Kritikusi értekezés a kandiscukorszínről

„…tanulságosabbnak látom ezúttal a bírálat bírálatát. A kritika műfaja ugyanis, ha nem is olyan nagy dolog, mint a szépirodalmi műfajok, komoly és felelősségteljes szerepet játszik az irodalom kultúrájában, vigyázni kell erre a műfajra, mert természeténél fogva késsel dolgozik, mint a sebészek. Éppen ezért ne vegye rossz néven fiatal kartársam, ha néhány műhibára figyelmeztetem, amiknek nem szabad előfordulni, mikor elevent metélünk.

…Nem kell keresni a harcot annak, aki kiáll elébe, ha muszáj: minél vitézebb katonái vagyunk szent hazánknak, a Művészetnek, annál óvatosabban és figyelmesebben vizsgáljuk meg, ki az igazi ellenség. Mesterségünk nyelvére így fordítanám ezt a princípiumot: ha… nem azt a jót keressük mindenáron, ami, szerintünk, hiányzik belőle (a műből, melyet bírálunk), – hanem azt, ami megvan benne – könnyen eshetünk a kültelki kocsma vendégének jóvátehetetlen hibájába, aki, miután mákosrétesnek ette a káposztát, a végén kénytelen volt elismerni, hogy káposztának csakugyan elég savanyú.”

Karinthy Frigyes

(Nyugat, 1938. 3. szám, március. Őrjárat.)

 

A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak

Bemutató a Fővárosi Operettszínházban

Népszabadság, 1976. március 3., szerda

 

Így szól a híradás:

 

Így kezdődik a cikk.

Hosszú idők hiábavaló fejtörése után végre megértettem, mi az értelme annak a módfölött előkelő, arisztokratikus gőgnek, amely íratlan törvényeivel megtiltja az érdekelteknek, hogy kritikára válaszoljanak. Ha ez a fura illemszabály nem gyökeredzik oly mélyen köztudatunkba, hogyan jöhetne létre ilyen színikritika?

Talán sehogy.

Az efféle kritika nélkül viszont nem kerülhetne mélypontra a színház, nem veszíthetné el hitelét, értelmét a kritika.

Így viszont komoly eredményt lehet elérni.

Nem nehéz a feladat. Néhány könnyedkedő tárgyi tévedés, rossz ízű célozgatás, fura nyelvhasználat, leereszkedő vállveregetés – s nyitva az út a mélypont felé.

Képtelenségnek tartom, hogy akadhatna bárki is, akinek ez volna a célja.

De ha föltételezem, hogy mégis akad, nem tehet egyebet, mint hogy foggal-körömmel védi azt, aki közelebb segíti céljához.

Jelen esetben az idézett cikk íróját.

S az sem lehet túl nagy hiba, hogy a kritika, hogy is mondjam, komolytalan.

Elöljáróban: „Kandiszcukor: színtelen v. sárgás színű répacukor- (ill. nádcukor-) kristályok; fényesre befőzött cukorszörpből választják ki kifeszített vékony zsinegre lassú kristályosítással, és nagyra növelik.” (Új Magyar Lexikon, 4. kötet, 29. l.) A Magyar Nyelv Értelmező Szótára kandiscukornak írja, mint a cikkíró, de a sárga színhez ragaszkodik. Csak a színtelen jelzőt hagyja el.

El is hagyhatja bátran. A színtelen, az nem igazi szín, az csak a hiány jelölése. Nem érdemes taglalnom.

Marad tehát egy sárga színek nélküli színpadkép, amely „azzal a merészséggel él, hogy egy zenés darab színpadát szürkékkel és barnákkal elevenítse meg a kandiscukorszínek helyett”.

Gondolta a fene.

Makai Péter vitathatatlanul tehetséges. Kérem, meg ne sértődjék. Elismerem, az is valóban több mint mestermunka, ha sárga nélkül barnát tud kikeverni. A maradék két alapszínnel, a kékkel és vörössel nem lehetett könnyű dolga. Tudom, a színpadkép szürke és barna, de ez a kritikusi dicséret, ha a színeknél maradok – legföljebb lila.

Olvasgatom a Népszabadság kulturális rovatában megjelent cikket.

Majd nézegetem a műsorfüzeteket.

Varázskeringő. Operett három felvonásban.

Nebáncsvirág. Operett három felvonásban.

Szidike kisasszony (Tersánszky). Zenés játék három felvonásban.

Kaviár (Csiky Gergely). Zenés vígjáték három felvonásban.

Sybill. Operett három felvonásban.

Cirkuszhercegnő. Operett három felvonásban.

Idézem újra a cikkrészletet.

„Időközben azonban az operettnek, a zenés vígjátéknak is előkelőbb prózai rokonukhoz hasonlóan két részre válik az előadása, akkor is, ha erre semmi szükség.”

Arra még visszatérek, véleményem szerint mi az, amire szükség van, s mi az, amire semmi szükség.

Jó ez a kritika. Arra az anatómiai lóra emlékeztet, amely a betegségeket, legalábbis a szabad szemmel láthatóakat, magán viseli. Ez az egyik oka annak, hogy részleteit idézem.

Másik oka jóval prózaibb. Mindössze annyi, hogy ma reggel is kinyitottam a nagy példányszámú újságot, böngésztem a kulturális rovatot, s íme, ezt leltem színikritika gyanánt. Tegnap is hasonlót találtam, csupán más címet viselt, sőt, tegnapelőtt is. Félő, holnap, holnapután se lesz nagy különbség. Tovább azért nem sorolom a napokat, mert derűlátó természetem azt a tévképzetet élesztgeti a lelkemben, hogy az ilyen kritikák eltűnnek egyszer kulturális életünkből.

Akkor ünnepet ülünk. A kritika visszanyeri rangját és értelmét.

Nem tréfálok, igen nagy szükség volna rá. Nemcsak a nézőknek, olvasóknak.

Az alkotóknak is.

Hisz kétségtelen, a közönség tapsa a színházban, vagy az, hogy mennyi könyv fogy el az üzletek polcairól, az érdeklődést, sikert, tetszést jelezhet. A közöny jelezheti a nemtetszést.

De azt, hogy miért tetszik vagy nem tetszik, mi jó, mi rossz, mi válik hasznunkra, mi kárunkra, ennek föltérképezése mindig a felelősségét érző kritikusra vár. Szava eljut olvasóhoz, nézőhöz, alkotóhoz, ízlése, műveltsége, tudása, megalapozott ítélete, a véleményét alátámasztó indoklása mindannyiunkat segíti.

Sokszor hálátlan szerepet kell vállalnia.

Kell, mondom, mert fontos, nagyon fontos, hogy egyenes szava, világos okfejtése, félreérthetetlen véleménye eljusson mindannyiunkhoz.

Mert állítom, azok az írók, művészek, akik hivatásukat komolyan veszik, életük gyertyáját két oldalról égetik, szinte mániákusan szeretnék tudni, van-e értelme szenvedéseiknek, mennyire sikerült megvalósítani elképzelésüket. Talán ez is oka, hogy áhítják, félik, várják a bírálatot.

Hiszen a kritikából tudják meg…

Mit is?

Az idézett kritikarészletből például, többek között azt az igen izgalmas, magyar állampolgárnak eleddig teljesen ismeretlen s oly igen hasznos információt, miszerint Spanyolországban háromfelvonásos filmeket játszanak, két, azaz kettő darab szünettel.

Gondolta a fene.

Nem a levegőbe beszélek, nem is halandzsázom. Ellenőrizheti bárki.

Nagyon keveset tudunk Federico García Lorca hazájáról. Minden új információt értékelni kell, örömmel kell fogadni. Értékes értesülés, hogy háromfelvonásosak a filmek, s két szünetjük van. Ezt abból lehet tudni, hogy a megbírált musical előző életében spanyol film volt. S a múlt kötötte meg Békeffy István kezét, a múlt nem engedte, hogy átvegye a szükséges formát. Imigyen, múltja béklyójában vergődve, három felvonásnyi ritmusát érezvén a cselekvés ritmusának, s belekényszerülve a hazai operettek kétrészesítésébe, imigyen vált kissé megerőltető szórakozássá.

Azt nem tartom valószínűnek, hogy film korában is megerőltető lett volna, mert akkor a musicalesítésnél nyilván nem követték volna a filmeknél szokásos két rész kissé megerőltető szórakoztatási formáját. Meggyőződésem, hogy ha az Operettszínház kitűnő művészei tudják, hogy a két rész megerőltető, akkor semmiképpen sem ragaszkodtak volna ahhoz a hazai kétrészesítési gyakorlathoz, amelyhez egyébként így is általában az idézett kritikában ragaszkodnak. Mert az operetteket, zenés vígjátékokat, amint a műsorfüzetek bizonyítják, nyugodtan játsszák három felvonásban.

Talán mert nem szeretnek kissé megerőltetően szórakoztatni.

Végtére is meg lehet érteni őket. Szerintem messzemenően igazuk van.

A múlt tehát – a film – nyilván nem volt még kissé sem megerőltető.

Innen lehet biztosan tudni, hogy háromfelvonásos volt, két szünettel. S nagyon valószínű, hogy azért merte a színház a két rész szellemi megterhelését a nézőkre zúdítani, mert a film alapján föltételezte, hogy akkor is szórakozás lesz, megterhelés nélkül.

Nem így történt.

A film mint múlt, a maga három felvonásával, két pihentető szünetével Békeffyre erőszakolta a maga ritmusát. A hazai gyakorlat meg Békeffyre erőszakolta a kétrészesítést.

Nagy kár.

Egy vallomással tartozom. Gyerekkorom óta nem szeretek megerőltetően szórakozni. Még kissé megerőltetően sem.

Lám, nem hiába íródott meg ez a kritika. Hatására el kell gondolkodnom azon, meg merjem-e nézni a bírálat tárgyát, a kétrészes musicalt?

Én, akit mindeddig nemigen óvtak a kétrészesített drámák szellemi túlterhelésétől, most megrettenek.

Mi lesz velem? Merjek-e mégis elmenni az operettszínházi előadásra? Mily órjási, iszonyatos szellemi megterhelést zúdítanak ott reám? Vajon kibírom-e? Vagy beleroppanok? Talán, jó esetben, mindössze könnyedén elszédülök? Rosszabb esetben az ügyeletes orvos támogat ki a levegőre?

Mi vár rám, ha megnézem az előadást? Érdekel, nagyon szeretném látni.

De mért kell ennyi kockázatot vállalnom?

Igaz, a kritika megnyugtatni is igyekszik, miután alaposan rám ijesztett.

Nem kell félnem, kandiscukorszínek nincsenek. De ettől eddig se féltem.

Viszont, s ez már valódi megnyugtatás, a nehézségeken átsegít a tánckar, énekkar, Fényes Szabolcs zenéje.

És mégis.

Valami oka bizonyára van annak, hogy most óvnak a mindössze egyetlen árva szünetben kipihenhető szellemi túlterheléstől.

Engem, aki láttam, vagy láthattam volna a következőket:

Németh László: VII. Gergely. Történelmi dráma két részben.

Shakespeare: Antonius és Cleopatra. Tragédia két részben.

Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról. Tragikus musical két részben.

Móricz: A murányi kaland. Történelmi vígjáték, zenével, két részben.

Örkény: Macskajáték. Tragikomédia két részben.

Gogol: Egy őrült naplója. Monodráma két részben.

Romain Rolland: Szerelem és halál játéka. Dráma két részben.

Ibsen: Hedda Gabler. Színmű két részben.

Hubay: Egy szerelem három éjszakája. Zenés dráma két részben.

Diderot: Fecsegő ékszerek. Vígjáték két részben.

László-Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben. Dráma két részben.

Shakespeare: Sok hűhó semmiért. Vígjáték két részben.

Leonov: Hazatérés. Színmű két részben.

Braginszkij és Rjazanov: Ma éjjel megnősülök. Komédia két részben.

Bulgakov: Iván, a rettentő. Komédia két részben.

Alekszin: Bátyám és a klarinét. Zenés vígjáték két részben.

Shakespeare: Amit akartok. Musical két felvonásban.

Katona: Bánk bán. Történelmi dráma két részben.

Madách: Mózes. Drámai költemény két részben.

Gorkij: Nyaralók. Színmű két részben.

Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom. Színmű két felvonásban.

Plenzdorf: Az ifjú W. újabb szenvedései. Színmű két részben.

Solohov: Emberi sorsok. Színmű két részben.

Greene: A csendes amerikai. Dráma két részben.

von Horvath: Don Juan visszatér. Színmű két részben.

Suksin: Jómadarak. Komédia két részben.

Orfeusz az alvilágban. Operett két részben.

Bencsik: Kutyakomédia. Zenés komédia két részben.

Gábor Andor: Dollárpapa. A pénz komédiája két részben.

Kisfaludy Károly: Csalódások. Vígjáték két részben.

Strahl: Folytassa Éva és Ádám. Vígjáték két részben.

Szakonyi: Hongkongi paróka. Szabálytalan komédia két részben.

Csurka: Döglött aknák. Vígjáték két részben.

Kilty: Kedves hazug. Játék két részben.

Shakespeare: Othello. Tragédia két részben.

Rabe: Bot és gitár. Színmű két részben.

O’Neill: Vágy a szilfák alatt. Színmű két részben.

Csemer Géza: Piros karaván. Cigányélet és vízió két részben.

Tom Jones: Fantasztikus! Musical két részben.

Wilder: A házasságszerző. Vígjáték két részben.

Beaumarchais: Figaró házassága. Vígjáték két részben.

Wittlinger: Ismeri a tejutat?Játék két részben.

Ben Jonson: Bertalannapi vásár. Komédia két részben.

Csehov: Cseresznyéskert. Komédia két részben.

Shakespeare: A windsori víg asszonyok. Vígjáték két részben.

Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában. Dráma két részben.

Gyurkovics Tibor: Csóka család. Tragikomédia két részben.

Shakespeare: Julius Caesar. Tragédia két részben.

Shakespeare: Romeo és Julia. Tragédia két részben.

Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok. Vígjáték két részben.

Shakespeare: Ahogy tetszik. Vígjáték két részben.

Shakespeare: III. Richard. Dráma két részben.

Shakespeare: II. Richard. Dráma két részben.

Shakespeare: Makrancos hölgy. Vígjáték két részben.

Shakespeare: Macbeth. Tragédia két részben.

Shakespeare: Téli rege. Színmű két részben.

Shakespeare: Tévedések vígjátéka. Vígjáték két részben.

Shakespeare: Szentivánéji álom. Vígjáték két részben.

Shakespeare: Szeget szeggel. Színmű két részben.

Schiller: Stuart Mária. Dráma két részben.

Schiller: Ármány és szerelem. Dráma két részben.

Racine: Britannicus. Dráma két részben.

Tennessee Williams: A Vágy villamosa. Dráma két részben

Molière: Fösvény. Vígjáték öt felvonásban, szünet a harmadik felvonás után.

Molière: Mizantróp. Vígjáték két részben.

Molière: Nők iskolája. Vígjáték két részben.

O’Neill: Boldogtalan hold. Színmű két részben.

 

Hevenyészett fölsorolás, csak annyi, amennyi két részben játszott dráma hirtelenjébe eszembe jutott.

Zömét én is láttam. Két részben játszotta a színház, két részben néztem meg.

A jelek szerint túléltem. Túléltem akkor is, ha az előadások nem mindig élték túl két részre zsugorításukat.

És most féltenek a szellemi túlterheléstől. Okom van az ijedségre. Történhetett valami, amiről nem tudok.

Ha eddig nem féltettek sem minket, sem a drámákat, s most váratlanul figyelmeztetnek, vigyázzak, megerőltető estének nézek elébe – akkor órjásit változott a világ. Akkor nem gondolhatok másra, mint hogy eltolódtak a határok, méghozzá alaposan, az úgynevezett könnyű műfaj berkeiben.

Azt eddig is tudtam, sokan elmondták, sokan leírták, hogy nem is olyan könnyű az a könnyű műfaj.

Igazán nem akarok a kákán is csomót keresni, no de bocsánatot kérek, az, hogy a könnyű műfaj hirtelen majd az egész drámairodalomnál súlyosabbá vált, az azért meglepő.

Nem kis baj zúdult rám, gyűrhetem föl az ingem ujját.

Minden színházi élményemet újra kell ezután értékelnem.

Nem kell meghökkenni. Aki egy parányit is eltűnődik, azon mód megérti, hogy ilyenformán a legpihentetőbb szórakozásunk az Oidipusz király előadása volt, mert azt egyvégtében végig merték játszani, szünet nélkül.

A két részben játszott drámáknak iménti hevenyészett fölsorolása azt bizonyítja – amennyiben az előadás megerőltető volta a szünetek számától függ, hisz köztudottan a szünet arra való, hogy a közönség kipihenje a látottak fáradalmait –, hogy ahol elegendőnek tartották az egyszünetes pihenést, az kevésbé fárasztó, mint ahol kevésnek tartották, tehát A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak fárasztóbb mind a többi fölsorolt előadásnál.

Tudom, a föltételezés is illetlenség, de képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek. Elképzelhető volna, hogy nem ez a musical lett mindeneknél súlyosabb, csak valami mulasztás történt? Talán eddig is szükségünk lett volna a féltő törődésre?

Számból árad a panasz. Záporoznak kérdéseim a semmibe.

Eddig miért nem törődtek velünk? Előadással és nézővel? Miért terheltek túl hosszú esztendőkön át? Miért mi hárman, dráma, előadás, közönség, adjuk az árát mindennek? Akik tudták mindezt, akiknek föladatuk közé tartozik mindhármunk védelme, mért nem védtek meg? Miért hallgattak?

Mindegy.

Marad a tanulság: vagy túl fárasztó a bírált musical, vagy túl fáradt az, aki a bírálatot írta róla.

És ha ez egyáltalán lehetséges, e kissé megkésett törődést még furábbá teszi egy kritikai megjegyzés. Ezt a megerőltető darabot Békeffy írta, aki „a vígjátéknak, különösen a zenés vígjátéknak jó szakembere, aki a cselekményt elegáns természetességgel tudja kibontani”.

Ami magyarul azt jelenti, hogy a műfaj jó szakembere egy kissé megerőltető szórakozást nyújtó musicalt írt. Itt a pillanat, oszlik a köd. Akkor nem az író hibája a nézők fárasztása. Talán a rendező tolt el valamit. Éled a gyanú. Könnyen lehet, hogy ő nem értette a dolgát.

Végre nem azt kell keresgélnem, hogyan írt Békeffy elegáns természetességű cselekménybonyolítással megerőltető szórakozást nyújtó zenés vígjátékot. Csak könnyebb lesz a dolgom, ha azt keresem, hol ludas a rendező.

Nem könnyítettem helyzetemen. A rendező nem tolt el semmit.

A cikk írója így szól:

„Vámos László rendezése kitűnő munka. Egységet teremt ének és próza, főszereplők és kartagok között. A jellemábrázolás nem ér véget ott, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik, ha visszafelé már nem is feltétlenül igaz a dolog.”

Ez viszont biztos. Mert az, kimondom kereken, félreérthetetlenül, hogy: a tánckar és a karénekesek kezdődik – az még rosszabb. De se oda, se vissza nem hinném, hogy igaz.

Ó, tessék nekem megmondani, hol van az a pont, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik? Akár oda, akár vissza. Mindegy.

Szeretnék igazságos lenni. Talán nem is erről van szó. Kétségtelenül öregszem, talán félreértek valamit.

Nem értem, mi nem egészen igaz visszafelé? És minek kellene visszafelé egészen igaznak lenni? Főképp feltétlenül?

Nem szabad türelmetlennek lenni, ingerültséget szül.

No, tehát a jellemábrázolás, ha nem ér véget ott, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik, akkor föltehetően még náluk is megvan.

Szögezzem le gyorsan: a kitűnő, ének és próza, főszereplők és kartagok között egységet teremtő rendezői munka nemcsak egységet teremt, de jellemábrázolást is. Külön dicséretre érdemes, hogy a karénekesek és a tánckar kezdete sem vet véget a jellemábrázolásnak.

Ezek szerint a jellemábrázolás kezdete viszont véget vet a karénekeseknek és a tánckarnak.

Ha fordítva nem igaz a megállapítás feltétlenül.

Így sem értem.

Honnan lehet tudni, hogy megvan még a jellemábrázolás, ha kezdetekor véget ér a karénekesek és a tánckar?

Végül is elképzelhető, hogy azt énekli a kar, hogy: megvan még a jellemábrázolásunk. És akkor a tánckar is ezt táncolja diadalmasan.

Na nem, így sem lehet. Hisz nem énekelhetnek, táncolhatnak, ha jellemábrázoláskor véget érnek.

Nem látok kiutat.

Elfogadom egyelőre az odafelét, hogy a tánckar és énekkar jellemábrázolása a rendezést dicséri. És ha majd találok támpontot a visszafelére, akkor majd megpróbálom azt is megérteni.

Megyek szépen tovább. Talán egyszer kiderül, mi ez az oda-vissza igazság.

Nem kapkodok, figyelek.

„Vagyis ha igaz, hogy az operettszínház színpadát tele kell rakni ágyúszerűen meredő mikrofonnal elektromos hangerősítős beatmuzsika esetében; nem fogadható el egy vékony hangszerelésű darabnál, amikor Gyulai Gál Ferenc vezetésével a zenekar a korlátozott énekesi tudásra való tekintettel igencsak tapintatos halksággal játszik.”

Ez csak nyilvánvaló. Bizonyítani nem kell egyetlen szót sem. Főképp azért, mert nem is lehet.

S bármennyire csodálatos, ennek ellenére sem tűnik axiómának.

Vajon miért?

Itt megint megállok egy pillanatra. Lehet, itt a kulcs. Ez bizony megtörténhet. De oly jól, oly ügyesen elrejtve, hogy a legkitűnőbb lencséjű szemüveggel is alig lehet észrevenni.

Talán fölépítettek még egy színházat az operettnek, nevet is adtak neki, és én minderről, se építkezésről, se új színházról, se új névről nem hallottam. Bár ez kevéssé valószínű.

Marad a kézenfekvő megoldás, ami nem kevés érthetetlennek kulcsa lehet: a meglevő egyetlen Operettszínházunk komiszul, rosszul, neveletlenül viselkedett a disznó, s büntetésként írták csupa kisbetűvel a nevét.

Az ám!

De ki viselkedett komiszul, rosszul, neveletlenül, amikor a kritika a maga módján jóformán mindenkit dicsér. Vagy itt is igazságtalanság történt, mint annak idején Nemecsek Ernővel?

Nem csodálnám, ha kiderülne, hogy itt történt az igazságtalanság. A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak, vékony hangszerelésű darab, s ez a vékony hangszerelés teszi fölöslegessé a hangerősítőket. Fényes Szabolcs a dallamvilágokat eredetien és nagy hangszerelő tudással árasztja szét a tapintatos halksággal játszó zenekar segítségével, a fölösleges mikrofonok között.

Alakul, ha lassan is. Arról van szó, ha jól értettem, hogy a hangos beatmuzsikát kell elektromos hangerősítővel tovább erősíteni, ami természetes. Nem úgy a nagy hangszerelő tudással megírt vékony hangszerelésű darabot, melynek dallamvilágát tapintatosan halkan kell szétárasztania a zenekarnak, mely tapintatos halkságra a korlátozott énekesi tudás kényszeríti a karmestert.

Igaz is.

Mért azt kellene fölerősíteni, ami halk? Végtére a közönség nem azért megy színházba, hogy hallja, amit a színpadon mondanak vagy dalolnak. Képtelenség még a föltételezés is.

A közönség arra járt, benézett. Mindig így történik.

Tudomány s technika összefog, létrehoz szerkentyűket, melyek képesek a halk emberi hangot erősíteni, távolabbról is hallhatóvá tenni.

E kritika megdicséri a rendezőt kitűnő munkájáért, különös tekintettel a mindenütt jelen levő jellemábrázolásra.

Ebből a naiv olvasó arra következtethetne, hogy a rendező úgy gondolta, tudomány s technika segítségét kéri ott, ahol lehet. Jellemábrázolásnál nem lehet, hangerősítésnél lehet.

Nosza.

Megjelennek a mikrofonok a színpadon. Minden probléma megoldottnak tűnik.

Holott megoldásról szó sincs. Csak a közmondások világában érvényes a „segíts magadon, Isten is megsegít”. Meg a valóság világában nem árt, ha kísérletezik valaki avval, hogyan segíthetne magán és társain… csak…

Jól föl kell készíteni a segítő szándékú, kísérletező embert, edzeni kell, hogy állja a bírálat dorongját, ha siker kíséri igyekezetét.

Be kell látnunk, a ledorongolásnak van igaza. Cáfolhatatlan igaza.

Adva van egy kitűnő színpadkép, mely nem használt sárga színt, nélküle hozta létre uralkodó barnáit és szürkéit. El kell ismernem, nem lehetett könnyű munka. El is ismerem, természetesen. S az ily nehézségek árán létrejövő igen szép színpadképet elrontani mikrofonokkal, csak azért, hogy hallani lehessen… Hol állhatnak arányban ezek a szempontok?

Sehol. Világos, érthető, igaz.

És indokolt az elégedetlenség.

„Meglehetősen kellemetlen elektromos hangok érkeznek onnan (a színpadról), mégpedig egyenetlenül, rosszul keverten.”

Na ugye?

Kézenfekvő a megoldás. Ki a mikrofonokkal, akkor nemigen érkeznek a hangok. S nagy titok marad a jellemábrázolás is, a többi is. Minden.

Mert a rossz keverésen, egyenetlenségen kár volna javítani.

Beatzenénél szabad javítani a hanghatáson. De ez, mondtam már, kizárólag a beatmuzsikára vonatkozik.

És elektromos hangerősítővel csak azt szabad hangosítani, ami önmagában is hangos.

Pompás!

Most, hogy végre eljutottam az egyetértésig, hadd foglaljam össze az eddigieket.

Szó van egy musicalről, amely elegáns természetességgel vált kissé megerőltető szórakozássá, a sárga színt nem használó barna és szürke díszletek között. Miközben szól a zene. „Fényes Szabolcs bőséges zenei anyaga az ismerőshöz közeli dallamvilágokat eredetien és nagy hangszerelő tudással árasztja szét” – „egy vékony hangszerelésű darabnál.” Ami többek között azt is jelenti, hogy Fényes Szabolcs, aki a zenét szerezte… le sem merem írni, mit jelent. De ha, teszem azt, Fényes Szabolcs helyében volnék, bizony csak megkérdezném a cikkírót, hogy ha már a fölöslegesnek tartott erősítők jóvoltából úgy hallotta, hogy valahonnan szereztem a zenét, ne legyen már oly igen diszkrét, ne titkolóddzék tovább, írja már meg azt is, honnan szereztem. Mert, enyhén szólva, az igazán nem egészen mindegy.

Továbbá:

„Latinovits Zoltán esetében – ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívtak – nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez, hanem hogy a számait kellő belső intenzitással előadói számmá, színészi attrakcióvá tudja-e tenni. Latinovits föllépése azonban elmarad a várakozástól. Nem veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit, kivált ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk.”

Mintha hiányozna valami.

Nem derül ki pontosan, kinek a várakozásától marad el Latinovits Zoltán föllépése.

Fura ez a cikk, nehéz keresztrejtvény.

Mert nézzük csak: ha esetleg a közönség, a rendező elégedett, akkor az ő várakozásuktól nem marad el.

Majdnem lehetetlen jegyet venni az előadásra. Ebből arra következtetnék, hogy a közönség nem szerepel azok között, akiknek várakozásától elmarad az alakítás. Legalábbis nagy része nem.

Egy „kitűnő rendezői munka” esetében elképzelhető, hogy a színész alakítása a rendezői várakozástól sem maradt el.

A magam számára azt, hogy kitűnő rendezői munka-e egy produkció, a színészi alakítás is bizonyítja. Minden bizonyítja, amit látok és hallok a nézőtérről.

Tudom, előfordulhat olyan eset is, amikor a rendező presszóasztalnál, kávé mellett elmeséli, milyen nagyszerű az elképzelése, a várakozása. Ezt kellemes asztalnál ülve hallgatni. Egy ilyen beszélgetés fölkeltheti az érdeklődést.

De az, hogy milyen rendezői munka valami, azt végül is az dönti el, hogy mit képes a színpadon megvalósítani.

Latinovits okán, aki e cikk szerint valamilyen várakozástól elmaradt, kénytelen vagyok ismételni a kitűnő rendezés erényeit.

„Egységet teremt ének és próza, főszereplők és kartagok között. A jellemábrázolás nem ér véget ott, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik…”

Itt nincs min tűnődni. Ugyanis ha még ott sem ér véget a jellemábrázolás, akkor belenyugodhat bárki, hogy addig is volt. Bizonyos, hogy volt.

Ilyenformán Latinovits Zoltán alakítása olyan kitűnő rendezői munka része, amely főként a véget nem érő jellemábrázolás miatt kitűnő. Csakhogy a színész a kellő belső intenzitás dolgában elmarad a várakozástól, s a kitűnő rendezői munka egy részét kellő belső intenzitás nélküli jellemábrázolás közvetíti a nézőtérre. Prózában. Mert az ő esetében nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez. De ez nem jelent nehézséget, hisz megteremtetett az egység ének és próza, főszereplők és kartagok között.

Valami azt súgja, közeledem a már említett oda-vissza igazsághoz.

Fonák igazság, ami azt illeti. Meglehetősen ellentmondásos összetevőkkel.

„(Latinovits Zoltán) Nem veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit…”

„Latinovits Zoltán esetében – ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívtak – nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez…”

„A jellemábrázolás nem ér véget ott, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik, ha visszafelé már nem is feltétlenül igaz a dolog.”

„…(Elektromos hangerősítés) nem fogadható el egy vékony hangszerelésű darabnál, amikor Gyulai Gál Ferenc vezetésével a zenekar a korlátozott énekesi tudásra való tekintettel igencsak tapintatos halksággal játszik.”

„Latinovits föllépése azonban elmarad a várakozástól.”

„(az a kérdés az ő esetében) számait kellő belső intenzitással előadói számmá, színészi attrakcióvá tudja-e tenni.”

„(A rendezés) Egységet teremt ének és próza, főszereplők és kartagok között.”

És a színpadról érkező kellemetlen elektromos hangok egyenetlenek, rosszul kevertek.

Lehet, hogy azért marad el a színészi alakítás a várakozástól, mert míg a technikai berendezéseken nem javít a színház, addig egyenetlen, rosszul kevert a hang.

Az ilyen kisebb hibák a beatmuzsikát is zavarják, gondolom. Csakhogy döntő különbség a musical és a beat között az, hogy beatzenénél rendbe kell hozni az elektromos berendezéseket, musicalnél meg száműzni kell a mikrofonokat.

Megoldatlan kérdés marad, mit csináljanak a mikrofonokkal, ha beat musicalt játszanak?

Most már világos, miért zavarnak az erősítők.

Musicalnél illetlenség használni őket. Műfaji kérdés. A beatmuzsika, amikor meghallotta, hogy musicalnél is merészelnek erősítőket használni, gondolom, lefeküdt aludni, mert jó, ha alszik egyet a mérgére, bizonyára így hallotta ő is. De reggel, amikor nem kevesebb indulattal ébredt, úgy határozott, szól a lapoknak a méltánytalanságról, amely érte. S íme a bizonyíték, hogy nem hiába beszélt. Biztosította monopolhelyzetét, s ha bárki áttéved a monopolizált terület eszközeinek használatához, jön az újság a doronggal, s helyreállítja a rendet a műfajok között.

Mert ez a legfontosabb. Hogy béke legyen a műfajok között.

Ki az erősítővel, zavar.

Az azért bonyolítja a helyzetet, hogy az ő esetében az nem volt kérdés, van-e hangja az énekléshez. Gyanítom, hogy a neveletlen színház már akkor, amikor az énekesi hangot nem tartotta elsőrendű követelménynek, már akkor is technikai segítségnyújtáson törte a fejét. Most aztán megkapta, ami jár neki. Igaz is. Mért akarja tekintetbe venni az egyes színészi adottságokat? Hisz Latinovits se veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit. Kivált, ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk. A muzikalitás igényeit például úgy kell tekintetbe vennie, hogy közben nem kérdés az ő esetében, van-e hangja az énekléshez.

Ejnye, ejnye, mért nem írja meg a cikk írója, hogy milyen hangszeren játszik Bozzi úr, a kutya? Mert ha véletlenül sem nem zongorázik, sem nem hegedül, ha még egy árva tilinkót se kap muzikalitása bizonyítására, akkor maradna az énekhang. Amit fölerősíteni bűn, egyébként sincs szükség erősítésre, mert kezdettől nem volt kérdés a kutya énekhangja.

Latinovits Zoltán, ne hökkenj meg, könyörgök, ne is szitkozódj. Miért tennéd? Kiért? Miért? Azért itt értékelték is a munkádat, csak kissé bonyolult módon. A cikk ennek a színpadnak a követelményeit hiányolja, így nyilvánvaló, hogy mindaz, amely minden színpad követelménye, az meglelhető az alakításodban. Semmi olyan nem hiányozhat belőle, amely más színpad igényeihez is hozzátartozik.

Szédülök. Ablakot nyitok. Megállítom a lemezjátszót.

Csönd támad.

Föladom.

A kertben alkonyatot húz magára egy ezüstfenyő.

Törje a fejét Latinovits. Legföljebb azon még el lehet merengeni, kinek a fejét.

Falamon Kassák Lajos fényképe. Nyakkendő nélkül, kigombolt, fehér ingben, fenyegető szigorral néz rám.

Hát jó. Elindítom újra a lemezjátszót.

Olvasom tovább a nagy példányszámú napilap kulturális rovatát.

Tudom, nem vigasz, de a többi színész se jár jobban.

Imigyen szól cikkíró:

„Kertész Péter fegyelmezetten és tisztán, prózához illő buzgalommal alakít egy ügyvédbojtárt.”

Kérdés: Milyen Kertész Péter alakítása? Buzgalma egyben értékmérő is? Honnan lehet tudni, szidják-e vagy dicsérik? A musicalt segíti vagy gátolja a prózához illő buzgalom? Vagy csak annyit jelent a kritikai megjegyzés, hogy a fegyelmezett alakítás nem való a műfajhoz, idegen tőle? Rossz?

Most mire gondoljak? És mit gondoljon Kertész Péter?

Úgy tűnik, a cikkíró a prózát előkelőnek, a musicalt alpáribbnak tartja. De akkor miért ír róla? Vagy ha már leereszkedik a musicalhez, miért nem írja meg, hogy ő kulturáltabb, fennköltebb lélek. Neki Latinovits Zoltán ugathat, végtére is csak egy kutya. S a feje tetejére állhat a többi színész is, nem változtat megalapozott, jól átgondolt véleményén. Ő úgy ül be a nézőtérre, hogy tudja, nem érhet föl hozzá az, amit látni, hallani fog.

Mert így legalább igaz volna, pontos volna. Talán még emberszabásúbb is volna.

Nem titkolom, nem is lehetne, keserűség beszél belőlem, düh. Nem is váltakozva, egyszerre van jelen mind a kettő.

Miért ez a fennkölt magasság?

Milyen alapon?

Majd mindenki vállát megveregeti. Igaz, kicsit leereszkedő vállveregetés ez, no de magasból mi mást tehet az ember?

Magasból?

Ne firtassuk.

Más az én gondom.

Tudom, Latinovits Zoltán néhány nap múlva idetelefonál. Félek, megkérdezi, kritikát író ember számára a műfaj jelenti-e a minőséget?

Töprengek. Nézem az alkonyt, ezüstfenyőt, a lombok között kibukkanó egytornyú templom tornyán a keresztet.

Elmosolyodom. Megvan a válasz. Azt fogom majd mondani: Latinovits, egyszerű a megoldás. Ki kell írni a plakátra, hogy tragédia vagy komédia, részben dalban elbeszélve. Megéri a többlet nyomdaköltséget.

Néhány szó – és biztosítva a magas színvonal.

És akad még javaslatom.

Az idézett bírálat dicséri a rendezőt, kifogásolja a két részt. Nosza. Tanulékony rendező nem akarja megerőltetni a közönséget, a javaslat szerint három részre vágja az előadást, beiktat még egy szünetet. Megértő szerző rááll, hisz ő se megerőltetően akar szórakoztatni.

És akkor mi jön rendbe?

Félő, hogy semmi.

A musical, ha valóban fárasztó, nem hinném, hogy a részekre tagolás miatt az. Egyébként, attól tartok, nem is megerőltető szórakozás. Valami másról lesz szó.

„…prózához illő buzgalommal.”

Ez a kritika úgy dicsér, mintha szidna, s úgy szid, mintha dicsérne. Túl sokra nem lehet menni vele. Ami értelmet adhatna a bírálatnak, hogy értékeli a látott munkát – az kifelejtődött.

Színház sok munkával megvalósított egy elképzelést, létrehozott egy előadást.

Kritikus, ki tudja, mért, méltóságán alulinak tartja, hogy pont arra figyeljen oda, amit bírálni a színházba ment. Ír tehát valamit, aminek pongyolán használt szavai vannak, más nincs.

Színház, mivel nem tud mit kezdeni evvel a hevenyészett nem tudom mivel, nem figyel oda rá.

S zárult a bűvös kör.

Nem akarok komolytalankodni, de bizonyítani tudom, hogy akit egyértelműen dicsér ez a kritika, az se tudhat mit kezdeni vele.

Az egyetlen biztosan kitűnő része az előadásnak a díszlet, amely „nemcsak mestermunka”. Főleg azért lépi túl a mestermunka határát, mert avval a meglepő újítással él, hogy „az olasz nyomornegyed nyomorúságos környezetét” „nem kandiscukorszínekkel elevenítette meg”.

A kandiscukor kihagyott sárgája már szóba került. De nem fontos.

Ha emlékeim nem csalnak, az édeskés színek nem a nyomornegyedeket ábrázoló színpadokon szoktak előfordulni. Sőt, operettben aránylag ritka a nyomornegyed nyomorúságos környezete. Musicalben meg édeskés színek nem szoktak előfordulni.

Ettől még a díszlettervező munkája nagyon jó lehet. Sőt, több is lehet, mint mestermunka.

Csak nem ezért.

Latinovitsnak is ezt fogom mondani. Igaz is. Hisz ha dicsérték volna, ugyanott tartanánk, ahol így. A miért jó vagy miért rossz egyformán válaszolatlanul marad.

Csak tudnám, miért.

Talán nevetünk majd. Ha nem sikerül, ha az arcomba néz, rám mordul, az sem baj.

Idenézz, Latinovits, mondom neki, és rámutatok a kultúrrovatra. Olvasd! Ezt olvasd, az utolsó mondatot. Ez a legígéretesebb mondat, amit ebben a cikkben olvasni lehet.

„Mednyánszky Ági, Pogány Margit, Mucsi Sándor, Richter Károly, Benkóczy Zoltán egy-egy élesen megfogalmazott, a többitől elkülönböző jellemet állított színpadra.”

Látod, Latinovits, Bozzi úr, a kutya. Ugatsz még valameddig. Nemcsak te. Ugatunk még jó néhányan akkor is, ha százszor elmondják, hogy kutyaugatás nem hallatszik a mennybe.

Ki tudja? És honnan tudja?

Szálljon béke a szívünkbe, Latinovits Zoli, mint azon a karácsony délutánon, amikor friss, jó illatú orgonával leptél meg. Most türelmet hozz. Segíts nekem. Ne vedd el álmomat, hitemet a színházban, csodában. Oly sok mindent szeretnék hinni. Szeretnék hinni már csekélységekben is.

Akár abban is, hogy ezek a részletek „a többitől elkülönböző” kritika részletei.