Mozireklám-fasizmus azonosítása

Nézegetem a jegyzeteimet.

Lám, nemcsak én csodálkoztam el 1975 szeptemberében ezen a mozireklámdolgon. A Kritika 1976. áprilisi száma sok helyet szentel újfent ennek a fontos kérdésnek. S mi több, júniusban ismét visszatér a reklámszöveg értékelésére.

Nem, nem jól mondom. Nem az értékelésére. Magára a reklámszövegre.

Így és most derül ki, utólag, hogy Rényi Péter, az áprilisi cikk szerzője, vitatkozott.

Két hónap nem túl nagy idő. Igazán nem számottevő különbség, ha a jámbor olvasó csak júniusban tudja meg, hogy amit áprilisban olvasott, az tulajdonképpen vita volt.

Én sem tudtam.

Nem nagy baj, nem akarom dramatizálni. Nem állt meg miatta Csepelen az esztergapad, Bonyhádon a traktor – legföljebb néhány olvasó csodálkozott.

Magam is csodálkoztam.

Azért, mert, ha jól emlékszem, a cikk nem vitára – kinyilatkoztatásra hasonlított.

Bíró ítélkezett, drákói szigorral.

Most, ha megkésve is, itt az eredeti, a vitatott.

Félve veszem kézbe.

Nem indokolatlanul.

Véleményalkotásomat a reklámszöveget illetően megzavarhatja, hogy először és sokkal nagyobb terjedelemben az ítélettel ismerkedtem meg, s csak most, két hónap múltán került kezembe az, amit el kellett ítélnem.

Nem dicsekvésképpen mondom, szerencse, hogy végtelenül rendszerető a természetem. Mi sem könnyebb, mint elővenni a vitacikket, gondosan a vitatott szöveg háta mögé dugni, és szélnél sebesebben, villámnál gyorsabban elfelejteni, nehogy befolyásoljon – előre –, s ne azt olvassam a reklámszövegből, ami ott írva van.

Megmondhatom, nem lesz könnyű föladat elfelejtenem ezt a vitacikket, hisz első olvasásakor is alaposan földühített.

De most már örülök.

Lám, fejlődésünk meredeken fölszökő íve biztosított. Tavalyelőtt ősszel megállapíttatott, hogy azért nem jár moziba a közönség, mert kevés a reklám, a mérete is kicsi és kemények a faszékek. Tavaly tavasszal meg már arról kaptunk hírt, hogy a reklámügy megoldódott. A kemény faszékek megmaradtak vagy megpuhultak időközben, azt is megtudjuk majd egyszer talán. Még idejében megtudom, hogyan szól az 1977-es hadparancs. Remélem.

S ha ez a közlés is napvilágot lát, filmgyártásunk problémáit attól kezdve megoldottnak, filmjeink színvonalát magasba emeltnek tekinthetjük.

„A magyar film harcol a közönségéért, harcol propagandával, hirdetésekkel, plakátokkal, műsorfüzetekkel is. Jól teszi.” (Rényi.)

Kár, hogy székpuhítással még nem harcol. Nem teszi jól.

Gyanúm éled, az ellenség hangja szól annak a szájából, aki azt állítja, homokba írjuk sorainkat. Merje csak még egyszer azt mondani nekem bárki is, hogy nálunk hatástalan marad, ha hibáinkra fölhívják a figyelmet.

Íme, itt a bizonyíték, s ez kétségkívül érdem. Alig egy fél esztendő telt el a hiány bejelentése óta, s íme, máris hadakozhatunk a propaganda ellen.

De maradjunk közös gondunknál.

Ott tartottam, hogy a film harcol közönségéért a rendelkezésére álló eszközökkel. Propagandával, hirdetésekkel, plakátokkal, műsorfüzetekkel.

Meglepődöm.

A film harci lehetőségei között maga a film nem szerepel.

Mintha filmművészetünk alkotói ellen összeesküdött volna a világ. Nem kapnak egy talpalatnyi helyet sem a közönségért vívott harcban.

Talán vigaszukra szolgál, nem egyedül maradnak ki a háborúságból. Társaságban mellőzöttnek lenni bizonyára könnyebb.

Remélem, így van.

E verekedésből a filmkritikusok is kimaradnak.

Filmnek és kritikusnak nincs helye a közönségért vívott harcban.

Nem akarok felelőtlenül játszani a szavakkal, de már az 1975. szeptemberi cikkben is föltűnt, hogy egy kritikus hivatkozott arra, fontos a reklám, mert hitele van. Nem úgy, mint a filmkritikusoknak.

Vártam türelmesen. Gondoltam, valamelyikük csak fölvilágosít a reklám és kritika között elhelyezkedő távolságról. De nem szólt senki. Tudtommal nem.

Bizony, ilyen körülmények között nagyon meg kell erősíteni a propagandát. Majdnem teljesíthetetlen föladatot raknak a vállára. Rá vár, hogy szélesítse, javítsa film és közönsége kapcsolatát. Hogy érdeklődést ébresszen az állampolgárokban, s nézővé, közönséggé változtasson mindannyiunkat. Értő közönséggé.

És lám, nem vár hiába.

„…van okunk bírálni nem egy filmet, mert unalmas, de a látogatási szám alacsony átlagával akkor sincs okunk megbékélni. S jól teszi a MOKÉP is, hogy nem sajnálja ettől a pénzt.” (Rényi.)

Fordítom:

Előfordul, hogy egy film unalmasra sikerül. Itthon és külföldön egyaránt. Megjegyzem, a vitacikk írójának tiszteletre méltó szerénységére utal, hogy csak az unalmat említi.

Fogadni mernék, a propaganda szakembereinek az egyetlen unalmon túl még igen sok tulajdonsággal kell megmérkőzniök, ha biztosítani akarják egy-egy film látogatottságát. Nem kétlem, hogy ők is, akár jómagam, örülnének, ha a filmek csak így oszlanának meg: unalmas, nem unalmas.

Könnyítene a dolgukon. Nem is keveset.

De nem akarok eltérni a vitacikk szerénységétől, amelyet igen értékes jótulajdonságnak tartok.

Tehát, van film, amely a világ bármely pontján unalmasra sikerült. De attól még a közönségnek meg kell néznie.

Mert nem az a baj, ha unalmas egy film, hanem az, ha alacsony a látogatási szám átlaga.

Magától értetődik.

Tehát a MOKÉP dolga mindössze annyi, hogy beterelje a kikapcsolódni vágyó milliókat az unalmasnak kategorizált film nézőterére. Ez az oka, hogy a MOKÉP vezetőinek, dolgozóinak úgy kell végezni munkájukat, hogy megteremtődjék a reális helyzet: a nézők csak a fizetett reklámnak higgyenek. S oda se figyeljenek csekélységekre, melyeket olykor a saját szemükkel látnak. Főképp pedig annak a hatása alól vonják ki magukat, amiket kritikaként olvasnak.

Így vált nyilvánvalóvá film és filmkritika súlytalan volta.

Kit érdekel, hogy a film milyen?

Kit érdekel; hogy a közönség ízlését rongálja-e?

Minél többen nézzék meg. Ennyiről van szó.

Megbocsáthatatlan értetlenségünk és ostobaságunk.

Minden valóságos ok nélkül képesek vagyunk megnehezíteni az életünket.

Vétkes könnyelműség.

Találkoztam színésszel, aki kilókat fogyott le forgatás alatt. Íróval; aki esetlenül bukdácsolt kábelek között. Rendezővel, operatőrrel, vágóval, s mind, mind a megvalósítás legjobb lehetőségét kereste. Tanúja voltam hajnalba nyúló vitáknak egy beállításon, egy kép súlyán, egy mondat értelmén.

Amikor mindenki alhatott volna nyugodtan.

A film valahogy csak összeáll. A reklám behozza a közönséget.

Akkor minden rendben van. Mit akarnak még?

Ostoba társaság. Képesek a munkájuk értelméhez ragaszkodni ahelyett, hogy boldog vigyorral nyugtáznák a tálcán fölkínált könnyítést.

Szinte hihetetlen.

Meg kell értetni az akadékoskodó népséggel, hogy maradjon veszteg.

Értsék meg végre, nem az a fontos, hogy jó, jobb vagy rossz lesz a film. Fő követelmény: a látogatási átlag ne legyen alacsony.

Filmgyártás s értékelés helyett egyetlen főszereplőre zsugorodott a követelmény: a propagandára.

Csapongó képzeletemben a MOKÉP öt betűje a semmibe vész, s immár egyre élesebben a két szegény embert látom, amint baktat a hosszú országúton. Mellettük ballag a szamaruk.

Mert először vala a reklám hiánya, mely hiány akadályozott meg bennünket a mozik sűrű látogatásában.

Ebben az időben mindössze évi hetvenötmillió mozilátogató volt, ami egy tízmilliós ország életében elenyésző semmiség.

Akkoriban, emlékeztetőül mondom, az volt a jogos igény – a kritikus alfelének meg nem felelő faszékek kifogásolása mellett –, melyet szegény MOKÉP-nak teljesítenie kellett, hogy miközben csak úgy, ok és cél nélkül utazgatunk a közforgalomban, amint az naponta többször megesik mindannyiunkkal, kényelmes ülőhelyeinkről ablakon át kinézegetve hívja föl figyelmünket a megnézendő filmekre.

A válogatás gondját eleve levették a MOKÉP válláról. Mindenki minden filmet nézzen meg – ez a végcél.

Az követelmény bizony, hogy olyan hatásfokkal végezze dolgát a MOKÉP propagandája, hogy azonnal pattanjunk föl kényelmes villamos-, busz- vagy metróülőhelyeinkről, uzsgyi, le a járműről, s be a reklámozott filmet megnézni.

Azért itt még hibádzik valami.

Gondolom, az is előbb-utóbb a MOKÉP föladatai közé fog tartozni, hogy a közlekedést saját céljainak megfelelően alakítsa át. Nem nagy ügy. Percenként lassú járású járműveket kell indítani. Mindegyik csak annyi utast szállíthat, ahány ablaka van. Az ablakok mellé féket kell szerelni, hogy mindenki akkor és ott állítsa meg, ahol moziba menni szottyan kedve.

Amíg a közlekedés felelősei nem kapnak megfelelő részt a moziközönségért vívott harcban, addig a MOKÉP helyzete valamivel nehezebb marad.

Természetesen nem sokkal nehezebb. Mindössze annyival, olyan figyelemfölhívókat kell elhelyezni városszerte, hogy a járműveken zsúfolódók, akik nem nagyon látnak mást, mint azoknak a hátát, akik a lábukon helyezkedtek el könnyedén, azt azért észrevegyék, mit kell megnézniük a moziban.

De hát ez már semmiség a filmszínvonal emelése s a közönség ízlésformálása előtt.

Az események azt igazolják, hogy a MOKÉP a propagandát tartotta sürgősebbnek megerősíteni. Valószínűleg ez is indokolja, hogy Kósa Ferencet bízta meg az Azonosítás című film ismertetésével.

Valahogy így születhetett meg az az ominózus ismertető, melyet júniusban közölt a Kritika, miután már áprilisban vitacikk jelent meg róla.

Kósa, úgy tűnik, segítségére akart lenni a MOKÉP-nak. Mégpedig úgy, hogy ne csak a távoli jövő unatkozó közönsége, de mi is odafigyeljünk a propagált filmre. Ilyenformán szövegét nem a csak úgy közúti csámborgásunkhoz szabta, ami ritka tünemény rövidre szabott életünkben, hanem közelítette a valósághoz.

Nem a cikkek – az életünk valóságához.

Bizonyságul idézek Kósa cikkéből.

„Rohanó korban élünk. Lótunk-futunk dolgaink után, dolgaink helyett a zakatoló időben. Örökké lendületben levő tekintetünkben összemosódnak az utcák képei; az áruk, a sorsok, a járművek folyondárai közt legtöbbször csak egy villanásra állapodik meg a szemünk. Nem véletlenül találta ki valaki, hogy a reklámozandó filmeket egy-egy tömör jelmondattal is jellemezni kell, melyből a járókelők egyetlen pillantással következtethetnek a film témájára, értékére, érdekességére, tájékozódhatnak, miről is van szó tulajdonképpen. Csak mostanában döbbentem rá, hogy ezek a hívogató mondatok a cirkusz világából szivárogtak át a mozihoz.

Vadállatok a porondon… Sztárparádé a drótkötélen… Halálugrás a trapézon – hirdetik a cirkuszosok.”

Itt meg kell állnom egy pillanatra.

Már említettem, s mondom újra, szeretem, tisztelem a cirkuszt. Tudom, ha azt írják plakátjukra: halálugrás a trapézon, akkor valóban halálugrást fogok látni.

Soha nem csapnak be.

Könnyed, kecses, magától értetődő mozdulattal teszik kockára életüket a szórakoztatásunkért.

Ha a MOKÉP propagandája tőlük veszi át a módszert, akkor ragaszkodnia kell ahhoz, amit valóban adni tud a nézőnek a reklámozott film. A cirkusz rekláma a cirkusz műsorát propagálja. Vállalja önmagát. Nem hirdeti műsorát akadémiai székfoglalónak, önmagát akadémiának tüntetve föl.

Hivatkoztam már a propagandát vitató cikk megállapítására, mely szerint a film lehet unalmas, a reklámnak akkor is el kell érnie, hogy megnézzék. Méghozzá igen sokan nézzék meg.

Mert csak a színvonal lehet alacsony, a látogatási átlag nem!

Természetesen így van, így helyes.

A nézőt se illik becsapni.

Természetesen ez is így van, ez is így helyes.

Emlékeztettem már az országúton gyalogló két emberre és a szamárra. Most már közelednek a nagy pillanathoz, amikor engedelmesen hátukra veszik a szamarat, s úgy bandukolnak tovább.

Amíg mendegélnek az országutakon, segítségképpen javasolnék néhány reklámszöveget.

Mentsétek meg a látogatási átlagot!

Ne a szemének higgyen!

Az évszázad unalma!

Jó reklámmal emeljük a nívót!

Nem tehetek róla, nem tudok ellenállni a kísértésnek. Ha tízig, ha százig számolok magamban, akkor sem. Megpróbáltam, hiába. Nevetni szeretnék bosszankodás helyett. Ennyi a bűnöm.

Kósa hibát követett el, nem kis hibát, amikor a filmről alkotott véleményét javasolta reklámszövegnek.

Meg is kapta érte a magáét. Szerintem még a másét is.

A MOKÉP jó ízlését dicséri, hogy elfogadta Kósa javaslatát.

Kósáét meg az dicséri, hogy nem élt az olcsó hatásvadászás mindig nyitott lehetőségeivel. A filmhez méltó reklámszöveget keresett.

Úgy kell neki.

Én meg, miután magamban tartani úgysem tudom, hadd javasoljak néhány reklámmondatot.

A különbség Kósa s a magam javaslatai között csak annyi, hogy én nem a műhöz, csak a látogatási átlag emeléséhez méltó mondatokat keresek.

 

Tehát:

Szellem a hálószobában (Hamlet)

A gyilkos a férj (Othello)

Ki ölte meg a vendéget? (Macbeth)

Friss hullák a kriptában (Romeo és Julia)

Szerelem akadályokkal (Vízkereszt vagy amit akartok)

Méreg a fülben (Hamlet)

Mérgezés a fülön át (Othello)

Gyilkos a családban (Julius Caesar)

A szfinx titka (Caesar és Cleopatra)

Kígyóméreg a kehelyben (Antonius és Cleopatra)

Boszorkány a máglyán (Szent Johanna)

Vérfertőzés (Oidiposz király)

A férjgyilkos házasélete (III. Richard)

Az elcsábított szűz (Faust)

Idegen az alvilágban (Orfeusz)

Halálhír a szállodában (Orfeusz és Euridike)

A megcsalt férj bosszút áll (Bánk bán)

Orgia! (Az ember tragédiája)

Fölszarvazott férj a palotában (Az ember tragédiája)

A vendégnek átadott feleség (Az ember tragédiája)

Szerelem a guillotine alatt (Az ember tragédiája)

Kaland az erdőben (Micimackó)

Visszaélnek a végrendelettel (Volpone)

Kislány a csatatéren (Szent Johanna)

Honnan fúj a szél? (Szent Johanna)

Menyasszonyszöktetés (Peer Gynt)

Táncol a hamisító (Nóra)

Távgyaloglás a gyilkos után (Bűn és bűnhődés)

 

Élhetne a MOKÉP a propaganda ilyen lehetőségeivel is. És még csak nem is állítana hazugságot. Mindazt megkapná a potencionális néző, amit a reklám ígér. A becsapás legfeljebb annyi volna, valamivel többet kap.

Ha mégsem ezt teszi, ha az ilyenfajta hírverést ott használja csak, ahol a néző valóban csak azt kapja, amit a reklám ígér, akkor igaza van. Szerintem. Ízléssel él a hírverés eszközeivel.

És érdeklődést akar kelteni a produkció iránt.

Ez a dolga.

Nem kár megróni érte?

Idézem a vitacikket magyarázó szöveget:

„…(Rényi) az ellen tiltakozott, hogy a való probléma kapcsán – némely mozireklám szöveg olcsó, hatásvadászó szövege okán – a »Harmadik Birodalmat«, a nácik propagandáját emlegessék.”

Mondtam már, hogy Kósa a másét is megkapja, nemcsak a magáét.

De hadd kezdjem az elején.

Mi az, hogy olcsó, hatásvadászó reklámszöveg?

Hadd soroljak föl hevenyészve néhány címet.

Nem hatásvadászó, olcsó reklámszövegeket – címeket.

 

Gyilkosság a székesegyházban (Eliot)

Asszonyságok díja (Krúdy Gyula)

Volt egyszer egy Vadnyugat

Hosszú út az éjszakába (O’Neill)

A Noszty fiú esete Tóth Marival (Mikszáth Kálmán)

Hurrá, nyaralunk!

Cabiria éjszakái (Fellini)

Haláltánc (Strindberg)

Szerelem a palackban (Szerb Antal)

Iskola a határon (Ottlik Géza)

Kísértet Lublón (Mikszáth Kálmán)

Kurtizánok tündöklése és bukása (Balzac)

Az elszabadult oroszlán (Nagy Lajos)

A szerelmi bűvészinas (Krúdy Gyula)

Barbara szerelme (Tersánszky)

 

Nézem, nézem a megbírált Kósa-cikket, de akármilyen alaposan olvasom immár ki tudja, hányadszor, nem értem sem az indulatot, sem az okfejtést, amelyet kiváltott.

Az egészet nem értem.

Kósa arra vállalkozott, hogy egy filmhez, amelyet jónak, tisztességesnek tart, ismertető szöveget ír. A filmhez illőt. Nem hangosat, nem hatásvadászót.

A történethez igazította figyelemfölkeltő mondatát.

Érteném az indulatot, ha ilyesmiket írt volna:

 

Konfliktus a határon

A hivatalnak packázásai

Ügyfél és hivatal

Miért szeretjük oly nagyon az ügyintézést?

Hurrá, hazajöttem!

Adják vissza a nevemet!

Mért nem adják vissza a nevemet?

Ki az ütődött?

 

A további félreértések elkerülése végett említem meg, Kósa Ferenc nem az örökkévalóság számára alkotta meg filmet ismertető, megnézéséhez kedvet csináló cikkét. S ha szót ejt benne reklámmondatokról, propagandáról, nem hinném, hogy tudta volna, bűnt követ el.

Azt írta a műsorfüzetbe, hogy a hívogató mondatokat, melyekkel a filmeket reklámozzák, a MOKÉP a cirkusz világából vette át.

Evvel még nem hinném, hogy rosszat mondott. Sőt.

Hogy bizonyítsa azt, amit állított, fölsorol három mondatot a cirkuszi reklámok közül, majd a filmek reklámmondataiból is fölsorol hatot – a hasonlóság szemléltetésére.

„Vadállatok a porondon… Sztárparádé a drótkötélen… Halálugrás a trapézon – hirdetik a cirkuszosok.

Betörés a betörőknél… Egy éjszaka, két halott… Önvédelemből lettem gengszter… Bankszámlaszám diszkrét helyen… Életjáradék és vízibicikli… A dezertőr és a maneken – hirdetik a mozisok.”

Ha nem tévedek, kilenc mondatot idéztem. Miként Kósa. Hármat a cirkuszi, hatot a filmpropagandából.

És hogyan jelentkezik ugyanez a vitacikk ledorongolásában?

Íme:

„…Kósa Ferenc azon háborog, hogy vadállatokról és világsztárokról, hullákról és betörőkről, gengszterekről, manekenekről és vízibiciklikről, sőt, diszkrét bankszámlákról szólnak »a mozisok« jelmondatai.”

Kósa Ferenc nem háborog. Tudomásul veszi, hogy a reklámszövegek igazat hirdetnek, azt, ami a filmekben látható. Mint ahogy a cirkusz is azt hirdeti, amit mutatni tud.

A propaganda reklámozza, ismerteti – nem szervezi, válogatja a műsort. Sem a cirkuszban, sem a moziban.

A cirkusz akkor hirdethet oroszlánszelídítőt vagy halálugrást, ha van veszélyt vállaló artistája. Ha ügyes artistái vannak, akkor zsonglőrt hirdethet, bűvészt.

Ha tehetséges a cirkusz vezetősége, akkor van veszély is, ügyesség is, humor is, minden. Akkor igazán jó a műsor.

Filmpropaganda akkor invitál, hogy nézzük meg a betörőt, betörést, gengsztert, dezertőrt, manekent, ha róluk szóló filmjei vannak.

Talán meg kellene még egyszer gondolni, érdemes volt-e a filmek alkotóit kizárni a közönségért vívandó harcból. Ha részt vehetnének benne, talán az is változhatna, amit hirdetni kell. Bővülhetne a választék is.

Így miért keressenek új témát? Miért javítsanak a megvalósításon?

Kósa nem háborog a MOKÉP propagandáján – ebben az esetben éppen segíteni igyekezett.

Nem egészen ugyanaz.

Ha mégis háborogna, akkor érzelmeit oly diszkréten kezeli, mint a reklámozott bankszámlaszám helyét.

Csak mellékmondatként jegyzem meg, hogy nem a bankszámla van diszkrét helyen, mindössze a száma. Akit érdekel, hol van és miért, javaslom, menjen el, nézze meg a filmet.

Akit az érdekel, fölháborodott-e Kósa és miért, az olvassa el a cikkét.

De az nem árt, ha azt olvassa, amit valóban írt. Mert igen megkönnyíti a véleményalkotást, ha ismeri az ember azt, amiről véleményt mond.

Nem kell föltétlenül összekeverni a bankszámlát a számával. A cirkusz reklámozta vadállatokat és világsztárokat sem kell a mozireklám számlájára írni.

Így kezdődik a vitacikk. Vitatja azt, amit elmulasztott figyelmesen még elolvasni is.

Akkor a cirkuszreklám jobb. Az csak arra hivatkozik, ami valóban van.

Sebaj.

Ha az unalmas filmeknél a propaganda hivatott arra, hogy elűzze az unalmat és biztosítsa a látogatottság magas számát, akkor miért kellene egy vitacikknek épp ahhoz hűnek lennie, amit vitat?

Fő a látogatók magas száma és a vita ténye.

No meg, hogy ne legyek hűtelen az országúton baktatókhoz, fontos tudni: már hátukon a szamár.

A MOKÉP ugyanis még egy feladatot kapott hirtelen.

Miközben propagandájának a valószínűtlent kell megoldania, meg kell orrolnia arra, aki segítségére siet.

Most épp Kósára.

Többek között azért kell megharagudni rá, mert: „szövegezése szerint a magyarországi forgalmazás és filmhírverés valóságos infernó.”

Nem leszek rest, megkeresem, hol írta ezt Kósa.

Rövid a cikk, följegyzem i kezdőbetűs szavait, különös tekintettel az infernóra.

Tessék:

időben, is, is, is, is, is, ilyen, illeszkednek, is, írnám, idézett, igaz, igaz, is, igazságot, így, illesszük, igazság, is, is.

Kész.

Tehát találtam egy időben-t, kilenc is-t, egy ilyen-t, egy illeszkednek-et, egy írnám-ot, egy idézett-et, két igaz-t, egy igazságot-ot és egy illesszük-et.

Infernót egyetlenegyet sem. Infernó nincs.

Pedig igen jó volna, ha volna.

Fontos ez a hiányzó szó. Hisz rá építi a vitacikk írója cikkének azt a részét, mely a MOKÉP-ot megvédi Kósától.

Ha még néhány ilyen védelmet magára vesz a MOKÉP, már ki is nevetik, látva, amint cipeli hátán azt a szamarat.

Engedelmet kérek, miért kell a MOKÉP-ot megvédeni? Kitől?

Arra azért találok választ, ha nagyon keresek, miért kell védeni.

Tudomásul vettem már, hogy filmjeink nívóját a propaganda határozza meg.

S ha komolyan vesszük, hogy a film igen fontos művészet, akkor föltétlenül helyeselni kell mindazt, ami nívóját emelni hivatott.

Ha csak a propaganda emelheti a színvonalat, a széltől is óvni kell a propagandát.

Világos, egyszerű, érthető. És természetes.

Most, hogy hiába kutattam az infernó után, legalább azt nyomozzam ki, mi minden épült erre a sajnálatosan hiányzó szóra.

Idézem a vitacikket.

„Még a Harmadik Birodalom is eszébe jut róla, a göbbelsi propagandát idézi, mely feneketlen cinizmusában azt hirdette: »nem az a lényeg, hogy igaz legyen, hanem az, hogy elhiggyék.«”

Nem keresem ki a g kezdőbetűs szavakat, nincs értelme. Göbbels neve sem szerepel Kósa cikkében.

A Harmadik Birodalom propagandája viszont szerephez jut – egy megjegyzés erejéig.

Ez a megjegyzés nem vonatkozik a MOKÉP propagandamódszereire. Sőt.

Annyi az egész, hogy Kósa az Azonosítás című filmhez nem talált csillogó, hangzatos szavakat, olyanokat, amelyek nemcsak csillognak, de igazak is. Három nem hangzatos szót talált: maradéktalanul tisztességes film. A Harmadik Birodalom propagandája csak annyiban kerül szóba, hogy evvel ellentétben: „a forradalom propagandájának az a lényege, hogy igaz legyen, még akkor is, ha sokan akadnak, akik valamiért nem akarják befogadni az igazságot.”

És mert Kósa nemcsak saját propagandamódszerét tartja a forradalom propagandájának, de a MOKÉP-ét is, így folytatja:

„Így hát nem marad más hátra, mint hogy ezt a három divattalan szót illesszük az Azonosítás-hoz: Maradéktalanul tisztességes film. Mert ez az igazság.”

S az a tény, hogy vitatni lehetett Kósa cikkét, bizonysága, hogy bízhatott a MOKÉP propagandájában. Megjelentette kevéssé hangzatos, de igaz szavait.

Hangzatos reklám helyett.

A fölháborodást kiváltó Harmadik Birodalomra történő utalás nem vádol, nem véd. Megállapítja, volt olyan propaganda is. Ami igaz, kár volna vitatni. De Kósa és a MOKÉP a forradalom propagandáját használja helyette.

Miért kellett hát fölháborodni?

Ejnye, ejnye, itt valami különös, számomra nehezen érthető dolog történt.

A Kósánál nem szereplő infernó arra a Harmadik Birodalomtól átvett MOKÉP-propagandára épül, amelynek Kósa az ellenkezőjét állította és bizonyította. Ez rideg tény.

Akkor miért a vita?

A Kósa cikke elé írt ismertetőből a következő derül ki:

„…indokolt volt-e Rényi kritikája, amely az ellen tiltakozott, hogy a való probléma kapcsán – némely mozireklám szöveg olcsó, hatásvadászó szövege okán – a »Harmadik Birodalmak«, a nácik propagandáját emlegessék. Kósa élezte-e túl a kérdést vagy Rényi reagálása sikerült-e, szándéktalanul, túl hangsúlyosra.”

Itt megint meg kell állni.

Miután a kinyilatkoztatáson szerencsésen túljutottam, elérkeztem a tabuhoz.

A Harmadik Birodalom ezek szerint tabu. Propagandájáról említést tenni nem szabad.

Avval egyetértek, hogy az általuk megfogalmazott propagandával soha senkinek nem szabad élni. Kósa is evvel értett egyet.

Azt nem tudtam, hogy említeni sem szabad. Valószínűleg Kósa sem tudta.

Elfogadom. De csak akkor fogadhatom el, ha előzőleg tudomásomra hozzák.

Most már tudom, megtanultam. Tabu. Nem beszélek róla.

Azt már nem hinném, hogy elfogadom, az egyik fél túlélezi a kérdést, mentség nélkül, a másik meg szándéktalanul reagál túl hangsúlyosan.

Ezt a szándéktalanult, ezt nem kedvelem. Nem mintha igazságtalannak érezném, hogy egyiküknek nincs mentsége, a másiknak meg eleve adott a mentség.

Mintha hallottam volna már olyant, hogy a bűnbocsánat legkényelmesebb módja az, amikor a bűn csak az, amit a bűnelkövetés szándéka hív életre. A többi nem, tehát megbocsátható.

Így tulajdonképpen minden megbocsátható. Nem bűn semmi. Hisz aránylag ritka az az eset, amikor a bűnt magáért a bűnért követik el.

Rég kiment a divatból ez a dolog. Nem is értem, hogy jutott az eszembe.

Nyugtalanító csak az, hogy a többit sem értem.

Mindegy. Öregszünk.

Eddigi gyűjtésem eredménye egy tabu, egy szándéktalanság mentsége, egy infernó, egy kinyilatkoztatás.

Most már megnézem, mit élezett túl Kósa.

Félek, nem jövök rá.

Annyi kiderül számomra, hangzatos, frappáns mondatot keres. S a film ismeretében nem találja meg.

„Be kell látnunk, hogy az ilyen nehéz sorsú névtelen senkikhez nem illeszkednek sehogyan sem a mostanában divatos reklámmondatok. Lyukasabbnál lyukasabb, méltatlanabbnál méltatlanabb szavak maradnak csupán a filmben feltűnő arcokhoz viszonyítva.”

Mit tehet ilyen esetben az ember, ha ő is tisztességes akar maradni, híven a filmhez, amelyet propagál. Nem keresgélhet a végtelenségig izgalmas nagy szavakat, csillogó kalandokat idézőket egy történetre, amelynek hősei „tőmondatokban nehezen rögzíthető viszonylatrendszerekbe bonyolódnak”.

Mondtam, nem jövök rá, miről is van szó. Tessék. Hol találom meg ebben a Kósa-cikkben azt, ami lehetővé tette, hogy Rényi megvédje a MOKÉP-ot, miközben arra hivatkozik, hogy Kósa infernónak tartja a magyarországi forgalmazást és filmhírverést. Erre se szándékkal, se nélküle nincs még utalás sem.

Úgy értem, Kósa cikkében. Mert a vitacikkben folytatás is van.

„Ezzel a hazai mozireklám-fasizmussal szemben bontja ki »a forradalom propagandájának« a zászlaját, nagy izgatottan, de mégis bátran, hiszen már azt is sejti, hogy »a kabarészerzők – nyilván a göbbelsi manipuláció ismert hívei – már fenhetik a fogukat«.”

No de már engedelmet kérek, Kósa Ferenc nem írt hazai mozireklám-fasizmusról. Egyetlen szót sem. Még olyasmit sem, ami utalhatna rá. És akárhogy nézem a cikkét, a legkevésbé sem tűnik izgatottnak. Sőt. Igen tárgyilagosan látja a helyzetet. Olyannyira tárgyilagosan, hogy nem is tudom, mi módon váltak a kabarészerzők a göbbelsi manipuláció ismert híveivé.

Egyre kevésbé értem.

Kósa nem vádolta meg mindavval a MOKÉP-ot, amivel szemben az megvédetett. Ezt értem. De mit tett, miféle veszedelmes galádságot követett el, amely ilyen, bocsánatot kérek, már szinte hisztérikusan izgatott indulatokat váltott ki?

Látott egy filmet, amely tetszett neki, amelyet tisztességes alkotásnak tartott. Elvállalta, hogy ír róla a MOKÉP propagandafüzetébe.

Eddig csak nincs baj.

Nem is lehet. Örömteli fejlődésként kellene tudomásul venni, hogy a megelőzően elmarasztalt MOKÉP minden rendelkezésére álló lehetőséget fölhasznál propagandája javítására. Csakúgy, mint azt, hogy Kósa Ferenc nem a siránkozást, olcsó élcelődést vélte megoldásnak a reklám megjavítására, hanem a maga munkáját ajánlotta föl segítségként.

Ez is előfordul, ha ritkábban is. Értelme mindenképpen több van, mint a sanda élceknek. Gondolom.

Már csak azért is, mert munkával többet lehet tenni, mint fejcsóválással.

A „valós probléma” megoldásához hatásosabb, több, nívósabb tájékoztatás vezet. Amennyiben arról van szó, járjunk többet moziba.

A MOKÉP a meglevő filmeket propagálja – figyelmet fölhívó, érdeklődést keltő tőmondatokkal. Ez a dolga.

Nem válogat, nem értékel. Mert az nem dolga.

Attól tartok, lehetősége sem volna rá.

Megvallom, valahogy úgy képzelem, hogy alkotócsoportok a világ minden táján filmeket csinálnak. Valószínűtlen, hogy avval a föltett szándékkal fognak munkához, válasszuk eleve a legsilányabb forgatókönyvet, ha nem elég rossz, rontunk rajta munka közben. Keressünk gyönge színészeket, s akkor megmutathatjuk országnak-világnak, milyen rossz filmeket tudunk készíteni. Talán hihetőbb, hogy jó filmet akarnak készíteni, ami nem mindig sikerül.

A megvalósult alkotást látva fognak tollat azok, akiknek mesterségük leírni megalapozott véleményüket. Nem a szándékról – a filmről.

A kritikusokra gondolok. Felelősségük nem kevés. Ők hivatottak arra, hogy elbírálják a filmeket.

Nem a reklám.

A maga műfaján belül mind a kettőnek kötelessége olyant állítani, ami igaz.

Mind a kettőnek hasznára válhat, ha az adott film ismeretében készül, s lehetőleg arra hivatkozik, ami abban megtalálható.

Néha már olyasmire is gondoltam, vitánál is jobb, ha a vitatottban megtalálható az is, amit vitatnak.

Kósa cikkében senkit, semmit nem támadott. Annyit mondott, a film, amelyet ismertet, nem alkalmas rövid, frappáns, hangzatos reklámmondatok alapanyagául. Bűne, hogy fölsorol néhány frappáns megfogalmazást, majd:

„Maradéktalanul tisztességes film… Vajon versenyképes mondat ez?”

Nyilvánvalóan nem az. De ez a véleménye, ezt írta.

Hadd tételezzem föl Kósa Ferenc filmrendezőről, ha nagyon akart volna, akkor addig keresgél, amíg talál ő is hangzatos kifejezéseket – kis szépséghibával. Annyival csupán, hogy az Azonosítás című filmre nem vonatkoznak. Inkább a kevésbé csillogó megoldást választotta, csak azért, mert az igaz.

És ahelyett, hogy „lehordaná, méghozzá alaposan a MOKÉP prospektusában a MOKÉP-ot” – bízott a MOKÉP propagandájában. A két fogalom, az alapos lehordás és a bizalom csak igen áttételesen tekinthető azonosnak.

Nos, tessék figyelni, csiribi-csiribá, most röpül a kismadár.

A hasonlítás a Harmadik Birodalom propagandájához, ugyanilyen realitású.

Idézem:

„A Harmadik Birodalom egyik szakembere azt mondta, a propagandának nem az a lényege, hogy igaz legyen, hanem az, hogy elhiggyék!”

Ennyi szó esik Kósa Ferenc cikkében Göbbelsről, göbbelsi manipulációról, feneketlen cinizmusról, hazai mozireklám-fasizmusról.

Sok, nem?

Érthető, ha Kósa helyzetében – jól hangzó jelmondatot keresve, ami nincs az Azonosítás vonatkozásában, s döntenie kell, frappáns hazugságot tálal vagy egyszerű igazat – eszébe ötlik, létezett már másfajta propaganda is, mint az, amelyet vállalt. Nem kis félreértés hívhat életre ennyire indulatos megállapításokat:

„Nehéz rájönni, hogy a MOKÉP-en mi vett erőt, miért hordatja le önmagát – méghozzá ilyen csúnyán – saját kiadványában.”

Kósa Ferencnek még szerencséje, hogy szándéktalanul hangsúlyoztatott túl a reagálás. Uram, Istenem, akkor mi lett volna, ha szándékosan hangsúlyoztatik túl? – hogy ennél az igen tapintatos fogalmazásmódnál maradjak. Mert mifelénk azt, amikor olyasmiért pellengéreznek ki valakit, amit elmulasztott elkövetni, azt nem túlhangsúlyozásnak hívják.

De hát tudom, a tájszólások igen különbözőek.

Arra meg gondolni se szeretek, mit tennék a MOKÉP helyében?

Egy bizonyos. Boldogan vállalnám, hogy cipelem a mesebeli szamarat. Még mindig az a kellemesebb teher.

Hisz néki kell harcolni a közönségért. Nehéz körülmények között.

„…van okunk bírálni nem egy filmet, mert unalmas, de a látogatási szám alacsony átlagával akkor sincs okunk megbékélni.”

Tehát egyértelmű a követelés, az unalmasra sikeredett filmekhez is sok nézőt kell toboroznia. Hogyan? Mit tegyen?

Biztos lehet abban, ha azt írja jelmondatul, ami igaz, akkor tódul a közönség, rendőrkordon vigyáz, agyon ne tapossák egymást az emberek a mozipénztárnál, mert szeretnek unatkozni a pénzükért?

Most akkor hogy is van ez?

A pénztárhoz tóduló közönséget nem csaphatja be a propaganda.

Arra biztatni a MOKÉP-ot, hogy nem kell feltétlenül ragaszkodnia a reklámnak az igazsághoz, az bizony méltatlan cselekedet volna.

A látogatási szám alacsony átlagával nincs okunk megbékélni.

Okunk van bírálni nem egy filmet azért, mert unalmas.

Akár van okunk, akár nincs, nekimehetünk a MOKÉP-nak, ha a reklám új, a megszokottól eltérő útjait próbálja megtalálni.

Úgy mehetünk neki, mintha védenénk olyan támadás ellen, ami nincs. Ezt értem. Sokkal könnyebb nem létező támadást védeni, mint létezőt.

Az is könnyebb, ha az ember maga érti félre, amit támadni akar. Akkor nincs kitéve atrocitásoknak, szórakozottságnak, semminek. Ha maga érti félre a más szövegét, akkor nem fordulhat elő, hogy amitől fölháborodhat, az nem hangzik el. Kedve szerint azt és úgy ért félre, ahogy jólesik.

A Harmadik Birodalom propagandáját emlegetni semmilyen előjellel, semmilyen formában nem szabad.

Mert azt a követelményt állítja a propaganda elé, hogy ne az igazsághoz ragaszkodjék, csak ahhoz, hogy higgyenek neki.

A MOKÉP-nak azt kell megoldania, hogy unalmasnak kategorizált filmeket is növekvő számban nézzen meg a közönség.

Mert a látogatottsági szám nem lehet alacsony. Nem a szám. Az átlaga.

De minek az átlagáról van szó?

Mert ha filmenként számítják ki a látogatottsági átlagot, akkor az volna jó, ha a valóságot mutatná. Azt, hogy melyik film mennyi nézőt vonzott. S akkor nem a nagy szám a fontos, hanem a kép, melyet a valóságos szám mutat.

Ha évenként számítják az átlagot, összesített adatokból, akkor se jelent mást. Legfeljebb a nagy közönséget vonzó filmek irreális átlaggá egészítik ki azokat, melyeket kevés ember néz meg.

A látogatási átlag emelése tehát nem mindig jelenti azt a fejlődést, amelyről oly sok szó esik.

Mit jelent hát a követelmény, az átlag emelése?

Semmi lényegeset.

Az viszont, amivel Kósa próbálkozott, igen lényegeset jelenthet. Ha nem ledorongolást kap érte.

Ő a tisztességes, jó film látogatottságát akarta emelni. Sok könnyedebb, csillogóbb, látványosabb film mellett. Köszönetet érdemelt volna. Hisz még csak nem is dolga a propaganda.

De mindegy, mit csinál. Bármit tesz vagy mond – az rossz.

Ha ugyanaz a véleménye, mint a vitacikk írójának, akkor nincs más lehetőség: nem azért tartja jónak a filmet, amiért jó.

Így egy költséggel két különböző filmünk van. Két Azonosítás.

Egyikről Kósa írt ismertetőt, a másikról Rényi vitacikket és magyarázatot.

Mi tagadás, valóban két különböző filmről van szó.

Ha jól értem, és felelősséggel le merem írni, jól értem, Kósa látott egy filmet, amelyben a hadifogságban elcserélt nevű katona hazatértekor ragaszkodik ahhoz, hogy visszaadják a nevét, saját nevén élhessen a hazájában, ha már hazakerült.

Ne vegye tőlem zokon senki, nem tehetek róla. A név és a haza fogalmát számomra József Attila örökre elválaszthatatlanul összekapcsolta.

 

Íme hát megleltem hazámat E földet, hol a nevemet Hibátlanul írják fölébem Ha eltemet ki eltemet.

 

Talán ez is belejátszik abba, hogy én, aki a Józsefváros aszfaltján, macskakövein játszottam, nevelődtem, értem, ha bárki ragaszkodik a nevéhez.

Hisz még ahhoz is lehet ragaszkodni, hogy hibátlanul írják.

Ezt az igényt nem hinném, hogy befolyásolja szellemi képesség, rokonszenves vagy ellenszenves természet, magatartás, szűklátókörűség, primitív világkép.

De hadd idézzek a vitacikk filmjéről néhány mondatot.

„Egy béreslegényről van szó, egy módos gazdáknál felnevelkedett lelencgyerekről, akinek a nevét a fogolytáborban elcserélték. Odakint ezen nem tudott változtatni, de most, hogy a transzporttal hazahozták, mindjárt a határon, a fogadóállomáson azt követeli: írják át a nevét, addig a hazatérőknek járó pénzt, ruhát, élelmet se hajlandó átvenni. Ugyan miféle jelképe lenne ez azoknak, akik »nemigen nyugszanak bele sorsukba«, mert »azonosak akarnak lenni önmagukkal«? Miféle öntudatra ébredés? Majdhogynem az ellenkező az értelme.”

Már csak a tréfa kedvéért mondom, Kósa nemhogy jelképről nem tett említést, a bekezdésben, melyből a vitacikk idéz, j betűvel kezdődő egyetlen szó sincs.

De ha már jelkép nincs, akkor mi van?

„Be kell látnunk, hogy az ilyen nehéz sorsú névtelen senkikhez nem illeszkednek sehogyan sem a mostanában divatos reklámmondatok. Lyukasabbnál lyukasabb, méltatlanabbnál méltatlanabb szavak maradnak csupán a filmben feltűnő arcokhoz viszonyítva. De nemcsak a sorsok súlyossága nehezíti annak a bizonyos csattanós mondatnak a megfogalmazását, hanem az a körülmény is, hogy a filmbeli alakok nemigen nyugszanak bele sorsukba, nem bankszámlákról, manekenekről és vízibiciklikről tűnődnek, hanem azonosak akarnak lenni önmagukkal, gyúródnak a történelemtől és gyúrják a történelmet; egyszóval tőmondatban nehezen rögzíthető valóságos viszonylatrendszerekbe bonyolódnak.”

A jelkép egyelőre megszűnt.

Most megkeresem az öntudatra ébredést, aminek majdhogynem ellenkező az értelme.

Meglepetés ér. Öntudatra ébredés sincs Kósa szövegében.

Szerintem a filmben van. De ez másik kérdés.

Olvastam, színházban láttam, mindegy. Tudom, gyakorlat volt, hogy az egymást követő cselédek keresztneve azonos. Nem titokzatos névegyezés miatt. Csupán azért, mert gazdájuk ugyanazon a néven szólította mindannyiukat. Függetlenül attól, mi a keresztnevük.

Tudomásul vették megváltozott nevüket. Tiltakozás, valódi nevük követelése nélkül.

Ha a film béreslegény-lelencgyereke követeli saját nevét, az csak világtól való elmaradottságát bizonyítaná? Öntudatra ébredése ellenkezőjét?

És egyáltalán, mi az öntudatra ébredés ellenkezője? Az öntudat elvesztése volna?

Nem jelent az valami egészen mást? Az öntudat elaltatása volna? Az sem lehet.

Akkor, sajnos, nem értem.

Kár.

Azt, szerintem, ez a névvisszakövetelés mindenképpen jelenti, hogy ez a hős valóban azok közé az emberek közé tartozik, akik nemigen nyugszanak bele sorsukba. Onnan gondolom, mert aki belenyugszik a sorsába, az cipeli az idegen nevet, csak azért, hogy a hivatalt megkímélje a névtisztázás és átírás fáradalmaitól. Ennyire előzékeny, áldozatkész volna?

Alig hiszem.

Mint ahogy azt sem hiszem el, bizonygathatja bárki, hogy a béreslegény a háború előtt bármihez ragaszkodhatott, bármit követelhetett volna a hivatal képviselőjétől.

Ez az egyik film. Az írni-olvasni csak a hadifogságban megtanuló, nevét követelő ember drámája.

A másik azért nem választható el egészen az előbbitől.

A dráma voltaképpen a funkcionárius drámájává válik – a vitacikk szerint. „Ez a rendkívül elmaradott, a világról, a háborúról, a körülötte folyó változásról nagyon keveset appercipiáló fiú, aki a fogolytáborban tanult csak meg írni-olvasni – amolyan rokonszenves, szelíd bolond –, mániákusan és csökönyösen követeli vissza a megszokott, a régi nevét. Teljes joggal, persze, de ugyanolyan teljes tájékozatlansággal, infantilis naivsággal: képtelen ugyanis felfogni, hogy egy ideiglenes fogadóállomás rögtönzött tömegüzeme a legkevésbé alkalmas az ilyen ügyek tisztázására.”

Így válik a dráma voltaképpen a funkcionárius drámájává. Az a döntő konfliktus: képes-e a szituáció lényegét fölismerni.

Még valamit megtudunk a vitacikkből erről a szelíd bolondról.

„Neki sem takargatnivalója nincs, sem sietnivalója; a megpróbáltatásokat is másképp élte át; a veszélyek tudata, a lelkiismereti terhek is elkerülték.”

Már megint egy sereg dolgot nem tudok.

Hogyan kerüli el az embert háborúban a veszélyek tudata?

Ha görög tragédiában él.

Mielőtt háborúba menne, fölkeresi azt a jóst, akiben a legjobban bízik. Megtudakolja, hol, hogyan fog meghalni? S ha azt a választ kapja, hogy odahaza majd a fejére esik egy kő, akkor nyugodt lehet. Csatázhat, csinálhat, amit akar – a veszély tudata nélkül.

Egyébként nem valószínű, hogy ne venné észre, ha lövöldöznek körülötte. Ha egészséges, fiatal emberek váratlanul meghalnak. Vagy kap valamilyen biztosítékot, hogy ez a dolog rá nem vonatkozik, vagy rájön, hogy veszélyben van.

Ebben a második világháborúban nemcsak lövöldöztek, bombákat is szórtak. Az meg igen nagyot szól.

És mitől bolond ez a szelíd fiú? Gyógypedagógusok foglalkoztak vele a fogolytáborban? Mert ha nem, ha pusztán azért tanult meg írni-olvasni, mert tanították, akkor nem a képességeivel volt baj előzőleg sem, hanem a körülményeivel. S ez a két dolog sem jelent mindig föltétlenül egyet.

Még jó, hogy nem róla van szó.

A dráma hordozója természetesen az, aki nem képes gyorsan kijavítani egy adminisztrációs hibát. Fogadja egy határállomáson a hazatérő hadifoglyokat, s tanácstalanná válik, amikor elétoppan valaki, és a hiba kijavítását követeli. Valóban roppant nagy konfliktus.

Az ember, aki indokolatlanul követelődzik, számára érthetetlenül viselkedik. „Amikor mindenki más névtelen szeretne maradni, őnéki név kell.”

Miért szeretnének a többiek névtelenek maradni? Hogy veszítik el nevüket?

Hagyjuk. De egy apró félreértést azért jó volna tisztázni.

Nem név kell. Az van, fölös számban. Épp ez a baj. Egy saját neve van, és van egy olyan neve is, amelytől meg akar szabadulni, mert nincs hozzá köze.

Nem név kell neki. A saját nevét követeli.

A lelencgyereknek, akinek elírták a nevét, újra mondom, a saját neve kell. Igaz, tekintve, hogy lelencgyerek, valószínű, hogy az a név, amelyet gyerekkorában kapott, az is csak annyira az övé, mint az, amelyet véletlenül akasztott rá a háború. Ha mégis ragaszkodik hozzá, nem hinném, hogy döntő konfliktust kell faragni a kijavításra hivatott lelki válságából. Ki kell javítani a hibát. Ennyi az egész.

Ha arra jó volt egy ember, akármilyen ember, hogy háborúba küldjék, akkor nyugodtan a nevén lehet szólítani, amikor hazaér.

Hiába, mindig visszatérek az elcserélt névhez. Talán azért, mert a másik drámát, azt nagyon szeretném nem elfogadni. Hadd ne kelljen elhinnem, kérve kérem, hogy a kommunista funkcionárius, Csató, aki forradalmárként, partizánként harcolt, itt és most néz először szembe a néppel. Hogy amíg életét önszántából tette kockára, addig számára a nép csupán arctalan, névtelen tömeg volt, csorda, absztrakt szám, s nem egyedek, egyének, személyiségek összessége.

Fogyó illúzióim között legalább annyit hagyjanak meg, hogy ezt ne kelljen elfogadnom.

A vitacikk azt írja, hogy a néppel Csatónak itt kell először szembenéznie.

A népet Csató számára ez a falu bolondja képviseli. De érte egy kis névkorrekcióra sem hajlandó. S ha itt kell először szembenéznie a néppel, akkor kiért volt partizán, kiért volt forradalmár? Ha itt látja először, hogy a nép egyedek, egyének, személyiségek összessége, nem arctalan, névtelen tömeg, nem csorda, nem absztrakt szám, akkor mit látott eddig?

Pedig ilyesmit akar elfogadtatni a vitacikk. Ezért állítja Csatót nem akármilyen politikai és morális probléma elé Ambrus András úgy is mint falu bolondja, úgy is mint nép, akinek most lett csak arca.

Nehezen békélek meg evvel a szemlélettel.

Kezdem érteni az indulatot. Mi több, érezni is.

Egyre nagyobb ámulattal, fokozódó haraggal olvasom a vitacikket.

„Szűkös, primitív világképében ez a rend helyreállásának a feltétele, nem egy új rend kialakulásáé.”

Szabadjon megjegyeznem, igen ritka kivételes esetektől eltekintve, egy lelencgyerek-béreslegény életében a rend helyreállítását a meghunyászkodás jellemzi. Az, hogy teszi, amit mondanak neki. Nem zaklatja az urakat. A hivatalnok urakat meg sokszorosan nem.

A vitacikk Svejkre utalása, gondolom, erre az Ambrus Andrásra vonatkozik. Az ellenséges társadalommal értetlenül szembecsámborgó kisemberre.

De ahhoz, hogy Svejk lehessen, szükséges a vele szemben álló társadalom.

Nem fontos. Sánták a hasonlatok, tudjuk Montaigne óta. Legfeljebb ha már ennyire elcsámpulnak, nem kár élni velük?

Ahhoz, hogy Ambrus András ragaszkodjék elemi jogaihoz, ahhoz akkor is egy új rend kialakulását kell érzékelnie, ha Kósa Ferenc ismertetőjében erről nem beszél.

A film szereplőiről azt mondja:

„…szinte valamennyien háborútól gyötört szegényemberek, kik hernyótalpaktól nevelődtek vérben, fagyban, hazugságban, akik nem azért éltek, hogy öljenek, de ölniök kellett, hogy élve maradhassanak és akikre rátukmálódott végül is a felelősség, hiszen ők voltak a katonák.”

Ez a vitacikk szerint: „…»népbarát« interpretáció… elfedi, hogy valóban miről van szó, és azt is, hogy milyen átvitt értelme van itt az azonosítás fogalmának.”

Nem szép tőle, hogy elfedi.

De ha már galádul elfedte, huzigáljuk le a fedőt.

„Zavaró, rendhagyó, drámai feszültségeket kiváltó tényezővé ez az egyszerű, természetes kívánsága (Ambrusnak) két okból válik.

Az egyik ok az, hogy a legtöbben, akik akkoriban hazajöttek, örültek az életüknek, örültek, hogy megúszták a kataklizmát, rühellték a hivatalos eljárásokat, igazolásokat, azonosításokat: ez a tiszta bolond a maga szent együgyűségében meg éppen ebbe kényszeríti bele őket. Neki sem takargatnivalója nincs, sem sietnivalója; a megpróbáltatásokat is másképp élte át; a veszélyek tudata, a lelkiismereti terhek is elkerülték. Ezért is szigetelődik el sorstársaitól, ezért vernék talán agyon is, ha nem tudna náluk gyorsabban futni.

A másik ok az, hogy ez a névváltoztatási ügy provokálja az itthoniakat is, a fogadóállomás embereit; váratlanul és követelődzően jelentkezik egy egyén, aki azt kívánja, hogy egyénként foglalkozzanak vele; rég hozzászoktak ahhoz, hogy tőlük mindenki gyorsan-gyorsan tovább akar állni – csak semmi feltűnés, semmi visszatekintés, csak minél előbb haza, haza, haza… Az a frappáns, az a mély és emlékezetes ebben a filmben, ahogy megmutatja: éppen ez a kicsit ütődött, rögeszmés parasztgyerek – aki szinte semmit nem értett meg a körötte viharzó történelemből – bejelenti az egyén jogát az egyéni elbírálásra! Amikor mindenki más névtelen szeretne maradni, őneki név kell.

S ezzel nem akármilyen politikai és morális probléma elé állítja a kommunista funkcionáriust, Csatót, aki megszokta: a hazatérők csendben meghallgatják szónoklatait, hogy aztán mielőbb eloldaloghassanak. Az igazi népnek, amelyért forradalmárként, partizánként harcolt, itt kell először a szemébe néznie, mert a nép nem arctalan, névtelen tömeg, nem csorda, nem absztrakt szám, hanem egyedek, egyének, személyiségek összessége.

Így válik a dráma voltaképpen Csató drámájává. A döntő konfliktus: képes-e Csató a szituáció lényegét felismerni.”

Kevéssel hamarább még Ambrus nem volt képes felfogni, hogy egy ideiglenes fogadóállomás rögtönzött tömegüzeme a legkevésbé alkalmas az ilyen ügyek tisztázására… „elmosódott tudatában összekavarodnak a fogalmak és a rendszerek.”

Nyilvánvaló a következő: „egyszerű, természetes kívánság a névkorrekció” – s e miatt lesz „rögeszmés parasztgyerek” a „kicsit ütődött” Ambrus.

El kell dönteni, miért rögeszme a természetes kívánság?

A többi hazatérő meg nem akar mást, mint „minél előbb haza, haza, haza…” A háromszori ismétlés a fokozás talán. De akkor miért „oldalognak el”?

Meg ez a „csak semmi visszatekintés” – evvel is mintha hibádzna valami. Rémlik, ma is, több mint harminc évvel a háború után, ma is visszatekintenek, akik túlélték. Összeszámolni sem tudom, hányszor hallottam ugyanazokat a háborús élményeket, történeteket elmesélni. Már olyan formában is találkoztam velük, hogy: amikor apa…

Egy fogadóállomás dolga meg az, hogy elintézze a hazatérők ügyeit a lehető leggyorsabban. Mért kell infantilis naivság annak feltételezéséhez, hogy mindenki végzi a dolgát. Vagy mégis kell?

Mindegy. Fő, hogy a film a vitacikk írójának is tetszik. Idézem az utolsó mondatát:

„A lényeg: a szemlélet, az ábrázolás igazsága; ebben rejlik az Azonosítás értéke.”

Most jut eszembe, már megelőzően is rejlett valami.

„Egy gyengeséget azonban szóvá kell tenni… Cserhalmi Györggyel nem eléggé tudta eljátszatni (a rendező), érzékeltetni, hogy Ambrus András egyfajta falubolondja: a történet eredeti realizmusa pedig éppen ebben rejlik. Itt bátrabbnak, keményebbnek kellett volna lenni, realistábbnak.”

Tehát, összefoglalva az eddigieket: a film értékes.

Értéke a szemlélet, az ábrázolás igazságában rejlik.

De nemcsak a filmnek van valamiben rejlő értéke, a történetnek is van eredeti realizmusa. Amely eredeti realizmus abban rejlik, hogy a népet képviselő Ambrus egyfajta falubolondja.

Sajnos, nem eléggé bolond.

A film rendezője, vétkes könnyelműséggel, a maga mércéje szerint játszatta a színészt. Ezért nem lett elég realista.

A történet eredeti realizmusát akkor lehetett volna rejléséből jobban előhozni, ha nem a maga, hanem a majdan vitázó igényeihez bolondítja hősét.

Mert a történet eredeti realizmusa abban rejlik, hogy Ambrus elég bolond-e a vitázó elképzeléseihez képest.

Kész az ítélet: a rendezőnek bátrabbnak, keményebbnek, realistábbnak kellett volna lennie ebben a bolond dologban. Éppen annyival bátrabbnak, keményebbnek, amennyit a vitacikk írója elégnek tartott volna a maga elképzeléseiben élő, de filmre eleddig még nem vitt alkotás realizmusa számára.

Mert akkor lett volna realistább a film, ha a hősök nem olyanok, amilyenek, hanem olyanok, ahogy a majdan vitázni kívánónak megfelel.

Ez igazán természetes követelmény.

Kis szépséghibával.

Annyival csupán, hogy ha a mérce a vitázó elképzelése, a történet és az élet valóságától független elképzelése, ezt előre közölni kell.

Hogy tudja mindenki, akit illet.

Akkor nem kell szégyenkezni, ki kell mondani: a realizmus én vagyok.

Én meg eltűnődöm rajta, s azt válaszolom halkan, csak úgy magamnak:

Gondolta a fene.