I.

 

Arany János méregbe gurul

„Az »áruló« írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a Csillagra.” (Babits: Az írástudók árulása.)

 

„Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy bankett. Írók, művészek s kultúremberek voltak jelen. Egyszer csak felállott egy nyolcvannyolcéves öregúr és gyönyörűséges példázatot mondott a Nagy Fáról, amelyet kerítéssel daraboltak körül az osztozkodók. A Fa gyökerei azonban továbbra is túl maradtak a kerítés alatt s ágai túlnyúltak a kerítés fölött. És a Fa oly távolról szívta az éltető föld savait s oly messzire szórta virágai illatát, sorsának gyümölcseit, amennyire a természet parancsa terjesztette ki arányait…”

E sorokat Móricz Zsigmond írta, 1930-ban, a Nyugatban. Azóta közel ötven év telt el. Talán ezért érzem, nem árt föleleveníteni szavait.

Cikkét Móricz így fejezte be:

„… törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is.”

Ezerkilencszázharminc.

Szeptemberben születtem, ezerkilencszázhuszonháromban. Amikor Móricz Zsigmond cikkét közölte a Nyugat, épp hogy ismerkedtem a betűkkel.

Honnan sejthettem volna, hogy egyszer majd ilyen sokat jelentenek számomra szavai. Csak engem nem faragtak olyan igen kemény fából.

Én nem azt akarom, törjön el a jogtalanságot, igazságtalanságot muzsikáló toll.

Csak annyit, de azt halálomig, hogy a toll ne fuvolázzon igazságtalanságot, jogtalanságot.

Nem arra való.

De hogyan lehet eljutni jogig, igazságig? Hol és kik jelzik az úton a rossz irányt?

Pesten születtem, a nyolcadik kerületben tanultam sírni, félni, öklömet használni. Rendőr, csősz elől futni. Ha ziháló tüdővel buktam, aszfalt horzsolta térdemet.

És mégis.

Gyerekkoromban szerettem hegyekben csatangolni. Hányszor indultam el véletlenül vagy egyszerűen csak puszta kíváncsiságból a helyes út mellett szorosan húzódó, csalogató ösvényen. És az induláskor alig észlelhető távolság másik faluba vitt.

De akármekkora utat kellett megtennem ismeretlen nyárfajegenyék, szelídgesztenyék között, szőlődombokon, mindig megtudtam, hol vagyok. Mindig volt, aki hazaigazított.

Talán elkalandozásaimhoz, mind merészebb, mind távolibb bolyongásaimhoz, új ösvények fölfedezéséhez ez adott bátorságot. A tudat, hogy akármilyen távoli tájra vetődöm, nem leszek, soha nem lehetek egyedül.

E sorok, ezek a hozzászólásaim sem jelentenek mást, csak annyit, hogy kutatom, behúzott szemmel fürkészem, nyugtalan szívvel hiányolom a mindig ismeretlen és ismeretlenbe vezető utak tudóit.

Ha emlékeim nem csalnak, és nem csalnak, nyugodtan indultam el a Városi Színháztól. Régen sem útközben kerestem, merre járok, mehetek-e tovább. Csak amikor elértem valahová, ahol fáradtan meg kellett állnom, akkor emeltem föl a fejemet, keresve, ki honos e tájon.

Ki mondja meg nekem, örök csavargónak, hová jutottam, melyik út merre visz tovább.

Határozottan emlékszem, mindig bíztam abban, aki néhány kurta szóval vagy alaposabb magyarázattal útbaigazított.

Miért?

Régóta tudtam, ismertem a mesékből azokat – anyám soha nem nevezte embereknek őket –, akik szép szóval rossz irányba terelnek. Vakon hittem anyámnak, de úgy képzeltem, ilyesmi csak a mesében létezik.

Ma már néha úgy vélem, bármennyire paradoxonnak tűnik is, a felnőtté válás egyik állomása az, amikor az ember komolyan kezdi venni a mesét.

Sok évem múlt el, sok a halottam. Ma már tudom, hamis útbaigazításokat is sűrűn kaphat az idegen tájakon barangoló.

Gondolta a fene.

Szeretem ezt a mondatot. Nem csupán tőmondatok iránti olthatatlan vonzódásom okából. Bár, be kell vallanom, mindig lelkesít, ha hallom. Ha olvasom, talán még inkább. S hogy mily mély a vonzalmam, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hiányát szomorúan, egyre szomorúbban veszem tudomásul.

Számomra a tőmondat annyit jelent, hogy valaki állít valamit. Magyarázkodás, szépítés, torzítás, félelem nélkül. Tudja, mit mond. S ami talán még fontosabb, nem akarja, hogy többféleképpen lehessen érteni.

Nem akarja sem önmagát, sem mondanivalóját másnak tüntetni föl.

Szép tőmondatok.

Én olvasok. Te játszol. Ő csal. Mi haragszunk. Ti megbocsáttok. Ők kinevetnek.

Így szeretem.

No, természetesen alapföltétel, hogy az ember tudja, ki játszik, ki csal, ki haragszik.

Viszont érthető, ha valaki úgy akar megbocsátani, hogy közben haragszik, vagy fordítva, akkor más nyelvtani formát kell választania. Akkor is, ha össze akarja kavarni a dolgokat, s titkolni óhajtja, hogy ki mit csinál.

No de ha titok, akkor miért beszél róla? Ami titok, azt nem illik emlegetni. Ha meg nem titok, akkor a titkolódzás fölösleges.

Gondolta a fene.

Lehet, ki tudhatja ma már, talán az Arany Jánosnak tulajdonított gondolat hízelgőbb volt, mint az, amelyet valóban gondolt, amelyet leírt. Lehetett szebb, mélyebb, okosabb, fennköltebb, gazdagabb, szárnyalóbb, előkelőbb, talán még hasznosabb is.

Bármi lehetett.

Csak az az egyetlen nem, ami Arany Jánosé volt, amelyhez – úgy látszik, széljegyzet, felkiáltójel igazolja – ragaszkodott.

Hadd játsszam kicsit a gondolattal, mi történt volna, ha nem ez a széljegyzet születik, ez a felkiáltójeles visszautasítás.

Ez a „Gondolta a fene!”.

Játék – mondom. Nem szabad komolyan venni. Akkor sem, ha én komolyan így gondolom.

Érdekes, pontosan tudom, mit szeretnék játszani, de Aranyra vonatkoztatva nem megy. Vele kapcsolatban még játékból sem történhetett másként, mint ahogy történt.

Arany elolvassa bírálója szövegét. Méregbe gurul. Tudja, hogy amit neki tulajdonítanak, azt a fene se gondolta.

Pontosabban, aki leírta, az gondolta.

Talán mert a bíráló mélyebb, okosabb, fennköltebb, előkelőbb lelkületű, mint a szegény, árva költő.

Csak idegen.

Ő is, a gondolata is.

Költő mindig sok volt, van és lesz e hazában.

Arany János nincs olyan sok.

Kívüle igen kevés költő, író akad, aki ilyenkor tollat ragad, s odaírja: Gondolta a fene – ha a bírálat azt fejtegeti, mit gondolt, miközben mást írt. Ha úgy szól, hogy: azt akarta mondani, akkor a széljegyzet: Akarta a fene.

De akár gondolta, akár akarta, mindenképpen visszautasítás. Tiltakozás.

Én meg most azt szeretném játszani, akkor mi történik, amikor elfogadja valaki azt, amit írnak róla, függetlenül attól, igaz-e? Amikor rácsodálkozik a szövegre, s annak a tükrében látja önmagát.

A bíráló jó szándékú dicsérete, elmarasztalása egyként veszedelmes, ha nem igaz.

Mi történik ilyenkor? Válaszom játék – természetesen.

Akit bírálni van mód, az megelőzően papírra vetette azt, amit gondolt, amit akart. Nem valami mást helyette.

Aki bírálja, figyelmen kívül hagyhatja azt, ami írva van, s elmondhatja véleményét arról, amit a leírt szöveg helyett ő maga gondol, akár értékesebbet, szebbet is.

Csak mást.

S bármily szép, nagyszerű, amit, mondjuk, az adott vers helyett gondol a bíráló, bármily hízelgő, mindenképpen idegen.

Veszedelmes azért, mert nehéz nem elfogadni a hízelgő, szép ítéletet. Az ember nézi, nézi, barátkozik vele, majd rázza le magáról, mondja el a maga módján, de kár, hogy nem én vagyok? Pedig milyen szép.

Mennyivel könnyebb elfogadni az idegen, ingyen kapott nagyszerűséget. Hisz mit sem kell már kínlódni érte. Csak nem kell tiltakozni. Ennyi az egész. Tudomásul kell venni, hogy aki a bírálat tükrében fennkölt, nagyszerű, előkelő, szép, okos, mély – az ő.

Bizony, így már rossz ösvényre terelték. Észrevétlenül szinte, egyre távolabb kerül attól, ahová menni akart.

Igen szép, hízelgő képet lehet evvel a módszerrel, nem ritkán tudatosan, talán rosszul értelmezett segítő szándékkal kialakítani arról, aki hagyja.

De hogyan tovább?

Az író, művész elfogadja, ő bizony olyan, amilyennek leírták. Tetszik a hízelgő, de nem igaz kép. Ha elhiszi, örvend. S ha annak örül, ami nincs, vagy csak még nincs – föladja a játszmát, élete értelmét. Fölad minden kínt, szenvedést. Már nem akar elérni maga elé állított mércét.

Már tudja: elérte. Nincs miért verekedni tovább.

S a saját nagyszerűsége tudatában él, dolgozik.

Emelgeti szorgosan a körme alá szúrt szálkát, és úgy véli, gerendát emelget.

Noha a szálka, a mozdulattól függetlenül, továbbra is csak szálka marad. És sajnos, groteszk a mozdulat, amely nagy erőkifejtést színlelve tartja magasba a semmit.

Jobban mondva, a szálkát. Amelynek súlya valóban alig van. De mert köröm alá szúrt szálkáról beszélek, a nehéznek tűnő mozdulat valóban nehéz lehet. Sőt, talán még lehetetlen is megmozdítani a kart. Természetesen nem a szálka súlya miatt.

A mérgező anyag miatt, amelyet talán a szervezetbe vitt.

Nem szeretném, ha félreérthető lenne, amit körmölgetek, megfogalmazni próbálok. Nem kizárólag a hazug dicséretet, álnok hízelgést tartom méregnek. Erős méreg, a ciánnál is erősebb a méltatlan bántás is. Akár alantas meggondolásból, akár értetlenségből fakad.

Ha hízeleg, ha bánt, egyaránt kárt okoz a hamis ítélet.

Csekély vigasz, hogy nemcsak azt torzítja el, aki elfogadja, azt is; aki műveli.

Gazdag múltunkban sok említésre méltó mérgezés akad, bizonyítandó a hamis ítélet pusztításait.

Gazdag múltunkban sok említésre méltó pálya akad, bizonyítandó, mennyire fontos, milyen sokat segít az értő szó, igaz bírálat.

Mielőtt tovább haladnék, mielőtt megkísérelnék fölvillantani néhány képet, segítségül hívni törékeny, álmodozó lelkeket akár itt e földön, akár fátyolfelhők mögül, hadd gondolkodjam hangosan a kritikáról.

Régi korok bírálatát sok minden könnyíti. Elsősorban az, hogy már szelektált az idő. Kellő távolból elkülönülnek vonulatok, csúcsok, tévedések. Nem szükséges, nem is lehetséges egyformán, alaposan ismerni mindenkit, aki verset írt, hogy távolabbra ne menjek, mondjuk Csokonaitól Petőfiig. Valamicskét segít a korabeli visszhang. Nemcsak az alkotó megismerésénél, a kor, a körülmények, a tudósítások értékelésénél is.

Az idő nemcsak az alkotókat illesztette helyükre a kultúra folyamatában, az ítéletmondók találatait és tévedéseit is valódi értékük ismeretében élteti vagy feledteti el. Az ítéletmondó önmagáról is ítél.

Művek megítélését segíti az is, ahogy későbbi korok alkotóira hatottak.

Kritikáét az, hogy a maga korában gát vagy segítőtárs volt-e.

Későbbi korokból világosabban, tisztábban, pontosabban lehet látni az elődöket. Érdemeiket, hibáikat, hatásukat.

Ki vitatná, hogy a kortárs kritika helyzete bizony összehasonlíthatatlanul nehezebb.

Súlya, felelőssége is nagyobb.

Régmúlt korok kutatói lezárt életműveket elemeznek. Már csak az olvasók, kortárs alkotók megértését segíthetik. Bevégzett életműveket magyarázni lehet, alakítani nem.

A kortárs kritika a születendő műveket is befolyásolhatja.

Nem mindegy, hogyan.

Nem akarok végletekbe menni. Pedig, túl az orvosi véleményeken, nem oly nehéz összefüggést találni az értetlen, nem irodalmi szempontok diktálta kritikák és a szárszói vonatkerekek között.

De ha nem torkollik tragédiába a kortársi kritika tevékenysége, az értetlenség vagy félreértés, félremagyarázás következményeként nem az élet vész el, mindössze művek maradnak megíratlanok, akkor sem kevés kárt okoz. Csak úgy kapásból mondom: Déry Tibor Felelet-ének befejezése, Füst Milán megíratlan drámái. Hadd ne soroljam tovább a veszteséglistát.

Pedig van itt valami nagyon furcsa, legalábbis a magam számára igen különös, elgondolkodtató – lévén hogy irodalomról, művészetekről tűnődöm –, nem elhanyagolható dolog.

A tudomány új eredményeit nem képes végérvényesen megsemmisíteni sem az ostoba értetlenség, sem a szándékos rosszakarat.

Egyetlen példa.

Semmelweis óta nem halnak meg tömegesen gyermekágyi lázban az asszonyok. Ebben az esetben az értetlenség, szűklátókörűség eredménye mindössze annyi, amennyien előtte haltak meg fölöslegesen.

A máglyán elégetett kuruzsló asszonyra gondolok, aki néhány perccel azelőtt, hogy meggyújtották talpa alatt a máglyát, elmondta bíráinak titkát. Az egyetlen varázsszert, amelyhez folyamodott. Varázslata annyi volt, hogy szerszámait ugyanúgy megfőzte használat előtt, mint az ételét. Így tiltott beavatkozásainak nem voltak halálos áldozatai akkor, amikor a szülésbe sokan belehaltak.

Nem ő tehetett arról, hogy az ítélkezők kíváncsisága nem terjedt tovább. Nem töprengtek összefüggéseken.

Mit tettek?

Kiadták a történelem folyamán oly sokszor kiadott parancsot: gyújtsák meg a máglyát. S evvel, csupán evvel az egyetlen ítéletvégrehajtással halálra ítélték azok nagy részét is, akik Semmelweisig gyermekágyi lázban meghaltak.

Tudom, kegyetlenül hangzik, de még ez az ítélet sem végérvényesen akadályozta meg, hogy véget érjen a halálsorozat. Egy ideig biztosította még hatalmát éretlenség és értetlenség. Majd varázslatból tudomány lett, gyakorlati megoldás.

Hosszan lehetne sorolni, mi mindent kellett többször megtalálni, amíg az emberiség a saját érdekében mégiscsak hajlandó volt elfogadni.

De végül, sok fölösleges szenvedés, áldozat árán, végül mindig sikerül.

Ez azért vigasz. De csak a tudomány számára.

A művészetben ami elvész, mindörökre vész el. Nem találhatja meg, nem folytathatja többé senki azt, ami abbamaradt.

Születhet költő, nagyobb József Attilánál, jobb drámaíró Füst Milánnál. Minden jöhet, minden csoda.

Csak a meg nem írt József Attila-verseket, Füst Milán-drámákat többé senki nem írja meg.

Írhatnak szebbet, jobbat, mindent. Tökéletesebbet, fájdalmasabbat. Írhatnak bármit. Csak azt nem, amit az értetlenség elveszejtett. S a hiány mindannyiunké – kivétel csak az a néhány ember, aki előidézte.

Mindössze ennyi a kortárs kritika felelőssége.

Mondtam már, tudom, mégis megismétlem: a kortárs kritika nemcsak értékeli – alakítja is a művészetet. És a kor ízlését is.

S mindezt olyan helyzetben, melyben a bemutatott színdarabok, megjelenő könyvek hatalmas száma, a kritikus magánemberi érzelmei, szimpátiái és ellenszenvei, fizikai állapota s mindennapi élete eseményei, néha keserű eseményei igen megnehezítik a dolgát.

Mindez nem kisebbíti felelősségét.

Mit lehet tenni?

Közhely, de igaz: közönségnek, művésznek, írónak szüksége van a kritikus értő segítségére.

Óhatatlanul fölmerül a kérdés, vajon a kritikusnak nincs szüksége időnként viszontsegítségre? Lehetséges, hogy a kritikának információcserére sincs szüksége? Önmagától lesz, önmagát táplálja, önmaga növekszik, önmagát ellenőrzi, javítgatja?

Az eredmények nem bizonyítják minden esetben a tévedhetetlenséget.

Megint a gyermekkori csavargások emléke.

Csak a helyes út mellett húzódó ösvényen kell elindulni, s idegen, távoli tájakra jut az ember. Hacsak nem jár arra véletlenül valaki, aki figyelmezteti. Aki rákiált: Hohó, vigyázz! Rossz az irány, menj vissza! Arra eltévedsz. Hogyan veszi észre tévedését az, akit nem figyelmeztetnek? Kavicsok, bokrok, nyárfajegenyék, bámész napraforgók, rétek alig különböznek.

Nem nehéz eltévedni, nagy biztonsággal rossz irányba bandukolni.

Íratlan illemszabályok két részre osztanak. Van akit szabad figyelmeztetni, van akit nem szabad.

Gondolta a fene.

Itt térek vissza Móricz Zsigmondhoz.

A szép példázathoz a Nagy Fáról, melyet kerítéssel darabolnak körül. Hiába. Gyökerek, ágak nem vesznek tudomást a kerítésről. A mesterségesen részekre osztott kulturális élet résztvevőinek szükségük van egymásra. Összetartoznak. Nemcsak kerítéssel lehet szétdarabolni valamit, erőszakkal is. El lehet metszeni gyökereket, ágakat.

Mi történik?

Az megoldható, hogy érvényre jusson az erőszakos akarat.

Az nem oldható meg, hogy ne a Fa adja az árát.

Pedig kár érte. A Fára szükség van. Gyümölcsöt terem, árnyékot ad. A levegőt is tisztítja.

Irodalmi, művészeti alkotásokra is szükség van. A bírálatukra is.

Amire semmi szükség, az mesterséges kerítések fölállítása. S ami még károsabb, szerintem, íratlan szabályokból őrséget állítani nem létező határok őrzésére.

Elismerem, e módszer szerfölött kényelmes lehet. Azt, aki bírál, ha igényt tart rá, előbb-utóbb megkíméli a gondolkodás fáradalmaitól is.

Mindegy, mit állít, íratlan szabályok őrzik. Vitatni nem lehet, válaszolni nem illik. Pontosabban, saját területről válaszolni, vitatkozni is lehet. Magyarázatot magyarázattal, elképzelést elképzeléssel szembesíteni.

Csak az érdekeltek nem szólhatnak. Hallgatniuk kell, ahhoz van csak joguk.

Ami igazán érthető.

Valaki azt állítja, hogy az író azt akarta mondani, hogy… itt az következik, amit a bíráló ahelyett gondol, amit olvasott. Ha túl nagy tévedésnek tetszik, más korrigálhatja. S akkor azt állíthatja, hogy nem azt akarta mondani, hanem valami mást.

Jó esetben három-négy elképzelés is vitatkozhat.

Csak az nem szólhat bele a vitába, aki tudja, mit akart mondani. Sőt, talán még azt is tudja, éppen azt akarta mondani, amit mondott. Lehetősége volt arra munkája közben, hogy ha mást akar mondani, megmondja azt.

A vita eredménye?

Mindenki magára marad. Rendszerint olyankor – hisz a vita is ezt jelzi –, amikor nagy szükségük volna egymásra.

Hadd nézzem meg közelebbről.

Aki bírál, azért marad magára, mert a legjobb esetben is legfeljebb azt tudhatja meg, másoknak mi az elképzelésük. Az válasz nélkül marad, értetlenül áll-e, félreértett vagy megértett egy művet vagy gondolatot. További munkája másképp alakulhat, ha megért, mint ha félreért.

Erre nincs válasz. Arra van, amit egyébként is tud. Másik ember ugyanarról mást gondolhat.

Nem válik külön találat s tévedés. Nagyszerű táptalaj alakul, jól fejlődnek, izmosodnak a félreértések. Odáig is növekednek, hogy az ítélet alapja már nem az olvasott mű, hanem az, amit a bíráló gondolt róla.

Író, művész ezért marad magára. Azt fontos volna tudnia, arról mi a vélemény, amit létrehozott. Helyette a kritikus elképzeléséről alkotott véleményt tudja meg. Az nem az ő dolga, nem az ő munkájáról esik szó. Belefárad a félreértések tudomásulvételébe. Túl sokszor hökkent meg, túl sokszor morogta: gondolta a fene. Hálás minden értő szóért. Sokasodó tévedések között úgy érzi, ritkulnak a segítő, értő szavak. Föladja végül fáradtan a kritika minden segítségét akkor is, ha tudja, szüksége volna rá. Kárát vallja ő is, a kritika műfaja is egy-egy művelője torz elképzeléseinek.

Így a közönség is magára marad. Ha ingatják a kritika hitelét, kinek higgyen? A reklám csak dicsér, az érdeklődés fölkeltése a dolga, nem értékelés. Hogy bízhat az ítéletben, amikor sokszor a szavait sem érti meg? Nyegle hangú, rossz ízű célozgatásokkal játszadozó, rosszul fogalmazott, szükségtelenül idegen szavaktól, nagyképű s nem is mindig jól használt szakkifejezésektől, számára érdektelen adatoktól hemzsegő kritika is sűrűn kerül a kezébe. S ha kiszűrné mindazt, ami zavaró, akkor marad a lényeg: jó is meg nem is. Nemegyszer találkozhat a számomra megszokhatatlan, keserves, taszító jelenséggel: pofonegyszerű, egyértelmű, magyarázatra végképp nem szoruló művek magyarázata oly bonyolult, sokszorosan bonyolultabb annál, amit magyarázni kíván – szükségtelenül. Aki elolvassa, beleszédül. Az élettől is elmegy a kedve, nemhogy az agyonbonyolított magyarázatú mű megismerésétől. Ha pedig későn kerül kezébe a bírálat, már olvasta vagy látta az alkotást, kénytelen arra gondolni, hülyének tartják. Egyszerűen még evidenciák megértését sem tételezik föl róla.

A kevésbé sértődékeny olvasó meg azt szűrheti le, a bíráló ha törik, ha szakad, bebizonyítja, lássunk csudát, mily sok igen bonyolult kifejezést képes összehordani.

Jobban szeretem, járhatóbb útnak tartom, ha valóban bonyolult dolgokat is egyszerűen, világosan, pontosan fogalmaznak meg. S csak azt magyarázzák, ami nehezen érthető vagy félreérthető. Ehhez el kell dönteni, mi szorul magyarázatra. Mit kell bizonyítani. Evidenciák magyarázgatásába kár belebonyolódni. Sem lehetőség, sem szükség nincs rá.

Hittem mindig, hiszem ma is, a magyarázat célja, értelme a megértetés. Csak ma már néha zavarban vagyok. Jó, ha értelmét találja valaki a munkájának. Azonos értékű vajon, ha úgy igyekszik alakítani a szavakat, hogy elfödjék az értelem hiányát?

Olvastam gyerekkoromban, olvasom ma is, Jézus megsokasított halat, kenyeret, bort.

Az csoda volt.

Ha elkápráztatják szemünket akár tengernyi fölösleges szóval, akár a köderegetés bármily más módszerével, az káprázat. Nem csoda.

Bűvészmutatvány, trükk.

Szívesen, nem ritkán ámulattal csodálom tehetséges bűvészek, illuzionisták oly sok gyakorlat árán tökéletesített produkcióit. Igaz, nyugodtabb lélekkel, mint a háló nélkül dolgozó légtornászok mutatványait.

Pedig a légtornászok mindössze bukfenceznek, szaltóznak, háló nélkül röpülnek a levegőben. A bűvészek, illuzionisták meg eltüntetnek tárgyakat, elfűrészelnek embereket.

El ne feledjem, embereket is tüntetnek el.

Csak hát van egy apró eltérés, s az nekem nem keveset jelent. Az illuzionista azt a látszatot kelti, mintha veszélyben volna az élet. A légtornász meg azt, mintha biztonsággal mozogna a levegőben. Ott a veszély a látszat, itt a biztonság.

És itt valóban veszélyben van az élet.

Légtornászokról ha szó esik, mindenki érti, a puszta élet, a testi épség van veszélyben.

Az, amit értetlenség irodalomban, művészetben veszélyeztet, csak a legritkább esetekben közvetlenül a puszta élet.

Talán annál is több.

De hadd idézzem Karinthy Frigyest.

„Ha az ember természeténél fogva örökké élne és nem ötven vagy hatvan évig, mint ameddig él, akkor igen, akkor a legnagyobb érték, amit elvehetnek tőle, az élete volna, s a legnagyobb bűn a gyilkolás – de így, mikor mindnyájan előbb vagy utóbb meghalunk, nagyobb bűnt követ el az, aki az életem tartalmát veszi el, mint az, aki az életemet.”

Elismerem, készségesen elismerem, túl messzire megyek előre az időben. Tudom, itt még nem tartunk. A kritika, e jeles műfaj néhány képviselője még csak tapogatódzó kezdő lépéseit teszi azon az úton, melyen bábája helyett gyilkosa a születendő műveknek.

S amelyen első állomásként a saját értelmét veszíti el.

Természetesen azt is elismerem, jóslásnak tűnik, amit mondok. Talán az is.

Jóslás, mondom, s már Kasszandra jut eszembe. Nézzem, mit ír róla az Ókori Lexikon?

„Cassandra, Alexandra, Priamus trójai király és Hecuba leánya; Apollo bele szeretett és a jóslás tehetségét adta neki az alatt a feltétel alatt, hogy szerelmét viszonozza. C. nem állott szavának, ezért a haragvó isten azzal büntette, hogy jóslatának senki sem adott hitelt. Hiába jósolta meg Trója romlását Helena oda érkezésekor, kinevették és őrültnek gúnyolták.”

Engedelmet kérek, hadd idézzem emlékezetünkbe Kossuth Kasszandra-levelét.

„Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere… Tudom, hogy a Kasszandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Kasszandrának igaza volt.” (Kossuth levele Deákhoz, 1866-ban.)

S ha már tanúmul hívok eleveneket és holtakat, lássuk azt is, mit írt Bálint György a kritikáról.

„Ez a probléma, magasabb távlatokból nézve, korántsem olyan nagystílű, mint az írástudók árulásának kérdése, melyről Julien Benda egész könyvet, Babits Mihály hatalmas tanulmányt írt, és írók seregei vitatkoznak. Alapjában véve részletprobléma ez. Még csak a magyar írástudók egészének árulásáról sincs szó, csupán a kritikusokéról. Nem óriási probléma: de szellemi és irodalomerkölcsi életünknek tagadhatatlanul lényeges jelensége, és kulturális betegségünknek gyakran penetránsan jelentkező tünete. Mindenesetre komolyabb vizsgálatot is érdemelne egyszer, mint ez a néhány odavetett és rapszodikus jegyzet, amely csak éppen a figyelmet szeretné felhívni a kérdés szembetűnő pontjaira.”

Meggyőződésem, Bálint Györgynek ebben is igaza volt. Talán a Magvető Kiadó kezdeményezése, induló sorozata megkísérli elvégezni a hiányolt „komolyabb vizsgálatot”.

„Mindenekelőtt: ki a kritikus? Ma, Budapesten, kritikusnak nevezünk mindenkit, aki napilapokban vagy esetleg folyóiratokban aktuális színdarabokról vagy könyvekről bírálatot ír. (A zene- és képzőművészeti kritikusokról most ne essék szó.) Az így definiált kritikus polgári foglalkozására nézve rendszerint hírlapíró, esetleg fővárosi vagy sportrovatvezető (amitől még lehetne jó és becsületes kritikus is), és szűkebb kollégájának vallja Lessinget, Sainte-Beuve-öt és Gyulai Pált (amitől még ismerhetné is ezeket az urakat).”

„Megbocsáthatatlanul áruló a kritikus akkor, amikor munkája közben az a szempont irányítja (vagy az is irányítja), hogy egyes véleménynyilvánításai révén erkölcsi vagy anyagi haszonhoz juthat. Áruló a kritikus, aki írás közben szem előtt tartja azokat az előnyöket, melyeket a befolyásos szerző, színigazgató vagy primadonna hálája neki szerezhet, vagy amelyektől az illetők bosszúja őt elütheti. Ezt az árulást napról napra követi el napilapjaink számos kritikusa, aki irodalmi és művészeti problémák útvesztőibe esetleg be sem merészkedik, de bravúrosan tájékozódik a sajtó-, törzskávéház, színháziroda-dzsungel sokat rejtő indái között.”

„A legtöbb budapesti kritikus elárulja a védelmére bízott eszmét: mert nem veszi komolyan a kritikát, és nem veszi komolyan magát az irodalmat.”

„Talán ez a mai kritikus legnagyobb bűne. (Mert az, hogy esetleg nem is ért az irodalomhoz, hiányzik a mélyebb kultúrája és világirodalmi perspektívája – nem az ő bűne, hanem a kiadójáé, aki megtette kritikusnak.)”

„Így kontreminálja meg a mai magyar kritikus, megbocsáthatatlan defetizmussal, a saját árfolyamát. És ugyanilyen súlyos bűnt követ el akkor is, amikor leszállítja igényeit az irodalommal szemben.”

„Nincsenek igények, nincsenek nehezen kielégíthető irodalmi kívánságok, és a dezertőrökké lett kritikusok egyre jobban demoralizálják és elposványosítják a színházi és irodalmi életet.”

„Érthető tehát, hogy a közönség nem veszi többé komolyan, és nem tekinti megbízható tanácsadó és értékmérő szervnek a kritikát, és érthető az is, hogy a színigazgató és a könyvkiadó silány üzelmekre bátorkodik az irodalom ellen, a kritikus hallgatólagos vagy néha nagyon is hallható elnézése, sőt támogatása mellett.”

Bálint György a kritikusok árulásáról

„Íme, egészen elnagyolt vonásokban, a kritikusok árulása. Ezt az árulást látjuk napról napra, a legnagyobb nyilvánosság előtt. És igen szomorú vigasz az, hogy ezen az áruláson az elárultak és az árulók egyaránt veszítenek, és azok sem nyernek, akikért az árulás történt.”

Bálint György cikkére Kodolányi János válaszol a Kritika című szemlében, és „kimerítő méltatásban részesíti a »Kritikusok árulása« című Nyugat-cikkemet” – írja újra Bálint György. Mert, halljunk csudát, ő is válaszolhat Kodolányinak.

Visszatérek még erre. Most csak annyit akarok még egyszer elismételni, hogy íme, nem lehetetlen, bárha illetlenségnek tűnik is manapság, hogy akinek hozzáfűzni valója van ahhoz, amit olvasott, az elmondja, s akivel nem értettek egyet, az válaszol.

Talán megérné a tűnődést, nincs-e véletlenül valamifajta titokzatos összefüggés a visszhang nélkül nem maradó kijelentések, gondok, vélemények és a között az egyszerű tény között, hogy így, minden íratlan szabályt sutba dobva, illetlen lehetőségekkel élve válhat az újságíró Bálint Györggyé, az író Kodolányi Jánossá.

Könyörgök egy kevés türelmet. Idéznék valami hasonlót a színház életéből is. Nem kevésbé illetlen a viselkedésük. Viszont kiváló rendezők, kritikusok.

Ki tudja, vajon bizonyosan véletlen-e?

„Kárpáti Aurél barátom, a kitűnő kritikus, a Nyugat december 1-i számában beszámolt a Nürnbergi Városi Színháznak a Kamaraszínházban bemutatott »Makrancos hölgy«-éről s ezzel kapcsolatban fölvetette a nagysikerű Shakespeare-vígjáték egész dramaturgiai és színpadi problémáját a mai néző szempontjából.”

Íme, Hevesi Sándor A makrancos Shakespeare című cikkének első mondata.

Amit bizonyítékként idézek, párbeszéd Kárpáti Aurél, a kritikus, és Hevesi Sándor, a rendező között. S azért választottam éppen kettejük párbeszédét, és éppen ezt, mert úgy tűnik, Hevesi is fontosnak tartotta kritika és színház egymásra hatását. A lehetőséget, hogy formálni képesek egymást.

Ahogy én a Hevesi-Kárpáti dialógot idézem, úgy bizonyítja Hevesi, másik eseménnyel, Kerr és Reinhardt egymást alakítását.

„A nürnbergi előadás rendezőjét nem érheti vád, mert a manège lelkétől lelkedzett Makrancos hölgyet nem Nürnbergben találták ki, hanem Berlinben, még pedig nem 1929-ben, hanem 1909-ben. December 17-én volt ez az emlékezetes bemutató (annak kell mondani, mert igazán nem Shakespeare-repríz volt), amelynek szerzője és szerkesztője nem kisebb ember, mint Reinhardt… Erről az előadásról, amelyet Paul Goldmann, a híres berlini kritikus tüntetően otthagyott a második felvonás végén, Alfred Kerr olyan súlyos kritikát írt, hogy az egész kritikai irodalomban alig akadni párjára. A kritika hangja túlmegy minden megengedhető és elképzelhető határon s csak részben igazolható a kritikus őszinte művészi felháborodásából. Kerr ezzel a mondattal kezdi és végzi kritikáját: »Halált és pusztulást ontott magából az előadás.« Egyébként pedig így ír: »A makrancos hölgy« Reinhardt színházában csak vakmerőség tehetség nélkül. Egyik legfőbb szereplője Busch, a cirkuszigazgató. A darab folyamán az üstfoltozó fölteszi a kérdést: Mi ez a darab? Vásári hejehuja, kötéltáncos-mutatvány? Ezt kérdezi a bárgyú fickó. Amire Shakespeare a leghatározottabban így felel: Nem, uram, ez bizony történet. De azért Reinhardtnál mégis cirkusz, légtorna és kötéltánc. Reinhardtnál a darab az, amit az üstfoldozó vár tőle – és ami ellen Shakespeare tiltakozik! Behoznak egy vásári lovat mézeskalácsból, Katalint begyömöszölik egy dobozba! Felvonásvég! Londoni orfeum! Varieté! Közepes elmék ne merjék parodizálni Shakespearet! Reinhardt úgy játssza Shakespearet, mintha az Nestroy volna. Legközelebb majd Haydn gyermekszimfóniáját fogja előadni baby-bazárral, hangos tombolával, babakiállítással, jelmezversenydíjakkal és Lehár-betétekkel. Shakespeare a régi bohózatot emberivé tette, Petruchio és Katalin nem illenek bele a gyermekcirkuszi komédiába. Itt végül is minden a lelkihatáson múlik, amelyet Reinhardtnál hiába keresek. Katalin Shakespearenél – angyali! – itt a bősz özvegy!«

Ez Kerr, de hadd beszéljen az a kritikus is, aki a többivel szemben Reinhardtnak fogta pártját s aki mindenáron igazolni próbálta a színpadra vitt cirkuszt. Mit mond Siegfried Jacobsohn, az egykori »Die Schaubühne« fiatalon elhalt szerkesztője és kritikusa? »Bassermann és Höllich (Petruchio és Katalin) egyetlen egy ponton sem hanyagolják el az alak lélektani fejlődését.« (De ha van a darabban lélektani fejlődés, akkor mire való a cirkusz?) Lehet, hogy Berlinben nem Kerrnek volt igaza, hanem Jacobsohnnak, de mikor Reinhardt bemutatta ezt a produkciót Budapesten Höflich-chel, de Bassermann nélkül, akkor a lélektani fejlődés már sehol sem volt látható. Talán időközben elnyelte az akrobatalendület. Kerr mindenesetre győzött, mert Reinhardt utóbb maga is belátta, hogy ez a Makrancos hölgy kisiklás volt, s a nagy német rendező lemondott arról, hogy shakespearei szövegeket használjon ugródeszkául akrobata-mutatványok számára. De minthogy ezt a commedia dell’artéból, manègeből és bábjátékból összerótt érdekes stílusegyveleget fenn akarta tartani (mert bármily egységesnek látja is Kárpáti ezt a stílust a nürnbergi utánzaton keresztül, az is csak három különböző stílus önkényes kombinációja), először átvitte Goldoni-nak »Két úr szolgája« című merő bohózatára, amely csak helyzettel és bonyodalommal dolgozik s amellyel Reinhardt nagy sikert aratott. De minthogy a teljes cirkuszi stílust is meg akarta valósítani a színpadon, előadta az Artisten című darabot, mely egész anyagát a cirkuszból veszi. Reinhardt végre is belátta, hogy a makrancos Shakespeare igen kemény legény, akit nem lehet a cirkusz eszközeivel és fogásaival megszelídíteni. Hogy Nürnberg húsz évvel később beérkezett Reinhardt egyik elhagyott állomására, ezen igazán nincs mit csodálkozni.”

A magam számára igen érdekesek mind a négyen, Hevesi, Kerr, Kárpáti, Reinhardt.

A legérdekesebb talán az, hogy egyáltalán volt lehetőségük minderre. Nem gátolták illemszabályok az érintetteket a válaszadásban, átgondolásban, s arra is lehetőség nyílt, hogy a kritikust néhány, számára ismeretlen tény tudomására hozásával újra átgondolásra serkentse. S a rendező, bármily elismert volt is, levonhatta a maga tanulságait a kritikából, változtathatott.

Jó lehetőséget teremthettek maguknak, ha Bálint Györggyé, Kodolányi Jánossá, Kárpáti Auréllá, Hevesi Sándorrá, Alfred Kerré, Reinhardttá engedte fölnőni azokat, akik éltek vele.

Nem furcsa még hallani is? Kerr kritikája alakított, változtatott Reinhardt további munkáján. A lehető legértelmesebb módon. Nem vetette el azt, amivel próbálkozott, csak megfelelő drámát keresett az elképzeléseihez.

Csakhogy ez sem olyan egyszerű, gondolom. Ahhoz, hogy a kritikus szavait ne sértésnek, indulatát ne személyes támadásnak érezze az, akinek szól, ne vállvonással vegye tudomásul, ahhoz szükséges a kritikus hitele. Tartás, tapasztalat, valami, ami meggyőz, valóban a véleményét mondja el. Értő, alkotóért és alkotásért perelő, mindenképpen segítő szándékú gondolatait. Tudni kell, hogy értetlenség, hozzá nem értés, személyes érdek, érzelem, ellentét, szimpátia vagy antipátia árnyéka sem férhet hozzá.

A tévedés így sem kizárt.

De kizárt az árulás.

És az, hogy folt ejtessék a mundér becsületén.

Bár ez a dolog a mundér becsületével, nem egyértelműen jó értelemben változgat. Lassanként lábra kap egy elég nyakatekert félreértelmezése, ami amilyen káros, legalább annyira kényelmes is.

Értem én, hogy a mundér becsületét óvni kell. De kik tudják óvni?

Szerintem csak azok, akik viselik.

Mint ahogy megsérteni is csak azok tudják. Akkor is, ha megkíséreljük úgy magyarázni, hogy aki hibára figyelmeztet, avval szemben kell megvédeni.

Ez kényelmes, hisz nem kijavítani kell a hibát, csak tiltakozni a léte ellen.

Káros is, hisz ami nincs, azt kijavítani nem lehet. Így azután megmarad. Egy ember hibája majd mindig korrigálható. Még az emberen sem hagy foltot, ha kijavítják, nemhogy a mundéron.

Vajon Reinhardt nem torzul el, ha nem a változtatás mellett dönt, hanem a rendezőkkel együtt tiltakozik, a mundér védelmében, Kerr támadása ellen?

Nem úgy jobb, ahogy történt?

A kritikus hitele újragondolásra készteti a rendezőt. Nemcsak a bírált rendezést, egész elképzelését illetően. S abbahagyja – a huszadik század első évtizedében még új – rendezői elképzelését, hogy a minden ízében ellenálló drámába beleerőszakolja a maga, az adott drámától független játékát. Így jó előadásokhoz, szép színházi élményekhez jut a néző, és a többi rendező fölmentődik a kínos kötelezettség alól, hogy a mundér vélt védelmében olyan álláspontot kelljen védenie, melyet a mundér nélkül nem tart helyesnek.

Kerr és társai nyilvánvalóan látták, szavuk nem hull értelmetlenül, visszhangtalanul a semmibe. S ez nem kevés.

A mundér is jól járt. Megúszta, hogy a tisztaságát védendő visszaélés maradandó foltokat pöttyögessen rá.

Még valamit.

Hevesi A makrancos Shakespeare című tanulmánya megemlít egy eseményt, amit fontosnak tartok.

„Paul Goldmann, a híres berlini kritikus tüntetően otthagyta az előadást a második felvonás végén.”

Elismerem, látványos gesztus. Látványosabb, mint végigülni az előadást. Csakhogy, kritikusról lévén szó, használni csak az tud, aki végignézi, majd megírja a véleményét. A kritikus, aki bármily fölháborodottan is, de távozik előadás közben, az egyetlen előadás közönsége számára külön cirkuszt rendezett – holott épp a cirkusz miatt háborodott föl. Nem látott előadásról nem illik bírálatot írni. S a meg nem írt fölháborodás üres gesztus marad.

Vajon véletlen-e, hogy a fölháborodását megíró Kerr neve ma is minduntalan elhangzik, véleményeit, gondolatait számtalanszor idézik napjainkban is.

Paul Goldmann nevét onnan ismerem, hogy Hevesi hivatkozik itt rá, megemlíti.

Kárpáti Aurélnak tetszett a nürnbergiek előadása, annak kapcsán bírálta a budapestit.

„A precizitás diadalmaskodott elsősorban a nürnbergiek együttesében. A precizitás, mint művészi érték. Megmutatták, – amiről különben az oroszok már rég meggyőzték a világot, – hogy sztárok nélkül is lehet finom, artisztikus, jó előadást produkálni, pusztán a stílusos ensembléval.”

„…nem akarta Shakespearet megjavítani…”

„S ha most visszaemlékezünk a mi sokkal különb színészeket felvonultató, »realisztikus« Makrancos hölgyünkre, csaknem balul üt ki az összehasonlítás. Holott két olyan zseniális művész remekelt benne, mint Bajor Gizi és Ódry Árpád. De hiszen a hiba nem is bennük volt, hanem a félig stilizált, egységes gondolatot, vezető művészi elvet nélkülöző beállításban és az elhanyagolt, vegyes együttesben. Abban a stíluskeveredésben és »kis dolgokon« átsikló pontatlanságban, amelynek nyomai a Nemzeti Színház legtöbb Shakespeare-előadásában föllelhetők.” (Kárpáti Aurél: Der Widerspenstigen Zähmung. Nürnbergiek vendégjátéka a Kamaraszínházban. Nyugat, 1929. dec. 1. XXII. évfolyam, 22-23. szám.)

Hevesi válaszában szépítés és sértődés nélkül foglalja össze Kárpáti véleményét. Leírja, hogy számára „a nürnbergi előadás, a maga akrobata lendületével, ahol a kérők leugrálnak a zenekarba, Katalint fölpenderítik a szekrény tetejére s az állatszelídítő Petruchio kezében a játék egész folyamán pattog a korbács: művészi megoldás, a Nemzeti Színház vígjátéki produkciója ellenben elhanyagolt, vegyes, kevert-stílusú, minden egységes gondolat, vezető művészi elv nélkül”.

Ez után Hevesi részletekbe menő tanulmánya következik a Makrancos hölgy-ről és addigi kritikáiról. Majd visszatér a nürnbergi előadás eredetijéhez, s már újra Reinhardtról beszél.

Mi mást tehetne, amikor ezerkilencszázhuszonkilencben, közel ötven évvel ezelőtt, a cirkusz és színház ötvözése már húszesztendős vadonatúj elképzelés volt.

Tehát visszatérünk Reinhardthoz.

„Reinhardt akkor volt a legnagyobb, mikor ezt a stílustalanságot eleven adottságnak és bőségnek érezte s megcsinálta a Téli regét és a Velencei kalmárt, ahol nem akarta Shakespearet megjavítani és modernizálni, hanem beérte azzal, hogy emberileg és költőileg visszaadja a lírát, a drámát, a tragédiát, a bohózatot, a pastoralet, a mesét, – szóval mindazt, amit Shakespeare, az egységes stílus legnagyobb tagadója, s a stílustalanság legnagyobb Mestere színpadra vitt, hogy az élet legmagasabbrendű illúzióját azzal a pazarsággal teremtse meg, amely csakis néki adatott meg a világ összes drámaírói között.”

Ha már Hevesinél tartok, hadd időzzek még egy keveset nála. És ennek kapcsán természetesen a színháznál.

Az imént idézett szövegben akad egy érdekes mondatrész.

Idézem újra.

„…nem akarta Shakespearet megjavítani és modernizálni…”

Hiszem, és ahogy telnek éveim, mindinkább erősödik meggyőződésem: Hevesi azért nem érezte szükségét Shakespeare modernizálásának, mert minden erőszakos beavatkozás nélkül modernnek tartotta.

Komoly, időszerű kérdés. Természetesen fönntartom a tévedés jogát, de nem hiszek a modernizálás szükségességében. Mindig fönnakadok a modernizálási kísérleteken.

El nem tudom képzelni, hogyan lehetne bármit, bármely régmúlt kor drámáját nem modernül játszani. Korhű előadás az volna, amely éppen olyan, mint ahogy akkor játszották, amikor megszületett? Vagy olyan, mint az a kor, amelyben játszódik?

Ki tudná bármelyiket reprodukálni, és ha véletlenül sikerülne, kinek játszaná? Ki értené meg?

Nézők, alkotók egyaránt a maguk korában élnek, a maguk fejével gondolkodnak. Bármit tehetnek, nem tudják kivonni magukat koruk hatása, szelleme alól. És ha embertelenül sok munka árán valaki megfejtené, évszázadokkal korábban melyik kifejezés mit jelentett, mire vonatkozott, milyen asszociációkat vonzott – mire menne vele? A néző mindig a maga kora asszociációit, vonatkozásait találja meg.

Ha meg, mondjuk, a mi korunk elavultnak, meghaladottnak érez egy drámát, akkor mondhatják fejjel lefelé, bukfencezve, bárhogy – még unalmasan is, nem hiszem, hogy javítana.

Hadd próbáljak meg tájékozódni a modernizálás néhány fajtája között.

Mondom a leckét.

Modern, ha két részben játsszuk el, modern, ha nincs díszlet, modern, ha kegyetlen, modern, ha húzások érvénytelenítik a történet egy részét, s marad a torzó, modern, ha aránylag kevés változtatással új főszereplőt keresünk. Magyarán, modern minden erőszakos beavatkozás.

Folytathatom a sort, de minek.

Itt van mindjárt a két részre összevont dráma. Ebben a kérdésben Tovsztonogovval értek egyet, aki azt írja: „a IV. Henrik című dráma a mi előadásunkban prológusból, tizenegy képből és epilógusból áll.” A IV. Henrik Shakespeare-dráma, s ő is csak jelenetekre osztotta darabjait. Tovsztonogovék a Három nővér-t természetesen négy felvonásban játszották, mert Csehov is úgy írta meg.

Gondolataim köre című könyve így kezdődik:

„Hogyan találjuk meg a legrövidebb utat kortársaink eszéhez és szívéhez? Mit tegyünk, hogy művészetünk megfeleljen a kor szellemének és igényének?”

De arra is utal Tovsztonogov, mit ne tegyünk.

„Kiválasztanak egy színdarabot; ez lehet új dráma is, de még jobb, ha klasszikus mű. Áttanulmányozzák – amúgy kutyafuttában – a mű eddigi színre vitelének történetét. Ezután feje tetejére állítják a drámaíró mondanivalóját (ezért kényelmesebb elhunyt író művéhez nyúlni – ő már nem tudja bepanaszolni az embert). Utána megkonstruálják az előadást. A legfőbb célkitűzés: »ne olyan legyen, mint amilyen a Művész Színházban volt.« A tekintélyrombolásra aztán számtalan lehetőség nyílik, különösen, ha a színház pénztára legalább olyan gazdag, mint a rendező fantáziája.”

A kiváló rendező utat keres kortársaihoz. Ő maga mondja. De nem keres uniformizált, mindenre ráhúzható modernséget. Talán ez is egyik oka, hogy kiváló rendező.

Nem új utakat keres, mindössze az adott dráma megoldását. S akkor nem kell a drámáktól idegen elképzeléseket valósítani meg a dráma helyett.

Köztudott, Shakespeare oly végtelenül modern volt, hogy ő sem használt díszleteket. Csakhogy, tulajdonképpen használt, csak a maga módján, szavakkal rendezte be színpadát.

A néző minden kép kezdetén üres színpadot látott, majd új szereplők jöttek, s pontosan közölték, hová léptek be, hol vannak.

Így a közönség játszótársa lesz írónak, színésznek, rendezőnek.

Annyit tud, erdőben, trónteremben, veronai erkélyen, sírkertben, királyi palotában, bástyán játszanak. S arról is pontosan értesül, milyen napszak van éppen.

Mivel nem látja a helyszínt, csak tudja, olyannak képzeli, amilyennek látni szeretné. Minden néző a maga számára a legszebbnek.

Az elképzelt erdő annyi színű, ahányan elképzelik.

A későbbi, a megvalósított, színpadra állított erdő már csak olyan, amilyennek az képzelte el, aki megvalósította. Ennyivel szegényebb.

Csodálatos játék. Sajnos, attól tartok, csak azokkal a drámákkal játszható el, amelyek a díszletet, a fény változásait szavakban festik. Ha a dráma nem fest díszletet, hanem épít arra, amire színpadán szüksége van, akkor nem jó ötlet díszlet nélkül játszani el.

Modernnek csak annyiban modern, amennyiben évszázados találatok utánzása modern lehet.

Az előadások mindig változnak. Egymást követő korok változó ízlése újra és újra színpadra állítja a drámákat, természetesen saját elképzelésének megfelelően.

A változó előadások között a dráma változatlan marad. Akik a változás ellen tiltakoznak, „csakis a holt betűre hivatkozhatnak, amelyben különben sem eshetik soha kár, mert hiszen könyv és kotta épen és sértetlenül őrzi meg a nagy emberek mondanivalóit”. (Hevesi: Tradíciók és forradalmak a színpadon.)

Hadd idézzem Hevesi tanulmányát egy kicsit tovább.

„Nagyon tanulságos és jellemző, amit erre nézve Jules Lemaître mond el egy finom és elmés kritikájában éppen Molière Misanthrope-járól. Nyilvánvaló, hogy Molière embergyűlölőjét maga a szerző és XIV. Lajos egész kora – komikus figurának látta. A magányos, a romantikus, a társtalan lélek, amely hiába keresi párját és kiegészítését a világban, igen groteszkül festhetett abban a korban, amely az emberi élet teljét és netovábbját abban érezte, hogy hétrét görnyedhessen a király előtt. Idők folyamán azonban – ez a magva Lemaître finom okfejtésének – Európa átment a szentimentalizmus és a romantika korszakain. Volt egy Goethénk (persze, csak a Werther szerzője), egy Lord Byronunk, egy Musset-nk (megtoldhatjuk még Flaubert-rel és Ibsennel is), és mi Molière Alcaste-jét egészen más színben látjuk. Mi komolyabban vesszük, mint a szerző, és jobban szimpatizálunk vele, mint az a közönség, amely először hallotta. Nem tudunk mulatni rajta, mert sokkal őszintébben sajnáljuk. Itt tehát a tradíció önmagát hamisította meg – egy lassú és zajtalan forradalommal. Azt a Misanthrope-ot, amelyet Molière írt, játszott és rendezett – soha nem fogjuk látni a színpadon –, itt hiába volt a Comédie Française-ban a jóakarat, az eredeti Misanthrope örökre elveszett.”

És aki ma játszaná és rendezné, ki tudja, valószínűleg másért és másképp volna keserű.

Molière. Írt, játszott, rendezett.

És „a francia akadémia nem választotta be tagjai közé, mert nem az írót és költőt látta benne, csakis a csepűrágót”. (Hevesi.)

Az imént az előadások természetes változásait emlegettem. Keserű törvények ezek. Bármily kegyetlenek is, igazak. Drámát lehet az utókor ítéletére bízni – előadást nem.

Ez is egyik oka, amiért oly fontos a kortárs kritika. Egyik föladata épp az volna, hogy értő szóval világosságot vigyen a gyakorta ködös elképzelések közé.

Ehelyett időnként néhány kritikus a jövő általa elképzelt nézőjévé alakul át. Érdekes átalakulás, csak értelme nincs.

Meggyőződésem szerint nem feladata, hogy ha rossz előadást lát, unatkozó vagy félrevezetett közönséggel együtt, akkor váratlanul utókornak képzelje magát a kritikus, s elfogadja, megdicsérje az elrontottat egy majdani, vélt közönség nevében. Kivétel nélkül mindenkinek szinte jóvátehetetlen kárt okoz bármelyik elrontott előadás dicsőítése.

Káros az alkotóknak, ha megerősítik, helyeslik esetleges torz elképzeléseiket. Még veszedelmesnek is mondhatom, hisz az elrontott dicsérete kiúttalan zsákutcába taszigálja azt, akit hibájáért megdicsérnek. Nem nehéz mesterség. Néhány könnyed, elegáns, ügyesre csiszolt üres mondat már eredményhez vezet. Az erénnyé változtatott hiba megrögződik, nő, terebélyesedik, s kizárja a változtatás lehetőségét.

Miért kéne azon változtatni, amiért magasztalják?

Sok példáját láttam, tudom, hogy igaz. Mindenkire hat az, amit tesz, s hat az is, amit mondanak vagy írnak róla. Ha mindenkire hat, akkor az írók, művészek sem kivételek. Az élményeik is alakítják az embereket.

Nem tudom, hol a határ. Vajon meddig van lehetőség arra, hogy a megalapozott, indokolt, jó szándékú figyelmeztetést ne érezze sértésnek az, akit bírálnak. Ha valakit ugyanazért számtalanszor magasztaltak, amiért bírálni kellett volna, időben, akkor meg lehet mondani, hogy zsákutcában van, változtatnia kell, ha ki akar kecmeregni belőle?

Hisz nem is egyedül az ő hibája, ha nem hiszi el, hogy a figyelmeztetőnek van igaza.

Veszedelmes játék. Ahogy visszájára lehet fordítani jót és rosszat, úgy tehetséges embert is használhatatlanná lehet tenni.

Való igaz, rosszul esik írónak, művésznek az elmarasztaló kritika. De mindenképpen átgondolásra kényszerít. Megtörténik velem is, nyilván másokkal is, hogy a leírt sorból azt olvasom ki, amit ki akartam fejezni. Mások azt, amit valóban kimondtam.

Megkísérlem szétválasztani a kétfajta bírálatot. Annak, amelyik pontosan elém tárja, mit hibáztam el, mit csináltam jól, mire kell vigyáznom a jövőben, annak nagyon hálás vagyok. A másik fajta bírálat, az, amelyikkel vitatkozni e néhány válasz létrejött, az szerintem akkor is káros, ha dicsér, akkor is, ha elmarasztal.

Régóta tudom, az indokolatlanul magasztaló kritika a károsabb. Attól a legbecsületesebb, legtehetségesebb ember is eltorzulhat észrevétlenül egy idő után.

Az indokolatlan elmarasztalásba legfeljebb bele lehet halni. De eltorzulni nem lehet tőle.

És megint József Attila.

Utolsó versei, a Talán eltűnök hirtelen, az Íme hát megleltem hazámat, a Karóval jöttél, nem virággal remekművek. Akkor is remekművek, ha utánuk már csak a szárszói tehervonat következett.

Hadd ne kelljen ellenpéldát hoznom.

A kritikának arra az abszurditásig független fajtájára gondolok, amely még a bírált műtől is tökéletesen független tud maradni.

Igen érdekes világba nyújthatna bepillantást az efféle kritika. Az ürügyül használt műről, igaz, semmit sem tudunk meg belőle, viszont megismerhetjük pillanatnyi hangulatát, helyzetét, jellemét a bírálat írójának.

Baj csak az, hogy a kritikus is ugyanolyan ember, mint a többi.

A súlytalanná vált kritikus is, mint áldozatai, mélyen a saját képességei, a saját színvonala alá kerül. S ki tudja, meddig nyitott visszafelé az út.

A néző és olvasó, akiért minden történik, vagyis történnie kellene, a legjobb esetben nem kap segítséget.

Nem kap semmit.

Rosszabb esetben, ha őrá is hat a zűrzavar, ha megzavarja a hamis ítélet, a bíráló hangulatának, értetlenségének vagy érdekének, talán csak vélt érdekének kifejezése kristálytiszta elemzés, bizonyító erejű értékelés helyett, akkor rongálják az ízlését, összekuszálják a világképét – vagyis néki is annyi kárt okoznak, amennyire csak lehetőség nyílik.

Mindig visszatérek a múlt bizonyítékaihoz.

Mi mást tehetnék?

Ha bizonygatom, mi lesz egykoron majd abból, ami most még csak körvonalakban sejlik, arra nyugodtan mondhatja bárki, mindez jóslás. A bizonyíték a jövőben van.

Idézem újra Kossuthot.

„Tudom, hogy a Kasszandrák szerepe hálátlan szerep. De Te tudod, hogy Kasszandrának igaza volt.”

Nem a szerep hálátlan volta az, amiért a múlt bizonyítékait keresem. Azt vállalom.

Kasszandra tudta a jövőt. Apollo isten ajándéka volt ez a tudás. S az isten büntetése volt, hogy senki sem hitt neki.

Nem akármilyen büntetés.

Tudni, a halál bizonyosságával tudni minden cselekedet következményét, mindenki további sorsát. És e tudással megverten, tehetetlenül nézni, minden pontosan bekövetkezik anélkül, hogy akár egy parányit változtatni lehetne rajta.

És közben tudni azt is, hogyan lehet elkerülni a rosszat, hogyan lehet jobbá tenni a jövőt.

Poklok pokla lehet.

Nem kis szerencse, hogy Apollo isten azokat a kívánságait, melyekért földöntúli méretű büntetéssel fizetett, kizárólag a női nem néki tetsző képviselőire korlátozta.

Nekem a jövő tudását nem ajándékozta senki. Nem tudom, mi következik. De talán ha félig játékból, félig komolyan végletekbe viszem azokat a jelenségeket, amelyeken bármily keveset is, de változtatni szeretnék – az abszurditásig növelt kép késztethet újragondolásra, némi változtatásra is.

Néha fáradtan, éjszaka nyugtatom magam. Félálomban elszívok még egy cigarettát. Annyi minden motoszkál a fejemben. Ha már nem leszek a földön, akad majd egy nyurga diák, leemeli egy könyvtár polcáról ezt a kötetet, belelapoz. Azt üzenem neki, köszönöm. S azt, higgyen nekem akkor is, ha csetlő-botló gondolataimat megmosolyogja. Tudja, neki szeretnék segíteni, őt szeretném gondolkodásra serkenteni.

Végtére, amit most nagyon elrontunk, azt nekik kell rendbe hozni majd.

Ha komolyan veszem, hogy a dolgok összefüggnek, akkor azt is komolyan kell vennem, hogy jelenünk egy múlt jövője, s a perc, amelyben élünk, valaminek múltja lesz.

Nem volna jó meghallani a múlt figyelmeztetéseit? Nem volna jó kevesebb elrontottat testálni a jövőre?

Kis kertben élek. Ha nem nyesem le rózsám vadhajtásait, elvadul a rózsatő. Ha nem húzgálom ki orgonáim közül a rájuk kúszó, fojtogató indákat, elpusztul az orgona.

Néha bizony olyan tövet is ki kell húzni, de irgalmatlanul, amit boldogan meghagynék, ha másutt nőtt volna ki a földből. Megpróbálom két-három méterrel odább telepíteni, ott már élhetne, nőhetne nyugodtan. Ott már nem zavarja más növény fejlődését, s az ő életfeltételei is biztosítottak.

Legalábbis szeretném, hogy biztosítottak legyenek. Azért kísérlem meg átvinni azt, amit meg akarok menteni, másik helyre.

Igyekezetem távolról sem biztosítja mindkét növény megmaradását.

Mennyi mindennel kellene még számolni nem optimális – primer életfeltételek biztosításához is.

Hadd idézzek egy keveset dr. Timár Éva biológus tanulmánya bevezetéséből.

„Az ökológiának mint sokoldalú tudománynak a feladata azoknak a törvényszerűségeknek megismerése, melyek az élőszervezetek és élettelen környezet sokoldalú kölcsönhatásainak eredményeként egy biológiai rendszer struktúráját kialakítják, anyag- és energiaforgalmát vezérlik, szabályozzák és limitálják.”

Szerénységet kell tanulnom.

Esztendők óta verekszem, vitatkozom, bizonyítandó, hogy emberek mily nagy mértékben hatnak egymásra, hogyan alakítják egymást. Miközben tény, hogy nemcsak az élőszervezetek, de az élettelen környezet hatásával is számolni kell. Hisz akár hajlandó vagyok tudomásul venni, akár nem, létezik és hat.

És visszahat.

Idézem tovább.

„Az ökológia viszonylag új tudományág. Interdiszciplináris, vagyis különböző növény- és állatfajok populációiból szerveződött közösségek élettelen környezetükben kifejtett tevékenységét vizsgálja.”

Visszahat, bizony. Az élettelent is alakítja az élő.

„Az ökológiában mint funkcionális egység, mértékegységként vehető figyelembe az ökoszisztéma. Ez magába foglalja az organizmusokat és az élettelen környezetet. Ökoszisztémaként kezelhető pl. egy tó, egy erdő, egy cserép növény, egy cserép föld, egy akvárium, egy lehullott levél vagy az egész bioszféra.”

Nemhogy túl nagy különbséget nem érzek, rokonságot találok a biológus mondatai és Hemingway világszerte ismert mottója között:

„Senki sem külön sziget… Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel: ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

És megint Timár Éva:

„A kibernetika, illetve rendszeranalízis 1948 óta, Wiener Kibernetika című könyvének megjelenése óta fejti ki kedvező hatását a legkülönbözőbb tudományokban. A kibernetika olyan új, komplex tudományos irányzat, amely bonyolult, magasan szervezett rendszerek felépítését és viselkedését tanulmányozza a természettudományok szigorú módszereivel, elsősorban elméleti, de ahol lehet kísérleti módszerekkel is. A kibernetika egyaránt alkalmazható a műszaki és az élőszervezetekkel vagy társadalmi organizációs kérdésekkel foglalkozó területeken. A rendszereknek, függetlenül attól, hogy milyen építőelemekből épülnek fel, vannak közös sajátságaik. Ezek közül a legfontosabb a negatív visszacsatolás elve. A negatív visszacsatolás azt jelenti, hogy a rendszerekben fellépő valamilyen hibának az esetében a rendszer egyik eleme ezt a hibát érzékeli és az eltérés irányával ellentétes és nagyságának megfelelő működést indít meg, amivel a hibát csökkenti… A visszakapcsolás tekintetében nagyon fontos megjegyezni, hogy önműködő és teljesen független az emberi akarattól.

A rendszerek közös tulajdonságai mellett a biológiai és műszaki rendszerek között lényeges különbségek vannak. (Tarján, 1964.)

A biológiai rendszerekben a bonyolultság foka több nagyságrenddel nagyobb, mint bármi, amit műszaki vonatkozásban ma meg tudnak valósítani. Másrészt, egy műszaki rendszernél a legfőbb gond egy olyan rendszer tervezése, ami még korábban nem létezett, tehát technikailag adott szerkezeti elemek optimális organizációjáról, szintéziséről van szó. Egy biológiai rendszernél az adott megismerése, a rendszer analízise a lényeg…

Az ökológiai rendszer nem azonos az élő szervezettel. Durva becslés alapján is nyilvánvaló, hogy szabályozott eseményeinek száma kisebb, mint egy élő szervezetben. Ez azonban nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy rendszerként legyen kezelhető…”

Ilyen egyszerű.

Tehát ami miatt, aminek bizonygatására tanúul hívok eleveneket és holtakat, annak egy részét úgy hívják: negatív visszacsatolás. S azt jelenti, hogy a hibákat valaminek érzékelnie kell, s a hiba nagyságának megfelelő, de ellentétes irányú működéssel kijavítani – a hiba érzékelésekor, ami lényegében a hiba megjelenésének időpontját jelenti. Tehát azonnal. És el ne feledjük, bizony még az is nagyon fontos, hogy a visszakapcsolás önműködő és teljesen független az emberi akarattól.

Gondolom, ez azt is jelenti, hogy ha erőszakkal nem szólunk bele olyasmibe, amihez semmi közünk, akkor a természet ismert s még ismeretlen törvényei irányítanak a fennmaradás, az élet szolgálatában.

Gondolom, ez egyben azt is jelenti, hogy erőszakos beavatkozásunkra akkor van szükség, ha a hibák kijavítását akarjuk megakadályozni.

Csakhogy a rongálás nemcsak azt a kis részt rontja el, amelyhez avatatlan kézzel nyúlkálunk.

Ha erőszakkal megakadályozzuk, például igen sok fáradságos munka árán kiiktatjuk, megkeressük, megtaláljuk és elrontjuk azt az elemet, amelynek föladata jelezni és korrigálni a hibát, akkor ott is kárt okoztunk, ahol talán már nem is akartunk. Egyetlen elemet nem lehet elrontani úgy, hogy ne okozzunk zavart az egész működésben.

Nem hinném, sőt, képtelenségnek tartom, hogy kitűzendő cél lehetne igen sok munkát, energiát, tudást, tehetséget a rombolás, zavarkeltés, pusztítás szolgálatába állítani. Főképp akkor nem, ha az, amit bármely ok miatt rontunk, pusztítunk el, többé nem pótolható.

Nemcsak megíratlan művekről, meg nem valósult alkotásokról beszélek. Bár, mondtam már, azokat is legalább két részre lehet osztani.

Egyik oldalon Petőfi, Ady, József Attila korán befejezett életműve áll. A másikon azokat a megíratlan műveket tarthatjuk számon, amelyeknek alkotója életben maradt. Akikkel felelőtlen, ostoba eseménysorok csak azt érték el, hogy nem írták meg, nem fejezték be azt, amit kívülük soha senki nem tud létrehozni.

De erről már szóltam.

Most elnézést kérek a hányaveti fogalmazásért.

Van még egy fura oldala, szerintem, ennek a dolognak.

Amikor tehetséges emberben idéznek elő olyan változást, hogy agyából, szívéből kiiktatódik a hibák jelzése, ami egyben a javítás lehetőségét semmisíti meg. S így megteremtik a rossz működést, a zűrzavart.

Ha százszor és százszor faggatom magam, akkor sem találok meggyőző bizonyítékot arra, sokkal kisebb bűn-e, mint a gyilkosság.

Talán irodalmi példákkal tudom legjobban megközelíteni, amit mondani szeretnék.

Elmondtam már más cikkben, hadd idézzem magamat.

Hamlet apját úgy mérgezték meg, hogy mérget csöpögtettek a fülébe.

Othellót már úgy, hogy méreg helyett mérgező szavakat juttattak a fülébe.

Az eredmény azonos.

Különböző halmazállapotú mérgek hatására egyformán elpusztulnak a mérgezők áldozatai. Kevés vigasz, hogy a mérgezők maguk is, valamivel később.

Ellenpéldát is ad az irodalom.

Karinthy Frigyes a Holnap reggel-ben kioperáltatja hőséből a halálfélelmet, s hőse élni tud a műtét után.

O’Neill Különös közjáték-ában avval operál, hogy eltitkolja hőse előtt a családján végigvonuló idegbetegséget. A hős nem tud róla. Nem retteg, mint előzőleg megbetegedett családtagjai. És egészséges marad.

Itt is a félelmet operálták ki, csak változott eszközökkel.

Ha a félelem, rettegés kiiktatásával gyógyítani vagy betegséget elkerülni lehet, meggyőződésem, a félelem, rettegés keltésével, életben tartásával betegséget lehet okozni, vagy talán csak hajlamot megbetegedésig fokozni.

Régi, jó néhány éves kísérletsor bizonyította, hogy különböző idegbetegségeket lehet állatokon produkálni, méghozzá igen egyszerű módszerekkel. Egyik kísérlet mindössze annyi volt, ha jól emlékszem, három kutyát ketreceikben úgy tartottak, hogy adott fényjelre ételt, másik fényjelre áramütést kaptak. Hamar megtanulták, hamar védekeztek. Elkerülték az áramütést jelző fényt. Idő múltán lassan megcserélték a jeleket. Az állatok alkalmazkodtak a változáshoz. Ezután összevissza jeleztek, keverték a jelzéseket. Ettől mind a három kutya különböző, jól elkülöníthető idegbetegség tüneteit mutatta.

Mondják, számítógépet is alaposan el lehet rontani, ha egyszerre kell pozitív és negatív információkat értékelnie.

A számítógép, bármily nagyszerű segítőtárs is, a laikus számára szinte csodával határos föladatokat végez, akkor is csak gép. Okos, lélektelen szerkezet.

De az ember, állat, növény, minden, ami él, valóban eleven csoda.

Ha most az élővilágból csupán az emberrel foglalkozom, természetes, az érdekel a legjobban, s arról van a legtöbb tapasztalatom. S félek, nem mindig alkalmazkodik olyan tökéletesen a változásokhoz, mint társai az élővilágban. Nyilvánvaló, az alkalmazkodásnak és határainak egyedi föltételei is vannak.

Profánul: embere válogatja.

Keményre szabott életem során sok értelmetlen, megfejthetetlen, érthetetlen jelenséggel találkoztam.

Így az sem érthető, ugyan miért kell kikísérletezni, kipróbálni, hol a határa a másik ember alkalmazkodási képességének. Értem, ha űrhajósról, mélytengeri búvárról esik szó. De a többieknél?

Peer Gynt nem lesz manókirály

A hibák érzékelése és javítása nem függ az ember akaratától, önműködő a korrekció. Ami nyilvánvaló, hisz minden az életért, az élet biztosításáért történik. Szükség van a hibamentes, zavartalan összhangra, működésre.

Azt csak tudatos tevékenységgel lehet elérni, hogy ne érzékelje a hibát, ne javítsa azonnal az az elem, amelynek föladata. Mesterséges külső beavatkozással létre lehet hozni hibás működést. Gondolom, akkor az ember, miután változottan is élni akar, minden működést a hibához kénytelen alakítani. Így a gyors, automatikus korrekció helyett az elrontotthoz alkalmazkodik a többi is. S már megvan az eredmény, a torzulás.

Nem kanyarodtam messzire mondanivalómtól akkor sem, ha talán az a látszat.

Hiszek abban, nap mint nap látom, érzékelem kertemben a természet rendjét, erejét. Nincs okom föltételezni, hogy ne volnék a természet része, vagy kivonhatnám magam törvényei alól. Annyit megtehetek, mint bárki más, hogy figyelmen kívül próbálom hagyni. Természetesen ezt sem tehetem büntetlenül.

Se én, se más.

Mit tehetek?

Védekezni is csak akkor tudok, ha ismerem azt, ami ellen védekeznem kell.

Hogy is fogalmazta meg ezt a tanulmány?

„…egy biológiai rendszernél az adott megismerése, a rendszer analízise a lényeg.”

Mondtam, hogy nem kanyarodtam el tárgyamtól, az elemzéstől, kritikától.

Kerestem a védekezés módját én is.

Volt idő, elismerem, amikor kiabáltam, öklöm ráztam. Segítség is akadt hozzá: a cseresznyepálinka.

Már csöndesen szólok, indulat nélkül.

Nem jó látni, ha szép kertünk őrzői, gondozói között akad, aki tönkretenni, eltorzítani igyekszik. Nagyrészt megsemmisíti, visszájára fordítja társai hasznos, áldozatos munkáját is.

Érdekes ez. Az érzékelt hiba könnyen javítható. Ha meg kívülről rontanak el bármit, kétséges, hogy korrigálható-e egyáltalán.

A tudomány álarcában nem a megismerést segíteni, de zavart kelteni is lehet. Akkor is lehet, látom, ha nem tudok rájönni, mire jó?

A célt, úgy tűnik, nem értem. Nem is fogom megérteni. A torzulás eltorzítja a torzítót is.

A folyamatra vagyok kíváncsi. Arra, hogyan történik.

Létrejön egy félreértett, gyönge színházi előadás. Bárhol, bármikor előfordulhat. Okozhatja annyi minden. Értetlenség, idegenség, félreértés. És okozhatja a szépség szeretete is. Nem az a fajtája a szeretetnek, amely az életet széppé akarja tenni. Az, amelyik száműzi gondolatai közül ezt a csúnya valóságot, érzelmeket és indulatokat, fájdalomtól vagy örömtől eltorzult arcokat. A kívánsághoz drámát kell keresni. Szép szavakat, szép történetet. Fehér estéket kell teremteni, ahogy Ady Endre írta, amikor lázadt ellene. Ady a század elején lázadt, s akkor még fehér drámákat kerestek a fehér estékhez. Hol vagyunk ma már ettől? És különben is, minek annyit keresgélni? Ki lehet fehéríteni Shakespeare-t, vagy bárki mást. Habfehér lesz, gyönyörű szép. És többé semmi értelme. Nem egyszerűbb így?

Halkan mondom Ady után: „Mondják rám, hogy immorális lelkű, beteg, perverz ízlésű, pocsolyát szerető ember vagyok – de unni kezdem a fehér estéket.”

Ezt is lehet. Tiltakozni az ellen, amit rossznak tart a kritikus. Sőt, mint éppen ebből a cikkéből kiderül, a maga érdekében is tiltakozik. Az ellen, hogy ne torzítsák el őt is, a kritikust.

„Rosszabbnak sem szeretnék látszani, mint amilyen vagyok. Sietek hát kijelenteni, hogy imádom a fehérséget. Mint ahogy nem is lehet másképpen. Magamfajta emberek rajongással születnek. Fehér, sugaras, szűzi világot látnak. Később, mikor már tudják, hogy a fehérség csak a színvakok álma, még mindig keresik a fehérséget… Meg-meg szeretik álmodni, hogy az emberek voltaképpen jók, az élet szép, az erkölcs dicső és elveszi jutalmát, a gonoszság bűnhődik, s fehér az angyal, s az elhagyott szerelmes fehéren, sorvadtan roskad le a sírban…”

Talán itt is van buktató. Ady azt mondja: „Később, mikor már tudják, hogy a fehérség csak a színvakok álma, még mindig keresik a fehérséget…” Ezt értem, tudom. Így van. S így is van rendjén.

Buktatónak azt gondolom, amikor nem keresik a fehérséget, hanem úgy tesznek, mintha megtalálták volna.

Folytatom Adyt.

„Egyszer megjárja még fehéret álmodni, de – harmatos egek! – mi lesz, ha hozzászokunk a fehér álmokhoz? A fekete, barna mocsaras életben pedig olyan nehéz így is forogni-sürögni, hogy még a színházat is meg kellett tennünk kitanító katedrának.”

Úgy hiszem, Ady nagyon fontosra, talán a legfontosabbra tapintott rá. A színház szerepére az életünkben.

„Onnan várjuk a kiutak, gázlók megmutatását. Onnan várjuk az oktatást az életre.”

Úgy tűnik, azt szeretné látni, amit már Shakespeare is a színház lényegének tartott. Csak tovább megy. A kiutak megmutatását is várja a valóság tükrözésén túl. Az évszázad háromnegyedénél már több is eltelt. Nem szomorú, hogy szinte változtatás nélkül idézhetem Adyt, hisz én ma ugyanazt szeretném kapni, s az esély, talán még kevesebb. Annyival mindenképpen kevesebb, hogy már nemcsak a színvakok álmát mutatják a színpadról időnként, de a látókat is színvakká szépítik.

„Most már két fele van a kérdésnek.

Negyvenkét fokos lázat – ilyen lehet a modern élet láza – meg lehet-e egyszerű limonádéval gyógyítani?

Ha nem lehet – pedig nem lehet –, én összeszorítom a szám: nekem nem kell limonádé. Imádom a fehérséget: de nekem nem kell fehérség. Én – sajnos – nem lehetek gyermek. Sem buborékkal, sem színes kaviccsal nem játszhatom…

De ha a fehér esték álmai elrontják a szemeinket, ha a fehér esték lassanként mindannyiunkat fehérré tesznek, akkor szörnyű kriminalitás előtt állunk. Akkor szörnyű vétkek történtek eddig, s jövőre fölgyújtandó azonnal az a színház, amelyben fehérségen kívül egyéb mutatódik!…

Akkor rövid időn teljesen átalakul a világ, jelen sorok okvetetlenkedő írója vérengzeni fog, ha fehér színbe egyetlen makulát akarnak becsempészni…

Csak előbb gondoljuk meg, hogy vajon – megfehéredhetünk-e?…”

Valljuk be, nem valószínű. És még a próbálkozás kis maradék valószerűtlen esélyét is elveszi, ha színvakká tesznek.

Kár okvetetlenkedni, a színvakság az egyszerűbb megoldás. Már Ibsen is rátalált. Peer Gynt hivatkozik rá.

 

 

Peer Gynt. Pontos az analízis.

Torz látáshoz el kell rontani az egészséges szemet. Így könnyebb. Varázslat se kell, s már szép a csúnya és csúnya a szép, igaz a hamis és ellenpárja sincs. Mert igaz így már nincs.

Peer Gynt. Költészet, álom, élet – minden.

Amiről meg én szólok, az minden, csak nem költészet. S amiért egyáltalán szólok, az az, hogy a prózai valóságot is elrútítja.

Hányszor történt már meg az emberiség történetében ugyanez.

Művészet, irodalom beszél a repülő emberről, és idők múltán az ember röpül. Olvastam tenger alatti emberi életformáról s a tenger mélye kutatásáról is, a kíváncsiságon túl onnan várva néhány probléma megoldását.

Jó volna egyszer megkeresni az irodalom vonatkozó utalásait. Amikor az egyes művek öntörvényű világában torzulást, zavart, betegséget okoz a saját vagy a mások viselkedése.

Kapásból mondom:

„Van méreg, bókba takart.” (Wilde.)

„Addig dicsérem, míg belehal.” (Rejtő.)

És újra Shakespeare, és O’Neill, és Tennessee Williams, és Sartre, és Camus és jószerivel a világirodalom.

És lassan a szakirodalom is. Visszafelé már jó ideje jegyzik a betegségeket kiváltó okok között a hatásokat, melyek a beteget érték. Lassan már próbálkozások indulnak az előrejelzésre is. Arra, amire ügyelni kéne betegségek elkerüléséhez.

Hol lehet határt vonni torzulás és megbetegedés közé?

A magam részéről azt javasolnám, a torzítást, torzulást kellene elkerülni. Az mindenképpen megelőzné a folyamat elindulását, s akkor a betegség-egészség határáig nem is jutna el senki.

Mit tehet a kritika?

Például azt, amit Ady is tett. Figyelmeztet akkor, amikor észreveszi, baj van, s magát is védi, nem engedi eltorzítani a látását.

Nem segít meggyökeresíteni tévedést. Tudja, s el is mondja, hogy a torz látásmód nemcsak azt torzítja, aki azt hiszi, hasznára válik. Eltorzítja a környezetét is, közönség, kritikus látásmódját is elrontja.

Ennyit mindenképpen tehet, s úgy gondolom, kötelessége is megtenni.

Nem kiáltani ki zsenialitásnak tévedést, mélységnek unalmat, hibát erénynek, s nem teszi ugyanezt fordítva sem, tehetséget tévedésnek, mélységet unalomnak, erényt hibának sem tüntetve föl.

Vagy ki kell mondani, milyen előnnyel jár, ha az ember engedi elrontani egészséges, jól látó szemét. S akkor az vállalja, akinek megéri.

Peer Gyntnek például a fölajánlott királyság sem érte meg.

Igaz, nem is azért indult útnak. Hogy is mondta?

„Nagy ősök ivadéka, Peer Gynt, te hős leszel!”

 

Menet közben egy határig sok mindent vállal a fölajánlott királyságért.

Idézem.

 

 

No, ugye el lehet jutni ahhoz, hogy kancsalul lásson az ember. Sőt, ha vélt vagy valódi érdek úgy kívánja, mondani is lehet, hogy azt látja, amit látni hasznosnak tűnik. Mindenképpen ez az egyszerűbb. Félő, ha eléri valaki, hogy valóban másként lát, mint lát, mint a valóság, onnan már nem mindig van út visszafelé. Időben kell elmenni, ha továbbra is ember akar maradni. Akármilyen ember, de ember. Akár mint Peer Gynt. Aki csodával határosan kerüli ki a Gomböntő öntőkanalát. Aki megérett az újraöntésre. Aki se jó, se rossz, se ember, se manó egészen.

Pillanatra hadd maradjak még Peer Gyntnél. Itt Ibsen is megfogalmazta a szavak iszonyú hatalmát. Tessék csak figyelni.

Peer megmenekül a Dovre-birodalomból, nem lesz manókirály, mert a szemműtétet nem vállalja.

De egész ember sem lesz a manóknál töltött idő után. Akaratlanul megtanulta a manótörvényt:

„Magaddal érd be s magad éld, manó.”

Természetes, ha a végén öntőkanál várja, mint a fületlen gombokat. Nem vállalni a manólétet, de a törvénye szerint emberként élni – ebből valóban csak felemás élet alakulhat.

S mindez néhány el nem felejtett szó miatt. Hisz nagy tervekkel indul az életnek:

„Peer Gynt, te hős leszel!”

Nem lesz hős, még azt sem közelíti, amit az ember szó jelöl. A legkényelmesebb megoldást kínálja a manótörvény, elégedettséget bármilyen önmagával.

Pár szó – s megváltozik élet, cél, minden.

A szó hatalma.

Most lássak neki, hívjak ezernyi tanút, rójam kilométereken át tollammal a papirost? Bizonygassam a szavak hatását, hatalmát?

Irodalommal, művészetekkel foglalkozó, irodalmat, művészeteket értő embereknek? Olyanoknak, akik nemcsak értik, de megítélni is hivatottak?

Nevetséges volna.

Célom mindössze annyi, az olvasó emlékezetébe idézzek néhány, talán nem is jelentéktelen apróságot. Színházi, irodalmi élményeket. Remélem, sikerül elérnem, hogy gondolkodás, tűnődés, ha kell, újraértékelés legyen e szertelen, hevenyészett jegyzet eredménye.

Tudom, nem mondok újat. Nem is szándékom.

Mi újat tudnék mondani az írástudók felelősségéről? Vagy azok felelősségéről, akik megítélik, értékelik az írástudókat? Vagy azoknak a felelősségéről, akik sok szenvedéssel, magukat nem kímélve tolmácsolnak, megvalósítanak keserves kínnal létrejött műveket?

Már középiskolás korában megtanulta mindenki, még az írásjelek elhelyezése is visszájára fordíthatja a leírt mondat értelmét. Talán ez is oka, hogy szeretem az egyértelmű fogalmazást. Azt a fogalmazásmódot, amely nem ad helyt célozgatásoknak, találgatásoknak.

A magam bőrén tapasztaltam, milyen ostobaságokra képes az ember, ha a maga elképzelését mértéknek tartja.

Sokáig nem tudtam megbékélni Picasso Békegalambjával. Korántsem tartottam oly szépnek, mint amilyennek látni szerettem volna. Sőt, megvallom, egyáltalán nem tartottam szépnek.

Tehetett arról Picasso, hogy én a békegalambot sokáig összetévesztettem a szép, hízott sült galambbal?

Ki tudja, talán nem is voltam egyedül nagyon fiatalon, nagyon éhesen, közvetlenül a háború után. Sokkal előtte, hogy elindultam Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig elidegeníteni.

Szerencsére nem akartam hangot adni véleményemnek. De tételezzük föl a lehetetlent. Ha akkor módom van kiparancsolni a világ történetéből azt az oltalomra szoruló madarat, ugyan kinek, minek használtam volna? Annyit érhettem volna el, hogy terjesztem a tévedésemet. Talán a legjobb szándékkal, hiába, bizony nem lett volna túl nagy dicsőség. Ártottam volna mindenkinek, aki akkor hisz nekem, vagy parancsomra haptákba vágja bokáját, akár hisz, akár nem.

És ártottam volna magamnak is.

Ha nem kerül minduntalan a szemem elé, tán sose nő be a fejem lágya, nem lett volna lehetőségem megszeretni Picassót, megérteni a Békegalambot.

És tévedésemet is fölismerni.

Tévedésemet, melynek még csak nem is bonyolult az oka. Egyszerűen annyi, mást képzeltem, s csak azt akartam elfogadni, ami megegyezett elképzelésemmel. Kíváncsi voltam a világra, ismerni akartam, s mégis képes voltam pillanatnyi hangulatomhoz szűkíteni. Rossz ítéletem nem a világot szegényítette, csak engem. Ha csak annyit értek meg, csak annyit fogadok el, csak annyit használok föl, amennyit kényelemszeretetem, lustaságom, önelégültségem háborítása nélkül megtehetek, nem kismértékben károsítom, szegényítem önmagamat.

Magánügy, ahogy a havi fizetését is kiszórhatja bolond percében az ember az ablakon.

Ha nyilvánosságra hozom bolondságaimat, ha megtévesztek nékem hivő embereket – kényelemszeretetem, önelégültségem már nem magánügy többé.

Ha olyan területen ügyeskedem, tévesztek meg bármely ok miatt akár csak egyetlen embert is, amelyet büntető rendszabályok korlátoznak, akkor nem kerülöm el a büntetést.

Ha olyan területen ügyeskedem, tévesztek meg nagyon sok embert, amelyet nem határolnak szigorú törvények, akkor az idők végtelenségéig folytathatom kárt okozó cselekedeteim sorát?

Ha valakinek elveszem a pénztárcáját, az bűn.

Ha valakinek elveszem az ízlését, az rendjén való?

Ha visszaélek hivatali hatalmammal, az bűn.

Ha visszaélek avval a hitellel, amelyet sok tisztességes munka árán egy újság, folyóirat, könyvkiadó vagy színház teremtett meg magának, az rendben van?

Ha becsapok egyetlen embert, s ezáltal készpénzhez jutok, az bűn.

Ha sok embert csapok be, s ezért fizetséget veszek föl, olyan összegeket, melyeket hasznos munkáért akartak kifizetni – az rendben van?

Akárhogyan vizsgálódom, egyre inkább úgy találom, igen megkönnyítené az életet, eredményesebbé tenné a tisztességes, jó munkát, ha egyformán következménye volna minden károkozásnak.

Nem büntetést, megalázást értek a következményen.

Az ember nem arra való, hogy megalázzák. De arra sem, hogy megalázzon másokat.

Nem válik súlytalanná a semmilyen következményt maga után nem vonó cselekedetsor? Az egyre súlytalanabbá váló ember számára nem vész el munkája s evvel együtt talán az élete értelme is?

Nem lehet, hogy ez is büntetés?

Keményebb, mint amit én szeretnék?

Hisz én nem is szeretnék túl sokat nemhogy következményben, még a munka megítélésében sem. Annyit csupán, hogy a válasznélküliség biztonságos bástyája ne adjon védelmet magánérzelmek, indulatok, szeretem, nem szeretem, haragszom rá talaján születő és növekedő műelemzéseknek. Nem elfogadását, csak föltételezését legalább annak, hogy amit a bíráló nem ismer, az még létezhet, amit nem kedvel, attól még akár hasznos, jó is lehet, amit nem ért, az vagy értelmetlen, vagy csak épp ő nem érti. Hogy objektivitásra törekvő műfaj mércéje ne lehessen csak egy-egy ember személyes tulajdonságainak, ismereteinek, képzeletének függvénye. Nem mulatságos, hogy amit ma rossznak ítél, mert még nem hallott róla másutt – mondjuk a buszon, mert a közönség nagy része akár ismerheti is, amiről szó van –, az az alkotás, anélkül hogy egyetlen betűje változna, más ítéletet kaphat akkor, ha a bíráló időközben megismerte.

Ha nem a bíráló kínzó fogfájása tenné kínossá a megítélésére bízott mű értékét. Legalább annyit szét kellene választani, mikor van szó a bíráló pillanatnyi fölkészültségéről, s mikor a bírált mű tulajdonságairól.

Talán jó volna eljutni oda, ahol nem az a szégyen, ha nem ért valamit az ember, vagy nem ismer valamit, csak az, ha a maga értetlenségét egy mű számlájára írja.

Talán jó volna, ha elfogultságok nem alakítanának ítéletet.

Talán jó volna, ha kéz nem piszkítana kezet, s kis magánérdekecskék nem válnának értékmérővé.

Talán jó volna, ha nem kapna nyilvánosságot a talpnyalás nyakatekert, igen komikus formája. Az, amikor az ítész ítéletét megszabja elképzelése, hogy örömöt szerez véleményével egy ismeretlen harmadiknak, aki valamikor még hasznára is lehet. Azért tartom komikusnak ezt az igyekezetet, mert előfeltétele annak a véleménynek az ismerete, amelynek tetszését elnyerni szándékozunk. Ez meg az esetek túlnyomó többségében nem áll rendelkezésre.

Ismét mindenki által ismertre hivatkozom.

Középiskolai élményeim bizonyítják, a jó, helyes megoldást akár lemásolni is lehet, sokan juthatnak ugyanarra az eredményre. Hibás megoldást nem érdemes, mert rájönnek, hogy másolta az ember. Kis valószínűséggel lehet csak ugyanarra a tévedésre jutni.

Nem irreálisnak tűnő föladat még a talpnyalások sorában is ugyanazt ugyanúgy tévedni?

Kielégíteni kísérelni meg el nem hangzott, még csak nem is ismert, csak önmagunk által föltételezett kívánságot? És ha nem sikerül megtalálni, pusztán a prózai ok miatt, hogy nincs is ilyen kívánság, akkor öngól? Vagy még az sem? Hurrá, jöhet a következő ugyanilyen alapú tévedés?

Mikor dől el a mérkőzés? Hány öngól kell a veszítéshez?

Ilyen indokú ítélet után még azt sem lehet elmondani: bocsánat, tévedtem.

Megkérdezhetem, vajon a népművelés az említett tévedéseket a hasznos mulatságok között tartja számon?

S ha hasznos mulatságnak tartjuk, a következményeit hová könyveljük el?

Nem vagyok nagy igényű. Nem is gondolok arra, hogy olyan cikkek is nyilvánosságra kerülhetnek, mint a harminc éve publikált Bóka-cikk, melyet Bóka Különvélemény címen írt, nem a Belvárosi Színház 1946-os Rómeó és Júlia előadásáról, csak a kritikáiról.

Íme a különvélemény részlete:

„Persze, nemcsak megszégyenül, hanem meg is dühödik az ember.

Mert a remek előadás után elolvassa a kritikákat – magyarosan műbírálatnak nevezik ezt a műfajt – és azt tapasztalja, hogy Szegedi-Szabó remekbe formált barátját, Tamás József igazán renaissance-érzelmű, dekoratív veronai hercegét, Árkossy Vilmos kísérteties patikárosát, a még mindig lenyűgöző Simonyi Mária monumentális Capuletnéját észre sem veszik.

Csalódtál, megszégyenültél, örültél s dühbe gurultál?

Undorodnivalód is akad.

Mert az előadás egyik főerőssége, Fényes Alice a kritikák legtöbbjében a fanyalgás, vagy a hűvös dicséret sovány koszorúját aratja. Igaz, hogy a siker azért ilyen hűvös, mert ezt a szerepet egy másik színésznőnek szánta egy szerelmes szív? Hihető lenne, amit a pesti pletyka pusmog, hogy e nagyszerű szerelmes csalódása egy várost impresszionált? Hol élünk? Budapesten vagy Veronában?” (Színház, 1946. november 20. 45. szám.)

A „szerelmes szív”-ről az a hír terjedt el, hogy miniszter lesz.

A Bóka-cikk megjelenésekor ez még nyitott kérdés volt.

Az elmarasztaló kritikákat jó előre jó pontokat szerzés vágya hívta életre.

A miniszterségből nem lett semmi.

A minden eshetőségre kész talpnyalásnak csupán annyi eredménye volt, sok ember kedvét elvették attól, hogy megnézze az előadást. A kitűnő előadást. Íme, bizonyság, a buzgalom nem mindig hiábavaló.

Igaz, a következő miniszter talpa tisztítatlan, a jópontok beíratlan maradtak. Ez nem sikerült.

De azt el lehetett érni, s ez siker, hogy fél házakkal játszották Shakespeare-t Budapesten, 1946-ban. Akkor, amikor ez volt az egyetlen Shakespeare-dráma, amelyet Budapesten játszottak.

A kis eredmény is eredmény. Becsülni kell. Okulni meg talán nem ártana.

Magamtól kérdem, hányadszor, hány keserű percemben, akkor hát mit akarok?

Felhő szélén arany szegélyt látni még – válaszolok magamnak. – Azt akarom észrevenni. Regényes öregemberről novellát írni, aki összevész egy kóbor kutyával a józsefvárosi bérház falán született vadszőlőfürtön.

Lehet, kispolgár vagyok. Én egyedül az országban. Mit tehetek, vállalom, ha kell, kispolgár voltomat. Csak néha megmosolygom, sok éve már, hogy akadnak akik tőlem féltik a társadalmi rendet. Tudom, sokat fogok még mosolyogni, így lesz ez a jövőben is. Egy hangszeren fújom a magamét, nem tudok több hangszeren játszani.

Mit akarok még? Talán a lehetetlent. Regényt, novellát írni, néhány színdarabot.

A kritikától meg csak azt – nem akarom, szeretném csupán –, amit dolgozatom kezdetén mondtam.

A toll ne fuvolázhasson igazságtalanságot, jogtalanságot.

S ha már drámából és drámáról annyit idéztem, hadd hívjak ide prózaírót is.

„A XIX. század olyan keserűen igazságszerető volt, hogy mint Ibsennél látjuk, még az »élethazugságot« is képes volt nélkülözhetetlennek elismerni! – s látjuk: nagy különbség, vajon fájdalmas pesszimizmusból és keserű iróniából helyeseljük-e a hazugságot, vagy pedig az igazságszeretet hiányában… az erkölcs összefügg az értelemmel,… együtt emelkednek és hanyatlanak.” (Thomas Mann: Európa vigyázz!)

„Mi az igazság? Nemcsak a szkeptikus római világfi kérdezte ezt, maga a bölcselet, az önmagáról kritikailag gondolkodó szellem is kérdezi. Az igazság akarja az életet, elismeri, hogy az életnek olyan igazságra van szüksége, amely segíti és javára szolgál. »Csak az igaz, ami segíti az életet.« Ám legyen. De nehogy elszakadjunk minden erkölcstől, nehogy a cinizmus örvényébe zuhanjunk, ezt a mondatot ki kell egészítenünk egy másikkal: »Csak az segíti az életet, ami igaz.«” (Uo.)

Thomas Mann figyelmeztetése aktuális maradt közel negyven év után is. Változott viszonyok között, változott Európában.

Nem véletlenül kanyarodtam hozzá. Változtatni, segíteni akart. Folyóiratot alapított, a Mérték és érték címet adta. És előszavában elmondja, miért tartja oly fontosnak a mértéket és az értéket.

„A művészet a merészség szférája, a vakmerőségé, állandóan a végletekig megy, sosem hiányzik belőle »az a vakmerő vonás«, amely nélkül Goethe szerint »a tehetség sosem képzelhető el«. A művészet irtózik a középszerűtől, mint ahogy irtózik az útszélitől, az ízetlentől és alacsonytól, az undok klisétől; mert ő maga a minőség, az igény, a kielégíthetetlenség. A »mérték« pedig, amelyet magában hord, egyszersmind az a mérték, amellyel mérünk, ez ítél, ez a kritikai mérleg, amelyen veszedelmes megméretnünk, mert csakhamar kiderül, hogy nemcsak az ízlés dolgait firtatja, hanem olyan értékekről is dönt, amelyek túlmennek az esztétikumon, megelőzik azt és alapjául szolgálnak, magáról az értékről, a szó legtartalmasabb és legalapvetőbb jelentése szerint: »Manapság«, mondja Goethe, a művész, »az a lényeges, mit nyomunk az emberség mérlegén. Minden egyéb hiúság.«”

Goethe nemcsak Thomas Mannt segíti, hevenyészett dolgozatomat, szerény szándékomat is magyarázza.

„Nincs olyan múlt, amelyet visszavárnunk szabad volna, nincs más, csak az örök új, amely a múlt kibővült elemeiből támadt, s az igazi vágynak állandóan teremtőnek kell lennie, egy új, jobb világot alkotnia.”

„Nem vagyunk esztéták és nyegle immoralisták. Az az ítélet, hogy egy műalkotás »jó«, sohasem pusztán esztétikai jelentőségű; semmi sem »jó«, manapság bizonyára nem, aminek nincs súlya »az emberiség mérlegén«… Goethe azt mondta: »Nekem kedvesebb a káros igazság, mint a hasznos tévedés. A káros igazság hasznos, mert csak pillanatokra lehet káros, de utóbb új igazságokhoz vezet, amelyek egyre hasznosabbakká válnak; s fordítva, a hasznos tévedés káros, mert csak egy pillanatra lehet hasznos és új tévedésekre csábít, amelyek egyre károsabbakká lesznek.« Nem intellektualizmus ez, nem felfújt idealizmus, hanem érzék az igazság iránt, érzék az igazi jó élet iránt. – …»Örömmel érzem« – mondta Goethe –, »hogy vannak dolgok, amiket gyűlölök, mert semmi sem halálosabb a szellemre, mint ha úgy vélekedik, hogy a dolgok úgy jók, ahogy vannak: minden igaz érzés lerombolása ez.« … A kritikát nem a kritika, nem egy pusztán okoskodó öncélúság kedvéért akarjuk űzni, hanem a szellemi föleszmélés és egy erkölcsi feladat – a mérték és érték meghódítása kedvéért. De amennyiben evégből történik, nem ismerhet korlátokat.” (Thomas Mann: Mérték és érték.)

Néhány megjelent szám után megszűnt a folyóirat. Mindenki tudja, Thomas Mann-nak el kellett hagynia a fasizálódó Németországot.

Talán utolsó hazai próbálkozása e lap életre hívása volt.

Az akkori Németországon nem segített. Hitler, Himmler, Goebbels és megannyi gyilkos vette át a szót.

Ha most fölidézem Thomas Mann emlékét, nekünk talán segít.

Hisz mérték és érték összetartozó fogalom.

Akkor is összetartozik, akkor is egy fa ágai, ha kerítéssel darabolják körül az osztozkodók.

„A Fa gyökerei azonban továbbra is túl maradtak a kerítés alatt s ágai túlnyúltak a kerítés fölött. És a Fa oly távolról szívta az éltető föld savait s oly messzire szórta virágai illatát, sorsának gyümölcseit, amennyire a természet parancsa terjesztette ki arányait…”

Mit akarok hát? Semmit. Regényt, novellát írni, néhány színdarabot.

Azt szeretném, mélyen, lelkemből szeretném, ne kerüljön kerítés írók és ítészek közé. Közös a felelősség, a tét nagy.

Úgy hiszem, nem árt újra fölidézni Móricz Zsigmond szavait:

„Törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is.”

Mit akarok? Semmit. Néha szépet álmodni.

Ha már nem leszek a földön, s akad egy nyurga diák, aki leemeli ezt a kötetet egy könyvtár polcáról, belelapoz, azt üzenem neki: köszönöm.

És még azt: én is rettegtem a haláltól. Ma már tudom, van annál rosszabb is.