Arany János méregbe gurul
„Az »áruló« írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a Csillagra.” (Babits: Az írástudók árulása.)
„Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy bankett. Írók, művészek s kultúremberek voltak jelen. Egyszer csak felállott egy nyolcvannyolcéves öregúr és gyönyörűséges példázatot mondott a Nagy Fáról, amelyet kerítéssel daraboltak körül az osztozkodók. A Fa gyökerei azonban továbbra is túl maradtak a kerítés alatt s ágai túlnyúltak a kerítés fölött. És a Fa oly távolról szívta az éltető föld savait s oly messzire szórta virágai illatát, sorsának gyümölcseit, amennyire a természet parancsa terjesztette ki arányait…”
E sorokat Móricz Zsigmond írta, 1930-ban, a Nyugatban. Azóta közel ötven év telt el. Talán ezért érzem, nem árt föleleveníteni szavait.
Cikkét Móricz így fejezte be:
„… törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is.”
Ezerkilencszázharminc.
Szeptemberben születtem, ezerkilencszázhuszonháromban. Amikor Móricz Zsigmond cikkét közölte a Nyugat, épp hogy ismerkedtem a betűkkel.
Honnan sejthettem volna, hogy egyszer majd ilyen sokat jelentenek számomra szavai. Csak engem nem faragtak olyan igen kemény fából.
Én nem azt akarom, törjön el a jogtalanságot, igazságtalanságot muzsikáló toll.
Csak annyit, de azt halálomig, hogy a toll ne fuvolázzon igazságtalanságot, jogtalanságot.
Nem arra való.
De hogyan lehet eljutni jogig, igazságig? Hol és kik jelzik az úton a rossz irányt?
Pesten születtem, a nyolcadik kerületben tanultam sírni, félni, öklömet használni. Rendőr, csősz elől futni. Ha ziháló tüdővel buktam, aszfalt horzsolta térdemet.
És mégis.
Gyerekkoromban szerettem hegyekben csatangolni. Hányszor indultam el véletlenül vagy egyszerűen csak puszta kíváncsiságból a helyes út mellett szorosan húzódó, csalogató ösvényen. És az induláskor alig észlelhető távolság másik faluba vitt.
De akármekkora utat kellett megtennem ismeretlen nyárfajegenyék, szelídgesztenyék között, szőlődombokon, mindig megtudtam, hol vagyok. Mindig volt, aki hazaigazított.
Talán elkalandozásaimhoz, mind merészebb, mind távolibb bolyongásaimhoz, új ösvények fölfedezéséhez ez adott bátorságot. A tudat, hogy akármilyen távoli tájra vetődöm, nem leszek, soha nem lehetek egyedül.
E sorok, ezek a hozzászólásaim sem jelentenek mást, csak annyit, hogy kutatom, behúzott szemmel fürkészem, nyugtalan szívvel hiányolom a mindig ismeretlen és ismeretlenbe vezető utak tudóit.
Ha emlékeim nem csalnak, és nem csalnak, nyugodtan indultam el a Városi Színháztól. Régen sem útközben kerestem, merre járok, mehetek-e tovább. Csak amikor elértem valahová, ahol fáradtan meg kellett állnom, akkor emeltem föl a fejemet, keresve, ki honos e tájon.
Ki mondja meg nekem, örök csavargónak, hová jutottam, melyik út merre visz tovább.
Határozottan emlékszem, mindig bíztam abban, aki néhány kurta szóval vagy alaposabb magyarázattal útbaigazított.
Miért?
Régóta tudtam, ismertem a mesékből azokat – anyám soha nem nevezte embereknek őket –, akik szép szóval rossz irányba terelnek. Vakon hittem anyámnak, de úgy képzeltem, ilyesmi csak a mesében létezik.
Ma már néha úgy vélem, bármennyire paradoxonnak tűnik is, a felnőtté válás egyik állomása az, amikor az ember komolyan kezdi venni a mesét.
Sok évem múlt el, sok a halottam. Ma már tudom, hamis útbaigazításokat is sűrűn kaphat az idegen tájakon barangoló.
Gondolta a fene.
Szeretem ezt a mondatot. Nem csupán tőmondatok iránti olthatatlan vonzódásom okából. Bár, be kell vallanom, mindig lelkesít, ha hallom. Ha olvasom, talán még inkább. S hogy mily mély a vonzalmam, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hiányát szomorúan, egyre szomorúbban veszem tudomásul.
Számomra a tőmondat annyit jelent, hogy valaki állít valamit. Magyarázkodás, szépítés, torzítás, félelem nélkül. Tudja, mit mond. S ami talán még fontosabb, nem akarja, hogy többféleképpen lehessen érteni.
Nem akarja sem önmagát, sem mondanivalóját másnak tüntetni föl.
Szép tőmondatok.
Én olvasok. Te játszol. Ő csal. Mi haragszunk. Ti megbocsáttok. Ők kinevetnek.
Így szeretem.
No, természetesen alapföltétel, hogy az ember tudja, ki játszik, ki csal, ki haragszik.
Viszont érthető, ha valaki úgy akar megbocsátani, hogy közben haragszik, vagy fordítva, akkor más nyelvtani formát kell választania. Akkor is, ha össze akarja kavarni a dolgokat, s titkolni óhajtja, hogy ki mit csinál.
No de ha titok, akkor miért beszél róla? Ami titok, azt nem illik emlegetni. Ha meg nem titok, akkor a titkolódzás fölösleges.
Gondolta a fene.
Lehet, ki tudhatja ma már, talán az Arany Jánosnak tulajdonított gondolat hízelgőbb volt, mint az, amelyet valóban gondolt, amelyet leírt. Lehetett szebb, mélyebb, okosabb, fennköltebb, gazdagabb, szárnyalóbb, előkelőbb, talán még hasznosabb is.
Bármi lehetett.
Csak az az egyetlen nem, ami Arany Jánosé volt, amelyhez – úgy látszik, széljegyzet, felkiáltójel igazolja – ragaszkodott.
Hadd játsszam kicsit a gondolattal, mi történt volna, ha nem ez a széljegyzet születik, ez a felkiáltójeles visszautasítás.
Ez a „Gondolta a fene!”.
Játék – mondom. Nem szabad komolyan venni. Akkor sem, ha én komolyan így gondolom.
Érdekes, pontosan tudom, mit szeretnék játszani, de Aranyra vonatkoztatva nem megy. Vele kapcsolatban még játékból sem történhetett másként, mint ahogy történt.
Arany elolvassa bírálója szövegét. Méregbe gurul. Tudja, hogy amit neki tulajdonítanak, azt a fene se gondolta.
Pontosabban, aki leírta, az gondolta.
Talán mert a bíráló mélyebb, okosabb, fennköltebb, előkelőbb lelkületű, mint a szegény, árva költő.
Csak idegen.
Ő is, a gondolata is.
Költő mindig sok volt, van és lesz e hazában.
Arany János nincs olyan sok.
Kívüle igen kevés költő, író akad, aki ilyenkor tollat ragad, s odaírja: Gondolta a fene – ha a bírálat azt fejtegeti, mit gondolt, miközben mást írt. Ha úgy szól, hogy: azt akarta mondani, akkor a széljegyzet: Akarta a fene.
De akár gondolta, akár akarta, mindenképpen visszautasítás. Tiltakozás.
Én meg most azt szeretném játszani, akkor mi történik, amikor elfogadja valaki azt, amit írnak róla, függetlenül attól, igaz-e? Amikor rácsodálkozik a szövegre, s annak a tükrében látja önmagát.
A bíráló jó szándékú dicsérete, elmarasztalása egyként veszedelmes, ha nem igaz.
Mi történik ilyenkor? Válaszom játék – természetesen.
Akit bírálni van mód, az megelőzően papírra vetette azt, amit gondolt, amit akart. Nem valami mást helyette.
Aki bírálja, figyelmen kívül hagyhatja azt, ami írva van, s elmondhatja véleményét arról, amit a leírt szöveg helyett ő maga gondol, akár értékesebbet, szebbet is.
Csak mást.
S bármily szép, nagyszerű, amit, mondjuk, az adott vers helyett gondol a bíráló, bármily hízelgő, mindenképpen idegen.
Veszedelmes azért, mert nehéz nem elfogadni a hízelgő, szép ítéletet. Az ember nézi, nézi, barátkozik vele, majd rázza le magáról, mondja el a maga módján, de kár, hogy nem én vagyok? Pedig milyen szép.
Mennyivel könnyebb elfogadni az idegen, ingyen kapott nagyszerűséget. Hisz mit sem kell már kínlódni érte. Csak nem kell tiltakozni. Ennyi az egész. Tudomásul kell venni, hogy aki a bírálat tükrében fennkölt, nagyszerű, előkelő, szép, okos, mély – az ő.
Bizony, így már rossz ösvényre terelték. Észrevétlenül szinte, egyre távolabb kerül attól, ahová menni akart.
Igen szép, hízelgő képet lehet evvel a módszerrel, nem ritkán tudatosan, talán rosszul értelmezett segítő szándékkal kialakítani arról, aki hagyja.
De hogyan tovább?
Az író, művész elfogadja, ő bizony olyan, amilyennek leírták. Tetszik a hízelgő, de nem igaz kép. Ha elhiszi, örvend. S ha annak örül, ami nincs, vagy csak még nincs – föladja a játszmát, élete értelmét. Fölad minden kínt, szenvedést. Már nem akar elérni maga elé állított mércét.
Már tudja: elérte. Nincs miért verekedni tovább.
S a saját nagyszerűsége tudatában él, dolgozik.
Emelgeti szorgosan a körme alá szúrt szálkát, és úgy véli, gerendát emelget.
Noha a szálka, a mozdulattól függetlenül, továbbra is csak szálka marad. És sajnos, groteszk a mozdulat, amely nagy erőkifejtést színlelve tartja magasba a semmit.
Jobban mondva, a szálkát. Amelynek súlya valóban alig van. De mert köröm alá szúrt szálkáról beszélek, a nehéznek tűnő mozdulat valóban nehéz lehet. Sőt, talán még lehetetlen is megmozdítani a kart. Természetesen nem a szálka súlya miatt.
A mérgező anyag miatt, amelyet talán a szervezetbe vitt.
Nem szeretném, ha félreérthető lenne, amit körmölgetek, megfogalmazni próbálok. Nem kizárólag a hazug dicséretet, álnok hízelgést tartom méregnek. Erős méreg, a ciánnál is erősebb a méltatlan bántás is. Akár alantas meggondolásból, akár értetlenségből fakad.
Ha hízeleg, ha bánt, egyaránt kárt okoz a hamis ítélet.
Csekély vigasz, hogy nemcsak azt torzítja el, aki elfogadja, azt is; aki műveli.
Gazdag múltunkban sok említésre méltó mérgezés akad, bizonyítandó a hamis ítélet pusztításait.
Gazdag múltunkban sok említésre méltó pálya akad, bizonyítandó, mennyire fontos, milyen sokat segít az értő szó, igaz bírálat.
Mielőtt tovább haladnék, mielőtt megkísérelnék fölvillantani néhány képet, segítségül hívni törékeny, álmodozó lelkeket akár itt e földön, akár fátyolfelhők mögül, hadd gondolkodjam hangosan a kritikáról.
Régi korok bírálatát sok minden könnyíti. Elsősorban az, hogy már szelektált az idő. Kellő távolból elkülönülnek vonulatok, csúcsok, tévedések. Nem szükséges, nem is lehetséges egyformán, alaposan ismerni mindenkit, aki verset írt, hogy távolabbra ne menjek, mondjuk Csokonaitól Petőfiig. Valamicskét segít a korabeli visszhang. Nemcsak az alkotó megismerésénél, a kor, a körülmények, a tudósítások értékelésénél is.
Az idő nemcsak az alkotókat illesztette helyükre a kultúra folyamatában, az ítéletmondók találatait és tévedéseit is valódi értékük ismeretében élteti vagy feledteti el. Az ítéletmondó önmagáról is ítél.
Művek megítélését segíti az is, ahogy későbbi korok alkotóira hatottak.
Kritikáét az, hogy a maga korában gát vagy segítőtárs volt-e.
Későbbi korokból világosabban, tisztábban, pontosabban lehet látni az elődöket. Érdemeiket, hibáikat, hatásukat.
Ki vitatná, hogy a kortárs kritika helyzete bizony összehasonlíthatatlanul nehezebb.
Súlya, felelőssége is nagyobb.
Régmúlt korok kutatói lezárt életműveket elemeznek. Már csak az olvasók, kortárs alkotók megértését segíthetik. Bevégzett életműveket magyarázni lehet, alakítani nem.
A kortárs kritika a születendő műveket is befolyásolhatja.
Nem mindegy, hogyan.
Nem akarok végletekbe menni. Pedig, túl az orvosi véleményeken, nem oly nehéz összefüggést találni az értetlen, nem irodalmi szempontok diktálta kritikák és a szárszói vonatkerekek között.
De ha nem torkollik tragédiába a kortársi kritika tevékenysége, az értetlenség vagy félreértés, félremagyarázás következményeként nem az élet vész el, mindössze művek maradnak megíratlanok, akkor sem kevés kárt okoz. Csak úgy kapásból mondom: Déry Tibor Felelet-ének befejezése, Füst Milán megíratlan drámái. Hadd ne soroljam tovább a veszteséglistát.
Pedig van itt valami nagyon furcsa, legalábbis a magam számára igen különös, elgondolkodtató – lévén hogy irodalomról, művészetekről tűnődöm –, nem elhanyagolható dolog.
A tudomány új eredményeit nem képes végérvényesen megsemmisíteni sem az ostoba értetlenség, sem a szándékos rosszakarat.
Egyetlen példa.
Semmelweis óta nem halnak meg tömegesen gyermekágyi lázban az asszonyok. Ebben az esetben az értetlenség, szűklátókörűség eredménye mindössze annyi, amennyien előtte haltak meg fölöslegesen.
A máglyán elégetett kuruzsló asszonyra gondolok, aki néhány perccel azelőtt, hogy meggyújtották talpa alatt a máglyát, elmondta bíráinak titkát. Az egyetlen varázsszert, amelyhez folyamodott. Varázslata annyi volt, hogy szerszámait ugyanúgy megfőzte használat előtt, mint az ételét. Így tiltott beavatkozásainak nem voltak halálos áldozatai akkor, amikor a szülésbe sokan belehaltak.
Nem ő tehetett arról, hogy az ítélkezők kíváncsisága nem terjedt tovább. Nem töprengtek összefüggéseken.
Mit tettek?
Kiadták a történelem folyamán oly sokszor kiadott parancsot: gyújtsák meg a máglyát. S evvel, csupán evvel az egyetlen ítéletvégrehajtással halálra ítélték azok nagy részét is, akik Semmelweisig gyermekágyi lázban meghaltak.
Tudom, kegyetlenül hangzik, de még ez az ítélet sem végérvényesen akadályozta meg, hogy véget érjen a halálsorozat. Egy ideig biztosította még hatalmát éretlenség és értetlenség. Majd varázslatból tudomány lett, gyakorlati megoldás.
Hosszan lehetne sorolni, mi mindent kellett többször megtalálni, amíg az emberiség a saját érdekében mégiscsak hajlandó volt elfogadni.
De végül, sok fölösleges szenvedés, áldozat árán, végül mindig sikerül.
Ez azért vigasz. De csak a tudomány számára.
A művészetben ami elvész, mindörökre vész el. Nem találhatja meg, nem folytathatja többé senki azt, ami abbamaradt.
Születhet költő, nagyobb József Attilánál, jobb drámaíró Füst Milánnál. Minden jöhet, minden csoda.
Csak a meg nem írt József Attila-verseket, Füst Milán-drámákat többé senki nem írja meg.
Írhatnak szebbet, jobbat, mindent. Tökéletesebbet, fájdalmasabbat. Írhatnak bármit. Csak azt nem, amit az értetlenség elveszejtett. S a hiány mindannyiunké – kivétel csak az a néhány ember, aki előidézte.
Mindössze ennyi a kortárs kritika felelőssége.
Mondtam már, tudom, mégis megismétlem: a kortárs kritika nemcsak értékeli – alakítja is a művészetet. És a kor ízlését is.
S mindezt olyan helyzetben, melyben a bemutatott színdarabok, megjelenő könyvek hatalmas száma, a kritikus magánemberi érzelmei, szimpátiái és ellenszenvei, fizikai állapota s mindennapi élete eseményei, néha keserű eseményei igen megnehezítik a dolgát.
Mindez nem kisebbíti felelősségét.
Mit lehet tenni?
Közhely, de igaz: közönségnek, művésznek, írónak szüksége van a kritikus értő segítségére.
Óhatatlanul fölmerül a kérdés, vajon a kritikusnak nincs szüksége időnként viszontsegítségre? Lehetséges, hogy a kritikának információcserére sincs szüksége? Önmagától lesz, önmagát táplálja, önmaga növekszik, önmagát ellenőrzi, javítgatja?
Az eredmények nem bizonyítják minden esetben a tévedhetetlenséget.
Megint a gyermekkori csavargások emléke.
Csak a helyes út mellett húzódó ösvényen kell elindulni, s idegen, távoli tájakra jut az ember. Hacsak nem jár arra véletlenül valaki, aki figyelmezteti. Aki rákiált: Hohó, vigyázz! Rossz az irány, menj vissza! Arra eltévedsz. Hogyan veszi észre tévedését az, akit nem figyelmeztetnek? Kavicsok, bokrok, nyárfajegenyék, bámész napraforgók, rétek alig különböznek.
Nem nehéz eltévedni, nagy biztonsággal rossz irányba bandukolni.
Íratlan illemszabályok két részre osztanak. Van akit szabad figyelmeztetni, van akit nem szabad.
Gondolta a fene.
Itt térek vissza Móricz Zsigmondhoz.
A szép példázathoz a Nagy Fáról, melyet kerítéssel darabolnak körül. Hiába. Gyökerek, ágak nem vesznek tudomást a kerítésről. A mesterségesen részekre osztott kulturális élet résztvevőinek szükségük van egymásra. Összetartoznak. Nemcsak kerítéssel lehet szétdarabolni valamit, erőszakkal is. El lehet metszeni gyökereket, ágakat.
Mi történik?
Az megoldható, hogy érvényre jusson az erőszakos akarat.
Az nem oldható meg, hogy ne a Fa adja az árát.
Pedig kár érte. A Fára szükség van. Gyümölcsöt terem, árnyékot ad. A levegőt is tisztítja.
Irodalmi, művészeti alkotásokra is szükség van. A bírálatukra is.
Amire semmi szükség, az mesterséges kerítések fölállítása. S ami még károsabb, szerintem, íratlan szabályokból őrséget állítani nem létező határok őrzésére.
Elismerem, e módszer szerfölött kényelmes lehet. Azt, aki bírál, ha igényt tart rá, előbb-utóbb megkíméli a gondolkodás fáradalmaitól is.
Mindegy, mit állít, íratlan szabályok őrzik. Vitatni nem lehet, válaszolni nem illik. Pontosabban, saját területről válaszolni, vitatkozni is lehet. Magyarázatot magyarázattal, elképzelést elképzeléssel szembesíteni.
Csak az érdekeltek nem szólhatnak. Hallgatniuk kell, ahhoz van csak joguk.
Ami igazán érthető.
Valaki azt állítja, hogy az író azt akarta mondani, hogy… itt az következik, amit a bíráló ahelyett gondol, amit olvasott. Ha túl nagy tévedésnek tetszik, más korrigálhatja. S akkor azt állíthatja, hogy nem azt akarta mondani, hanem valami mást.
Jó esetben három-négy elképzelés is vitatkozhat.
Csak az nem szólhat bele a vitába, aki tudja, mit akart mondani. Sőt, talán még azt is tudja, éppen azt akarta mondani, amit mondott. Lehetősége volt arra munkája közben, hogy ha mást akar mondani, megmondja azt.
A vita eredménye?
Mindenki magára marad. Rendszerint olyankor – hisz a vita is ezt jelzi –, amikor nagy szükségük volna egymásra.
Hadd nézzem meg közelebbről.
Aki bírál, azért marad magára, mert a legjobb esetben is legfeljebb azt tudhatja meg, másoknak mi az elképzelésük. Az válasz nélkül marad, értetlenül áll-e, félreértett vagy megértett egy művet vagy gondolatot. További munkája másképp alakulhat, ha megért, mint ha félreért.
Erre nincs válasz. Arra van, amit egyébként is tud. Másik ember ugyanarról mást gondolhat.
Nem válik külön találat s tévedés. Nagyszerű táptalaj alakul, jól fejlődnek, izmosodnak a félreértések. Odáig is növekednek, hogy az ítélet alapja már nem az olvasott mű, hanem az, amit a bíráló gondolt róla.
Író, művész ezért marad magára. Azt fontos volna tudnia, arról mi a vélemény, amit létrehozott. Helyette a kritikus elképzeléséről alkotott véleményt tudja meg. Az nem az ő dolga, nem az ő munkájáról esik szó. Belefárad a félreértések tudomásulvételébe. Túl sokszor hökkent meg, túl sokszor morogta: gondolta a fene. Hálás minden értő szóért. Sokasodó tévedések között úgy érzi, ritkulnak a segítő, értő szavak. Föladja végül fáradtan a kritika minden segítségét akkor is, ha tudja, szüksége volna rá. Kárát vallja ő is, a kritika műfaja is egy-egy művelője torz elképzeléseinek.
Így a közönség is magára marad. Ha ingatják a kritika hitelét, kinek higgyen? A reklám csak dicsér, az érdeklődés fölkeltése a dolga, nem értékelés. Hogy bízhat az ítéletben, amikor sokszor a szavait sem érti meg? Nyegle hangú, rossz ízű célozgatásokkal játszadozó, rosszul fogalmazott, szükségtelenül idegen szavaktól, nagyképű s nem is mindig jól használt szakkifejezésektől, számára érdektelen adatoktól hemzsegő kritika is sűrűn kerül a kezébe. S ha kiszűrné mindazt, ami zavaró, akkor marad a lényeg: jó is meg nem is. Nemegyszer találkozhat a számomra megszokhatatlan, keserves, taszító jelenséggel: pofonegyszerű, egyértelmű, magyarázatra végképp nem szoruló művek magyarázata oly bonyolult, sokszorosan bonyolultabb annál, amit magyarázni kíván – szükségtelenül. Aki elolvassa, beleszédül. Az élettől is elmegy a kedve, nemhogy az agyonbonyolított magyarázatú mű megismerésétől. Ha pedig későn kerül kezébe a bírálat, már olvasta vagy látta az alkotást, kénytelen arra gondolni, hülyének tartják. Egyszerűen még evidenciák megértését sem tételezik föl róla.
A kevésbé sértődékeny olvasó meg azt szűrheti le, a bíráló ha törik, ha szakad, bebizonyítja, lássunk csudát, mily sok igen bonyolult kifejezést képes összehordani.
Jobban szeretem, járhatóbb útnak tartom, ha valóban bonyolult dolgokat is egyszerűen, világosan, pontosan fogalmaznak meg. S csak azt magyarázzák, ami nehezen érthető vagy félreérthető. Ehhez el kell dönteni, mi szorul magyarázatra. Mit kell bizonyítani. Evidenciák magyarázgatásába kár belebonyolódni. Sem lehetőség, sem szükség nincs rá.
Hittem mindig, hiszem ma is, a magyarázat célja, értelme a megértetés. Csak ma már néha zavarban vagyok. Jó, ha értelmét találja valaki a munkájának. Azonos értékű vajon, ha úgy igyekszik alakítani a szavakat, hogy elfödjék az értelem hiányát?
Olvastam gyerekkoromban, olvasom ma is, Jézus megsokasított halat, kenyeret, bort.
Az csoda volt.
Ha elkápráztatják szemünket akár tengernyi fölösleges szóval, akár a köderegetés bármily más módszerével, az káprázat. Nem csoda.
Bűvészmutatvány, trükk.
Szívesen, nem ritkán ámulattal csodálom tehetséges bűvészek, illuzionisták oly sok gyakorlat árán tökéletesített produkcióit. Igaz, nyugodtabb lélekkel, mint a háló nélkül dolgozó légtornászok mutatványait.
Pedig a légtornászok mindössze bukfenceznek, szaltóznak, háló nélkül röpülnek a levegőben. A bűvészek, illuzionisták meg eltüntetnek tárgyakat, elfűrészelnek embereket.
El ne feledjem, embereket is tüntetnek el.
Csak hát van egy apró eltérés, s az nekem nem keveset jelent. Az illuzionista azt a látszatot kelti, mintha veszélyben volna az élet. A légtornász meg azt, mintha biztonsággal mozogna a levegőben. Ott a veszély a látszat, itt a biztonság.
És itt valóban veszélyben van az élet.
Légtornászokról ha szó esik, mindenki érti, a puszta élet, a testi épség van veszélyben.
Az, amit értetlenség irodalomban, művészetben veszélyeztet, csak a legritkább esetekben közvetlenül a puszta élet.
Talán annál is több.
De hadd idézzem Karinthy Frigyest.
„Ha az ember természeténél fogva örökké élne és nem ötven vagy hatvan évig, mint ameddig él, akkor igen, akkor a legnagyobb érték, amit elvehetnek tőle, az élete volna, s a legnagyobb bűn a gyilkolás – de így, mikor mindnyájan előbb vagy utóbb meghalunk, nagyobb bűnt követ el az, aki az életem tartalmát veszi el, mint az, aki az életemet.”
Elismerem, készségesen elismerem, túl messzire megyek előre az időben. Tudom, itt még nem tartunk. A kritika, e jeles műfaj néhány képviselője még csak tapogatódzó kezdő lépéseit teszi azon az úton, melyen bábája helyett gyilkosa a születendő műveknek.
S amelyen első állomásként a saját értelmét veszíti el.
Természetesen azt is elismerem, jóslásnak tűnik, amit mondok. Talán az is.
Jóslás, mondom, s már Kasszandra jut eszembe. Nézzem, mit ír róla az Ókori Lexikon?
„Cassandra, Alexandra, Priamus trójai király és Hecuba leánya; Apollo bele szeretett és a jóslás tehetségét adta neki az alatt a feltétel alatt, hogy szerelmét viszonozza. C. nem állott szavának, ezért a haragvó isten azzal büntette, hogy jóslatának senki sem adott hitelt. Hiába jósolta meg Trója romlását Helena oda érkezésekor, kinevették és őrültnek gúnyolták.”
Engedelmet kérek, hadd idézzem emlékezetünkbe Kossuth Kasszandra-levelét.
„Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere… Tudom, hogy a Kasszandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Kasszandrának igaza volt.” (Kossuth levele Deákhoz, 1866-ban.)
S ha már tanúmul hívok eleveneket és holtakat, lássuk azt is, mit írt Bálint György a kritikáról.
„Ez a probléma, magasabb távlatokból nézve, korántsem olyan nagystílű, mint az írástudók árulásának kérdése, melyről Julien Benda egész könyvet, Babits Mihály hatalmas tanulmányt írt, és írók seregei vitatkoznak. Alapjában véve részletprobléma ez. Még csak a magyar írástudók egészének árulásáról sincs szó, csupán a kritikusokéról. Nem óriási probléma: de szellemi és irodalomerkölcsi életünknek tagadhatatlanul lényeges jelensége, és kulturális betegségünknek gyakran penetránsan jelentkező tünete. Mindenesetre komolyabb vizsgálatot is érdemelne egyszer, mint ez a néhány odavetett és rapszodikus jegyzet, amely csak éppen a figyelmet szeretné felhívni a kérdés szembetűnő pontjaira.”
Meggyőződésem, Bálint Györgynek ebben is igaza volt. Talán a Magvető Kiadó kezdeményezése, induló sorozata megkísérli elvégezni a hiányolt „komolyabb vizsgálatot”.
„Mindenekelőtt: ki a kritikus? Ma, Budapesten, kritikusnak nevezünk mindenkit, aki napilapokban vagy esetleg folyóiratokban aktuális színdarabokról vagy könyvekről bírálatot ír. (A zene- és képzőművészeti kritikusokról most ne essék szó.) Az így definiált kritikus polgári foglalkozására nézve rendszerint hírlapíró, esetleg fővárosi vagy sportrovatvezető (amitől még lehetne jó és becsületes kritikus is), és szűkebb kollégájának vallja Lessinget, Sainte-Beuve-öt és Gyulai Pált (amitől még ismerhetné is ezeket az urakat).”
„Megbocsáthatatlanul áruló a kritikus akkor, amikor munkája közben az a szempont irányítja (vagy az is irányítja), hogy egyes véleménynyilvánításai révén erkölcsi vagy anyagi haszonhoz juthat. Áruló a kritikus, aki írás közben szem előtt tartja azokat az előnyöket, melyeket a befolyásos szerző, színigazgató vagy primadonna hálája neki szerezhet, vagy amelyektől az illetők bosszúja őt elütheti. Ezt az árulást napról napra követi el napilapjaink számos kritikusa, aki irodalmi és művészeti problémák útvesztőibe esetleg be sem merészkedik, de bravúrosan tájékozódik a sajtó-, törzskávéház, színháziroda-dzsungel sokat rejtő indái között.”
„A legtöbb budapesti kritikus elárulja a védelmére bízott eszmét: mert nem veszi komolyan a kritikát, és nem veszi komolyan magát az irodalmat.”
„Talán ez a mai kritikus legnagyobb bűne. (Mert az, hogy esetleg nem is ért az irodalomhoz, hiányzik a mélyebb kultúrája és világirodalmi perspektívája – nem az ő bűne, hanem a kiadójáé, aki megtette kritikusnak.)”
„Így kontreminálja meg a mai magyar kritikus, megbocsáthatatlan defetizmussal, a saját árfolyamát. És ugyanilyen súlyos bűnt követ el akkor is, amikor leszállítja igényeit az irodalommal szemben.”
„Nincsenek igények, nincsenek nehezen kielégíthető irodalmi kívánságok, és a dezertőrökké lett kritikusok egyre jobban demoralizálják és elposványosítják a színházi és irodalmi életet.”
„Érthető tehát, hogy a közönség nem veszi többé komolyan, és nem tekinti megbízható tanácsadó és értékmérő szervnek a kritikát, és érthető az is, hogy a színigazgató és a könyvkiadó silány üzelmekre bátorkodik az irodalom ellen, a kritikus hallgatólagos vagy néha nagyon is hallható elnézése, sőt támogatása mellett.”