„…nem akarta Shakespearet megjavítani…”

„S ha most visszaemlékezünk a mi sokkal különb színészeket felvonultató, »realisztikus« Makrancos hölgyünkre, csaknem balul üt ki az összehasonlítás. Holott két olyan zseniális művész remekelt benne, mint Bajor Gizi és Ódry Árpád. De hiszen a hiba nem is bennük volt, hanem a félig stilizált, egységes gondolatot, vezető művészi elvet nélkülöző beállításban és az elhanyagolt, vegyes együttesben. Abban a stíluskeveredésben és »kis dolgokon« átsikló pontatlanságban, amelynek nyomai a Nemzeti Színház legtöbb Shakespeare-előadásában föllelhetők.” (Kárpáti Aurél: Der Widerspenstigen Zähmung. Nürnbergiek vendégjátéka a Kamaraszínházban. Nyugat, 1929. dec. 1. XXII. évfolyam, 22-23. szám.)

Hevesi válaszában szépítés és sértődés nélkül foglalja össze Kárpáti véleményét. Leírja, hogy számára „a nürnbergi előadás, a maga akrobata lendületével, ahol a kérők leugrálnak a zenekarba, Katalint fölpenderítik a szekrény tetejére s az állatszelídítő Petruchio kezében a játék egész folyamán pattog a korbács: művészi megoldás, a Nemzeti Színház vígjátéki produkciója ellenben elhanyagolt, vegyes, kevert-stílusú, minden egységes gondolat, vezető művészi elv nélkül”.

Ez után Hevesi részletekbe menő tanulmánya következik a Makrancos hölgy-ről és addigi kritikáiról. Majd visszatér a nürnbergi előadás eredetijéhez, s már újra Reinhardtról beszél.

Mi mást tehetne, amikor ezerkilencszázhuszonkilencben, közel ötven évvel ezelőtt, a cirkusz és színház ötvözése már húszesztendős vadonatúj elképzelés volt.

Tehát visszatérünk Reinhardthoz.

„Reinhardt akkor volt a legnagyobb, mikor ezt a stílustalanságot eleven adottságnak és bőségnek érezte s megcsinálta a Téli regét és a Velencei kalmárt, ahol nem akarta Shakespearet megjavítani és modernizálni, hanem beérte azzal, hogy emberileg és költőileg visszaadja a lírát, a drámát, a tragédiát, a bohózatot, a pastoralet, a mesét, – szóval mindazt, amit Shakespeare, az egységes stílus legnagyobb tagadója, s a stílustalanság legnagyobb Mestere színpadra vitt, hogy az élet legmagasabbrendű illúzióját azzal a pazarsággal teremtse meg, amely csakis néki adatott meg a világ összes drámaírói között.”

Ha már Hevesinél tartok, hadd időzzek még egy keveset nála. És ennek kapcsán természetesen a színháznál.

Az imént idézett szövegben akad egy érdekes mondatrész.

Idézem újra.

„…nem akarta Shakespearet megjavítani és modernizálni…”

Hiszem, és ahogy telnek éveim, mindinkább erősödik meggyőződésem: Hevesi azért nem érezte szükségét Shakespeare modernizálásának, mert minden erőszakos beavatkozás nélkül modernnek tartotta.

Komoly, időszerű kérdés. Természetesen fönntartom a tévedés jogát, de nem hiszek a modernizálás szükségességében. Mindig fönnakadok a modernizálási kísérleteken.

El nem tudom képzelni, hogyan lehetne bármit, bármely régmúlt kor drámáját nem modernül játszani. Korhű előadás az volna, amely éppen olyan, mint ahogy akkor játszották, amikor megszületett? Vagy olyan, mint az a kor, amelyben játszódik?

Ki tudná bármelyiket reprodukálni, és ha véletlenül sikerülne, kinek játszaná? Ki értené meg?

Nézők, alkotók egyaránt a maguk korában élnek, a maguk fejével gondolkodnak. Bármit tehetnek, nem tudják kivonni magukat koruk hatása, szelleme alól. És ha embertelenül sok munka árán valaki megfejtené, évszázadokkal korábban melyik kifejezés mit jelentett, mire vonatkozott, milyen asszociációkat vonzott – mire menne vele? A néző mindig a maga kora asszociációit, vonatkozásait találja meg.

Ha meg, mondjuk, a mi korunk elavultnak, meghaladottnak érez egy drámát, akkor mondhatják fejjel lefelé, bukfencezve, bárhogy – még unalmasan is, nem hiszem, hogy javítana.

Hadd próbáljak meg tájékozódni a modernizálás néhány fajtája között.

Mondom a leckét.

Modern, ha két részben játsszuk el, modern, ha nincs díszlet, modern, ha kegyetlen, modern, ha húzások érvénytelenítik a történet egy részét, s marad a torzó, modern, ha aránylag kevés változtatással új főszereplőt keresünk. Magyarán, modern minden erőszakos beavatkozás.

Folytathatom a sort, de minek.

Itt van mindjárt a két részre összevont dráma. Ebben a kérdésben Tovsztonogovval értek egyet, aki azt írja: „a IV. Henrik című dráma a mi előadásunkban prológusból, tizenegy képből és epilógusból áll.” A IV. Henrik Shakespeare-dráma, s ő is csak jelenetekre osztotta darabjait. Tovsztonogovék a Három nővér-t természetesen négy felvonásban játszották, mert Csehov is úgy írta meg.

Gondolataim köre című könyve így kezdődik:

„Hogyan találjuk meg a legrövidebb utat kortársaink eszéhez és szívéhez? Mit tegyünk, hogy művészetünk megfeleljen a kor szellemének és igényének?”

De arra is utal Tovsztonogov, mit ne tegyünk.

„Kiválasztanak egy színdarabot; ez lehet új dráma is, de még jobb, ha klasszikus mű. Áttanulmányozzák – amúgy kutyafuttában – a mű eddigi színre vitelének történetét. Ezután feje tetejére állítják a drámaíró mondanivalóját (ezért kényelmesebb elhunyt író művéhez nyúlni – ő már nem tudja bepanaszolni az embert). Utána megkonstruálják az előadást. A legfőbb célkitűzés: »ne olyan legyen, mint amilyen a Művész Színházban volt.« A tekintélyrombolásra aztán számtalan lehetőség nyílik, különösen, ha a színház pénztára legalább olyan gazdag, mint a rendező fantáziája.”

A kiváló rendező utat keres kortársaihoz. Ő maga mondja. De nem keres uniformizált, mindenre ráhúzható modernséget. Talán ez is egyik oka, hogy kiváló rendező.

Nem új utakat keres, mindössze az adott dráma megoldását. S akkor nem kell a drámáktól idegen elképzeléseket valósítani meg a dráma helyett.

Köztudott, Shakespeare oly végtelenül modern volt, hogy ő sem használt díszleteket. Csakhogy, tulajdonképpen használt, csak a maga módján, szavakkal rendezte be színpadát.

A néző minden kép kezdetén üres színpadot látott, majd új szereplők jöttek, s pontosan közölték, hová léptek be, hol vannak.

Így a közönség játszótársa lesz írónak, színésznek, rendezőnek.

Annyit tud, erdőben, trónteremben, veronai erkélyen, sírkertben, királyi palotában, bástyán játszanak. S arról is pontosan értesül, milyen napszak van éppen.

Mivel nem látja a helyszínt, csak tudja, olyannak képzeli, amilyennek látni szeretné. Minden néző a maga számára a legszebbnek.

Az elképzelt erdő annyi színű, ahányan elképzelik.

A későbbi, a megvalósított, színpadra állított erdő már csak olyan, amilyennek az képzelte el, aki megvalósította. Ennyivel szegényebb.

Csodálatos játék. Sajnos, attól tartok, csak azokkal a drámákkal játszható el, amelyek a díszletet, a fény változásait szavakban festik. Ha a dráma nem fest díszletet, hanem épít arra, amire színpadán szüksége van, akkor nem jó ötlet díszlet nélkül játszani el.

Modernnek csak annyiban modern, amennyiben évszázados találatok utánzása modern lehet.

Az előadások mindig változnak. Egymást követő korok változó ízlése újra és újra színpadra állítja a drámákat, természetesen saját elképzelésének megfelelően.

A változó előadások között a dráma változatlan marad. Akik a változás ellen tiltakoznak, „csakis a holt betűre hivatkozhatnak, amelyben különben sem eshetik soha kár, mert hiszen könyv és kotta épen és sértetlenül őrzi meg a nagy emberek mondanivalóit”. (Hevesi: Tradíciók és forradalmak a színpadon.)

Hadd idézzem Hevesi tanulmányát egy kicsit tovább.

„Nagyon tanulságos és jellemző, amit erre nézve Jules Lemaître mond el egy finom és elmés kritikájában éppen Molière Misanthrope-járól. Nyilvánvaló, hogy Molière embergyűlölőjét maga a szerző és XIV. Lajos egész kora – komikus figurának látta. A magányos, a romantikus, a társtalan lélek, amely hiába keresi párját és kiegészítését a világban, igen groteszkül festhetett abban a korban, amely az emberi élet teljét és netovábbját abban érezte, hogy hétrét görnyedhessen a király előtt. Idők folyamán azonban – ez a magva Lemaître finom okfejtésének – Európa átment a szentimentalizmus és a romantika korszakain. Volt egy Goethénk (persze, csak a Werther szerzője), egy Lord Byronunk, egy Musset-nk (megtoldhatjuk még Flaubert-rel és Ibsennel is), és mi Molière Alcaste-jét egészen más színben látjuk. Mi komolyabban vesszük, mint a szerző, és jobban szimpatizálunk vele, mint az a közönség, amely először hallotta. Nem tudunk mulatni rajta, mert sokkal őszintébben sajnáljuk. Itt tehát a tradíció önmagát hamisította meg – egy lassú és zajtalan forradalommal. Azt a Misanthrope-ot, amelyet Molière írt, játszott és rendezett – soha nem fogjuk látni a színpadon –, itt hiába volt a Comédie Française-ban a jóakarat, az eredeti Misanthrope örökre elveszett.”

És aki ma játszaná és rendezné, ki tudja, valószínűleg másért és másképp volna keserű.

Molière. Írt, játszott, rendezett.

És „a francia akadémia nem választotta be tagjai közé, mert nem az írót és költőt látta benne, csakis a csepűrágót”. (Hevesi.)

Az imént az előadások természetes változásait emlegettem. Keserű törvények ezek. Bármily kegyetlenek is, igazak. Drámát lehet az utókor ítéletére bízni – előadást nem.

Ez is egyik oka, amiért oly fontos a kortárs kritika. Egyik föladata épp az volna, hogy értő szóval világosságot vigyen a gyakorta ködös elképzelések közé.

Ehelyett időnként néhány kritikus a jövő általa elképzelt nézőjévé alakul át. Érdekes átalakulás, csak értelme nincs.

Meggyőződésem szerint nem feladata, hogy ha rossz előadást lát, unatkozó vagy félrevezetett közönséggel együtt, akkor váratlanul utókornak képzelje magát a kritikus, s elfogadja, megdicsérje az elrontottat egy majdani, vélt közönség nevében. Kivétel nélkül mindenkinek szinte jóvátehetetlen kárt okoz bármelyik elrontott előadás dicsőítése.

Káros az alkotóknak, ha megerősítik, helyeslik esetleges torz elképzeléseiket. Még veszedelmesnek is mondhatom, hisz az elrontott dicsérete kiúttalan zsákutcába taszigálja azt, akit hibájáért megdicsérnek. Nem nehéz mesterség. Néhány könnyed, elegáns, ügyesre csiszolt üres mondat már eredményhez vezet. Az erénnyé változtatott hiba megrögződik, nő, terebélyesedik, s kizárja a változtatás lehetőségét.

Miért kéne azon változtatni, amiért magasztalják?

Sok példáját láttam, tudom, hogy igaz. Mindenkire hat az, amit tesz, s hat az is, amit mondanak vagy írnak róla. Ha mindenkire hat, akkor az írók, művészek sem kivételek. Az élményeik is alakítják az embereket.

Nem tudom, hol a határ. Vajon meddig van lehetőség arra, hogy a megalapozott, indokolt, jó szándékú figyelmeztetést ne érezze sértésnek az, akit bírálnak. Ha valakit ugyanazért számtalanszor magasztaltak, amiért bírálni kellett volna, időben, akkor meg lehet mondani, hogy zsákutcában van, változtatnia kell, ha ki akar kecmeregni belőle?

Hisz nem is egyedül az ő hibája, ha nem hiszi el, hogy a figyelmeztetőnek van igaza.

Veszedelmes játék. Ahogy visszájára lehet fordítani jót és rosszat, úgy tehetséges embert is használhatatlanná lehet tenni.

Való igaz, rosszul esik írónak, művésznek az elmarasztaló kritika. De mindenképpen átgondolásra kényszerít. Megtörténik velem is, nyilván másokkal is, hogy a leírt sorból azt olvasom ki, amit ki akartam fejezni. Mások azt, amit valóban kimondtam.

Megkísérlem szétválasztani a kétfajta bírálatot. Annak, amelyik pontosan elém tárja, mit hibáztam el, mit csináltam jól, mire kell vigyáznom a jövőben, annak nagyon hálás vagyok. A másik fajta bírálat, az, amelyikkel vitatkozni e néhány válasz létrejött, az szerintem akkor is káros, ha dicsér, akkor is, ha elmarasztal.

Régóta tudom, az indokolatlanul magasztaló kritika a károsabb. Attól a legbecsületesebb, legtehetségesebb ember is eltorzulhat észrevétlenül egy idő után.

Az indokolatlan elmarasztalásba legfeljebb bele lehet halni. De eltorzulni nem lehet tőle.

És megint József Attila.

Utolsó versei, a Talán eltűnök hirtelen, az Íme hát megleltem hazámat, a Karóval jöttél, nem virággal remekművek. Akkor is remekművek, ha utánuk már csak a szárszói tehervonat következett.

Hadd ne kelljen ellenpéldát hoznom.

A kritikának arra az abszurditásig független fajtájára gondolok, amely még a bírált műtől is tökéletesen független tud maradni.

Igen érdekes világba nyújthatna bepillantást az efféle kritika. Az ürügyül használt műről, igaz, semmit sem tudunk meg belőle, viszont megismerhetjük pillanatnyi hangulatát, helyzetét, jellemét a bírálat írójának.

Baj csak az, hogy a kritikus is ugyanolyan ember, mint a többi.

A súlytalanná vált kritikus is, mint áldozatai, mélyen a saját képességei, a saját színvonala alá kerül. S ki tudja, meddig nyitott visszafelé az út.

A néző és olvasó, akiért minden történik, vagyis történnie kellene, a legjobb esetben nem kap segítséget.

Nem kap semmit.

Rosszabb esetben, ha őrá is hat a zűrzavar, ha megzavarja a hamis ítélet, a bíráló hangulatának, értetlenségének vagy érdekének, talán csak vélt érdekének kifejezése kristálytiszta elemzés, bizonyító erejű értékelés helyett, akkor rongálják az ízlését, összekuszálják a világképét – vagyis néki is annyi kárt okoznak, amennyire csak lehetőség nyílik.

Mindig visszatérek a múlt bizonyítékaihoz.

Mi mást tehetnék?

Ha bizonygatom, mi lesz egykoron majd abból, ami most még csak körvonalakban sejlik, arra nyugodtan mondhatja bárki, mindez jóslás. A bizonyíték a jövőben van.

Idézem újra Kossuthot.

„Tudom, hogy a Kasszandrák szerepe hálátlan szerep. De Te tudod, hogy Kasszandrának igaza volt.”

Nem a szerep hálátlan volta az, amiért a múlt bizonyítékait keresem. Azt vállalom.

Kasszandra tudta a jövőt. Apollo isten ajándéka volt ez a tudás. S az isten büntetése volt, hogy senki sem hitt neki.

Nem akármilyen büntetés.

Tudni, a halál bizonyosságával tudni minden cselekedet következményét, mindenki további sorsát. És e tudással megverten, tehetetlenül nézni, minden pontosan bekövetkezik anélkül, hogy akár egy parányit változtatni lehetne rajta.

És közben tudni azt is, hogyan lehet elkerülni a rosszat, hogyan lehet jobbá tenni a jövőt.

Poklok pokla lehet.

Nem kis szerencse, hogy Apollo isten azokat a kívánságait, melyekért földöntúli méretű büntetéssel fizetett, kizárólag a női nem néki tetsző képviselőire korlátozta.

Nekem a jövő tudását nem ajándékozta senki. Nem tudom, mi következik. De talán ha félig játékból, félig komolyan végletekbe viszem azokat a jelenségeket, amelyeken bármily keveset is, de változtatni szeretnék – az abszurditásig növelt kép késztethet újragondolásra, némi változtatásra is.

Néha fáradtan, éjszaka nyugtatom magam. Félálomban elszívok még egy cigarettát. Annyi minden motoszkál a fejemben. Ha már nem leszek a földön, akad majd egy nyurga diák, leemeli egy könyvtár polcáról ezt a kötetet, belelapoz. Azt üzenem neki, köszönöm. S azt, higgyen nekem akkor is, ha csetlő-botló gondolataimat megmosolyogja. Tudja, neki szeretnék segíteni, őt szeretném gondolkodásra serkenteni.

Végtére, amit most nagyon elrontunk, azt nekik kell rendbe hozni majd.

Ha komolyan veszem, hogy a dolgok összefüggnek, akkor azt is komolyan kell vennem, hogy jelenünk egy múlt jövője, s a perc, amelyben élünk, valaminek múltja lesz.

Nem volna jó meghallani a múlt figyelmeztetéseit? Nem volna jó kevesebb elrontottat testálni a jövőre?

Kis kertben élek. Ha nem nyesem le rózsám vadhajtásait, elvadul a rózsatő. Ha nem húzgálom ki orgonáim közül a rájuk kúszó, fojtogató indákat, elpusztul az orgona.

Néha bizony olyan tövet is ki kell húzni, de irgalmatlanul, amit boldogan meghagynék, ha másutt nőtt volna ki a földből. Megpróbálom két-három méterrel odább telepíteni, ott már élhetne, nőhetne nyugodtan. Ott már nem zavarja más növény fejlődését, s az ő életfeltételei is biztosítottak.

Legalábbis szeretném, hogy biztosítottak legyenek. Azért kísérlem meg átvinni azt, amit meg akarok menteni, másik helyre.

Igyekezetem távolról sem biztosítja mindkét növény megmaradását.

Mennyi mindennel kellene még számolni nem optimális – primer életfeltételek biztosításához is.

Hadd idézzek egy keveset dr. Timár Éva biológus tanulmánya bevezetéséből.

„Az ökológiának mint sokoldalú tudománynak a feladata azoknak a törvényszerűségeknek megismerése, melyek az élőszervezetek és élettelen környezet sokoldalú kölcsönhatásainak eredményeként egy biológiai rendszer struktúráját kialakítják, anyag- és energiaforgalmát vezérlik, szabályozzák és limitálják.”

Szerénységet kell tanulnom.

Esztendők óta verekszem, vitatkozom, bizonyítandó, hogy emberek mily nagy mértékben hatnak egymásra, hogyan alakítják egymást. Miközben tény, hogy nemcsak az élőszervezetek, de az élettelen környezet hatásával is számolni kell. Hisz akár hajlandó vagyok tudomásul venni, akár nem, létezik és hat.

És visszahat.

Idézem tovább.

„Az ökológia viszonylag új tudományág. Interdiszciplináris, vagyis különböző növény- és állatfajok populációiból szerveződött közösségek élettelen környezetükben kifejtett tevékenységét vizsgálja.”

Visszahat, bizony. Az élettelent is alakítja az élő.

„Az ökológiában mint funkcionális egység, mértékegységként vehető figyelembe az ökoszisztéma. Ez magába foglalja az organizmusokat és az élettelen környezetet. Ökoszisztémaként kezelhető pl. egy tó, egy erdő, egy cserép növény, egy cserép föld, egy akvárium, egy lehullott levél vagy az egész bioszféra.”

Nemhogy túl nagy különbséget nem érzek, rokonságot találok a biológus mondatai és Hemingway világszerte ismert mottója között:

„Senki sem külön sziget… Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel: ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

És megint Timár Éva:

„A kibernetika, illetve rendszeranalízis 1948 óta, Wiener Kibernetika című könyvének megjelenése óta fejti ki kedvező hatását a legkülönbözőbb tudományokban. A kibernetika olyan új, komplex tudományos irányzat, amely bonyolult, magasan szervezett rendszerek felépítését és viselkedését tanulmányozza a természettudományok szigorú módszereivel, elsősorban elméleti, de ahol lehet kísérleti módszerekkel is. A kibernetika egyaránt alkalmazható a műszaki és az élőszervezetekkel vagy társadalmi organizációs kérdésekkel foglalkozó területeken. A rendszereknek, függetlenül attól, hogy milyen építőelemekből épülnek fel, vannak közös sajátságaik. Ezek közül a legfontosabb a negatív visszacsatolás elve. A negatív visszacsatolás azt jelenti, hogy a rendszerekben fellépő valamilyen hibának az esetében a rendszer egyik eleme ezt a hibát érzékeli és az eltérés irányával ellentétes és nagyságának megfelelő működést indít meg, amivel a hibát csökkenti… A visszakapcsolás tekintetében nagyon fontos megjegyezni, hogy önműködő és teljesen független az emberi akarattól.

A rendszerek közös tulajdonságai mellett a biológiai és műszaki rendszerek között lényeges különbségek vannak. (Tarján, 1964.)

A biológiai rendszerekben a bonyolultság foka több nagyságrenddel nagyobb, mint bármi, amit műszaki vonatkozásban ma meg tudnak valósítani. Másrészt, egy műszaki rendszernél a legfőbb gond egy olyan rendszer tervezése, ami még korábban nem létezett, tehát technikailag adott szerkezeti elemek optimális organizációjáról, szintéziséről van szó. Egy biológiai rendszernél az adott megismerése, a rendszer analízise a lényeg…

Az ökológiai rendszer nem azonos az élő szervezettel. Durva becslés alapján is nyilvánvaló, hogy szabályozott eseményeinek száma kisebb, mint egy élő szervezetben. Ez azonban nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy rendszerként legyen kezelhető…”

Ilyen egyszerű.

Tehát ami miatt, aminek bizonygatására tanúul hívok eleveneket és holtakat, annak egy részét úgy hívják: negatív visszacsatolás. S azt jelenti, hogy a hibákat valaminek érzékelnie kell, s a hiba nagyságának megfelelő, de ellentétes irányú működéssel kijavítani – a hiba érzékelésekor, ami lényegében a hiba megjelenésének időpontját jelenti. Tehát azonnal. És el ne feledjük, bizony még az is nagyon fontos, hogy a visszakapcsolás önműködő és teljesen független az emberi akarattól.

Gondolom, ez azt is jelenti, hogy ha erőszakkal nem szólunk bele olyasmibe, amihez semmi közünk, akkor a természet ismert s még ismeretlen törvényei irányítanak a fennmaradás, az élet szolgálatában.

Gondolom, ez egyben azt is jelenti, hogy erőszakos beavatkozásunkra akkor van szükség, ha a hibák kijavítását akarjuk megakadályozni.

Csakhogy a rongálás nemcsak azt a kis részt rontja el, amelyhez avatatlan kézzel nyúlkálunk.

Ha erőszakkal megakadályozzuk, például igen sok fáradságos munka árán kiiktatjuk, megkeressük, megtaláljuk és elrontjuk azt az elemet, amelynek föladata jelezni és korrigálni a hibát, akkor ott is kárt okoztunk, ahol talán már nem is akartunk. Egyetlen elemet nem lehet elrontani úgy, hogy ne okozzunk zavart az egész működésben.

Nem hinném, sőt, képtelenségnek tartom, hogy kitűzendő cél lehetne igen sok munkát, energiát, tudást, tehetséget a rombolás, zavarkeltés, pusztítás szolgálatába állítani. Főképp akkor nem, ha az, amit bármely ok miatt rontunk, pusztítunk el, többé nem pótolható.

Nemcsak megíratlan művekről, meg nem valósult alkotásokról beszélek. Bár, mondtam már, azokat is legalább két részre lehet osztani.

Egyik oldalon Petőfi, Ady, József Attila korán befejezett életműve áll. A másikon azokat a megíratlan műveket tarthatjuk számon, amelyeknek alkotója életben maradt. Akikkel felelőtlen, ostoba eseménysorok csak azt érték el, hogy nem írták meg, nem fejezték be azt, amit kívülük soha senki nem tud létrehozni.

De erről már szóltam.

Most elnézést kérek a hányaveti fogalmazásért.

Van még egy fura oldala, szerintem, ennek a dolognak.

Amikor tehetséges emberben idéznek elő olyan változást, hogy agyából, szívéből kiiktatódik a hibák jelzése, ami egyben a javítás lehetőségét semmisíti meg. S így megteremtik a rossz működést, a zűrzavart.

Ha százszor és százszor faggatom magam, akkor sem találok meggyőző bizonyítékot arra, sokkal kisebb bűn-e, mint a gyilkosság.

Talán irodalmi példákkal tudom legjobban megközelíteni, amit mondani szeretnék.

Elmondtam már más cikkben, hadd idézzem magamat.

Hamlet apját úgy mérgezték meg, hogy mérget csöpögtettek a fülébe.

Othellót már úgy, hogy méreg helyett mérgező szavakat juttattak a fülébe.

Az eredmény azonos.

Különböző halmazállapotú mérgek hatására egyformán elpusztulnak a mérgezők áldozatai. Kevés vigasz, hogy a mérgezők maguk is, valamivel később.

Ellenpéldát is ad az irodalom.

Karinthy Frigyes a Holnap reggel-ben kioperáltatja hőséből a halálfélelmet, s hőse élni tud a műtét után.

O’Neill Különös közjáték-ában avval operál, hogy eltitkolja hőse előtt a családján végigvonuló idegbetegséget. A hős nem tud róla. Nem retteg, mint előzőleg megbetegedett családtagjai. És egészséges marad.

Itt is a félelmet operálták ki, csak változott eszközökkel.

Ha a félelem, rettegés kiiktatásával gyógyítani vagy betegséget elkerülni lehet, meggyőződésem, a félelem, rettegés keltésével, életben tartásával betegséget lehet okozni, vagy talán csak hajlamot megbetegedésig fokozni.

Régi, jó néhány éves kísérletsor bizonyította, hogy különböző idegbetegségeket lehet állatokon produkálni, méghozzá igen egyszerű módszerekkel. Egyik kísérlet mindössze annyi volt, ha jól emlékszem, három kutyát ketreceikben úgy tartottak, hogy adott fényjelre ételt, másik fényjelre áramütést kaptak. Hamar megtanulták, hamar védekeztek. Elkerülték az áramütést jelző fényt. Idő múltán lassan megcserélték a jeleket. Az állatok alkalmazkodtak a változáshoz. Ezután összevissza jeleztek, keverték a jelzéseket. Ettől mind a három kutya különböző, jól elkülöníthető idegbetegség tüneteit mutatta.

Mondják, számítógépet is alaposan el lehet rontani, ha egyszerre kell pozitív és negatív információkat értékelnie.

A számítógép, bármily nagyszerű segítőtárs is, a laikus számára szinte csodával határos föladatokat végez, akkor is csak gép. Okos, lélektelen szerkezet.

De az ember, állat, növény, minden, ami él, valóban eleven csoda.

Ha most az élővilágból csupán az emberrel foglalkozom, természetes, az érdekel a legjobban, s arról van a legtöbb tapasztalatom. S félek, nem mindig alkalmazkodik olyan tökéletesen a változásokhoz, mint társai az élővilágban. Nyilvánvaló, az alkalmazkodásnak és határainak egyedi föltételei is vannak.

Profánul: embere válogatja.

Keményre szabott életem során sok értelmetlen, megfejthetetlen, érthetetlen jelenséggel találkoztam.

Így az sem érthető, ugyan miért kell kikísérletezni, kipróbálni, hol a határa a másik ember alkalmazkodási képességének. Értem, ha űrhajósról, mélytengeri búvárról esik szó. De a többieknél?