A körmét reszelő nyuszi butaságokat beszél
Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Mielőtt játszani kezdenénk, újfent elmondom, ez szent kötelességem, nemcsak a kritikát tartom igen hasznosnak, hasznosnak tartom a vitát is. A kritikát akkor – ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni –, ha álláspontot, értéket, hibát félreérthetetlenül, egyértelműen közöl. A vitát akkor, ha különböző vélemények ütköztetésével hozzásegít valamifajta tisztánlátáshoz, pontosabb, értőbb értékeléshez.
Megvallom, művelni egyiket sem szeretném. Sem kritikát írni, sem vitatkozni. Ha mégis teszem, oka van.
Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Nemcsak a kritikát, a vitát, de a játékot is igen hasznosnak tartom. Mindenféle játékot. Mert pihentet, szórakoztat.
A kritikával és a vitával szemben – játszani én is szeretek.
Mindenféle játékot szeretek, de nem szeretek mindent magam is játszani.
Sakkozni szeretek, a futballt nézni szeretem. Biliárdozni szeretek, a teniszt nézni szeretem. Pingpongozni szeretek, a vívást nézni szeretem. Barkochbázni szeretek, a Játékot a betűkkel nézni szeretem.
Így oszlik meg valahogy a többi játék is számomra.
Engedelmükkel hadd maradjak most egy ideig a barkochbánál, más néven a televízió népszerűsítette Kicsoda-Micsodánál.
Gondolom, ezt a játékot ismeri mindenki. Nos, emlékeztetőül: úgy kell kérdezni, hogy igennel vagy nemmel válaszolni lehessen. S az egyszavas válaszok segítségével kell kitalálni, kire, mire gondolt a kérdezett, mi volt a rejtvény.
A televízió szerkesztői, játékvezetői igen jól játszanak a játékosokkal.
Tudják, hogy félrevezető, pontatlan válaszok nemcsak megnehezítik, de lehetetlenné teszik a megfejtést.
Komolyan veszik a játékot. Másképp hogyan lehetne játszani? Szigorúan vigyáznak, helyes feleleteik segítsék a játékra vállalkozókat. Kikerülik, hogy erdőbe vigyék a kérdezőt, ahonnan a jó ösvényre vissza többé nem talál. Ezért a játékvezető mindig számíthat a látható vagy láthatatlan zsüri tanácsára, helyesbítésére.
És mert a játék meghatározott ideig tart, ha a válaszadó téved, és a segédcsapat közbeszólásra kényszerül, akkor megállítják az órát. Leszámítják a játékos szűkre szabott idejéből azokat a másodperceket, amelyeket nem a maga hibájából töltött el fölöslegesen.
Teljes joggal.
Nem adhatja árát más készületlenségének. Még akkor sem, ha a saját kérdése hozza olyan helyzetbe a válaszolót, hogy igennel vagy nemmel képtelenség felelni. Így kialakult az igen-nem mellé a „nem jellemző” is. Evvel is csökkentve a hibalehetőségeket.
Így, ha a játékos a saját hibájából játszik, kérdez rosszul, akkor nem nyerhet. Más hibája nem befolyásolja eredményességét.
Előfordulhat az is, hogy nem ismeri azt, amit ki kellene találnia. Ilyenkor hiába kérdez jól, okosan, logikusan, legföljebb körülírni tudja a megoldást. S a zsürire marad a hálátlan feladat: elfogadja a körülírást vagy nem fogadja el.
És vannak olyan megoldások, amelyekre logikával rá lehet jönni akkor is, ha a játékos nem ismeri azt, amit ilyenformán mégis kitalál.
És, mint már mondtam, van olyan megoldás is, amelyre se így, se úgy, soha sehogy nem lehet rájönni. Nevezetesen az, amikor erdőbe viszik a játszó partnert.
Ilyenkor, ha a zsüri nem elég éber, úgy hallottam, szünet nélkül csöng a telefon, napok múlva is érkeznek az ország különböző részeiből a nézők korrekciót kérő levelei.
Követelik a játék tisztaságát.
Ez is bizonyítja, mi nézők, az ország minden táján, komolyan vesszük a játékot, és a szabályoknak megfelelően, tisztességesen szeretünk játszani.
Mindig az adott játék szabályai szerint.
A Kicsoda-Micsoda játéknál visszakapja a játékos az önhibáján kívül elfecsérelt időt.
Így igazságos.
Mert nyilvánvaló, ha ellentmondóak a válaszok, akkor használhatatlanok, nem lehet eredményt elérni a kapott információk alapján.
Ezek a szabályok a Kicsoda-Micsoda játékra vonatkoznak.
Természetesen más játékra más szabályok érvényesek.
Játszhatjuk, hogy az ellentmondások rejtik az eredményt. Mire gondolok? Olyan rejtvényekre, mint amelyeket a népmese Okos lánya megoldott.
Íme, a rejtvény:
Jöjjön is, ne is.
Köszönjön is, ne is.
Hozzon is ajándékot, ne is.
Ha jól emlékszem, az Okos lány megoldotta a föladványt, s megkapta jutalmul a királyt és királyságát.
Könnyű dolga volt. Csak a megoldásra kellett rájönnie. Ismerte a játékszabályokat, azt is, mit kaphat jutalmul.
Módjában állt eldönteni, megéri-e neki a nyeremény a fejtörés fáradságát.
Valóban irigylésre méltó helyzet.
Tekintettel játékos természetemre, megkísérelném megfejteni az elém kerülő rejtvényt. A Népszabadság 1975. szeptember 14-i, Miért nem járok moziba? című cikke zavarba hoz. Részben azért, mert nem közölték, mi a megfejtők jutalma. Ha ragaszkodnak a jutalmazók a rég meghaladott hagyományokhoz, akkor ők is a királyt és királyságát tűzik ki jutalmul. Az meg nem éri meg a fejtörést.
Elképzelhető, hogy találtak valami használhatóbb, korszerű jutalmat. Ki tudja? Keresem, keresem, s nem lelem, mi a megfejtés díja.
És a játék szabályait sem közölték.
Őszintén szólva, eleinte azt gondoltam, nincs baj, Kicsoda-Micsodát játszunk. De hamar megértettem, valami hibádzik, azt így nem lehet játszani.
Más a játék, csak a szabályait nem közölték.
Vagy éppen arról van szó, ki kell találni a megfejtést, és utána visszakövetkeztetni a szabályokra? Kettős rejtvény volna?
Mindegy, megpróbálkozom vele.
Kár, hogy nem meghatározott idő alatt kell eredményt elérni. Így kerülhetek erdőbe, juthatok olyan helyzetbe, hogy azt sem tudom, merre járok. Nincs zsüri, nincs játékvezető. Nincs visszaszámolt idő sem.
Már-már arra gyanakszom, lehetséges volna, hogy amit olvasok, az újságcikk, nem rejtvény?
Meg kell nézni úgy is. Így is. Ha a megfejtést tartalmazza a cikk, akkor nem rejtvény. Ha nem tartalmazza, akkor rejtvény. Ennyi az egész.
Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Figyelem!
„Rendeltek már telefonon mozijegyet? Illetőleg: próbáltak már rendelni?… No nem, inkább nem moziba menni, mint megkockáztatni egy ideges elutasítást.”
„…tény, hogy harmincnyian néztük végig a dokumentumbohózatot.
Lehet, hogy a bajor királyt gyönyörűséggel töltötte el, hogy magában ül a nézőtéren, számára szenvedélyeskednek a színészek: engem lehangol az üres nézőtér…”
Előbb a rejtvénnyel próbálkozom. A bevált Kicsoda-Micsoda szabályai szerint.
A pénztáros azért utasítja el a jegyet venni szándékozókat, mert elfogytak a jegyek?
Nem.
De elutasítja azt, aki jegyet akar venni?
Igen.
A cikk írója mégis bejutott a nézőtérre?
Igen.
A harminc néző is?
Igen.
Végül mégis adtak el jegyet?
Igen.
Telefonon?
Nem.
Személyesen?
Igen.
A jegyeket ingyen adják?
Nem.
Pénzért?
Igen.
A jegyek ára a pénztáros magánvagyonához tartozik?
Nem.
A pénztáros időközönként elszámol a jegyek árával?
Igen.
Működik már olyan készülék, amelybe otthon bedugják a jegy árát, és a kiválasztott mozi pénztárosa, tehát a város bármelyik mozijára vonatkoztatva, visszadugja a kifizetett jegyet?
Nem.
Legalább tervezik már csőpostarendszer kiépítését pénztárak és potencionális moziközönség között?
Nem.
Szükség volna rá?
Nem.
Próbált már telefonon mozijegyet kérni?
Igen.
Sikerült a pénztáros fölvilágosítása alapján bejutnia a nézőtérre?
Is-is.
Előfordult, hogy nem sikerült?
Igen.
A majdhogynem üresen maradt nézőtérre?
Nem.
A zsúfolt nézőtérre?
Igen.
Azért nem adtak el jegyet, mert amikor kért, akkor már nem volt?
Igen.
Elméletben legalább lehetséges teli és üres nézőtér?
Igen.
A két lehetőség valamelyikének kialakulása a pénztáros tulajdonságainak következtében alakul ki?
Nem.
Elképzelhető, hogy a film tulajdonságai befolyásolják a nézők számát?
Is-is.
Más is befolyásolja?
Igen.
A pénztáros idegállapotán túl?
Igen.
A filmpropagandára gondol?
Igen.
Kifejezetten a propagandára, nem a filmkritikára?
Igen. Pontosabban is-is.
Tehát a pénztáros idegállapotán túl a film, a propaganda és kritika mindenképpen befolyásolja a látogatottságot.
Igen.
Más tényezők is belejátszanak a látogatás alakulásába?
Igen.
Akkor határozzuk meg elsősorban a pénztáros szerepét. Érdeke, hogy eladja a jegyeket?
Igen.
Zsúfolt nézőtér esetében közli telefonon a pénztáros az érdeklődőkkel, hogy ne fáradjanak oda, nincs jegy?
Igen.
A tájékoztatás megkíméli önt a fölösleges odautazástól?
Igen.
Egyben azt is lehetővé teszi, hogy másutt kísérletezzék, ha moziba akar menni aznap?
Igen.
Ha föltételezzük, hogy ön meghatározott helyen szeret ülni különleges okai miatt, akkor a kívánsága egyetlen székre vonatkozik?
Nem.
A kéréséig történő látogatottság alakulásából következtethet a pénztáros arra, hogy az előadás megkezdése előtt lesz-e kívánságának megfelelő hely?
Valószínűleg.
Ha harmincnyi néző oszlik meg a nézőtéren előadáskor, van értelme a jegy félretevésének?
Nem.
Ha nagyon sok jegy marad a pénztárban, közli a pénztáros, nemre és idegállapotra való tekintet nélkül, hogy nyugodtan odamehet, kap megfelelő jegyet?
Igen.
Az ideges visszautasítás a fölösleges jegyeltevésre vonatkozik?
Igen.
Előfordult már, hogy mégis tett félre jegyet a pénztáros?
Igen.
Olyankor, amikor nagy az érdeklődés, és szükség van a jegy biztosítására?
Igen.
Megtörténhet, hogy közbejön valami, s nem tud aznap moziba menni?
Igen.
Ilyenkor odamegy a pénztárhoz, és kifizeti a fölöslegesen félretétetett jegyet?
Nem.
Van a pénztárosnak fedezete arra, hogy zsebből kifizesse a félretett, de el nem vitt jegyek árát?
Nem.
Le tudja vetíteni a pénztáros telefonon is a filmet?
Nem.
Ha moziba akar menni, el kell mennie személyesen?
Igen.
A pénztáros személyes tulajdonságai miatt néz meg egy filmet?
Nem.
Meggyőződése, hogy a pénztáros jó tulajdonságai befolyásolják a filmek látogatottságát?
Nem.
A szinte üres nézőteret a pénztáros okozza?
Nem.
Lényeges összefüggés van a pénztáros idegállapota és a látogatók száma között?
Nem.
Akkor az marad, hogy szeret össze nem tartozó dolgokat együtt emlegetni, cél és értelem nélkül?
Nem.
Álljunk meg.
Ha most Kicsoda-Micsodát játszottunk volna, visszakapnánk az eddig elhasznált időt, mert ha belegebedünk, akkor sem lehet rájönni, mi volt az alapgondolat.
De hogy ne minden eredmény nélkül játsszam tovább ezt a nevenincs játékot, az eddigi egyetlen negatívumot legalább megjegyzem jól.
Nem a pénztáros az oka a filmlátogatottság kis számának. Természetesen esetenként. Mert előfordul, hogy sokan néznek meg egy-egy filmet.
Szintén nem a pénztáros miatt.
Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Jöhet a következő föladat. Reménykedjünk, talán több szerencsénk lesz.
De, engedelmükkel, itt már csak kérdezek. Nem szigorúan, csak kíváncsian. Mert a szigorúan kérdezés nem az én dolgom. És nem ordítok, mert nem én vagyok az oroszlán. Csak kérdezek halkan, nem tagadom, égő kíváncsisággal.
Íme, a következő föladat:
„II. Lajosnak érezhettem magam a minap, amikor egy délután, a Bástya moziban megnéztem Dárday István magával ragadóan okos és kaján, elmés és tehetséges Jutalomutazását. Vagy agyba-főbe dicsérték a mozikritikusok, és ez tette óvatossá a nézővé nem váló közönséget, vagy a mozihírverés – a reklám – mulasztott el figyelmet kelteni ehhez a jó szórakozáshoz; tény, hogy harmincnyian néztük végig a dokumentumbohózatot.”
„Arra gondolok, hogy csak úgy utazik az ember a budapesti közforgalomban és kipillantva a villamos vagy autóbusz ablakán: meg lehet-e állapítani messziről, első látásra, hogy hol milyen filmet pergetnek?”
Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Úgy vélem, ilyenkor szokták mondani: álljon meg a menet, baj van a menyasszonnyal.
Tehát, mondom a kérdéseket.
Néző az, aki megnéz egy produkciót?
Közönség az, aki megnézi a produkciót?
Vannak állampolgárok, akik nem nézik meg a produkciókat?
Azok nem tartoznak a nézők táborába?
A közönség táborába sem tartoznak?
Akik nem nézik meg a produkciókat, azok abba a táborba tartoznak, akik nem válnak nézővé?
Attól, hogy nem nézik meg a produkciókat, közönséggé még válhatnak?
A nézővé „nem váló közönség” azt jelenti, hogy változott a kifejezés értelme, s a továbbiakban aki színházba, moziba, hangversenyre, kiállításra jár, az a néző?
Aki a fölsorolt intézményeket valamely ok miatt elmulasztja fölkeresni, az a közönség?
Nem volna tapintatosabb eljárás akkor, ha egy kifejezés váratlanul a visszájára fordul, s a továbbiakban önmaga ellentétét jelenti, a változást közhírré tenni?
Nem volna talán túl kényelmes eljárás, ha a közművelődést megoldottnak tekinthetjük egy kifejezés értelemváltoztatásával?
Ha aki nem érdeklődik film, színház stb. iránt, az lett a közönség, aki érdeklődik, az lett a néző, akkor valamennyien ezekbe a kategóriákba tartozunk, s közművelődésünk föladatai megoldottnak tekinthetők?
Egyetért a megoldás ily kényelmes, de eredményes módjával?
Ön szerint, ha jól értem, a reklám hitele több a mozinézők szemében, mint a filmkritikusoké?
Ön úgy gondolja, s ez igen fontos gondolat, ha a közönséget a kritika dicsérete gyanakvóvá tette a megdicsért alkotással szemben, gyanakvását képes feloldani a fizetett reklám, és nézővé változtatni gyanakvó s távol maradó közönség helyett?
Tételezzük föl, ön megpillantja és el is tudja olvasni a mozi előtt utaztában, mit játszanak. Hogyan tudja kinyitni a villamos vagy autóbusz zárt ajtaját, hogy menetközben le tudjon lépni a járműről?
Miért kap jelentőséget a mozi pénztárosának telefonon át történő közlése, ha jártában-keltében utazgatva a közúti forgalom kényelmében, hirtelen ötlettől vezettetve pattan le s megy moziba?
Ön férfi, s mint ilyen, technikai érdeklődéssel s érzékkel megáldott. Milyen segítséget tud adni a technikai megoldáshoz, hogy a metró útvonalán mindig látható legyen, milyen mozi előtt utaznak, s mit játszik odafönt a mozi?
Ha meglátta s eldöntötte, megnézi a játszott filmet, hogyan megy föl az állomások között a moziba?
Milyen sebességgel szabad közlekedtetni a járműveket, hogy jól olvasható legyen a reklámszöveg?
Hány új járművet kell beállítani a közúti forgalomba, hogy az utazóközönség számára a reklámolvasást minden időben lehetővé tegyék?
Ha elfogadom az ön tételét, miszerint a dicsérő kritikák gátolták meg a közönséget a nézővé válásban, bizonyos, hogy a reklám elolvasása utazgatás közben föloldja a gyanakvást?
Igazán kíváncsivá tett, kérem, mondja meg nekem, melyek azok az alkalmak az ember életében, amikor csak úgy utazik, utazgat a budapesti közforgalomban? Miközben kinéz az ablakon, s sasszemével olvasgatja az utcán szeme elé kerülő hirdetéseket, reklámokat? Megmondaná, mert nagyon szeretném tudni, milyen állást kell ahhoz szerezni, hogy az embernek, aki szeretne néző lenni, a közforgalomban való csak úgy utazása közben módja legyen leszállni a járműről, és moziba menni, amikor néki tetsző, érdeklődését fölkeltő filmcímet, reklámot pillant meg?
Ha eddig elért negatív eredményünket figyelembe vesszük, s a pénztáros idegességét kiemeljük a gátló tényezők közül, akkor el tudja dönteni, hogy a dicsérő kritikák, a menetközben nehezen olvasható reklámszövegek, a messziről első látásra nem mindig elolvasható filmcímek vagy a fölsoroltakon kívüleső okok akadályozzák meg a közönséget abban a szándékában, hogy nézővé váljék?
Fájdalom, amint nyilvánvalóvá vált, kénytelen voltam eltérni a Kicsoda-Micsoda logikus rendjétől. Immár nem mindig lehet igennel vagy nemmel válaszolni. Pontosabban, föltehetném továbbra is úgy a kérdéseket, csakhogy akkor mindegyiket elemeire kell bontani, és ez igen hosszadalmas volna. Így már annyit be kell látnom, hogy a játékot, amit játszunk, nem találtam el. A Kicsoda-Micsoda szabályaival a Miért nem járok moziba? rejtvénye nemhogy nem megoldható, meg sem közelíthető.
De ha már elolvastam ezt a, hogy is mondjam, faramuci újságcikket, ha megkíséreltem megfejteni – a remény nélkül, hogy valamiképpen visszaadják az elpocsékolt időt, bár nekem is csak egyetlen életem van –, most már nem hagyom abba.
Konok fejjel játszom tovább, keresem az ismeretlen szabályok szerint elrejtett értelmet.
Nem adhatom föl a játékot, mert elismerném, nem vagyok bizonyos abban, van-e, amit konokul keresek. Hinni akarok abban, hogy van értelme ennek a cikknek is. Csak több fáradsággal találom meg, mint általában.
Folytatom az idézetet:
„…engem lehangol az üres nézőtér, hiányzik a létrejövendő közös áramkör, az egymást erősítő nevetések, meghatódások vagy az elernyedt figyelem jelei. Süket élvezet üres nézőtéren ülni. Mi lehet ennek az oka? Ne beszéljünk mindig a televízió elszipkázó hatásáról, keressünk egyszer más okokat is.”
Tehát, hölgyeim és uraim, tisztelt közönség, keressünk más okokat is, ha már fölszólítottak rá.
De keresgélésünk közben ne feledjük, hogy a televízió elszipkázó hatását elismertük imént. Ezt bizonyítja az „is” szócska.
Nézzük csak, hogy van ez?
A cikkírónak lelke van, s bizony lehangolja, ha hiányzik a közös áramkör.
Nem vitázom. Egyetértek.
Nos, ha elég figyelmesen olvasom a Kritika című havi folyóiratot, s eljutok a cikk írójának tévékritikáihoz, eleddig elcsodálkoztam azon, miért oly ritka, a fehér hollónál is ritkább, amikor egyezik a véleményünk. Többé már nem kell csodálkoznom, végre megértettem az okát.
Egy vallomással tartozom.
Úgy szoktam tévét nézni, hogy leülök nem túl közel a képernyőhöz, s igyekszem nem a környezet mozgását figyelni, hanem a műsort.
Mert hol a telefon szólal meg, hol csöngetnek, hol éhes, szomjas valaki, kávét akar inni, cigarettát keres, gyufát keres, rágyújt, motoz a sötétben, vagy egyszerűen eszébe jutott valami, és azt rögvest el akarja mondani. El is mondja. Ezenkívül, természetesen, a jelen levők nem mindegyikét érdekli ugyanaz a műsorból. Ilyenformán a képernyő körül csak igen ritkán jön létre közös áramkör.
Töprengek.
Valóban igen fontos a közös áramkör létrejötte.
Mégis. Motoszkál a fejemben a fura föltételezés, hogy aki bírálni akar egy előadást, annak talán képesnek kell lennie csak a műre összpontosítani figyelmét.
Az emlegetett II. Lajos király talán igen jó kritikus lett volna. Ki tudja? Kár, hogy nem kísérletezett vele. Ha így történt volna; gazdagabbak lehetnénk a meghökkentő tapasztalattal, a maga helyén, ha megtalálja, a király is használható valamire.
Elgondolkodtató ez a „süket élvezet”.
Kritikus, aki észreveszi s minduntalan elmondja, megírja, hogy egyes művek értéke s a fogadtatása között űr keletkezett. Hogy ami tetszik, aminek sikere van, az nem jó. S igen jónak ítélhet a kritika a közönségnek az adott pillanatban még nem tetsző alkotást. Arra gondolok, sokszor fordul elő, hogy a produkció után, jóval később csöng vissza valami, valami, ami igen fontos lehet. Hogy az egyidejű reagálás nem feltétlen követelmény. Tanúja voltam már néhányszor „elernyedt figyelemnek”, s következményeképpen napokig beszéltek a produkcióról otthon, utcán, villamoson, munkahelyen, mindenfelé.
Arra is volt már példa, hogy rengeteget nevettünk, s már hazaérve sem emlékeztünk arra, hogy min.
Nem viheti félre az ítéletet az egyidejű reagálás?
Csakhogy ezt én gondolom így, s én nem írok tévékritikát.
Az idézett cikk szerzője viszont ír. Minden hónapban. Annak ellenére, hogy számára süket élvezetté válik a tehetséges alkotás is közös áramkör kialakulása nélkül.
Szavamra, nem tudom, hány tévékritikusunk van. De talán nincs sokkal több harmincnál.
Ha föltételezem, hogy a kritikusoknak előre levetítik a tévédrámákat, filmeket, akkor is baj van. Igaz, egy vetítésen többen gyűlhetnek össze, mint egy magánlakásban. Mégis ugyanaz a süket élvezet vár a cikk írójára, mint a harmincnyi mozinéző között, ha ilyen kis létszámú embercsoport nem biztosíthatja a közös áramkör kialakulását. Nyitott a kérdés, mennyire helytálló a műről alkotott vélemény, ha nagymértékben befolyásolják a külső, az alkotástól független körülmények?
Úgy vélem, a külső körülmények említésével eljutottam a lényegig.
Bár, igaz, ami igaz, tetszését fejezte ki Dárday István Jutalomutazásáról.
Idézem:
„Miközben a Jutalomutazás pompás szellemi élvezet volt, elmondhatom, kemény fizikai élményt kínált.”
Tehát áramkör nélkül, kemény fizikai élmény közepette is pompás szellemi élvezetet nyújtott a film.
Akkor mi a panasz oka?
Folytatom az idézetet. Mi okozza a kemény fizikai élményt?
„Nem a film: a szék.”
Így igaz. Most már egyenesben vagyok.
Az áramkör nem a közönség kis száma, hanem igen prózai hiány miatt nem jöhet létre. Gondolom, hiányzik a párnázott szék a nézőtérről.
Nem tévedek.
Íme:
„A Bástya helyén – a Palace-ban – bársonyszékek hívogattak, ha jól emlékszem a sokadik átépítés, átalakítás előtti időkre. De ha nem kínálkoztak kényelmes zsöllyék a látogatóknak ölelő puhaságot nyújtva, akkor a faszékek lemezei olyan ívelten simultak a leülő alá, hogy békés nyugalomban nézhette végig itt a Richmondi rejtélyt.”
A továbbiakban a szegény kis néző panaszai következnek. Panaszkodik a szegény kis néző, ó, jaj, mondja a magáét. Panaszkodik szegény hosszasan a szék kényelmetlensége miatt. Hová lett az ölelő puhaság, hová tűnt.
A Bástya mozi kényelmetlenségéről van szó, vagy a többi moziéról is – nem tudom. Visszaidézni sem tudom.
Filmekre emlékszem, székekre nem.
A Richmondi rejtélyt sem ismerem. Sajnos. Most csak a tévékritika rejtélye oldódott meg.
Megbocsáthatatlan naivitásomban képes voltam föltételezni, hogy tévékritikát azok írnak, akiket érdekel, vonz az új, alakuló, születő műfaj. Sok tévékritika megerősítette naiv elképzelésemet a műfaj iránt érzett felelősségével, segíteni, használni akarásával. Sok tévékritikát olvastam, kaptam is. Sokszor egyetértettem, sokszor nem. Ami természetes. De avval mindig egyetértettem, amikor a tévékritikus érezte felelősségét a nézők ízlésformálásáért és az alkotók munkája segítéséért.
Most találkozom először avval, hogy a tévékritika írásának egyik előfeltétele, hogy a kritikus olyan széket rakhat a feneke alá, amely ölelő puhaságot nyújt.
Mennyi szempont van, amire nem gondolna soha az ember.
Körülnézek otthonomban, milyenek a székek? Akad fotel, pontosan három. Sajnos, nem olyan igazi fotelok. Ölelő puhaságot nem nyújtanak. Kívülük párnázatlan, egyenes, fából készült ülőalkalmatosságokat találok. Szégyen ide, szégyen oda, úgy látszik, nem igénylem az ölelő puhaságot. Ilyenformán nem is értem a bekezdés végét.
„A mozi végül is nem büntetőtelep, hanem az idő múlatásának kellemes eszköze, szórakozóhely, gondűző szoba, és igyekezni kellene vonzóbbá tenni háza táját, ha már a filmekbe nincs beleszólási lehetőség.”
Hölgyeim és uraim, tisztelt nézők! Kénytelen vagyok beismerni, tévedtem. Már nem tudok rájönni, milyen játékot játszunk, miért játsszuk?
Már azt sem tudom bizonyosan, játék-e még az, amit játszunk?
Amit olvasok, többször is alaposan megnézem, az a Népszabadság 1975. szeptember 14-i száma. Vasárnapi szám. Kultúrrovatát igen sok ember olvassa.
Gondolom, senki előtt nem kétséges a kultúrrovat fontos szerepe a népművelésben. Jó az, hogy sokan olvassák. Gondolom, senki előtt nem kétséges a kultúrrovat fontos szerepe a különböző művészeti ágak alkotóinak további munkájában.
Mit tud meg közönség és alkotó a kultúrrovatból?
1. Kritikus azért nem jár moziba, mert kemények a székek.
2. A közönség azért nem válik nézővé, mert kemények a székek.
3. A televízió elszipkázó hatásán túl ez az üres mozinézőterek oka. Csak zárójelben jegyzem meg, vajon a tévé elszipkázó hatása nem az otthoni párnázott székek miatt érvényesül erőteljesen?
4. Közművelődésünk megoldandó föladatai a bútoriparra, berendezőkre tartoznak. Az a sajnálatos tény, hogy még vannak megoldandó kulturális feladatok, az szintén nagyrészt az ő lelkükön szárad.
5. Ha az asztalosmunkát kárpitosmunka váltja föl, egy csapásra eltűnnek a problémák.
6. A nézők lelkében csak a reklám talál visszhangra. A nem kielégítő reklám is gátolja művelődésünket.
7. Hitele csak a reklámnak van.
8. A filmkritikának nincs hitele. Sőt, ellenkező hatása van. Amit dicsér, arról egyben a dicséret lebeszéli a közönséget. Azért nem nézik meg a filmeket.
9. A tévékritikus azt írja, hogy a filmkritika elvesztett hiteléről a kritikusok nem tehetnek.
10. Azért nem tehetnek, mert nincs beleszólási lehetőségük a filmekbe.
Már hogy lehetne beleszólási lehetősége annak, ami a hitelét elveszítette? És hogyan tarthatta meg a reklám a hitelét?
Ha nem cserélem össze a fogalmakat, akkor a reklám az az igen nehéz műfaj, amely röviden, frappánsan ismerteti az alkotásokat, igyekszik kedvet ébreszteni hozzájuk. Ha nem akarja hitelét veszíteni, akkor úgy, hogy amit hirdet, az igaz is legyen.
Nem értékel. Megkeresi abban, amit propagálni akar, mi a jó, vonzó. Azt hiszem, ez a dolga.
S valószínűnek tartom, hogy annál könnyebben, eredményesebben tud dolgozni, minél jobb az, amit propagálnia kell.
Láttam már olyan reklámot, amely mindössze egyetlen név volt. Kiírták a plakátra, mondjuk, hogy Chaplin, s sorba álltak a nézők a pénztár előtt.
Régóta nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy megkockáztassak egy halk, illemtudó kérdést.
Elképzelhető, hogy minden szerepet kap a nézőtér megtöltése érdekében – ha mozi nézőteréről beszélünk –, minden, szék, párna, kényelem, reklám, kritika, minden, csak a film lényegtelen?
Szónoki kérdés volt, tudom. Nincs válasz. Nem is várom.
Arra sem keresek választ, hogyan veszett el a filmkritika hitele úgy, hogy a kritikusok nem tehetnek a hitelvesztésről.
Ha valami elvész, az arra enged következtetni, hogy megelőzően volt.
Abban sem vagyok bizonyos, hogy általában veszett el. Ha már tudomásul veszem, hogy elveszett.
Azt valószínűbbnek tartom, hogy esetenként elveszhet a hitel. Nem a műfaj, hanem egy-egy olyan művelője számára, aki nem vigyáz rá eléggé, s elveszíti. De ettől a vigyázatlanságtól nem az egész hitele vész el, csak az elvesztőé. Valamennyit természetesen árt a műfajnak is. Talán nem is keveset. De az a tény, hogy filmkritika van, s művelői időnként változnak, arra enged következtetni, hogy életképes, s csak egy ideig hagyja rongálni önmagát.
Itt van ez a moziba nem járást indokló cikk.
Nemcsak a mozipénztáros modoráról és idegállapotáról, a faszékek ölelő puhaságot nem nyújtó tulajdonságairól, kritikusok elveszített hiteléről, propaganda és bútoripar mindenek fölött álló művészi felelősségéről vall a maga hitelével, de mai életünkről, mindennapjainkról is igen érdekes a véleménye.
Gondolta a fene.
Sorolom életünk jellemző adatait:
1. Utazgatunk, utazgatunk csak így, csak úgy, minden ok nélkül, kedvtelésből, összevissza a közforgalomban.
2. Közúti járműveink főképp arra alkalmasak, hogy utazgató mindannyiunkat csak úgy utazgatásaink közepette, tájékoztassanak a főváros aktuális kulturális eseményeiről. Mégpedig nem a kocsikban elhelyezett hirdetések útján, hanem az ablakon át.
Ahány utas, annyi ablak. Ki ne tudná?
Tehát, utazgatunk s bámészkodunk. S olvasgatjuk a villamos vagy busz ablakain át a hívogató reklámszövegeket.
Aki nem olvas elég sebesen, az legföljebb a következő utas ablakán is kinéz, és folytatja, amit abbahagyott.
S nyugodt, előzékeny útitársai közül senki nem dobja ki kulturális tájékozódása közben abból a szardíniásdobozból, amelyet közúti forgalomnak is neveznek.
3. Lévén egyikünk sem Kőrösi Csoma Sándor, életünk oly igen eseménytelen, hogy amikor céltalan utazgatásunk közben kedvünkre való mozireklámot pillantunk meg, leszállunk hirtelen, és bemegyünk a moziba. Mert mindig csak ráérünk, s örülünk, hogy akad végre valami, amivel múlatni tudjuk az időt.
Ahogy az lenni szokott.
Arra jártunk, unalmunkban utazgattunk, s mert nem volt más dolgunk, benéztünk a moziba.
Most itt a probléma. Nem tudom eldönteni, unalmas vagy igen szórakoztató az életünk?
És mennyi mindent nem tudok még eldönteni.
Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Amint látják, aggodalomra semmi okunk. Nem mondom, hogy eljött már a Kánaán. De ha lesz gond, mint ahogy akadt a múltban, belébotolhatunk a jelenben és talán még a jövőben is, gyorsan s frappánsan mindig meg fogjuk oldani.
Gondjaink egy része már megoldódott. Itt a bizonyság, ez a cikk, melyet idéztem.
A kritika helyét átveszi a reklám. Nincs többé rossz kritika, rossz művészeti alkotás. A reklám csak azt mondja el mindenről, ami jó benne.
Egy csapásra megjavul minden körülöttünk.
Jó reklám teremti meg a jó színvonalat. Ez igazán kézenfekvő.
Film s filmkritika problémáinak megoldása a reklámszakemberekre vár.
A film is másodlagos. Annyi a szerepe, hogy a reklámnak legyen mit hirdetnie.
A kritika fölösleges. Igaz is.
Ha hitele nincs.
Ha a filmekbe beleszólási lehetősége nincs.
Ha a nívót a reklám és a székkárpit biztosítja.
Ha a nézőt dicséretével legföljebb gyanakvóvá teszi, s távol tartja a filmtől.
Akkor kár a fejem törni, tűnődni akár napestig, akkor mindössze annyi értelme marad, hogy ha valaki szeret filmkritikát írni, ne vegyük el tőle a kedvét.
Hadd játsszon a gyerek.
Ó, mi a nyuszi! Itt a magyarázat.
„A mozi végül is nem büntetőtelep” – írja a cikkíró.
Itt a tévedés.
A cikk írója az alfelére meg a faszékekre gondol.
Amit onnan lehet pontosan tudni, hogy megmondta.
Én is megmondom, mire gondolok.
Nem kedvelem a titkolódzást.
A Rejtő-féle büntetőtelep jutott erről a dologról az eszembe, ahol néhány igen kellemetlen gazember paradicsomi állapotokat teremtett a rabok számára. Nem szívjóságból, természetesen, hisz ilyesmiről náluk szó sem lehet.
Igen gyakorlati okaik vannak.
Galádságaikat – ha jól emlékszem, vasútvonalakat sikkasztottak el a hozzájuk tartozó állomásépületekkel együtt, s ez fölöttébb jövedelmező vállalkozásnak tetszik – azért tudják zavartalanul, hosszú időn át folytatni, mert olyan állapotokat teremtenek az elsikkasztott pénz töredékéből, hogy mindenki nagyon jól érezze magát, s azt csinálhassa, amihez éppen kedve van.
Pillanat türelmet kérek.
Azért az, hogy mindenki, az nem pontos.
Az említett Rejtő-féle büntetőtelepen van, aki azt szereti játszani, hogy sebész, s megoperálja az elé kerülőket. Ott nyugodtan operálhat, ha ahhoz van kedve.
Az, hogy akiket megoperált, mit szerettek volna játszani a műtét helyett, az nem derülhet ki.
Arra nem emlékszem, hogy ott a sírásók is jó játéknak tekintik-e munkájukat, vagy a büntetésen belül is büntetés a munkájuk.
Tudom, nem analógia.
Azt is tudom, nem a cikkíró tehet róla, hogy nekem mindig ez a Rejtő-féle büntetőtelep-paradicsom jut eszembe, amikor cél és értelem nélküli, az esetek nagy többségében káros tevékenységgel találkozom, s egyetlen választ találok arra, miért csinálják: ezt szeretik játszani.
És zokszó nélkül elismerem, bizony nem szép belebeszélni a mások játékába.
Az is mindig lelkesedéssel tölt el, eget ostromló lelkesedéssel, amikor tapasztalom, hogy azok, akik hivatásukul választották, hogy véleményükkel, ítéletükkel, gondos, értékelő, elemző munkájukkal segítik néző és műfaj fejlődését, humorizálnak, ragyogóan elszórakoztatják magukat, látva, igyekezetük nem volt hiábavaló.
Jó mulatság. Tréfálgatnak. Önmagukkal.
Miközben a saját hitelüket veszítették el, valami keveset a műfaj hitelén is sikerült rontaniok.
Jó dolog a humor. A hitel is. És milyen könnyen el lehet veszíteni.
Nem a humort, a hitelt.
Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Most már csak az utószó következik.
„Utóirat: olvasom a szombati Népszabadságban, hogy a Filmtudományi Intézet munkatársai évenként 75 millió magyarországi mozinézőt számláltak össze. Ez azt jelenti szerintük, hogy négymillió ember jár rendszeresen moziba. Nem lévén érzékem a számokhoz, nem tudom: sok-e ez a 75 millió vagy nagyon is kevés. Ha kevés: tekintsék, kérem, a fentieket hozzászólásnak. Ha pedig sok (vagy elegendő) ennyi néző, akkor elmondok egy viccet. Fülébe jut az oroszlánnak, hogy a nyuszi fenyegetődzött a háta mögött, és véres megtorlást helyezett kilátásba, ha még egyszer nyúlhúsra éhezik az állatok királya. Amikor legközelebb találkozik a nyúllal, felelősségre vonja, hogy mivel is fenyegette őt. A nyúl válasza: Én csak ülök itt, reszelem a körmöm, és butaságokat beszélek!
Hát, valahogy így!”
Hát – gondolta a fene.