelmezésnek nemcsak célja van, de feje is.

Megkérem, hagyja abba. Akár egy platformra kerültünk, akár nem, a komolytalankodást ezen a fokon nem engedhetem meg még neki sem.

Oka sincs rá. Figyeljen, vegye már észre, hogy azért itt minket is komolyan vesznek. Legfeljebb nem olyan nagyon.

Még hangosabban nevet. Azt kérdi, tulajdonképpen az a baj velünk, hogy állást foglaltunk a lét és tudat viszonyában?

Mondom, ne tréfáljon velem. Itt olvashatja. Különben is az állásfoglalásom eredetét kutatni indultunk útnak.

Az a baj – ismétli makacsul –, hogy hiába nem veszi tudomásul a körülötte élő, alakuló világot, az attól függetlenül van, változik, ha nem méltóztatik tudomást venni róla. És hogy ha nem él a lehetőségeivel, az az ő baja, és úgy kell akkor neki.

És megint hangosan nevet.

Azt kérdezi, minek írok ilyeneket, ha nyaktiló alá akarnak cipelni miatta?

Kénytelen vagyok kiigazítani.

Igaz is. Mért vinnének nyaktiló alá, nem vagyok én király. Írni meg azért írtam, hogy segítsek. Mondtam már, a nyolcadik kerület nevelt engem is. Őt is. Ő is az ezerszer áldott nyolcadik kerületben cseperedett emberré. És részben Pascalért írtam, részben azért, amiért ilyen kellemetlen, verekedős a természete.

Ne marháskodjam, válaszolja, ki hiszi ezt el? Most állapodtunk meg abban, hogy tökmindegy, mit csinál. Verekszik vagy tanul, vagy dolgozik, vagy utoléri a korát – csinálhat ő, amit akar, ha én egzisztencialista lettem a mottó miatt, azon ő mit tud változtatni? Lássam be, nevetséges.

Belátom.

Ő is egzisztencialista, magyarázom azután, nemcsak én. Őt veszi körül egy ellenséges vagy közömbös világ, melyben idegenként, vakvéletleneknek kiszolgáltatva bukdácsol, és gyilkossá is csak véletlenül válik.

Azt feleli, sehogy se válik gyilkossá, tudhatnám jól. Ha nem tudom, olvassam el a könyvet. Csak megölt egy embert. Kitűnő a humora, mondom, ha föltételezi, hogy jogi értelmezésekbe is belemászom. A könyvet meg nem olvasom el, elég volt, hogy megírtam.

Rám néz.

Komolyan kérdezi, hogy melyik az a filozófia, amelyik ellenségesnek és közömbösnek hajlandó tekinteni az őt körülvevő világot csupán azért, mert ő igen keveset törődik vele?

Nem tudom.

Várjunk csak, várjunk, mondja. Nem érti, mi az egzisztencializmus. Konokul keresi a magyarázatot.

Attól tartok, megtalálta. Már mondja is.

Lehetséges, töpreng, az egzisztencializmus abból áll, hogy amit ő rosszul csinál, esetleg, azt a világ közömbössége, ellenségessége nyakába varrjuk egy ügyes gesztussal?

Nem tudom megbékíteni.

Tiltakozik. Nevetségesnek tartja, hogy a létét is kétségbe vonják. Addig nyakatekernek, amíg nyúlként elő lehet varázsolni a cilinderből a nemgondolkodást. Végül is nyulat akkor lehet előhúzni a cilinderből, ha megelőzően elhelyezték benne. Elhelyezni annak célszerű, aki majdan elő akarja húzni.

Szünet nélkül háborog.

Kérdem, mi baja. Hiszen látom, tetszik a csavargás korok és országok között. Való igaz, efféle kaland nem mindegyik Nagyfuvaros utcai vasesztergályosnak adatik meg.

Elismeri. Csak nem akarja elfogadni, hogy ő nincs.

Magyarázza, megérthetném végre, azért kellett a mottóról vitázni, mert a mottó van. A könyv, hiába tartja a kezében, az nincs. Optikai s más érzékcsalódások vetítik elénk. Jó játszótársak vagyunk, ha mindenfélét szeretnek játszani velünk. Nosza. Őt megsemmisíti a ráhúzott gondolkodásnélküliség, így ő nincs. Aki nincs, annak nem lehet története. Tehát róla szóló könyv sincs.

Már csak vállat vonok.

Folytatja.

Akkor egzisztencialista sem lehet. Aki nincs, annak tulajdonságai sincsenek. Nyugodjak bele, ketten maradunk egzisztencialisták, Pascal meg én.

Meg Camus – mondom. – Akinek volt annyi esze, hogy nem tett olyan mottót a Pestis elé, amely megsemmisítené a könyvét. Így kerülhettem abba a kellemes helyzetbe, hogy noha sem Pascal, sem senki más kapcsán nem vállalom az igen sok irányú és irányzatú egzisztencialista filozófiát – a Pestis Rieux doktorát ismerhetem és vállalhatom. Minden cselekedetével.

Tudom, igaza van.

Kérdi, miben van igaza?

Nincsenek túl nagy elérhető célok egyetlen ember előtt. Pestisjárványt egy ember nem képes megállítani. Kevés, nagyon kevés, amit egyetlen ember tehet. Annyi lehetősége van csupán, hogy azt a keveset, azt megtegye.

Minden körülmények között.

Ha történetesen orvos, mint Rieux, akkor járnia kell egyik betegtől a másikhoz. Vállalni veszélyt, patkányharapást, népszerűtlen intézkedéseket. Minden indulattal szemben meg kell kísérelni megakadályozni a fertőzés terjesztését. A betegeket el kell különíteni, a szérumot be kell adni. Végezni kell a dolgát, ha azt akarja, az életének értelme legyen.

Kérdi, mindezt úgy értse, szerintem nem elég, ha jajgat az ember, nyöszörög, mily súlyosak törékeny vállára nehezedő terhei?

Megnyugtatom, valóban úgy gondolom.

Tűnődik.

A maga orvosa járkál, fertőző betegek között. Tudnia kell, veszélyben van. Azt is tudnia kell, látja nap nap után, eredménytelen a munkája. A betegek meghalnak, a járvány terjed.

Nem eredménytelen. Nem azt mondtam, csodát tesz. Azt mondtam, végzi a dolgát. Nem ugyanaz. Nem számíthat látványos, azonnali eredményre. Nem arról beszélek, hogy Kelj föl és járj – és föltámad a halott. Könyörtelen, szívós munka visz odáig, amíg kevesebb lesz a halott, szűnik, elmúlik a járvány.

Türelmemet kéri, ne szóljak közbe. Hagyjam, hadd mondja el, amit gondol. Sok meglepetés érte a Nagyfuvaros utcától Port Royalig.

Ígérem, hallgatom.

Nézi, vizsgálja kérges tenyerét.

Készséggel tudomásul veszi tizenhetedik századi eredetét.

Készséggel tudomásul veszi fő jellemzőjét, a nemgondolkodást.

Készséggel tudomásul veszi, hogy nemgondolkodása megsemmisíti létét.

Készséggel tudomásul veszi kivételes helyzetét. Gondoljam meg, Jansen a Szentírást, Szent Ágoston könyvét olvasta, vitatta ezek alapján kora hittételeit. Ehhez szükséges volt, hogy ismerje, amit vitatott. Arnauld, Pascal is sok munka árán jutott oda, hogy eretnek lehessen. Az ő kivételével mindenki legalább gondolkodik, mielőtt elmarasztalják valamely filozófia követőjeként. Ő meg ingyen kapja az elmarasztalást. Végtelenül kényelmes nemgondolkodása teszi általa ismeretlen filozófiai irányzat képviselőjévé. Ilyen olcsón ember még nem jutott közel a kiátkozáshoz.

Higgyem el, készséggel tudomásul vesz bármit, amivel szívességet tehet valakinek.

Azt is szívesen elfogadja, rongyos háromszáz év nem lényeges idő egy ember életében. Halálában már talán fontos a töredéke is.

Arra gondol, magyarázza, Pascal részben gyomorfekélybe halt bele. Részben rákba. A háromszáz évnyi, valóban nem számottevő különbség arra elég volt, hogy megoldják a gyomorfekélyt. Abba ma már nem halna bele.

Való igaz.

Folytatja.

Háromszáz éve nem ismerték sem a betegséget, sem a gyógymódját. A kissé elkésett diagnózist ma állapították meg a boncolás fennmaradt adataiból. Így állapították meg a rákot is. Itt a bizonyság, milyen kis idő ez a háromszáz év. Arra elég volt, hogy fölismerjék a rákot, arra még nem, hogy gyógyítsák. De ez a megállapítás is csak az ezerkilencszázhetvenes évekre vonatkozóan igaz. Sőt, talán már a hetvenes évek végére sem lesz igaz. Ki tudja. Ha ezerkilencszáznyolcvan táján valami szerencsétlen alak megint belebotlik Pascalba, ő valószínűleg azt is elmondhatja majd, hogy a rák is gyógyítható.

Annyit kell csak tudomásul venni, egy ember életében nem nagy idő három évszázad. Elenyésző semmiség. De a halálát elodázhatja, akinél a betegség jelentkezése, fölismerése és a gyógymód megtalálása, alkalmazása között nem telik el túl sok idő.

Kavargatja kávéját a Café Flore teraszán.

Megkérdem, honnan tudja mindezt?

Nemcsak könyvtárosok olvashatnak, válaszolja. Ha kedvük szottyan, olvashatnak esztergályosok is.

Hangosan fölnevet. Kérdem, miért?

Nem örülök a válaszának.

Nevetve magyarázza, a jövőben jobban teszem, ha óvatosabban bánok a szavakkal. Nevetségessé válok, figyeljem csak meg. Bizonygatom ország-világ előtt, változtathat az életén. Olvashat, tanulhat, színházba járhat, egyszóval élhet kora lehetőségeivel, és az segít. És mi történik? Pillanatok múlva pattog az ostor, nyakamon a cáfolat. Alig győzöm kapkodni a fejemet.

Nem hagyja abba a nevetést.

Vegyem már észre, kér, van, amikor a leírt szó értelme csak annyi, kíméletesen közölje az olvasóval, hogy a béka feneke alatt helyezkedik el. Sok szép szó ezt jelenti. Természetesen nem közlés formájában történik az efféle furcsaság. Nem mondják szemébe az olvasónak, hogy hülyének nézik. Csak úgy bánnak velük, ébredjenek rá, eleve elrendeltetett, változhatatlan, bérelt helyük van az említett helyen, a béka feneke alatt.

Fáradt vagyok. Ingerült. Kérdezem, iszik-e még egy kávét.

Fejével int, nem iszik.

Inkább folytatná – mondja.

Annak örül, hogy elfogadtuk, az idő jelentéktelen, elhanyagolható tényező. Nem érdemes figyelni rá. Ezen az alapon minden, ami velünk történik, érthető és természetes.

Töprengek, mit kérjek neki a csinos párizsi pincérlánytól, ami megnyugtatja.

Pernod-t kérek.

Nem érdekli a pernod, a párizsi pincérlány mosolya. Tovább bajlódik a kizökkent idővel.

Elegem van az egészből – mondom. – A dán királyfi, Hamlet dolga a kizökkent idő. Bajlódjék ő. Mi fizessünk, menjünk haza a Nagyfuvaros utcába.

Elég a csavargásból, dolgozni kell.

Elismeri, igazam van.

Majd rövid tűnődés után csöndesen kér, ha már nekiláttunk e kalandos útnak, menjünk vissza az időben egy keveset. Akkor megoldódna mindaz, ami így kérdéses maradt.

Fáradt vagyok – ordítom –, nem mászkálunk tovább.

Szótlanul megissza a pernod-t.

Amikor üres poharát az asztalra teszi, csöndesen vigasztal, megnyugtatni igyekszik.

Csak valahová a könyvnyomtatás előtti időbe kell visszamennünk, magyarázza. Higgyem el, ott igazolható a tanulmány, amely rólunk szól. Ott indokolt, magától értetődő lesz a szemlélet, amelyet sugároz, meglátom.

Ámulok. Mi dolga lehet a könyvnyomtatással.

Ő mosolyog.

Induljunk már – sürget. – Ott helyrezökken minden. Ott nem lehet másképp. Amíg kézzel írták a könyveket, addig vagyonokba kerültek. Akkoriban meglehetősen keveseknek adatott meg a nagy könyvtár kiváltsága. S azok a kevesek bizonyára maguk válogatták meg a néhány embert, gondolom, többnyire családtagot, aki kézbe vehette a féltett kincseket.

Mosolyog rendületlenül, jókedvűen.

Ha igaz mindaz, amit régi korokról regélnek, már akkoriban is véges volt egy ember élete. Idő és tér korlátozta a megismerést. Akkor sem élt át senki személyesen olyat, ami születése előtt történt. Sőt, még azt is valószínűleg csak mások tudósításából ismerhette meg, ami tőle távol történt. Ki tudja, talán a rengeteg háború is azért volt, hogy kíváncsi emberek megnézhessék, mi történik szomszédaiknál. De hát mindenkivel nem lehet háborúzni. Így aztán, így képzelem, aki nem volt milliomos, az szájhagyományból szerezte ismereteit. Talán még akik megengedhették maguknak a könyvek szerzését, azok is korlátozott számban jutottak hozzá.

Most ő kér pernod-t.

Kérdi, értem-e, amit beszél. Ha kívánom, elmondja másként.

Értem – nyugtatom meg, bár már nem izgatott, már csak mosolyog.

Kérdi, mi a csodáért kell mérgelődni egy ilyen tanulmány miatt? Másodpercnyi idegességet sem érdemel. A tanulmány Pascalja, gondolatai, kora és minden, ami kapcsolatos vele, ma sem személyes tapasztalata senkinek sem. Bármily öreg lehet valaki, ha nem töltötte be legalább háromszáznyolcvanadik életévét, már személyes tapasztalataival nem dicsekedhet. Amit tud, azt könyvekből tudhatja, mint maga vagy én. S pusztán azért elégítheti ki kíváncsiságát, mert a könyvnyomtatás föltalálása után már nem a vagyon szabta meg, ki olvashat, ki nem. Pusztán az érdeklődés.

Nevet. Hangosan, jókedvűen. Kérdi, kívánok-e vitázni ezen?

Megnyugtatom, eszem ágában sincs. Kár volna.

Akkor helyben vagyunk – mondja. – Vissza kell menni a kézzel írott könyvek korába. Meglátom, milyen természetes ott egy ilyen tanulmány. Ott igaz, bármit lehet mondani bármiről, az elérhetetlen könyvek világában kénytelen elhinni, aki hallja. A néhány kiválasztott, aki könyvhöz juthat, azt mond, amit kedve, pillanatnyi érdeke vagy hangulata diktál. Akit becsapni óhajtanak – tehetik nyugodtan –, becsapják. A néhány kiválasztotton kívül senki nem vehet elő cáfolatot, bizonyítékot. Nem könyvespolc van, csak kincseskamra. Szerencsétlenségükre jött a könyvnyomtatás, változott a helyzet. Aki akarja, tudomásul veszi, aki nem akarja, az nem.

Most én nevetek. Rám szól.

Hiába nevet – mondja. – Sok mindennel van így.

Folyóiratot tart szemem elé, mutatja, hol olvassam.

„Anglia mint gyarmattartó politikai és gazdasági nagyhatalom, megszűnt létezni. De nem szűnt meg az angol ember fejében, úgy, hogy az angolok javarésze még ma is úgy gondolkozik, mintha egy gyarmatbirodalom állna mögötte. Ez azt jelenti, hogy a valóságot elvesztették szemük elől.” (Kardos István tv-interjúja: Beszélgetés Mátrai László akadémikussal. Világosság, 1975. 12. szám.)

Egyszerű, nem? – kérdi. – Az ember elveszítheti a valóságot szeme elől, s úgy viselkedhet, mint a kézzel írott könyvek korában.

Kávét kér a párizsi pincérlánytól.

Azt mondja, Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig vezető utunk érvei és bizonyítékai mind arra az apró tévedésre épülnek, hogy könyv nincs, csak néhány kézzel írott csoda.

Kis szünet után hozzáteszi:

A jobbik esetben.

Van rosszabb eset is? – érdeklődöm.

Most kemény a hangja.

Van – mondja –, hogyne volna. Kinevezik ősömül Pascalt, az egzisztencialistákat. S hogy zökkenőmentesen szaporítsák őseimet, eleve elrendeltnek, változhatatlannak tekintik képességeimet, tudatlanságomat. A megismerés minimális lehetőségét is elképzelhetetlennek tartják nemcsak az én számomra, de tulajdonképpen néhány kiválasztott kivételével mindannyiunk számára.

A pincérlány szorgalmasan, mosolyogva cseréli asztalunkon a pernod-t s a kávét.

Ifjabb Hábetler János kezébe veszi poharát. Pillanatig nézi.

Mást nem tudok, ami lerövidíthetné a távolságot Port Royal és a Nagyfuvaros utca között. Megdönthetetlen bizonyossággal kell hinni abban, hogy az olvasó még a magyar szöveget is csak fölületesen olvassa és kevéssé érti. A néhány francia mondat legfeljebb a tanulmány írójának tekintélyét növeli, arra, hogy elolvassuk, arra nem kerülhet sor. Másként, e nélkül az erős hit nélkül nem merné senki az eredeti szöveget a félremagyarázáshoz kapcsolni. Kitenni magát a kézenfekvő szövegösszehasonlításnak olyan szinten, amelyre az első francia szavait tanuló kisgyerek is rácsodálkozik.

Kérdem, mire gondol?

Emlékeztet, amikor első francia válaszait nem véti el az ember, akkor az, aki tanítja, mindig azt mondja: très bien. S ahogy sokasodnak a helyes válaszok, e két szó úgy válik egyre monotonabb zenévé.

Ránézek. Már nevet.

Így kezdődik az ismerkedés a francia nyelvvel. Meggyőződésem, bonyolult, ritka szót nyugodtabban ki lehet hagyni a magyarázatból. De a bient? Van fogalma arról, milyen biztonsággal kell hülyének nézni mindenkit, változtathatatlanul hülyének, ha ilyen fajsúlyú tréfát mernek űzni velünk?

Mi kettőnkkel? – kérdem.

Ugyan – válaszolja. – Akkor nem érné meg a szót. Én nem gondolkodom, a létem emiatt igen bizonytalan. Maga meg védje meg magát.

Meg Pascalt, nem?

Hallgat egy percig.

Nem szorul senki védelmére – mondja csöndesen. – Él ma, s a jövőben is életben tartja mindaz, amit tett, amit alkotott. De furcsa. Parányi seb a gyomrában és néhány ráksejt végzett vele. Tizennyolc éves kora óta nem volt egyetlen fájdalommentes napja sem. Magán tapasztalta láthatatlan parányok végzetes hatalmát. A védekezés lehetősége nélkül pusztította el a mindenség kisebb része annál is, amit a mottó emleget: „egy csepp víz, egy kis gőz meg tudja ölni.” Emlékszik, mit mondott? „Az ember különb annál, ami eltiporja, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a természet semmit sem tud arról, amivel az ember fölött áll.”

Még mindig nevet.

Látja, milyen igaza volt? Tudta, hamar meghal, sietnie kell. Annyit dolgozott, amennyi hosszú-hosszú élet alatt is csak keveseknek sikerül. És mit ért vele? Annyit csupán, hogy az őt elpusztító sejteket ma néven nevezik, s a földön mindenütt küzdenek ellene. Pontosabban, keresik a lehetőséget, hogy megtörjék hatalmát. S közben a ráksejtek győznek minduntalan, pusztítják áldozataikat ma is, amikor már mióta tart az elszánt küzdelem ellenük. S akkor születik egy tanulmány, édes biztonsággal változtat természetet, mindenséget ellenséges társadalommá. S teheti annál bátrabban, mert hisz mindannyiunk ostobaságában. Abban, hogy Pascal élete, munkái nem jutnak el az olvasókhoz. Csak a félremagyarázásuk. S ez a torzítás ítélet lesz fölöttünk.

Látszat – mondom. – Látszat, hogy mindnyájunk fölött ítélet.

Nézzük egymást.

Ismeri a tanulmány íróját?

Nem – mondom. – Nem ismerem.

Megkeressük?

Öreg vagyok. Nincs már kedvem, erőm.

Mihez?

Ködszurkáláshoz.

Menjünk vissza a nyolcadik kerületbe – mondja csöndesen.

Megvédi magát. Mi dolga vesződni királlyal, jezsuitákkal.

Kifizeti a kávét, pernod-t a párizsi pincérlánynak.

Hazamegyünk – mondja. – Maga nem változik. Fog még vitázni, öklöt rázni. Még a koporsójából is kiordít majd. De én halkan üzennék valamit. Átadja?

Nem gorombáskodom.

Dehogynem. Miattam nem lesz szüksége rá. Most nem. Ibsen egyetlen mondatát üzenném.

Hallgatom.

Annyit csak, e gyorsan tűnő életben, tengersok könyv között nem kár elfeledkezni arról, hogy: Írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött?