Peer Gynt nem lesz manókirály

A hibák érzékelése és javítása nem függ az ember akaratától, önműködő a korrekció. Ami nyilvánvaló, hisz minden az életért, az élet biztosításáért történik. Szükség van a hibamentes, zavartalan összhangra, működésre.

Azt csak tudatos tevékenységgel lehet elérni, hogy ne érzékelje a hibát, ne javítsa azonnal az az elem, amelynek föladata. Mesterséges külső beavatkozással létre lehet hozni hibás működést. Gondolom, akkor az ember, miután változottan is élni akar, minden működést a hibához kénytelen alakítani. Így a gyors, automatikus korrekció helyett az elrontotthoz alkalmazkodik a többi is. S már megvan az eredmény, a torzulás.

Nem kanyarodtam messzire mondanivalómtól akkor sem, ha talán az a látszat.

Hiszek abban, nap mint nap látom, érzékelem kertemben a természet rendjét, erejét. Nincs okom föltételezni, hogy ne volnék a természet része, vagy kivonhatnám magam törvényei alól. Annyit megtehetek, mint bárki más, hogy figyelmen kívül próbálom hagyni. Természetesen ezt sem tehetem büntetlenül.

Se én, se más.

Mit tehetek?

Védekezni is csak akkor tudok, ha ismerem azt, ami ellen védekeznem kell.

Hogy is fogalmazta meg ezt a tanulmány?

„…egy biológiai rendszernél az adott megismerése, a rendszer analízise a lényeg.”

Mondtam, hogy nem kanyarodtam el tárgyamtól, az elemzéstől, kritikától.

Kerestem a védekezés módját én is.

Volt idő, elismerem, amikor kiabáltam, öklöm ráztam. Segítség is akadt hozzá: a cseresznyepálinka.

Már csöndesen szólok, indulat nélkül.

Nem jó látni, ha szép kertünk őrzői, gondozói között akad, aki tönkretenni, eltorzítani igyekszik. Nagyrészt megsemmisíti, visszájára fordítja társai hasznos, áldozatos munkáját is.

Érdekes ez. Az érzékelt hiba könnyen javítható. Ha meg kívülről rontanak el bármit, kétséges, hogy korrigálható-e egyáltalán.

A tudomány álarcában nem a megismerést segíteni, de zavart kelteni is lehet. Akkor is lehet, látom, ha nem tudok rájönni, mire jó?

A célt, úgy tűnik, nem értem. Nem is fogom megérteni. A torzulás eltorzítja a torzítót is.

A folyamatra vagyok kíváncsi. Arra, hogyan történik.

Létrejön egy félreértett, gyönge színházi előadás. Bárhol, bármikor előfordulhat. Okozhatja annyi minden. Értetlenség, idegenség, félreértés. És okozhatja a szépség szeretete is. Nem az a fajtája a szeretetnek, amely az életet széppé akarja tenni. Az, amelyik száműzi gondolatai közül ezt a csúnya valóságot, érzelmeket és indulatokat, fájdalomtól vagy örömtől eltorzult arcokat. A kívánsághoz drámát kell keresni. Szép szavakat, szép történetet. Fehér estéket kell teremteni, ahogy Ady Endre írta, amikor lázadt ellene. Ady a század elején lázadt, s akkor még fehér drámákat kerestek a fehér estékhez. Hol vagyunk ma már ettől? És különben is, minek annyit keresgélni? Ki lehet fehéríteni Shakespeare-t, vagy bárki mást. Habfehér lesz, gyönyörű szép. És többé semmi értelme. Nem egyszerűbb így?

Halkan mondom Ady után: „Mondják rám, hogy immorális lelkű, beteg, perverz ízlésű, pocsolyát szerető ember vagyok – de unni kezdem a fehér estéket.”

Ezt is lehet. Tiltakozni az ellen, amit rossznak tart a kritikus. Sőt, mint éppen ebből a cikkéből kiderül, a maga érdekében is tiltakozik. Az ellen, hogy ne torzítsák el őt is, a kritikust.

„Rosszabbnak sem szeretnék látszani, mint amilyen vagyok. Sietek hát kijelenteni, hogy imádom a fehérséget. Mint ahogy nem is lehet másképpen. Magamfajta emberek rajongással születnek. Fehér, sugaras, szűzi világot látnak. Később, mikor már tudják, hogy a fehérség csak a színvakok álma, még mindig keresik a fehérséget… Meg-meg szeretik álmodni, hogy az emberek voltaképpen jók, az élet szép, az erkölcs dicső és elveszi jutalmát, a gonoszság bűnhődik, s fehér az angyal, s az elhagyott szerelmes fehéren, sorvadtan roskad le a sírban…”

Talán itt is van buktató. Ady azt mondja: „Később, mikor már tudják, hogy a fehérség csak a színvakok álma, még mindig keresik a fehérséget…” Ezt értem, tudom. Így van. S így is van rendjén.

Buktatónak azt gondolom, amikor nem keresik a fehérséget, hanem úgy tesznek, mintha megtalálták volna.

Folytatom Adyt.

„Egyszer megjárja még fehéret álmodni, de – harmatos egek! – mi lesz, ha hozzászokunk a fehér álmokhoz? A fekete, barna mocsaras életben pedig olyan nehéz így is forogni-sürögni, hogy még a színházat is meg kellett tennünk kitanító katedrának.”

Úgy hiszem, Ady nagyon fontosra, talán a legfontosabbra tapintott rá. A színház szerepére az életünkben.

„Onnan várjuk a kiutak, gázlók megmutatását. Onnan várjuk az oktatást az életre.”

Úgy tűnik, azt szeretné látni, amit már Shakespeare is a színház lényegének tartott. Csak tovább megy. A kiutak megmutatását is várja a valóság tükrözésén túl. Az évszázad háromnegyedénél már több is eltelt. Nem szomorú, hogy szinte változtatás nélkül idézhetem Adyt, hisz én ma ugyanazt szeretném kapni, s az esély, talán még kevesebb. Annyival mindenképpen kevesebb, hogy már nemcsak a színvakok álmát mutatják a színpadról időnként, de a látókat is színvakká szépítik.

„Most már két fele van a kérdésnek.

Negyvenkét fokos lázat – ilyen lehet a modern élet láza – meg lehet-e egyszerű limonádéval gyógyítani?

Ha nem lehet – pedig nem lehet –, én összeszorítom a szám: nekem nem kell limonádé. Imádom a fehérséget: de nekem nem kell fehérség. Én – sajnos – nem lehetek gyermek. Sem buborékkal, sem színes kaviccsal nem játszhatom…

De ha a fehér esték álmai elrontják a szemeinket, ha a fehér esték lassanként mindannyiunkat fehérré tesznek, akkor szörnyű kriminalitás előtt állunk. Akkor szörnyű vétkek történtek eddig, s jövőre fölgyújtandó azonnal az a színház, amelyben fehérségen kívül egyéb mutatódik!…

Akkor rövid időn teljesen átalakul a világ, jelen sorok okvetetlenkedő írója vérengzeni fog, ha fehér színbe egyetlen makulát akarnak becsempészni…

Csak előbb gondoljuk meg, hogy vajon – megfehéredhetünk-e?…”

Valljuk be, nem valószínű. És még a próbálkozás kis maradék valószerűtlen esélyét is elveszi, ha színvakká tesznek.

Kár okvetetlenkedni, a színvakság az egyszerűbb megoldás. Már Ibsen is rátalált. Peer Gynt hivatkozik rá.

 

 

Peer Gynt. Pontos az analízis.

Torz látáshoz el kell rontani az egészséges szemet. Így könnyebb. Varázslat se kell, s már szép a csúnya és csúnya a szép, igaz a hamis és ellenpárja sincs. Mert igaz így már nincs.

Peer Gynt. Költészet, álom, élet – minden.

Amiről meg én szólok, az minden, csak nem költészet. S amiért egyáltalán szólok, az az, hogy a prózai valóságot is elrútítja.

Hányszor történt már meg az emberiség történetében ugyanez.

Művészet, irodalom beszél a repülő emberről, és idők múltán az ember röpül. Olvastam tenger alatti emberi életformáról s a tenger mélye kutatásáról is, a kíváncsiságon túl onnan várva néhány probléma megoldását.

Jó volna egyszer megkeresni az irodalom vonatkozó utalásait. Amikor az egyes művek öntörvényű világában torzulást, zavart, betegséget okoz a saját vagy a mások viselkedése.

Kapásból mondom:

„Van méreg, bókba takart.” (Wilde.)

„Addig dicsérem, míg belehal.” (Rejtő.)

És újra Shakespeare, és O’Neill, és Tennessee Williams, és Sartre, és Camus és jószerivel a világirodalom.

És lassan a szakirodalom is. Visszafelé már jó ideje jegyzik a betegségeket kiváltó okok között a hatásokat, melyek a beteget érték. Lassan már próbálkozások indulnak az előrejelzésre is. Arra, amire ügyelni kéne betegségek elkerüléséhez.

Hol lehet határt vonni torzulás és megbetegedés közé?

A magam részéről azt javasolnám, a torzítást, torzulást kellene elkerülni. Az mindenképpen megelőzné a folyamat elindulását, s akkor a betegség-egészség határáig nem is jutna el senki.

Mit tehet a kritika?

Például azt, amit Ady is tett. Figyelmeztet akkor, amikor észreveszi, baj van, s magát is védi, nem engedi eltorzítani a látását.

Nem segít meggyökeresíteni tévedést. Tudja, s el is mondja, hogy a torz látásmód nemcsak azt torzítja, aki azt hiszi, hasznára válik. Eltorzítja a környezetét is, közönség, kritikus látásmódját is elrontja.

Ennyit mindenképpen tehet, s úgy gondolom, kötelessége is megtenni.

Nem kiáltani ki zsenialitásnak tévedést, mélységnek unalmat, hibát erénynek, s nem teszi ugyanezt fordítva sem, tehetséget tévedésnek, mélységet unalomnak, erényt hibának sem tüntetve föl.

Vagy ki kell mondani, milyen előnnyel jár, ha az ember engedi elrontani egészséges, jól látó szemét. S akkor az vállalja, akinek megéri.

Peer Gyntnek például a fölajánlott királyság sem érte meg.

Igaz, nem is azért indult útnak. Hogy is mondta?

„Nagy ősök ivadéka, Peer Gynt, te hős leszel!”

 

Menet közben egy határig sok mindent vállal a fölajánlott királyságért.

Idézem.

 

 

No, ugye el lehet jutni ahhoz, hogy kancsalul lásson az ember. Sőt, ha vélt vagy valódi érdek úgy kívánja, mondani is lehet, hogy azt látja, amit látni hasznosnak tűnik. Mindenképpen ez az egyszerűbb. Félő, ha eléri valaki, hogy valóban másként lát, mint lát, mint a valóság, onnan már nem mindig van út visszafelé. Időben kell elmenni, ha továbbra is ember akar maradni. Akármilyen ember, de ember. Akár mint Peer Gynt. Aki csodával határosan kerüli ki a Gomböntő öntőkanalát. Aki megérett az újraöntésre. Aki se jó, se rossz, se ember, se manó egészen.

Pillanatra hadd maradjak még Peer Gyntnél. Itt Ibsen is megfogalmazta a szavak iszonyú hatalmát. Tessék csak figyelni.

Peer megmenekül a Dovre-birodalomból, nem lesz manókirály, mert a szemműtétet nem vállalja.

De egész ember sem lesz a manóknál töltött idő után. Akaratlanul megtanulta a manótörvényt:

„Magaddal érd be s magad éld, manó.”

Természetes, ha a végén öntőkanál várja, mint a fületlen gombokat. Nem vállalni a manólétet, de a törvénye szerint emberként élni – ebből valóban csak felemás élet alakulhat.

S mindez néhány el nem felejtett szó miatt. Hisz nagy tervekkel indul az életnek:

„Peer Gynt, te hős leszel!”

Nem lesz hős, még azt sem közelíti, amit az ember szó jelöl. A legkényelmesebb megoldást kínálja a manótörvény, elégedettséget bármilyen önmagával.

Pár szó – s megváltozik élet, cél, minden.

A szó hatalma.

Most lássak neki, hívjak ezernyi tanút, rójam kilométereken át tollammal a papirost? Bizonygassam a szavak hatását, hatalmát?

Irodalommal, művészetekkel foglalkozó, irodalmat, művészeteket értő embereknek? Olyanoknak, akik nemcsak értik, de megítélni is hivatottak?

Nevetséges volna.

Célom mindössze annyi, az olvasó emlékezetébe idézzek néhány, talán nem is jelentéktelen apróságot. Színházi, irodalmi élményeket. Remélem, sikerül elérnem, hogy gondolkodás, tűnődés, ha kell, újraértékelés legyen e szertelen, hevenyészett jegyzet eredménye.

Tudom, nem mondok újat. Nem is szándékom.

Mi újat tudnék mondani az írástudók felelősségéről? Vagy azok felelősségéről, akik megítélik, értékelik az írástudókat? Vagy azoknak a felelősségéről, akik sok szenvedéssel, magukat nem kímélve tolmácsolnak, megvalósítanak keserves kínnal létrejött műveket?

Már középiskolás korában megtanulta mindenki, még az írásjelek elhelyezése is visszájára fordíthatja a leírt mondat értelmét. Talán ez is oka, hogy szeretem az egyértelmű fogalmazást. Azt a fogalmazásmódot, amely nem ad helyt célozgatásoknak, találgatásoknak.

A magam bőrén tapasztaltam, milyen ostobaságokra képes az ember, ha a maga elképzelését mértéknek tartja.

Sokáig nem tudtam megbékélni Picasso Békegalambjával. Korántsem tartottam oly szépnek, mint amilyennek látni szerettem volna. Sőt, megvallom, egyáltalán nem tartottam szépnek.

Tehetett arról Picasso, hogy én a békegalambot sokáig összetévesztettem a szép, hízott sült galambbal?

Ki tudja, talán nem is voltam egyedül nagyon fiatalon, nagyon éhesen, közvetlenül a háború után. Sokkal előtte, hogy elindultam Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig elidegeníteni.

Szerencsére nem akartam hangot adni véleményemnek. De tételezzük föl a lehetetlent. Ha akkor módom van kiparancsolni a világ történetéből azt az oltalomra szoruló madarat, ugyan kinek, minek használtam volna? Annyit érhettem volna el, hogy terjesztem a tévedésemet. Talán a legjobb szándékkal, hiába, bizony nem lett volna túl nagy dicsőség. Ártottam volna mindenkinek, aki akkor hisz nekem, vagy parancsomra haptákba vágja bokáját, akár hisz, akár nem.

És ártottam volna magamnak is.

Ha nem kerül minduntalan a szemem elé, tán sose nő be a fejem lágya, nem lett volna lehetőségem megszeretni Picassót, megérteni a Békegalambot.

És tévedésemet is fölismerni.

Tévedésemet, melynek még csak nem is bonyolult az oka. Egyszerűen annyi, mást képzeltem, s csak azt akartam elfogadni, ami megegyezett elképzelésemmel. Kíváncsi voltam a világra, ismerni akartam, s mégis képes voltam pillanatnyi hangulatomhoz szűkíteni. Rossz ítéletem nem a világot szegényítette, csak engem. Ha csak annyit értek meg, csak annyit fogadok el, csak annyit használok föl, amennyit kényelemszeretetem, lustaságom, önelégültségem háborítása nélkül megtehetek, nem kismértékben károsítom, szegényítem önmagamat.

Magánügy, ahogy a havi fizetését is kiszórhatja bolond percében az ember az ablakon.

Ha nyilvánosságra hozom bolondságaimat, ha megtévesztek nékem hivő embereket – kényelemszeretetem, önelégültségem már nem magánügy többé.

Ha olyan területen ügyeskedem, tévesztek meg bármely ok miatt akár csak egyetlen embert is, amelyet büntető rendszabályok korlátoznak, akkor nem kerülöm el a büntetést.

Ha olyan területen ügyeskedem, tévesztek meg nagyon sok embert, amelyet nem határolnak szigorú törvények, akkor az idők végtelenségéig folytathatom kárt okozó cselekedeteim sorát?

Ha valakinek elveszem a pénztárcáját, az bűn.

Ha valakinek elveszem az ízlését, az rendjén való?

Ha visszaélek hivatali hatalmammal, az bűn.

Ha visszaélek avval a hitellel, amelyet sok tisztességes munka árán egy újság, folyóirat, könyvkiadó vagy színház teremtett meg magának, az rendben van?

Ha becsapok egyetlen embert, s ezáltal készpénzhez jutok, az bűn.

Ha sok embert csapok be, s ezért fizetséget veszek föl, olyan összegeket, melyeket hasznos munkáért akartak kifizetni – az rendben van?

Akárhogyan vizsgálódom, egyre inkább úgy találom, igen megkönnyítené az életet, eredményesebbé tenné a tisztességes, jó munkát, ha egyformán következménye volna minden károkozásnak.

Nem büntetést, megalázást értek a következményen.

Az ember nem arra való, hogy megalázzák. De arra sem, hogy megalázzon másokat.

Nem válik súlytalanná a semmilyen következményt maga után nem vonó cselekedetsor? Az egyre súlytalanabbá váló ember számára nem vész el munkája s evvel együtt talán az élete értelme is?

Nem lehet, hogy ez is büntetés?

Keményebb, mint amit én szeretnék?

Hisz én nem is szeretnék túl sokat nemhogy következményben, még a munka megítélésében sem. Annyit csupán, hogy a válasznélküliség biztonságos bástyája ne adjon védelmet magánérzelmek, indulatok, szeretem, nem szeretem, haragszom rá talaján születő és növekedő műelemzéseknek. Nem elfogadását, csak föltételezését legalább annak, hogy amit a bíráló nem ismer, az még létezhet, amit nem kedvel, attól még akár hasznos, jó is lehet, amit nem ért, az vagy értelmetlen, vagy csak épp ő nem érti. Hogy objektivitásra törekvő műfaj mércéje ne lehessen csak egy-egy ember személyes tulajdonságainak, ismereteinek, képzeletének függvénye. Nem mulatságos, hogy amit ma rossznak ítél, mert még nem hallott róla másutt – mondjuk a buszon, mert a közönség nagy része akár ismerheti is, amiről szó van –, az az alkotás, anélkül hogy egyetlen betűje változna, más ítéletet kaphat akkor, ha a bíráló időközben megismerte.

Ha nem a bíráló kínzó fogfájása tenné kínossá a megítélésére bízott mű értékét. Legalább annyit szét kellene választani, mikor van szó a bíráló pillanatnyi fölkészültségéről, s mikor a bírált mű tulajdonságairól.

Talán jó volna eljutni oda, ahol nem az a szégyen, ha nem ért valamit az ember, vagy nem ismer valamit, csak az, ha a maga értetlenségét egy mű számlájára írja.

Talán jó volna, ha elfogultságok nem alakítanának ítéletet.

Talán jó volna, ha kéz nem piszkítana kezet, s kis magánérdekecskék nem válnának értékmérővé.

Talán jó volna, ha nem kapna nyilvánosságot a talpnyalás nyakatekert, igen komikus formája. Az, amikor az ítész ítéletét megszabja elképzelése, hogy örömöt szerez véleményével egy ismeretlen harmadiknak, aki valamikor még hasznára is lehet. Azért tartom komikusnak ezt az igyekezetet, mert előfeltétele annak a véleménynek az ismerete, amelynek tetszését elnyerni szándékozunk. Ez meg az esetek túlnyomó többségében nem áll rendelkezésre.

Ismét mindenki által ismertre hivatkozom.

Középiskolai élményeim bizonyítják, a jó, helyes megoldást akár lemásolni is lehet, sokan juthatnak ugyanarra az eredményre. Hibás megoldást nem érdemes, mert rájönnek, hogy másolta az ember. Kis valószínűséggel lehet csak ugyanarra a tévedésre jutni.

Nem irreálisnak tűnő föladat még a talpnyalások sorában is ugyanazt ugyanúgy tévedni?

Kielégíteni kísérelni meg el nem hangzott, még csak nem is ismert, csak önmagunk által föltételezett kívánságot? És ha nem sikerül megtalálni, pusztán a prózai ok miatt, hogy nincs is ilyen kívánság, akkor öngól? Vagy még az sem? Hurrá, jöhet a következő ugyanilyen alapú tévedés?

Mikor dől el a mérkőzés? Hány öngól kell a veszítéshez?

Ilyen indokú ítélet után még azt sem lehet elmondani: bocsánat, tévedtem.

Megkérdezhetem, vajon a népművelés az említett tévedéseket a hasznos mulatságok között tartja számon?

S ha hasznos mulatságnak tartjuk, a következményeit hová könyveljük el?

Nem vagyok nagy igényű. Nem is gondolok arra, hogy olyan cikkek is nyilvánosságra kerülhetnek, mint a harminc éve publikált Bóka-cikk, melyet Bóka Különvélemény címen írt, nem a Belvárosi Színház 1946-os Rómeó és Júlia előadásáról, csak a kritikáiról.

Íme a különvélemény részlete:

„Persze, nemcsak megszégyenül, hanem meg is dühödik az ember.

Mert a remek előadás után elolvassa a kritikákat – magyarosan műbírálatnak nevezik ezt a műfajt – és azt tapasztalja, hogy Szegedi-Szabó remekbe formált barátját, Tamás József igazán renaissance-érzelmű, dekoratív veronai hercegét, Árkossy Vilmos kísérteties patikárosát, a még mindig lenyűgöző Simonyi Mária monumentális Capuletnéját észre sem veszik.

Csalódtál, megszégyenültél, örültél s dühbe gurultál?

Undorodnivalód is akad.

Mert az előadás egyik főerőssége, Fényes Alice a kritikák legtöbbjében a fanyalgás, vagy a hűvös dicséret sovány koszorúját aratja. Igaz, hogy a siker azért ilyen hűvös, mert ezt a szerepet egy másik színésznőnek szánta egy szerelmes szív? Hihető lenne, amit a pesti pletyka pusmog, hogy e nagyszerű szerelmes csalódása egy várost impresszionált? Hol élünk? Budapesten vagy Veronában?” (Színház, 1946. november 20. 45. szám.)

A „szerelmes szív”-ről az a hír terjedt el, hogy miniszter lesz.

A Bóka-cikk megjelenésekor ez még nyitott kérdés volt.

Az elmarasztaló kritikákat jó előre jó pontokat szerzés vágya hívta életre.

A miniszterségből nem lett semmi.

A minden eshetőségre kész talpnyalásnak csupán annyi eredménye volt, sok ember kedvét elvették attól, hogy megnézze az előadást. A kitűnő előadást. Íme, bizonyság, a buzgalom nem mindig hiábavaló.

Igaz, a következő miniszter talpa tisztítatlan, a jópontok beíratlan maradtak. Ez nem sikerült.

De azt el lehetett érni, s ez siker, hogy fél házakkal játszották Shakespeare-t Budapesten, 1946-ban. Akkor, amikor ez volt az egyetlen Shakespeare-dráma, amelyet Budapesten játszottak.

A kis eredmény is eredmény. Becsülni kell. Okulni meg talán nem ártana.

Magamtól kérdem, hányadszor, hány keserű percemben, akkor hát mit akarok?

Felhő szélén arany szegélyt látni még – válaszolok magamnak. – Azt akarom észrevenni. Regényes öregemberről novellát írni, aki összevész egy kóbor kutyával a józsefvárosi bérház falán született vadszőlőfürtön.

Lehet, kispolgár vagyok. Én egyedül az országban. Mit tehetek, vállalom, ha kell, kispolgár voltomat. Csak néha megmosolygom, sok éve már, hogy akadnak akik tőlem féltik a társadalmi rendet. Tudom, sokat fogok még mosolyogni, így lesz ez a jövőben is. Egy hangszeren fújom a magamét, nem tudok több hangszeren játszani.

Mit akarok még? Talán a lehetetlent. Regényt, novellát írni, néhány színdarabot.

A kritikától meg csak azt – nem akarom, szeretném csupán –, amit dolgozatom kezdetén mondtam.

A toll ne fuvolázhasson igazságtalanságot, jogtalanságot.

S ha már drámából és drámáról annyit idéztem, hadd hívjak ide prózaírót is.

„A XIX. század olyan keserűen igazságszerető volt, hogy mint Ibsennél látjuk, még az »élethazugságot« is képes volt nélkülözhetetlennek elismerni! – s látjuk: nagy különbség, vajon fájdalmas pesszimizmusból és keserű iróniából helyeseljük-e a hazugságot, vagy pedig az igazságszeretet hiányában… az erkölcs összefügg az értelemmel,… együtt emelkednek és hanyatlanak.” (Thomas Mann: Európa vigyázz!)

„Mi az igazság? Nemcsak a szkeptikus római világfi kérdezte ezt, maga a bölcselet, az önmagáról kritikailag gondolkodó szellem is kérdezi. Az igazság akarja az életet, elismeri, hogy az életnek olyan igazságra van szüksége, amely segíti és javára szolgál. »Csak az igaz, ami segíti az életet.« Ám legyen. De nehogy elszakadjunk minden erkölcstől, nehogy a cinizmus örvényébe zuhanjunk, ezt a mondatot ki kell egészítenünk egy másikkal: »Csak az segíti az életet, ami igaz.«” (Uo.)

Thomas Mann figyelmeztetése aktuális maradt közel negyven év után is. Változott viszonyok között, változott Európában.

Nem véletlenül kanyarodtam hozzá. Változtatni, segíteni akart. Folyóiratot alapított, a Mérték és érték címet adta. És előszavában elmondja, miért tartja oly fontosnak a mértéket és az értéket.

„A művészet a merészség szférája, a vakmerőségé, állandóan a végletekig megy, sosem hiányzik belőle »az a vakmerő vonás«, amely nélkül Goethe szerint »a tehetség sosem képzelhető el«. A művészet irtózik a középszerűtől, mint ahogy irtózik az útszélitől, az ízetlentől és alacsonytól, az undok klisétől; mert ő maga a minőség, az igény, a kielégíthetetlenség. A »mérték« pedig, amelyet magában hord, egyszersmind az a mérték, amellyel mérünk, ez ítél, ez a kritikai mérleg, amelyen veszedelmes megméretnünk, mert csakhamar kiderül, hogy nemcsak az ízlés dolgait firtatja, hanem olyan értékekről is dönt, amelyek túlmennek az esztétikumon, megelőzik azt és alapjául szolgálnak, magáról az értékről, a szó legtartalmasabb és legalapvetőbb jelentése szerint: »Manapság«, mondja Goethe, a művész, »az a lényeges, mit nyomunk az emberség mérlegén. Minden egyéb hiúság.«”

Goethe nemcsak Thomas Mannt segíti, hevenyészett dolgozatomat, szerény szándékomat is magyarázza.

„Nincs olyan múlt, amelyet visszavárnunk szabad volna, nincs más, csak az örök új, amely a múlt kibővült elemeiből támadt, s az igazi vágynak állandóan teremtőnek kell lennie, egy új, jobb világot alkotnia.”

„Nem vagyunk esztéták és nyegle immoralisták. Az az ítélet, hogy egy műalkotás »jó«, sohasem pusztán esztétikai jelentőségű; semmi sem »jó«, manapság bizonyára nem, aminek nincs súlya »az emberiség mérlegén«… Goethe azt mondta: »Nekem kedvesebb a káros igazság, mint a hasznos tévedés. A káros igazság hasznos, mert csak pillanatokra lehet káros, de utóbb új igazságokhoz vezet, amelyek egyre hasznosabbakká válnak; s fordítva, a hasznos tévedés káros, mert csak egy pillanatra lehet hasznos és új tévedésekre csábít, amelyek egyre károsabbakká lesznek.« Nem intellektualizmus ez, nem felfújt idealizmus, hanem érzék az igazság iránt, érzék az igazi jó élet iránt. – …»Örömmel érzem« – mondta Goethe –, »hogy vannak dolgok, amiket gyűlölök, mert semmi sem halálosabb a szellemre, mint ha úgy vélekedik, hogy a dolgok úgy jók, ahogy vannak: minden igaz érzés lerombolása ez.« … A kritikát nem a kritika, nem egy pusztán okoskodó öncélúság kedvéért akarjuk űzni, hanem a szellemi föleszmélés és egy erkölcsi feladat – a mérték és érték meghódítása kedvéért. De amennyiben evégből történik, nem ismerhet korlátokat.” (Thomas Mann: Mérték és érték.)

Néhány megjelent szám után megszűnt a folyóirat. Mindenki tudja, Thomas Mann-nak el kellett hagynia a fasizálódó Németországot.

Talán utolsó hazai próbálkozása e lap életre hívása volt.

Az akkori Németországon nem segített. Hitler, Himmler, Goebbels és megannyi gyilkos vette át a szót.

Ha most fölidézem Thomas Mann emlékét, nekünk talán segít.

Hisz mérték és érték összetartozó fogalom.

Akkor is összetartozik, akkor is egy fa ágai, ha kerítéssel darabolják körül az osztozkodók.

„A Fa gyökerei azonban továbbra is túl maradtak a kerítés alatt s ágai túlnyúltak a kerítés fölött. És a Fa oly távolról szívta az éltető föld savait s oly messzire szórta virágai illatát, sorsának gyümölcseit, amennyire a természet parancsa terjesztette ki arányait…”

Mit akarok hát? Semmit. Regényt, novellát írni, néhány színdarabot.

Azt szeretném, mélyen, lelkemből szeretném, ne kerüljön kerítés írók és ítészek közé. Közös a felelősség, a tét nagy.

Úgy hiszem, nem árt újra fölidézni Móricz Zsigmond szavait:

„Törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is.”

Mit akarok? Semmit. Néha szépet álmodni.

Ha már nem leszek a földön, s akad egy nyurga diák, aki leemeli ezt a kötetet egy könyvtár polcáról, belelapoz, azt üzenem neki: köszönöm.

És még azt: én is rettegtem a haláltól. Ma már tudom, van annál rosszabb is.