Bálint György a kritikusok árulásáról

„Íme, egészen elnagyolt vonásokban, a kritikusok árulása. Ezt az árulást látjuk napról napra, a legnagyobb nyilvánosság előtt. És igen szomorú vigasz az, hogy ezen az áruláson az elárultak és az árulók egyaránt veszítenek, és azok sem nyernek, akikért az árulás történt.”

Bálint György cikkére Kodolányi János válaszol a Kritika című szemlében, és „kimerítő méltatásban részesíti a »Kritikusok árulása« című Nyugat-cikkemet” – írja újra Bálint György. Mert, halljunk csudát, ő is válaszolhat Kodolányinak.

Visszatérek még erre. Most csak annyit akarok még egyszer elismételni, hogy íme, nem lehetetlen, bárha illetlenségnek tűnik is manapság, hogy akinek hozzáfűzni valója van ahhoz, amit olvasott, az elmondja, s akivel nem értettek egyet, az válaszol.

Talán megérné a tűnődést, nincs-e véletlenül valamifajta titokzatos összefüggés a visszhang nélkül nem maradó kijelentések, gondok, vélemények és a között az egyszerű tény között, hogy így, minden íratlan szabályt sutba dobva, illetlen lehetőségekkel élve válhat az újságíró Bálint Györggyé, az író Kodolányi Jánossá.

Könyörgök egy kevés türelmet. Idéznék valami hasonlót a színház életéből is. Nem kevésbé illetlen a viselkedésük. Viszont kiváló rendezők, kritikusok.

Ki tudja, vajon bizonyosan véletlen-e?

„Kárpáti Aurél barátom, a kitűnő kritikus, a Nyugat december 1-i számában beszámolt a Nürnbergi Városi Színháznak a Kamaraszínházban bemutatott »Makrancos hölgy«-éről s ezzel kapcsolatban fölvetette a nagysikerű Shakespeare-vígjáték egész dramaturgiai és színpadi problémáját a mai néző szempontjából.”

Íme, Hevesi Sándor A makrancos Shakespeare című cikkének első mondata.

Amit bizonyítékként idézek, párbeszéd Kárpáti Aurél, a kritikus, és Hevesi Sándor, a rendező között. S azért választottam éppen kettejük párbeszédét, és éppen ezt, mert úgy tűnik, Hevesi is fontosnak tartotta kritika és színház egymásra hatását. A lehetőséget, hogy formálni képesek egymást.

Ahogy én a Hevesi-Kárpáti dialógot idézem, úgy bizonyítja Hevesi, másik eseménnyel, Kerr és Reinhardt egymást alakítását.

„A nürnbergi előadás rendezőjét nem érheti vád, mert a manège lelkétől lelkedzett Makrancos hölgyet nem Nürnbergben találták ki, hanem Berlinben, még pedig nem 1929-ben, hanem 1909-ben. December 17-én volt ez az emlékezetes bemutató (annak kell mondani, mert igazán nem Shakespeare-repríz volt), amelynek szerzője és szerkesztője nem kisebb ember, mint Reinhardt… Erről az előadásról, amelyet Paul Goldmann, a híres berlini kritikus tüntetően otthagyott a második felvonás végén, Alfred Kerr olyan súlyos kritikát írt, hogy az egész kritikai irodalomban alig akadni párjára. A kritika hangja túlmegy minden megengedhető és elképzelhető határon s csak részben igazolható a kritikus őszinte művészi felháborodásából. Kerr ezzel a mondattal kezdi és végzi kritikáját: »Halált és pusztulást ontott magából az előadás.« Egyébként pedig így ír: »A makrancos hölgy« Reinhardt színházában csak vakmerőség tehetség nélkül. Egyik legfőbb szereplője Busch, a cirkuszigazgató. A darab folyamán az üstfoltozó fölteszi a kérdést: Mi ez a darab? Vásári hejehuja, kötéltáncos-mutatvány? Ezt kérdezi a bárgyú fickó. Amire Shakespeare a leghatározottabban így felel: Nem, uram, ez bizony történet. De azért Reinhardtnál mégis cirkusz, légtorna és kötéltánc. Reinhardtnál a darab az, amit az üstfoldozó vár tőle – és ami ellen Shakespeare tiltakozik! Behoznak egy vásári lovat mézeskalácsból, Katalint begyömöszölik egy dobozba! Felvonásvég! Londoni orfeum! Varieté! Közepes elmék ne merjék parodizálni Shakespearet! Reinhardt úgy játssza Shakespearet, mintha az Nestroy volna. Legközelebb majd Haydn gyermekszimfóniáját fogja előadni baby-bazárral, hangos tombolával, babakiállítással, jelmezversenydíjakkal és Lehár-betétekkel. Shakespeare a régi bohózatot emberivé tette, Petruchio és Katalin nem illenek bele a gyermekcirkuszi komédiába. Itt végül is minden a lelkihatáson múlik, amelyet Reinhardtnál hiába keresek. Katalin Shakespearenél – angyali! – itt a bősz özvegy!«

Ez Kerr, de hadd beszéljen az a kritikus is, aki a többivel szemben Reinhardtnak fogta pártját s aki mindenáron igazolni próbálta a színpadra vitt cirkuszt. Mit mond Siegfried Jacobsohn, az egykori »Die Schaubühne« fiatalon elhalt szerkesztője és kritikusa? »Bassermann és Höllich (Petruchio és Katalin) egyetlen egy ponton sem hanyagolják el az alak lélektani fejlődését.« (De ha van a darabban lélektani fejlődés, akkor mire való a cirkusz?) Lehet, hogy Berlinben nem Kerrnek volt igaza, hanem Jacobsohnnak, de mikor Reinhardt bemutatta ezt a produkciót Budapesten Höflich-chel, de Bassermann nélkül, akkor a lélektani fejlődés már sehol sem volt látható. Talán időközben elnyelte az akrobatalendület. Kerr mindenesetre győzött, mert Reinhardt utóbb maga is belátta, hogy ez a Makrancos hölgy kisiklás volt, s a nagy német rendező lemondott arról, hogy shakespearei szövegeket használjon ugródeszkául akrobata-mutatványok számára. De minthogy ezt a commedia dell’artéból, manègeből és bábjátékból összerótt érdekes stílusegyveleget fenn akarta tartani (mert bármily egységesnek látja is Kárpáti ezt a stílust a nürnbergi utánzaton keresztül, az is csak három különböző stílus önkényes kombinációja), először átvitte Goldoni-nak »Két úr szolgája« című merő bohózatára, amely csak helyzettel és bonyodalommal dolgozik s amellyel Reinhardt nagy sikert aratott. De minthogy a teljes cirkuszi stílust is meg akarta valósítani a színpadon, előadta az Artisten című darabot, mely egész anyagát a cirkuszból veszi. Reinhardt végre is belátta, hogy a makrancos Shakespeare igen kemény legény, akit nem lehet a cirkusz eszközeivel és fogásaival megszelídíteni. Hogy Nürnberg húsz évvel később beérkezett Reinhardt egyik elhagyott állomására, ezen igazán nincs mit csodálkozni.”

A magam számára igen érdekesek mind a négyen, Hevesi, Kerr, Kárpáti, Reinhardt.

A legérdekesebb talán az, hogy egyáltalán volt lehetőségük minderre. Nem gátolták illemszabályok az érintetteket a válaszadásban, átgondolásban, s arra is lehetőség nyílt, hogy a kritikust néhány, számára ismeretlen tény tudomására hozásával újra átgondolásra serkentse. S a rendező, bármily elismert volt is, levonhatta a maga tanulságait a kritikából, változtathatott.

Jó lehetőséget teremthettek maguknak, ha Bálint Györggyé, Kodolányi Jánossá, Kárpáti Auréllá, Hevesi Sándorrá, Alfred Kerré, Reinhardttá engedte fölnőni azokat, akik éltek vele.

Nem furcsa még hallani is? Kerr kritikája alakított, változtatott Reinhardt további munkáján. A lehető legértelmesebb módon. Nem vetette el azt, amivel próbálkozott, csak megfelelő drámát keresett az elképzeléseihez.

Csakhogy ez sem olyan egyszerű, gondolom. Ahhoz, hogy a kritikus szavait ne sértésnek, indulatát ne személyes támadásnak érezze az, akinek szól, ne vállvonással vegye tudomásul, ahhoz szükséges a kritikus hitele. Tartás, tapasztalat, valami, ami meggyőz, valóban a véleményét mondja el. Értő, alkotóért és alkotásért perelő, mindenképpen segítő szándékú gondolatait. Tudni kell, hogy értetlenség, hozzá nem értés, személyes érdek, érzelem, ellentét, szimpátia vagy antipátia árnyéka sem férhet hozzá.

A tévedés így sem kizárt.

De kizárt az árulás.

És az, hogy folt ejtessék a mundér becsületén.

Bár ez a dolog a mundér becsületével, nem egyértelműen jó értelemben változgat. Lassanként lábra kap egy elég nyakatekert félreértelmezése, ami amilyen káros, legalább annyira kényelmes is.

Értem én, hogy a mundér becsületét óvni kell. De kik tudják óvni?

Szerintem csak azok, akik viselik.

Mint ahogy megsérteni is csak azok tudják. Akkor is, ha megkíséreljük úgy magyarázni, hogy aki hibára figyelmeztet, avval szemben kell megvédeni.

Ez kényelmes, hisz nem kijavítani kell a hibát, csak tiltakozni a léte ellen.

Káros is, hisz ami nincs, azt kijavítani nem lehet. Így azután megmarad. Egy ember hibája majd mindig korrigálható. Még az emberen sem hagy foltot, ha kijavítják, nemhogy a mundéron.

Vajon Reinhardt nem torzul el, ha nem a változtatás mellett dönt, hanem a rendezőkkel együtt tiltakozik, a mundér védelmében, Kerr támadása ellen?

Nem úgy jobb, ahogy történt?

A kritikus hitele újragondolásra készteti a rendezőt. Nemcsak a bírált rendezést, egész elképzelését illetően. S abbahagyja – a huszadik század első évtizedében még új – rendezői elképzelését, hogy a minden ízében ellenálló drámába beleerőszakolja a maga, az adott drámától független játékát. Így jó előadásokhoz, szép színházi élményekhez jut a néző, és a többi rendező fölmentődik a kínos kötelezettség alól, hogy a mundér vélt védelmében olyan álláspontot kelljen védenie, melyet a mundér nélkül nem tart helyesnek.

Kerr és társai nyilvánvalóan látták, szavuk nem hull értelmetlenül, visszhangtalanul a semmibe. S ez nem kevés.

A mundér is jól járt. Megúszta, hogy a tisztaságát védendő visszaélés maradandó foltokat pöttyögessen rá.

Még valamit.

Hevesi A makrancos Shakespeare című tanulmánya megemlít egy eseményt, amit fontosnak tartok.

„Paul Goldmann, a híres berlini kritikus tüntetően otthagyta az előadást a második felvonás végén.”

Elismerem, látványos gesztus. Látványosabb, mint végigülni az előadást. Csakhogy, kritikusról lévén szó, használni csak az tud, aki végignézi, majd megírja a véleményét. A kritikus, aki bármily fölháborodottan is, de távozik előadás közben, az egyetlen előadás közönsége számára külön cirkuszt rendezett – holott épp a cirkusz miatt háborodott föl. Nem látott előadásról nem illik bírálatot írni. S a meg nem írt fölháborodás üres gesztus marad.

Vajon véletlen-e, hogy a fölháborodását megíró Kerr neve ma is minduntalan elhangzik, véleményeit, gondolatait számtalanszor idézik napjainkban is.

Paul Goldmann nevét onnan ismerem, hogy Hevesi hivatkozik itt rá, megemlíti.

Kárpáti Aurélnak tetszett a nürnbergiek előadása, annak kapcsán bírálta a budapestit.

„A precizitás diadalmaskodott elsősorban a nürnbergiek együttesében. A precizitás, mint művészi érték. Megmutatták, – amiről különben az oroszok már rég meggyőzték a világot, – hogy sztárok nélkül is lehet finom, artisztikus, jó előadást produkálni, pusztán a stílusos ensembléval.”