Még egyszer az Othellóról

„Shakespeare végzetesen hatott, ámbár ő a maga páratlan fantáziájával elkerülte úgyszólván az összes veszedelmeket. Még Jagója sem olyan intrikus, mint a Schiller-féle Wurm vagy pedig Moor Ferenc. Jago nem úgy áll Othellóval szemben, mint az elvetemültség a nemeslelkűséggel szemben. Ahhoz, hogy Othellóból tragédia lehessen: minden kell, amit Shakespeare fölhoz, egy szemet, egy motívumot sem szabad elejtenünk. Kell, hogy egy »berber csődör« vegyen feleségül egy fehérbőrű velencei úri kisasszonyt. Kell, hogy ez az úri kisasszony félrevezesse és elhagyja tulajdon édesapját, s kell, hogy a mór mindezt maga is éppen úgy érezze, sőt még mindezeken fölül azt is érezze, hogy Desdemona úgyszólván még gyermekleány, ő maga pedig erősen öregszik. Mennél veszedelmesebb, örvénylőbb, drámaibb egy helyzet magában véve: annál kevesebbet ronthat vagy javíthat rajta az intrika. S megfordítva: mennél nagyobb szerepe jut egy darabban az intrikusnak, annál sekélyebb, fölületesebb, hazugabb a dráma.” (Hevesi: A színpadi cselszövő.)

„És mégis kénytelen vagyok azt állítani, hogy az a Shakespeare, akit ma a színpadon látunk – akár Reinhardt, akár az angol impresszáriók kegyelméből – épp oly kevéssé az igazi Shakespeare, mint az, akit a 18-ik században olyan finoman megcivilizáltak. Mi csak nem vagyunk olyan naivak és olyan kezdetlegesek, hogy a szavait vegyük el tőle és a megoldásait vértelenítsük, de épp oly könyörtelenül lecsapoljuk, mint ahogy a 18-ik század tette:

Manapság három oldalról modernizáljuk Shakespearet, ami ez esetben annyit jelent, hogy mint tragédiaírót ártalmatlanná tesszük.

…  …

A plasztikai pózok és a retorikus formák segítségével Shakespeare alakjai annyira elveszítik minden tragikai emberségüket s emberi tragikumukat, hogy a legjobbhiszemű néző manapság nyugodt lélekkel szemlélheti Lear király vagy Othello tragédiáját. Egész előadás alatt eszébe sem fog jutni, hogy mindnyájunkat érhet baleset, föl sem támad benne a gondolat, hogy neki csak a legcsekélyebb köze is lehet a dologhoz s meg van róla győződve, hogy a színpadon nem az ő ügyét tárgyaljuk, holott ennek éppen ellenkezője igaz. S hogy a mai néző hamis illúziója minél teljesebb és minél meggyőzőbb legyen: a modern színpadi művészet – a rendezés – az egész előadás folyamán mindent elkövet, hogy az elsőrendű dolgokról a másod-, harmad- és tizedrendű dolgokra helyezze át a hangsúlyt.” (Hevesi: Tragédia kell a népnek?)

 

Oly sok kétely marad Othello-magyarázatok, előadások, bírálatok után. S úgy nem szeretem a kétségeket.

Segítségül hívhatnám Peter Brookot, aki elmondta, hogy nagyszerű előadásuk titka csak annyi, hogy elfelejtették mindazt, amit valaha valaki a drámáról mondott, majd elolvasták és eljátszották azt, ami írva van.

De ha térben nem akarok oly messzire menni, maradhatok itthon is, s utaznom csak az időben kell.

Íme, Ambrus Zoltán Színházi esték kötete, Shakespeare: A Velencei Kalmár.

„A Velencei Kalmár Portiája, mikor találós meséjét sem a marokkói, sem az aragoni herceg nem tudja megfejteni, így fakad ki:

 

Oh bölcs bolondok! im itéletökben Oly eszesek, hogy a miatt veszítnek.

 

Ezzel a mondással Shakespeare mintha kommentátorai nagy tömegét akarta volna előre jellemezni.

… …

Hogy tisztán láthassuk: mi van igazán a Velencei Kalmárban s mi az amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának), próbáljuk meg elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül a magunkévá tettünk. Nézzük mint újságot, s határozzuk el, hogy (legalább egy órára) a Rialtora se tekintsünk több áhítattal, mint a Dunapartra s a Lloyd kávéházra.”

Megpróbálom megfogadni a tanácsot, lássam, hová jutok. S ha föltétlenül segítségre lesz szükségem, ígérem, Shakespeare-en kívül senkihez sem fordulok.

Nézzük csak!

Az első színben megtudom Othellóról, hogy titokban megházasodott. De miért titokban? Mi késztette rá?

Kiváló hadvezér, ezt is megtudom azonnal.

 

…mert a Tanács Megrója tán ezért, de bizonyos, hogy Nem dobja félre – hisz kétségtelen, Hogy a Cyprusnál dühöngő háborúhoz Ha lelküket kiteszik sem találnak Hozzá hasonló hadvezéri elmét.

 

Ha jól olvasunk, és a Rialtóra sem tekintünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra, a napnál világosabban elismerik kiválóságát. Értékelik is. S mert az idézett szavak Jago szavai, aki ezt megelőzően elmondta már Rodrigónak, hogy gyűlöli a mórt, így Othello képességeit és elismerését illetően nem maradnak kétségeim. Hogyan is maradhatnának, amikor még az is így beszél róla, aki gyűlöli.

Még valami megerősíti Othello hadvezéri tehetségét.

Jago panasza.

 

…Három nemes Személyesen járult elé, hogy engem Válasszon hadnagyává: esküszöm, Tudom, mit érek, s megillet e rang …  … Cikornyás szókkal tért ki nékik és Legvégül is kérésük megtagadta.

 

Ez is egyértelmű.

Jago hiába haragszik Cassióra, akit Othello kinevezett. Cassiót nem protekció miatt nevezte ki.

Hiszen protekciója neki volt. Jagónak.

Akkor hogy is van ez?

A mór, minden protekció ellenére, azt választotta hadnagyának, akit e posztra alkalmasnak tartott.

Nem azt, aki önmagát tartotta alkalmasnak.

Drámai vétség?

Néha bennem is fölmerült a gondolat, eltűnődtem, mit is jelent. Talán kapcsolat is akad e két dolog között, hogy valaki kiváló hadvezér és a beosztottjait nem protekciós alapon nevezi ki. Bizony, úgy találom, összetartozik e két dolog. Mert állítom: a kiváló hadvezér csak addig kiváló, amíg keményen, következetesen tartja magát e gyakorlathoz.

A világtörténelem című drámából is azt olvastam, ellenőrizheti bárki, hogy a nagy hadvezérek is emberek. Ők sem lehetnek egyszerre több helyen. Ilyenformán létfontosságú számukra, hogy emberismeretük, értékrendjük jó legyen, hogy minden posztra az arra legalkalmasabb embert állítsák.

A kiváló hadvezér egyetlen lehetősége ez tehetsége bizonyítására.

S Othello itt még, a dráma kezdete előtt, tudta ezt. Nem vétett ellene.

Nem érdekelte protekció, magánügy, ki kinek a fia, borja. Nem érdekelte semmi más, csak a tehetség. Döntését egyetlen szempont vezette, az, hogy a betöltendő tisztet olyan ember kapja, aki arra a legmegfelelőbb.

Olvassunk tovább, és a Rialtóra se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra.

Az elismert, sikeres, népszerű, hatalma teljében levő hadvezér nem áll kérőként nyíltan Desdemona apja elé. Pedig, ahogy szintén Jagótól tudjuk, akit igazán nem lehet elfogultsággal vádolni Othello javára:

 

A mór tiszta és nyílt természetű.

 

Akkor miért? Miért e titkos házasság?

Az nem lehet, hogy Desdemona nem szokott apjával bensőbb ügyeiről beszélni. Hiszen Rodrigónak az apja mondta meg, hogy ne vizslasson a háza körül, nem adja neki a lányát.

Mi gátolhatta Othellót szándékai bevallásában?

Mit mondanak róla még az első színben? Akkor, amikor a megcsalt apát fölveri álmából a visszautasított kérő és a mellőzött zászlós?

 

Jago: „egy vén fekete bak” „berber csődör” Rodrigo: „parázna mór”

– majd

 

Leányod nagy bűnt követ el, mikor Erényt, szépséget, szellemet, vagyont Egy kóbor és hazátlan idegenre Tékozol. Brabantio: „Egek! Vér-árulás!”

és azután

 

…Nincs varázslat, Amely a szűzek ifju erejét Megrontja?

 

Figyeljünk csak!

Rodrigo a győztes vetélytársat gyűlöli Othellóban. Jago nem kevésbé gyűlöli, csak kevesebb oka van rá. Ha ugyan érzelmek okát keresni kell.

Elég felemásnak tűnik Othello helyzete Shakespeare Velencéjében.

A kiváló hadvezérre háborús időkben szükség van.

Az ember, az nem kell. Az kóbor idegen, vén fekete bak. Annak Velence szenátora nem adja a lányát. Bizony, kár volna kérni.

Így igaz.

Hamis értékrendek, hazug íratlan törvények szabályozzák Velence életét.

Othello a házasságáig valóságos helyzetek valóságos törvényei szerint élt. Nyílt lehetett, bátor, egyenes, tiszta.

Eddig.

Most, életében először, elfogadta a csalást. Nem szállt szembe a hazug törvényekkel – csak megkerülte őket. Tehát tudomásul vette, s azok szellemében cselekedett. Magára erőszakolta a hamis értékrendet, elfogadta, hogy nem kérheti meg Desdemona kezét.

Akkor sem, ha szeretik egymást.

Elfogadta, hogy színes bőrű, a lánynál jóval idősebb ember, függetlenül a valóságos értékektől és érzelmektől, nem méltó arra, hogy nyíltan cselekedjék. S ha Desdemona ragaszkodik méltatlan, nem vállalható érzelmeihez, akkor megcsalja apját, megszökik, és titokban megházasodnak.

Amikor Othello tudomásul vette, hogy bőre színe bármire méltatlanná teheti, amikor elfogadta a csalást, hazugságot – már elindult tragédiába vezető útján.

S ekkor még el sem kezdődött a dráma.

Ekkor Jago még csak gyűlölte a mórt. Tenni még nem tervezett semmit ellene.

Olvassunk jól, és a Rialtóra se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra.

Mennyi a jelentősége, hogy Jago és Rodrigo fölveri Desdemona apját a szökés hírével? Talán csak annyi, hogy kiélik gyűlöletüket. Végtére, ha nem jut eszükbe az éj folyamán közölni Brabantióval, hogy megszökött a lánya, meggyőződésem, legkésőbb reggel észrevette volna, hogy nincs otthon.

Akkor hát mennyi ebben Jago szerepe?

Tudjuk, Velence hamis értékrendjét, hazug törvényeit nem ő teremtette. Ő csak ismeri és él vele. Mint Velencében mindenki más. Azt is tudjuk, hogy Othello a bőre színét s születése időpontját nem néki köszönheti. Szerelmét sem. És arra sincs utalás, hogy a titkos házasság ötlete az ő agyában született volna.

Sőt, még Brabantio éjszakai nyugalmának megzavarása sem az ő lelkén szárad. Nélküle is fölverték volna a herceg küldöttei.

Vitathatatlan, nem teremt lehetőségeket. Nem teremt semmit. Csak kissé előbbre hozza időben azt, ami nélküle is megtörtént volna.

Az első színben tehát Jago nem tesz mást, mint igen indulatosan kommentálja azokat az eseményeket, amelyek előidézésében nem volt szerepe.

Ez fontos. Még visszatérek rá.

A második színben ő mondja el Othellónak, mennyire haragszik rá Brabantio.

Nem hinném, hogy túlzott meglepetést okoz.

Végtére is Othello, ha nem számít a tiltakozásra és fölháborodásra, annak rendje-módja szerint, nyilvános, díszes esküvőt tart előzőleg. Nem csoda, hogy nyugodtan fogadja Jago híreit.

Így szól:

 

Hagyjuk, hadd háborogjon: A Tanácsnak tett szolgálataim Elfojtják panaszát.

 

Ez a második mondat, amelyet Othellótól hallunk. A többit, cselekedeteit onnan ismerjük, hogy róla mondták. S a harmadik, a következő mondata már nagyon elgondolkoztató.

 

…És tudni kell – S ha látom itt, hogy dicsekedni érdem, Majd hirdetem – hogy én királyi ősök Sarja vagyok…

 

Hogy szól a mondat a közbevetés nélkül?

 

És tudni kell, hogy én királyi ősök sarja vagyok.

 

És a közbevetés?

 

S ha látom itt, hogy dicsekedni érdem, majd hirdetem.

 

Tudjuk, Othello, a mór, kiváló hadvezér, sokat próbált, sokat szenvedett ember. Velencében és a világban elfoglalt helyét a maga tettei, a maga érdemei, jeles, valóságos értékek szabták meg.

Eddig.

És most már szánalmasan hozakodik elő, de milyen szánalmasan, ha úgy ítéli, mást már nem tehet, születési előjogokkal.

Nem igazabb védekezés, mint a vád: fekete.

Végső, szomorú érve így a velencei, nem a valóságos értékrendek világából ered. Szomorú, mert itt fogadja el másodszor a hazug világ hazug értékrendjét, hamis törvényét.

De bármit tesz vagy mond, az a világ nem fogadhatja be őt. Nem is fogadja el, csak akkor és addig, amíg szüksége van rá.

Háborúban vezesse a hadsereget, biztosítsa Velence hatalmát messze túl Velence határain.

Békében idegen, fekete, öreg.

Megvallom, számomra meglepő, eddig soha nem gondoltam rá, másodpercig sem villant az eszembe, hogy a tökéletes, hibátlan, nagyszerű Othellót csak hallomásból ismerem. Azt az Othellót, akit Desdemona megszeret, aki fölébreszti Jago könnyen ébredő féltékenységét, akiről Jago föltételezte, hogy a felesége megcsalta vele, azt az Othellót nem látjuk a drámában. Olyannak mi nézők nem látjuk, nem láttuk soha, amilyennek Desdemona s Jago látta. Othello, akivel mi találkozhatunk, már valóságos és hazug értékrendek között vergődő, csalást elfogadó, hazugsággal megbékélő, a tragédiája felé elindult ember. S félek, ha tovább kísérem keserves útján, rá kell döbbennem, Othello tragédiája mindenképpen bekövetkezett volna.

Jago buzgalma nélkül is.

Csak talán kicsit később, csak talán kicsit másképp.

Nemegyszer olvastam, nemegyszer láttam a drámát. Nem értem, miért nem figyeltem föl eleddig, miért nem vettem észre, mit írt e zseniális író?

Később igyekszem választ találni rá. Tudom, nem lesz tőle jókedvem.

Most engedjen meg nekem az olvasó egy rövid kitérőt.

Shakespeare-nél, bár hősei időnként keresik önmagukban vagy egymásban a sátánt vagy az ördögöt, különválnak földi és pokoli hatalmak. Ha nem földi szereplőre van szüksége, nyugodtan színpadára viszi a tündéreket királyostul, az ördögöt valamelyik formájában, vagy ha kell, magát az Időt is. Ahol nem nyilvánvalóan földöntúliról van szó, ott legföljebb egy szellem jut szóhoz.

De az is ember szelleme.

S a világ, amely körülveszi őket, emberi világ. Hazugsággal, látszatokkal, képmutatással, hatalomvággyal, bosszúval, szerelemmel, féltékenységgel, csalódással, hősiességgel, árulással terhes világ. Ami azt illeti, ez az emberi világ időnként igen embertelen. Nem szívesen veszi tudomásul az emberi, humánus, valódi értékeket. S ha már tudomásul kell vennie, igyekszik vagy a maga törvényei szerint átalakítani, vagy – ha ez nem megy – elpusztítani.

De az elpusztított, a környező világnál nemesebb ember helyére újra beáll valaki.

A hit, hogy létezhet egy emberi világ a maga igaz törvényeivel, ez a hit Shakespeare-nél nem pusztul el.

De térjünk vissza a drámához.

A harmadik színben Brabantio vádja:

 

Elcsábitották, ellopták, varázs- Szerekkel rontották meg gaz kuruzslók; Mert aki nem vak; hűdött vagy hibás, Varázslat nélkül ily eszeveszetten meg nem botolhat. …  … …  … S természet, haza, Kor, tisztesség és minden ellenére Szeretné azt, kit retteg nézni is! Csak nyomorék s idétlen agy hiszi, Hogy ekkorát tévedhet a tökély A természet törvénye ellen; itt a Pokol furfangos praktikáira Kell gyanakodnunk. Újfent állitom, Csak holmi vér-pezsdítő főzetekkel Vagy ily célból kotyvasztott bűvitallal Ronthatta meg.

 

Velence urai igen okosak. Ha nékik nem tetsző dolog történik a magánéletükben, az nem magánsérelem. Nem a társadalom, de a természet törvényei elleni vétek, s csak természetfeletti hatalom birtokában jöhetett létre. Ha valódi bajban vannak – mint most, hogy Cyprust támadni készül a török –, azonnal szétválik természet és társadalom. Már nem kevergetik a fogalmakat. Othello ismeri a legjobban a cyprusi helyzetet, ő a legjobb hadvezér, őt szólítja a közvélemény – menjen ő.

Megy is.

És Brabantio tanácsát viszi magával.

 

Othello, nyitva tartsd a szemedet: Te vagy soron, engem már rászedett.

 

A tanács helyénvaló. Othello ugyan azt válaszolja:

 

A tűzbe tenném érte a kezem!

 

– de végignézte, mint csapta be apját Desdemona, hogyan titkolta előtte igazi érzelmeit, hogyan élt vissza a bizalmával, hogyan szökött meg tőle.

Igaz, mindezt őmiatta tette.

Shakespeare már a Hamlet-ben fölhasználta a fülön át történő mérgezés motívumát. Ott kézzel fogható mérget csöppentenek a király fülébe.

Brabantio nem tudatosan mérgez. A tudatos mérgezés Jagóra marad.

 

Én mérget öntök Othello fülébe. … Igy változtatom erényét szurokká; A jóságát meg hálóvá, amelybe Mind belehullnak.

 

S később:

 

Ez hatni fog. Már sápadoz a mór A méregtől; mert méreg a gyanú –

 

Mintha a méreg halmazállapotától függetlenül hinne Shakespeare abban, hogy fülön át igencsak meg lehet valakit mérgezni. Legföljebb nem egyik percről a másikra.

De a hatás így is biztos.

Mindegy, most mit válaszolt Othello, a méreg a fülén át az agyába jutott. És ha valaki tudja, hogy Brabantio igazat beszélt, akkor ő tudja. Nálunk is jobban tudja.

Hisz ő látta azt, amit mi nem.

Mi már csak a szerelmét vállaló, hű, igaz, tiszta Desdemonát látjuk. Othello látta azt a Desdemonát is, aki színlelt, hazudott, becsapta apját, környezetét. Aki egymás után kosarazta ki kérőit, a város gazdag ifjait. S talán, engedtessék meg a föltételezés, Rodrigo makacs szerelme sem csupán Rodrigo ostobasága. Talán Desdemona megelőző viselkedésében található ennek az értelmetlennek tűnő makacsságnak az oka.

Sőt: az sem lehet véletlen, hogy Jago pénzszerzési manőveréhez, Rodrigo kifosztásához csalétkül éppen Desdemonát választja. Kell hogy valami, akárha mákszemnyi alapja legyen Desdemona viselkedésében Rodrigo végtelen, már szinte komikumba hajló hiszékenységének. Parányi kacérság, hiúság, árnyalatnyi állhatatlanság, valami, amit ha Jago kellőképpen fölnöveszt, tőkét kovácsolhat belőle.

És kovácsol.

Hisz Rodrigóval is, Othellóval is elhiteti Desdemona hűtlenségét. Rodrigóval jövő, Othellóval múlt és jelen időben.

Olvasom tovább Shakespeare-t.

Íme, még csak a harmadik színnél tartunk, s már minden előkészítve a tragédiára.

Othello annyira bízik az őt gyűlölő Jagóban, hogy serege kivételével mindent rá mer hagyni.

Desdemonát is.

De miért hisz Othello oly föltétlenül Jagóban?

Nem nehéz a válasz.

Othello egyenes, tiszta, ép érzékű ember. Nem adott okot gyűlöletre. Jagót nem csalta meg. Miért gondolna arra, hogy Jago gyűlöli őt? Bizonyosan nem igaz, egyetlen szóig, egyetlen betűig nem igaz Jago panasza.

 

…Én a mórt Gyülölöm; azt suttogják, ágyamat Használta: nem tudom, hogy igaz-e; De nékem itt a gyanu annyi, mintha Bizonyság volna.

 

Ha bizonyosság volna, nem gyanú, a mór tudná, hogy vétett ellene. Pillanatig sem kockáztatna, számolna a becsapott ember érzelmeivel. De így, tiszta lélekkel, lelkiismerettel nincs oka, hogy ne higgyen a sima, szép szavaknak.

Álljunk meg.

Jago, aki oly igen okos, és oly igen büszke az eszére, Jago is tudja ezt. S ha terveit arra építi, hogy Othello hinni fog neki, nemcsak a méreg erejében bízik. Bíznia kell a maga hitelében is, abban, hogy elfogadják kezéből a mérget. Hisz a méreg természetéhez tartozik, akkor hat csak, ha beveszi, akit halálra szántak. Jagónál kevésbé okos emberek is tudják, aki megcsalta őket, az nem bízhat bennük feltétlenül. Tudja, hogy csalt, tudja, rájöhet a másik. Kettőjük helyzete bizonytalanná válik, s a bizonytalanság óvatosságot szül. Ha terveit Jago a mór bizalmára építi, akkor tudja, hogy igaztalanul vádolja őt. Bizonyságát adva, hogy mindenkinek hazudik.

Önmagának is.

Így már igazolta Jago Othello döntését. Nevezetesen azt, hogy nem bízta rá a sereget. Hogy lehetne olyan emberre hadsereget bízni, akinek számára bizonyosság az alaptalan gyanú. Főként, ha ily hihetetlenül gyanakvó a természete. Hisz később Cassio is fölkelti gyanúját, méghozzá igen érdekesen.

Íme:

 

Engem is fölszarvazhat Cassio.

 

Hát itt már kétségtelen, a gyanút csupán puszta föltételezés élteti.

Pedig Jago nagyon jól tudja, hogy a gyanú csak az ő számára jelent bizonyosságot. Amikor Othello gyanakvásáról van szó, sok fáradsággal teremt látszatokat, konstruál bizonyítékokat. Még felesége segítségét is igénybe veszi, hogy megtartani, fokozni tudja Othello gyanakvását. Tudja, ártatlan semmiségeket veszedelmessé lehet fölnöveszteni. El is mondja, miután megkapta Emiliától Desdemona kendőjét.

 

Majd Cassio lakásán elhagyom. S ő megleli. Az ilyen légnemű Kis csacsiság a féltékenynek oly Erős bizonyság, mint a biblia. Ez hatni fog.

 

Megint egy kérdés.

Jago, aki maga növeszti bizonyossággá a gyanút, tudja, mily jelentéktelen dolgokat növeszt bizonyossággá, vádaskodása mily alaptalan. Akkor hogy van ez a maga szintén alaptalan gyanújával? Mennyi munkájába, energiájába került, amíg így sikerült eltorzítania önmagát?

És megint egy kérdés.

Milyen ember ez a Jago?

Nézzük csak meg közelebbről.

Az bizonyos, hogy kisszerű. A Shakespeare-drámákban és a valóságban, ha úgy tetszik, az életben is találkozhatunk emberekkel, akik nem riadnak vissza semmitől, nem sorolom, mi minden cifraságot tesznek csak azért, hogy elérjék, amit akarnak.

A különbség abban van, hogy mit akarnak.

III. Richard a trónt, a hatalmat.

De ettől függetlenül sem hasonlítható Jagóhoz. III. Richard friss gyilkossága áldozatának koporsójánál szerez feleséget. Méghozzá olyant, akit azért vehet feleségül, mert a férjét már előzőleg megölte, így a nő szabad.

Jago nem képes elhinni a feleségéről, hogy hű lehet hozzá. Ő tudja, mi oka van erre.

Katonai képességei? Mindössze annyira futják, hogy a vezér második embere lehet.

Pénzt akkor tud szerezni, ha becsap valakit, jelen esetben Rodrigót, s kicsalja tőle.

Képességei, bárhonnan nézem, minden vonatkozásban nem is másod-, de sokadrendűek.

S becsvágya is.

Hiszen még Hamlet mostohaapja is egy királyságért és egy nőért lesz gyilkossá.

És számomra van még valami furcsa, valami igen különös, nagyon is elgondolkoztató ebben a Jagóban.

A többi gyilkost, ha nem bérgyilkos az illető, nem a maga képessége, hanem tőle független ok választja el a hatalomtól. Később születtek, mint a király. Törvénytelen kapcsolatból születtek. Képességeik lehetnek bármilyen jók, helyzetük nem engedi, hogy a társadalomban őket megillető helyet foglaljanak el.

Jagóhoz hasonló alak hirtelen nem is jut eszembe. Őt képességei választják el vágyaitól. S e vágyak is igencsak ködösek. Az tény, pénzt akar. De a pénzen kívül is akar még valamit.

Mit?

Cassio rangját? Rendben van. De amikor megkapta, amikor már ő Othello hadnagya, akkor sem elégedett. Folytatja rágalomhadjáratát.

Pedig hadnaggyá választása akár fordulópont, győzelem is lehetne az életében. De nem lesz az.

Pontosabban, fordulópont lesz, de nem az ő életében, hanem Othellóéban.

Figyeljük csak, mit mond Othello, a hadvezér, mielőtt leváltja tisztéből Cassiót?

 

Megszállt várfalak közt, Ahol a nép még tétován remeg, Csak úgy személyes okból kardra kelni… Ez szörnyű!

 

S mit mond rövid idő múlva Jagónak? Ugyanazok között a várfalak között?

 

Mielőtt a nap háromszor lemegy Jelentsd nekem, hogy Cassio nem él.

 

S miután Jago örömmel vállalja az orgyilkosságot, kinevezi, vérdíjként kinevezi Cassio üres helyére. Hadnagyává emeli Jagót.

Pedig tudja, hogy az olyan ember, aki saját ügyei intézéséért, cinkosságért s egyéb hasonló érdemekért, a képességek figyelembevétele nélkül, magánérzelmek szerint osztogat maga körül rangot, hivatalt – az elveszett.

A jelenet vége Jago kinevezése. De e jelenet elején Othello már elbúcsúzik hadi sikereitől.

 

Kócsagtollas had, büszke háború, Mely becsvágyunk erénnyé nemesíti, Ég veletek! Ti pezsgető dobok, Rivalló kürtök, metsző hangu sípok, Nyihogó mének, Isten veletek! Isten veled, királyi lobogó, Győzelmes harcok minden ragyogása! S halálos ágyu, mely a halhatatlan Egek dühét dübörgöd vad torokkal, Isten veled! Othello befejezte!

 

Othello már itt végképp elveszett. Akkor is, ha nem öli meg Desdemonát és önmagát.

Jago praktikái?

Jago további mesterkedéseivel már csak a saját tragédiáját készíti elő.

Azt tudja, hogy Cassio sokkal különb nála.

 

…Ha Cassio marad meg, Szép élte minden napja úgy sugárzik, Hogy belerútulok.

 

És íme, ismét egy kérdés.

Othello nélkül, e nélkül az elvállalt gyilkosság nélkül vajon ki nevezi ki őt hadnaggyá?

Senki. Természetesen.

Akkor miféle cél, érdek, mi vezeti, miért folytatja rágalmait a végletekig? Hiszen Jagónak tudnia kell, hogy karrierje nem választható el Othello életétől.

Sőt!

Othello személye, élete az egyetlen biztosítéka. Erős kapocs köti össze őket. Nem akármilyen kapocs. A közösen elhatározott gyilkosság cinkossága.

Cinkosság. Az emberi érzéseknek ahhoz a parányi részéhez tartozik, amelyben Jago hisz. A többit megveti, gúnyolja. De a gyilkosság, cinkosság, bűn az ő világa. Most, hogy végre eljutott ide, hazaért. Itt kellene maradnia.

Talán maradna is, ha gyűlölete nem volna erősebb kisszerű hatalomvágyánál. De, úgy látszik, erősebb.

Abban nem bízhat, hogy Othello helyére kerül, hadvezér lehet. Ez képtelenség. Egyébként is rövidesen kiderül, Othellót visszahívták Velencébe. Ha Cypruson már nincs háború, ott már nincs rá szükség.

Othello rangja már Cassióé.

Ismét hiábavaló Jago velencei protekciója. Velence urai sem tartják vezetésre alkalmasnak.

Ők nem babban játszanak.

Nyilvánvaló és teljesen érthető, a velencei nemesek csak a mór kontójára oly jóságosak, hogy felelőtlenül ajánlgassanak bárkit is rangok, hivatalok betöltésére. Ha a maguk érdekeiről van szó, képességek szerint osztogatnak rangot, pozíciót, és ugyanilyen megfontolásból űzik el az alkalmatlant.

Ebből arra is következtethetünk, hogy szeretnék hatalmukat megtartani, ameddig csak lehet. Kötözni való bolondok volnának kis képességű, vezetésre aligha alkalmas cimboráik, kedves szavú ismerőseik kinevezése miatt hatalmukat veszélyeztetni. E kérdésben nem ismerik a tréfát.

És igazuk van.

Említettem, fogom is még említeni, hisznek a maguk hazug világában, de annyira azért nem, annál okosabbak, hogy ne vennék tudomásul a valóság törvényeit.

Említettem, fogom is még említeni, Velence urai élni a maguk elképzelte világban szeretnek, de tudják, e hazug világot csak úgy biztosíthatják, ha megtartják hatalmukat. Márpedig a hatalom megszerzéséhez és megtartásához a valóság törvényei szerint kell, keményen és határozottan, hideg fővel cselekedniük.

Így is tesznek.

Említettem, fogom is még említeni, itt született Othello drámai vétsége. Othellóé, aki a valóság törvényeiben, lehetőségeiben hisz, azokat ismeri. Hazug látszatok világában védtelen, kiszolgáltatott. És magánügyei arra kényszerítik, hogy olyan törvények szerint cselekedjék, amelyekben nem hitt soha, amelyek ellen lázadott.

El kell buknia.

De azért ez sem ilyen egyszerű.

Velence vezetői hamis értékrendek, hazug látszatok hatalmához ragaszkodnak, de a hatalom megtartásához a valóság értékrendje szerint kell cselekedniök. S bármily értelmes is cselekedetük, az eredmény: hamis, hazug látszatvilág marad körülöttük.

Szánni nem kell őket, hiszen azért ragaszkodnak hozzá, mert nyilván abban érzik jól magukat.

De ebből az is következik, hogy látszathatalmukat csak addig tudják megtartani, amíg valóságos erőket arra tudnak kényszeríteni, hogy segítsék őket.

Ez meg nyilván nem tart örökké.

Othello, ismétlem, valóságos értékekben hitt. S halála előtt megbizonyosodott arról, hogy igaza volt. Desdemonát ártatlanul ölte meg. Újra tudja, hogy a való világ az igaz, amelyben hinni lehet emberségben, hűségben, barátságban, szerelemben, hinni lehet abban, hogy valóban van és lehet olyan élet, olyan világ, amelyben érdemes hinni.

Élni is.

Hiába, akárhogyan keresem Jago létfontosságát, főszerepét, e drámában Othellóról van szó. S nem csupán azért, mert ő a címszereplő. Bár, ki tudja, talán az is jelent valamit.

Shakespeare soha nem ragaszkodott ahhoz, hogy címszereplői csak jó emberek lehetnek. Ez minden olvasó, néző, színész, rendező számára vitathatatlan tény. Ha úgy gondolta, címnek adta, hogy III. Richard. De a többi Richard és Henrik sem volt mindig földre szállt angyal. Senki nem hiheti, hogy a cím csak egy jó ember neve lehet, ez nem volt kritérium Shakespeare címválasztásánál. S ha elolvassuk drámáját, az Othelló-t, könnyen meggyőződhetünk arról, nem gondolta titkon és kajánul, alaposan becsap bennünket. Othello nevét adja címnek, s ránk vár a keserves, verítéket fakasztó feladat kitalálni, hogy ez a dráma valójában Jagóról szól.

Shakespeare nem gyártott rejtvényeket.

Furcsa ember volt, zseni volt. Tudta, ki jó, ki rossz. Azt írta címnek, amit akart, azt írta, amit gondolt.

Címszereplőjét, Othellót, gyilkossá teszi. Nem menti föl, végrehajtatja vele önmaga kiszabta halálos ítéletét. De a szót nem tagadja meg tőle.

 

 

Jagótól megtagadja a szót. Shakespeare tagadja meg, nem Velence urai.

 

 

S valóban nem szólalhat meg többé. Csak róla szólnak, már Othello halála után.

Gondolom azért is, hogy a néző ne tévedhessen el, pontosan a fülébe kiáltják, amit látott.

 

 

Lodovico a történet végére érkezett Cyprusba. S ha Jago működésének végeredménye fölháborítja – hát istenem, igazán érthető.

Lodovico fölháborodik, de Othello, aki végigélte, most már józanul ítél.

 

De mért is élje túl a tisztelet A tisztességet? Pusztuljanak együtt.

 

Mit tehetett volna Jago Othello tisztasága, bőrszíne, életkora és a hazug velencei világ nélkül? Semmit.

S mit tett így?

Igen fontosnak, tehetségesnek és okosnak tartotta önmagát. De a dráma végére kiderül, hogy sem nem olyan fontos, sem nem olyan tehetséges, sem nem olyan okos. Szerepe annyi, hogy mindig elmondja, milyen látszatot fog teremteni. Majd látjuk terveit többé-kevésbé pontosan megvalósulni. Majd újra őt látjuk, amint tisztességes ember álarcában csóválja a fejét, látva azt, amit maga tervezett.

E hármas cselekvés ebben a rendben követi egymást.

De mit ért el? Úgy értem, a maga számára mit ért el?

El akarta foglalni Othello mellett Cassio helyét.

Othello halott, Jagóra kínhalál vár.

Cassio Cyprus első embere lett. Othello helyett.

Féltékennyé akarta tenni a mórt. Ez sikerült. Bár, említettem már, ha e kisszerű gazember nem ügyködik oly szorgosan, a mór féltékenysége előbb-utóbb nélküle is fölébred. A nagy korkülönbség, a színkülönbség és a velencei társadalom fölélesztette volna Othellóban a kételyt.

Kiváltképp azért, mert kezdettől benne volt.

Nézzük csak újra Jagót, e vacak kis embert. Mit is akart még?

El akarta szedni Rodrigo pénzét.

De hisz azt régóta elszedi. Hadd idézzem a darab első mondatát.

 

 

Némi módosítással megint Ambrus Zoltánt idézem.

Hogy tisztán láthassuk, mi van igazán Shakespeare Othello, a velencei mór című drámájában, s mi az, amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának), próbáljuk meg elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül a magunkévá tettünk. Nézzük, mint újságot, s határozzuk el, hogy (legalább egy órára) a Rialtóra se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra.

Mit olvasok?

Jago szövi, szövögeti terveit, de oly okos elképzeléseibe hibák csúsznak. Csőd csőd hátán.

Nem ölik meg egészen azokat, akik megöletését elhatározta.

Ostobábbnak tartja Rodrigót, mint amilyen, s ezért kénytelen személyesen megölni őt.

E nyavalyás kis pondró úgy véli, e gyilkossággal megoldott valamit. Legalább annyit, hogy elnémította.

De még ez sem igaz.

Rodrigo ekkor már megírta levelét, elmondta benne mindazt, aminek napfényre kerülésétől Jago indokoltan félt. Íme:

 

 

Olvasom, olvasom a drámát.

Jago jó ideig kihasználta Rodrigót, elszedte pénzét, ékszerét, vagyonát. De nem ismerte. Jobban lebecsülte, mint amennyire megérdemelte.

Jeles hiba.

Az nem kevésbé, hogy félreértette a gyilkosság hatását.

Az élő, becsapott, kifosztott Rodrigo még nevetséges is lehet, ha ágál, világgá kürtöli, hagyta becsapni, kifosztani magát.

A halott Rodrigo magasan az élő fölé nőtt. A halál leválasztja róla a humort. Tragédiává növeli életét. S hiába volt a dráma első percétől hiszékeny báb Jago kezében, most, hogy megölték, magasra nő gyilkosa fölé. Ember volt, hiszékeny, szánalomra méltó ember, százszor nemesebb annál, aki bábbá silányította életében.

S mi haszna származott Jagónak Rodrigo halálából? Megtarthatta áldozata vagyonának azt a részét, amely már nála volt. Igaz, igencsak rövid időre. Annyira, amennyi Rodrigo halála és az ő leleplezése között eltelt.

Az mennyi idő volt? Szinte semmi.

Nem valószínű, hogy okos ember ily kevés időért ennyi bajt kever mások és a maga fejére.

De alábecsülte feleségét is.

Már akkor is, amikor féltékenykedett rá. Akkor is, amikor feltételezte, képes ellopni Desdemona kendőjét. Még azt se tette szívesen, hogy férjének adja, amikor véletlenül megtalálta. De odaadta. Hibázott, megbűnhődött érte. Amikor megérti, mire kellett a kendő, elmond mindent.

Kár volt lebecsülni őt is.

Shakespeare megmutatja, olyan ember volt, akinek a fölismert igazság kimondása, a szeretett halott tiszta emléke többet ért, mint férje és a maga élete.

Igaz, belehal abba, hogy kimondja az igazságot.

De halála ismét annak az életnek bizonysága, amelyikben Shakespeare hisz, amelyikben lehet és érdemes hinni.

Tiszta, emberhez méltó életé.

Azé az életé, amely akkor is van, létezik – mutatja meg s bizonyítja Shakespeare –, ha Jago-féle kisszerű gazemberek rágalmakat szülnek, látszatokat teremtenek, eltakarni próbálják a szemünk elől.

Mire jutnak?

Jago, a hitvány kis féreg, minden ügyeskedése, erőfeszítése ellenére is legfeljebb ideig-óráig képes eltakarni a valóságot.

Megsemmisíteni, magához hasonítani nem tudja.

Shakespeare, a zseni, megnyugtat.

Az olvasó, néző e véres dráma végén bizonyságát kapta annak, hogy mindegy, mennyi látszatvalóságot kevernek ártó szándékkal a való élet fölé.

A valóság az erősebb.

Munkál a ráerőszakolt látszatok alatt, azután megrázza magát, s lehullanak, letisztulnak róla látszatok, ártó szándékok, hazugságok.

S maguk alá temetik azt is, aki megteremtette őket.

Sajnos, azokat is, akik áldozatai a látszatteremtőknek, hazugoknak, rágalmazóknak.

De tudom, bármi legyen az ára, akárhány ártatlan lélek gyertyája huny ki, szaporodhatnak a temetők lakói, minden látszatgyőzelem után győz a valóság. Az emberi, tiszta, értelmes világ az erősebb.

A dráma vége: Othello Cassiót akarta helyettesének, s Velence Cassiót nevezte ki a helyére.

A shakespeare-i Cyprus jó kezekbe került. S az élet letisztultan, emberségesen, igazan mehet tovább.

Visszacsengenek Jago szavai:

 

S ki mondja még, hogy gazfickó vagyok?

 

Mindenki, aki valamilyen formában megismerte történetét.

Behajtom a könyvet. Éjszaka van. Még rágyújtok egy cigarettára, s amíg megérkezik szememre az álom, tűnődöm a csodán.