„Gondolta a fene…”

 

I.

 

Arany János méregbe gurul

„Az »áruló« írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a Csillagra.” (Babits: Az írástudók árulása.)

 

„Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy bankett. Írók, művészek s kultúremberek voltak jelen. Egyszer csak felállott egy nyolcvannyolcéves öregúr és gyönyörűséges példázatot mondott a Nagy Fáról, amelyet kerítéssel daraboltak körül az osztozkodók. A Fa gyökerei azonban továbbra is túl maradtak a kerítés alatt s ágai túlnyúltak a kerítés fölött. És a Fa oly távolról szívta az éltető föld savait s oly messzire szórta virágai illatát, sorsának gyümölcseit, amennyire a természet parancsa terjesztette ki arányait…”

E sorokat Móricz Zsigmond írta, 1930-ban, a Nyugatban. Azóta közel ötven év telt el. Talán ezért érzem, nem árt föleleveníteni szavait.

Cikkét Móricz így fejezte be:

„… törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is.”

Ezerkilencszázharminc.

Szeptemberben születtem, ezerkilencszázhuszonháromban. Amikor Móricz Zsigmond cikkét közölte a Nyugat, épp hogy ismerkedtem a betűkkel.

Honnan sejthettem volna, hogy egyszer majd ilyen sokat jelentenek számomra szavai. Csak engem nem faragtak olyan igen kemény fából.

Én nem azt akarom, törjön el a jogtalanságot, igazságtalanságot muzsikáló toll.

Csak annyit, de azt halálomig, hogy a toll ne fuvolázzon igazságtalanságot, jogtalanságot.

Nem arra való.

De hogyan lehet eljutni jogig, igazságig? Hol és kik jelzik az úton a rossz irányt?

Pesten születtem, a nyolcadik kerületben tanultam sírni, félni, öklömet használni. Rendőr, csősz elől futni. Ha ziháló tüdővel buktam, aszfalt horzsolta térdemet.

És mégis.

Gyerekkoromban szerettem hegyekben csatangolni. Hányszor indultam el véletlenül vagy egyszerűen csak puszta kíváncsiságból a helyes út mellett szorosan húzódó, csalogató ösvényen. És az induláskor alig észlelhető távolság másik faluba vitt.

De akármekkora utat kellett megtennem ismeretlen nyárfajegenyék, szelídgesztenyék között, szőlődombokon, mindig megtudtam, hol vagyok. Mindig volt, aki hazaigazított.

Talán elkalandozásaimhoz, mind merészebb, mind távolibb bolyongásaimhoz, új ösvények fölfedezéséhez ez adott bátorságot. A tudat, hogy akármilyen távoli tájra vetődöm, nem leszek, soha nem lehetek egyedül.

E sorok, ezek a hozzászólásaim sem jelentenek mást, csak annyit, hogy kutatom, behúzott szemmel fürkészem, nyugtalan szívvel hiányolom a mindig ismeretlen és ismeretlenbe vezető utak tudóit.

Ha emlékeim nem csalnak, és nem csalnak, nyugodtan indultam el a Városi Színháztól. Régen sem útközben kerestem, merre járok, mehetek-e tovább. Csak amikor elértem valahová, ahol fáradtan meg kellett állnom, akkor emeltem föl a fejemet, keresve, ki honos e tájon.

Ki mondja meg nekem, örök csavargónak, hová jutottam, melyik út merre visz tovább.

Határozottan emlékszem, mindig bíztam abban, aki néhány kurta szóval vagy alaposabb magyarázattal útbaigazított.

Miért?

Régóta tudtam, ismertem a mesékből azokat – anyám soha nem nevezte embereknek őket –, akik szép szóval rossz irányba terelnek. Vakon hittem anyámnak, de úgy képzeltem, ilyesmi csak a mesében létezik.

Ma már néha úgy vélem, bármennyire paradoxonnak tűnik is, a felnőtté válás egyik állomása az, amikor az ember komolyan kezdi venni a mesét.

Sok évem múlt el, sok a halottam. Ma már tudom, hamis útbaigazításokat is sűrűn kaphat az idegen tájakon barangoló.

Gondolta a fene.

Szeretem ezt a mondatot. Nem csupán tőmondatok iránti olthatatlan vonzódásom okából. Bár, be kell vallanom, mindig lelkesít, ha hallom. Ha olvasom, talán még inkább. S hogy mily mély a vonzalmam, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hiányát szomorúan, egyre szomorúbban veszem tudomásul.

Számomra a tőmondat annyit jelent, hogy valaki állít valamit. Magyarázkodás, szépítés, torzítás, félelem nélkül. Tudja, mit mond. S ami talán még fontosabb, nem akarja, hogy többféleképpen lehessen érteni.

Nem akarja sem önmagát, sem mondanivalóját másnak tüntetni föl.

Szép tőmondatok.

Én olvasok. Te játszol. Ő csal. Mi haragszunk. Ti megbocsáttok. Ők kinevetnek.

Így szeretem.

No, természetesen alapföltétel, hogy az ember tudja, ki játszik, ki csal, ki haragszik.

Viszont érthető, ha valaki úgy akar megbocsátani, hogy közben haragszik, vagy fordítva, akkor más nyelvtani formát kell választania. Akkor is, ha össze akarja kavarni a dolgokat, s titkolni óhajtja, hogy ki mit csinál.

No de ha titok, akkor miért beszél róla? Ami titok, azt nem illik emlegetni. Ha meg nem titok, akkor a titkolódzás fölösleges.

Gondolta a fene.

Lehet, ki tudhatja ma már, talán az Arany Jánosnak tulajdonított gondolat hízelgőbb volt, mint az, amelyet valóban gondolt, amelyet leírt. Lehetett szebb, mélyebb, okosabb, fennköltebb, gazdagabb, szárnyalóbb, előkelőbb, talán még hasznosabb is.

Bármi lehetett.

Csak az az egyetlen nem, ami Arany Jánosé volt, amelyhez – úgy látszik, széljegyzet, felkiáltójel igazolja – ragaszkodott.

Hadd játsszam kicsit a gondolattal, mi történt volna, ha nem ez a széljegyzet születik, ez a felkiáltójeles visszautasítás.

Ez a „Gondolta a fene!”.

Játék – mondom. Nem szabad komolyan venni. Akkor sem, ha én komolyan így gondolom.

Érdekes, pontosan tudom, mit szeretnék játszani, de Aranyra vonatkoztatva nem megy. Vele kapcsolatban még játékból sem történhetett másként, mint ahogy történt.

Arany elolvassa bírálója szövegét. Méregbe gurul. Tudja, hogy amit neki tulajdonítanak, azt a fene se gondolta.

Pontosabban, aki leírta, az gondolta.

Talán mert a bíráló mélyebb, okosabb, fennköltebb, előkelőbb lelkületű, mint a szegény, árva költő.

Csak idegen.

Ő is, a gondolata is.

Költő mindig sok volt, van és lesz e hazában.

Arany János nincs olyan sok.

Kívüle igen kevés költő, író akad, aki ilyenkor tollat ragad, s odaírja: Gondolta a fene – ha a bírálat azt fejtegeti, mit gondolt, miközben mást írt. Ha úgy szól, hogy: azt akarta mondani, akkor a széljegyzet: Akarta a fene.

De akár gondolta, akár akarta, mindenképpen visszautasítás. Tiltakozás.

Én meg most azt szeretném játszani, akkor mi történik, amikor elfogadja valaki azt, amit írnak róla, függetlenül attól, igaz-e? Amikor rácsodálkozik a szövegre, s annak a tükrében látja önmagát.

A bíráló jó szándékú dicsérete, elmarasztalása egyként veszedelmes, ha nem igaz.

Mi történik ilyenkor? Válaszom játék – természetesen.

Akit bírálni van mód, az megelőzően papírra vetette azt, amit gondolt, amit akart. Nem valami mást helyette.

Aki bírálja, figyelmen kívül hagyhatja azt, ami írva van, s elmondhatja véleményét arról, amit a leírt szöveg helyett ő maga gondol, akár értékesebbet, szebbet is.

Csak mást.

S bármily szép, nagyszerű, amit, mondjuk, az adott vers helyett gondol a bíráló, bármily hízelgő, mindenképpen idegen.

Veszedelmes azért, mert nehéz nem elfogadni a hízelgő, szép ítéletet. Az ember nézi, nézi, barátkozik vele, majd rázza le magáról, mondja el a maga módján, de kár, hogy nem én vagyok? Pedig milyen szép.

Mennyivel könnyebb elfogadni az idegen, ingyen kapott nagyszerűséget. Hisz mit sem kell már kínlódni érte. Csak nem kell tiltakozni. Ennyi az egész. Tudomásul kell venni, hogy aki a bírálat tükrében fennkölt, nagyszerű, előkelő, szép, okos, mély – az ő.

Bizony, így már rossz ösvényre terelték. Észrevétlenül szinte, egyre távolabb kerül attól, ahová menni akart.

Igen szép, hízelgő képet lehet evvel a módszerrel, nem ritkán tudatosan, talán rosszul értelmezett segítő szándékkal kialakítani arról, aki hagyja.

De hogyan tovább?

Az író, művész elfogadja, ő bizony olyan, amilyennek leírták. Tetszik a hízelgő, de nem igaz kép. Ha elhiszi, örvend. S ha annak örül, ami nincs, vagy csak még nincs – föladja a játszmát, élete értelmét. Fölad minden kínt, szenvedést. Már nem akar elérni maga elé állított mércét.

Már tudja: elérte. Nincs miért verekedni tovább.

S a saját nagyszerűsége tudatában él, dolgozik.

Emelgeti szorgosan a körme alá szúrt szálkát, és úgy véli, gerendát emelget.

Noha a szálka, a mozdulattól függetlenül, továbbra is csak szálka marad. És sajnos, groteszk a mozdulat, amely nagy erőkifejtést színlelve tartja magasba a semmit.

Jobban mondva, a szálkát. Amelynek súlya valóban alig van. De mert köröm alá szúrt szálkáról beszélek, a nehéznek tűnő mozdulat valóban nehéz lehet. Sőt, talán még lehetetlen is megmozdítani a kart. Természetesen nem a szálka súlya miatt.

A mérgező anyag miatt, amelyet talán a szervezetbe vitt.

Nem szeretném, ha félreérthető lenne, amit körmölgetek, megfogalmazni próbálok. Nem kizárólag a hazug dicséretet, álnok hízelgést tartom méregnek. Erős méreg, a ciánnál is erősebb a méltatlan bántás is. Akár alantas meggondolásból, akár értetlenségből fakad.

Ha hízeleg, ha bánt, egyaránt kárt okoz a hamis ítélet.

Csekély vigasz, hogy nemcsak azt torzítja el, aki elfogadja, azt is; aki műveli.

Gazdag múltunkban sok említésre méltó mérgezés akad, bizonyítandó a hamis ítélet pusztításait.

Gazdag múltunkban sok említésre méltó pálya akad, bizonyítandó, mennyire fontos, milyen sokat segít az értő szó, igaz bírálat.

Mielőtt tovább haladnék, mielőtt megkísérelnék fölvillantani néhány képet, segítségül hívni törékeny, álmodozó lelkeket akár itt e földön, akár fátyolfelhők mögül, hadd gondolkodjam hangosan a kritikáról.

Régi korok bírálatát sok minden könnyíti. Elsősorban az, hogy már szelektált az idő. Kellő távolból elkülönülnek vonulatok, csúcsok, tévedések. Nem szükséges, nem is lehetséges egyformán, alaposan ismerni mindenkit, aki verset írt, hogy távolabbra ne menjek, mondjuk Csokonaitól Petőfiig. Valamicskét segít a korabeli visszhang. Nemcsak az alkotó megismerésénél, a kor, a körülmények, a tudósítások értékelésénél is.

Az idő nemcsak az alkotókat illesztette helyükre a kultúra folyamatában, az ítéletmondók találatait és tévedéseit is valódi értékük ismeretében élteti vagy feledteti el. Az ítéletmondó önmagáról is ítél.

Művek megítélését segíti az is, ahogy későbbi korok alkotóira hatottak.

Kritikáét az, hogy a maga korában gát vagy segítőtárs volt-e.

Későbbi korokból világosabban, tisztábban, pontosabban lehet látni az elődöket. Érdemeiket, hibáikat, hatásukat.

Ki vitatná, hogy a kortárs kritika helyzete bizony összehasonlíthatatlanul nehezebb.

Súlya, felelőssége is nagyobb.

Régmúlt korok kutatói lezárt életműveket elemeznek. Már csak az olvasók, kortárs alkotók megértését segíthetik. Bevégzett életműveket magyarázni lehet, alakítani nem.

A kortárs kritika a születendő műveket is befolyásolhatja.

Nem mindegy, hogyan.

Nem akarok végletekbe menni. Pedig, túl az orvosi véleményeken, nem oly nehéz összefüggést találni az értetlen, nem irodalmi szempontok diktálta kritikák és a szárszói vonatkerekek között.

De ha nem torkollik tragédiába a kortársi kritika tevékenysége, az értetlenség vagy félreértés, félremagyarázás következményeként nem az élet vész el, mindössze művek maradnak megíratlanok, akkor sem kevés kárt okoz. Csak úgy kapásból mondom: Déry Tibor Felelet-ének befejezése, Füst Milán megíratlan drámái. Hadd ne soroljam tovább a veszteséglistát.

Pedig van itt valami nagyon furcsa, legalábbis a magam számára igen különös, elgondolkodtató – lévén hogy irodalomról, művészetekről tűnődöm –, nem elhanyagolható dolog.

A tudomány új eredményeit nem képes végérvényesen megsemmisíteni sem az ostoba értetlenség, sem a szándékos rosszakarat.

Egyetlen példa.

Semmelweis óta nem halnak meg tömegesen gyermekágyi lázban az asszonyok. Ebben az esetben az értetlenség, szűklátókörűség eredménye mindössze annyi, amennyien előtte haltak meg fölöslegesen.

A máglyán elégetett kuruzsló asszonyra gondolok, aki néhány perccel azelőtt, hogy meggyújtották talpa alatt a máglyát, elmondta bíráinak titkát. Az egyetlen varázsszert, amelyhez folyamodott. Varázslata annyi volt, hogy szerszámait ugyanúgy megfőzte használat előtt, mint az ételét. Így tiltott beavatkozásainak nem voltak halálos áldozatai akkor, amikor a szülésbe sokan belehaltak.

Nem ő tehetett arról, hogy az ítélkezők kíváncsisága nem terjedt tovább. Nem töprengtek összefüggéseken.

Mit tettek?

Kiadták a történelem folyamán oly sokszor kiadott parancsot: gyújtsák meg a máglyát. S evvel, csupán evvel az egyetlen ítéletvégrehajtással halálra ítélték azok nagy részét is, akik Semmelweisig gyermekágyi lázban meghaltak.

Tudom, kegyetlenül hangzik, de még ez az ítélet sem végérvényesen akadályozta meg, hogy véget érjen a halálsorozat. Egy ideig biztosította még hatalmát éretlenség és értetlenség. Majd varázslatból tudomány lett, gyakorlati megoldás.

Hosszan lehetne sorolni, mi mindent kellett többször megtalálni, amíg az emberiség a saját érdekében mégiscsak hajlandó volt elfogadni.

De végül, sok fölösleges szenvedés, áldozat árán, végül mindig sikerül.

Ez azért vigasz. De csak a tudomány számára.

A művészetben ami elvész, mindörökre vész el. Nem találhatja meg, nem folytathatja többé senki azt, ami abbamaradt.

Születhet költő, nagyobb József Attilánál, jobb drámaíró Füst Milánnál. Minden jöhet, minden csoda.

Csak a meg nem írt József Attila-verseket, Füst Milán-drámákat többé senki nem írja meg.

Írhatnak szebbet, jobbat, mindent. Tökéletesebbet, fájdalmasabbat. Írhatnak bármit. Csak azt nem, amit az értetlenség elveszejtett. S a hiány mindannyiunké – kivétel csak az a néhány ember, aki előidézte.

Mindössze ennyi a kortárs kritika felelőssége.

Mondtam már, tudom, mégis megismétlem: a kortárs kritika nemcsak értékeli – alakítja is a művészetet. És a kor ízlését is.

S mindezt olyan helyzetben, melyben a bemutatott színdarabok, megjelenő könyvek hatalmas száma, a kritikus magánemberi érzelmei, szimpátiái és ellenszenvei, fizikai állapota s mindennapi élete eseményei, néha keserű eseményei igen megnehezítik a dolgát.

Mindez nem kisebbíti felelősségét.

Mit lehet tenni?

Közhely, de igaz: közönségnek, művésznek, írónak szüksége van a kritikus értő segítségére.

Óhatatlanul fölmerül a kérdés, vajon a kritikusnak nincs szüksége időnként viszontsegítségre? Lehetséges, hogy a kritikának információcserére sincs szüksége? Önmagától lesz, önmagát táplálja, önmaga növekszik, önmagát ellenőrzi, javítgatja?

Az eredmények nem bizonyítják minden esetben a tévedhetetlenséget.

Megint a gyermekkori csavargások emléke.

Csak a helyes út mellett húzódó ösvényen kell elindulni, s idegen, távoli tájakra jut az ember. Hacsak nem jár arra véletlenül valaki, aki figyelmezteti. Aki rákiált: Hohó, vigyázz! Rossz az irány, menj vissza! Arra eltévedsz. Hogyan veszi észre tévedését az, akit nem figyelmeztetnek? Kavicsok, bokrok, nyárfajegenyék, bámész napraforgók, rétek alig különböznek.

Nem nehéz eltévedni, nagy biztonsággal rossz irányba bandukolni.

Íratlan illemszabályok két részre osztanak. Van akit szabad figyelmeztetni, van akit nem szabad.

Gondolta a fene.

Itt térek vissza Móricz Zsigmondhoz.

A szép példázathoz a Nagy Fáról, melyet kerítéssel darabolnak körül. Hiába. Gyökerek, ágak nem vesznek tudomást a kerítésről. A mesterségesen részekre osztott kulturális élet résztvevőinek szükségük van egymásra. Összetartoznak. Nemcsak kerítéssel lehet szétdarabolni valamit, erőszakkal is. El lehet metszeni gyökereket, ágakat.

Mi történik?

Az megoldható, hogy érvényre jusson az erőszakos akarat.

Az nem oldható meg, hogy ne a Fa adja az árát.

Pedig kár érte. A Fára szükség van. Gyümölcsöt terem, árnyékot ad. A levegőt is tisztítja.

Irodalmi, művészeti alkotásokra is szükség van. A bírálatukra is.

Amire semmi szükség, az mesterséges kerítések fölállítása. S ami még károsabb, szerintem, íratlan szabályokból őrséget állítani nem létező határok őrzésére.

Elismerem, e módszer szerfölött kényelmes lehet. Azt, aki bírál, ha igényt tart rá, előbb-utóbb megkíméli a gondolkodás fáradalmaitól is.

Mindegy, mit állít, íratlan szabályok őrzik. Vitatni nem lehet, válaszolni nem illik. Pontosabban, saját területről válaszolni, vitatkozni is lehet. Magyarázatot magyarázattal, elképzelést elképzeléssel szembesíteni.

Csak az érdekeltek nem szólhatnak. Hallgatniuk kell, ahhoz van csak joguk.

Ami igazán érthető.

Valaki azt állítja, hogy az író azt akarta mondani, hogy… itt az következik, amit a bíráló ahelyett gondol, amit olvasott. Ha túl nagy tévedésnek tetszik, más korrigálhatja. S akkor azt állíthatja, hogy nem azt akarta mondani, hanem valami mást.

Jó esetben három-négy elképzelés is vitatkozhat.

Csak az nem szólhat bele a vitába, aki tudja, mit akart mondani. Sőt, talán még azt is tudja, éppen azt akarta mondani, amit mondott. Lehetősége volt arra munkája közben, hogy ha mást akar mondani, megmondja azt.

A vita eredménye?

Mindenki magára marad. Rendszerint olyankor – hisz a vita is ezt jelzi –, amikor nagy szükségük volna egymásra.

Hadd nézzem meg közelebbről.

Aki bírál, azért marad magára, mert a legjobb esetben is legfeljebb azt tudhatja meg, másoknak mi az elképzelésük. Az válasz nélkül marad, értetlenül áll-e, félreértett vagy megértett egy művet vagy gondolatot. További munkája másképp alakulhat, ha megért, mint ha félreért.

Erre nincs válasz. Arra van, amit egyébként is tud. Másik ember ugyanarról mást gondolhat.

Nem válik külön találat s tévedés. Nagyszerű táptalaj alakul, jól fejlődnek, izmosodnak a félreértések. Odáig is növekednek, hogy az ítélet alapja már nem az olvasott mű, hanem az, amit a bíráló gondolt róla.

Író, művész ezért marad magára. Azt fontos volna tudnia, arról mi a vélemény, amit létrehozott. Helyette a kritikus elképzeléséről alkotott véleményt tudja meg. Az nem az ő dolga, nem az ő munkájáról esik szó. Belefárad a félreértések tudomásulvételébe. Túl sokszor hökkent meg, túl sokszor morogta: gondolta a fene. Hálás minden értő szóért. Sokasodó tévedések között úgy érzi, ritkulnak a segítő, értő szavak. Föladja végül fáradtan a kritika minden segítségét akkor is, ha tudja, szüksége volna rá. Kárát vallja ő is, a kritika műfaja is egy-egy művelője torz elképzeléseinek.

Így a közönség is magára marad. Ha ingatják a kritika hitelét, kinek higgyen? A reklám csak dicsér, az érdeklődés fölkeltése a dolga, nem értékelés. Hogy bízhat az ítéletben, amikor sokszor a szavait sem érti meg? Nyegle hangú, rossz ízű célozgatásokkal játszadozó, rosszul fogalmazott, szükségtelenül idegen szavaktól, nagyképű s nem is mindig jól használt szakkifejezésektől, számára érdektelen adatoktól hemzsegő kritika is sűrűn kerül a kezébe. S ha kiszűrné mindazt, ami zavaró, akkor marad a lényeg: jó is meg nem is. Nemegyszer találkozhat a számomra megszokhatatlan, keserves, taszító jelenséggel: pofonegyszerű, egyértelmű, magyarázatra végképp nem szoruló művek magyarázata oly bonyolult, sokszorosan bonyolultabb annál, amit magyarázni kíván – szükségtelenül. Aki elolvassa, beleszédül. Az élettől is elmegy a kedve, nemhogy az agyonbonyolított magyarázatú mű megismerésétől. Ha pedig későn kerül kezébe a bírálat, már olvasta vagy látta az alkotást, kénytelen arra gondolni, hülyének tartják. Egyszerűen még evidenciák megértését sem tételezik föl róla.

A kevésbé sértődékeny olvasó meg azt szűrheti le, a bíráló ha törik, ha szakad, bebizonyítja, lássunk csudát, mily sok igen bonyolult kifejezést képes összehordani.

Jobban szeretem, járhatóbb útnak tartom, ha valóban bonyolult dolgokat is egyszerűen, világosan, pontosan fogalmaznak meg. S csak azt magyarázzák, ami nehezen érthető vagy félreérthető. Ehhez el kell dönteni, mi szorul magyarázatra. Mit kell bizonyítani. Evidenciák magyarázgatásába kár belebonyolódni. Sem lehetőség, sem szükség nincs rá.

Hittem mindig, hiszem ma is, a magyarázat célja, értelme a megértetés. Csak ma már néha zavarban vagyok. Jó, ha értelmét találja valaki a munkájának. Azonos értékű vajon, ha úgy igyekszik alakítani a szavakat, hogy elfödjék az értelem hiányát?

Olvastam gyerekkoromban, olvasom ma is, Jézus megsokasított halat, kenyeret, bort.

Az csoda volt.

Ha elkápráztatják szemünket akár tengernyi fölösleges szóval, akár a köderegetés bármily más módszerével, az káprázat. Nem csoda.

Bűvészmutatvány, trükk.

Szívesen, nem ritkán ámulattal csodálom tehetséges bűvészek, illuzionisták oly sok gyakorlat árán tökéletesített produkcióit. Igaz, nyugodtabb lélekkel, mint a háló nélkül dolgozó légtornászok mutatványait.

Pedig a légtornászok mindössze bukfenceznek, szaltóznak, háló nélkül röpülnek a levegőben. A bűvészek, illuzionisták meg eltüntetnek tárgyakat, elfűrészelnek embereket.

El ne feledjem, embereket is tüntetnek el.

Csak hát van egy apró eltérés, s az nekem nem keveset jelent. Az illuzionista azt a látszatot kelti, mintha veszélyben volna az élet. A légtornász meg azt, mintha biztonsággal mozogna a levegőben. Ott a veszély a látszat, itt a biztonság.

És itt valóban veszélyben van az élet.

Légtornászokról ha szó esik, mindenki érti, a puszta élet, a testi épség van veszélyben.

Az, amit értetlenség irodalomban, művészetben veszélyeztet, csak a legritkább esetekben közvetlenül a puszta élet.

Talán annál is több.

De hadd idézzem Karinthy Frigyest.

„Ha az ember természeténél fogva örökké élne és nem ötven vagy hatvan évig, mint ameddig él, akkor igen, akkor a legnagyobb érték, amit elvehetnek tőle, az élete volna, s a legnagyobb bűn a gyilkolás – de így, mikor mindnyájan előbb vagy utóbb meghalunk, nagyobb bűnt követ el az, aki az életem tartalmát veszi el, mint az, aki az életemet.”

Elismerem, készségesen elismerem, túl messzire megyek előre az időben. Tudom, itt még nem tartunk. A kritika, e jeles műfaj néhány képviselője még csak tapogatódzó kezdő lépéseit teszi azon az úton, melyen bábája helyett gyilkosa a születendő műveknek.

S amelyen első állomásként a saját értelmét veszíti el.

Természetesen azt is elismerem, jóslásnak tűnik, amit mondok. Talán az is.

Jóslás, mondom, s már Kasszandra jut eszembe. Nézzem, mit ír róla az Ókori Lexikon?

„Cassandra, Alexandra, Priamus trójai király és Hecuba leánya; Apollo bele szeretett és a jóslás tehetségét adta neki az alatt a feltétel alatt, hogy szerelmét viszonozza. C. nem állott szavának, ezért a haragvó isten azzal büntette, hogy jóslatának senki sem adott hitelt. Hiába jósolta meg Trója romlását Helena oda érkezésekor, kinevették és őrültnek gúnyolták.”

Engedelmet kérek, hadd idézzem emlékezetünkbe Kossuth Kasszandra-levelét.

„Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere… Tudom, hogy a Kasszandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Kasszandrának igaza volt.” (Kossuth levele Deákhoz, 1866-ban.)

S ha már tanúmul hívok eleveneket és holtakat, lássuk azt is, mit írt Bálint György a kritikáról.

„Ez a probléma, magasabb távlatokból nézve, korántsem olyan nagystílű, mint az írástudók árulásának kérdése, melyről Julien Benda egész könyvet, Babits Mihály hatalmas tanulmányt írt, és írók seregei vitatkoznak. Alapjában véve részletprobléma ez. Még csak a magyar írástudók egészének árulásáról sincs szó, csupán a kritikusokéról. Nem óriási probléma: de szellemi és irodalomerkölcsi életünknek tagadhatatlanul lényeges jelensége, és kulturális betegségünknek gyakran penetránsan jelentkező tünete. Mindenesetre komolyabb vizsgálatot is érdemelne egyszer, mint ez a néhány odavetett és rapszodikus jegyzet, amely csak éppen a figyelmet szeretné felhívni a kérdés szembetűnő pontjaira.”

Meggyőződésem, Bálint Györgynek ebben is igaza volt. Talán a Magvető Kiadó kezdeményezése, induló sorozata megkísérli elvégezni a hiányolt „komolyabb vizsgálatot”.

„Mindenekelőtt: ki a kritikus? Ma, Budapesten, kritikusnak nevezünk mindenkit, aki napilapokban vagy esetleg folyóiratokban aktuális színdarabokról vagy könyvekről bírálatot ír. (A zene- és képzőművészeti kritikusokról most ne essék szó.) Az így definiált kritikus polgári foglalkozására nézve rendszerint hírlapíró, esetleg fővárosi vagy sportrovatvezető (amitől még lehetne jó és becsületes kritikus is), és szűkebb kollégájának vallja Lessinget, Sainte-Beuve-öt és Gyulai Pált (amitől még ismerhetné is ezeket az urakat).”

„Megbocsáthatatlanul áruló a kritikus akkor, amikor munkája közben az a szempont irányítja (vagy az is irányítja), hogy egyes véleménynyilvánításai révén erkölcsi vagy anyagi haszonhoz juthat. Áruló a kritikus, aki írás közben szem előtt tartja azokat az előnyöket, melyeket a befolyásos szerző, színigazgató vagy primadonna hálája neki szerezhet, vagy amelyektől az illetők bosszúja őt elütheti. Ezt az árulást napról napra követi el napilapjaink számos kritikusa, aki irodalmi és művészeti problémák útvesztőibe esetleg be sem merészkedik, de bravúrosan tájékozódik a sajtó-, törzskávéház, színháziroda-dzsungel sokat rejtő indái között.”

„A legtöbb budapesti kritikus elárulja a védelmére bízott eszmét: mert nem veszi komolyan a kritikát, és nem veszi komolyan magát az irodalmat.”

„Talán ez a mai kritikus legnagyobb bűne. (Mert az, hogy esetleg nem is ért az irodalomhoz, hiányzik a mélyebb kultúrája és világirodalmi perspektívája – nem az ő bűne, hanem a kiadójáé, aki megtette kritikusnak.)”

„Így kontreminálja meg a mai magyar kritikus, megbocsáthatatlan defetizmussal, a saját árfolyamát. És ugyanilyen súlyos bűnt követ el akkor is, amikor leszállítja igényeit az irodalommal szemben.”

„Nincsenek igények, nincsenek nehezen kielégíthető irodalmi kívánságok, és a dezertőrökké lett kritikusok egyre jobban demoralizálják és elposványosítják a színházi és irodalmi életet.”

„Érthető tehát, hogy a közönség nem veszi többé komolyan, és nem tekinti megbízható tanácsadó és értékmérő szervnek a kritikát, és érthető az is, hogy a színigazgató és a könyvkiadó silány üzelmekre bátorkodik az irodalom ellen, a kritikus hallgatólagos vagy néha nagyon is hallható elnézése, sőt támogatása mellett.”

Bálint György a kritikusok árulásáról

„Íme, egészen elnagyolt vonásokban, a kritikusok árulása. Ezt az árulást látjuk napról napra, a legnagyobb nyilvánosság előtt. És igen szomorú vigasz az, hogy ezen az áruláson az elárultak és az árulók egyaránt veszítenek, és azok sem nyernek, akikért az árulás történt.”

Bálint György cikkére Kodolányi János válaszol a Kritika című szemlében, és „kimerítő méltatásban részesíti a »Kritikusok árulása« című Nyugat-cikkemet” – írja újra Bálint György. Mert, halljunk csudát, ő is válaszolhat Kodolányinak.

Visszatérek még erre. Most csak annyit akarok még egyszer elismételni, hogy íme, nem lehetetlen, bárha illetlenségnek tűnik is manapság, hogy akinek hozzáfűzni valója van ahhoz, amit olvasott, az elmondja, s akivel nem értettek egyet, az válaszol.

Talán megérné a tűnődést, nincs-e véletlenül valamifajta titokzatos összefüggés a visszhang nélkül nem maradó kijelentések, gondok, vélemények és a között az egyszerű tény között, hogy így, minden íratlan szabályt sutba dobva, illetlen lehetőségekkel élve válhat az újságíró Bálint Györggyé, az író Kodolányi Jánossá.

Könyörgök egy kevés türelmet. Idéznék valami hasonlót a színház életéből is. Nem kevésbé illetlen a viselkedésük. Viszont kiváló rendezők, kritikusok.

Ki tudja, vajon bizonyosan véletlen-e?

„Kárpáti Aurél barátom, a kitűnő kritikus, a Nyugat december 1-i számában beszámolt a Nürnbergi Városi Színháznak a Kamaraszínházban bemutatott »Makrancos hölgy«-éről s ezzel kapcsolatban fölvetette a nagysikerű Shakespeare-vígjáték egész dramaturgiai és színpadi problémáját a mai néző szempontjából.”

Íme, Hevesi Sándor A makrancos Shakespeare című cikkének első mondata.

Amit bizonyítékként idézek, párbeszéd Kárpáti Aurél, a kritikus, és Hevesi Sándor, a rendező között. S azért választottam éppen kettejük párbeszédét, és éppen ezt, mert úgy tűnik, Hevesi is fontosnak tartotta kritika és színház egymásra hatását. A lehetőséget, hogy formálni képesek egymást.

Ahogy én a Hevesi-Kárpáti dialógot idézem, úgy bizonyítja Hevesi, másik eseménnyel, Kerr és Reinhardt egymást alakítását.

„A nürnbergi előadás rendezőjét nem érheti vád, mert a manège lelkétől lelkedzett Makrancos hölgyet nem Nürnbergben találták ki, hanem Berlinben, még pedig nem 1929-ben, hanem 1909-ben. December 17-én volt ez az emlékezetes bemutató (annak kell mondani, mert igazán nem Shakespeare-repríz volt), amelynek szerzője és szerkesztője nem kisebb ember, mint Reinhardt… Erről az előadásról, amelyet Paul Goldmann, a híres berlini kritikus tüntetően otthagyott a második felvonás végén, Alfred Kerr olyan súlyos kritikát írt, hogy az egész kritikai irodalomban alig akadni párjára. A kritika hangja túlmegy minden megengedhető és elképzelhető határon s csak részben igazolható a kritikus őszinte művészi felháborodásából. Kerr ezzel a mondattal kezdi és végzi kritikáját: »Halált és pusztulást ontott magából az előadás.« Egyébként pedig így ír: »A makrancos hölgy« Reinhardt színházában csak vakmerőség tehetség nélkül. Egyik legfőbb szereplője Busch, a cirkuszigazgató. A darab folyamán az üstfoltozó fölteszi a kérdést: Mi ez a darab? Vásári hejehuja, kötéltáncos-mutatvány? Ezt kérdezi a bárgyú fickó. Amire Shakespeare a leghatározottabban így felel: Nem, uram, ez bizony történet. De azért Reinhardtnál mégis cirkusz, légtorna és kötéltánc. Reinhardtnál a darab az, amit az üstfoldozó vár tőle – és ami ellen Shakespeare tiltakozik! Behoznak egy vásári lovat mézeskalácsból, Katalint begyömöszölik egy dobozba! Felvonásvég! Londoni orfeum! Varieté! Közepes elmék ne merjék parodizálni Shakespearet! Reinhardt úgy játssza Shakespearet, mintha az Nestroy volna. Legközelebb majd Haydn gyermekszimfóniáját fogja előadni baby-bazárral, hangos tombolával, babakiállítással, jelmezversenydíjakkal és Lehár-betétekkel. Shakespeare a régi bohózatot emberivé tette, Petruchio és Katalin nem illenek bele a gyermekcirkuszi komédiába. Itt végül is minden a lelkihatáson múlik, amelyet Reinhardtnál hiába keresek. Katalin Shakespearenél – angyali! – itt a bősz özvegy!«

Ez Kerr, de hadd beszéljen az a kritikus is, aki a többivel szemben Reinhardtnak fogta pártját s aki mindenáron igazolni próbálta a színpadra vitt cirkuszt. Mit mond Siegfried Jacobsohn, az egykori »Die Schaubühne« fiatalon elhalt szerkesztője és kritikusa? »Bassermann és Höllich (Petruchio és Katalin) egyetlen egy ponton sem hanyagolják el az alak lélektani fejlődését.« (De ha van a darabban lélektani fejlődés, akkor mire való a cirkusz?) Lehet, hogy Berlinben nem Kerrnek volt igaza, hanem Jacobsohnnak, de mikor Reinhardt bemutatta ezt a produkciót Budapesten Höflich-chel, de Bassermann nélkül, akkor a lélektani fejlődés már sehol sem volt látható. Talán időközben elnyelte az akrobatalendület. Kerr mindenesetre győzött, mert Reinhardt utóbb maga is belátta, hogy ez a Makrancos hölgy kisiklás volt, s a nagy német rendező lemondott arról, hogy shakespearei szövegeket használjon ugródeszkául akrobata-mutatványok számára. De minthogy ezt a commedia dell’artéból, manègeből és bábjátékból összerótt érdekes stílusegyveleget fenn akarta tartani (mert bármily egységesnek látja is Kárpáti ezt a stílust a nürnbergi utánzaton keresztül, az is csak három különböző stílus önkényes kombinációja), először átvitte Goldoni-nak »Két úr szolgája« című merő bohózatára, amely csak helyzettel és bonyodalommal dolgozik s amellyel Reinhardt nagy sikert aratott. De minthogy a teljes cirkuszi stílust is meg akarta valósítani a színpadon, előadta az Artisten című darabot, mely egész anyagát a cirkuszból veszi. Reinhardt végre is belátta, hogy a makrancos Shakespeare igen kemény legény, akit nem lehet a cirkusz eszközeivel és fogásaival megszelídíteni. Hogy Nürnberg húsz évvel később beérkezett Reinhardt egyik elhagyott állomására, ezen igazán nincs mit csodálkozni.”

A magam számára igen érdekesek mind a négyen, Hevesi, Kerr, Kárpáti, Reinhardt.

A legérdekesebb talán az, hogy egyáltalán volt lehetőségük minderre. Nem gátolták illemszabályok az érintetteket a válaszadásban, átgondolásban, s arra is lehetőség nyílt, hogy a kritikust néhány, számára ismeretlen tény tudomására hozásával újra átgondolásra serkentse. S a rendező, bármily elismert volt is, levonhatta a maga tanulságait a kritikából, változtathatott.

Jó lehetőséget teremthettek maguknak, ha Bálint Györggyé, Kodolányi Jánossá, Kárpáti Auréllá, Hevesi Sándorrá, Alfred Kerré, Reinhardttá engedte fölnőni azokat, akik éltek vele.

Nem furcsa még hallani is? Kerr kritikája alakított, változtatott Reinhardt további munkáján. A lehető legértelmesebb módon. Nem vetette el azt, amivel próbálkozott, csak megfelelő drámát keresett az elképzeléseihez.

Csakhogy ez sem olyan egyszerű, gondolom. Ahhoz, hogy a kritikus szavait ne sértésnek, indulatát ne személyes támadásnak érezze az, akinek szól, ne vállvonással vegye tudomásul, ahhoz szükséges a kritikus hitele. Tartás, tapasztalat, valami, ami meggyőz, valóban a véleményét mondja el. Értő, alkotóért és alkotásért perelő, mindenképpen segítő szándékú gondolatait. Tudni kell, hogy értetlenség, hozzá nem értés, személyes érdek, érzelem, ellentét, szimpátia vagy antipátia árnyéka sem férhet hozzá.

A tévedés így sem kizárt.

De kizárt az árulás.

És az, hogy folt ejtessék a mundér becsületén.

Bár ez a dolog a mundér becsületével, nem egyértelműen jó értelemben változgat. Lassanként lábra kap egy elég nyakatekert félreértelmezése, ami amilyen káros, legalább annyira kényelmes is.

Értem én, hogy a mundér becsületét óvni kell. De kik tudják óvni?

Szerintem csak azok, akik viselik.

Mint ahogy megsérteni is csak azok tudják. Akkor is, ha megkíséreljük úgy magyarázni, hogy aki hibára figyelmeztet, avval szemben kell megvédeni.

Ez kényelmes, hisz nem kijavítani kell a hibát, csak tiltakozni a léte ellen.

Káros is, hisz ami nincs, azt kijavítani nem lehet. Így azután megmarad. Egy ember hibája majd mindig korrigálható. Még az emberen sem hagy foltot, ha kijavítják, nemhogy a mundéron.

Vajon Reinhardt nem torzul el, ha nem a változtatás mellett dönt, hanem a rendezőkkel együtt tiltakozik, a mundér védelmében, Kerr támadása ellen?

Nem úgy jobb, ahogy történt?

A kritikus hitele újragondolásra készteti a rendezőt. Nemcsak a bírált rendezést, egész elképzelését illetően. S abbahagyja – a huszadik század első évtizedében még új – rendezői elképzelését, hogy a minden ízében ellenálló drámába beleerőszakolja a maga, az adott drámától független játékát. Így jó előadásokhoz, szép színházi élményekhez jut a néző, és a többi rendező fölmentődik a kínos kötelezettség alól, hogy a mundér vélt védelmében olyan álláspontot kelljen védenie, melyet a mundér nélkül nem tart helyesnek.

Kerr és társai nyilvánvalóan látták, szavuk nem hull értelmetlenül, visszhangtalanul a semmibe. S ez nem kevés.

A mundér is jól járt. Megúszta, hogy a tisztaságát védendő visszaélés maradandó foltokat pöttyögessen rá.

Még valamit.

Hevesi A makrancos Shakespeare című tanulmánya megemlít egy eseményt, amit fontosnak tartok.

„Paul Goldmann, a híres berlini kritikus tüntetően otthagyta az előadást a második felvonás végén.”

Elismerem, látványos gesztus. Látványosabb, mint végigülni az előadást. Csakhogy, kritikusról lévén szó, használni csak az tud, aki végignézi, majd megírja a véleményét. A kritikus, aki bármily fölháborodottan is, de távozik előadás közben, az egyetlen előadás közönsége számára külön cirkuszt rendezett – holott épp a cirkusz miatt háborodott föl. Nem látott előadásról nem illik bírálatot írni. S a meg nem írt fölháborodás üres gesztus marad.

Vajon véletlen-e, hogy a fölháborodását megíró Kerr neve ma is minduntalan elhangzik, véleményeit, gondolatait számtalanszor idézik napjainkban is.

Paul Goldmann nevét onnan ismerem, hogy Hevesi hivatkozik itt rá, megemlíti.

Kárpáti Aurélnak tetszett a nürnbergiek előadása, annak kapcsán bírálta a budapestit.

„A precizitás diadalmaskodott elsősorban a nürnbergiek együttesében. A precizitás, mint művészi érték. Megmutatták, – amiről különben az oroszok már rég meggyőzték a világot, – hogy sztárok nélkül is lehet finom, artisztikus, jó előadást produkálni, pusztán a stílusos ensembléval.”

„…nem akarta Shakespearet megjavítani…”

„S ha most visszaemlékezünk a mi sokkal különb színészeket felvonultató, »realisztikus« Makrancos hölgyünkre, csaknem balul üt ki az összehasonlítás. Holott két olyan zseniális művész remekelt benne, mint Bajor Gizi és Ódry Árpád. De hiszen a hiba nem is bennük volt, hanem a félig stilizált, egységes gondolatot, vezető művészi elvet nélkülöző beállításban és az elhanyagolt, vegyes együttesben. Abban a stíluskeveredésben és »kis dolgokon« átsikló pontatlanságban, amelynek nyomai a Nemzeti Színház legtöbb Shakespeare-előadásában föllelhetők.” (Kárpáti Aurél: Der Widerspenstigen Zähmung. Nürnbergiek vendégjátéka a Kamaraszínházban. Nyugat, 1929. dec. 1. XXII. évfolyam, 22-23. szám.)

Hevesi válaszában szépítés és sértődés nélkül foglalja össze Kárpáti véleményét. Leírja, hogy számára „a nürnbergi előadás, a maga akrobata lendületével, ahol a kérők leugrálnak a zenekarba, Katalint fölpenderítik a szekrény tetejére s az állatszelídítő Petruchio kezében a játék egész folyamán pattog a korbács: művészi megoldás, a Nemzeti Színház vígjátéki produkciója ellenben elhanyagolt, vegyes, kevert-stílusú, minden egységes gondolat, vezető művészi elv nélkül”.

Ez után Hevesi részletekbe menő tanulmánya következik a Makrancos hölgy-ről és addigi kritikáiról. Majd visszatér a nürnbergi előadás eredetijéhez, s már újra Reinhardtról beszél.

Mi mást tehetne, amikor ezerkilencszázhuszonkilencben, közel ötven évvel ezelőtt, a cirkusz és színház ötvözése már húszesztendős vadonatúj elképzelés volt.

Tehát visszatérünk Reinhardthoz.

„Reinhardt akkor volt a legnagyobb, mikor ezt a stílustalanságot eleven adottságnak és bőségnek érezte s megcsinálta a Téli regét és a Velencei kalmárt, ahol nem akarta Shakespearet megjavítani és modernizálni, hanem beérte azzal, hogy emberileg és költőileg visszaadja a lírát, a drámát, a tragédiát, a bohózatot, a pastoralet, a mesét, – szóval mindazt, amit Shakespeare, az egységes stílus legnagyobb tagadója, s a stílustalanság legnagyobb Mestere színpadra vitt, hogy az élet legmagasabbrendű illúzióját azzal a pazarsággal teremtse meg, amely csakis néki adatott meg a világ összes drámaírói között.”

Ha már Hevesinél tartok, hadd időzzek még egy keveset nála. És ennek kapcsán természetesen a színháznál.

Az imént idézett szövegben akad egy érdekes mondatrész.

Idézem újra.

„…nem akarta Shakespearet megjavítani és modernizálni…”

Hiszem, és ahogy telnek éveim, mindinkább erősödik meggyőződésem: Hevesi azért nem érezte szükségét Shakespeare modernizálásának, mert minden erőszakos beavatkozás nélkül modernnek tartotta.

Komoly, időszerű kérdés. Természetesen fönntartom a tévedés jogát, de nem hiszek a modernizálás szükségességében. Mindig fönnakadok a modernizálási kísérleteken.

El nem tudom képzelni, hogyan lehetne bármit, bármely régmúlt kor drámáját nem modernül játszani. Korhű előadás az volna, amely éppen olyan, mint ahogy akkor játszották, amikor megszületett? Vagy olyan, mint az a kor, amelyben játszódik?

Ki tudná bármelyiket reprodukálni, és ha véletlenül sikerülne, kinek játszaná? Ki értené meg?

Nézők, alkotók egyaránt a maguk korában élnek, a maguk fejével gondolkodnak. Bármit tehetnek, nem tudják kivonni magukat koruk hatása, szelleme alól. És ha embertelenül sok munka árán valaki megfejtené, évszázadokkal korábban melyik kifejezés mit jelentett, mire vonatkozott, milyen asszociációkat vonzott – mire menne vele? A néző mindig a maga kora asszociációit, vonatkozásait találja meg.

Ha meg, mondjuk, a mi korunk elavultnak, meghaladottnak érez egy drámát, akkor mondhatják fejjel lefelé, bukfencezve, bárhogy – még unalmasan is, nem hiszem, hogy javítana.

Hadd próbáljak meg tájékozódni a modernizálás néhány fajtája között.

Mondom a leckét.

Modern, ha két részben játsszuk el, modern, ha nincs díszlet, modern, ha kegyetlen, modern, ha húzások érvénytelenítik a történet egy részét, s marad a torzó, modern, ha aránylag kevés változtatással új főszereplőt keresünk. Magyarán, modern minden erőszakos beavatkozás.

Folytathatom a sort, de minek.

Itt van mindjárt a két részre összevont dráma. Ebben a kérdésben Tovsztonogovval értek egyet, aki azt írja: „a IV. Henrik című dráma a mi előadásunkban prológusból, tizenegy képből és epilógusból áll.” A IV. Henrik Shakespeare-dráma, s ő is csak jelenetekre osztotta darabjait. Tovsztonogovék a Három nővér-t természetesen négy felvonásban játszották, mert Csehov is úgy írta meg.

Gondolataim köre című könyve így kezdődik:

„Hogyan találjuk meg a legrövidebb utat kortársaink eszéhez és szívéhez? Mit tegyünk, hogy művészetünk megfeleljen a kor szellemének és igényének?”

De arra is utal Tovsztonogov, mit ne tegyünk.

„Kiválasztanak egy színdarabot; ez lehet új dráma is, de még jobb, ha klasszikus mű. Áttanulmányozzák – amúgy kutyafuttában – a mű eddigi színre vitelének történetét. Ezután feje tetejére állítják a drámaíró mondanivalóját (ezért kényelmesebb elhunyt író művéhez nyúlni – ő már nem tudja bepanaszolni az embert). Utána megkonstruálják az előadást. A legfőbb célkitűzés: »ne olyan legyen, mint amilyen a Művész Színházban volt.« A tekintélyrombolásra aztán számtalan lehetőség nyílik, különösen, ha a színház pénztára legalább olyan gazdag, mint a rendező fantáziája.”

A kiváló rendező utat keres kortársaihoz. Ő maga mondja. De nem keres uniformizált, mindenre ráhúzható modernséget. Talán ez is egyik oka, hogy kiváló rendező.

Nem új utakat keres, mindössze az adott dráma megoldását. S akkor nem kell a drámáktól idegen elképzeléseket valósítani meg a dráma helyett.

Köztudott, Shakespeare oly végtelenül modern volt, hogy ő sem használt díszleteket. Csakhogy, tulajdonképpen használt, csak a maga módján, szavakkal rendezte be színpadát.

A néző minden kép kezdetén üres színpadot látott, majd új szereplők jöttek, s pontosan közölték, hová léptek be, hol vannak.

Így a közönség játszótársa lesz írónak, színésznek, rendezőnek.

Annyit tud, erdőben, trónteremben, veronai erkélyen, sírkertben, királyi palotában, bástyán játszanak. S arról is pontosan értesül, milyen napszak van éppen.

Mivel nem látja a helyszínt, csak tudja, olyannak képzeli, amilyennek látni szeretné. Minden néző a maga számára a legszebbnek.

Az elképzelt erdő annyi színű, ahányan elképzelik.

A későbbi, a megvalósított, színpadra állított erdő már csak olyan, amilyennek az képzelte el, aki megvalósította. Ennyivel szegényebb.

Csodálatos játék. Sajnos, attól tartok, csak azokkal a drámákkal játszható el, amelyek a díszletet, a fény változásait szavakban festik. Ha a dráma nem fest díszletet, hanem épít arra, amire színpadán szüksége van, akkor nem jó ötlet díszlet nélkül játszani el.

Modernnek csak annyiban modern, amennyiben évszázados találatok utánzása modern lehet.

Az előadások mindig változnak. Egymást követő korok változó ízlése újra és újra színpadra állítja a drámákat, természetesen saját elképzelésének megfelelően.

A változó előadások között a dráma változatlan marad. Akik a változás ellen tiltakoznak, „csakis a holt betűre hivatkozhatnak, amelyben különben sem eshetik soha kár, mert hiszen könyv és kotta épen és sértetlenül őrzi meg a nagy emberek mondanivalóit”. (Hevesi: Tradíciók és forradalmak a színpadon.)

Hadd idézzem Hevesi tanulmányát egy kicsit tovább.

„Nagyon tanulságos és jellemző, amit erre nézve Jules Lemaître mond el egy finom és elmés kritikájában éppen Molière Misanthrope-járól. Nyilvánvaló, hogy Molière embergyűlölőjét maga a szerző és XIV. Lajos egész kora – komikus figurának látta. A magányos, a romantikus, a társtalan lélek, amely hiába keresi párját és kiegészítését a világban, igen groteszkül festhetett abban a korban, amely az emberi élet teljét és netovábbját abban érezte, hogy hétrét görnyedhessen a király előtt. Idők folyamán azonban – ez a magva Lemaître finom okfejtésének – Európa átment a szentimentalizmus és a romantika korszakain. Volt egy Goethénk (persze, csak a Werther szerzője), egy Lord Byronunk, egy Musset-nk (megtoldhatjuk még Flaubert-rel és Ibsennel is), és mi Molière Alcaste-jét egészen más színben látjuk. Mi komolyabban vesszük, mint a szerző, és jobban szimpatizálunk vele, mint az a közönség, amely először hallotta. Nem tudunk mulatni rajta, mert sokkal őszintébben sajnáljuk. Itt tehát a tradíció önmagát hamisította meg – egy lassú és zajtalan forradalommal. Azt a Misanthrope-ot, amelyet Molière írt, játszott és rendezett – soha nem fogjuk látni a színpadon –, itt hiába volt a Comédie Française-ban a jóakarat, az eredeti Misanthrope örökre elveszett.”

És aki ma játszaná és rendezné, ki tudja, valószínűleg másért és másképp volna keserű.

Molière. Írt, játszott, rendezett.

És „a francia akadémia nem választotta be tagjai közé, mert nem az írót és költőt látta benne, csakis a csepűrágót”. (Hevesi.)

Az imént az előadások természetes változásait emlegettem. Keserű törvények ezek. Bármily kegyetlenek is, igazak. Drámát lehet az utókor ítéletére bízni – előadást nem.

Ez is egyik oka, amiért oly fontos a kortárs kritika. Egyik föladata épp az volna, hogy értő szóval világosságot vigyen a gyakorta ködös elképzelések közé.

Ehelyett időnként néhány kritikus a jövő általa elképzelt nézőjévé alakul át. Érdekes átalakulás, csak értelme nincs.

Meggyőződésem szerint nem feladata, hogy ha rossz előadást lát, unatkozó vagy félrevezetett közönséggel együtt, akkor váratlanul utókornak képzelje magát a kritikus, s elfogadja, megdicsérje az elrontottat egy majdani, vélt közönség nevében. Kivétel nélkül mindenkinek szinte jóvátehetetlen kárt okoz bármelyik elrontott előadás dicsőítése.

Káros az alkotóknak, ha megerősítik, helyeslik esetleges torz elképzeléseiket. Még veszedelmesnek is mondhatom, hisz az elrontott dicsérete kiúttalan zsákutcába taszigálja azt, akit hibájáért megdicsérnek. Nem nehéz mesterség. Néhány könnyed, elegáns, ügyesre csiszolt üres mondat már eredményhez vezet. Az erénnyé változtatott hiba megrögződik, nő, terebélyesedik, s kizárja a változtatás lehetőségét.

Miért kéne azon változtatni, amiért magasztalják?

Sok példáját láttam, tudom, hogy igaz. Mindenkire hat az, amit tesz, s hat az is, amit mondanak vagy írnak róla. Ha mindenkire hat, akkor az írók, művészek sem kivételek. Az élményeik is alakítják az embereket.

Nem tudom, hol a határ. Vajon meddig van lehetőség arra, hogy a megalapozott, indokolt, jó szándékú figyelmeztetést ne érezze sértésnek az, akit bírálnak. Ha valakit ugyanazért számtalanszor magasztaltak, amiért bírálni kellett volna, időben, akkor meg lehet mondani, hogy zsákutcában van, változtatnia kell, ha ki akar kecmeregni belőle?

Hisz nem is egyedül az ő hibája, ha nem hiszi el, hogy a figyelmeztetőnek van igaza.

Veszedelmes játék. Ahogy visszájára lehet fordítani jót és rosszat, úgy tehetséges embert is használhatatlanná lehet tenni.

Való igaz, rosszul esik írónak, művésznek az elmarasztaló kritika. De mindenképpen átgondolásra kényszerít. Megtörténik velem is, nyilván másokkal is, hogy a leírt sorból azt olvasom ki, amit ki akartam fejezni. Mások azt, amit valóban kimondtam.

Megkísérlem szétválasztani a kétfajta bírálatot. Annak, amelyik pontosan elém tárja, mit hibáztam el, mit csináltam jól, mire kell vigyáznom a jövőben, annak nagyon hálás vagyok. A másik fajta bírálat, az, amelyikkel vitatkozni e néhány válasz létrejött, az szerintem akkor is káros, ha dicsér, akkor is, ha elmarasztal.

Régóta tudom, az indokolatlanul magasztaló kritika a károsabb. Attól a legbecsületesebb, legtehetségesebb ember is eltorzulhat észrevétlenül egy idő után.

Az indokolatlan elmarasztalásba legfeljebb bele lehet halni. De eltorzulni nem lehet tőle.

És megint József Attila.

Utolsó versei, a Talán eltűnök hirtelen, az Íme hát megleltem hazámat, a Karóval jöttél, nem virággal remekművek. Akkor is remekművek, ha utánuk már csak a szárszói tehervonat következett.

Hadd ne kelljen ellenpéldát hoznom.

A kritikának arra az abszurditásig független fajtájára gondolok, amely még a bírált műtől is tökéletesen független tud maradni.

Igen érdekes világba nyújthatna bepillantást az efféle kritika. Az ürügyül használt műről, igaz, semmit sem tudunk meg belőle, viszont megismerhetjük pillanatnyi hangulatát, helyzetét, jellemét a bírálat írójának.

Baj csak az, hogy a kritikus is ugyanolyan ember, mint a többi.

A súlytalanná vált kritikus is, mint áldozatai, mélyen a saját képességei, a saját színvonala alá kerül. S ki tudja, meddig nyitott visszafelé az út.

A néző és olvasó, akiért minden történik, vagyis történnie kellene, a legjobb esetben nem kap segítséget.

Nem kap semmit.

Rosszabb esetben, ha őrá is hat a zűrzavar, ha megzavarja a hamis ítélet, a bíráló hangulatának, értetlenségének vagy érdekének, talán csak vélt érdekének kifejezése kristálytiszta elemzés, bizonyító erejű értékelés helyett, akkor rongálják az ízlését, összekuszálják a világképét – vagyis néki is annyi kárt okoznak, amennyire csak lehetőség nyílik.

Mindig visszatérek a múlt bizonyítékaihoz.

Mi mást tehetnék?

Ha bizonygatom, mi lesz egykoron majd abból, ami most még csak körvonalakban sejlik, arra nyugodtan mondhatja bárki, mindez jóslás. A bizonyíték a jövőben van.

Idézem újra Kossuthot.

„Tudom, hogy a Kasszandrák szerepe hálátlan szerep. De Te tudod, hogy Kasszandrának igaza volt.”

Nem a szerep hálátlan volta az, amiért a múlt bizonyítékait keresem. Azt vállalom.

Kasszandra tudta a jövőt. Apollo isten ajándéka volt ez a tudás. S az isten büntetése volt, hogy senki sem hitt neki.

Nem akármilyen büntetés.

Tudni, a halál bizonyosságával tudni minden cselekedet következményét, mindenki további sorsát. És e tudással megverten, tehetetlenül nézni, minden pontosan bekövetkezik anélkül, hogy akár egy parányit változtatni lehetne rajta.

És közben tudni azt is, hogyan lehet elkerülni a rosszat, hogyan lehet jobbá tenni a jövőt.

Poklok pokla lehet.

Nem kis szerencse, hogy Apollo isten azokat a kívánságait, melyekért földöntúli méretű büntetéssel fizetett, kizárólag a női nem néki tetsző képviselőire korlátozta.

Nekem a jövő tudását nem ajándékozta senki. Nem tudom, mi következik. De talán ha félig játékból, félig komolyan végletekbe viszem azokat a jelenségeket, amelyeken bármily keveset is, de változtatni szeretnék – az abszurditásig növelt kép késztethet újragondolásra, némi változtatásra is.

Néha fáradtan, éjszaka nyugtatom magam. Félálomban elszívok még egy cigarettát. Annyi minden motoszkál a fejemben. Ha már nem leszek a földön, akad majd egy nyurga diák, leemeli egy könyvtár polcáról ezt a kötetet, belelapoz. Azt üzenem neki, köszönöm. S azt, higgyen nekem akkor is, ha csetlő-botló gondolataimat megmosolyogja. Tudja, neki szeretnék segíteni, őt szeretném gondolkodásra serkenteni.

Végtére, amit most nagyon elrontunk, azt nekik kell rendbe hozni majd.

Ha komolyan veszem, hogy a dolgok összefüggnek, akkor azt is komolyan kell vennem, hogy jelenünk egy múlt jövője, s a perc, amelyben élünk, valaminek múltja lesz.

Nem volna jó meghallani a múlt figyelmeztetéseit? Nem volna jó kevesebb elrontottat testálni a jövőre?

Kis kertben élek. Ha nem nyesem le rózsám vadhajtásait, elvadul a rózsatő. Ha nem húzgálom ki orgonáim közül a rájuk kúszó, fojtogató indákat, elpusztul az orgona.

Néha bizony olyan tövet is ki kell húzni, de irgalmatlanul, amit boldogan meghagynék, ha másutt nőtt volna ki a földből. Megpróbálom két-három méterrel odább telepíteni, ott már élhetne, nőhetne nyugodtan. Ott már nem zavarja más növény fejlődését, s az ő életfeltételei is biztosítottak.

Legalábbis szeretném, hogy biztosítottak legyenek. Azért kísérlem meg átvinni azt, amit meg akarok menteni, másik helyre.

Igyekezetem távolról sem biztosítja mindkét növény megmaradását.

Mennyi mindennel kellene még számolni nem optimális – primer életfeltételek biztosításához is.

Hadd idézzek egy keveset dr. Timár Éva biológus tanulmánya bevezetéséből.

„Az ökológiának mint sokoldalú tudománynak a feladata azoknak a törvényszerűségeknek megismerése, melyek az élőszervezetek és élettelen környezet sokoldalú kölcsönhatásainak eredményeként egy biológiai rendszer struktúráját kialakítják, anyag- és energiaforgalmát vezérlik, szabályozzák és limitálják.”

Szerénységet kell tanulnom.

Esztendők óta verekszem, vitatkozom, bizonyítandó, hogy emberek mily nagy mértékben hatnak egymásra, hogyan alakítják egymást. Miközben tény, hogy nemcsak az élőszervezetek, de az élettelen környezet hatásával is számolni kell. Hisz akár hajlandó vagyok tudomásul venni, akár nem, létezik és hat.

És visszahat.

Idézem tovább.

„Az ökológia viszonylag új tudományág. Interdiszciplináris, vagyis különböző növény- és állatfajok populációiból szerveződött közösségek élettelen környezetükben kifejtett tevékenységét vizsgálja.”

Visszahat, bizony. Az élettelent is alakítja az élő.

„Az ökológiában mint funkcionális egység, mértékegységként vehető figyelembe az ökoszisztéma. Ez magába foglalja az organizmusokat és az élettelen környezetet. Ökoszisztémaként kezelhető pl. egy tó, egy erdő, egy cserép növény, egy cserép föld, egy akvárium, egy lehullott levél vagy az egész bioszféra.”

Nemhogy túl nagy különbséget nem érzek, rokonságot találok a biológus mondatai és Hemingway világszerte ismert mottója között:

„Senki sem külön sziget… Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel: ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

És megint Timár Éva:

„A kibernetika, illetve rendszeranalízis 1948 óta, Wiener Kibernetika című könyvének megjelenése óta fejti ki kedvező hatását a legkülönbözőbb tudományokban. A kibernetika olyan új, komplex tudományos irányzat, amely bonyolult, magasan szervezett rendszerek felépítését és viselkedését tanulmányozza a természettudományok szigorú módszereivel, elsősorban elméleti, de ahol lehet kísérleti módszerekkel is. A kibernetika egyaránt alkalmazható a műszaki és az élőszervezetekkel vagy társadalmi organizációs kérdésekkel foglalkozó területeken. A rendszereknek, függetlenül attól, hogy milyen építőelemekből épülnek fel, vannak közös sajátságaik. Ezek közül a legfontosabb a negatív visszacsatolás elve. A negatív visszacsatolás azt jelenti, hogy a rendszerekben fellépő valamilyen hibának az esetében a rendszer egyik eleme ezt a hibát érzékeli és az eltérés irányával ellentétes és nagyságának megfelelő működést indít meg, amivel a hibát csökkenti… A visszakapcsolás tekintetében nagyon fontos megjegyezni, hogy önműködő és teljesen független az emberi akarattól.

A rendszerek közös tulajdonságai mellett a biológiai és műszaki rendszerek között lényeges különbségek vannak. (Tarján, 1964.)

A biológiai rendszerekben a bonyolultság foka több nagyságrenddel nagyobb, mint bármi, amit műszaki vonatkozásban ma meg tudnak valósítani. Másrészt, egy műszaki rendszernél a legfőbb gond egy olyan rendszer tervezése, ami még korábban nem létezett, tehát technikailag adott szerkezeti elemek optimális organizációjáról, szintéziséről van szó. Egy biológiai rendszernél az adott megismerése, a rendszer analízise a lényeg…

Az ökológiai rendszer nem azonos az élő szervezettel. Durva becslés alapján is nyilvánvaló, hogy szabályozott eseményeinek száma kisebb, mint egy élő szervezetben. Ez azonban nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy rendszerként legyen kezelhető…”

Ilyen egyszerű.

Tehát ami miatt, aminek bizonygatására tanúul hívok eleveneket és holtakat, annak egy részét úgy hívják: negatív visszacsatolás. S azt jelenti, hogy a hibákat valaminek érzékelnie kell, s a hiba nagyságának megfelelő, de ellentétes irányú működéssel kijavítani – a hiba érzékelésekor, ami lényegében a hiba megjelenésének időpontját jelenti. Tehát azonnal. És el ne feledjük, bizony még az is nagyon fontos, hogy a visszakapcsolás önműködő és teljesen független az emberi akarattól.

Gondolom, ez azt is jelenti, hogy ha erőszakkal nem szólunk bele olyasmibe, amihez semmi közünk, akkor a természet ismert s még ismeretlen törvényei irányítanak a fennmaradás, az élet szolgálatában.

Gondolom, ez egyben azt is jelenti, hogy erőszakos beavatkozásunkra akkor van szükség, ha a hibák kijavítását akarjuk megakadályozni.

Csakhogy a rongálás nemcsak azt a kis részt rontja el, amelyhez avatatlan kézzel nyúlkálunk.

Ha erőszakkal megakadályozzuk, például igen sok fáradságos munka árán kiiktatjuk, megkeressük, megtaláljuk és elrontjuk azt az elemet, amelynek föladata jelezni és korrigálni a hibát, akkor ott is kárt okoztunk, ahol talán már nem is akartunk. Egyetlen elemet nem lehet elrontani úgy, hogy ne okozzunk zavart az egész működésben.

Nem hinném, sőt, képtelenségnek tartom, hogy kitűzendő cél lehetne igen sok munkát, energiát, tudást, tehetséget a rombolás, zavarkeltés, pusztítás szolgálatába állítani. Főképp akkor nem, ha az, amit bármely ok miatt rontunk, pusztítunk el, többé nem pótolható.

Nemcsak megíratlan művekről, meg nem valósult alkotásokról beszélek. Bár, mondtam már, azokat is legalább két részre lehet osztani.

Egyik oldalon Petőfi, Ady, József Attila korán befejezett életműve áll. A másikon azokat a megíratlan műveket tarthatjuk számon, amelyeknek alkotója életben maradt. Akikkel felelőtlen, ostoba eseménysorok csak azt érték el, hogy nem írták meg, nem fejezték be azt, amit kívülük soha senki nem tud létrehozni.

De erről már szóltam.

Most elnézést kérek a hányaveti fogalmazásért.

Van még egy fura oldala, szerintem, ennek a dolognak.

Amikor tehetséges emberben idéznek elő olyan változást, hogy agyából, szívéből kiiktatódik a hibák jelzése, ami egyben a javítás lehetőségét semmisíti meg. S így megteremtik a rossz működést, a zűrzavart.

Ha százszor és százszor faggatom magam, akkor sem találok meggyőző bizonyítékot arra, sokkal kisebb bűn-e, mint a gyilkosság.

Talán irodalmi példákkal tudom legjobban megközelíteni, amit mondani szeretnék.

Elmondtam már más cikkben, hadd idézzem magamat.

Hamlet apját úgy mérgezték meg, hogy mérget csöpögtettek a fülébe.

Othellót már úgy, hogy méreg helyett mérgező szavakat juttattak a fülébe.

Az eredmény azonos.

Különböző halmazállapotú mérgek hatására egyformán elpusztulnak a mérgezők áldozatai. Kevés vigasz, hogy a mérgezők maguk is, valamivel később.

Ellenpéldát is ad az irodalom.

Karinthy Frigyes a Holnap reggel-ben kioperáltatja hőséből a halálfélelmet, s hőse élni tud a műtét után.

O’Neill Különös közjáték-ában avval operál, hogy eltitkolja hőse előtt a családján végigvonuló idegbetegséget. A hős nem tud róla. Nem retteg, mint előzőleg megbetegedett családtagjai. És egészséges marad.

Itt is a félelmet operálták ki, csak változott eszközökkel.

Ha a félelem, rettegés kiiktatásával gyógyítani vagy betegséget elkerülni lehet, meggyőződésem, a félelem, rettegés keltésével, életben tartásával betegséget lehet okozni, vagy talán csak hajlamot megbetegedésig fokozni.

Régi, jó néhány éves kísérletsor bizonyította, hogy különböző idegbetegségeket lehet állatokon produkálni, méghozzá igen egyszerű módszerekkel. Egyik kísérlet mindössze annyi volt, ha jól emlékszem, három kutyát ketreceikben úgy tartottak, hogy adott fényjelre ételt, másik fényjelre áramütést kaptak. Hamar megtanulták, hamar védekeztek. Elkerülték az áramütést jelző fényt. Idő múltán lassan megcserélték a jeleket. Az állatok alkalmazkodtak a változáshoz. Ezután összevissza jeleztek, keverték a jelzéseket. Ettől mind a három kutya különböző, jól elkülöníthető idegbetegség tüneteit mutatta.

Mondják, számítógépet is alaposan el lehet rontani, ha egyszerre kell pozitív és negatív információkat értékelnie.

A számítógép, bármily nagyszerű segítőtárs is, a laikus számára szinte csodával határos föladatokat végez, akkor is csak gép. Okos, lélektelen szerkezet.

De az ember, állat, növény, minden, ami él, valóban eleven csoda.

Ha most az élővilágból csupán az emberrel foglalkozom, természetes, az érdekel a legjobban, s arról van a legtöbb tapasztalatom. S félek, nem mindig alkalmazkodik olyan tökéletesen a változásokhoz, mint társai az élővilágban. Nyilvánvaló, az alkalmazkodásnak és határainak egyedi föltételei is vannak.

Profánul: embere válogatja.

Keményre szabott életem során sok értelmetlen, megfejthetetlen, érthetetlen jelenséggel találkoztam.

Így az sem érthető, ugyan miért kell kikísérletezni, kipróbálni, hol a határa a másik ember alkalmazkodási képességének. Értem, ha űrhajósról, mélytengeri búvárról esik szó. De a többieknél?

Peer Gynt nem lesz manókirály

A hibák érzékelése és javítása nem függ az ember akaratától, önműködő a korrekció. Ami nyilvánvaló, hisz minden az életért, az élet biztosításáért történik. Szükség van a hibamentes, zavartalan összhangra, működésre.

Azt csak tudatos tevékenységgel lehet elérni, hogy ne érzékelje a hibát, ne javítsa azonnal az az elem, amelynek föladata. Mesterséges külső beavatkozással létre lehet hozni hibás működést. Gondolom, akkor az ember, miután változottan is élni akar, minden működést a hibához kénytelen alakítani. Így a gyors, automatikus korrekció helyett az elrontotthoz alkalmazkodik a többi is. S már megvan az eredmény, a torzulás.

Nem kanyarodtam messzire mondanivalómtól akkor sem, ha talán az a látszat.

Hiszek abban, nap mint nap látom, érzékelem kertemben a természet rendjét, erejét. Nincs okom föltételezni, hogy ne volnék a természet része, vagy kivonhatnám magam törvényei alól. Annyit megtehetek, mint bárki más, hogy figyelmen kívül próbálom hagyni. Természetesen ezt sem tehetem büntetlenül.

Se én, se más.

Mit tehetek?

Védekezni is csak akkor tudok, ha ismerem azt, ami ellen védekeznem kell.

Hogy is fogalmazta meg ezt a tanulmány?

„…egy biológiai rendszernél az adott megismerése, a rendszer analízise a lényeg.”

Mondtam, hogy nem kanyarodtam el tárgyamtól, az elemzéstől, kritikától.

Kerestem a védekezés módját én is.

Volt idő, elismerem, amikor kiabáltam, öklöm ráztam. Segítség is akadt hozzá: a cseresznyepálinka.

Már csöndesen szólok, indulat nélkül.

Nem jó látni, ha szép kertünk őrzői, gondozói között akad, aki tönkretenni, eltorzítani igyekszik. Nagyrészt megsemmisíti, visszájára fordítja társai hasznos, áldozatos munkáját is.

Érdekes ez. Az érzékelt hiba könnyen javítható. Ha meg kívülről rontanak el bármit, kétséges, hogy korrigálható-e egyáltalán.

A tudomány álarcában nem a megismerést segíteni, de zavart kelteni is lehet. Akkor is lehet, látom, ha nem tudok rájönni, mire jó?

A célt, úgy tűnik, nem értem. Nem is fogom megérteni. A torzulás eltorzítja a torzítót is.

A folyamatra vagyok kíváncsi. Arra, hogyan történik.

Létrejön egy félreértett, gyönge színházi előadás. Bárhol, bármikor előfordulhat. Okozhatja annyi minden. Értetlenség, idegenség, félreértés. És okozhatja a szépség szeretete is. Nem az a fajtája a szeretetnek, amely az életet széppé akarja tenni. Az, amelyik száműzi gondolatai közül ezt a csúnya valóságot, érzelmeket és indulatokat, fájdalomtól vagy örömtől eltorzult arcokat. A kívánsághoz drámát kell keresni. Szép szavakat, szép történetet. Fehér estéket kell teremteni, ahogy Ady Endre írta, amikor lázadt ellene. Ady a század elején lázadt, s akkor még fehér drámákat kerestek a fehér estékhez. Hol vagyunk ma már ettől? És különben is, minek annyit keresgélni? Ki lehet fehéríteni Shakespeare-t, vagy bárki mást. Habfehér lesz, gyönyörű szép. És többé semmi értelme. Nem egyszerűbb így?

Halkan mondom Ady után: „Mondják rám, hogy immorális lelkű, beteg, perverz ízlésű, pocsolyát szerető ember vagyok – de unni kezdem a fehér estéket.”

Ezt is lehet. Tiltakozni az ellen, amit rossznak tart a kritikus. Sőt, mint éppen ebből a cikkéből kiderül, a maga érdekében is tiltakozik. Az ellen, hogy ne torzítsák el őt is, a kritikust.

„Rosszabbnak sem szeretnék látszani, mint amilyen vagyok. Sietek hát kijelenteni, hogy imádom a fehérséget. Mint ahogy nem is lehet másképpen. Magamfajta emberek rajongással születnek. Fehér, sugaras, szűzi világot látnak. Később, mikor már tudják, hogy a fehérség csak a színvakok álma, még mindig keresik a fehérséget… Meg-meg szeretik álmodni, hogy az emberek voltaképpen jók, az élet szép, az erkölcs dicső és elveszi jutalmát, a gonoszság bűnhődik, s fehér az angyal, s az elhagyott szerelmes fehéren, sorvadtan roskad le a sírban…”

Talán itt is van buktató. Ady azt mondja: „Később, mikor már tudják, hogy a fehérség csak a színvakok álma, még mindig keresik a fehérséget…” Ezt értem, tudom. Így van. S így is van rendjén.

Buktatónak azt gondolom, amikor nem keresik a fehérséget, hanem úgy tesznek, mintha megtalálták volna.

Folytatom Adyt.

„Egyszer megjárja még fehéret álmodni, de – harmatos egek! – mi lesz, ha hozzászokunk a fehér álmokhoz? A fekete, barna mocsaras életben pedig olyan nehéz így is forogni-sürögni, hogy még a színházat is meg kellett tennünk kitanító katedrának.”

Úgy hiszem, Ady nagyon fontosra, talán a legfontosabbra tapintott rá. A színház szerepére az életünkben.

„Onnan várjuk a kiutak, gázlók megmutatását. Onnan várjuk az oktatást az életre.”

Úgy tűnik, azt szeretné látni, amit már Shakespeare is a színház lényegének tartott. Csak tovább megy. A kiutak megmutatását is várja a valóság tükrözésén túl. Az évszázad háromnegyedénél már több is eltelt. Nem szomorú, hogy szinte változtatás nélkül idézhetem Adyt, hisz én ma ugyanazt szeretném kapni, s az esély, talán még kevesebb. Annyival mindenképpen kevesebb, hogy már nemcsak a színvakok álmát mutatják a színpadról időnként, de a látókat is színvakká szépítik.

„Most már két fele van a kérdésnek.

Negyvenkét fokos lázat – ilyen lehet a modern élet láza – meg lehet-e egyszerű limonádéval gyógyítani?

Ha nem lehet – pedig nem lehet –, én összeszorítom a szám: nekem nem kell limonádé. Imádom a fehérséget: de nekem nem kell fehérség. Én – sajnos – nem lehetek gyermek. Sem buborékkal, sem színes kaviccsal nem játszhatom…

De ha a fehér esték álmai elrontják a szemeinket, ha a fehér esték lassanként mindannyiunkat fehérré tesznek, akkor szörnyű kriminalitás előtt állunk. Akkor szörnyű vétkek történtek eddig, s jövőre fölgyújtandó azonnal az a színház, amelyben fehérségen kívül egyéb mutatódik!…

Akkor rövid időn teljesen átalakul a világ, jelen sorok okvetetlenkedő írója vérengzeni fog, ha fehér színbe egyetlen makulát akarnak becsempészni…

Csak előbb gondoljuk meg, hogy vajon – megfehéredhetünk-e?…”

Valljuk be, nem valószínű. És még a próbálkozás kis maradék valószerűtlen esélyét is elveszi, ha színvakká tesznek.

Kár okvetetlenkedni, a színvakság az egyszerűbb megoldás. Már Ibsen is rátalált. Peer Gynt hivatkozik rá.

 

 

Peer Gynt. Pontos az analízis.

Torz látáshoz el kell rontani az egészséges szemet. Így könnyebb. Varázslat se kell, s már szép a csúnya és csúnya a szép, igaz a hamis és ellenpárja sincs. Mert igaz így már nincs.

Peer Gynt. Költészet, álom, élet – minden.

Amiről meg én szólok, az minden, csak nem költészet. S amiért egyáltalán szólok, az az, hogy a prózai valóságot is elrútítja.

Hányszor történt már meg az emberiség történetében ugyanez.

Művészet, irodalom beszél a repülő emberről, és idők múltán az ember röpül. Olvastam tenger alatti emberi életformáról s a tenger mélye kutatásáról is, a kíváncsiságon túl onnan várva néhány probléma megoldását.

Jó volna egyszer megkeresni az irodalom vonatkozó utalásait. Amikor az egyes művek öntörvényű világában torzulást, zavart, betegséget okoz a saját vagy a mások viselkedése.

Kapásból mondom:

„Van méreg, bókba takart.” (Wilde.)

„Addig dicsérem, míg belehal.” (Rejtő.)

És újra Shakespeare, és O’Neill, és Tennessee Williams, és Sartre, és Camus és jószerivel a világirodalom.

És lassan a szakirodalom is. Visszafelé már jó ideje jegyzik a betegségeket kiváltó okok között a hatásokat, melyek a beteget érték. Lassan már próbálkozások indulnak az előrejelzésre is. Arra, amire ügyelni kéne betegségek elkerüléséhez.

Hol lehet határt vonni torzulás és megbetegedés közé?

A magam részéről azt javasolnám, a torzítást, torzulást kellene elkerülni. Az mindenképpen megelőzné a folyamat elindulását, s akkor a betegség-egészség határáig nem is jutna el senki.

Mit tehet a kritika?

Például azt, amit Ady is tett. Figyelmeztet akkor, amikor észreveszi, baj van, s magát is védi, nem engedi eltorzítani a látását.

Nem segít meggyökeresíteni tévedést. Tudja, s el is mondja, hogy a torz látásmód nemcsak azt torzítja, aki azt hiszi, hasznára válik. Eltorzítja a környezetét is, közönség, kritikus látásmódját is elrontja.

Ennyit mindenképpen tehet, s úgy gondolom, kötelessége is megtenni.

Nem kiáltani ki zsenialitásnak tévedést, mélységnek unalmat, hibát erénynek, s nem teszi ugyanezt fordítva sem, tehetséget tévedésnek, mélységet unalomnak, erényt hibának sem tüntetve föl.

Vagy ki kell mondani, milyen előnnyel jár, ha az ember engedi elrontani egészséges, jól látó szemét. S akkor az vállalja, akinek megéri.

Peer Gyntnek például a fölajánlott királyság sem érte meg.

Igaz, nem is azért indult útnak. Hogy is mondta?

„Nagy ősök ivadéka, Peer Gynt, te hős leszel!”

 

Menet közben egy határig sok mindent vállal a fölajánlott királyságért.

Idézem.

 

 

No, ugye el lehet jutni ahhoz, hogy kancsalul lásson az ember. Sőt, ha vélt vagy valódi érdek úgy kívánja, mondani is lehet, hogy azt látja, amit látni hasznosnak tűnik. Mindenképpen ez az egyszerűbb. Félő, ha eléri valaki, hogy valóban másként lát, mint lát, mint a valóság, onnan már nem mindig van út visszafelé. Időben kell elmenni, ha továbbra is ember akar maradni. Akármilyen ember, de ember. Akár mint Peer Gynt. Aki csodával határosan kerüli ki a Gomböntő öntőkanalát. Aki megérett az újraöntésre. Aki se jó, se rossz, se ember, se manó egészen.

Pillanatra hadd maradjak még Peer Gyntnél. Itt Ibsen is megfogalmazta a szavak iszonyú hatalmát. Tessék csak figyelni.

Peer megmenekül a Dovre-birodalomból, nem lesz manókirály, mert a szemműtétet nem vállalja.

De egész ember sem lesz a manóknál töltött idő után. Akaratlanul megtanulta a manótörvényt:

„Magaddal érd be s magad éld, manó.”

Természetes, ha a végén öntőkanál várja, mint a fületlen gombokat. Nem vállalni a manólétet, de a törvénye szerint emberként élni – ebből valóban csak felemás élet alakulhat.

S mindez néhány el nem felejtett szó miatt. Hisz nagy tervekkel indul az életnek:

„Peer Gynt, te hős leszel!”

Nem lesz hős, még azt sem közelíti, amit az ember szó jelöl. A legkényelmesebb megoldást kínálja a manótörvény, elégedettséget bármilyen önmagával.

Pár szó – s megváltozik élet, cél, minden.

A szó hatalma.

Most lássak neki, hívjak ezernyi tanút, rójam kilométereken át tollammal a papirost? Bizonygassam a szavak hatását, hatalmát?

Irodalommal, művészetekkel foglalkozó, irodalmat, művészeteket értő embereknek? Olyanoknak, akik nemcsak értik, de megítélni is hivatottak?

Nevetséges volna.

Célom mindössze annyi, az olvasó emlékezetébe idézzek néhány, talán nem is jelentéktelen apróságot. Színházi, irodalmi élményeket. Remélem, sikerül elérnem, hogy gondolkodás, tűnődés, ha kell, újraértékelés legyen e szertelen, hevenyészett jegyzet eredménye.

Tudom, nem mondok újat. Nem is szándékom.

Mi újat tudnék mondani az írástudók felelősségéről? Vagy azok felelősségéről, akik megítélik, értékelik az írástudókat? Vagy azoknak a felelősségéről, akik sok szenvedéssel, magukat nem kímélve tolmácsolnak, megvalósítanak keserves kínnal létrejött műveket?

Már középiskolás korában megtanulta mindenki, még az írásjelek elhelyezése is visszájára fordíthatja a leírt mondat értelmét. Talán ez is oka, hogy szeretem az egyértelmű fogalmazást. Azt a fogalmazásmódot, amely nem ad helyt célozgatásoknak, találgatásoknak.

A magam bőrén tapasztaltam, milyen ostobaságokra képes az ember, ha a maga elképzelését mértéknek tartja.

Sokáig nem tudtam megbékélni Picasso Békegalambjával. Korántsem tartottam oly szépnek, mint amilyennek látni szerettem volna. Sőt, megvallom, egyáltalán nem tartottam szépnek.

Tehetett arról Picasso, hogy én a békegalambot sokáig összetévesztettem a szép, hízott sült galambbal?

Ki tudja, talán nem is voltam egyedül nagyon fiatalon, nagyon éhesen, közvetlenül a háború után. Sokkal előtte, hogy elindultam Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig elidegeníteni.

Szerencsére nem akartam hangot adni véleményemnek. De tételezzük föl a lehetetlent. Ha akkor módom van kiparancsolni a világ történetéből azt az oltalomra szoruló madarat, ugyan kinek, minek használtam volna? Annyit érhettem volna el, hogy terjesztem a tévedésemet. Talán a legjobb szándékkal, hiába, bizony nem lett volna túl nagy dicsőség. Ártottam volna mindenkinek, aki akkor hisz nekem, vagy parancsomra haptákba vágja bokáját, akár hisz, akár nem.

És ártottam volna magamnak is.

Ha nem kerül minduntalan a szemem elé, tán sose nő be a fejem lágya, nem lett volna lehetőségem megszeretni Picassót, megérteni a Békegalambot.

És tévedésemet is fölismerni.

Tévedésemet, melynek még csak nem is bonyolult az oka. Egyszerűen annyi, mást képzeltem, s csak azt akartam elfogadni, ami megegyezett elképzelésemmel. Kíváncsi voltam a világra, ismerni akartam, s mégis képes voltam pillanatnyi hangulatomhoz szűkíteni. Rossz ítéletem nem a világot szegényítette, csak engem. Ha csak annyit értek meg, csak annyit fogadok el, csak annyit használok föl, amennyit kényelemszeretetem, lustaságom, önelégültségem háborítása nélkül megtehetek, nem kismértékben károsítom, szegényítem önmagamat.

Magánügy, ahogy a havi fizetését is kiszórhatja bolond percében az ember az ablakon.

Ha nyilvánosságra hozom bolondságaimat, ha megtévesztek nékem hivő embereket – kényelemszeretetem, önelégültségem már nem magánügy többé.

Ha olyan területen ügyeskedem, tévesztek meg bármely ok miatt akár csak egyetlen embert is, amelyet büntető rendszabályok korlátoznak, akkor nem kerülöm el a büntetést.

Ha olyan területen ügyeskedem, tévesztek meg nagyon sok embert, amelyet nem határolnak szigorú törvények, akkor az idők végtelenségéig folytathatom kárt okozó cselekedeteim sorát?

Ha valakinek elveszem a pénztárcáját, az bűn.

Ha valakinek elveszem az ízlését, az rendjén való?

Ha visszaélek hivatali hatalmammal, az bűn.

Ha visszaélek avval a hitellel, amelyet sok tisztességes munka árán egy újság, folyóirat, könyvkiadó vagy színház teremtett meg magának, az rendben van?

Ha becsapok egyetlen embert, s ezáltal készpénzhez jutok, az bűn.

Ha sok embert csapok be, s ezért fizetséget veszek föl, olyan összegeket, melyeket hasznos munkáért akartak kifizetni – az rendben van?

Akárhogyan vizsgálódom, egyre inkább úgy találom, igen megkönnyítené az életet, eredményesebbé tenné a tisztességes, jó munkát, ha egyformán következménye volna minden károkozásnak.

Nem büntetést, megalázást értek a következményen.

Az ember nem arra való, hogy megalázzák. De arra sem, hogy megalázzon másokat.

Nem válik súlytalanná a semmilyen következményt maga után nem vonó cselekedetsor? Az egyre súlytalanabbá váló ember számára nem vész el munkája s evvel együtt talán az élete értelme is?

Nem lehet, hogy ez is büntetés?

Keményebb, mint amit én szeretnék?

Hisz én nem is szeretnék túl sokat nemhogy következményben, még a munka megítélésében sem. Annyit csupán, hogy a válasznélküliség biztonságos bástyája ne adjon védelmet magánérzelmek, indulatok, szeretem, nem szeretem, haragszom rá talaján születő és növekedő műelemzéseknek. Nem elfogadását, csak föltételezését legalább annak, hogy amit a bíráló nem ismer, az még létezhet, amit nem kedvel, attól még akár hasznos, jó is lehet, amit nem ért, az vagy értelmetlen, vagy csak épp ő nem érti. Hogy objektivitásra törekvő műfaj mércéje ne lehessen csak egy-egy ember személyes tulajdonságainak, ismereteinek, képzeletének függvénye. Nem mulatságos, hogy amit ma rossznak ítél, mert még nem hallott róla másutt – mondjuk a buszon, mert a közönség nagy része akár ismerheti is, amiről szó van –, az az alkotás, anélkül hogy egyetlen betűje változna, más ítéletet kaphat akkor, ha a bíráló időközben megismerte.

Ha nem a bíráló kínzó fogfájása tenné kínossá a megítélésére bízott mű értékét. Legalább annyit szét kellene választani, mikor van szó a bíráló pillanatnyi fölkészültségéről, s mikor a bírált mű tulajdonságairól.

Talán jó volna eljutni oda, ahol nem az a szégyen, ha nem ért valamit az ember, vagy nem ismer valamit, csak az, ha a maga értetlenségét egy mű számlájára írja.

Talán jó volna, ha elfogultságok nem alakítanának ítéletet.

Talán jó volna, ha kéz nem piszkítana kezet, s kis magánérdekecskék nem válnának értékmérővé.

Talán jó volna, ha nem kapna nyilvánosságot a talpnyalás nyakatekert, igen komikus formája. Az, amikor az ítész ítéletét megszabja elképzelése, hogy örömöt szerez véleményével egy ismeretlen harmadiknak, aki valamikor még hasznára is lehet. Azért tartom komikusnak ezt az igyekezetet, mert előfeltétele annak a véleménynek az ismerete, amelynek tetszését elnyerni szándékozunk. Ez meg az esetek túlnyomó többségében nem áll rendelkezésre.

Ismét mindenki által ismertre hivatkozom.

Középiskolai élményeim bizonyítják, a jó, helyes megoldást akár lemásolni is lehet, sokan juthatnak ugyanarra az eredményre. Hibás megoldást nem érdemes, mert rájönnek, hogy másolta az ember. Kis valószínűséggel lehet csak ugyanarra a tévedésre jutni.

Nem irreálisnak tűnő föladat még a talpnyalások sorában is ugyanazt ugyanúgy tévedni?

Kielégíteni kísérelni meg el nem hangzott, még csak nem is ismert, csak önmagunk által föltételezett kívánságot? És ha nem sikerül megtalálni, pusztán a prózai ok miatt, hogy nincs is ilyen kívánság, akkor öngól? Vagy még az sem? Hurrá, jöhet a következő ugyanilyen alapú tévedés?

Mikor dől el a mérkőzés? Hány öngól kell a veszítéshez?

Ilyen indokú ítélet után még azt sem lehet elmondani: bocsánat, tévedtem.

Megkérdezhetem, vajon a népművelés az említett tévedéseket a hasznos mulatságok között tartja számon?

S ha hasznos mulatságnak tartjuk, a következményeit hová könyveljük el?

Nem vagyok nagy igényű. Nem is gondolok arra, hogy olyan cikkek is nyilvánosságra kerülhetnek, mint a harminc éve publikált Bóka-cikk, melyet Bóka Különvélemény címen írt, nem a Belvárosi Színház 1946-os Rómeó és Júlia előadásáról, csak a kritikáiról.

Íme a különvélemény részlete:

„Persze, nemcsak megszégyenül, hanem meg is dühödik az ember.

Mert a remek előadás után elolvassa a kritikákat – magyarosan műbírálatnak nevezik ezt a műfajt – és azt tapasztalja, hogy Szegedi-Szabó remekbe formált barátját, Tamás József igazán renaissance-érzelmű, dekoratív veronai hercegét, Árkossy Vilmos kísérteties patikárosát, a még mindig lenyűgöző Simonyi Mária monumentális Capuletnéját észre sem veszik.

Csalódtál, megszégyenültél, örültél s dühbe gurultál?

Undorodnivalód is akad.

Mert az előadás egyik főerőssége, Fényes Alice a kritikák legtöbbjében a fanyalgás, vagy a hűvös dicséret sovány koszorúját aratja. Igaz, hogy a siker azért ilyen hűvös, mert ezt a szerepet egy másik színésznőnek szánta egy szerelmes szív? Hihető lenne, amit a pesti pletyka pusmog, hogy e nagyszerű szerelmes csalódása egy várost impresszionált? Hol élünk? Budapesten vagy Veronában?” (Színház, 1946. november 20. 45. szám.)

A „szerelmes szív”-ről az a hír terjedt el, hogy miniszter lesz.

A Bóka-cikk megjelenésekor ez még nyitott kérdés volt.

Az elmarasztaló kritikákat jó előre jó pontokat szerzés vágya hívta életre.

A miniszterségből nem lett semmi.

A minden eshetőségre kész talpnyalásnak csupán annyi eredménye volt, sok ember kedvét elvették attól, hogy megnézze az előadást. A kitűnő előadást. Íme, bizonyság, a buzgalom nem mindig hiábavaló.

Igaz, a következő miniszter talpa tisztítatlan, a jópontok beíratlan maradtak. Ez nem sikerült.

De azt el lehetett érni, s ez siker, hogy fél házakkal játszották Shakespeare-t Budapesten, 1946-ban. Akkor, amikor ez volt az egyetlen Shakespeare-dráma, amelyet Budapesten játszottak.

A kis eredmény is eredmény. Becsülni kell. Okulni meg talán nem ártana.

Magamtól kérdem, hányadszor, hány keserű percemben, akkor hát mit akarok?

Felhő szélén arany szegélyt látni még – válaszolok magamnak. – Azt akarom észrevenni. Regényes öregemberről novellát írni, aki összevész egy kóbor kutyával a józsefvárosi bérház falán született vadszőlőfürtön.

Lehet, kispolgár vagyok. Én egyedül az országban. Mit tehetek, vállalom, ha kell, kispolgár voltomat. Csak néha megmosolygom, sok éve már, hogy akadnak akik tőlem féltik a társadalmi rendet. Tudom, sokat fogok még mosolyogni, így lesz ez a jövőben is. Egy hangszeren fújom a magamét, nem tudok több hangszeren játszani.

Mit akarok még? Talán a lehetetlent. Regényt, novellát írni, néhány színdarabot.

A kritikától meg csak azt – nem akarom, szeretném csupán –, amit dolgozatom kezdetén mondtam.

A toll ne fuvolázhasson igazságtalanságot, jogtalanságot.

S ha már drámából és drámáról annyit idéztem, hadd hívjak ide prózaírót is.

„A XIX. század olyan keserűen igazságszerető volt, hogy mint Ibsennél látjuk, még az »élethazugságot« is képes volt nélkülözhetetlennek elismerni! – s látjuk: nagy különbség, vajon fájdalmas pesszimizmusból és keserű iróniából helyeseljük-e a hazugságot, vagy pedig az igazságszeretet hiányában… az erkölcs összefügg az értelemmel,… együtt emelkednek és hanyatlanak.” (Thomas Mann: Európa vigyázz!)

„Mi az igazság? Nemcsak a szkeptikus római világfi kérdezte ezt, maga a bölcselet, az önmagáról kritikailag gondolkodó szellem is kérdezi. Az igazság akarja az életet, elismeri, hogy az életnek olyan igazságra van szüksége, amely segíti és javára szolgál. »Csak az igaz, ami segíti az életet.« Ám legyen. De nehogy elszakadjunk minden erkölcstől, nehogy a cinizmus örvényébe zuhanjunk, ezt a mondatot ki kell egészítenünk egy másikkal: »Csak az segíti az életet, ami igaz.«” (Uo.)

Thomas Mann figyelmeztetése aktuális maradt közel negyven év után is. Változott viszonyok között, változott Európában.

Nem véletlenül kanyarodtam hozzá. Változtatni, segíteni akart. Folyóiratot alapított, a Mérték és érték címet adta. És előszavában elmondja, miért tartja oly fontosnak a mértéket és az értéket.

„A művészet a merészség szférája, a vakmerőségé, állandóan a végletekig megy, sosem hiányzik belőle »az a vakmerő vonás«, amely nélkül Goethe szerint »a tehetség sosem képzelhető el«. A művészet irtózik a középszerűtől, mint ahogy irtózik az útszélitől, az ízetlentől és alacsonytól, az undok klisétől; mert ő maga a minőség, az igény, a kielégíthetetlenség. A »mérték« pedig, amelyet magában hord, egyszersmind az a mérték, amellyel mérünk, ez ítél, ez a kritikai mérleg, amelyen veszedelmes megméretnünk, mert csakhamar kiderül, hogy nemcsak az ízlés dolgait firtatja, hanem olyan értékekről is dönt, amelyek túlmennek az esztétikumon, megelőzik azt és alapjául szolgálnak, magáról az értékről, a szó legtartalmasabb és legalapvetőbb jelentése szerint: »Manapság«, mondja Goethe, a művész, »az a lényeges, mit nyomunk az emberség mérlegén. Minden egyéb hiúság.«”

Goethe nemcsak Thomas Mannt segíti, hevenyészett dolgozatomat, szerény szándékomat is magyarázza.

„Nincs olyan múlt, amelyet visszavárnunk szabad volna, nincs más, csak az örök új, amely a múlt kibővült elemeiből támadt, s az igazi vágynak állandóan teremtőnek kell lennie, egy új, jobb világot alkotnia.”

„Nem vagyunk esztéták és nyegle immoralisták. Az az ítélet, hogy egy műalkotás »jó«, sohasem pusztán esztétikai jelentőségű; semmi sem »jó«, manapság bizonyára nem, aminek nincs súlya »az emberiség mérlegén«… Goethe azt mondta: »Nekem kedvesebb a káros igazság, mint a hasznos tévedés. A káros igazság hasznos, mert csak pillanatokra lehet káros, de utóbb új igazságokhoz vezet, amelyek egyre hasznosabbakká válnak; s fordítva, a hasznos tévedés káros, mert csak egy pillanatra lehet hasznos és új tévedésekre csábít, amelyek egyre károsabbakká lesznek.« Nem intellektualizmus ez, nem felfújt idealizmus, hanem érzék az igazság iránt, érzék az igazi jó élet iránt. – …»Örömmel érzem« – mondta Goethe –, »hogy vannak dolgok, amiket gyűlölök, mert semmi sem halálosabb a szellemre, mint ha úgy vélekedik, hogy a dolgok úgy jók, ahogy vannak: minden igaz érzés lerombolása ez.« … A kritikát nem a kritika, nem egy pusztán okoskodó öncélúság kedvéért akarjuk űzni, hanem a szellemi föleszmélés és egy erkölcsi feladat – a mérték és érték meghódítása kedvéért. De amennyiben evégből történik, nem ismerhet korlátokat.” (Thomas Mann: Mérték és érték.)

Néhány megjelent szám után megszűnt a folyóirat. Mindenki tudja, Thomas Mann-nak el kellett hagynia a fasizálódó Németországot.

Talán utolsó hazai próbálkozása e lap életre hívása volt.

Az akkori Németországon nem segített. Hitler, Himmler, Goebbels és megannyi gyilkos vette át a szót.

Ha most fölidézem Thomas Mann emlékét, nekünk talán segít.

Hisz mérték és érték összetartozó fogalom.

Akkor is összetartozik, akkor is egy fa ágai, ha kerítéssel darabolják körül az osztozkodók.

„A Fa gyökerei azonban továbbra is túl maradtak a kerítés alatt s ágai túlnyúltak a kerítés fölött. És a Fa oly távolról szívta az éltető föld savait s oly messzire szórta virágai illatát, sorsának gyümölcseit, amennyire a természet parancsa terjesztette ki arányait…”

Mit akarok hát? Semmit. Regényt, novellát írni, néhány színdarabot.

Azt szeretném, mélyen, lelkemből szeretném, ne kerüljön kerítés írók és ítészek közé. Közös a felelősség, a tét nagy.

Úgy hiszem, nem árt újra fölidézni Móricz Zsigmond szavait:

„Törjön el az a toll, amely jogtalanságot fuvoláz és igazságtalanságot muzsikál, még ha a legragyogóbb művészettel is.”

Mit akarok? Semmit. Néha szépet álmodni.

Ha már nem leszek a földön, s akad egy nyurga diák, aki leemeli ezt a kötetet egy könyvtár polcáról, belelapoz, azt üzenem neki: köszönöm.

És még azt: én is rettegtem a haláltól. Ma már tudom, van annál rosszabb is.

II.

 

Négy Jago avagy több kicsi jagócska

„Ki kivel azonosítja magát? Egyszóval: igen bizony, gyakran váltóáramú a mi azonosulásunk, s egy reális regény folyamán éppúgy, mint a valóságban. S aki például bestiális szépsége okából azonnal a párduc pártjára áll a gyengébb bikával szemben, s ez utóbbit nem félti – nem az az érzésünk támad-e az ilyen emberről, hogy esztéta lélek: szépségrajongó, s hogy ez a rajongása erkölcsi mivoltának kárára van? Igen jellemzőnek kell tehát valakire nézve ítélnünk azt a körülményt, hogy akár a valóságban, akár egy elbeszélés folyamán kivel hajlandó inkább azonosítani magát? A megcsalt férjjel-e, vagy a csalóval? Dózsa Györggyel-e, vagy azokkal, akik tüzes trónjára tették? S bár, mondom, személye válogatja – az ilyesminek sokféle variánsa lehetséges az emberi lelkekben, egy dolog felől azonban körülbelül biztosak lehetünk: hogy a naiv elbeszélések intrikusával, egy Jágóval vagy Heep Uriással ép lélek aligha lesz hajlandó együttérezni. S ezt a megállapításunkat e vizsgálódásaink sarkpontjának tekinthetjük.” (Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben.)

 

És egy másik idézet a Népszabadság 1973. X. 3-i számából. Címe: Othello. Alcím: Shakespeare-bemutató a Madách Színházban.

Íme: (Jago) „Ujjongása, toporzékoló vadsága, csikószerű szilajsága és áradó életkedve maga felé hajlítja rokonszenvünket.”

Bár tudom, nem lesz könnyű dolgom, nehéz feladat elé állított az élet, mégis megkísérlem kinyomozni, mitől hajlik a rokonszenv? Sajnos, kénytelen vagyok a többes szám első személyes formát elhagyni, mert azt ugyan ki nem nyomozom, hogy az én rokonszenvem mitől hajlong Jago felé.

Baj van, nagy baj, nem hajlik az, akármit teszek. Megmakacsolta magát.

Erőszakoskodom, mondom magamnak, nézd, vénülsz, légy elnézőbb. Szeresd már egy kicsit ezt a kedves Jagót. Csak egy parányit kedveld meg őt.

Nem megy.

Rokonszenvem, dühödt fejrázás közepette, útnak ered, s kiássa a dráma romjai alól szegény, szegény, mélyre ásott Othellót. És hiába beszélek, veszekszem magammal, szidalmazom eszemet, lelkemet.

Mondhatok, amit akarok, rokonszenvem konokul kitart amellett, hogy Othello felé hajlik.

Mit tegyek?

Föladom a küzdelmet. Töredelmesen bevallom, nem is csodálom.

Végtére is, még ha „esztéta lélek: szépségrajongó” volnék, s azonnal a párduc pártjára állnék, azt még megmagyarázhatná szépségrajongásom, mely erkölcsi mivoltom kárára lehetne.

De hát itt még csak párducról sincs szó.

Akkor tulajdonképpen miről is van szó?

Nem derül ki.

Az, hogy csikószerű, az sok mindent jelenthet – a csikó kivételével.

Kár. Őszintén sajnálom. Csikó mellé talán oda lehetne csalogatni elcsámborgó rokonszenvemet. De e mellé a csikószerű valami mellé…

Jaj nekem, ha belefeszülök, akkor sem sikerül.

Mégis megpróbálom. Több oka van, de most csak az egyiket említem.

Tisztelem a kritikát mint műfajt. S a kritikust mint művészt.

Mert ugyebár még Füst Milán is csak vagy a valóságról, vagy elbeszélésről tesz említést. S tapasztaltam százszor, hogy mind a valóság, mind egy-egy író időnként igen szeszélyesen állítja a maga pártjára az embert.

Magam is ámulok.

Egyszerűen hihetetlen, mi mindent tesz velem egy-egy irodalmi alkotás. Meghökkentő. Alig várom, hogy Hamlet, a dán királyfi, ölje már meg mostohaapját. Őszintén szeretném, ha Raszkolnyikov megmenekülne az igazságszolgáltatástól. S folytathatnám, sorolhatnám a végtelenségig, mi mindenre, miféle csodákra képes a művészet az emberrel.

De vigyázat, itt most másról van szó.

Nehéz a leckém, furcsa a föladvány.

Hatalmas példányszámú lapban szólnak hozzánk. Erre oda kell figyelni. Meg kell szívlelni a javaslatot.

Ez nem tréfa.

Tetszik, nem tetszik, kutatnom, keresnem kell, hogyan tudnék Jago mellé állni. Nem lesz könnyű.

Férfi vagyok, sok gondot, keserves föladatot tálalt már elém az élet. Ezt is állom – talán.

Csak nagyon nehezen megy.

Nem akarok kudarcot vallani. Minden igyekezetemmel, rábeszélő képességemmel dicsérem e drága, szilaj, áradó életkedvű Jagót. De, legnagyobb bosszúságomra, minduntalan belebeszélnek lelkes szövegembe a halottai.

Valahogy így: Nézz rám, Desdemona vagyok. Ártatlanul öltek meg, ennek a jókedvű fickónak áldásos bajkeverése miatt.

Azonnal rászólok. Maradjon csöndben, most nem róla van szó. Egy megszívlelendő javaslatot kell sürgősen megszívlelnem. Ne zavarja igyekezetemet. Ne avatkozzék a nagyok dolgába.

Elhallgat végre.

Alig veszek levegőt, jóformán sóhajtásnyi időm sincs, beüt a mennykő. Már itt nehezíti helyzetemet egy másik hulla.

Azt mondja, Rodrigónak hívják. Meg hogy visszaéltek a gyöngeségével, kicsalták a pénzét, gyilkossá akarták tenni, bajtársa gyilkosává, majd ez a rokonszenves fickó leszúrta.

Itt legalább nincs gondom. Jago cselekedete teljesen érthető.

Aki már nem él, az csak igen ritka esetekben szólal meg. Igaz, bonyolítja helyzetemet, hogy ez az eset éppen a ritkábbak közül való.

De hát ez igazán részletkérdés.

Ha a drága, szilaj, áradó életkedvű Jago nem szúrja le őt, még végiggondolni is rossz, amilyen vigyázatlan ez a hulla, még eljárt volna idő előtt a szája.

Na, végre ismét egy jó tulajdonság.

Ez a Jago nemcsak rokonszenves, de óvatos is.

Becsülendő érték.

Olyan világban, amelyben a bűn az, amiről beszélnek.

Nyugodtan lehet valaki csaló, gyilkos, és csak úgy mellékesen gyilkosságra is bujtogathatja közelebbi ismerőseit. Amíg nem mondják el mindezt róla, bizony az addig rendes, kedves ember. Hiába tudjuk, látjuk, mit művel, maga felé hajlítja rokonszenvünket egészen addig, amíg valaki el nem kotyogja magát. S ha a csikószerű szilajsággal és áradó életkedvvel megáldott pasas továbbra is rendes ember akar maradni, semmi gond. Megöli azt, aki rosszat mondhatna róla.

Elismerem, nem utolsó megoldás, ha időben ölik meg a fecsegőt.

És e megoldást föltétlenül helyeselnem kell. Akár tetszik, akár nem.

Hisz Jago életszemléletét tükrözi. S oda kell eljutnom, ahol rokonszenvemet megnyerheti.

Hosszú útra kell fölkészülnöm.

Íme, a szó: tetszik. Vagy tetszés. Az egészen más volna, azon nem lehet vitatkozni. Az embert nem lehet meggyőzni arról, hogy tessék neki az, ami nem tetszik.

De ha a rokonszenvemet kell valaki felé hajlítanom, vagy pontosabban megkísérelnem hajlítani, akkor az összes adott lehetőség közül őt kell választanom. Rá kell találnom arra a pontra, ahonnan úgy látszik legalább, hogy a többi szereplővel szemben neki van igaza.

Keresgélem szorgalmasan a fejlődésemet elősegítő nézőpontot.

Nehéz? No, nézzük csak!

Satnya erkölcsi érzékem, hiányzó etikám s elferdült ízlésem esetleg odaállíthat valami mellé, ami mellé jobb helyen nem illik állni.

S mi történik olyankor? Nagyszerű dolog történik.

Jön a tudomány, az esztétika, kritika meg hasonló dolgok. Mind, mind jön, eligazít utamon. Őket nem befolyásolják holmi rongy emberi hangulatok, ellenszenvek, rokonszenvek, efféle maradi ócskaságok.

Bizony így van.

Nem enged tévelyegni. Keményen eligazít, alaposan lehord rossz irányba hajlongó érzelmeim miatt.

Egy vagyok a népből. Nevel. Ez a dolga.

Pontosabban, az a dolga, hogy a maga világos, tiszta, értelmes, hangulatoktól mentes mércéjét az orrom alá tartsa, s a jó irányba tereljen. Győzzön meg a maga igazáról és a magam ízlésficamáról, csacska, gyermeteg elképzeléseim tarthatatlanságáról.

Ha van egy fikarcnyi józan eszem, hálásan fogadom oktatásomat, hisz megértem, javamra válik.

Nemcsak elfogadom, hálásan meg is köszönöm.

Természetesen.

Mert tudom, ó, nagyon is tudom, ez az egyetlen helyes módja annak, ahogy a bírálatot fogadni kell. Mély hálával, rebegő köszönettel. És sietős léptekkel el kell indulnom azon az úton, ahová mutat, amelyet elém tár.

Felhők futnak fejem fölé, sűrű, komor, fenyegető felhők. Villám hasít. Kitör a vihar.

Most itt állok megfürödve.

Mennék én, ó, mennék, amerre mutatják, amerre irányítani akarják tévelygő ízlésemet, szellememet. De, ó jaj, hiába minden jó szándék, elszánt akarat, minduntalan akadályba ütközöm.

Hitemre, még rosszabb, lehetetlenebb helyzetbe jutottam, mint egykor a Biblia tanításaival.

Gondolta a fene.

A Biblia arra figyelmeztetett, minek is cifrázzam, hogy hiába kész a lelkem, ha hitvány testem erőtlensége akadályozza a helyes irányba gyaloglásomat. A feladat: az ember legyőzi erőtlen testét, s erős lelkével halad a megjelölt úton. Akkor rendbe jönnek a dolgok.

Fejem fölött a vihar. Villám hasít. Érzem, didergek.

Uram, segíts, baj van.

Itt a lelkem is tiltakozik, miközben gyarló testem óvatosan lépked át azok fölött a hullák fölött, akiket a mennybe emelt, jókedvű, rokonszenves, tehetséges Jago, a hős, a maga varázslatos egyéniségével a másvilágra juttatott.

Elkeseredem. Okom van rá.

Arcom az égre emelem.

Eső veri. Szemem villám vakítja. Halkan kérdezem: mi történt? Uram, világosítsd meg elmémet.

Ennyire alkalmatlan volnék elfogadni a követendő, a helyes utat?

Tűnődöm. Megrémülök.

Már-már arra a torz következtetésre jutok, itt most mintha megfordult volna valami. Mintha pontosan a fordítottja történne mindannak, amiről egyébként általában szó van.

Tudom, igen tanulékony vagyok, megtanultam a leckét.

Színpadra csak az való, ami szép. Csúnya dolgokról nem illik beszélni. Csinálni még csak lehet mindenfélét, de beszélni róla…

Hát még színpadra vinni mekkora illetlenség.

És mégis.

Nemhogy kimondani, de végiggondolni is szégyellem, ami eszembe jutott.

Valahogy úgy érzem, bár tudom, ez lehetetlen, hogy itt, e különleges esetben az a furcsaság történik, hogy Shakespeare, ez a közönséges, a legkevésbé sem emelkedett gondolkodású vadorzó, időnként a törvény által üldözött szegény drámaíró és komédiás, a maga gyarló eszközeivel egy igen csúnya, orgyilkos, hazug, vérmocskos világon át hisz egy valóban szép, igaz világban. S ezt képes elhitetni velem is, a nézővel vagy olvasóval.

Az utóbbi időben inkább csak az olvasó hisz neki.

Ugyanis, mint a már említett kritikából egyértelműen kiderül, azon a színpadon finomabb ízlésű, sokkal szebb, tehetségesebb, jókedvűbb, varázslatos világ vásott képviselői tipegnek kényeskedve piciny topánkájukban, a színpadkép harmóniáját érthetetlen módon rongáló, nem elég esztétikus hullák sora mellett. Vigyáznak, hozzájuk ne érjenek.

Kecses mozdulataikat kiváló ízlésük szabja meg.

Mert az valóban nem szép.

Sőt, talán még csúnya is volna hozzáérni valakihez, amikor már halott. Nem mondom, az még elfogadható, sőt, helyeselhető, hogy arra a rövid kis percre hozzáér az ember valaki élőhöz, amíg megöli.

Ez nem csúnya.

De a halottól óvakodni kell. Távolságot tartani.

Ha írnék egy mai témájú színdarabot, mondjuk egy nőről, aki a boldogságát keresi, s a halálát találja meg… A harmadik felvonás végén fölakasztaná magát. Lógna a fürdőkádja fölött, mert rendszerető, s két elmetszett csuklójából vér csorogna.

Nem, természetesen nem mutatnám meg a színpadról.

Csak valaki rátalálna, s elmondaná, mi történt vele.

Az arcomba mondanák, hogy ez nem esztétikus, a színpadképet is rontja. Még akkor is rontja, ha nem látható, ha csak az élők beszélnének róla.

Milyen igazuk volna.

És itt a kérdés.

Nem értem, hogy egy igen emelkedett, kifinomult szépségeszmény hogyan választhatja ezt a közönséges vadorzót igézően varázslatos színpada alapanyagául. Hát nem vették észre, hogy e szegény drámaíró és komédiás nem való oda?

A maga csúnya világával?

S én, aki temetni jöttem Shakespeare-t, nem dicsérni, tartom magam eredeti elhatározásomhoz. Törik-szakad, ennek a Népszabadság-beli cikknek lelkes útmutatása alapján eljutok ahhoz az emelkedett látásmódhoz, ahonnan rokonszenvem Jagóé lehet.

Állampolgár vagyok, egy a népből. Ha szükséges, szavazólappal a választási urnák elé állok. Rólam ugyan ne mondja senki, hogy nem fejlődöm, hogy hatástalan marad erőfeszítése, amellyel eszemet, lelkemet helyes irányba igyekszik terelni. Adófizető ember vagyok, ne vádoljanak, ne süssék homlokomra a haszontalan kispolgárnak járó szégyenbélyeget. Ne mutassanak rám ujjal, hogy íme, hiába pazarolnak rám szellemet, tudást, pénzt, nagy példányszámot, sok helyet a napilapban. Olyan helyet és pénzt, amelyet más, épületesebb célra is föl lehetne használni. De nem. Mindent megtesznek értem.

Nem zárkózhatom el gőgösen a fölemelkedésemet elősegíteni kívánó, felém nyújtott segítő kéz elől. Ezt nem tehetem.

Nem is teszem.

A cikk is említi, mások már megújultak. Nem akarok kifacsart ízlésemmel magamra maradni.

Nézzük hát, hogy Füst Milánhoz se legyek hűtelen, hogyan sikerül átalakulnom. Milyen utat járok meg, amíg átértékelem eddigi azonosulásaimat, amíg eljutok oda, ahol az ember már nem a megcsalt férjjel azonosítja magát, hanem a csalóval, nem Dózsa Györggyel, hanem azokkal, akik tüzes trónjára tették.

Elöljáróban le kell szögezni: „Mindent összevetve: gazdag és szép előadást kaptunk a Madách Színháztól. S a sikeres előadás azért is örvendetes tény, mert egy megújult Ádám Ottó munkájában gyönyörködhettünk.”

No lám. Tessék, íme bizonyság Isten előtt, nemcsak nekem kell megújulnom. Csak szorgosabb embertársaim már följutottak arra az oromra, ahová én még csak kapaszkodom. De a magam megnyugtatására meg kell mondanom, nem kímélem erőmet. Igencsak elszántan, lelkesen igyekszem bármily magasra a megújulás felé.

„Megújult – írtuk. Ez persze sablonfordulat. Hiszen ugyanarról a nagy tehetségű művészről beszélünk, aki ez alkalommal újra képességéhez méltó feladatot állított maga elé, hozzáillő igényességgel dolgozta ki a részleteket, és bebizonyította, milyen széles a skálája, mennyi ember- és életismeret van benne, és hogy az erőteljesebb hatásokhoz is van érzéke.”

Várjunk. Így túl nehéz a dolgom.

Most, már csak a magam megújulása megkönnyítésére, nehogy hiába koptassam a cipőmet, fölöslegesen kapaszkodjam az oromra, megkeresem, de meg én, hogy hol volt, hol nem volt az, aki megújult, mielőtt megújult. Mert, nem kis meglepetésemre, igencsak kétséges volt nála is ez a dolog.

„A kétségekhez hozzájárult az is, hogy az új előadás rendezője – Ádám Ottó – az egyetlen Szentivánéji álom kivételével még nem rendezett Shakespeare-drámát; Csehov-specialistaként szerepel a színházi köztudatban; halk hatások, féltónusok, lelki fodrozódások, szinte észrevétlenül finom folyamatok színészi előcsalogatójaként ismerjük.”

Na, megjöttünk.

Hát akkor hiba nincs, Csehovtól kellett megújulni, hogy immár ne halk hatások, féltónusok, lelki fodrozódások, szinte észrevétlenül finom folyamatok színészi előcsalogatója legyen.

Tisztelegjünk. Ez eddig tökéletesen érthető. Tovább hogy is van?

„A vállalkozás fényesen sikerült.”

Embertársaim, állampolgárok, munkások, parasztok, értelmiségiek, örvendezzünk. Mindegy, miről van szó, az Othello-előadásról vagy a megújulásról, lényeg a fényes siker. Merthogy ebben az esetben mindkettő merész vállalkozás volt.

Mehetek tovább.

„Visszaemlékezve a régi Othellókra: azok részleteikben talán alaposabbak voltak; itt a mellékszereplőkre gondolunk, hiszen olyan színész játszotta például a velencei dogét, mint Rátkay Márton. S bár Ujlaky László dogéja kitűnően jellemez egy száraz tisztségviselőt: környezetében a hat ácsorgó színész nem jelentheti a velencei tanácsot. Ez mégsem rendezői vétség: Ádám Ottónak abból a szándékából fakad, hogy négy főszereplőre szűkítse az előadást: őket, sorsukat állítsa a figyelem középpontjába. Valósággal kamaradrámává sűríti-szűkíti az Othellót. Letisztít róla minden tömegfelvonulást, színpadi sereget és látványoskodást, hogy az emberi lélek működésébe pillanthassunk be.”

Gondolta a fene.

Hát, ahogy emlékszem, Velence Tanácsán nem lehetett túl sok tisztogatni való. Egyetlen jelenetben szólalnak meg imitt-amott a tanácsosok. De ugyanebben a jelenetben ráncigálják Othellót is a Tanács elé, sőt, Desdemonával is itt ismerkedik meg a közönség.

S Jago életszemléletével és terveivel is.

Elég zsúfolt jelenet ez. A Tanács tagjai többnyire nemcsak ezen a színpadon ácsorognak, de a drámában is főként a háborús híreket várják. A második tanácsos egyetlen mondatot mond, igaz, az bizony legalább négy és fél soros. Egyébként néha mond valamit az első tanácsos. A többi szóhoz se jut. Töprengek, már miért ne jelenthetné a velencei Tanácsot a hat ácsorgó színész?

Mit kellene csinálniok?

Elnézést kérek, ahhoz, hogy cigánykereket vessenek, tanácsosi rangjuk miatt is túlkorosak. Gondolom.

Dönteni meg úgyis a doge dönt.

A többiek, halljunk csodát, tudomásul veszik a döntést.

Egyébként az is lehet, nem is oly nehéz elképzelni, hogy nemcsak ácsorognak, de bólogatnak is. Méghozzá mély meggyőződéssel. A saját jól fölfogott érdekükben választották a Cyprusba irányítandó hadsereg élére Othellót. Most, amikor arra várnak, hogy ezt közöljék vele, hogy megérkezzék, most mi a teendőjük? Várnak, mi mást tehetnének? Választási lehetőségeik igen szűkösek. Elmehetnek háborúzni, de akkor bizonytalan a harc kimenetele. S a velencei népnek is nehéz volna megmagyarázniok, mért ütik olyasmibe az orrukat, amihez nem értenek. Vagy azt küldik a háborúba, aki ért hozzá. Harmadik lehetőségük nincs.

Az egyetlen velencei szenátor, Brabantio kivételével.

Mert ő, úgy is, mint Desdemona édesapja, leánya titokban kötött házasságával van elfoglalva a közügyek helyett. S nem Velence, pontosabban Cyprus sorsa miatt oly igen izgatott, hanem magánügyei miatt.

De vele nincs is baj. Ő tetszett a kritikusnak.

„És tetszett még – különösen megjelenésében – Horesnyi László Brabantiója, aki Bajkai István tökéletes maszkjainak egyikét viselte.”

Na tessék, egy megdicsért szenátor. Igaz, az ő színészi alakítását a maszkja tökéletességéért dicsérték meg.

Itt hiba történt.

Mért tesznek kivételt Horesnyi Lászlóval? Miért nem csináltak a többi szenátornak is szép maszkokat, hogy ne lehessen kifogásolni színészi alakításukat?

Természetesen így sincs komoly kifogás. Kéznél a magyarázatra nem szoruló tény magyarázata.

Ácsorgásuk s maszktalanságuk csupán azt a szándékot valósítja meg, hogy négy főszereplőre sűrűsödjék, szűküljön az előadás.

Megismétlem.

Tehát, hogy kamaradrámává lehessen sűríteni-szűkíteni az előadást. Ez rendjén való.

De akkor hol a nagy megújulás? Az elrugaszkodás, a sikeres elrugaszkodás Csehovtól? Egyre több talánnyal kerül szembe a gyanútlan, fejlődni, megújulni vágyó újságolvasó.

Maradjunk csak a megújulásnál. Egyelőre.

Hadd idézzek még egy megjegyzést. Igaz, csak zárójeles megjegyzés, de ilyenformán arra ösztönöz, hogy oldjuk föl a zárójelet.

És legalább az egyik talányt oldjuk meg.

„(Ádám Ottó ebben a rendezésében ismét a nagy csöndek, a kitartott, tartalmas szünetek mestereként mutatkozik meg. Sietős, szapora színházi divatok idején mer hatalmas csöndeket, álló pillanatokat teremteni a színpadon, ahol megérezzük az élet szívverését.)”

Tessék a megoldandó talány.

A színházi köztudatunkban Csehov-specialistaként szereplő rendező fényesen sikerült megújulását az jelzi, hogy hatalmas csöndeket, álló pillanatokat, tartalmas szüneteket mer teremteni a shakespeare-i színpadon.

Ó, ez igen! Ez ám a fényes siker!

Világos, hogy ehhez a sikerhez igencsak meg kellett újulnia.

Hisz mit is kezdhetett volna a fényesen megújult rendező a csehovi színpadon hatalmas csöndekkel, álló pillanatokkal, tartalmas szünetekkel?

Mi a szöszt?

Pláne, ha még az élet szívverését is meg akarta volna éreztetni a nézőkkel.

Valamit meg kell vallanom.

Akármennyire is szeretném az említett párhuzamot, ez bizony nem azonos teljesítmény. Higgyék el, nem vagyok elfogult a magam vállalta feladat javára. Ezt, kérem, ne gondolják rólam. De célul kitűzött megújulásom útja jóval hosszabbnak és rögösebbnek ígérkezik, mint Csehovtól újulni meg az álló pillanatokig, hatalmas csöndekig, tartalmas szünetekig. Addig, amíg a nézők megérzik az élet szívverését.

Bizony mondom, nincs itt titok. Nem talány a talány. Csak kissé rossz szemmértékkel mérték a távolságot.

Futballpályán ilyenkor kiabálják, ha jól emlékszem, hogy szemüveget a bírónak!

Na mindegy. Egy kis tévedés még nem a világ. Nem ez a fő gondom.

Nem vagyok irigylésre méltó, tudom. Úgy határoztam, megkeresem ennek a kamaradrámának mind a négy főszereplőjét.

Most nekem támadnak kételyeim. Izgatott vagyok, nem akármilyen feladatra vállalkoztam.

Sejtelmem sincs arról, ki a négy főszereplő.

Segítség után nézek.

 

The Oxford Shakespeare Complete works.

943. oldal. Othello

The Moor of Venice

Dramatis personae

 

Ettől nem lettem okosabb. Most merre induljak nehéz utamon? Hogyan hatolok át a sűrű homályon, titkok birodalmán?

Mindegy. Vágjunk neki. És Isten legyen hozzánk irgalmas.

Othello talán főszereplő. Jago biztosan az.

De ki lehet a másik kettő? Esetleg három?

Csak lassan, óvatosan.

Desdemona semmiképpen sem.

Az ő szerepe „hálátlan szerep, és Piros Ildikóra igazán nem lehet panaszunk egyetlen önálló jelenetének ízléses megoldásáért”.

Én ugyan több jelenetére emlékszem, de nem szeretek akadékoskodni. Ha csak egy önálló jelenete volt, nem kívánok vitázni. Nekem sincs panaszom Piros Ildikóra. Sőt. Csakhogy több jelenetére emlékszem. De hivő lélek vagyok.

Ha egy, hát egy.

Csakhogy akkor nem lehetett főszereplője egy olyan kamaradrámának, amely az emberi lélek működésébe pillant bele.

Desdemona imigyen kiesett a főszereplők listájáról.

Cassio talán?

Vele igazán furcsán bánik ez a kritika, méghozzá ilyen igen nagy példányszámban.

„Kalocsay Miklós Cassiójában nélkülöznünk kell azt a finom iróniát, amely ennek a tehetséges fiatalembernek legértékesebb sajátja.”

Ez az egyetlen mondat arra semmiképpen sem utal, hogy főszereplő volna. Még az is kétséges, melyik fiatalember a tehetséges, melyikük finom iróniáját kellett nélkülöznünk?

Nézzük csak.

Ha Cassio a tehetséges fiatalember, akinek legértékesebb sajátja a finom irónia, akkor rossz volt a színészi alakítás, mert azt nem játszotta el Kalocsay Miklós, ami szerepéből a legfontosabb. Ha a színész legértékesebb sajátja a finom irónia, akkor hogyan szabad számon kérni magánemberi tulajdonságait? Hogy suvassza bele a maga értékeit egy olyan szerepbe, amelynek talán nem sajátja az, ami neki magánemberként értéke. És egyáltalán, hogyan lehet a nézőt és olvasót olyan helyzetbe hozni, hogy ne derüljön ki számára, egy bírálatban kitől mit kér számon a kritikus. És hogy lehet egy színészt olyan helyzetbe hozni, hogy ne tudja meg, szerepformálásából a szerep lényege hiányzik-e, vagy szemére vetik, a szereptől idegen tulajdonságait mért nem gyömködte bele az ellenálló szerepbe. És hogy lehet a kritikát olyan helyzetbe hozni, hogy elveszítse értelmét, célját?

Nem rágódom ezen. Elég annyi, ha a cikk csak azt említi meg, ami valahonnan hiányzik, Cassio sem lehet főszereplő.

De akkor kik a többiek? Úgy értem, Jagón kívül. Mert az Othello talán mégsem monodráma.

Vagy az volna?

Szédülök. Uram, Teremtőm, ez lehetetlen. Nem, nem lehet. Hiszen négy főszereplője van.

Akkor keresem tovább.

Rodrigo?

Róla imigyen szól a cikk írója:

„Timár Béla kitűnő Rodrigója épp ellenkezőleg: egy csipetnyivel karikírozottabb, kívülről kezeltebb a kelleténél.”

Ilyenformán ő sem lehet főszereplő. A cikkíró véleménye szerint Rodrigót karikírozottan, kívülről kezelten kell játszani. Csak nem olyan nagyon. Az előadás főszereplőinek meg pont a lelkük működésébe kell bepillantanunk. Márpedig ezt a lélekbe bepillantást, tehetünk bármit, kizárja a karikírozottság és a kívülről kezeltség. Még akkor is, ha csak annyi van belőlük, amennyi föltétlenül kell.

Most miben reménykedjem? Hol fogom meglelni mind a négyüket?

Emilia ugyan: „Kifogástalan alakításába még új színt is hoz: gyanakvó szemmel nézi a cyprusi partraszálláskor férjét, akinek cseleiről nem lehet túlzottan jó véleménye.”

Ó, így csakugyan egyre nehezül a föladatom.

Nem tudom, mikor volt a cyprusi partraszállás, így sejtelmem sincs, mikor nézett gyanakvó szemmel Emilia.

A harmadik jelenet még Velencében játszódik, a negyedik már Cypruson. Othello kivételével valamennyien már egy idő óta ott tartózkodnak.

Érkezni csak Othellót látjuk, mi, szegény, közönséges halandók.

Valami mintha Emilia gyanakvó szemével sem volna pontos. Ha már régóta gyanakvó szemmel nézi férje cseleit az az Emilia, aki „életrevaló, életteli, józan és áldozatosan becsületes teremtés” – akkor teljesen érthetetlen, miért adja oda a talált kendőt férjének, akinek „cseleiről nem lehet túlzottan jó véleménye”.

Tartok tőle, a cikkíró nem látta jól a kiváló színésznő szemét. Ez bizony könnyen elképzelhető, hisz amikor először látjuk őt együtt Jagóval, akkor oly sokan vannak jelen a kikötőben.

Nem fontos, mit láthatott, fő, hogy dicséri.

A baj csak az, hogy ha már Desdemonáról kinyomoztam, hogy ebben a drámában ő nem főszereplő, merem állítani, a komornája még kevésbé lehet az. Nem mintha nem volna olyan dráma, amelynek egyik főszereplője alkalmazott. Moscára, Lope de Vega, Molière, Beaumarchais és a többiek inasaira, személyzetére gondolok. De azokban valahogy mindig napnál világosabban kiderül, hogy főszereplők. Emiliáról meg sajnos nem derül ki.

Fölcsillan a szemem.

Othello, a nemes mór.

Mit tudok meg róla ebből a kritikából?

Elsősorban azt, hogy háttérbe kényszerül. Némileg.

Íme:

„Ha a cselekményt lendületbe hozó és folytonos mozgásban tartó Jágó mellett Othellót némileg háttérbe kényszerülőnek érzik egyesek, annak oka egyáltalán nem Bessenyei Ferenc alakításában keresendő, hanem az előadás csalóka látszatában. Úgy látszik, mintha a szerep nem épülne elég fokozatosan. Othello bizalmatlanságának, szenvedélye feltámadásának nincsenek elég lépcsőzetes emelkedései.”

Hadd idézzem pillanatra emlékezetünkbe a megújulás egyik kritériumát, az előadásban megérzett „élet szívverését”. Mit ver akkor az élet szíve, ha a szenvedélyek föltámadását nem veri?

Vész nincs, jön a magyarázat. Igaz is, ha már szívverésben érzékelhető szenvedélyföltámadás nincs, legalább magyarázat legyen.

„A rendező ugyanis elhagyta a tragédiából a betétjeleneteket, a közjátékokat (a Bolond és Desdemona jeleneteit).”

No lám.

Szegény Desdemona. Nem elég, hogy megfojtják, még a jelenetei egy részét is elhagyták. Persze, azért így is több maradt egyetlen önálló jeleneténél.

De nem kezdem elölről.

Csak még annyit, mért olyan fontos az, hogy sok önálló jelenete legyen valakinek? Ha jól emlékszem, amiről beszélgetünk, az egy dráma. Dialógokra, párbeszédekre épülő alkotás.

Még kedvencük (nem sajtóhiba, én még nem szeretem olyan nagyon, de remélem, észrevehető az igyekezetem), Jago sem lehetne oly kedves szívüknek, ha kizárólag önálló jelenetei alapján kellene megítélniök.

Jó, megyek tovább.

„Lecsökkentette (a rendező) a fonódó cselszövés mindenkire kiható szerkezetét.”

Itt végre van egy fogódzóm.

Meg kell becsülni.

A cselszövést nem fonja senki. Az csak úgy fonódik.

Így mindjárt más.

„A húzások gyakorlatiasak voltak.”

Mielőtt folytatnám, itt megállok néhány pillanatra. A cikkíró adósom maradt. Tisztázni kellene, kinek a húzásai voltak gyakorlatiasak? És hogy melyik rendező hagyta el az említett jeleneteket?

Segítsünk egymásnak.

Lapozgatom a régebbi színlapokat, keresem, hol a Bolond?

 

 

Az 1973-as előadás rendezőjéről nem derül ki, hogy szidják vagy dicsérik a Bolond jeleneteinek elhagyása miatt. Csak az bizonyos, az „előadás csalóka látszata” az, hogy Jago mellett Othellót némileg háttérbe kényszerülőnek érzik egyesek, s e háttérbe kényszerülés oka a rendezői leleményben, húzásokban, jelenetösszevonásokban is keresgélhető.

Azt nem tudom, hogy az 1805-ös Othello-előadást megelőző előadásokban volt Bolond vagy nem volt. De 1805-ben már nem volt. 1812-ben sem volt. Úgy tűnik, ezt a szereplőt a rendezők szerették elhagyni. Ki tudja, miért.

Az is igencsak valószínűnek tetszik, hogy a régi s még régebbi előadások húzásai is gyakorlatiasak voltak. Nehezen tudnám elképzelni, hogy azért húztak egy drámából, mert szerettek betűk fölé vonalakat huzigálni úgy, hogy ne látsszék, mi volt alatta.

Bolond dolog ez evvel a Bolonddal.

Örömében elmulasztotta közölni a cikkíró, hogy magas hőfokú lelkesedése vajon az 1805-ös előadás rendezőjének szólt-e? Bár, tartok tőle, így sem szolgálná a lelkesedés föltétlenül az igazságosságot… Talán nem túl merész feltételezés, hogy az 1805-ös előadás rendezését megelőzően is kimaradhatott a Bolond.

Nem akarok, nem érdemes minden apróságon fönnakadni. Végtére is az a csekély százhatvannyolc év, amely a két előadás között eltelt, igazán semmiség. Miért ne lehetne vadonatúj leleményként üdvözölni valamit csak azért, mert életkora kissé élemedett.

Elnézést kérek az ezerszer elcsépelt megjegyzésért, de valóban a csecsemőnek minden vicc új. S miért ne szólhatna a cikk a legifjabb korosztályhoz?

És a csecsemőnek nem is kötelessége különbséget tenni a hosszú szakállas hagyomány és a vadonatúj találat között. Nem is az a dolga.

Megvallom, nekem ez a jópofa játék nagyon tetszik.

Javaslom, folytassuk a gyakorlatot. Nem nehéz. Nyúljunk föl a könyvespolcra, vagy tegyük le fenekünket egy könyvtár olvasótermében, a többi gyerekjáték. Tallózgatunk, lapozgatunk csupán, utánanézünk, mi mindent találtak ki az utóbbi százötven-kétszáz évben. Utána mindazt, amit így megleltünk, újra föl vagy ki kéne találni. S ha a továbbiakban is akad, aki ily módon és ily lelkesen áll az új mellé, bizony mondom, tekintélyes jövedelemre, sőt, világhírre tehetünk szert.

Nem kevés új gondolat, új találmány született ez alatt az idő alatt. Fölsorolni nincs helyem, még belegondolni is szédítő.

Bizony, bizony, mozgalmas kis idő volt.

Tovább tűnődve a cikk fölkínálta lehetőségen, arra gondolok, tulajdonképpen mindenért föl lehetne venni a jutalmat, készpénzt és dicsőséget, amit a francia forradalom óta kitaláltak.

Nem volna rossz. Enyhén szólva nagyot lendítene anyagi helyzetemen.

Hagyjuk az álmodozást.

Hol is hagytam abba a cikket?

Ott, ahol kiderült, hogy a rendező húzásai gyakorlatiasak voltak.

És: „Ennek következtében tagadhatatlanul sodróan szilaj menetű előadás jött létre, csakhogy Shakespeare műve érzékeny szervezet, és a kioperált részek csalóka szerepűek: miközben késleltetik a cselekményt, fokozzák is egyben. A közbevetett jelenetek dramaturgiája hiányzik Bessenyeinek – holott nem is volna szerepe bennük –, s így a lélektani teljességből valami elvész.”

Hogy is volt ez az ácsorgó velencei Tanácsnál?

„Ez mégsem rendezői vétség: Ádám Ottónak abból a szándékából fakad, hogy négy főszereplőre szűkítse az előadást: őket, sorsukat állítsa a figyelem középpontjába. Valósággal kamaradrámává sűríti-szűkíti az Othellót. Letisztít róla minden tömegfelvonulást, színpadi sereget és látványoskodást, hogy az emberi lélek működésébe pillanthassunk be.”

Ezek szerint a gyakorlatias húzások következtében elvész valami a lélektani teljességből, azért, hogy az emberi lélek működésébe pillanthassunk be. Ez csak érthető.

Minél jobban leegyszerűsítjük azt, aminek működésébe belepillantunk, annál nagyobb valószínűséggel sikerül megértenünk a működést.

Töprengek azért. Szerintem volna ugyan még egy lehetőség. Csak restellem kimondani is.

Igaz, nem kevés fáradságba, energiába kerül. De talán az is kipróbálható volna, hogy nem a drámát kéne annak a színvonalára hozni, aki foglalkozik vele. Például ha igyekezne megérteni azon bonyolultan, ahogy írva vagyon, talán többre jutnánk.

Állandóan a népművelő színházról értekezünk. Mi lenne, ha a színháznak nemcsak azokat kellene művelnie, akik nézik, hanem azokat is, akik csinálják.

Már megint ábrándozom. Megyek tovább.

„Ez azonban semmiképpen sem a színész hibája, aki képes volt lemondani szerepmegoldása korábbi sikeres színeiről, és merőben új, mélyebbről fogalmazott, a tragikum magaslatain természetesebben közlekedő Othellót élt elő a színpadon.”

Tessék!

A gyakorlatias húzások, amelyek Othello szerepét nem csorbították, mert nem volt része a kimaradt jelenetekben, amennyiben valóban csak közbevetett jelenetek maradtak ki, nem szoríthatták háttérbe a merőben új, mélyebbről fogalmazott, a tragikum magaslatain természetesen közlekedő, kiváló színészt. S ezen az sem változtat, ha még elismerőbben nyilatkoznak a dráma írójáról az idézett cikkben. Ha a kiváló színész mégis háttérbe kényszerült, ne vegyék kötekedésnek, de annak másutt keresném az okát.

Homlokom tenyerembe hajtom. Van bajom elég.

Ha már Othello is háttérbe kényszerült, félek, egyre nehezebb lesz előkerítenem a négy főszereplőt.

Lássuk tovább az előadást méltató cikket.

„(Othello) Nyugalma, mozdulatlansága, sablonoktól mentes, póztalan jelenléte erőt sugároz. Hangja pedig orgona, fuvola, basszuskürt, trombita, dob, hegedű… egy egész zenekar. Bessenyei muzsikál is a hangjával, fortéi és pianói utolérhetetlenek, hogy azután Desdemona megfojtása után elérkezzen szerepe magaslataira, lecsendesülten és boldog beletörődéssel várja a halált, szelíd alázattal fogadja a rászakadt rettenetet.”

Itt újra meg kell állnom egy kicsit. Meg kell állni, mert hallatlanul izgalmas, mondhatnám, Nobel-díjra érdemes tudományos eredmény tanúja vagyok. Tisztelettel kell most adóznom, olyan tisztelettel, amely egy régi vitát cáfolhatatlanul eldöntő tudományos eredménynek kijár.

Sutba dobom minden elfogultságomat, félre vele, végtére is kötelességem meghajolni a bizonyosság előtt. És igaz hálával fogadni mindazt, ami valós érték, valós eredmény ebben a cudar világban.

Remélem, talán hátralevő éveimben lesz még idő, akad oly pillanat, amikor a tudás iránti őszinte lelkesedésem eljuttat oda, hogy örülni is tudok majd ennek az eredménynek.

Megvallom, most még fáj.

Ostobaság, tudom. De akkor is igaz.

Szerettem Shakespeare-t, ezt a kalandort, ezt a vadorzót, ezt a furcsa-furcsa embert, akit még a törvény is üldözött. Sok mindenért szerettem. Szerettem azért is, mert „színházi pályafutását a legalacsonyabb rendű munkák végzésével kezdte. Mert fokról fokra lett színésszé, rendezővé, íróvá”. (Szerb Antal: A világirodalom története.)

Végigjárta a színház minden útját. Megtanult mindent, amire szüksége volt. S hogy életének értelme legyen, hogy használni is tudja tudását, megteremtette a megvalósítás lehetőségét. S mert az sem volt titok előtte, hogy színházat csak színpadon lehet csinálni – szerzett színpadot. „Megvásárolta a Globe-színház részvényeinek felét.” (Szerb Antal.)

Régóta vitatkoznak azon, ki írta a Shakespeare-drámákat. Most ez a cikk eldöntötte számomra a vitát. Reflektorként világított át a homályon.

Érdeme nem csekély. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem Shakespeare a szerző. Ennek ellenére, ha íróként nem is volt köze hozzájuk, ezeket a drámákat játszotta színházában.

S ez szép jellemre vall. Tiszteletet érdemel.

De tiszteletet érdemel az idézett cikk is. A régi, sokat vitatott föltételezést bizonyossággá változtatta.

Hogy is meséli Szerb Antal a vitát?

„Amióta Shakespeare-kultusz van, él az a feltevés is, hogy a Shakespeare-darabokat nem W. Shakespeare írta, a színész, hanem valamelyik korabeli nagyúr, aki szégyellte darabjait saját neve alatt közrebocsátani. A múlt században leginkább Baconre gyanakodtak. Ez a feltevés azonban rögtön nevetségessé válik, ha az ember elolvas néhány sort Bacon írásaiból. Azóta több szerzőjelölt került forgalomba, ma leginkább Edward de Vere, a XVII. Earl of Oxford van divatban. A főúr szerzőségének bizonyítása többnyire úgy történik, hogy kimutatják, hogy ha bizonyos titokzatos sorrend, mondjuk lóugrás szerint kiemelünk egyes betűket a Shakespeare-szövegből, akkor ezek a betűk összefüggő, bár homályos szöveget adnak; így közölte a rejtett főúr szerzőségét és esetleg politikai véleményeit. Ezek a »hipotézisek«, ha jól meggondoljuk, nemcsak ostobák, hanem felháborítóak is: alapjuk az a konok sznobizmus, amely nem hajlandó feltételezni, hogy a világirodalom legnagyobb drámáit grófnál alacsonyabb rangú ember is szerezhette. Pedig Homéros sem volt gróf és még Goethe sem vitte annyira.”

Be kell látnom, azt a drámát, amelyet az idézett cikk magasztal, azt valóban csak egy idősebb, szemérmes főrend írhatta. S az is nyilvánvaló, miért szégyellte aláírni a nevét.

Fura szerzetek voltak ezek az idősebb angol főrendek. A villa használatával ugyan elég későn kezdtek barátkozni, de sajátos etikájukat elég korán kialakították. Olyanokat tudtak, már igen korán, hogy például nem szerették megvárni, amíg az ellenség öli meg őket. Igyekeztek megelőzni. Akkor is, ha tudták, hogy megérdemelték a halált.

Még III. Richard is, akiről nem mondhatom, hogy az egyenes jellem követni való példaképe volt, még ő is maga akart gondoskodni haláláról.

Eddig úgy olvastam, hogy Othello, a nemes mór is így gondolkodott. Most viszont, nem kis meglepetésemre az derült ki, hogy nem szúrta kebelébe a tőrt.

Várta a halált.

Méghozzá boldog beletörődéssel várta.

Ó, így minden másképpen van, így egészen más a helyzet.

Ezt nem írhatta Shakespeare, a vadorzó és komédiás.

És ezt az Othellót nem fémjelezhette saját nevével az említett főrend, Oxford grófja, a tizenhetedik.

Bámulattal adózom a nagy példányszámú napilap cikkének nemcsak azért immár, amiért ily szorgos kutatással is küszködik értem, hogy elősegítse fejlődésemet. Csodálatom annak a nemes gesztusnak is szól, hogy bebizonyosult, mily nagyon megértik idősebb főrendek lelkivilágát.

És ez a végtelen megértés egyik része csak. Méghozzá a kisebb része.

Hol tartunk még Jago tevékenységétől?

Nos, milyen egyszerű lett minden. Szinte egy csapásra világosság gyúlt.

Azt a drámát, amelyben Othello, a nemes mór – Desdemona megfojtása után, rádöbbenve, hogy bűntelenül ölte meg –, „lecsendesülten és boldog beletörődéssel várja a halált, szelíd alázattal fogadja a rászakadt rettenetet” – azt Shakespeare nem írhatta, az angol főrend meg nem vállalhatta.

Innen eredt a szerzőség talánya.

Ne rója föl senki bűnömül, én jobban szerettem a kevésbé előkelő változatot.

Be kell vallanom, soha nem lelkesítettek efféle felemás dolgok. Mindig taszított, tudom, így lesz, amíg élek, amikor valami annyira előkelő, hogy grófnál alacsonyabb rangú ember nem írhatta, de annyira nem emelkedett, hogy aki már megírhatja, a gróf, legalább az vállalhassa.

Talán ezért nem lelkesített oly nagyon a bírált előadás.

S íme, nem tévedtem, a kritika megerősít, a sorokból kibontakozó előadás ezt a felemásságot, a szemérmes arisztokrata szégyellt szerzőségét bizonyítja.

Félek, itt lesz a kulcsa annak a világnak, ahová fölemelkednem kell, ahová csak megújulásom után juthatok.

Na, várjunk csak, várjunk egy kicsit. Konok ember vagyok, még nem dőlt el, ha tudni fogom, hová taszigálnak, akkor azt vállalom-e? Vagy maradok valamivel a kitűzött cél, az igen magas erkölcsiség alatt.

Annyival alatta legalább, hogy Jagókat ne kelljen szeretnem.

De ne vágjunk a kutatás elébe.

Egy bizonyos, ígérem, kényelemszeretetemen nem múlhat semmi. Megjárom én a kijelölt utat. Nem igényel nagy bátorságot, alig van kockázat.

Legföljebb visszajövök, ha nem tetszik az a táj, ahová jutok.

Hadd engedjek meg magamnak egy parányi csodálkozást.

Hitte volna bárki, hogy a szocializmushoz kell eljutnunk, míg végre, ennyi évszázad nyűglődése után, lelkesedni tudunk olyan jellegű arisztokratikus megnyilvánulásokért, amilyeneket szemérmes angol főrendek már a tizenhetedik században is szégyelltek?

Most már nyugodtabban mehetek tovább. Miért is ne? Elfogultságomnak nyoma veszett. Szelíd mosollyal kérdem: mi közöm idősebb, szemérmes angol főrendekhez? Főképp ilyen helyzetben, hogy még a nevét sem biztos hogy ismerem.

Szép név ez az Earl of Oxford. De ez is csak feltételezés.

És ha nem is ő az az arisztokrata, akit most megtaláltunk?

Hogyan lehetnék elfogult valakivel, akinek még a nevét sem tudom biztosan?

Immár elfogulatlanul, még tárgyilagosabb kíváncsisággal kereshetem a dráma négy főszereplőjét.

Akármennyire háttérbe kényszerült is, az az Othello nekem még mindig gyanús. Nem lehetetlen, hogy megtalálom benne az egyik főszereplőt. Mindenesetre folytatom érdemei fölsorolását. Pontosabban nem Othellóét, hanem az őt megszemélyesítő színészéét.

„Érett férfikora minden fanyar bölcsességével éli szerepét: szerencsére kísérletet sem téve nemzedéki drámává soványítani, vagy hangsúlyozni a faji különbségeket…”

Helyben vagyunk.

Shakespeare-nél, a vadorzónál, a szegény komédiásnál és drámaírónál Othello öregedő, Desdemona fiatal volt. S mi több, Cassio is fiatal volt. De ez még semmi. Ott Othello színes bőrű volt, Desdemona és Cassio fehér. Meg fehér bőrű volt a környezetük is.

S a bőre színe még Jagónak is fehér volt.

És most?

Most meg megszűnt a korkülönbség, és megszűnt a faji különbség is.

Ilyenformán Othello egyidős Desdemonáékkal, s az ő bőrszíne is fehér.

Elmúltam ötvenesztendős, néhányszor olvastam, láttam is e drámát. Hogy ezt eddig nem vettem észre soha, ezt a felszínességet meg nem bocsátom magamnak.

Hát így minden megváltozott.

Így két, egyenlő föltételekkel induló ember házasodott össze. S azért oly mély titokban, hogy a históriájuk romantikusabb legyen. A gyilkosságig jutó féltékenységnek sincs alapja nemcsak Desdemona cselekedeteiben, de Othello adottságaiban sem, és féltékenységét Jago azért tudja a végletekig fölfokozni, mert Othello, a nemes mór, rossz természetű, kissé korlátolt katona.

Így már csak az érthetetlen, a szerző adósom maradt a válasszal, mi az ördögért ment feleségül Desdemona egy ilyen alakhoz?

Úgy tudom, az emberi tulajdonságok közül igen sokat lehet hangsúlyozni vagy elleplezni. Vagy megkísérelni leplezni. A bőr színe és az életkor nem tartozik a sikeresen leplezhető dolgok közé. A megjelenés pillanatában láthatóak. S hangsúlyosak, akár hangsúlyozzák őket, akár nem.

Az életkor például annál hangsúlyosabb lesz, minél inkább igyekeznek leplezni. E miatt vált oly sok vígjáték, szatíra forrásává a korát nem vállaló ember.

Igen jó forrás, nagy nevetések fakadnak a nyomán.

A bőre színét leplezni igyekvő emberrel még nem találkoztam vicclapokban. Talán mert ez nem igazán komikus. Úgy látszik, a bőrszín nem annyira humoros, hogy a vígjátékírók rátaláljanak.

Még egy bizonyíték a szép lelkű főrend szerzőségére.

Adva van egy igen elismert hadvezér, szép és hű feleségével, aki a harctérre is követi őt. De mire odaérnének, ahol hadakozni kellett volna, a háború befejeződött, mert az ellenséget szétverte a vihar. A sok összegyűlt katonának nincs mivel tölteni napjait. Unatkoznak a tengerparton.

Othello, akit nem elégít ki friss, zavartalan boldogsága, keres valami okot arra, hogy mindenáron és kellőképpen rosszkedvű lehessen.

Mit tehet szegény, ha nincs jobb dolga?

De hát ő nem elég agyafúrt.

Ezért siet segítségére Jago, kedves tréfájával.

Immár oszlik a gond. Az unatkozó hadvezér remekül szomorkodhat. Maradéktalanul jól érezheti magát, ha már ilyen fura a természete, hogy csak akkor érzi igazán jól magát, ha valaki, bárki, akár egy Jago is, táplálgatja indokolatlan rosszkedvét. Így boldog. És szelíden, alázatosan, lecsöndesülten, boldog beletörődéssel várhatja halálát, ami ki tudja, mikor, de egyszer, az emberi kor legvégső határán valószínűleg bekövetkezik.

Ennyiben talán csak emlékeztet egy emberre.

Arra az emberre, akit a cikk szerint Bessenyei Ferenc mint „új, mélyebbről fogalmazott, a tragikum magaslatain természetesebben közlekedő Othellót élt elő a színpadon”.

Egyébként pedig:

„Bessenyei (és az előadás) nem dönt az értelmezhetőség egyik kizárólagossága mellett sem: mindegyik vonás megjelenik az alakításban, és ez a gazdagság teszi oly nagy élménnyé a szerepet is, az előadást is.”

Ez a háttérbe kényszerült szerep teszi nagy élménnyé az előadást. Mi lett volna akkor, ha nem kényszerül a háttérbe?

Tisztázzuk csak.

Tehát, adva van egy előadás, a maga csalóka látszatával. Amely csalóka látszat kizárólag az előadásé, de e miatt a látszat miatt érezhetik egyesek némileg háttérbe kényszerülőnek Othellót. De ennek a háttérbe kényszerülésnek az oka nem Bessenyei Ferenc alakításában keresendő.

Ugyanis ott nem lehet megtalálni.

Bessenyei új Othellót élt elő a színpadon.

Rajta nem múlt semmi, csak az előadás csalóka látszatán. Amely csalóka látszatot főképpen az okozza, hogy hiányzik Othello szerepéből azoknak a jeleneteknek egy része, amelyekben ő nincs a színpadon. Viszont a hiányzó jelenetekben színpadon lehetett volna Desdemona, Cassio és a Bolond. Viszont, mint ahogy az evidens is, az ő szerepükből természetesen nem hiányoznak a kihúzott részek.

Ugyan már, miért is hiányoznának?

Mindössze annyi történik e gyakorlatias húzások következményeképpen, hogy nem ők kényszerülnek háttérbe, hanem Othello.

Minek a gyakorlata lehet az, amelyik az Othelló-ban Othellót kényszeríti háttérbe? És ha már pont Othellóra nincs szükség, mért nem játszanak valami mást?

Már megint elkalandoztam. Vissza a kijelölt útra.

Ott tartottam, hogy Othello annál inkább háttérbe kényszerül, minél kevesebb olyan jelenetét hagyják meg a drámának, amelyben nincs jelen.

Hogy van ez?

A gyakorlatiasan meghúzatlan drámához képest ez a csalóka mór többet van színen, hisz kevesebb az olyan jelenet, amelyben nincs színpadon. Ennek következtében kényszerül jobban háttérbe.

Most iszom egy pohár vizet. Cigarettára gyújtok. Percekig nézem a mennyezetet. Majd turkálok az íróasztalomon, fölhúzom az órámat.

Erőt gyűjtök.

És újra nézem, nézegetem a cikket.

Mintha megzavart volna valami. Nem egészen értem.

Hacsak…

Hacsak nem azért kell szegény Bessenyeinek oly sokat színen lennie, hogy annak, ami a háttérbe kényszeríti, legyen kéznél kit háttérbe kényszerítenie. Mert ha Bessenyei Ferenc, a kiváló színművész, untermann, akkor valóban jelen kell lennie, mert nélküle nem jöhet létre a mások mutatványa.

Máris elhessentem efféle gondolataimat. Elismerem, ez az untermann-dolog, bizony ez se jó. Az Othello-alakítás gazdag, s „ez a gazdagság teszi olyan nagy élménnyé a szerepet is, az előadást is” – szemben a faji különbségeket hangsúlyozó londoni előadással, amely nem lehetett túl jó, hisz „Laurence Olivier etióp törzsfőnökét horkanó torokhangjaival olyan szimpla mutatvánnyá tette”.

Nem láttam Laurence Olivier Othellóját, amit őszintén fájlalok. Nekem, sajnos, így nincs összehasonlítási alapom.

Arról még így, látatlanban sem győz meg ez a cikk, hogy valóban oly szimpla mutatvány lett volna. Háttérbe kényszeríteni mindenesetre nem hagyta magát, az sem csekélység. Ismétlem, őszintén fájlalom, hogy nem láthattam. Mindig vonzott az olyan színészi alakítás, amely ha színes bőrű embert ábrázolt, nem elégedett meg a sötét festékkel egyetlen megoldásaként.

Ha Laurence Olivier-t nem is láthattam, láttam Bessenyei Ferenc régi Othellóját. Emlékezetes alakítás volt, szép emlékem maradt.

Háttérbe nem kényszerült, s annak ellenére, hogy minden hangja, gesztusa Othellóé volt, a nemes móré, akinek a bőre is színes volt, nem volt szimpla mutatvány.

Úgy tűnik az idézett cikkből, hogy Laurence Olivier Othellója meglehet, hogy szimpla mutatvány volt, de az ő mutatványa volt.

Nem tették meg untermann-nak.

Rémlik, mást is olvastam már Laurence Olivier Othello-alakításáról.

„Laurence Olivier: egy Shakespeare-színész emlékezéseiből…

Amikor először léptem fel egy Shakespeare-darabban, a kritikusok egyhangúan azt írták rólam: sohasem leszek jó Shakespeare-színész, mert nincs hozzá hajlamom. Megállapították, hogy nem tudok szavalni sem. Leírhatatlan kétségbeesésbe taszítottak, mert gyermekkorom óta azt hittem, úgy tolmácsolom Shakespeare mondatait, mintha csak a kortársa lettem volna. Itt és ekkor nemcsak arról volt szó, hogy kiestem egy álomvilágból, hanem arról is, hogy válságba kerültem. Az egykori Globe Színház lírai recitációja nem felelt meg a természetemnek, és véleményem szerint ma már nem is egyeztethető egy realista színészi felfogással. Mindig is harcoltam a Shakespeare-színészek lírai törekvései ellen. A muzsika, a versek belső zenéje, ritmusa, lendülete csak a felülete Shakespeare-nek, a lényeg: a megelevenítő-készség, a realizmus, az időszerűség.

Nekem mint színésznek, mindig az írói cél a fontos. Nem törődöm vele, mekkora a szerep, s az sem érdekel, hogy milyen jellegű. Nem érdekel, hogy halk vagy hangos, s nem bánt, ha rikácsolnom vagy suttognom kell…

Az új Shakespeare-bemutatók mindig kihívást jelentettek az életemben. Elődeim voltak, akikhez fel kellett emelkednem, és akiket, ha lehetett, túl kellett szárnyalnom. Mindig feszélyezett a gondolat, hogy egy régi klasszikussal állok szemben, akit nemcsak én ismerek hiánytalanul. Ez fokozott elmélyedésre és lelkiismeretes szereptanulmányozásra kényszerített.”

Úgy látszik, az Othello-szerep mindenkit kényszerít valamire, aki foglalkozik vele.

Laurence Olivier-t, aki mindössze egy szimpla, de saját mutatványig jutott el, fokozott elmélyedésre és lelkiismeretes szereptanulmányozásra kényszerítette.

Ez itt egyszerű kényszer. A szerep kényszeríti a színészt.

A négyzeten is lehet kényszer. Íme:

A rendezői elképzelés arra kényszeríti a rendezőt, hogy Othellót játszó színészét a háttérbe kényszerítse.

Nem megyek erre tovább. Félek, megtalálom még a kényszert a köbön is. Nem biztos, hogy túlzottan örülnék a találatnak.

Inkább folytatom a szimpla mutatvány alkotója, Laurence Olivier emlékezését.

„Azután meg kell birkózni a közönség Otelló-képével. Irodalmárok, vagy a nagy színész-elődök bűne, ki tudja, de tény, hogy Otellót többnyire vadul féltékeny, könnyen hivő, de nemes érzésű embernek tartják és várják. Pedig Otelló lényegében közepes jellem, közepes tehetségű ember, csak hát jó és nemes szívűnek ábrázolják. A tragikum, amely rést üt a lelkén – lényegében önáltatás. A jelenetből, amikor Otelló a szenátus előtt arról beszél, hogy mennyire imádja Desdemonát, tulajdonképpen csak az derül ki, hogy nem Desdemonába, önmagába szerelmes. Úgy véli, mentes a büszkeségtől, türelmetlenségtől, indulatosságtól, tehát majd minden fontosabb hétköznapi szenvedélytől. Éppen ez az önmagáról alkotott véleménye teszi sebezhetővé! És az, hogy mindig erősnek kell látszania.”

Elgondolkodtató szerepértelmezés. Soha nem gondoltam arra, hogy Othello közepes képességű ember. Hisz ha ő a legalkalmasabb Velence védelmére, akkor a velencei nagyságok képességei még rosszabbak, mint ahogy gondoltam.

Elgondolkodtat, de egyetérteni még nem tudok vele. Annyi azonban bizonyos, hogy azon a színskálán, amelyet eddig ez a nemes mór jelentett számomra, mindenképpen néhány új szín jelent meg.

Ez a szimpla mutatvány egyre érdekesebb, bonyolultabb lesz.

Nézzük tovább.

„Nem kisebb birkózás Otelló külső megjelenítésének kérdése sem.

Sokan csúfnak ábrázolták. Szerintem azonban nagyon szép ember. Amikor Desdemonát fojtogatja, azt is szépen, elegánsan és előkelően csinálja. Akkor is szép, amikor karddal a kezében emberek tucatjait öli. De a szépségen belül is sokféle változat lehetséges…

És itt van Otelló barnaságának problémája.

Sokan a mai faji kérdés felvetésével próbálkoznak, ha Otellót játszanak. Azt hiszem, nincs igazuk. Bizonyos, hogy már abban a korban is sok ellentétet szült a bőrszín kérdése, de ez még közel sem azonos a mai faji problémával. Nekem Otelló nem egy barna bőrű marokkói, hanem egy lelkében ködös szerelmes.

Ez az, ami vonz Otellóban. A szerelem lelki ködét kell a színpad fényébe állítani. Nem nevezhetem magam színésznek, ha ez nem sikerül…” (Film Színház Muzsika, 1964/24.)

Most megint rám szakadt a baj. Ebből hogyan mászom ki!

Az idézett kritika szerint Laurence Olivier etióp törzsfőnököt játszott, mely horkanó torokhangjaival oly szimpla mutatvánnyá tette az általam nem látott előadást.

Laurence Olivier szerint a szerelem lelki ködét kell a színpad fényébe állítani. Ha nem sikerült, nem nevezheti színésznek magát.

Nem könnyű a választás.

Imigyen vagy nem sikerült a kiváló színésznek megvalósítani szándékát – és akkor nem nevezheti színésznek magát.

Vagy a kritikus nem vette észre, mit látott a színpadon.

S mivel Laurence Olivier-nek is megadatott az a lehetőség, hogy maga nevezze meg, maga döntse el, színész-e vagy nem, ennyivel a kritikusnak is tartozom.

Döntse el saját maga, hogy ha egy főszerep, mi több, címszerep – mert a londoni előadás Othellóról szólt, ez kiderül az ott megjelent kritikákból és tanulmányokból – lényegét oly módon érti félre, hogy azt látja megvalósítottnak, amit elkerültek, akkor még nevezheti-e kritikusnak magát?

Én ebbe nem tudok beleszólni, szerencsémre.

Először örülök annak, hogy nem jártam Londonban, nem láttam ezt az Othello-előadást.

De furcsa örömeim vannak.

Gondolta a fene.

És még mennyi minden van ebben az összevetésben.

A horkanó torokhangokra gondolok.

Kenneth Tynan Olivier: A színész és a mór című könyvrészletéből idézek.

„Ő (a rendező, John Dexter) és Olivier keresztül-kasul meghányták-vetették a darabot, s végül a National Theatre kiosztotta a szerepeket.

Nem sokkal ezután elújságoltam a hírt Orson Wellesnek, aki maga is játszotta a szerepet. Azonnal hangot adott kétségének. »Larry hangja született tenor, Othellóé pedig bariton.« Amikor ezt megemlítettem Olivier-nek, azzal a tekintettel nézett rám, melyet Peter O’Tool találóan »szürkeszemű, rövidlátó tekintetnek nevezett, mely kővé mereszti az embert«. Heteken át naponta beszédgyakorlatok következtek, melyek megrázták a National Theatre Waterloo Bridge közelében épült ideiglenes helyiségének falait.

Amikor a színészek 1964. február 3-án az első olvasópróbára összegyűltek, Olivier hangja egy oktávval mélyebb volt, mint amit valaha is hallottunk tőle.”

Ez volna a horkanó torokhang?

„Ülve, szemüvegesen és utcai ruhában úgy esett neki a szövegnek, mint egy tigris. Nem egy nemes, »civilizált« Othello volt ez, hanem egy diadalmaskodó fekete rémúr, aki be nem vallott önbecsüléstől tüzelt. Nemhogy nem tűrte, hogy Jago irányítsa, hanem ő irányította Jagót, s úgy kezelte, mint valami udvari bohócot. Az ilyen felfuvalkodottság arra ítéli magát, hogy lelohasszák. Minden más shakespeare-i hősnek megvan a maga erkölcsi fogyatékossága, de Othellót ez alól a hagyomány kivételnek tartotta. Olivier felolvasása rádöbbentett minket, hogy a hagyomány valószínűleg téved, hogy Othello vétke a büszkeség volt. Hangja erejétől az ablakok rázkódtak, és bizsergett a fejemen a bőr. Valami természeti erő lépett a szobába, meztelenül és keményen-harsogón…”

Az első olvasópróbáról szól a híradás. Hová fejlődhetett az alakítás a próbák során, kilenc hétig próbáltak, amíg eljutott a szimpla mutatványig.

De ez a tanulmány Jagóról is mond érdekeset.

Kezdem a végén.

„Jago vége: mazochisztikusan Othello kardja elé veti magát: a »Vérzem, de élek« sort a csendes elégedettség hangján mondja.”

Dicsért előadásunkban igen büszkén vágja oda mindenkinek. Itt meg, ha csöndben mondja, még arra is következtetni engedhet, hogy kegyelemdöfésért rimánkodik.

Másfajta Jago, az nem vitás. De hát Othello is más. Valószínűleg a tragikum magaslatain sem közlekedett természetesen, miközben a hőst élte elő a színpadon.

Megint egy meglepetés. Nem tudom, mi az, hogy éli elő?

Előélete – ezt már hallottam.

Engedelmet kérek, de azt sem tudom, lehet-e természetesen közlekedni a tragikum magaslatain.

Alig hiszem, hogy lehetne.

Természetesen a saját életformájában közlekedhet az ember, még akkor is, ha az mások számára érthetetlen, követhetetlen, különösnek tetsző.

Természetesen viselkedik a könyvtáros a könyvtárban, a bányász a bányában. Természetesen viselkedhet a bányász a könyvtárban, ha szeret olvasni, s már kiismeri magát a szabad polcok, katalógusok birodalmában. A bányász mindkét helyen lehet otthonos, természetes.

Szegény könyvtáros már nem hinném, hogy túl természetesen viselkednék a bányában.

Vagy mondjuk, az atombomba atyja, Oppenheimer úr természetesen viselkedett a kísérleti telepen, a bomba gyártása közben.

Félek, veszít természetességéből a könyvtáros viselkedése könyvtárában, bányászé a bányájában, ha nem munkáját végzi, hanem, mondjuk, embert öl megszokott környezetében. De, gondolom, mindkettőjük viselkedése változik akkor is, ha égő munkahelyről kell kihozni bent maradt társait.

Ezek csak föltevések.

De azt tudom, hogy Oppenheimer úr egészen természetesen hozta létre az atombombát. S műve elkészülte után kíváncsi volt, mekkorát pukkan. Így jutott föl, nem, még nem a tragikum magaslatára, mindössze Hirosima fölé. Kielégíthette érthető kíváncsiságát. S ez után már valószínűleg megváltozott természetes viselkedése, okom van rá, hogy ezt gondoljam. Nem viselkedhetett túl természetesen, ha az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé került.

Ő, Robert Oppenheimer. Akiben annyira megbíztak, hogy Amerika legféltettebb titkait ismerte.

Talán csak az viselkedhet természetesen a tragikum magaslatain, aki megelőzően cinikus, nyegle volt. Pontosabban akkor, ha a cinizmust fogadjuk el természetesnek. Aki nyegle, cinikus, az minden helyzetben viselkedhet természetesen, mert már az alapmagatartása is természetellenes.

Ilyeténképpen a tragikum magaslatain természetesen közlekedéssel rendben vagyok. De bármennyire igyekszem, az „élte elő”-t nem tudom megfejteni. S maradt a másik keserves föladat, a négy főszereplő. Hisz, nem kis rémületemre, Othellóról is bebizonyosodott, hogy csak ürügy, méghozzá valahol a háttérben, ürügy ahhoz, ami az ő s sok minden egyéb rovására előtérbe került.

Búcsúzom Othellótól, fájó szívvel búcsúzom. Kár, hogy nem főszereplő. Nemcsak azért, mert akkor már csak hármat kellene találnom kívüle.

Nézem tovább a cikket.

„Az előadás legszembetűnőbb szenzációja Huszti Péter Jagó-alakítása. Tehát: a rendező Jagó-értelmezése.”

Ez jó, nagyon jó. És fontos.

Ugyanis Jago nemcsak a legszembetűnőbb szenzáció – egyetlen lehetőségem maradt a négy főszereplő megtalálására.

Figyeljünk jól.

„Már a szerepválasztás alkotói gesztusát is méltányolni kell. Egy tehetséges fiatalembert látunk, aki féltékeny »értelmiségi« társa előmenetele miatt. (Cassiónak mérnöki képesítése van.)”

Ez nem jó. Megtorpanok.

Ebből a részletből főképp a tehetségest nem értem. Kapásból kérdezem: ugyan honnan derül ki? Mit csinál? Mi a szöszt?

Mindegy, jó, nem jó, megyek tovább. Bízom kitartásomban, jó szerencsémben. Előbb-utóbb úgyis rátalálok arra, mitől és miben tehetséges ez az ifjú Jago.

De addig is, hogy ne kelljen minden eredmény nélkül baktatnom tovább, elfogadom, hogy ő az egyik főszereplő.

Jago, a tehetséges.

Végre, hogy egyikük legalább megvan.

Kell hogy legyen benne valami nagyszerű, ha tehetségesnek ítéli az ítész. Ha meggondolom, nemcsak ő ítéli meg így egyedül. Igazságos akarok lenni, ragaszkodom a tényekhez.

Jago, a tehetséges, szintén igen tehetségesnek tartja önmagát. Hisz a hadnagyi rangra egyedül önmagát tartja alkalmasnak.

Kis eredmény, de azt is becsülni kell.

Főszereplő ugyan még mindig csak egy van, de azt legalább ketten tehetségesnek tartják.

Csak azt érteném, hogy ha Jago ilyen jó véleménnyel van katonai képességeiről, mi a csudát szaladgál protekciót keresgélni, miért gondolja, hogy nagyra értékelt tehetsége önmagában kevés, hogy nem biztosíthatja őt megillető előbbre jutását.

Olvasom, olvasom a drámát.

Hiába minden igyekezetem, Jago teljesen úgy viselkedik, mint aki tisztában van képességeivel, pontosan tudja, hogy nem tehetséges. S mert a ranglétrán előre akar jutni, nincs más lehetősége, bízni kényszerül a protekcióban.

Így végül oda jutok, hogy valójában a cikkíró marad az egyetlen, aki őszintén bízik Jago tehetségében.

Eddig katonai képességeiről beszéltem, azt keresgéltem.

De Jago a maga más vonatkozású tehetségében is csak igen mérsékelten bízik.

Ő tudja, miért.

Állandóan kétségbe vonja felesége hitvesi hűségét. Oka nincs rá, Emilia viselkedése nem ébreszthet jogos féltékenységet. És mégis…

Jago, a tehetséges, féltékeny Othellóra. Az öregedő, színes bőrű, szegény Othellóra. És féltékeny Cassióra is. A fiatal, fehér bőrű Cassióra.

A féltékenység igen széles skálán játszik vele.

Attól tartok, Jago, a tehetséges, valamit nagyon rosszul csinálhat, ha gyanúja szüntelenül ily tág határok között mozog.

Rendben van, elfogadom ezt is. Istenem, ő sem univerzál-zseni.

Csak már arra találnék rá, amiben valóban tehetséges.

Jöhet a következő főszereplő.

„Nem annyira bosszút akar állni ebben az előadásban Jágó, mint inkább komisz tréfára készül, abban reménykedve, hogy kiütheti vetélytársát a hadnagyi rangból.”

Íme, itt a második főszereplő.

Jago, a tréfacsináló.

Annyit elismerek, hogy Jagónak ebben az előadásban irigylésre méltóan jó a humora. Irigylem is, bevallom. Én, szegény magam, több csekély humorú társammal együtt, követni sem tudom ily messzeségbe. Nálunk, ha valaki elesik az utcán, az humor. Nevetni is lehet rajta. Még akkor is, ha egy elé nyújtott lábban botlott meg.

Goromba tréfa, de tréfa.

No, természetesen csak addig, és ezt hangsúlyozni szeretném, amíg az áldozat föl tud állni.

Ha fekve marad a földön, vagy hogy pontosabb legyek, ha holtan marad a földön, az nekem már nem az igazi humor. Isten tudja, miért, de már nevetni se tudok rajta. Ha nagyon akarják, elhiszem, hogy csak tréfa volt, de nem túl jó tréfa.

Olyankor már a kinyújtott lábat sem érzem többé tréfának.

Nem is az.

Egyébként fölfogás kérdése.

Mindez lényegtelen. Ami fontos, az az, hogy második főszereplőnk is előkerült.

Most már éledhet a remény. Erősen hiszem, jó nyomon járok, megtalálom a másik kettőt is.

Fülelek. Figyelek.

„Huszti nem az ős-gonosz ármánykodásával szövi hálóját, hanem egy jókedvű, vásott fickóként készül tőrt vetni. Ujjongásai, toporzékoló vadsága, csikószerű szilajsága és áradó életkedve maga felé hajlítja rokonszenvünket. Nem savanyú törtető. Inkább az elvarázsolt emberi erdő Puckja, vásott koboldja, semmint sátáni lény.”

Végre megvan a harmadik is.

III. Jago, a szórakozott.

Mielőtt fülön csípem a negyediket, mert fülön csípem, immár bizonyos, nem nyugszom addig, amíg elő nem kerítem, azelőtt még eltűnődöm kicsit.

Itt igen komoly hibát vétettek.

Úgy látom, ennek a furcsa darabnak jócskán elhibázott a címe. Egyszerű az ok, amiért a szerző ekkorát tévedett.

A szerző, bárki lett légyen is, nem tudta, mit írt, mit is akart gondolni.

Jó, ha kiigazítjuk. Épp itt az ideje.

Íme az új, a darabot pontosan fedő cím:

A négy kicsi Jago.

Szerencsém van, itt egy új cím, s a darabot mégis ismerem. Azt rég megírták, eljátszták, meg is dicsérték kellőképpen. Csak a cím új, de mert így pontos, az embert nem érik meglepetések. És mintegy varázsütésre, most már minden indokolt. Rokonszenv, együttérzés, lelkesedés. Helyrezökken a kizökkent világ.

Még egy kevés türelem, és meglesz, fogadom, mind a négy főszereplő.

Mind a négy kicsi Jago. Meg a kamaradráma is. Ígérem, nem hangzik majd rosszul.

Nem jó, ha az ember végtelen naivitásában mást vár, mint amit kaphat. A cím fedje a tényeket. Ez az új cím igen pontos. Nem úgy, mint a régi, pontatlan, elhibázott cím: Othello, a velencei mór.

Tömény badarság. Ugyan kérem.

Négy kicsi Jago.

Ne mondja senki, hogy nincsen új a nap alatt. S azt sem, hogy az embert elkerüli az öröm.

Tudtam, eszemmel, szívemmel, lelkemmel tudtam, hogy előbb-utóbb ez a shakespeare-i talány is megoldódik.

Na nem. Várjunk csak. Ez azért így nem igaz.

Ez így csak játék, hitvány trükk.

Nézzünk szembe az igazsággal.

Ha shakespeare-i talánynak nevezem, az nem kevésbé trehány, mint az idézett cikk.

Evvel a módszerrel megoldani mindössze a kritika talányát lehet. Még pontosabban, ezét az egyetlen kritikáét.

Egyedül ennek kulcsa ez a négy kicsi Jago.

Én pedig jobban teszem, ha a bírálathoz s tárgyához hasonulva, de szégyentől égő arccal hagyom nyugodni a szerzőt. Azt nem merem mondani, hogy békén nyugodni, mert az igen morbid tréfa volna.

Nem érdemli a háborgatást. Ártatlan abban, amiért itt lelkendezünk. Mákszemnyi köze sincs hozzá.

Nem is lehet.

Annál a szerzőnél, aki ebben a drámában bűntelen, bármilyen rangú lett légyen is hajdanán, nem történhetett meg, hogy hősei sorsát kizárólag a lelkük állapota szabja meg. Mindig ott munkál körülöttük a világ.

Igaz, kénytelen vagyok elismerni, nem mindig áhítatosan szép, halk, finoman előkelő, átszellemült világ, inkább igen agresszív, erőszakos. Olyannyira erőszakos világ, hogy nemigen hagyja magát a drámákból kiirtani.

De itt nemcsak a világ agresszív, ez a bűntelen szerző is az. Akár főrend, akár vadorzó. Úgy írta meg darabjait, bárki ellenőrizheti, ha leveszi a polcról a köteteket, hogy ha megkísérlik kiirtani az emberek körül a világot, értelem s cél nélkül csorog le a lélek a színpadról. S a sok csordogáló lélek bűvöletében alig-alig venni észre a vért, amelyet közben szép szelíden, játékos jókedvvel ontanak.

Mert ugyebár egészen ezt nem lehet kihúzni. Csak arra kell vigyázni, hogy a rokonszenvhajlítgató tréfálkozástól ne igen lehessen észrevenni.

Szubvenció van, kockázat nincs. Ezt a gyakorlatot végig kéne próbálgatni a többi drámával is.

Javaslatom a következő:

Ki kell hagyni a drámákból a világ mindenféle befolyásolását. Csak megzavarja az egyébként idilli átszellemültséget. Nem is értem, milyen föltételezésekre vetemednek egyesek. Méghogy ilyen avítt fogalmak, hogy család, állam, magántulajdon, hogy még ilyesmik is befolyásolnák az emberek életét? Ugyan kérem.

Le kell ereszteni a színpadra egy jókora burát, akkor próbáljon meg belebeszélni az erőszakos külvilág. Majd meglátja, sikerül-e? S ha még így sem marad veszteg, akkor a levegőt is ki lehetne szivattyúzni a bura alól. Úgy már igen jókat lehet majd játszani, hangtalanul, finoman, némán.

Légüres térben a mozgás is igen költői, előkelő lesz. Úgy lehet majd igazán csodás játékokat játszani. Hangtalan szavakkal dobálódzni, súlytalan gesztusok, mozdulatok között. Ez az igazi.

Ha valakinek szomorkodni támad kedve a bura alatt, mivel világ nincs körülötte, amely bőséggel szolgáltatna okot, a színész majd segít magán. Kitalál valamit, bármit, ami elszomorítja. Mindenki megteheti, hogy esztétikai érzékének és kifinomult ízlésének megfelelő búslakodást teremt magának.

Ha beleun, abbahagyja. Játszik valami mást.

Egyedül tőle függ.

Azután fejleszteni is lehetne ezt a bura-dolgot. Szaporítani a burákat. Fölhagyni az egy színpad – egy bura elvével, s minden két-három színész fölé burát lehetne engedni. Nem hiszem, hogy túl nehéz föladat lenne. Végtére a Holdon is sétáltak már emberek. Nem akadhatunk fönn néhány burán. Szivattyúból talán egy is elég ahhoz, hogy akárhány bura alól kiszivattyúzza a levegőt. S akkor már kevesebb színész tölthetné egy-egy bura alatt kedve szerint a rá szabott időt. Csinálhatnának, amit akarnak, csak arra vigyázzanak, ne unatkozzanak túlságosan. Mert az unalom mindenféle butaságokra készteti az embert. De ez későbbi probléma. Különben is csak abban az esetben kell óvakodniok az unalomtól, ha véletlenül nem szeretnek unatkozni.

Mert ha szeretnek, törvény nem tiltja, rendelet nem szabályozza, tegyék nyugodtan. Szundíthatnak is időnként.

Ám van itt egy bökkenő.

Ahogy én a színészeket ismerem, tovább kell növelni előbb-utóbb a burák számát. Csökkenteni kell majd a létszámot a burák alatt. Attól tartok, ha valóban végig akarják játszatni velük a szennyes világtól független zavartalanságukat, akkor egy színésznél több nem lehet majd egy bura alatt.

Időben figyelmeztetek mindenkit, ha kettő összekerül e kiszolgáltatott, drága népségből, már nem lehet kiszámítani, mi történik. Akkor hiába erőfeszítés, anyagi áldozat, légmentes burák sora, akkor valahogy, valami láthatatlan, érzékelhetetlen résen csak belopakodik a világ.

Ezt nem szabad elfelejteni, számításon kívül hagyni soha.

Úgy kellene ezeket a légmentes előadásokat létrehozni, hogy kis színészkék üldögéljenek kicsi kis burácskák alatt. Lábuk, kezük ne mozogjon. S így nézegessék a köldöküket, s közben mindenféle fennkölt dolgot meséljenek maguknak.

Ami épp eszükbe jut.

De ez már más játék, más nótaszó, másik előadás. Egészen itt még nem tartunk. Csak igyekszünk, iparkodunk.

Én egyelőre megmaradok a jelennél. Most még négyüket takarja egy bura. Igaz, hogy mind a négyen Jagók.

De ez elhanyagolható részletkérdés. Mit tehet a színház arról, ha nem telt több főszereplőre. Avval gazdálkodhat, amije van.

De ez szerencsére nem az én gondom. Én örülök, hogy megvan harmadik Jagóm, a szórakozott.

Nézem, nézegetem a cikket. S csöndesen tűnődöm, vajon mekkora szórakozottság kell ahhoz, hogy valaki elfeledkezzék a saját eredetéről.

Ugyanis ez a nem sátáni lény – ez Puck.

No de hát Puck micsoda?

Íme, Jan Kott segítségemre siet.

„A filológusok már rég felfedezték Puck ördögi származását. Puck egyszerűen az ördög egyik neve volt; éppúgy ijesztgették vele az asszonyokat és a gyerekeket, mint a morkolábbal meg a lidérccel…

(Puck) Nem lehet többé a német gyermekmese mókás manója, s még a romantikus tündérvilág költői villője sem. Talán végre sikerül a színháznak megmutatnia Puck kettős természetét: a jólelkű Robin-pajtást és a félelmetes Hobglobin ördögöt.”

(Jan Kott: Titánia és a szamárfej.)

Átveszem Kott optimizmusát. Talán tényleg sikerül egyszer a színháznak megmutatnia Puck kettős természetét. Most nem ment. Nemhogy Pucké, még III. Jagóé sem.

Ismétlem, mert igen tetszik nekem. Tehát III. Jago, a szórakozott, nem sátáni lény, hanem ördög.

És most jön a szerepválasztás alkotói gesztusa.

Mi az, hogy szerepválasztás?

Valaki választ egy szerepet. Valószínűleg színész lesz az illető, mert ki más választ még szerepet? Tudtommal olyan színész szokott szerepet választani, aki vagy olyan öreg, hogy búcsúzik a színpadtól, s jutalomjátékként eljátszhatja legkedvesebb szerepét. Vagy attól a várostól búcsúzik csak, ahol hosszú ideig játszott, ahol szerették őt, s ahol ő is szerette a közönséget. Vagy – ilyesmiről is hallottam már – kiváló színész hosszú ideig nem játszott, mert nem találtak számára a képességeinek megfelelő feladatot, s végül a színház a segítségét kéri, hogy foglalkoztatni tudja.

Már csak azért is, mert a színház néha rájön arra a kézenfekvő igazságra, hogy igen nagy, fölösleges luxus, s igen értelmetlen, sőt, igen felelőtlen magatartás, ha nem gondoskodik képességeik szerint tagjai foglalkoztatásáról.

Valójában a műsort is a színészek szabják meg. Minden jobb helyen. Úgy értem, színházban.

Hamlet-et, Tartuffe-öt, Volponé-t, Romeo és Juliá-t akkor játszhat egy színház, ha olyan színészei vannak, akik alkalmasak ezekre a szerepekre, el tudják játszani őket. S a többi drámánál is ugyanez a helyzet. Szép nosztalgia lehet, hogy egy színház a Tizenkét dühös ember-t akarja játszani, ha mindössze öt-hat dühös emberrel rendelkezik.

Az is szép szöveg, hogy a színész minden szerepet egyformán jól tud eljátszani, elhitetni a nézővel. De hát ez csak szó, szó, szó…

Lélegzetvételnyi időre meg kell itt állanom. El kell kerülnöm az esetleges félreértéseket.

Leszögezem, hogy nem az előadással vitatkozom. Arra kerítek még módot egyszer.

Ennek az előadásnak a megjelent kritikái közül is csak evvel az egyetleneggyel próbálok valahogy megbékélni, kiegyezni.

Egyelőre úgy tűnik, kevés sikerrel.

S azért itt térek ki erre éppen, mert a „szerepválasztás alkotói gesztusa” kitétel kissé mintha arra engedne következtetni, hogy annak, aki leírta, a leghaloványabb fogalma sincs arról, amiről beszél.

Vagy lehet, hogy fogalma van, de az a cikkéből nem derül ki.

A bírálat bevezetőjében megemlíti: „Színháztörténetünk egyik legragyogóbb teljesítménye volt a Nádasdy Kálmán és Major Tamás rendezte 1954-es Othello a Nemzeti Színházban… Visszagondolunk persze…”

Ezért nem érdemes az előadással vitatkozni. Hiszen ki gondolhat vissza? Csak az, akinek módja volt látni mindkét előadást.

Azt viszont tévedés volna komolyan gondolni, hogy a napilapban megjelenő cikk sorsa ugyanaz, mint a megbírált előadásé.

Az előadás alkotói s nem alkotói gesztusai egyaránt csak addig élnek, amíg az előadás él.

A jövőnek nem lehet színházat játszani.

Tetszik, nem tetszik, a jövő színházát a jövő nemzedékre kell bízni. Nem kell félni. Megcsinálják maguknak. Eddig is megteremtette a maga színházát minden nemzedék.

Legfeljebb az a dolog, amit teremtett, az hol színház volt, hol nem.

Nem hinném, hogy akadna még egy művészet, amely annyira a korához kötött volna, mint a színház. Ezért oly mulatságos figura az a színész vagy rendező, aki lenézi a kort, amelyben él, s vigyázó szemét a jövőre veti. Kevesebb fáradsággal, de nem kevesebb eredménnyel akár malmozhatna az ujjával egy életen át.

Az 1954-es Othello nézői visszaemlékezhetnek arra az előadásra. Az idézett cikk írója, életkora miatt, szintén emlékezhet.

Hogyan emlékezzenek a fiatalabbak? Mire?

Számukra csak az az Othello-előadás, amelyet most láttak, 1973-ban. A cikkben említett két előadás között közel húsz esztendő telt el. Ki tudja, hogy az ez után következő Othellót hány év múlva állítja újra színpadra valaki?

Könnyen lehet, hogy az 1990-es évek nézőinek újra szerencséjük lesz. Láthatnak talán Othello, a velencei mór című Shakespeare-drámát is.

Egy azonban bizonyos. Akár Shakespeare-t látnak majd, akár helyette bármi mást, elolvashatják változatlan formában ezt a lelkesedést erről az 1973-as előadásról, ha igényt tartanak rá.

Ha érdekli majd őket, s kíváncsiságuk elviszi az érdeklődőket egy könyvtárba, ott bármikor kibányászhatják a cikket a folyóirattárból.

Nem érdemes abban hinni, hogy a napilap cikke kizárólag egy napig él. Igaz, elismerem, igen unalmas az előző napi újság.

De a sok nappal, évvel előbbi már nem unalmas.

Meggyőződésem, hogy a napilapokban megjelenő cikkek íróinak legalább akkora a felelősségük, mint az íróknak, költőknek, színészeknek, rendezőknek – mint mindenkinek, aki kultúránkért ügyködik.

Szembesíteni természetesen nem tudja a cikket az előadással a jövő nemzedéke. A leírt szónak kell majd hinnie. Az előadás, erényeivel és hibáival eltűnik az időben.

Szerencsére nemcsak a cikk marad meg sértetlenül.

A dráma is épségben éli túl a rá mért megpróbáltatásokat. S a jövő nemzedéke megteremti majd a jövő előadását. Ezt a lehetőséget nem veheti el tőle a mégoly nagyképű, a maga korát lenéző, de a maga korát túl nem élő művész.

Tragikus lehetne az a művész, akit nem ért meg a kora. Természetesen csak akkor, ha tehetséges művészről van szó.

De vajon lehet-e tehetséges művész az, aki a maga anyagát, határait, lehetőségeit figyelmen kívül hagyja?

Ha a kor érti félre a művészt, az tragédia.

Ha a művész érti félre önmagát, az a legjobb esetben is csak komédia.

Már megint elkalandoztam. Itt az ideje nehezen megtalált harmadik főszereplőnkhöz, III. Jagóhoz szólni, a szórakozotthoz. Ahhoz, aki nem sátáni lény. Ellenben ördög. És ahhoz a merőben új alkotói gesztushoz – igazán nem tréfálok, nincs kedvem hozzá –, amely, szemben a romantikus színházzal, sátáni Jago helyett ördögi Jagót újított, nehogy a romantika vádjával illettessék.

Rövid kitérő következik. Elnézést kérek, de a célom az: pontosan értsük meg egymást.

Amikor Örkény István drámájában a Tótéknál vendégeskedő őrnagyot láttam, emlékszem, Latinovits Zoltán eljátszotta a megfélemlített, rettegő, fokról fokra ellenszenvesebb, környezetét öntudatlanul, állandó agresszív segíteni akarás közepette tönkretevő emberi roncsot.

Latinovits kivételes tehetségével, megnyerő külsejével igazán eljátszhatta volna a vérengző család szánandó, ártatlanul legyilkolt, szerencsétlen áldozatát. Eljátszhatta volna úgy, hogy a nézők szíve megszakad bánatukban, amikor földarabolják.

Vajon miért nem tette?

Miért választotta a sokkal nehezebbet? Miért nem élt a szimpátiakeltés számára is adott, kényelmesebb, lényegesen könnyebb lehetőségével?

Ugyan miért?

Latinovits Zoltán órjási színész, mindent tud színpadon. Talán még a szöveget sem kellett volna módosítani, talán elég lett volna egy kicsit máshová helyezni a hangsúlyokat. És célnál lehetett volna. Hangosan megsiratjuk szerencsétlen életét, ártatlanul elpusztított, a végsőkig megalázott nagyszerű emberségét.

Minden adott ehhez a változathoz.

Tótékhoz menedéket keresni jött. Néhány nap nyugalmat az irgalmatlan háború idején.

Milyen könnyen lehetett volna igaza a Tóték őrnagyának.

Gondolom, nem kell túl sokat bizonygatnom, hogy Latinovitsnak mennyivel könnyebb feladat lett volna a szimpátiakeltés, mint az, amelyet eljátszott. És mennyivel hálásabb is.

Vagy Cipolla lovag. Mily egyszerűen lehetett volna megsiratott áldozata a revolverrel hadonászó Mariónak.

Ott még a cím sem igazít el.

Mario és a varázsló.

Mert Tótékkal már nehezebb a dolog. A cím, Tóték, sejteti, hogy itt most róluk lesz szó. Hogy nem az őrnagy drámáját látjuk, hanem Tótékét.

Csak az a szerencsénk, hogy Örkény körül nincs olyan vita, ő írta-e a drámát, vagy egy szép lelkű arisztokrata.

Nem kis különbség.

Még könnyebb lett volna az őrnagy pártjára állni, mint Jagóéra. Neki legalább a félelme indokolt volt. És szünet nélkül csak segíteni akart.

Nem különös?

Igaz, ameddig az Othelló-t Shakespeare írta, a vadorzó, addig ott is pontosan lehetett tudni, mikor mi történt.

Csak amióta Oxford grófja vette át a helyét, azóta van zavar. Azóta mászkálnak összevissza a hangsúlyok. Azóta, mióta e szép lelkű s kifinomult ízlésű arisztokrata szabja meg útjukat, egyszerűen elmennek onnan, ahol a valódi Jago valódi arcát láthatnánk. Amikor egyértelműen közli érzelmeit és terveit. S oda vándorolnak a súlytalanná vált igazságról, ahol a képmutatást, hazugságot próbálják igazsággá hitelesíteni.

Ne feledjük, az elmászkáló hangsúlyokról beszélek.

S így a nézőt is igen könnyű megtéveszteni. Nem jár jobban, mint a dráma szereplői.

Szegény néző. Mi is hagyjuk becsapni magunkat. Mi is elhisszük, hogy az álarc arc.

Remélem, mi nem fizetünk meg oly nagyon érte, mint a mór.

Vagy ki tudja.

A mórnak annyi mentsége van, hogy ő csak azt a szöveget hallja, amelyet neki szántak. Abból a célból, hogy félrevezessék.

Mi nézők minden szöveget hallunk, mindent látunk. Ha hagyjuk félrevezetni magunkat, arra nincs mentség.

Ott tartok tehát, hogy szeretjük az összes Jagót. Oly kedvesek, szimpatikusak. S értékük is annyival emelkedett szememben, amennyivel több kárt okoznak a gyűlölt Őrnagynál és Cipolla lovagnál, a varázslónál.

Bűnük mindössze annyi, hogy eltorzítják a lényeget. Egy szép lelkű ízlés szolgálatában.

Meg a néző ítélőképességén ferdítenek kicsit. Szintén csak a szép lélek, emelkedett jó ízlés érdekében.

Eredménnyel működnek Jagóink. Mindannyian.

Szórakozott Jagónk, a III., nem túl bonyolult figura. Tehetségesnek mondja magát, s eközben nem tűnik föl neki, hogy ő az egyetlen, a cikkírón kívül, aki ezt a tulajdonságát értékelné vagy akár csak észrevenné. Szórakozottsága elfeledteti véle azt a parányi különbséget, amely a két birodalom között terül el. Egyik, ahol az ember maga kénytelen mondogatni magáról, mily nagyon tehetséges – s ezt oly nagy igyekezettel, oly sokszor teszi, hogy emlékezete végül csak a tehetségesség tényét rögzíti, s elfeledteti véle, ki győzte meg róla –, a másik, ahol az ember igyekezete értelmes tevékenységben nyilvánul meg, s az értékelést azokra bízza, akik munkáját csodálják.

Ilyesmi gyakran előfordul, ó, bizony, nagyon gyakran. Hogy valaki addig mesél magának valamit, amíg elhiszi.

Én is ilyesfélével próbálkozom, mert másképp nem fog összejönni rokonszenvezésem Jagóinkkal.

De szórakozott Jagónk nemcsak ebben, mindenben szórakozott.

Elmúlt éjfél. Erős fényű, jól igazított lámpa világítja íróasztalomat. Szemem mégis lassan fájni, fáradni kezd.

Ideje megkeresnem a negyedik Jagót is.

Nézzük a cikket.

„Majd szétfeszíti az erő. Ontja az ötleteket. Varázslatos egyéniség, aki az ivójelenetben a fémkupákkal vadul dobolva, varázsszertartást állít elő. Azután, amikor a maga tervezte gépezet beindul, az intrika hatni kezd és komolyra fordul a játék: megijed a fölidézett következményektől. Megszeppenten és valósággal tehetetlenül sodródik a cselekménnyel.”

Éjfél ide, éjfél oda, nincs szerencsém.

Nem, nem lehet IV. Jago, ez még mindig a szórakozott.

Sőt, égő szemmel be kell vallanom, igencsak szórakozott, ha azt képzeli, hogy az említett gépezetet ő maga teremtette. Nem, azt még Puck idősebb rokona, Lucifer is pontosan tudja, nem ő tervezte a gépet. Ő csak pusztítani, rongálni szereti, a maga igen eszes és szellemes módján.

Valahogy úgy, ahogy a cikk Major Tamás Jagóját jellemezte: „…jóllehet, ebben a sátáni lényben persze ész és szellemesség jelent meg.”

Én csak egy olyan ördögről tudok, aki maga tervezte a gépét. De azt nem az Othelló-ból ismerem. A drámaíró Molnár Ferenc. Vörös Malom című színművére gondolok.

Legyen bármilyen szórakozott is ez a III. Jago, a Vörös Malom Magisterével talán csak nem téveszti össze önmagát?

Meg ha véletlenül összetévesztené is szórakozottságában, akkor sem járna jól. Mert, sajnos, ott is csak a keretjáték hősei az ördögök. A darab az emberekről szól. Még akkor is, ha a cím nem a főhős neve, hanem a gép elnevezése.

Nem kell részletekbe bonyolódni. Elégedjünk meg a végeredménnyel, Molnár darabja sem az ördögről szól, semmilyen elnevezésű ördögről.

Bár, meg kell vallanom, a szórakozottságnak ez a foka nemcsak meglepő. Már-már tiszteletre méltó.

Hogy is volt?

„Megszeppenten és valósággal tehetetlenül sodródik a cselekménnyel.”

Miből is áll a tehetetlensége?

Amikor úgy találja, hogy Rodrigo nem csap elég nagy lármát, beáll kiabálni helyette. Amikor Cassiót az inge megvédi Rodrigo halálos szúrásától, Jago sebesíti őt meg a lábán, mert tudja, ott nem védi az ing anyaga.

Lám, nem mindenben oly igen szórakozott.

Tehetetlen sodródásában itt ismét Rodrigo helyett végzi el véres föladatát. S amikor Cassiónak nem sikerül Rodrigót egészen megölnie, Jago most Cassio segítségére siet, s megöli Rodrigót.

Immár Cassió helyett is tevékenykedik.

Cselekedetei tehetetlen megszeppentségéből fakadnak.

Uramisten, mi volna, ha nem tehetetlenül sodródna a cselekménnyel?

Mészárszék?

Hisz így, tehetetlen sodródásában is úgy szúrja le Emiliát, a feleségét, mint az állatot.

Igaz, ez a gyilkossága is csak szórakozottságát bizonyítja.

Könnyelműen elfeledkezett arról, hogy neje nem vett részt a játékaiban. Élete párját elmulasztotta beavatni kedves, játékos terveibe. S mivel erről megfeledkezett, természetesen váratlanul éri Emilia neveletlen magatartása.

Újabb bizonyság vészes szórakozottságára

Még a lehetőségéről is elfeledkezett annak, hogy Emilia talán akkor sem kíván részt venni bohókás férje szellemes játékaiban, ha beavatja.

Ennyi feledékenység után kézenfekvő: meg kell ölnie Emiliát.

Túl nagy gondot ez az apróság már nem okozhat neki.

Áradó életkedve, komisz tréfája számára egy halottal több vagy kevesebb igazán nem jelenthet nemhogy akadályt, jószerivel még villanásnyi gondolkodást sem.

Pedig bizony néha egy röpke kis értelmes gondolat igen hasznos lehet. Sok fölösleges fáradozástól kíméli meg az embert. Például ha szórakozott Jagónknak eszébe jutott volna véletlenül, hogy elképzelhető olyan ember is, aki nem azért nem vesz részt bájos játékaiban, mert nem tud róluk, hanem mert egyszerűen nincs kedve hozzájuk.

Mást szeret játszani.

Most viszont igazán bajba kerültem. Egy mondat került a szemem elé váratlanul. Kétszer is elolvasom. Ez a mondat következtetni engedne IV. Jago halovány körvonalaira, ha – végig merném gondolni.

De nem merem ám.

Jagóról esik szó, imigyen:

„Rodrigo meggyilkolásakor a döfés pillanatában ráhajtja áldozatára a fejét, kiengesztelően.”

Zavarban vagyok.

Jól nevelt magyarázatom erre a „ráhajtja áldozatára a fejét kiengesztelően”-re csak abban a kevéssé valószínű esetben van, ha ez a Jago is látta a Hamu és gyémánt-ot. Bár, megvallom, akkor is igen erőltetett a párhuzam.

Igazán nem igényel túl sok töprengést még kisiskolás gyerektől sem, hogy a két szituáció nem azonos.

A filmben Macek nem azért öli meg a párttitkárt, mert elszedte a pénzét, és fél attól, hogy elárulhatja, hogy talán még vissza is kell adnia. Nem is haragszik rá. Útjában sincs.

Macek csak azért öli meg, mert megígérte. Tartania kell a szavát.

Jago meg azért öli meg Rodrigót, mert fél attól, hogy elárulja. Ha a kicsalt pénzt vissza kell adnia, az is kellemetlen. Az még kínosabb volna, ha megtudnák, milyen ürüggyel csalta el a pénzét. Mindaddig életben hagyta, amíg Rodrigo segítette terveit. Csak akkor ölte meg, amikor útjában állt.

Macek megölelheti azt, akit megölt. Hisz az, mielőtt a földre csúszik, őbelé kapaszkodik.

Macek és áldozata között nem feszül személyes indulat. Nem is akarja megölni. Kívülről kényszerül a gyilkosságra, rákényszerítik.

Iszonyú kép, amikor gyilkos és áldozata megöleli egymást.

Még a gesztus sem azonos. Rodrigo nem öleli meg Jagót.

A gesztus tartalma, azt nem lehet összehasonlítani, annyira különböző.

A gyilkosság után is ki-ki jelleméhez mérten viselkedik.

Macek menekül a néptelen utcákon. Menekül, amikor tettét senki élő nem látta, senki nem üldözi.

Jago sok ember között ölte meg, szúrta le barátját. Azt a látszatot keltve, hogy segít neki. S nemhogy nem menekül, de fölháborodik a gyilkosságon.

Istenem, ilyen a természete.

Az a kedves, játékos, komisz tréfára készülő, rokonszenvet keltő vásott kobold természete.

Hogy részletekbe menően pontos legyek.

Csak evvel a kiengesztelő énnel, evvel mit kezdjek? Itt nem stimmel valami.

Azt még rokonszenves Jagónk se hiheti komolyan, hogy Rodrigót ez a szép gesztus, aprócska figyelmesség, hogy a vállára hajtja a fejét, miközben leszúrja, valóban kiengesztelheti. Ideje is igen kevés marad az engesztelődésre. Lemészárlása pillanatától halála beálltáig ugyan valóban Jago lelke foglalkoztatja, de bizony más értelemben. Mielőtt egészen belehalna barátja ölelésébe, leleplezi Jago kedves, játékos, komisz tréfáit, amelyek, úgy tűnik, éppen nem tetszenek neki olyan igazán.

Végül is igaza van, nem? Ki kívánhatná bárkitől is, hogy minden helyzetben egyformán értse és szeresse, értékelje a kedves, játékos, kissé komisz tréfákat. Gondolom, van, amikor elhagyja az embert a humora.

Talán az a pillanat is ilyen, amikor épp megölik az embert.

Gondolta a fene!

A humor útjai is kifürkészhetetlenek.

Természetesen olvastam, hallottam is mindenfélét. Ismerek egyetlen helyzetet, amelyben ha az egyik fiú ráhajtja a fejét kiengesztelően a kiengesztelendő fiú vállára, akkor ez a gesztus meghozhatja a kívánt eredményt. Talán még többet is.

Ez a terület errefelé nem egészen idegen.

Régi vita az is, hogy a szonettek fekete hölgye fiú volt-e vagy lány. De ebben az esetben, nagyon remélem, azért nem erről van szó. Ha tévedek, az sem tragédia. Legfeljebb az okozhatja tévedésemet, hogy én főleg a kortárs nyugati drámák között ismerek e témával foglalkozókat. De hát az a kis, pusztán időpontbeli eltérés nem jelenthet leküzdhetetlen akadályt.

Szeretném kijelenteni, ha így volna, az ellen sem emelnék kifogást.

Ennek ellenére igyekszem elhessenteni az ilyen irányba bontakozni kezdő IV. vagy utolsó Jagót. Keresgélem, kutatgatom szorgosan, talán találok más tulajdonságot is, amely jellemzi, nemcsak ez a fiú vállára hajtott vásott kobold fej kiengesztelés okábul.

Nézzük csak, máris éled a remény.

„Van az előadás Jagójának egy talányosan misztikus vonása. Nem a színész, a rendező elgondolása ez. Jagó minduntalan Othello mögött áll, félig összeolvadva vele – mint egy elmozdult fénykép –, mintha hatását kívánná fokozni hipnotizőr módjára.”

Még jó, hogy ez a hipnotizőr-dolog odaíratott, különben az előbbieket erősítené az idézet, minden igyekezetem ellenére.

Így viszont valóban talányosan misztikus vonás.

Mert, úgy tudom, amikor a dolog nem ily talányosan misztikus, akkor a páciens háta mögött a pszichoanalitikus áll. Nem a hatás fokozása s az eggyé olvadás a célja, ellenkezőleg, a maga személytelenné tétele.

A hipnotizőr meg, mivel fokoznia kell hatását, szemben áll avval, akire hatni akar. Ilyen varázslóval Thomas Mann-nál találkoztam, s hadd higgyek neki legalább annyira, mint a cikk e parányi részletének.

Egyébként is, ez részletkérdés.

Kit érdekel, hol áll a hipnotizőr? És kit érdekel, mennyire pontos egyetlen kép egy cikkben, amely egyébként oly helytálló, hogy ha ez a hipnotizőr-dolog igaz volna, ez volna jószerivel az egyetlen. S ilyenformán csak zavarná az összhatást.

Hagyom a hipnotizőr helyzetét, foglalkozzunk az elmozdult fényképpel egy keveset.

Így mozdul el a kép:

„És lassanként az az érzésünk támad, hogy egy ember végletesen kétféle megjelenési formáját látjuk: jót és rosszat, hiszékenyt és fonákul látót, áldozatot és gyilkost. És amikor Othello öngyilkos lesz: Jagó jajdul föl és testét fájdalmas görcs járja át. A legvégén Jagó is áldozat lesz, és odafekszik a többi közé.”

Végre megvan a negyedik főszereplő.

Jago, az áldozat.

Gondolta a fene.

Elég valószínűtlen, ami azt illeti.

Mindegy. Ha Jago áldozat, legyen áldozat. Fő, hogy megvan a negyedik.

Már mért ne lehetne pont áldozat? Ha valaki egyszer komolyan akarja, meglátjuk még, Hamlet is lehet: fajtalan, álnok, becstelen gazember, és a király a megsiratott halott, akiből ha megéri, nagy király lehetett volna. Vagy Romeo munkakerülő pesti playboy, Júlia ócska Rákóczi téri utcalány és Lőrinc barát idült alkoholista templomrabló.

És aki keres – talál. Örömet okoz az elcsépelt banalitás. Mert így, e késő éjszakai órán nézegetem az újságcikket. És látom, hogy Othello mégiscsak öngyilkos lett.

Most már bevallhatom, amikor azt olvastam az imént, hogy: „lecsendesülten, és boldog beletörődéssel várja a halált, szelíd alázattal fogadja a rászakadt rettenetet” – akkor azért kicsit megrendültem.

Sebaj, újra erőre kaptam. Itt az ideje, hogy Isten segítségét kérve, megkíséreljem a lehetetlent.

Miről szól ez a bírálat?

Egy négy főszereplőjű kamaradarabról, amelyben egy ember végletesen kétféle megjelenési formáját látjuk.

Kérem, figyeljenek jól.

Egyik formája a kétféle embernek komisz tréfára készül, hogy vélt vetélytársát kiüthesse abból a hadnagyi rangból, amelyet a másik formájában adott neki, gondos mérlegelés után. E komisz tréfára azért kerülhetett sor, mert a hadsereg két vezető helyét akarta betölteni a mi kétféle megjelenési formájú emberünk. A magáét és a helyetteséét. Azután rádöbben, hogy nem kellett volna idegent bevenni a buliba, mert hátha rájön, hogy a vezére két ember, s ezt lehet hogy zokon veszi egy katonától. Így került sor a komisz tréfára. De ha már úgyis tréfálkozik ez a jókedvű, fiatal, vásott fickó, akkor egy füst alatt tőrt vet a másik önmagának is, aki öregszik. De nem kell aggódni, fölösleges, nem tudjuk összekeverni kettőjüket. Az egyik megjelenési formának ujjongásai vannak, toporzékoló vadsága, csikószerű szilajsága és áradó életkedve, s ontja magából az ötleteket varázslatos egyéniségével. S teszi mindezt azért, hogy másik megjelenési formáját, a nyugalmas, mozdulatlan, érett férfikorú és fanyar bölcsességű önmagát vagy öngyilkosságba, vagy halálvárásba hajszolja. Megelőzően egyik feleségét megfojtja, a másikat leszúrja.

Úgy látszik, a leszúráshoz szokott hozzá jobban, mert a megfojtás azért valamelyest megrendíti. Gondolom, a szokatlansága miatt.

Végül helyreáll a világrend, egyik énje meghal, de az a másiknak fáj.

Jól hangzó ötlet, kár hogy nem hiszem el, hogy valaki megérthetné. Talán még a Globe Színház egykori igazgatója, rendezője és színésze sem. S elképzelhető, nem az ő hibája, értetlensége miatt. Nem, nem hiszem, hogy bennünk volna a hiba. Böngészem az újságcikket, vizsgálgatom az ötletet.

Bizony, mintha zavaros lenne egy kicsit.

A zavarossága mindenképpen új. Csak maga az ötlet, az már sok megjelenési formában fordult meg a színpadokon. Ha ragaszkodom az igazsághoz, ezt kutya kötelességem kimondani.

Oly sokfajta drámát írtak már. Magam is láttam vagy olvastam olyat, hogy van két ember, ikrek vagy csak hasonlítanak, s róluk hiszik, hogy ők csak egy ember, s ez a hit igen sok bonyodalomra ad alkalmat. Az sem új, hogy egy ember azt hiteti el a világgal, hogy ő két ember. Ez is igen szórakoztató volt. Sőt, jócskán túl életem felén, ahhoz is volt már szerencsém, hogy egy ember jó és rossz énjét két színész játszotta. Csakhogy akkor egyértelműen kiderült, hogy erről van szó. Nem beleképzelni kellett.

Erről szólt a dráma.

Tehát a kritikusi lelemény nem volna oly igen meglepő. Már úgy értem, akkor nem volna meglepő, ha az említett folyamat a színpadon zajlana, s nem kizárólag a cikkíró fejében.

Ez azért talán még meglep egy kicsit. Ha valaki azt bírálja, amit maga talált ki, az önkontroll. Hogy az hogyan lesz egy adott előadás bírálata, amit valaki ahelyett gondolt, amit a színpadon látott – hát ez biztosan nem önkontroll. De nem is kritika.

Legfeljebb adalék a Gondolta a fenéhez. Útmutató, hogy a módszer hová vezeti azt, aki hagyja vezetni magát mindenhová.

A nézőt be lehet vonni a játékba. Játékszeretete is egyik oka annak, hogy színházba megy. De szigorú előfeltétel, bizony az, hogy megismertessék a játék szabályaival.

Másképp nem megy.

Ha azt akarják játszani, amiről itt beszélünk, akkor el kell mondani a nézőnek, hogy Othello és Jago nemcsak a bíráló képzeletében, de ebben a drámában is egy ember. Mert ha sem nem hallja a színpadról, sem nem látja, akkor végtelen naivitásában még képes azt hinni, hogy ez a két különböző, méghozzá igen különböző ember, annak ellenére, hogy két színész is játssza a két szerepet – mégsem egy.

Hangsúlyozom, újra hangsúlyozom: nem a Madách Színház Othello-előadásáról beszélek. Arra még majd visszatérek. Okom s jogom is van hozzá. Választ is várok akkor majd. De ez későbbi tervem.

Itt és most csak azt akarom, válasszuk külön a különböző dolgokat.

Azt a színművet, amelyben egy ember egyik fele alaposan kitol a másik felével, hogy azután legyen mitől búslakodnia, s mindenféle hazug látszatokat kelt, hogy legyen mit elhinnie – hát ezt a színművet nem írta sem a vadorzó komédiás, sem a szép lelkű, szemérmes főrend.

Sőt, gyanítom, ezt a dolgot sem nem írták, sem nem játszták, ezt kizárólag csak megdicsérték. S az említett misztikus talány az, honnan a csudából jutott pont ez a képtelenség a bíráló eszébe, meddig törte rajta a fejét, vagy esetleg melyik másik darabot cserélte vagy keverte össze evvel a szegény Othelló-val.

Túl sok benne a zavarba ejtő megállapítás, hogy egyetlen előadás produkálhassa hozzá az alapanyagot.

Ilyenek:

Jago minduntalan Othello mögött áll, félig összeolvadva vele. Mégpedig úgy áll mögötte, főképp minduntalan, hogy közben Othellót némileg háttérbe kényszerülőnek érzik egyesek.

Úgy áll mögötte, hogy eltakarja.

Egyszerű, nem. Mindig így szokott történni.

De mi a fenének fecsegjek egy előadás csalóka látszatáról. Ez így tökéletesen rendben van. Miután megtaláltuk mind a négy kicsi Jagót, mindig akad négyőjükből Othello elé is, mögé is. Ha elfáradnak, váltják egymást.

Virrad. Ablakomon fény, bennem halk remény ébred, hogy amit olvastam, nem más, mint egy kritika csalóka látszata csupán. S ha eltűnnek egyszer a csalóka látszatok, a bírálat újra hasznára lesz színháznak és közönségének. És a nap is kiragyog, és a kritika megteremti hitelét, megáll ezen a meredek, szakadékba vezető úton.

Mert ez sem utolsó szempont, hogy egy kritika ne rongálja a műfaj hitelét.

Én mindenesetre reménykedem.

Már csak kényelmi szempontok miatt is.

Hát kell az nekem, hogy engedelmesen megpróbáljak eljutni egy elém tűzött célig. Látom már az induláskor, hogy meredek dologba mászom bele, nem fogok tudni eljutni oda. És ha eljutnék, annak sincs sok értelme.

Legföljebb az történhet, hogy holtfáradtan visszafordulok.

Hisz megszeretni Jagót nem fogom. Kár kísérletezni is.

Marad a másik, a régi tanulság: Így jár az, aki rangján alul házasodik.

Régi, kaján korok tanulsága volt. Nem kell nekem.

Hol tartunk mi már ettől a kajánkodástól! A mi igen finom, előkelő széplelkünkkel.

Oly igen messze, hogy a tanulságunkat is csak versben lehet már elmondani. Thomas Gray, az angol rokokó és preromantika keveset író, igen finom költőjének versével próbálom levonni tanulságomat:

 

Szép hölgyek, jól vigyázzatok, egy ballépés: a sorsotok; így hát óvatosan! Nem mind törvény és jog, amit megkíván a szem és a szív; s nem minden fény arany. (Szabó Lőrinc fordítása.)

 

Még egyszer az Othellóról

„Shakespeare végzetesen hatott, ámbár ő a maga páratlan fantáziájával elkerülte úgyszólván az összes veszedelmeket. Még Jagója sem olyan intrikus, mint a Schiller-féle Wurm vagy pedig Moor Ferenc. Jago nem úgy áll Othellóval szemben, mint az elvetemültség a nemeslelkűséggel szemben. Ahhoz, hogy Othellóból tragédia lehessen: minden kell, amit Shakespeare fölhoz, egy szemet, egy motívumot sem szabad elejtenünk. Kell, hogy egy »berber csődör« vegyen feleségül egy fehérbőrű velencei úri kisasszonyt. Kell, hogy ez az úri kisasszony félrevezesse és elhagyja tulajdon édesapját, s kell, hogy a mór mindezt maga is éppen úgy érezze, sőt még mindezeken fölül azt is érezze, hogy Desdemona úgyszólván még gyermekleány, ő maga pedig erősen öregszik. Mennél veszedelmesebb, örvénylőbb, drámaibb egy helyzet magában véve: annál kevesebbet ronthat vagy javíthat rajta az intrika. S megfordítva: mennél nagyobb szerepe jut egy darabban az intrikusnak, annál sekélyebb, fölületesebb, hazugabb a dráma.” (Hevesi: A színpadi cselszövő.)

„És mégis kénytelen vagyok azt állítani, hogy az a Shakespeare, akit ma a színpadon látunk – akár Reinhardt, akár az angol impresszáriók kegyelméből – épp oly kevéssé az igazi Shakespeare, mint az, akit a 18-ik században olyan finoman megcivilizáltak. Mi csak nem vagyunk olyan naivak és olyan kezdetlegesek, hogy a szavait vegyük el tőle és a megoldásait vértelenítsük, de épp oly könyörtelenül lecsapoljuk, mint ahogy a 18-ik század tette:

Manapság három oldalról modernizáljuk Shakespearet, ami ez esetben annyit jelent, hogy mint tragédiaírót ártalmatlanná tesszük.

…  …

A plasztikai pózok és a retorikus formák segítségével Shakespeare alakjai annyira elveszítik minden tragikai emberségüket s emberi tragikumukat, hogy a legjobbhiszemű néző manapság nyugodt lélekkel szemlélheti Lear király vagy Othello tragédiáját. Egész előadás alatt eszébe sem fog jutni, hogy mindnyájunkat érhet baleset, föl sem támad benne a gondolat, hogy neki csak a legcsekélyebb köze is lehet a dologhoz s meg van róla győződve, hogy a színpadon nem az ő ügyét tárgyaljuk, holott ennek éppen ellenkezője igaz. S hogy a mai néző hamis illúziója minél teljesebb és minél meggyőzőbb legyen: a modern színpadi művészet – a rendezés – az egész előadás folyamán mindent elkövet, hogy az elsőrendű dolgokról a másod-, harmad- és tizedrendű dolgokra helyezze át a hangsúlyt.” (Hevesi: Tragédia kell a népnek?)

 

Oly sok kétely marad Othello-magyarázatok, előadások, bírálatok után. S úgy nem szeretem a kétségeket.

Segítségül hívhatnám Peter Brookot, aki elmondta, hogy nagyszerű előadásuk titka csak annyi, hogy elfelejtették mindazt, amit valaha valaki a drámáról mondott, majd elolvasták és eljátszották azt, ami írva van.

De ha térben nem akarok oly messzire menni, maradhatok itthon is, s utaznom csak az időben kell.

Íme, Ambrus Zoltán Színházi esték kötete, Shakespeare: A Velencei Kalmár.

„A Velencei Kalmár Portiája, mikor találós meséjét sem a marokkói, sem az aragoni herceg nem tudja megfejteni, így fakad ki:

 

Oh bölcs bolondok! im itéletökben Oly eszesek, hogy a miatt veszítnek.

 

Ezzel a mondással Shakespeare mintha kommentátorai nagy tömegét akarta volna előre jellemezni.

… …

Hogy tisztán láthassuk: mi van igazán a Velencei Kalmárban s mi az amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának), próbáljuk meg elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül a magunkévá tettünk. Nézzük mint újságot, s határozzuk el, hogy (legalább egy órára) a Rialtora se tekintsünk több áhítattal, mint a Dunapartra s a Lloyd kávéházra.”

Megpróbálom megfogadni a tanácsot, lássam, hová jutok. S ha föltétlenül segítségre lesz szükségem, ígérem, Shakespeare-en kívül senkihez sem fordulok.

Nézzük csak!

Az első színben megtudom Othellóról, hogy titokban megházasodott. De miért titokban? Mi késztette rá?

Kiváló hadvezér, ezt is megtudom azonnal.

 

…mert a Tanács Megrója tán ezért, de bizonyos, hogy Nem dobja félre – hisz kétségtelen, Hogy a Cyprusnál dühöngő háborúhoz Ha lelküket kiteszik sem találnak Hozzá hasonló hadvezéri elmét.

 

Ha jól olvasunk, és a Rialtóra sem tekintünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra, a napnál világosabban elismerik kiválóságát. Értékelik is. S mert az idézett szavak Jago szavai, aki ezt megelőzően elmondta már Rodrigónak, hogy gyűlöli a mórt, így Othello képességeit és elismerését illetően nem maradnak kétségeim. Hogyan is maradhatnának, amikor még az is így beszél róla, aki gyűlöli.

Még valami megerősíti Othello hadvezéri tehetségét.

Jago panasza.

 

…Három nemes Személyesen járult elé, hogy engem Válasszon hadnagyává: esküszöm, Tudom, mit érek, s megillet e rang …  … Cikornyás szókkal tért ki nékik és Legvégül is kérésük megtagadta.

 

Ez is egyértelmű.

Jago hiába haragszik Cassióra, akit Othello kinevezett. Cassiót nem protekció miatt nevezte ki.

Hiszen protekciója neki volt. Jagónak.

Akkor hogy is van ez?

A mór, minden protekció ellenére, azt választotta hadnagyának, akit e posztra alkalmasnak tartott.

Nem azt, aki önmagát tartotta alkalmasnak.

Drámai vétség?

Néha bennem is fölmerült a gondolat, eltűnődtem, mit is jelent. Talán kapcsolat is akad e két dolog között, hogy valaki kiváló hadvezér és a beosztottjait nem protekciós alapon nevezi ki. Bizony, úgy találom, összetartozik e két dolog. Mert állítom: a kiváló hadvezér csak addig kiváló, amíg keményen, következetesen tartja magát e gyakorlathoz.

A világtörténelem című drámából is azt olvastam, ellenőrizheti bárki, hogy a nagy hadvezérek is emberek. Ők sem lehetnek egyszerre több helyen. Ilyenformán létfontosságú számukra, hogy emberismeretük, értékrendjük jó legyen, hogy minden posztra az arra legalkalmasabb embert állítsák.

A kiváló hadvezér egyetlen lehetősége ez tehetsége bizonyítására.

S Othello itt még, a dráma kezdete előtt, tudta ezt. Nem vétett ellene.

Nem érdekelte protekció, magánügy, ki kinek a fia, borja. Nem érdekelte semmi más, csak a tehetség. Döntését egyetlen szempont vezette, az, hogy a betöltendő tisztet olyan ember kapja, aki arra a legmegfelelőbb.

Olvassunk tovább, és a Rialtóra se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra.

Az elismert, sikeres, népszerű, hatalma teljében levő hadvezér nem áll kérőként nyíltan Desdemona apja elé. Pedig, ahogy szintén Jagótól tudjuk, akit igazán nem lehet elfogultsággal vádolni Othello javára:

 

A mór tiszta és nyílt természetű.

 

Akkor miért? Miért e titkos házasság?

Az nem lehet, hogy Desdemona nem szokott apjával bensőbb ügyeiről beszélni. Hiszen Rodrigónak az apja mondta meg, hogy ne vizslasson a háza körül, nem adja neki a lányát.

Mi gátolhatta Othellót szándékai bevallásában?

Mit mondanak róla még az első színben? Akkor, amikor a megcsalt apát fölveri álmából a visszautasított kérő és a mellőzött zászlós?

 

Jago: „egy vén fekete bak” „berber csődör” Rodrigo: „parázna mór”

– majd

 

Leányod nagy bűnt követ el, mikor Erényt, szépséget, szellemet, vagyont Egy kóbor és hazátlan idegenre Tékozol. Brabantio: „Egek! Vér-árulás!”

és azután

 

…Nincs varázslat, Amely a szűzek ifju erejét Megrontja?

 

Figyeljünk csak!

Rodrigo a győztes vetélytársat gyűlöli Othellóban. Jago nem kevésbé gyűlöli, csak kevesebb oka van rá. Ha ugyan érzelmek okát keresni kell.

Elég felemásnak tűnik Othello helyzete Shakespeare Velencéjében.

A kiváló hadvezérre háborús időkben szükség van.

Az ember, az nem kell. Az kóbor idegen, vén fekete bak. Annak Velence szenátora nem adja a lányát. Bizony, kár volna kérni.

Így igaz.

Hamis értékrendek, hazug íratlan törvények szabályozzák Velence életét.

Othello a házasságáig valóságos helyzetek valóságos törvényei szerint élt. Nyílt lehetett, bátor, egyenes, tiszta.

Eddig.

Most, életében először, elfogadta a csalást. Nem szállt szembe a hazug törvényekkel – csak megkerülte őket. Tehát tudomásul vette, s azok szellemében cselekedett. Magára erőszakolta a hamis értékrendet, elfogadta, hogy nem kérheti meg Desdemona kezét.

Akkor sem, ha szeretik egymást.

Elfogadta, hogy színes bőrű, a lánynál jóval idősebb ember, függetlenül a valóságos értékektől és érzelmektől, nem méltó arra, hogy nyíltan cselekedjék. S ha Desdemona ragaszkodik méltatlan, nem vállalható érzelmeihez, akkor megcsalja apját, megszökik, és titokban megházasodnak.

Amikor Othello tudomásul vette, hogy bőre színe bármire méltatlanná teheti, amikor elfogadta a csalást, hazugságot – már elindult tragédiába vezető útján.

S ekkor még el sem kezdődött a dráma.

Ekkor Jago még csak gyűlölte a mórt. Tenni még nem tervezett semmit ellene.

Olvassunk jól, és a Rialtóra se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra.

Mennyi a jelentősége, hogy Jago és Rodrigo fölveri Desdemona apját a szökés hírével? Talán csak annyi, hogy kiélik gyűlöletüket. Végtére, ha nem jut eszükbe az éj folyamán közölni Brabantióval, hogy megszökött a lánya, meggyőződésem, legkésőbb reggel észrevette volna, hogy nincs otthon.

Akkor hát mennyi ebben Jago szerepe?

Tudjuk, Velence hamis értékrendjét, hazug törvényeit nem ő teremtette. Ő csak ismeri és él vele. Mint Velencében mindenki más. Azt is tudjuk, hogy Othello a bőre színét s születése időpontját nem néki köszönheti. Szerelmét sem. És arra sincs utalás, hogy a titkos házasság ötlete az ő agyában született volna.

Sőt, még Brabantio éjszakai nyugalmának megzavarása sem az ő lelkén szárad. Nélküle is fölverték volna a herceg küldöttei.

Vitathatatlan, nem teremt lehetőségeket. Nem teremt semmit. Csak kissé előbbre hozza időben azt, ami nélküle is megtörtént volna.

Az első színben tehát Jago nem tesz mást, mint igen indulatosan kommentálja azokat az eseményeket, amelyek előidézésében nem volt szerepe.

Ez fontos. Még visszatérek rá.

A második színben ő mondja el Othellónak, mennyire haragszik rá Brabantio.

Nem hinném, hogy túlzott meglepetést okoz.

Végtére is Othello, ha nem számít a tiltakozásra és fölháborodásra, annak rendje-módja szerint, nyilvános, díszes esküvőt tart előzőleg. Nem csoda, hogy nyugodtan fogadja Jago híreit.

Így szól:

 

Hagyjuk, hadd háborogjon: A Tanácsnak tett szolgálataim Elfojtják panaszát.

 

Ez a második mondat, amelyet Othellótól hallunk. A többit, cselekedeteit onnan ismerjük, hogy róla mondták. S a harmadik, a következő mondata már nagyon elgondolkoztató.

 

…És tudni kell – S ha látom itt, hogy dicsekedni érdem, Majd hirdetem – hogy én királyi ősök Sarja vagyok…

 

Hogy szól a mondat a közbevetés nélkül?

 

És tudni kell, hogy én királyi ősök sarja vagyok.

 

És a közbevetés?

 

S ha látom itt, hogy dicsekedni érdem, majd hirdetem.

 

Tudjuk, Othello, a mór, kiváló hadvezér, sokat próbált, sokat szenvedett ember. Velencében és a világban elfoglalt helyét a maga tettei, a maga érdemei, jeles, valóságos értékek szabták meg.

Eddig.

És most már szánalmasan hozakodik elő, de milyen szánalmasan, ha úgy ítéli, mást már nem tehet, születési előjogokkal.

Nem igazabb védekezés, mint a vád: fekete.

Végső, szomorú érve így a velencei, nem a valóságos értékrendek világából ered. Szomorú, mert itt fogadja el másodszor a hazug világ hazug értékrendjét, hamis törvényét.

De bármit tesz vagy mond, az a világ nem fogadhatja be őt. Nem is fogadja el, csak akkor és addig, amíg szüksége van rá.

Háborúban vezesse a hadsereget, biztosítsa Velence hatalmát messze túl Velence határain.

Békében idegen, fekete, öreg.

Megvallom, számomra meglepő, eddig soha nem gondoltam rá, másodpercig sem villant az eszembe, hogy a tökéletes, hibátlan, nagyszerű Othellót csak hallomásból ismerem. Azt az Othellót, akit Desdemona megszeret, aki fölébreszti Jago könnyen ébredő féltékenységét, akiről Jago föltételezte, hogy a felesége megcsalta vele, azt az Othellót nem látjuk a drámában. Olyannak mi nézők nem látjuk, nem láttuk soha, amilyennek Desdemona s Jago látta. Othello, akivel mi találkozhatunk, már valóságos és hazug értékrendek között vergődő, csalást elfogadó, hazugsággal megbékélő, a tragédiája felé elindult ember. S félek, ha tovább kísérem keserves útján, rá kell döbbennem, Othello tragédiája mindenképpen bekövetkezett volna.

Jago buzgalma nélkül is.

Csak talán kicsit később, csak talán kicsit másképp.

Nemegyszer olvastam, nemegyszer láttam a drámát. Nem értem, miért nem figyeltem föl eleddig, miért nem vettem észre, mit írt e zseniális író?

Később igyekszem választ találni rá. Tudom, nem lesz tőle jókedvem.

Most engedjen meg nekem az olvasó egy rövid kitérőt.

Shakespeare-nél, bár hősei időnként keresik önmagukban vagy egymásban a sátánt vagy az ördögöt, különválnak földi és pokoli hatalmak. Ha nem földi szereplőre van szüksége, nyugodtan színpadára viszi a tündéreket királyostul, az ördögöt valamelyik formájában, vagy ha kell, magát az Időt is. Ahol nem nyilvánvalóan földöntúliról van szó, ott legföljebb egy szellem jut szóhoz.

De az is ember szelleme.

S a világ, amely körülveszi őket, emberi világ. Hazugsággal, látszatokkal, képmutatással, hatalomvággyal, bosszúval, szerelemmel, féltékenységgel, csalódással, hősiességgel, árulással terhes világ. Ami azt illeti, ez az emberi világ időnként igen embertelen. Nem szívesen veszi tudomásul az emberi, humánus, valódi értékeket. S ha már tudomásul kell vennie, igyekszik vagy a maga törvényei szerint átalakítani, vagy – ha ez nem megy – elpusztítani.

De az elpusztított, a környező világnál nemesebb ember helyére újra beáll valaki.

A hit, hogy létezhet egy emberi világ a maga igaz törvényeivel, ez a hit Shakespeare-nél nem pusztul el.

De térjünk vissza a drámához.

A harmadik színben Brabantio vádja:

 

Elcsábitották, ellopták, varázs- Szerekkel rontották meg gaz kuruzslók; Mert aki nem vak; hűdött vagy hibás, Varázslat nélkül ily eszeveszetten meg nem botolhat. …  … …  … S természet, haza, Kor, tisztesség és minden ellenére Szeretné azt, kit retteg nézni is! Csak nyomorék s idétlen agy hiszi, Hogy ekkorát tévedhet a tökély A természet törvénye ellen; itt a Pokol furfangos praktikáira Kell gyanakodnunk. Újfent állitom, Csak holmi vér-pezsdítő főzetekkel Vagy ily célból kotyvasztott bűvitallal Ronthatta meg.

 

Velence urai igen okosak. Ha nékik nem tetsző dolog történik a magánéletükben, az nem magánsérelem. Nem a társadalom, de a természet törvényei elleni vétek, s csak természetfeletti hatalom birtokában jöhetett létre. Ha valódi bajban vannak – mint most, hogy Cyprust támadni készül a török –, azonnal szétválik természet és társadalom. Már nem kevergetik a fogalmakat. Othello ismeri a legjobban a cyprusi helyzetet, ő a legjobb hadvezér, őt szólítja a közvélemény – menjen ő.

Megy is.

És Brabantio tanácsát viszi magával.

 

Othello, nyitva tartsd a szemedet: Te vagy soron, engem már rászedett.

 

A tanács helyénvaló. Othello ugyan azt válaszolja:

 

A tűzbe tenném érte a kezem!

 

– de végignézte, mint csapta be apját Desdemona, hogyan titkolta előtte igazi érzelmeit, hogyan élt vissza a bizalmával, hogyan szökött meg tőle.

Igaz, mindezt őmiatta tette.

Shakespeare már a Hamlet-ben fölhasználta a fülön át történő mérgezés motívumát. Ott kézzel fogható mérget csöppentenek a király fülébe.

Brabantio nem tudatosan mérgez. A tudatos mérgezés Jagóra marad.

 

Én mérget öntök Othello fülébe. … Igy változtatom erényét szurokká; A jóságát meg hálóvá, amelybe Mind belehullnak.

 

S később:

 

Ez hatni fog. Már sápadoz a mór A méregtől; mert méreg a gyanú –

 

Mintha a méreg halmazállapotától függetlenül hinne Shakespeare abban, hogy fülön át igencsak meg lehet valakit mérgezni. Legföljebb nem egyik percről a másikra.

De a hatás így is biztos.

Mindegy, most mit válaszolt Othello, a méreg a fülén át az agyába jutott. És ha valaki tudja, hogy Brabantio igazat beszélt, akkor ő tudja. Nálunk is jobban tudja.

Hisz ő látta azt, amit mi nem.

Mi már csak a szerelmét vállaló, hű, igaz, tiszta Desdemonát látjuk. Othello látta azt a Desdemonát is, aki színlelt, hazudott, becsapta apját, környezetét. Aki egymás után kosarazta ki kérőit, a város gazdag ifjait. S talán, engedtessék meg a föltételezés, Rodrigo makacs szerelme sem csupán Rodrigo ostobasága. Talán Desdemona megelőző viselkedésében található ennek az értelmetlennek tűnő makacsságnak az oka.

Sőt: az sem lehet véletlen, hogy Jago pénzszerzési manőveréhez, Rodrigo kifosztásához csalétkül éppen Desdemonát választja. Kell hogy valami, akárha mákszemnyi alapja legyen Desdemona viselkedésében Rodrigo végtelen, már szinte komikumba hajló hiszékenységének. Parányi kacérság, hiúság, árnyalatnyi állhatatlanság, valami, amit ha Jago kellőképpen fölnöveszt, tőkét kovácsolhat belőle.

És kovácsol.

Hisz Rodrigóval is, Othellóval is elhiteti Desdemona hűtlenségét. Rodrigóval jövő, Othellóval múlt és jelen időben.

Olvasom tovább Shakespeare-t.

Íme, még csak a harmadik színnél tartunk, s már minden előkészítve a tragédiára.

Othello annyira bízik az őt gyűlölő Jagóban, hogy serege kivételével mindent rá mer hagyni.

Desdemonát is.

De miért hisz Othello oly föltétlenül Jagóban?

Nem nehéz a válasz.

Othello egyenes, tiszta, ép érzékű ember. Nem adott okot gyűlöletre. Jagót nem csalta meg. Miért gondolna arra, hogy Jago gyűlöli őt? Bizonyosan nem igaz, egyetlen szóig, egyetlen betűig nem igaz Jago panasza.

 

…Én a mórt Gyülölöm; azt suttogják, ágyamat Használta: nem tudom, hogy igaz-e; De nékem itt a gyanu annyi, mintha Bizonyság volna.

 

Ha bizonyosság volna, nem gyanú, a mór tudná, hogy vétett ellene. Pillanatig sem kockáztatna, számolna a becsapott ember érzelmeivel. De így, tiszta lélekkel, lelkiismerettel nincs oka, hogy ne higgyen a sima, szép szavaknak.

Álljunk meg.

Jago, aki oly igen okos, és oly igen büszke az eszére, Jago is tudja ezt. S ha terveit arra építi, hogy Othello hinni fog neki, nemcsak a méreg erejében bízik. Bíznia kell a maga hitelében is, abban, hogy elfogadják kezéből a mérget. Hisz a méreg természetéhez tartozik, akkor hat csak, ha beveszi, akit halálra szántak. Jagónál kevésbé okos emberek is tudják, aki megcsalta őket, az nem bízhat bennük feltétlenül. Tudja, hogy csalt, tudja, rájöhet a másik. Kettőjük helyzete bizonytalanná válik, s a bizonytalanság óvatosságot szül. Ha terveit Jago a mór bizalmára építi, akkor tudja, hogy igaztalanul vádolja őt. Bizonyságát adva, hogy mindenkinek hazudik.

Önmagának is.

Így már igazolta Jago Othello döntését. Nevezetesen azt, hogy nem bízta rá a sereget. Hogy lehetne olyan emberre hadsereget bízni, akinek számára bizonyosság az alaptalan gyanú. Főként, ha ily hihetetlenül gyanakvó a természete. Hisz később Cassio is fölkelti gyanúját, méghozzá igen érdekesen.

Íme:

 

Engem is fölszarvazhat Cassio.

 

Hát itt már kétségtelen, a gyanút csupán puszta föltételezés élteti.

Pedig Jago nagyon jól tudja, hogy a gyanú csak az ő számára jelent bizonyosságot. Amikor Othello gyanakvásáról van szó, sok fáradsággal teremt látszatokat, konstruál bizonyítékokat. Még felesége segítségét is igénybe veszi, hogy megtartani, fokozni tudja Othello gyanakvását. Tudja, ártatlan semmiségeket veszedelmessé lehet fölnöveszteni. El is mondja, miután megkapta Emiliától Desdemona kendőjét.

 

Majd Cassio lakásán elhagyom. S ő megleli. Az ilyen légnemű Kis csacsiság a féltékenynek oly Erős bizonyság, mint a biblia. Ez hatni fog.

 

Megint egy kérdés.

Jago, aki maga növeszti bizonyossággá a gyanút, tudja, mily jelentéktelen dolgokat növeszt bizonyossággá, vádaskodása mily alaptalan. Akkor hogy van ez a maga szintén alaptalan gyanújával? Mennyi munkájába, energiájába került, amíg így sikerült eltorzítania önmagát?

És megint egy kérdés.

Milyen ember ez a Jago?

Nézzük csak meg közelebbről.

Az bizonyos, hogy kisszerű. A Shakespeare-drámákban és a valóságban, ha úgy tetszik, az életben is találkozhatunk emberekkel, akik nem riadnak vissza semmitől, nem sorolom, mi minden cifraságot tesznek csak azért, hogy elérjék, amit akarnak.

A különbség abban van, hogy mit akarnak.

III. Richard a trónt, a hatalmat.

De ettől függetlenül sem hasonlítható Jagóhoz. III. Richard friss gyilkossága áldozatának koporsójánál szerez feleséget. Méghozzá olyant, akit azért vehet feleségül, mert a férjét már előzőleg megölte, így a nő szabad.

Jago nem képes elhinni a feleségéről, hogy hű lehet hozzá. Ő tudja, mi oka van erre.

Katonai képességei? Mindössze annyira futják, hogy a vezér második embere lehet.

Pénzt akkor tud szerezni, ha becsap valakit, jelen esetben Rodrigót, s kicsalja tőle.

Képességei, bárhonnan nézem, minden vonatkozásban nem is másod-, de sokadrendűek.

S becsvágya is.

Hiszen még Hamlet mostohaapja is egy királyságért és egy nőért lesz gyilkossá.

És számomra van még valami furcsa, valami igen különös, nagyon is elgondolkoztató ebben a Jagóban.

A többi gyilkost, ha nem bérgyilkos az illető, nem a maga képessége, hanem tőle független ok választja el a hatalomtól. Később születtek, mint a király. Törvénytelen kapcsolatból születtek. Képességeik lehetnek bármilyen jók, helyzetük nem engedi, hogy a társadalomban őket megillető helyet foglaljanak el.

Jagóhoz hasonló alak hirtelen nem is jut eszembe. Őt képességei választják el vágyaitól. S e vágyak is igencsak ködösek. Az tény, pénzt akar. De a pénzen kívül is akar még valamit.

Mit?

Cassio rangját? Rendben van. De amikor megkapta, amikor már ő Othello hadnagya, akkor sem elégedett. Folytatja rágalomhadjáratát.

Pedig hadnaggyá választása akár fordulópont, győzelem is lehetne az életében. De nem lesz az.

Pontosabban, fordulópont lesz, de nem az ő életében, hanem Othellóéban.

Figyeljük csak, mit mond Othello, a hadvezér, mielőtt leváltja tisztéből Cassiót?

 

Megszállt várfalak közt, Ahol a nép még tétován remeg, Csak úgy személyes okból kardra kelni… Ez szörnyű!

 

S mit mond rövid idő múlva Jagónak? Ugyanazok között a várfalak között?

 

Mielőtt a nap háromszor lemegy Jelentsd nekem, hogy Cassio nem él.

 

S miután Jago örömmel vállalja az orgyilkosságot, kinevezi, vérdíjként kinevezi Cassio üres helyére. Hadnagyává emeli Jagót.

Pedig tudja, hogy az olyan ember, aki saját ügyei intézéséért, cinkosságért s egyéb hasonló érdemekért, a képességek figyelembevétele nélkül, magánérzelmek szerint osztogat maga körül rangot, hivatalt – az elveszett.

A jelenet vége Jago kinevezése. De e jelenet elején Othello már elbúcsúzik hadi sikereitől.

 

Kócsagtollas had, büszke háború, Mely becsvágyunk erénnyé nemesíti, Ég veletek! Ti pezsgető dobok, Rivalló kürtök, metsző hangu sípok, Nyihogó mének, Isten veletek! Isten veled, királyi lobogó, Győzelmes harcok minden ragyogása! S halálos ágyu, mely a halhatatlan Egek dühét dübörgöd vad torokkal, Isten veled! Othello befejezte!

 

Othello már itt végképp elveszett. Akkor is, ha nem öli meg Desdemonát és önmagát.

Jago praktikái?

Jago további mesterkedéseivel már csak a saját tragédiáját készíti elő.

Azt tudja, hogy Cassio sokkal különb nála.

 

…Ha Cassio marad meg, Szép élte minden napja úgy sugárzik, Hogy belerútulok.

 

És íme, ismét egy kérdés.

Othello nélkül, e nélkül az elvállalt gyilkosság nélkül vajon ki nevezi ki őt hadnaggyá?

Senki. Természetesen.

Akkor miféle cél, érdek, mi vezeti, miért folytatja rágalmait a végletekig? Hiszen Jagónak tudnia kell, hogy karrierje nem választható el Othello életétől.

Sőt!

Othello személye, élete az egyetlen biztosítéka. Erős kapocs köti össze őket. Nem akármilyen kapocs. A közösen elhatározott gyilkosság cinkossága.

Cinkosság. Az emberi érzéseknek ahhoz a parányi részéhez tartozik, amelyben Jago hisz. A többit megveti, gúnyolja. De a gyilkosság, cinkosság, bűn az ő világa. Most, hogy végre eljutott ide, hazaért. Itt kellene maradnia.

Talán maradna is, ha gyűlölete nem volna erősebb kisszerű hatalomvágyánál. De, úgy látszik, erősebb.

Abban nem bízhat, hogy Othello helyére kerül, hadvezér lehet. Ez képtelenség. Egyébként is rövidesen kiderül, Othellót visszahívták Velencébe. Ha Cypruson már nincs háború, ott már nincs rá szükség.

Othello rangja már Cassióé.

Ismét hiábavaló Jago velencei protekciója. Velence urai sem tartják vezetésre alkalmasnak.

Ők nem babban játszanak.

Nyilvánvaló és teljesen érthető, a velencei nemesek csak a mór kontójára oly jóságosak, hogy felelőtlenül ajánlgassanak bárkit is rangok, hivatalok betöltésére. Ha a maguk érdekeiről van szó, képességek szerint osztogatnak rangot, pozíciót, és ugyanilyen megfontolásból űzik el az alkalmatlant.

Ebből arra is következtethetünk, hogy szeretnék hatalmukat megtartani, ameddig csak lehet. Kötözni való bolondok volnának kis képességű, vezetésre aligha alkalmas cimboráik, kedves szavú ismerőseik kinevezése miatt hatalmukat veszélyeztetni. E kérdésben nem ismerik a tréfát.

És igazuk van.

Említettem, fogom is még említeni, hisznek a maguk hazug világában, de annyira azért nem, annál okosabbak, hogy ne vennék tudomásul a valóság törvényeit.

Említettem, fogom is még említeni, Velence urai élni a maguk elképzelte világban szeretnek, de tudják, e hazug világot csak úgy biztosíthatják, ha megtartják hatalmukat. Márpedig a hatalom megszerzéséhez és megtartásához a valóság törvényei szerint kell, keményen és határozottan, hideg fővel cselekedniük.

Így is tesznek.

Említettem, fogom is még említeni, itt született Othello drámai vétsége. Othellóé, aki a valóság törvényeiben, lehetőségeiben hisz, azokat ismeri. Hazug látszatok világában védtelen, kiszolgáltatott. És magánügyei arra kényszerítik, hogy olyan törvények szerint cselekedjék, amelyekben nem hitt soha, amelyek ellen lázadott.

El kell buknia.

De azért ez sem ilyen egyszerű.

Velence vezetői hamis értékrendek, hazug látszatok hatalmához ragaszkodnak, de a hatalom megtartásához a valóság értékrendje szerint kell cselekedniök. S bármily értelmes is cselekedetük, az eredmény: hamis, hazug látszatvilág marad körülöttük.

Szánni nem kell őket, hiszen azért ragaszkodnak hozzá, mert nyilván abban érzik jól magukat.

De ebből az is következik, hogy látszathatalmukat csak addig tudják megtartani, amíg valóságos erőket arra tudnak kényszeríteni, hogy segítsék őket.

Ez meg nyilván nem tart örökké.

Othello, ismétlem, valóságos értékekben hitt. S halála előtt megbizonyosodott arról, hogy igaza volt. Desdemonát ártatlanul ölte meg. Újra tudja, hogy a való világ az igaz, amelyben hinni lehet emberségben, hűségben, barátságban, szerelemben, hinni lehet abban, hogy valóban van és lehet olyan élet, olyan világ, amelyben érdemes hinni.

Élni is.

Hiába, akárhogyan keresem Jago létfontosságát, főszerepét, e drámában Othellóról van szó. S nem csupán azért, mert ő a címszereplő. Bár, ki tudja, talán az is jelent valamit.

Shakespeare soha nem ragaszkodott ahhoz, hogy címszereplői csak jó emberek lehetnek. Ez minden olvasó, néző, színész, rendező számára vitathatatlan tény. Ha úgy gondolta, címnek adta, hogy III. Richard. De a többi Richard és Henrik sem volt mindig földre szállt angyal. Senki nem hiheti, hogy a cím csak egy jó ember neve lehet, ez nem volt kritérium Shakespeare címválasztásánál. S ha elolvassuk drámáját, az Othelló-t, könnyen meggyőződhetünk arról, nem gondolta titkon és kajánul, alaposan becsap bennünket. Othello nevét adja címnek, s ránk vár a keserves, verítéket fakasztó feladat kitalálni, hogy ez a dráma valójában Jagóról szól.

Shakespeare nem gyártott rejtvényeket.

Furcsa ember volt, zseni volt. Tudta, ki jó, ki rossz. Azt írta címnek, amit akart, azt írta, amit gondolt.

Címszereplőjét, Othellót, gyilkossá teszi. Nem menti föl, végrehajtatja vele önmaga kiszabta halálos ítéletét. De a szót nem tagadja meg tőle.

 

 

Jagótól megtagadja a szót. Shakespeare tagadja meg, nem Velence urai.

 

 

S valóban nem szólalhat meg többé. Csak róla szólnak, már Othello halála után.

Gondolom azért is, hogy a néző ne tévedhessen el, pontosan a fülébe kiáltják, amit látott.

 

 

Lodovico a történet végére érkezett Cyprusba. S ha Jago működésének végeredménye fölháborítja – hát istenem, igazán érthető.

Lodovico fölháborodik, de Othello, aki végigélte, most már józanul ítél.

 

De mért is élje túl a tisztelet A tisztességet? Pusztuljanak együtt.

 

Mit tehetett volna Jago Othello tisztasága, bőrszíne, életkora és a hazug velencei világ nélkül? Semmit.

S mit tett így?

Igen fontosnak, tehetségesnek és okosnak tartotta önmagát. De a dráma végére kiderül, hogy sem nem olyan fontos, sem nem olyan tehetséges, sem nem olyan okos. Szerepe annyi, hogy mindig elmondja, milyen látszatot fog teremteni. Majd látjuk terveit többé-kevésbé pontosan megvalósulni. Majd újra őt látjuk, amint tisztességes ember álarcában csóválja a fejét, látva azt, amit maga tervezett.

E hármas cselekvés ebben a rendben követi egymást.

De mit ért el? Úgy értem, a maga számára mit ért el?

El akarta foglalni Othello mellett Cassio helyét.

Othello halott, Jagóra kínhalál vár.

Cassio Cyprus első embere lett. Othello helyett.

Féltékennyé akarta tenni a mórt. Ez sikerült. Bár, említettem már, ha e kisszerű gazember nem ügyködik oly szorgosan, a mór féltékenysége előbb-utóbb nélküle is fölébred. A nagy korkülönbség, a színkülönbség és a velencei társadalom fölélesztette volna Othellóban a kételyt.

Kiváltképp azért, mert kezdettől benne volt.

Nézzük csak újra Jagót, e vacak kis embert. Mit is akart még?

El akarta szedni Rodrigo pénzét.

De hisz azt régóta elszedi. Hadd idézzem a darab első mondatát.

 

 

Némi módosítással megint Ambrus Zoltánt idézem.

Hogy tisztán láthassuk, mi van igazán Shakespeare Othello, a velencei mór című drámájában, s mi az, amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának), próbáljuk meg elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül a magunkévá tettünk. Nézzük, mint újságot, s határozzuk el, hogy (legalább egy órára) a Rialtóra se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra.

Mit olvasok?

Jago szövi, szövögeti terveit, de oly okos elképzeléseibe hibák csúsznak. Csőd csőd hátán.

Nem ölik meg egészen azokat, akik megöletését elhatározta.

Ostobábbnak tartja Rodrigót, mint amilyen, s ezért kénytelen személyesen megölni őt.

E nyavalyás kis pondró úgy véli, e gyilkossággal megoldott valamit. Legalább annyit, hogy elnémította.

De még ez sem igaz.

Rodrigo ekkor már megírta levelét, elmondta benne mindazt, aminek napfényre kerülésétől Jago indokoltan félt. Íme:

 

 

Olvasom, olvasom a drámát.

Jago jó ideig kihasználta Rodrigót, elszedte pénzét, ékszerét, vagyonát. De nem ismerte. Jobban lebecsülte, mint amennyire megérdemelte.

Jeles hiba.

Az nem kevésbé, hogy félreértette a gyilkosság hatását.

Az élő, becsapott, kifosztott Rodrigo még nevetséges is lehet, ha ágál, világgá kürtöli, hagyta becsapni, kifosztani magát.

A halott Rodrigo magasan az élő fölé nőtt. A halál leválasztja róla a humort. Tragédiává növeli életét. S hiába volt a dráma első percétől hiszékeny báb Jago kezében, most, hogy megölték, magasra nő gyilkosa fölé. Ember volt, hiszékeny, szánalomra méltó ember, százszor nemesebb annál, aki bábbá silányította életében.

S mi haszna származott Jagónak Rodrigo halálából? Megtarthatta áldozata vagyonának azt a részét, amely már nála volt. Igaz, igencsak rövid időre. Annyira, amennyi Rodrigo halála és az ő leleplezése között eltelt.

Az mennyi idő volt? Szinte semmi.

Nem valószínű, hogy okos ember ily kevés időért ennyi bajt kever mások és a maga fejére.

De alábecsülte feleségét is.

Már akkor is, amikor féltékenykedett rá. Akkor is, amikor feltételezte, képes ellopni Desdemona kendőjét. Még azt se tette szívesen, hogy férjének adja, amikor véletlenül megtalálta. De odaadta. Hibázott, megbűnhődött érte. Amikor megérti, mire kellett a kendő, elmond mindent.

Kár volt lebecsülni őt is.

Shakespeare megmutatja, olyan ember volt, akinek a fölismert igazság kimondása, a szeretett halott tiszta emléke többet ért, mint férje és a maga élete.

Igaz, belehal abba, hogy kimondja az igazságot.

De halála ismét annak az életnek bizonysága, amelyikben Shakespeare hisz, amelyikben lehet és érdemes hinni.

Tiszta, emberhez méltó életé.

Azé az életé, amely akkor is van, létezik – mutatja meg s bizonyítja Shakespeare –, ha Jago-féle kisszerű gazemberek rágalmakat szülnek, látszatokat teremtenek, eltakarni próbálják a szemünk elől.

Mire jutnak?

Jago, a hitvány kis féreg, minden ügyeskedése, erőfeszítése ellenére is legfeljebb ideig-óráig képes eltakarni a valóságot.

Megsemmisíteni, magához hasonítani nem tudja.

Shakespeare, a zseni, megnyugtat.

Az olvasó, néző e véres dráma végén bizonyságát kapta annak, hogy mindegy, mennyi látszatvalóságot kevernek ártó szándékkal a való élet fölé.

A valóság az erősebb.

Munkál a ráerőszakolt látszatok alatt, azután megrázza magát, s lehullanak, letisztulnak róla látszatok, ártó szándékok, hazugságok.

S maguk alá temetik azt is, aki megteremtette őket.

Sajnos, azokat is, akik áldozatai a látszatteremtőknek, hazugoknak, rágalmazóknak.

De tudom, bármi legyen az ára, akárhány ártatlan lélek gyertyája huny ki, szaporodhatnak a temetők lakói, minden látszatgyőzelem után győz a valóság. Az emberi, tiszta, értelmes világ az erősebb.

A dráma vége: Othello Cassiót akarta helyettesének, s Velence Cassiót nevezte ki a helyére.

A shakespeare-i Cyprus jó kezekbe került. S az élet letisztultan, emberségesen, igazan mehet tovább.

Visszacsengenek Jago szavai:

 

S ki mondja még, hogy gazfickó vagyok?

 

Mindenki, aki valamilyen formában megismerte történetét.

Behajtom a könyvet. Éjszaka van. Még rágyújtok egy cigarettára, s amíg megérkezik szememre az álom, tűnődöm a csodán.

III.

 

Kritikusi értekezés a kandiscukorszínről

„…tanulságosabbnak látom ezúttal a bírálat bírálatát. A kritika műfaja ugyanis, ha nem is olyan nagy dolog, mint a szépirodalmi műfajok, komoly és felelősségteljes szerepet játszik az irodalom kultúrájában, vigyázni kell erre a műfajra, mert természeténél fogva késsel dolgozik, mint a sebészek. Éppen ezért ne vegye rossz néven fiatal kartársam, ha néhány műhibára figyelmeztetem, amiknek nem szabad előfordulni, mikor elevent metélünk.

…Nem kell keresni a harcot annak, aki kiáll elébe, ha muszáj: minél vitézebb katonái vagyunk szent hazánknak, a Művészetnek, annál óvatosabban és figyelmesebben vizsgáljuk meg, ki az igazi ellenség. Mesterségünk nyelvére így fordítanám ezt a princípiumot: ha… nem azt a jót keressük mindenáron, ami, szerintünk, hiányzik belőle (a műből, melyet bírálunk), – hanem azt, ami megvan benne – könnyen eshetünk a kültelki kocsma vendégének jóvátehetetlen hibájába, aki, miután mákosrétesnek ette a káposztát, a végén kénytelen volt elismerni, hogy káposztának csakugyan elég savanyú.”

Karinthy Frigyes

(Nyugat, 1938. 3. szám, március. Őrjárat.)

 

A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak

Bemutató a Fővárosi Operettszínházban

Népszabadság, 1976. március 3., szerda

 

Így szól a híradás:

 

Így kezdődik a cikk.

Hosszú idők hiábavaló fejtörése után végre megértettem, mi az értelme annak a módfölött előkelő, arisztokratikus gőgnek, amely íratlan törvényeivel megtiltja az érdekelteknek, hogy kritikára válaszoljanak. Ha ez a fura illemszabály nem gyökeredzik oly mélyen köztudatunkba, hogyan jöhetne létre ilyen színikritika?

Talán sehogy.

Az efféle kritika nélkül viszont nem kerülhetne mélypontra a színház, nem veszíthetné el hitelét, értelmét a kritika.

Így viszont komoly eredményt lehet elérni.

Nem nehéz a feladat. Néhány könnyedkedő tárgyi tévedés, rossz ízű célozgatás, fura nyelvhasználat, leereszkedő vállveregetés – s nyitva az út a mélypont felé.

Képtelenségnek tartom, hogy akadhatna bárki is, akinek ez volna a célja.

De ha föltételezem, hogy mégis akad, nem tehet egyebet, mint hogy foggal-körömmel védi azt, aki közelebb segíti céljához.

Jelen esetben az idézett cikk íróját.

S az sem lehet túl nagy hiba, hogy a kritika, hogy is mondjam, komolytalan.

Elöljáróban: „Kandiszcukor: színtelen v. sárgás színű répacukor- (ill. nádcukor-) kristályok; fényesre befőzött cukorszörpből választják ki kifeszített vékony zsinegre lassú kristályosítással, és nagyra növelik.” (Új Magyar Lexikon, 4. kötet, 29. l.) A Magyar Nyelv Értelmező Szótára kandiscukornak írja, mint a cikkíró, de a sárga színhez ragaszkodik. Csak a színtelen jelzőt hagyja el.

El is hagyhatja bátran. A színtelen, az nem igazi szín, az csak a hiány jelölése. Nem érdemes taglalnom.

Marad tehát egy sárga színek nélküli színpadkép, amely „azzal a merészséggel él, hogy egy zenés darab színpadát szürkékkel és barnákkal elevenítse meg a kandiscukorszínek helyett”.

Gondolta a fene.

Makai Péter vitathatatlanul tehetséges. Kérem, meg ne sértődjék. Elismerem, az is valóban több mint mestermunka, ha sárga nélkül barnát tud kikeverni. A maradék két alapszínnel, a kékkel és vörössel nem lehetett könnyű dolga. Tudom, a színpadkép szürke és barna, de ez a kritikusi dicséret, ha a színeknél maradok – legföljebb lila.

Olvasgatom a Népszabadság kulturális rovatában megjelent cikket.

Majd nézegetem a műsorfüzeteket.

Varázskeringő. Operett három felvonásban.

Nebáncsvirág. Operett három felvonásban.

Szidike kisasszony (Tersánszky). Zenés játék három felvonásban.

Kaviár (Csiky Gergely). Zenés vígjáték három felvonásban.

Sybill. Operett három felvonásban.

Cirkuszhercegnő. Operett három felvonásban.

Idézem újra a cikkrészletet.

„Időközben azonban az operettnek, a zenés vígjátéknak is előkelőbb prózai rokonukhoz hasonlóan két részre válik az előadása, akkor is, ha erre semmi szükség.”

Arra még visszatérek, véleményem szerint mi az, amire szükség van, s mi az, amire semmi szükség.

Jó ez a kritika. Arra az anatómiai lóra emlékeztet, amely a betegségeket, legalábbis a szabad szemmel láthatóakat, magán viseli. Ez az egyik oka annak, hogy részleteit idézem.

Másik oka jóval prózaibb. Mindössze annyi, hogy ma reggel is kinyitottam a nagy példányszámú újságot, böngésztem a kulturális rovatot, s íme, ezt leltem színikritika gyanánt. Tegnap is hasonlót találtam, csupán más címet viselt, sőt, tegnapelőtt is. Félő, holnap, holnapután se lesz nagy különbség. Tovább azért nem sorolom a napokat, mert derűlátó természetem azt a tévképzetet élesztgeti a lelkemben, hogy az ilyen kritikák eltűnnek egyszer kulturális életünkből.

Akkor ünnepet ülünk. A kritika visszanyeri rangját és értelmét.

Nem tréfálok, igen nagy szükség volna rá. Nemcsak a nézőknek, olvasóknak.

Az alkotóknak is.

Hisz kétségtelen, a közönség tapsa a színházban, vagy az, hogy mennyi könyv fogy el az üzletek polcairól, az érdeklődést, sikert, tetszést jelezhet. A közöny jelezheti a nemtetszést.

De azt, hogy miért tetszik vagy nem tetszik, mi jó, mi rossz, mi válik hasznunkra, mi kárunkra, ennek föltérképezése mindig a felelősségét érző kritikusra vár. Szava eljut olvasóhoz, nézőhöz, alkotóhoz, ízlése, műveltsége, tudása, megalapozott ítélete, a véleményét alátámasztó indoklása mindannyiunkat segíti.

Sokszor hálátlan szerepet kell vállalnia.

Kell, mondom, mert fontos, nagyon fontos, hogy egyenes szava, világos okfejtése, félreérthetetlen véleménye eljusson mindannyiunkhoz.

Mert állítom, azok az írók, művészek, akik hivatásukat komolyan veszik, életük gyertyáját két oldalról égetik, szinte mániákusan szeretnék tudni, van-e értelme szenvedéseiknek, mennyire sikerült megvalósítani elképzelésüket. Talán ez is oka, hogy áhítják, félik, várják a bírálatot.

Hiszen a kritikából tudják meg…

Mit is?

Az idézett kritikarészletből például, többek között azt az igen izgalmas, magyar állampolgárnak eleddig teljesen ismeretlen s oly igen hasznos információt, miszerint Spanyolországban háromfelvonásos filmeket játszanak, két, azaz kettő darab szünettel.

Gondolta a fene.

Nem a levegőbe beszélek, nem is halandzsázom. Ellenőrizheti bárki.

Nagyon keveset tudunk Federico García Lorca hazájáról. Minden új információt értékelni kell, örömmel kell fogadni. Értékes értesülés, hogy háromfelvonásosak a filmek, s két szünetjük van. Ezt abból lehet tudni, hogy a megbírált musical előző életében spanyol film volt. S a múlt kötötte meg Békeffy István kezét, a múlt nem engedte, hogy átvegye a szükséges formát. Imigyen, múltja béklyójában vergődve, három felvonásnyi ritmusát érezvén a cselekvés ritmusának, s belekényszerülve a hazai operettek kétrészesítésébe, imigyen vált kissé megerőltető szórakozássá.

Azt nem tartom valószínűnek, hogy film korában is megerőltető lett volna, mert akkor a musicalesítésnél nyilván nem követték volna a filmeknél szokásos két rész kissé megerőltető szórakoztatási formáját. Meggyőződésem, hogy ha az Operettszínház kitűnő művészei tudják, hogy a két rész megerőltető, akkor semmiképpen sem ragaszkodtak volna ahhoz a hazai kétrészesítési gyakorlathoz, amelyhez egyébként így is általában az idézett kritikában ragaszkodnak. Mert az operetteket, zenés vígjátékokat, amint a műsorfüzetek bizonyítják, nyugodtan játsszák három felvonásban.

Talán mert nem szeretnek kissé megerőltetően szórakoztatni.

Végtére is meg lehet érteni őket. Szerintem messzemenően igazuk van.

A múlt tehát – a film – nyilván nem volt még kissé sem megerőltető.

Innen lehet biztosan tudni, hogy háromfelvonásos volt, két szünettel. S nagyon valószínű, hogy azért merte a színház a két rész szellemi megterhelését a nézőkre zúdítani, mert a film alapján föltételezte, hogy akkor is szórakozás lesz, megterhelés nélkül.

Nem így történt.

A film mint múlt, a maga három felvonásával, két pihentető szünetével Békeffyre erőszakolta a maga ritmusát. A hazai gyakorlat meg Békeffyre erőszakolta a kétrészesítést.

Nagy kár.

Egy vallomással tartozom. Gyerekkorom óta nem szeretek megerőltetően szórakozni. Még kissé megerőltetően sem.

Lám, nem hiába íródott meg ez a kritika. Hatására el kell gondolkodnom azon, meg merjem-e nézni a bírálat tárgyát, a kétrészes musicalt?

Én, akit mindeddig nemigen óvtak a kétrészesített drámák szellemi túlterhelésétől, most megrettenek.

Mi lesz velem? Merjek-e mégis elmenni az operettszínházi előadásra? Mily órjási, iszonyatos szellemi megterhelést zúdítanak ott reám? Vajon kibírom-e? Vagy beleroppanok? Talán, jó esetben, mindössze könnyedén elszédülök? Rosszabb esetben az ügyeletes orvos támogat ki a levegőre?

Mi vár rám, ha megnézem az előadást? Érdekel, nagyon szeretném látni.

De mért kell ennyi kockázatot vállalnom?

Igaz, a kritika megnyugtatni is igyekszik, miután alaposan rám ijesztett.

Nem kell félnem, kandiscukorszínek nincsenek. De ettől eddig se féltem.

Viszont, s ez már valódi megnyugtatás, a nehézségeken átsegít a tánckar, énekkar, Fényes Szabolcs zenéje.

És mégis.

Valami oka bizonyára van annak, hogy most óvnak a mindössze egyetlen árva szünetben kipihenhető szellemi túlterheléstől.

Engem, aki láttam, vagy láthattam volna a következőket:

Németh László: VII. Gergely. Történelmi dráma két részben.

Shakespeare: Antonius és Cleopatra. Tragédia két részben.

Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról. Tragikus musical két részben.

Móricz: A murányi kaland. Történelmi vígjáték, zenével, két részben.

Örkény: Macskajáték. Tragikomédia két részben.

Gogol: Egy őrült naplója. Monodráma két részben.

Romain Rolland: Szerelem és halál játéka. Dráma két részben.

Ibsen: Hedda Gabler. Színmű két részben.

Hubay: Egy szerelem három éjszakája. Zenés dráma két részben.

Diderot: Fecsegő ékszerek. Vígjáték két részben.

László-Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben. Dráma két részben.

Shakespeare: Sok hűhó semmiért. Vígjáték két részben.

Leonov: Hazatérés. Színmű két részben.

Braginszkij és Rjazanov: Ma éjjel megnősülök. Komédia két részben.

Bulgakov: Iván, a rettentő. Komédia két részben.

Alekszin: Bátyám és a klarinét. Zenés vígjáték két részben.

Shakespeare: Amit akartok. Musical két felvonásban.

Katona: Bánk bán. Történelmi dráma két részben.

Madách: Mózes. Drámai költemény két részben.

Gorkij: Nyaralók. Színmű két részben.

Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom. Színmű két felvonásban.

Plenzdorf: Az ifjú W. újabb szenvedései. Színmű két részben.

Solohov: Emberi sorsok. Színmű két részben.

Greene: A csendes amerikai. Dráma két részben.

von Horvath: Don Juan visszatér. Színmű két részben.

Suksin: Jómadarak. Komédia két részben.

Orfeusz az alvilágban. Operett két részben.

Bencsik: Kutyakomédia. Zenés komédia két részben.

Gábor Andor: Dollárpapa. A pénz komédiája két részben.

Kisfaludy Károly: Csalódások. Vígjáték két részben.

Strahl: Folytassa Éva és Ádám. Vígjáték két részben.

Szakonyi: Hongkongi paróka. Szabálytalan komédia két részben.

Csurka: Döglött aknák. Vígjáték két részben.

Kilty: Kedves hazug. Játék két részben.

Shakespeare: Othello. Tragédia két részben.

Rabe: Bot és gitár. Színmű két részben.

O’Neill: Vágy a szilfák alatt. Színmű két részben.

Csemer Géza: Piros karaván. Cigányélet és vízió két részben.

Tom Jones: Fantasztikus! Musical két részben.

Wilder: A házasságszerző. Vígjáték két részben.

Beaumarchais: Figaró házassága. Vígjáték két részben.

Wittlinger: Ismeri a tejutat?Játék két részben.

Ben Jonson: Bertalannapi vásár. Komédia két részben.

Csehov: Cseresznyéskert. Komédia két részben.

Shakespeare: A windsori víg asszonyok. Vígjáték két részben.

Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában. Dráma két részben.

Gyurkovics Tibor: Csóka család. Tragikomédia két részben.

Shakespeare: Julius Caesar. Tragédia két részben.

Shakespeare: Romeo és Julia. Tragédia két részben.

Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok. Vígjáték két részben.

Shakespeare: Ahogy tetszik. Vígjáték két részben.

Shakespeare: III. Richard. Dráma két részben.

Shakespeare: II. Richard. Dráma két részben.

Shakespeare: Makrancos hölgy. Vígjáték két részben.

Shakespeare: Macbeth. Tragédia két részben.

Shakespeare: Téli rege. Színmű két részben.

Shakespeare: Tévedések vígjátéka. Vígjáték két részben.

Shakespeare: Szentivánéji álom. Vígjáték két részben.

Shakespeare: Szeget szeggel. Színmű két részben.

Schiller: Stuart Mária. Dráma két részben.

Schiller: Ármány és szerelem. Dráma két részben.

Racine: Britannicus. Dráma két részben.

Tennessee Williams: A Vágy villamosa. Dráma két részben

Molière: Fösvény. Vígjáték öt felvonásban, szünet a harmadik felvonás után.

Molière: Mizantróp. Vígjáték két részben.

Molière: Nők iskolája. Vígjáték két részben.

O’Neill: Boldogtalan hold. Színmű két részben.

 

Hevenyészett fölsorolás, csak annyi, amennyi két részben játszott dráma hirtelenjébe eszembe jutott.

Zömét én is láttam. Két részben játszotta a színház, két részben néztem meg.

A jelek szerint túléltem. Túléltem akkor is, ha az előadások nem mindig élték túl két részre zsugorításukat.

És most féltenek a szellemi túlterheléstől. Okom van az ijedségre. Történhetett valami, amiről nem tudok.

Ha eddig nem féltettek sem minket, sem a drámákat, s most váratlanul figyelmeztetnek, vigyázzak, megerőltető estének nézek elébe – akkor órjásit változott a világ. Akkor nem gondolhatok másra, mint hogy eltolódtak a határok, méghozzá alaposan, az úgynevezett könnyű műfaj berkeiben.

Azt eddig is tudtam, sokan elmondták, sokan leírták, hogy nem is olyan könnyű az a könnyű műfaj.

Igazán nem akarok a kákán is csomót keresni, no de bocsánatot kérek, az, hogy a könnyű műfaj hirtelen majd az egész drámairodalomnál súlyosabbá vált, az azért meglepő.

Nem kis baj zúdult rám, gyűrhetem föl az ingem ujját.

Minden színházi élményemet újra kell ezután értékelnem.

Nem kell meghökkenni. Aki egy parányit is eltűnődik, azon mód megérti, hogy ilyenformán a legpihentetőbb szórakozásunk az Oidipusz király előadása volt, mert azt egyvégtében végig merték játszani, szünet nélkül.

A két részben játszott drámáknak iménti hevenyészett fölsorolása azt bizonyítja – amennyiben az előadás megerőltető volta a szünetek számától függ, hisz köztudottan a szünet arra való, hogy a közönség kipihenje a látottak fáradalmait –, hogy ahol elegendőnek tartották az egyszünetes pihenést, az kevésbé fárasztó, mint ahol kevésnek tartották, tehát A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak fárasztóbb mind a többi fölsorolt előadásnál.

Tudom, a föltételezés is illetlenség, de képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek. Elképzelhető volna, hogy nem ez a musical lett mindeneknél súlyosabb, csak valami mulasztás történt? Talán eddig is szükségünk lett volna a féltő törődésre?

Számból árad a panasz. Záporoznak kérdéseim a semmibe.

Eddig miért nem törődtek velünk? Előadással és nézővel? Miért terheltek túl hosszú esztendőkön át? Miért mi hárman, dráma, előadás, közönség, adjuk az árát mindennek? Akik tudták mindezt, akiknek föladatuk közé tartozik mindhármunk védelme, mért nem védtek meg? Miért hallgattak?

Mindegy.

Marad a tanulság: vagy túl fárasztó a bírált musical, vagy túl fáradt az, aki a bírálatot írta róla.

És ha ez egyáltalán lehetséges, e kissé megkésett törődést még furábbá teszi egy kritikai megjegyzés. Ezt a megerőltető darabot Békeffy írta, aki „a vígjátéknak, különösen a zenés vígjátéknak jó szakembere, aki a cselekményt elegáns természetességgel tudja kibontani”.

Ami magyarul azt jelenti, hogy a műfaj jó szakembere egy kissé megerőltető szórakozást nyújtó musicalt írt. Itt a pillanat, oszlik a köd. Akkor nem az író hibája a nézők fárasztása. Talán a rendező tolt el valamit. Éled a gyanú. Könnyen lehet, hogy ő nem értette a dolgát.

Végre nem azt kell keresgélnem, hogyan írt Békeffy elegáns természetességű cselekménybonyolítással megerőltető szórakozást nyújtó zenés vígjátékot. Csak könnyebb lesz a dolgom, ha azt keresem, hol ludas a rendező.

Nem könnyítettem helyzetemen. A rendező nem tolt el semmit.

A cikk írója így szól:

„Vámos László rendezése kitűnő munka. Egységet teremt ének és próza, főszereplők és kartagok között. A jellemábrázolás nem ér véget ott, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik, ha visszafelé már nem is feltétlenül igaz a dolog.”

Ez viszont biztos. Mert az, kimondom kereken, félreérthetetlenül, hogy: a tánckar és a karénekesek kezdődik – az még rosszabb. De se oda, se vissza nem hinném, hogy igaz.

Ó, tessék nekem megmondani, hol van az a pont, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik? Akár oda, akár vissza. Mindegy.

Szeretnék igazságos lenni. Talán nem is erről van szó. Kétségtelenül öregszem, talán félreértek valamit.

Nem értem, mi nem egészen igaz visszafelé? És minek kellene visszafelé egészen igaznak lenni? Főképp feltétlenül?

Nem szabad türelmetlennek lenni, ingerültséget szül.

No, tehát a jellemábrázolás, ha nem ér véget ott, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik, akkor föltehetően még náluk is megvan.

Szögezzem le gyorsan: a kitűnő, ének és próza, főszereplők és kartagok között egységet teremtő rendezői munka nemcsak egységet teremt, de jellemábrázolást is. Külön dicséretre érdemes, hogy a karénekesek és a tánckar kezdete sem vet véget a jellemábrázolásnak.

Ezek szerint a jellemábrázolás kezdete viszont véget vet a karénekeseknek és a tánckarnak.

Ha fordítva nem igaz a megállapítás feltétlenül.

Így sem értem.

Honnan lehet tudni, hogy megvan még a jellemábrázolás, ha kezdetekor véget ér a karénekesek és a tánckar?

Végül is elképzelhető, hogy azt énekli a kar, hogy: megvan még a jellemábrázolásunk. És akkor a tánckar is ezt táncolja diadalmasan.

Na nem, így sem lehet. Hisz nem énekelhetnek, táncolhatnak, ha jellemábrázoláskor véget érnek.

Nem látok kiutat.

Elfogadom egyelőre az odafelét, hogy a tánckar és énekkar jellemábrázolása a rendezést dicséri. És ha majd találok támpontot a visszafelére, akkor majd megpróbálom azt is megérteni.

Megyek szépen tovább. Talán egyszer kiderül, mi ez az oda-vissza igazság.

Nem kapkodok, figyelek.

„Vagyis ha igaz, hogy az operettszínház színpadát tele kell rakni ágyúszerűen meredő mikrofonnal elektromos hangerősítős beatmuzsika esetében; nem fogadható el egy vékony hangszerelésű darabnál, amikor Gyulai Gál Ferenc vezetésével a zenekar a korlátozott énekesi tudásra való tekintettel igencsak tapintatos halksággal játszik.”

Ez csak nyilvánvaló. Bizonyítani nem kell egyetlen szót sem. Főképp azért, mert nem is lehet.

S bármennyire csodálatos, ennek ellenére sem tűnik axiómának.

Vajon miért?

Itt megint megállok egy pillanatra. Lehet, itt a kulcs. Ez bizony megtörténhet. De oly jól, oly ügyesen elrejtve, hogy a legkitűnőbb lencséjű szemüveggel is alig lehet észrevenni.

Talán fölépítettek még egy színházat az operettnek, nevet is adtak neki, és én minderről, se építkezésről, se új színházról, se új névről nem hallottam. Bár ez kevéssé valószínű.

Marad a kézenfekvő megoldás, ami nem kevés érthetetlennek kulcsa lehet: a meglevő egyetlen Operettszínházunk komiszul, rosszul, neveletlenül viselkedett a disznó, s büntetésként írták csupa kisbetűvel a nevét.

Az ám!

De ki viselkedett komiszul, rosszul, neveletlenül, amikor a kritika a maga módján jóformán mindenkit dicsér. Vagy itt is igazságtalanság történt, mint annak idején Nemecsek Ernővel?

Nem csodálnám, ha kiderülne, hogy itt történt az igazságtalanság. A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak, vékony hangszerelésű darab, s ez a vékony hangszerelés teszi fölöslegessé a hangerősítőket. Fényes Szabolcs a dallamvilágokat eredetien és nagy hangszerelő tudással árasztja szét a tapintatos halksággal játszó zenekar segítségével, a fölösleges mikrofonok között.

Alakul, ha lassan is. Arról van szó, ha jól értettem, hogy a hangos beatmuzsikát kell elektromos hangerősítővel tovább erősíteni, ami természetes. Nem úgy a nagy hangszerelő tudással megírt vékony hangszerelésű darabot, melynek dallamvilágát tapintatosan halkan kell szétárasztania a zenekarnak, mely tapintatos halkságra a korlátozott énekesi tudás kényszeríti a karmestert.

Igaz is.

Mért azt kellene fölerősíteni, ami halk? Végtére a közönség nem azért megy színházba, hogy hallja, amit a színpadon mondanak vagy dalolnak. Képtelenség még a föltételezés is.

A közönség arra járt, benézett. Mindig így történik.

Tudomány s technika összefog, létrehoz szerkentyűket, melyek képesek a halk emberi hangot erősíteni, távolabbról is hallhatóvá tenni.

E kritika megdicséri a rendezőt kitűnő munkájáért, különös tekintettel a mindenütt jelen levő jellemábrázolásra.

Ebből a naiv olvasó arra következtethetne, hogy a rendező úgy gondolta, tudomány s technika segítségét kéri ott, ahol lehet. Jellemábrázolásnál nem lehet, hangerősítésnél lehet.

Nosza.

Megjelennek a mikrofonok a színpadon. Minden probléma megoldottnak tűnik.

Holott megoldásról szó sincs. Csak a közmondások világában érvényes a „segíts magadon, Isten is megsegít”. Meg a valóság világában nem árt, ha kísérletezik valaki avval, hogyan segíthetne magán és társain… csak…

Jól föl kell készíteni a segítő szándékú, kísérletező embert, edzeni kell, hogy állja a bírálat dorongját, ha siker kíséri igyekezetét.

Be kell látnunk, a ledorongolásnak van igaza. Cáfolhatatlan igaza.

Adva van egy kitűnő színpadkép, mely nem használt sárga színt, nélküle hozta létre uralkodó barnáit és szürkéit. El kell ismernem, nem lehetett könnyű munka. El is ismerem, természetesen. S az ily nehézségek árán létrejövő igen szép színpadképet elrontani mikrofonokkal, csak azért, hogy hallani lehessen… Hol állhatnak arányban ezek a szempontok?

Sehol. Világos, érthető, igaz.

És indokolt az elégedetlenség.

„Meglehetősen kellemetlen elektromos hangok érkeznek onnan (a színpadról), mégpedig egyenetlenül, rosszul keverten.”

Na ugye?

Kézenfekvő a megoldás. Ki a mikrofonokkal, akkor nemigen érkeznek a hangok. S nagy titok marad a jellemábrázolás is, a többi is. Minden.

Mert a rossz keverésen, egyenetlenségen kár volna javítani.

Beatzenénél szabad javítani a hanghatáson. De ez, mondtam már, kizárólag a beatmuzsikára vonatkozik.

És elektromos hangerősítővel csak azt szabad hangosítani, ami önmagában is hangos.

Pompás!

Most, hogy végre eljutottam az egyetértésig, hadd foglaljam össze az eddigieket.

Szó van egy musicalről, amely elegáns természetességgel vált kissé megerőltető szórakozássá, a sárga színt nem használó barna és szürke díszletek között. Miközben szól a zene. „Fényes Szabolcs bőséges zenei anyaga az ismerőshöz közeli dallamvilágokat eredetien és nagy hangszerelő tudással árasztja szét” – „egy vékony hangszerelésű darabnál.” Ami többek között azt is jelenti, hogy Fényes Szabolcs, aki a zenét szerezte… le sem merem írni, mit jelent. De ha, teszem azt, Fényes Szabolcs helyében volnék, bizony csak megkérdezném a cikkírót, hogy ha már a fölöslegesnek tartott erősítők jóvoltából úgy hallotta, hogy valahonnan szereztem a zenét, ne legyen már oly igen diszkrét, ne titkolóddzék tovább, írja már meg azt is, honnan szereztem. Mert, enyhén szólva, az igazán nem egészen mindegy.

Továbbá:

„Latinovits Zoltán esetében – ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívtak – nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez, hanem hogy a számait kellő belső intenzitással előadói számmá, színészi attrakcióvá tudja-e tenni. Latinovits föllépése azonban elmarad a várakozástól. Nem veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit, kivált ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk.”

Mintha hiányozna valami.

Nem derül ki pontosan, kinek a várakozásától marad el Latinovits Zoltán föllépése.

Fura ez a cikk, nehéz keresztrejtvény.

Mert nézzük csak: ha esetleg a közönség, a rendező elégedett, akkor az ő várakozásuktól nem marad el.

Majdnem lehetetlen jegyet venni az előadásra. Ebből arra következtetnék, hogy a közönség nem szerepel azok között, akiknek várakozásától elmarad az alakítás. Legalábbis nagy része nem.

Egy „kitűnő rendezői munka” esetében elképzelhető, hogy a színész alakítása a rendezői várakozástól sem maradt el.

A magam számára azt, hogy kitűnő rendezői munka-e egy produkció, a színészi alakítás is bizonyítja. Minden bizonyítja, amit látok és hallok a nézőtérről.

Tudom, előfordulhat olyan eset is, amikor a rendező presszóasztalnál, kávé mellett elmeséli, milyen nagyszerű az elképzelése, a várakozása. Ezt kellemes asztalnál ülve hallgatni. Egy ilyen beszélgetés fölkeltheti az érdeklődést.

De az, hogy milyen rendezői munka valami, azt végül is az dönti el, hogy mit képes a színpadon megvalósítani.

Latinovits okán, aki e cikk szerint valamilyen várakozástól elmaradt, kénytelen vagyok ismételni a kitűnő rendezés erényeit.

„Egységet teremt ének és próza, főszereplők és kartagok között. A jellemábrázolás nem ér véget ott, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik…”

Itt nincs min tűnődni. Ugyanis ha még ott sem ér véget a jellemábrázolás, akkor belenyugodhat bárki, hogy addig is volt. Bizonyos, hogy volt.

Ilyenformán Latinovits Zoltán alakítása olyan kitűnő rendezői munka része, amely főként a véget nem érő jellemábrázolás miatt kitűnő. Csakhogy a színész a kellő belső intenzitás dolgában elmarad a várakozástól, s a kitűnő rendezői munka egy részét kellő belső intenzitás nélküli jellemábrázolás közvetíti a nézőtérre. Prózában. Mert az ő esetében nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez. De ez nem jelent nehézséget, hisz megteremtetett az egység ének és próza, főszereplők és kartagok között.

Valami azt súgja, közeledem a már említett oda-vissza igazsághoz.

Fonák igazság, ami azt illeti. Meglehetősen ellentmondásos összetevőkkel.

„(Latinovits Zoltán) Nem veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit…”

„Latinovits Zoltán esetében – ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívtak – nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez…”

„A jellemábrázolás nem ér véget ott, ahol a karénekesek és a tánckar kezdődik, ha visszafelé már nem is feltétlenül igaz a dolog.”

„…(Elektromos hangerősítés) nem fogadható el egy vékony hangszerelésű darabnál, amikor Gyulai Gál Ferenc vezetésével a zenekar a korlátozott énekesi tudásra való tekintettel igencsak tapintatos halksággal játszik.”

„Latinovits föllépése azonban elmarad a várakozástól.”

„(az a kérdés az ő esetében) számait kellő belső intenzitással előadói számmá, színészi attrakcióvá tudja-e tenni.”

„(A rendezés) Egységet teremt ének és próza, főszereplők és kartagok között.”

És a színpadról érkező kellemetlen elektromos hangok egyenetlenek, rosszul kevertek.

Lehet, hogy azért marad el a színészi alakítás a várakozástól, mert míg a technikai berendezéseken nem javít a színház, addig egyenetlen, rosszul kevert a hang.

Az ilyen kisebb hibák a beatmuzsikát is zavarják, gondolom. Csakhogy döntő különbség a musical és a beat között az, hogy beatzenénél rendbe kell hozni az elektromos berendezéseket, musicalnél meg száműzni kell a mikrofonokat.

Megoldatlan kérdés marad, mit csináljanak a mikrofonokkal, ha beat musicalt játszanak?

Most már világos, miért zavarnak az erősítők.

Musicalnél illetlenség használni őket. Műfaji kérdés. A beatmuzsika, amikor meghallotta, hogy musicalnél is merészelnek erősítőket használni, gondolom, lefeküdt aludni, mert jó, ha alszik egyet a mérgére, bizonyára így hallotta ő is. De reggel, amikor nem kevesebb indulattal ébredt, úgy határozott, szól a lapoknak a méltánytalanságról, amely érte. S íme a bizonyíték, hogy nem hiába beszélt. Biztosította monopolhelyzetét, s ha bárki áttéved a monopolizált terület eszközeinek használatához, jön az újság a doronggal, s helyreállítja a rendet a műfajok között.

Mert ez a legfontosabb. Hogy béke legyen a műfajok között.

Ki az erősítővel, zavar.

Az azért bonyolítja a helyzetet, hogy az ő esetében az nem volt kérdés, van-e hangja az énekléshez. Gyanítom, hogy a neveletlen színház már akkor, amikor az énekesi hangot nem tartotta elsőrendű követelménynek, már akkor is technikai segítségnyújtáson törte a fejét. Most aztán megkapta, ami jár neki. Igaz is. Mért akarja tekintetbe venni az egyes színészi adottságokat? Hisz Latinovits se veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit. Kivált, ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk. A muzikalitás igényeit például úgy kell tekintetbe vennie, hogy közben nem kérdés az ő esetében, van-e hangja az énekléshez.

Ejnye, ejnye, mért nem írja meg a cikk írója, hogy milyen hangszeren játszik Bozzi úr, a kutya? Mert ha véletlenül sem nem zongorázik, sem nem hegedül, ha még egy árva tilinkót se kap muzikalitása bizonyítására, akkor maradna az énekhang. Amit fölerősíteni bűn, egyébként sincs szükség erősítésre, mert kezdettől nem volt kérdés a kutya énekhangja.

Latinovits Zoltán, ne hökkenj meg, könyörgök, ne is szitkozódj. Miért tennéd? Kiért? Miért? Azért itt értékelték is a munkádat, csak kissé bonyolult módon. A cikk ennek a színpadnak a követelményeit hiányolja, így nyilvánvaló, hogy mindaz, amely minden színpad követelménye, az meglelhető az alakításodban. Semmi olyan nem hiányozhat belőle, amely más színpad igényeihez is hozzátartozik.

Szédülök. Ablakot nyitok. Megállítom a lemezjátszót.

Csönd támad.

Föladom.

A kertben alkonyatot húz magára egy ezüstfenyő.

Törje a fejét Latinovits. Legföljebb azon még el lehet merengeni, kinek a fejét.

Falamon Kassák Lajos fényképe. Nyakkendő nélkül, kigombolt, fehér ingben, fenyegető szigorral néz rám.

Hát jó. Elindítom újra a lemezjátszót.

Olvasom tovább a nagy példányszámú napilap kulturális rovatát.

Tudom, nem vigasz, de a többi színész se jár jobban.

Imigyen szól cikkíró:

„Kertész Péter fegyelmezetten és tisztán, prózához illő buzgalommal alakít egy ügyvédbojtárt.”

Kérdés: Milyen Kertész Péter alakítása? Buzgalma egyben értékmérő is? Honnan lehet tudni, szidják-e vagy dicsérik? A musicalt segíti vagy gátolja a prózához illő buzgalom? Vagy csak annyit jelent a kritikai megjegyzés, hogy a fegyelmezett alakítás nem való a műfajhoz, idegen tőle? Rossz?

Most mire gondoljak? És mit gondoljon Kertész Péter?

Úgy tűnik, a cikkíró a prózát előkelőnek, a musicalt alpáribbnak tartja. De akkor miért ír róla? Vagy ha már leereszkedik a musicalhez, miért nem írja meg, hogy ő kulturáltabb, fennköltebb lélek. Neki Latinovits Zoltán ugathat, végtére is csak egy kutya. S a feje tetejére állhat a többi színész is, nem változtat megalapozott, jól átgondolt véleményén. Ő úgy ül be a nézőtérre, hogy tudja, nem érhet föl hozzá az, amit látni, hallani fog.

Mert így legalább igaz volna, pontos volna. Talán még emberszabásúbb is volna.

Nem titkolom, nem is lehetne, keserűség beszél belőlem, düh. Nem is váltakozva, egyszerre van jelen mind a kettő.

Miért ez a fennkölt magasság?

Milyen alapon?

Majd mindenki vállát megveregeti. Igaz, kicsit leereszkedő vállveregetés ez, no de magasból mi mást tehet az ember?

Magasból?

Ne firtassuk.

Más az én gondom.

Tudom, Latinovits Zoltán néhány nap múlva idetelefonál. Félek, megkérdezi, kritikát író ember számára a műfaj jelenti-e a minőséget?

Töprengek. Nézem az alkonyt, ezüstfenyőt, a lombok között kibukkanó egytornyú templom tornyán a keresztet.

Elmosolyodom. Megvan a válasz. Azt fogom majd mondani: Latinovits, egyszerű a megoldás. Ki kell írni a plakátra, hogy tragédia vagy komédia, részben dalban elbeszélve. Megéri a többlet nyomdaköltséget.

Néhány szó – és biztosítva a magas színvonal.

És akad még javaslatom.

Az idézett bírálat dicséri a rendezőt, kifogásolja a két részt. Nosza. Tanulékony rendező nem akarja megerőltetni a közönséget, a javaslat szerint három részre vágja az előadást, beiktat még egy szünetet. Megértő szerző rááll, hisz ő se megerőltetően akar szórakoztatni.

És akkor mi jön rendbe?

Félő, hogy semmi.

A musical, ha valóban fárasztó, nem hinném, hogy a részekre tagolás miatt az. Egyébként, attól tartok, nem is megerőltető szórakozás. Valami másról lesz szó.

„…prózához illő buzgalommal.”

Ez a kritika úgy dicsér, mintha szidna, s úgy szid, mintha dicsérne. Túl sokra nem lehet menni vele. Ami értelmet adhatna a bírálatnak, hogy értékeli a látott munkát – az kifelejtődött.

Színház sok munkával megvalósított egy elképzelést, létrehozott egy előadást.

Kritikus, ki tudja, mért, méltóságán alulinak tartja, hogy pont arra figyeljen oda, amit bírálni a színházba ment. Ír tehát valamit, aminek pongyolán használt szavai vannak, más nincs.

Színház, mivel nem tud mit kezdeni evvel a hevenyészett nem tudom mivel, nem figyel oda rá.

S zárult a bűvös kör.

Nem akarok komolytalankodni, de bizonyítani tudom, hogy akit egyértelműen dicsér ez a kritika, az se tudhat mit kezdeni vele.

Az egyetlen biztosan kitűnő része az előadásnak a díszlet, amely „nemcsak mestermunka”. Főleg azért lépi túl a mestermunka határát, mert avval a meglepő újítással él, hogy „az olasz nyomornegyed nyomorúságos környezetét” „nem kandiscukorszínekkel elevenítette meg”.

A kandiscukor kihagyott sárgája már szóba került. De nem fontos.

Ha emlékeim nem csalnak, az édeskés színek nem a nyomornegyedeket ábrázoló színpadokon szoktak előfordulni. Sőt, operettben aránylag ritka a nyomornegyed nyomorúságos környezete. Musicalben meg édeskés színek nem szoktak előfordulni.

Ettől még a díszlettervező munkája nagyon jó lehet. Sőt, több is lehet, mint mestermunka.

Csak nem ezért.

Latinovitsnak is ezt fogom mondani. Igaz is. Hisz ha dicsérték volna, ugyanott tartanánk, ahol így. A miért jó vagy miért rossz egyformán válaszolatlanul marad.

Csak tudnám, miért.

Talán nevetünk majd. Ha nem sikerül, ha az arcomba néz, rám mordul, az sem baj.

Idenézz, Latinovits, mondom neki, és rámutatok a kultúrrovatra. Olvasd! Ezt olvasd, az utolsó mondatot. Ez a legígéretesebb mondat, amit ebben a cikkben olvasni lehet.

„Mednyánszky Ági, Pogány Margit, Mucsi Sándor, Richter Károly, Benkóczy Zoltán egy-egy élesen megfogalmazott, a többitől elkülönböző jellemet állított színpadra.”

Látod, Latinovits, Bozzi úr, a kutya. Ugatsz még valameddig. Nemcsak te. Ugatunk még jó néhányan akkor is, ha százszor elmondják, hogy kutyaugatás nem hallatszik a mennybe.

Ki tudja? És honnan tudja?

Szálljon béke a szívünkbe, Latinovits Zoli, mint azon a karácsony délutánon, amikor friss, jó illatú orgonával leptél meg. Most türelmet hozz. Segíts nekem. Ne vedd el álmomat, hitemet a színházban, csodában. Oly sok mindent szeretnék hinni. Szeretnék hinni már csekélységekben is.

Akár abban is, hogy ezek a részletek „a többitől elkülönböző” kritika részletei.

IV.

 

A körmét reszelő nyuszi butaságokat beszél

Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Mielőtt játszani kezdenénk, újfent elmondom, ez szent kötelességem, nemcsak a kritikát tartom igen hasznosnak, hasznosnak tartom a vitát is. A kritikát akkor – ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni –, ha álláspontot, értéket, hibát félreérthetetlenül, egyértelműen közöl. A vitát akkor, ha különböző vélemények ütköztetésével hozzásegít valamifajta tisztánlátáshoz, pontosabb, értőbb értékeléshez.

Megvallom, művelni egyiket sem szeretném. Sem kritikát írni, sem vitatkozni. Ha mégis teszem, oka van.

Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Nemcsak a kritikát, a vitát, de a játékot is igen hasznosnak tartom. Mindenféle játékot. Mert pihentet, szórakoztat.

A kritikával és a vitával szemben – játszani én is szeretek.

Mindenféle játékot szeretek, de nem szeretek mindent magam is játszani.

Sakkozni szeretek, a futballt nézni szeretem. Biliárdozni szeretek, a teniszt nézni szeretem. Pingpongozni szeretek, a vívást nézni szeretem. Barkochbázni szeretek, a Játékot a betűkkel nézni szeretem.

Így oszlik meg valahogy a többi játék is számomra.

Engedelmükkel hadd maradjak most egy ideig a barkochbánál, más néven a televízió népszerűsítette Kicsoda-Micsodánál.

Gondolom, ezt a játékot ismeri mindenki. Nos, emlékeztetőül: úgy kell kérdezni, hogy igennel vagy nemmel válaszolni lehessen. S az egyszavas válaszok segítségével kell kitalálni, kire, mire gondolt a kérdezett, mi volt a rejtvény.

A televízió szerkesztői, játékvezetői igen jól játszanak a játékosokkal.

Tudják, hogy félrevezető, pontatlan válaszok nemcsak megnehezítik, de lehetetlenné teszik a megfejtést.

Komolyan veszik a játékot. Másképp hogyan lehetne játszani? Szigorúan vigyáznak, helyes feleleteik segítsék a játékra vállalkozókat. Kikerülik, hogy erdőbe vigyék a kérdezőt, ahonnan a jó ösvényre vissza többé nem talál. Ezért a játékvezető mindig számíthat a látható vagy láthatatlan zsüri tanácsára, helyesbítésére.

És mert a játék meghatározott ideig tart, ha a válaszadó téved, és a segédcsapat közbeszólásra kényszerül, akkor megállítják az órát. Leszámítják a játékos szűkre szabott idejéből azokat a másodperceket, amelyeket nem a maga hibájából töltött el fölöslegesen.

Teljes joggal.

Nem adhatja árát más készületlenségének. Még akkor sem, ha a saját kérdése hozza olyan helyzetbe a válaszolót, hogy igennel vagy nemmel képtelenség felelni. Így kialakult az igen-nem mellé a „nem jellemző” is. Evvel is csökkentve a hibalehetőségeket.

Így, ha a játékos a saját hibájából játszik, kérdez rosszul, akkor nem nyerhet. Más hibája nem befolyásolja eredményességét.

Előfordulhat az is, hogy nem ismeri azt, amit ki kellene találnia. Ilyenkor hiába kérdez jól, okosan, logikusan, legföljebb körülírni tudja a megoldást. S a zsürire marad a hálátlan feladat: elfogadja a körülírást vagy nem fogadja el.

És vannak olyan megoldások, amelyekre logikával rá lehet jönni akkor is, ha a játékos nem ismeri azt, amit ilyenformán mégis kitalál.

És, mint már mondtam, van olyan megoldás is, amelyre se így, se úgy, soha sehogy nem lehet rájönni. Nevezetesen az, amikor erdőbe viszik a játszó partnert.

Ilyenkor, ha a zsüri nem elég éber, úgy hallottam, szünet nélkül csöng a telefon, napok múlva is érkeznek az ország különböző részeiből a nézők korrekciót kérő levelei.

Követelik a játék tisztaságát.

Ez is bizonyítja, mi nézők, az ország minden táján, komolyan vesszük a játékot, és a szabályoknak megfelelően, tisztességesen szeretünk játszani.

Mindig az adott játék szabályai szerint.

A Kicsoda-Micsoda játéknál visszakapja a játékos az önhibáján kívül elfecsérelt időt.

Így igazságos.

Mert nyilvánvaló, ha ellentmondóak a válaszok, akkor használhatatlanok, nem lehet eredményt elérni a kapott információk alapján.

Ezek a szabályok a Kicsoda-Micsoda játékra vonatkoznak.

Természetesen más játékra más szabályok érvényesek.

Játszhatjuk, hogy az ellentmondások rejtik az eredményt. Mire gondolok? Olyan rejtvényekre, mint amelyeket a népmese Okos lánya megoldott.

Íme, a rejtvény:

Jöjjön is, ne is.

Köszönjön is, ne is.

Hozzon is ajándékot, ne is.

Ha jól emlékszem, az Okos lány megoldotta a föladványt, s megkapta jutalmul a királyt és királyságát.

Könnyű dolga volt. Csak a megoldásra kellett rájönnie. Ismerte a játékszabályokat, azt is, mit kaphat jutalmul.

Módjában állt eldönteni, megéri-e neki a nyeremény a fejtörés fáradságát.

Valóban irigylésre méltó helyzet.

Tekintettel játékos természetemre, megkísérelném megfejteni az elém kerülő rejtvényt. A Népszabadság 1975. szeptember 14-i, Miért nem járok moziba? című cikke zavarba hoz. Részben azért, mert nem közölték, mi a megfejtők jutalma. Ha ragaszkodnak a jutalmazók a rég meghaladott hagyományokhoz, akkor ők is a királyt és királyságát tűzik ki jutalmul. Az meg nem éri meg a fejtörést.

Elképzelhető, hogy találtak valami használhatóbb, korszerű jutalmat. Ki tudja? Keresem, keresem, s nem lelem, mi a megfejtés díja.

És a játék szabályait sem közölték.

Őszintén szólva, eleinte azt gondoltam, nincs baj, Kicsoda-Micsodát játszunk. De hamar megértettem, valami hibádzik, azt így nem lehet játszani.

Más a játék, csak a szabályait nem közölték.

Vagy éppen arról van szó, ki kell találni a megfejtést, és utána visszakövetkeztetni a szabályokra? Kettős rejtvény volna?

Mindegy, megpróbálkozom vele.

Kár, hogy nem meghatározott idő alatt kell eredményt elérni. Így kerülhetek erdőbe, juthatok olyan helyzetbe, hogy azt sem tudom, merre járok. Nincs zsüri, nincs játékvezető. Nincs visszaszámolt idő sem.

Már-már arra gyanakszom, lehetséges volna, hogy amit olvasok, az újságcikk, nem rejtvény?

Meg kell nézni úgy is. Így is. Ha a megfejtést tartalmazza a cikk, akkor nem rejtvény. Ha nem tartalmazza, akkor rejtvény. Ennyi az egész.

Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Figyelem!

„Rendeltek már telefonon mozijegyet? Illetőleg: próbáltak már rendelni?… No nem, inkább nem moziba menni, mint megkockáztatni egy ideges elutasítást.”

„…tény, hogy harmincnyian néztük végig a dokumentumbohózatot.

Lehet, hogy a bajor királyt gyönyörűséggel töltötte el, hogy magában ül a nézőtéren, számára szenvedélyeskednek a színészek: engem lehangol az üres nézőtér…”

Előbb a rejtvénnyel próbálkozom. A bevált Kicsoda-Micsoda szabályai szerint.

A pénztáros azért utasítja el a jegyet venni szándékozókat, mert elfogytak a jegyek?

Nem.

De elutasítja azt, aki jegyet akar venni?

Igen.

A cikk írója mégis bejutott a nézőtérre?

Igen.

A harminc néző is?

Igen.

Végül mégis adtak el jegyet?

Igen.

Telefonon?

Nem.

Személyesen?

Igen.

A jegyeket ingyen adják?

Nem.

Pénzért?

Igen.

A jegyek ára a pénztáros magánvagyonához tartozik?

Nem.

A pénztáros időközönként elszámol a jegyek árával?

Igen.

Működik már olyan készülék, amelybe otthon bedugják a jegy árát, és a kiválasztott mozi pénztárosa, tehát a város bármelyik mozijára vonatkoztatva, visszadugja a kifizetett jegyet?

Nem.

Legalább tervezik már csőpostarendszer kiépítését pénztárak és potencionális moziközönség között?

Nem.

Szükség volna rá?

Nem.

Próbált már telefonon mozijegyet kérni?

Igen.

Sikerült a pénztáros fölvilágosítása alapján bejutnia a nézőtérre?

Is-is.

Előfordult, hogy nem sikerült?

Igen.

A majdhogynem üresen maradt nézőtérre?

Nem.

A zsúfolt nézőtérre?

Igen.

Azért nem adtak el jegyet, mert amikor kért, akkor már nem volt?

Igen.

Elméletben legalább lehetséges teli és üres nézőtér?

Igen.

A két lehetőség valamelyikének kialakulása a pénztáros tulajdonságainak következtében alakul ki?

Nem.

Elképzelhető, hogy a film tulajdonságai befolyásolják a nézők számát?

Is-is.

Más is befolyásolja?

Igen.

A pénztáros idegállapotán túl?

Igen.

A filmpropagandára gondol?

Igen.

Kifejezetten a propagandára, nem a filmkritikára?

Igen. Pontosabban is-is.

Tehát a pénztáros idegállapotán túl a film, a propaganda és kritika mindenképpen befolyásolja a látogatottságot.

Igen.

Más tényezők is belejátszanak a látogatás alakulásába?

Igen.

Akkor határozzuk meg elsősorban a pénztáros szerepét. Érdeke, hogy eladja a jegyeket?

Igen.

Zsúfolt nézőtér esetében közli telefonon a pénztáros az érdeklődőkkel, hogy ne fáradjanak oda, nincs jegy?

Igen.

A tájékoztatás megkíméli önt a fölösleges odautazástól?

Igen.

Egyben azt is lehetővé teszi, hogy másutt kísérletezzék, ha moziba akar menni aznap?

Igen.

Ha föltételezzük, hogy ön meghatározott helyen szeret ülni különleges okai miatt, akkor a kívánsága egyetlen székre vonatkozik?

Nem.

A kéréséig történő látogatottság alakulásából következtethet a pénztáros arra, hogy az előadás megkezdése előtt lesz-e kívánságának megfelelő hely?

Valószínűleg.

Ha harmincnyi néző oszlik meg a nézőtéren előadáskor, van értelme a jegy félretevésének?

Nem.

Ha nagyon sok jegy marad a pénztárban, közli a pénztáros, nemre és idegállapotra való tekintet nélkül, hogy nyugodtan odamehet, kap megfelelő jegyet?

Igen.

Az ideges visszautasítás a fölösleges jegyeltevésre vonatkozik?

Igen.

Előfordult már, hogy mégis tett félre jegyet a pénztáros?

Igen.

Olyankor, amikor nagy az érdeklődés, és szükség van a jegy biztosítására?

Igen.

Megtörténhet, hogy közbejön valami, s nem tud aznap moziba menni?

Igen.

Ilyenkor odamegy a pénztárhoz, és kifizeti a fölöslegesen félretétetett jegyet?

Nem.

Van a pénztárosnak fedezete arra, hogy zsebből kifizesse a félretett, de el nem vitt jegyek árát?

Nem.

Le tudja vetíteni a pénztáros telefonon is a filmet?

Nem.

Ha moziba akar menni, el kell mennie személyesen?

Igen.

A pénztáros személyes tulajdonságai miatt néz meg egy filmet?

Nem.

Meggyőződése, hogy a pénztáros jó tulajdonságai befolyásolják a filmek látogatottságát?

Nem.

A szinte üres nézőteret a pénztáros okozza?

Nem.

Lényeges összefüggés van a pénztáros idegállapota és a látogatók száma között?

Nem.

Akkor az marad, hogy szeret össze nem tartozó dolgokat együtt emlegetni, cél és értelem nélkül?

Nem.

Álljunk meg.

Ha most Kicsoda-Micsodát játszottunk volna, visszakapnánk az eddig elhasznált időt, mert ha belegebedünk, akkor sem lehet rájönni, mi volt az alapgondolat.

De hogy ne minden eredmény nélkül játsszam tovább ezt a nevenincs játékot, az eddigi egyetlen negatívumot legalább megjegyzem jól.

Nem a pénztáros az oka a filmlátogatottság kis számának. Természetesen esetenként. Mert előfordul, hogy sokan néznek meg egy-egy filmet.

Szintén nem a pénztáros miatt.

Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Jöhet a következő föladat. Reménykedjünk, talán több szerencsénk lesz.

De, engedelmükkel, itt már csak kérdezek. Nem szigorúan, csak kíváncsian. Mert a szigorúan kérdezés nem az én dolgom. És nem ordítok, mert nem én vagyok az oroszlán. Csak kérdezek halkan, nem tagadom, égő kíváncsisággal.

Íme, a következő föladat:

„II. Lajosnak érezhettem magam a minap, amikor egy délután, a Bástya moziban megnéztem Dárday István magával ragadóan okos és kaján, elmés és tehetséges Jutalomutazását. Vagy agyba-főbe dicsérték a mozikritikusok, és ez tette óvatossá a nézővé nem váló közönséget, vagy a mozihírverés – a reklám – mulasztott el figyelmet kelteni ehhez a jó szórakozáshoz; tény, hogy harmincnyian néztük végig a dokumentumbohózatot.”

„Arra gondolok, hogy csak úgy utazik az ember a budapesti közforgalomban és kipillantva a villamos vagy autóbusz ablakán: meg lehet-e állapítani messziről, első látásra, hogy hol milyen filmet pergetnek?”

Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Úgy vélem, ilyenkor szokták mondani: álljon meg a menet, baj van a menyasszonnyal.

Tehát, mondom a kérdéseket.

Néző az, aki megnéz egy produkciót?

Közönség az, aki megnézi a produkciót?

Vannak állampolgárok, akik nem nézik meg a produkciókat?

Azok nem tartoznak a nézők táborába?

A közönség táborába sem tartoznak?

Akik nem nézik meg a produkciókat, azok abba a táborba tartoznak, akik nem válnak nézővé?

Attól, hogy nem nézik meg a produkciókat, közönséggé még válhatnak?

A nézővé „nem váló közönség” azt jelenti, hogy változott a kifejezés értelme, s a továbbiakban aki színházba, moziba, hangversenyre, kiállításra jár, az a néző?

Aki a fölsorolt intézményeket valamely ok miatt elmulasztja fölkeresni, az a közönség?

Nem volna tapintatosabb eljárás akkor, ha egy kifejezés váratlanul a visszájára fordul, s a továbbiakban önmaga ellentétét jelenti, a változást közhírré tenni?

Nem volna talán túl kényelmes eljárás, ha a közművelődést megoldottnak tekinthetjük egy kifejezés értelemváltoztatásával?

Ha aki nem érdeklődik film, színház stb. iránt, az lett a közönség, aki érdeklődik, az lett a néző, akkor valamennyien ezekbe a kategóriákba tartozunk, s közművelődésünk föladatai megoldottnak tekinthetők?

Egyetért a megoldás ily kényelmes, de eredményes módjával?

Ön szerint, ha jól értem, a reklám hitele több a mozinézők szemében, mint a filmkritikusoké?

Ön úgy gondolja, s ez igen fontos gondolat, ha a közönséget a kritika dicsérete gyanakvóvá tette a megdicsért alkotással szemben, gyanakvását képes feloldani a fizetett reklám, és nézővé változtatni gyanakvó s távol maradó közönség helyett?

Tételezzük föl, ön megpillantja és el is tudja olvasni a mozi előtt utaztában, mit játszanak. Hogyan tudja kinyitni a villamos vagy autóbusz zárt ajtaját, hogy menetközben le tudjon lépni a járműről?

Miért kap jelentőséget a mozi pénztárosának telefonon át történő közlése, ha jártában-keltében utazgatva a közúti forgalom kényelmében, hirtelen ötlettől vezettetve pattan le s megy moziba?

Ön férfi, s mint ilyen, technikai érdeklődéssel s érzékkel megáldott. Milyen segítséget tud adni a technikai megoldáshoz, hogy a metró útvonalán mindig látható legyen, milyen mozi előtt utaznak, s mit játszik odafönt a mozi?

Ha meglátta s eldöntötte, megnézi a játszott filmet, hogyan megy föl az állomások között a moziba?

Milyen sebességgel szabad közlekedtetni a járműveket, hogy jól olvasható legyen a reklámszöveg?

Hány új járművet kell beállítani a közúti forgalomba, hogy az utazóközönség számára a reklámolvasást minden időben lehetővé tegyék?

Ha elfogadom az ön tételét, miszerint a dicsérő kritikák gátolták meg a közönséget a nézővé válásban, bizonyos, hogy a reklám elolvasása utazgatás közben föloldja a gyanakvást?

Igazán kíváncsivá tett, kérem, mondja meg nekem, melyek azok az alkalmak az ember életében, amikor csak úgy utazik, utazgat a budapesti közforgalomban? Miközben kinéz az ablakon, s sasszemével olvasgatja az utcán szeme elé kerülő hirdetéseket, reklámokat? Megmondaná, mert nagyon szeretném tudni, milyen állást kell ahhoz szerezni, hogy az embernek, aki szeretne néző lenni, a közforgalomban való csak úgy utazása közben módja legyen leszállni a járműről, és moziba menni, amikor néki tetsző, érdeklődését fölkeltő filmcímet, reklámot pillant meg?

Ha eddig elért negatív eredményünket figyelembe vesszük, s a pénztáros idegességét kiemeljük a gátló tényezők közül, akkor el tudja dönteni, hogy a dicsérő kritikák, a menetközben nehezen olvasható reklámszövegek, a messziről első látásra nem mindig elolvasható filmcímek vagy a fölsoroltakon kívüleső okok akadályozzák meg a közönséget abban a szándékában, hogy nézővé váljék?

Fájdalom, amint nyilvánvalóvá vált, kénytelen voltam eltérni a Kicsoda-Micsoda logikus rendjétől. Immár nem mindig lehet igennel vagy nemmel válaszolni. Pontosabban, föltehetném továbbra is úgy a kérdéseket, csakhogy akkor mindegyiket elemeire kell bontani, és ez igen hosszadalmas volna. Így már annyit be kell látnom, hogy a játékot, amit játszunk, nem találtam el. A Kicsoda-Micsoda szabályaival a Miért nem járok moziba? rejtvénye nemhogy nem megoldható, meg sem közelíthető.

De ha már elolvastam ezt a, hogy is mondjam, faramuci újságcikket, ha megkíséreltem megfejteni – a remény nélkül, hogy valamiképpen visszaadják az elpocsékolt időt, bár nekem is csak egyetlen életem van –, most már nem hagyom abba.

Konok fejjel játszom tovább, keresem az ismeretlen szabályok szerint elrejtett értelmet.

Nem adhatom föl a játékot, mert elismerném, nem vagyok bizonyos abban, van-e, amit konokul keresek. Hinni akarok abban, hogy van értelme ennek a cikknek is. Csak több fáradsággal találom meg, mint általában.

Folytatom az idézetet:

„…engem lehangol az üres nézőtér, hiányzik a létrejövendő közös áramkör, az egymást erősítő nevetések, meghatódások vagy az elernyedt figyelem jelei. Süket élvezet üres nézőtéren ülni. Mi lehet ennek az oka? Ne beszéljünk mindig a televízió elszipkázó hatásáról, keressünk egyszer más okokat is.”

Tehát, hölgyeim és uraim, tisztelt közönség, keressünk más okokat is, ha már fölszólítottak rá.

De keresgélésünk közben ne feledjük, hogy a televízió elszipkázó hatását elismertük imént. Ezt bizonyítja az „is” szócska.

Nézzük csak, hogy van ez?

A cikkírónak lelke van, s bizony lehangolja, ha hiányzik a közös áramkör.

Nem vitázom. Egyetértek.

Nos, ha elég figyelmesen olvasom a Kritika című havi folyóiratot, s eljutok a cikk írójának tévékritikáihoz, eleddig elcsodálkoztam azon, miért oly ritka, a fehér hollónál is ritkább, amikor egyezik a véleményünk. Többé már nem kell csodálkoznom, végre megértettem az okát.

Egy vallomással tartozom.

Úgy szoktam tévét nézni, hogy leülök nem túl közel a képernyőhöz, s igyekszem nem a környezet mozgását figyelni, hanem a műsort.

Mert hol a telefon szólal meg, hol csöngetnek, hol éhes, szomjas valaki, kávét akar inni, cigarettát keres, gyufát keres, rágyújt, motoz a sötétben, vagy egyszerűen eszébe jutott valami, és azt rögvest el akarja mondani. El is mondja. Ezenkívül, természetesen, a jelen levők nem mindegyikét érdekli ugyanaz a műsorból. Ilyenformán a képernyő körül csak igen ritkán jön létre közös áramkör.

Töprengek.

Valóban igen fontos a közös áramkör létrejötte.

Mégis. Motoszkál a fejemben a fura föltételezés, hogy aki bírálni akar egy előadást, annak talán képesnek kell lennie csak a műre összpontosítani figyelmét.

Az emlegetett II. Lajos király talán igen jó kritikus lett volna. Ki tudja? Kár, hogy nem kísérletezett vele. Ha így történt volna; gazdagabbak lehetnénk a meghökkentő tapasztalattal, a maga helyén, ha megtalálja, a király is használható valamire.

Elgondolkodtató ez a „süket élvezet”.

Kritikus, aki észreveszi s minduntalan elmondja, megírja, hogy egyes művek értéke s a fogadtatása között űr keletkezett. Hogy ami tetszik, aminek sikere van, az nem jó. S igen jónak ítélhet a kritika a közönségnek az adott pillanatban még nem tetsző alkotást. Arra gondolok, sokszor fordul elő, hogy a produkció után, jóval később csöng vissza valami, valami, ami igen fontos lehet. Hogy az egyidejű reagálás nem feltétlen követelmény. Tanúja voltam már néhányszor „elernyedt figyelemnek”, s következményeképpen napokig beszéltek a produkcióról otthon, utcán, villamoson, munkahelyen, mindenfelé.

Arra is volt már példa, hogy rengeteget nevettünk, s már hazaérve sem emlékeztünk arra, hogy min.

Nem viheti félre az ítéletet az egyidejű reagálás?

Csakhogy ezt én gondolom így, s én nem írok tévékritikát.

Az idézett cikk szerzője viszont ír. Minden hónapban. Annak ellenére, hogy számára süket élvezetté válik a tehetséges alkotás is közös áramkör kialakulása nélkül.

Szavamra, nem tudom, hány tévékritikusunk van. De talán nincs sokkal több harmincnál.

Ha föltételezem, hogy a kritikusoknak előre levetítik a tévédrámákat, filmeket, akkor is baj van. Igaz, egy vetítésen többen gyűlhetnek össze, mint egy magánlakásban. Mégis ugyanaz a süket élvezet vár a cikk írójára, mint a harmincnyi mozinéző között, ha ilyen kis létszámú embercsoport nem biztosíthatja a közös áramkör kialakulását. Nyitott a kérdés, mennyire helytálló a műről alkotott vélemény, ha nagymértékben befolyásolják a külső, az alkotástól független körülmények?

Úgy vélem, a külső körülmények említésével eljutottam a lényegig.

Bár, igaz, ami igaz, tetszését fejezte ki Dárday István Jutalomutazásáról.

Idézem:

„Miközben a Jutalomutazás pompás szellemi élvezet volt, elmondhatom, kemény fizikai élményt kínált.”

Tehát áramkör nélkül, kemény fizikai élmény közepette is pompás szellemi élvezetet nyújtott a film.

Akkor mi a panasz oka?

Folytatom az idézetet. Mi okozza a kemény fizikai élményt?

„Nem a film: a szék.”

Így igaz. Most már egyenesben vagyok.

Az áramkör nem a közönség kis száma, hanem igen prózai hiány miatt nem jöhet létre. Gondolom, hiányzik a párnázott szék a nézőtérről.

Nem tévedek.

Íme:

„A Bástya helyén – a Palace-ban – bársonyszékek hívogattak, ha jól emlékszem a sokadik átépítés, átalakítás előtti időkre. De ha nem kínálkoztak kényelmes zsöllyék a látogatóknak ölelő puhaságot nyújtva, akkor a faszékek lemezei olyan ívelten simultak a leülő alá, hogy békés nyugalomban nézhette végig itt a Richmondi rejtélyt.”

A továbbiakban a szegény kis néző panaszai következnek. Panaszkodik a szegény kis néző, ó, jaj, mondja a magáét. Panaszkodik szegény hosszasan a szék kényelmetlensége miatt. Hová lett az ölelő puhaság, hová tűnt.

A Bástya mozi kényelmetlenségéről van szó, vagy a többi moziéról is – nem tudom. Visszaidézni sem tudom.

Filmekre emlékszem, székekre nem.

A Richmondi rejtélyt sem ismerem. Sajnos. Most csak a tévékritika rejtélye oldódott meg.

Megbocsáthatatlan naivitásomban képes voltam föltételezni, hogy tévékritikát azok írnak, akiket érdekel, vonz az új, alakuló, születő műfaj. Sok tévékritika megerősítette naiv elképzelésemet a műfaj iránt érzett felelősségével, segíteni, használni akarásával. Sok tévékritikát olvastam, kaptam is. Sokszor egyetértettem, sokszor nem. Ami természetes. De avval mindig egyetértettem, amikor a tévékritikus érezte felelősségét a nézők ízlésformálásáért és az alkotók munkája segítéséért.

Most találkozom először avval, hogy a tévékritika írásának egyik előfeltétele, hogy a kritikus olyan széket rakhat a feneke alá, amely ölelő puhaságot nyújt.

Mennyi szempont van, amire nem gondolna soha az ember.

Körülnézek otthonomban, milyenek a székek? Akad fotel, pontosan három. Sajnos, nem olyan igazi fotelok. Ölelő puhaságot nem nyújtanak. Kívülük párnázatlan, egyenes, fából készült ülőalkalmatosságokat találok. Szégyen ide, szégyen oda, úgy látszik, nem igénylem az ölelő puhaságot. Ilyenformán nem is értem a bekezdés végét.

„A mozi végül is nem büntetőtelep, hanem az idő múlatásának kellemes eszköze, szórakozóhely, gondűző szoba, és igyekezni kellene vonzóbbá tenni háza táját, ha már a filmekbe nincs beleszólási lehetőség.”

Hölgyeim és uraim, tisztelt nézők! Kénytelen vagyok beismerni, tévedtem. Már nem tudok rájönni, milyen játékot játszunk, miért játsszuk?

Már azt sem tudom bizonyosan, játék-e még az, amit játszunk?

Amit olvasok, többször is alaposan megnézem, az a Népszabadság 1975. szeptember 14-i száma. Vasárnapi szám. Kultúrrovatát igen sok ember olvassa.

Gondolom, senki előtt nem kétséges a kultúrrovat fontos szerepe a népművelésben. Jó az, hogy sokan olvassák. Gondolom, senki előtt nem kétséges a kultúrrovat fontos szerepe a különböző művészeti ágak alkotóinak további munkájában.

Mit tud meg közönség és alkotó a kultúrrovatból?

1. Kritikus azért nem jár moziba, mert kemények a székek.

2. A közönség azért nem válik nézővé, mert kemények a székek.

3. A televízió elszipkázó hatásán túl ez az üres mozinézőterek oka. Csak zárójelben jegyzem meg, vajon a tévé elszipkázó hatása nem az otthoni párnázott székek miatt érvényesül erőteljesen?

4. Közművelődésünk megoldandó föladatai a bútoriparra, berendezőkre tartoznak. Az a sajnálatos tény, hogy még vannak megoldandó kulturális feladatok, az szintén nagyrészt az ő lelkükön szárad.

5. Ha az asztalosmunkát kárpitosmunka váltja föl, egy csapásra eltűnnek a problémák.

6. A nézők lelkében csak a reklám talál visszhangra. A nem kielégítő reklám is gátolja művelődésünket.

7. Hitele csak a reklámnak van.

8. A filmkritikának nincs hitele. Sőt, ellenkező hatása van. Amit dicsér, arról egyben a dicséret lebeszéli a közönséget. Azért nem nézik meg a filmeket.

9. A tévékritikus azt írja, hogy a filmkritika elvesztett hiteléről a kritikusok nem tehetnek.

10. Azért nem tehetnek, mert nincs beleszólási lehetőségük a filmekbe.

Már hogy lehetne beleszólási lehetősége annak, ami a hitelét elveszítette? És hogyan tarthatta meg a reklám a hitelét?

Ha nem cserélem össze a fogalmakat, akkor a reklám az az igen nehéz műfaj, amely röviden, frappánsan ismerteti az alkotásokat, igyekszik kedvet ébreszteni hozzájuk. Ha nem akarja hitelét veszíteni, akkor úgy, hogy amit hirdet, az igaz is legyen.

Nem értékel. Megkeresi abban, amit propagálni akar, mi a jó, vonzó. Azt hiszem, ez a dolga.

S valószínűnek tartom, hogy annál könnyebben, eredményesebben tud dolgozni, minél jobb az, amit propagálnia kell.

Láttam már olyan reklámot, amely mindössze egyetlen név volt. Kiírták a plakátra, mondjuk, hogy Chaplin, s sorba álltak a nézők a pénztár előtt.

Régóta nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy megkockáztassak egy halk, illemtudó kérdést.

Elképzelhető, hogy minden szerepet kap a nézőtér megtöltése érdekében – ha mozi nézőteréről beszélünk –, minden, szék, párna, kényelem, reklám, kritika, minden, csak a film lényegtelen?

Szónoki kérdés volt, tudom. Nincs válasz. Nem is várom.

Arra sem keresek választ, hogyan veszett el a filmkritika hitele úgy, hogy a kritikusok nem tehetnek a hitelvesztésről.

Ha valami elvész, az arra enged következtetni, hogy megelőzően volt.

Abban sem vagyok bizonyos, hogy általában veszett el. Ha már tudomásul veszem, hogy elveszett.

Azt valószínűbbnek tartom, hogy esetenként elveszhet a hitel. Nem a műfaj, hanem egy-egy olyan művelője számára, aki nem vigyáz rá eléggé, s elveszíti. De ettől a vigyázatlanságtól nem az egész hitele vész el, csak az elvesztőé. Valamennyit természetesen árt a műfajnak is. Talán nem is keveset. De az a tény, hogy filmkritika van, s művelői időnként változnak, arra enged következtetni, hogy életképes, s csak egy ideig hagyja rongálni önmagát.

Itt van ez a moziba nem járást indokló cikk.

Nemcsak a mozipénztáros modoráról és idegállapotáról, a faszékek ölelő puhaságot nem nyújtó tulajdonságairól, kritikusok elveszített hiteléről, propaganda és bútoripar mindenek fölött álló művészi felelősségéről vall a maga hitelével, de mai életünkről, mindennapjainkról is igen érdekes a véleménye.

Gondolta a fene.

Sorolom életünk jellemző adatait:

1. Utazgatunk, utazgatunk csak így, csak úgy, minden ok nélkül, kedvtelésből, összevissza a közforgalomban.

2. Közúti járműveink főképp arra alkalmasak, hogy utazgató mindannyiunkat csak úgy utazgatásaink közepette, tájékoztassanak a főváros aktuális kulturális eseményeiről. Mégpedig nem a kocsikban elhelyezett hirdetések útján, hanem az ablakon át.

Ahány utas, annyi ablak. Ki ne tudná?

Tehát, utazgatunk s bámészkodunk. S olvasgatjuk a villamos vagy busz ablakain át a hívogató reklámszövegeket.

Aki nem olvas elég sebesen, az legföljebb a következő utas ablakán is kinéz, és folytatja, amit abbahagyott.

S nyugodt, előzékeny útitársai közül senki nem dobja ki kulturális tájékozódása közben abból a szardíniásdobozból, amelyet közúti forgalomnak is neveznek.

3. Lévén egyikünk sem Kőrösi Csoma Sándor, életünk oly igen eseménytelen, hogy amikor céltalan utazgatásunk közben kedvünkre való mozireklámot pillantunk meg, leszállunk hirtelen, és bemegyünk a moziba. Mert mindig csak ráérünk, s örülünk, hogy akad végre valami, amivel múlatni tudjuk az időt.

Ahogy az lenni szokott.

Arra jártunk, unalmunkban utazgattunk, s mert nem volt más dolgunk, benéztünk a moziba.

Most itt a probléma. Nem tudom eldönteni, unalmas vagy igen szórakoztató az életünk?

És mennyi mindent nem tudok még eldönteni.

Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Amint látják, aggodalomra semmi okunk. Nem mondom, hogy eljött már a Kánaán. De ha lesz gond, mint ahogy akadt a múltban, belébotolhatunk a jelenben és talán még a jövőben is, gyorsan s frappánsan mindig meg fogjuk oldani.

Gondjaink egy része már megoldódott. Itt a bizonyság, ez a cikk, melyet idéztem.

A kritika helyét átveszi a reklám. Nincs többé rossz kritika, rossz művészeti alkotás. A reklám csak azt mondja el mindenről, ami jó benne.

Egy csapásra megjavul minden körülöttünk.

Jó reklám teremti meg a jó színvonalat. Ez igazán kézenfekvő.

Film s filmkritika problémáinak megoldása a reklámszakemberekre vár.

A film is másodlagos. Annyi a szerepe, hogy a reklámnak legyen mit hirdetnie.

A kritika fölösleges. Igaz is.

Ha hitele nincs.

Ha a filmekbe beleszólási lehetősége nincs.

Ha a nívót a reklám és a székkárpit biztosítja.

Ha a nézőt dicséretével legföljebb gyanakvóvá teszi, s távol tartja a filmtől.

Akkor kár a fejem törni, tűnődni akár napestig, akkor mindössze annyi értelme marad, hogy ha valaki szeret filmkritikát írni, ne vegyük el tőle a kedvét.

Hadd játsszon a gyerek.

Ó, mi a nyuszi! Itt a magyarázat.

„A mozi végül is nem büntetőtelep” – írja a cikkíró.

Itt a tévedés.

A cikk írója az alfelére meg a faszékekre gondol.

Amit onnan lehet pontosan tudni, hogy megmondta.

Én is megmondom, mire gondolok.

Nem kedvelem a titkolódzást.

A Rejtő-féle büntetőtelep jutott erről a dologról az eszembe, ahol néhány igen kellemetlen gazember paradicsomi állapotokat teremtett a rabok számára. Nem szívjóságból, természetesen, hisz ilyesmiről náluk szó sem lehet.

Igen gyakorlati okaik vannak.

Galádságaikat – ha jól emlékszem, vasútvonalakat sikkasztottak el a hozzájuk tartozó állomásépületekkel együtt, s ez fölöttébb jövedelmező vállalkozásnak tetszik – azért tudják zavartalanul, hosszú időn át folytatni, mert olyan állapotokat teremtenek az elsikkasztott pénz töredékéből, hogy mindenki nagyon jól érezze magát, s azt csinálhassa, amihez éppen kedve van.

Pillanat türelmet kérek.

Azért az, hogy mindenki, az nem pontos.

Az említett Rejtő-féle büntetőtelepen van, aki azt szereti játszani, hogy sebész, s megoperálja az elé kerülőket. Ott nyugodtan operálhat, ha ahhoz van kedve.

Az, hogy akiket megoperált, mit szerettek volna játszani a műtét helyett, az nem derülhet ki.

Arra nem emlékszem, hogy ott a sírásók is jó játéknak tekintik-e munkájukat, vagy a büntetésen belül is büntetés a munkájuk.

Tudom, nem analógia.

Azt is tudom, nem a cikkíró tehet róla, hogy nekem mindig ez a Rejtő-féle büntetőtelep-paradicsom jut eszembe, amikor cél és értelem nélküli, az esetek nagy többségében káros tevékenységgel találkozom, s egyetlen választ találok arra, miért csinálják: ezt szeretik játszani.

És zokszó nélkül elismerem, bizony nem szép belebeszélni a mások játékába.

Az is mindig lelkesedéssel tölt el, eget ostromló lelkesedéssel, amikor tapasztalom, hogy azok, akik hivatásukul választották, hogy véleményükkel, ítéletükkel, gondos, értékelő, elemző munkájukkal segítik néző és műfaj fejlődését, humorizálnak, ragyogóan elszórakoztatják magukat, látva, igyekezetük nem volt hiábavaló.

Jó mulatság. Tréfálgatnak. Önmagukkal.

Miközben a saját hitelüket veszítették el, valami keveset a műfaj hitelén is sikerült rontaniok.

Jó dolog a humor. A hitel is. És milyen könnyen el lehet veszíteni.

Nem a humort, a hitelt.

Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Most már csak az utószó következik.

„Utóirat: olvasom a szombati Népszabadságban, hogy a Filmtudományi Intézet munkatársai évenként 75 millió magyarországi mozinézőt számláltak össze. Ez azt jelenti szerintük, hogy négymillió ember jár rendszeresen moziba. Nem lévén érzékem a számokhoz, nem tudom: sok-e ez a 75 millió vagy nagyon is kevés. Ha kevés: tekintsék, kérem, a fentieket hozzászólásnak. Ha pedig sok (vagy elegendő) ennyi néző, akkor elmondok egy viccet. Fülébe jut az oroszlánnak, hogy a nyuszi fenyegetődzött a háta mögött, és véres megtorlást helyezett kilátásba, ha még egyszer nyúlhúsra éhezik az állatok királya. Amikor legközelebb találkozik a nyúllal, felelősségre vonja, hogy mivel is fenyegette őt. A nyúl válasza: Én csak ülök itt, reszelem a körmöm, és butaságokat beszélek!

Hát, valahogy így!”

Hát – gondolta a fene.

V.

 

Mozireklám-fasizmus azonosítása

Nézegetem a jegyzeteimet.

Lám, nemcsak én csodálkoztam el 1975 szeptemberében ezen a mozireklámdolgon. A Kritika 1976. áprilisi száma sok helyet szentel újfent ennek a fontos kérdésnek. S mi több, júniusban ismét visszatér a reklámszöveg értékelésére.

Nem, nem jól mondom. Nem az értékelésére. Magára a reklámszövegre.

Így és most derül ki, utólag, hogy Rényi Péter, az áprilisi cikk szerzője, vitatkozott.

Két hónap nem túl nagy idő. Igazán nem számottevő különbség, ha a jámbor olvasó csak júniusban tudja meg, hogy amit áprilisban olvasott, az tulajdonképpen vita volt.

Én sem tudtam.

Nem nagy baj, nem akarom dramatizálni. Nem állt meg miatta Csepelen az esztergapad, Bonyhádon a traktor – legföljebb néhány olvasó csodálkozott.

Magam is csodálkoztam.

Azért, mert, ha jól emlékszem, a cikk nem vitára – kinyilatkoztatásra hasonlított.

Bíró ítélkezett, drákói szigorral.

Most, ha megkésve is, itt az eredeti, a vitatott.

Félve veszem kézbe.

Nem indokolatlanul.

Véleményalkotásomat a reklámszöveget illetően megzavarhatja, hogy először és sokkal nagyobb terjedelemben az ítélettel ismerkedtem meg, s csak most, két hónap múltán került kezembe az, amit el kellett ítélnem.

Nem dicsekvésképpen mondom, szerencse, hogy végtelenül rendszerető a természetem. Mi sem könnyebb, mint elővenni a vitacikket, gondosan a vitatott szöveg háta mögé dugni, és szélnél sebesebben, villámnál gyorsabban elfelejteni, nehogy befolyásoljon – előre –, s ne azt olvassam a reklámszövegből, ami ott írva van.

Megmondhatom, nem lesz könnyű föladat elfelejtenem ezt a vitacikket, hisz első olvasásakor is alaposan földühített.

De most már örülök.

Lám, fejlődésünk meredeken fölszökő íve biztosított. Tavalyelőtt ősszel megállapíttatott, hogy azért nem jár moziba a közönség, mert kevés a reklám, a mérete is kicsi és kemények a faszékek. Tavaly tavasszal meg már arról kaptunk hírt, hogy a reklámügy megoldódott. A kemény faszékek megmaradtak vagy megpuhultak időközben, azt is megtudjuk majd egyszer talán. Még idejében megtudom, hogyan szól az 1977-es hadparancs. Remélem.

S ha ez a közlés is napvilágot lát, filmgyártásunk problémáit attól kezdve megoldottnak, filmjeink színvonalát magasba emeltnek tekinthetjük.

„A magyar film harcol a közönségéért, harcol propagandával, hirdetésekkel, plakátokkal, műsorfüzetekkel is. Jól teszi.” (Rényi.)

Kár, hogy székpuhítással még nem harcol. Nem teszi jól.

Gyanúm éled, az ellenség hangja szól annak a szájából, aki azt állítja, homokba írjuk sorainkat. Merje csak még egyszer azt mondani nekem bárki is, hogy nálunk hatástalan marad, ha hibáinkra fölhívják a figyelmet.

Íme, itt a bizonyíték, s ez kétségkívül érdem. Alig egy fél esztendő telt el a hiány bejelentése óta, s íme, máris hadakozhatunk a propaganda ellen.

De maradjunk közös gondunknál.

Ott tartottam, hogy a film harcol közönségéért a rendelkezésére álló eszközökkel. Propagandával, hirdetésekkel, plakátokkal, műsorfüzetekkel.

Meglepődöm.

A film harci lehetőségei között maga a film nem szerepel.

Mintha filmművészetünk alkotói ellen összeesküdött volna a világ. Nem kapnak egy talpalatnyi helyet sem a közönségért vívott harcban.

Talán vigaszukra szolgál, nem egyedül maradnak ki a háborúságból. Társaságban mellőzöttnek lenni bizonyára könnyebb.

Remélem, így van.

E verekedésből a filmkritikusok is kimaradnak.

Filmnek és kritikusnak nincs helye a közönségért vívott harcban.

Nem akarok felelőtlenül játszani a szavakkal, de már az 1975. szeptemberi cikkben is föltűnt, hogy egy kritikus hivatkozott arra, fontos a reklám, mert hitele van. Nem úgy, mint a filmkritikusoknak.

Vártam türelmesen. Gondoltam, valamelyikük csak fölvilágosít a reklám és kritika között elhelyezkedő távolságról. De nem szólt senki. Tudtommal nem.

Bizony, ilyen körülmények között nagyon meg kell erősíteni a propagandát. Majdnem teljesíthetetlen föladatot raknak a vállára. Rá vár, hogy szélesítse, javítsa film és közönsége kapcsolatát. Hogy érdeklődést ébresszen az állampolgárokban, s nézővé, közönséggé változtasson mindannyiunkat. Értő közönséggé.

És lám, nem vár hiába.

„…van okunk bírálni nem egy filmet, mert unalmas, de a látogatási szám alacsony átlagával akkor sincs okunk megbékélni. S jól teszi a MOKÉP is, hogy nem sajnálja ettől a pénzt.” (Rényi.)

Fordítom:

Előfordul, hogy egy film unalmasra sikerül. Itthon és külföldön egyaránt. Megjegyzem, a vitacikk írójának tiszteletre méltó szerénységére utal, hogy csak az unalmat említi.

Fogadni mernék, a propaganda szakembereinek az egyetlen unalmon túl még igen sok tulajdonsággal kell megmérkőzniök, ha biztosítani akarják egy-egy film látogatottságát. Nem kétlem, hogy ők is, akár jómagam, örülnének, ha a filmek csak így oszlanának meg: unalmas, nem unalmas.

Könnyítene a dolgukon. Nem is keveset.

De nem akarok eltérni a vitacikk szerénységétől, amelyet igen értékes jótulajdonságnak tartok.

Tehát, van film, amely a világ bármely pontján unalmasra sikerült. De attól még a közönségnek meg kell néznie.

Mert nem az a baj, ha unalmas egy film, hanem az, ha alacsony a látogatási szám átlaga.

Magától értetődik.

Tehát a MOKÉP dolga mindössze annyi, hogy beterelje a kikapcsolódni vágyó milliókat az unalmasnak kategorizált film nézőterére. Ez az oka, hogy a MOKÉP vezetőinek, dolgozóinak úgy kell végezni munkájukat, hogy megteremtődjék a reális helyzet: a nézők csak a fizetett reklámnak higgyenek. S oda se figyeljenek csekélységekre, melyeket olykor a saját szemükkel látnak. Főképp pedig annak a hatása alól vonják ki magukat, amiket kritikaként olvasnak.

Így vált nyilvánvalóvá film és filmkritika súlytalan volta.

Kit érdekel, hogy a film milyen?

Kit érdekel; hogy a közönség ízlését rongálja-e?

Minél többen nézzék meg. Ennyiről van szó.

Megbocsáthatatlan értetlenségünk és ostobaságunk.

Minden valóságos ok nélkül képesek vagyunk megnehezíteni az életünket.

Vétkes könnyelműség.

Találkoztam színésszel, aki kilókat fogyott le forgatás alatt. Íróval; aki esetlenül bukdácsolt kábelek között. Rendezővel, operatőrrel, vágóval, s mind, mind a megvalósítás legjobb lehetőségét kereste. Tanúja voltam hajnalba nyúló vitáknak egy beállításon, egy kép súlyán, egy mondat értelmén.

Amikor mindenki alhatott volna nyugodtan.

A film valahogy csak összeáll. A reklám behozza a közönséget.

Akkor minden rendben van. Mit akarnak még?

Ostoba társaság. Képesek a munkájuk értelméhez ragaszkodni ahelyett, hogy boldog vigyorral nyugtáznák a tálcán fölkínált könnyítést.

Szinte hihetetlen.

Meg kell értetni az akadékoskodó népséggel, hogy maradjon veszteg.

Értsék meg végre, nem az a fontos, hogy jó, jobb vagy rossz lesz a film. Fő követelmény: a látogatási átlag ne legyen alacsony.

Filmgyártás s értékelés helyett egyetlen főszereplőre zsugorodott a követelmény: a propagandára.

Csapongó képzeletemben a MOKÉP öt betűje a semmibe vész, s immár egyre élesebben a két szegény embert látom, amint baktat a hosszú országúton. Mellettük ballag a szamaruk.

Mert először vala a reklám hiánya, mely hiány akadályozott meg bennünket a mozik sűrű látogatásában.

Ebben az időben mindössze évi hetvenötmillió mozilátogató volt, ami egy tízmilliós ország életében elenyésző semmiség.

Akkoriban, emlékeztetőül mondom, az volt a jogos igény – a kritikus alfelének meg nem felelő faszékek kifogásolása mellett –, melyet szegény MOKÉP-nak teljesítenie kellett, hogy miközben csak úgy, ok és cél nélkül utazgatunk a közforgalomban, amint az naponta többször megesik mindannyiunkkal, kényelmes ülőhelyeinkről ablakon át kinézegetve hívja föl figyelmünket a megnézendő filmekre.

A válogatás gondját eleve levették a MOKÉP válláról. Mindenki minden filmet nézzen meg – ez a végcél.

Az követelmény bizony, hogy olyan hatásfokkal végezze dolgát a MOKÉP propagandája, hogy azonnal pattanjunk föl kényelmes villamos-, busz- vagy metróülőhelyeinkről, uzsgyi, le a járműről, s be a reklámozott filmet megnézni.

Azért itt még hibádzik valami.

Gondolom, az is előbb-utóbb a MOKÉP föladatai közé fog tartozni, hogy a közlekedést saját céljainak megfelelően alakítsa át. Nem nagy ügy. Percenként lassú járású járműveket kell indítani. Mindegyik csak annyi utast szállíthat, ahány ablaka van. Az ablakok mellé féket kell szerelni, hogy mindenki akkor és ott állítsa meg, ahol moziba menni szottyan kedve.

Amíg a közlekedés felelősei nem kapnak megfelelő részt a moziközönségért vívott harcban, addig a MOKÉP helyzete valamivel nehezebb marad.

Természetesen nem sokkal nehezebb. Mindössze annyival, olyan figyelemfölhívókat kell elhelyezni városszerte, hogy a járműveken zsúfolódók, akik nem nagyon látnak mást, mint azoknak a hátát, akik a lábukon helyezkedtek el könnyedén, azt azért észrevegyék, mit kell megnézniük a moziban.

De hát ez már semmiség a filmszínvonal emelése s a közönség ízlésformálása előtt.

Az események azt igazolják, hogy a MOKÉP a propagandát tartotta sürgősebbnek megerősíteni. Valószínűleg ez is indokolja, hogy Kósa Ferencet bízta meg az Azonosítás című film ismertetésével.

Valahogy így születhetett meg az az ominózus ismertető, melyet júniusban közölt a Kritika, miután már áprilisban vitacikk jelent meg róla.

Kósa, úgy tűnik, segítségére akart lenni a MOKÉP-nak. Mégpedig úgy, hogy ne csak a távoli jövő unatkozó közönsége, de mi is odafigyeljünk a propagált filmre. Ilyenformán szövegét nem a csak úgy közúti csámborgásunkhoz szabta, ami ritka tünemény rövidre szabott életünkben, hanem közelítette a valósághoz.

Nem a cikkek – az életünk valóságához.

Bizonyságul idézek Kósa cikkéből.

„Rohanó korban élünk. Lótunk-futunk dolgaink után, dolgaink helyett a zakatoló időben. Örökké lendületben levő tekintetünkben összemosódnak az utcák képei; az áruk, a sorsok, a járművek folyondárai közt legtöbbször csak egy villanásra állapodik meg a szemünk. Nem véletlenül találta ki valaki, hogy a reklámozandó filmeket egy-egy tömör jelmondattal is jellemezni kell, melyből a járókelők egyetlen pillantással következtethetnek a film témájára, értékére, érdekességére, tájékozódhatnak, miről is van szó tulajdonképpen. Csak mostanában döbbentem rá, hogy ezek a hívogató mondatok a cirkusz világából szivárogtak át a mozihoz.

Vadállatok a porondon… Sztárparádé a drótkötélen… Halálugrás a trapézon – hirdetik a cirkuszosok.”

Itt meg kell állnom egy pillanatra.

Már említettem, s mondom újra, szeretem, tisztelem a cirkuszt. Tudom, ha azt írják plakátjukra: halálugrás a trapézon, akkor valóban halálugrást fogok látni.

Soha nem csapnak be.

Könnyed, kecses, magától értetődő mozdulattal teszik kockára életüket a szórakoztatásunkért.

Ha a MOKÉP propagandája tőlük veszi át a módszert, akkor ragaszkodnia kell ahhoz, amit valóban adni tud a nézőnek a reklámozott film. A cirkusz rekláma a cirkusz műsorát propagálja. Vállalja önmagát. Nem hirdeti műsorát akadémiai székfoglalónak, önmagát akadémiának tüntetve föl.

Hivatkoztam már a propagandát vitató cikk megállapítására, mely szerint a film lehet unalmas, a reklámnak akkor is el kell érnie, hogy megnézzék. Méghozzá igen sokan nézzék meg.

Mert csak a színvonal lehet alacsony, a látogatási átlag nem!

Természetesen így van, így helyes.

A nézőt se illik becsapni.

Természetesen ez is így van, ez is így helyes.

Emlékeztettem már az országúton gyalogló két emberre és a szamárra. Most már közelednek a nagy pillanathoz, amikor engedelmesen hátukra veszik a szamarat, s úgy bandukolnak tovább.

Amíg mendegélnek az országutakon, segítségképpen javasolnék néhány reklámszöveget.

Mentsétek meg a látogatási átlagot!

Ne a szemének higgyen!

Az évszázad unalma!

Jó reklámmal emeljük a nívót!

Nem tehetek róla, nem tudok ellenállni a kísértésnek. Ha tízig, ha százig számolok magamban, akkor sem. Megpróbáltam, hiába. Nevetni szeretnék bosszankodás helyett. Ennyi a bűnöm.

Kósa hibát követett el, nem kis hibát, amikor a filmről alkotott véleményét javasolta reklámszövegnek.

Meg is kapta érte a magáét. Szerintem még a másét is.

A MOKÉP jó ízlését dicséri, hogy elfogadta Kósa javaslatát.

Kósáét meg az dicséri, hogy nem élt az olcsó hatásvadászás mindig nyitott lehetőségeivel. A filmhez méltó reklámszöveget keresett.

Úgy kell neki.

Én meg, miután magamban tartani úgysem tudom, hadd javasoljak néhány reklámmondatot.

A különbség Kósa s a magam javaslatai között csak annyi, hogy én nem a műhöz, csak a látogatási átlag emeléséhez méltó mondatokat keresek.

 

Tehát:

Szellem a hálószobában (Hamlet)

A gyilkos a férj (Othello)

Ki ölte meg a vendéget? (Macbeth)

Friss hullák a kriptában (Romeo és Julia)

Szerelem akadályokkal (Vízkereszt vagy amit akartok)

Méreg a fülben (Hamlet)

Mérgezés a fülön át (Othello)

Gyilkos a családban (Julius Caesar)

A szfinx titka (Caesar és Cleopatra)

Kígyóméreg a kehelyben (Antonius és Cleopatra)

Boszorkány a máglyán (Szent Johanna)

Vérfertőzés (Oidiposz király)

A férjgyilkos házasélete (III. Richard)

Az elcsábított szűz (Faust)

Idegen az alvilágban (Orfeusz)

Halálhír a szállodában (Orfeusz és Euridike)

A megcsalt férj bosszút áll (Bánk bán)

Orgia! (Az ember tragédiája)

Fölszarvazott férj a palotában (Az ember tragédiája)

A vendégnek átadott feleség (Az ember tragédiája)

Szerelem a guillotine alatt (Az ember tragédiája)

Kaland az erdőben (Micimackó)

Visszaélnek a végrendelettel (Volpone)

Kislány a csatatéren (Szent Johanna)

Honnan fúj a szél? (Szent Johanna)

Menyasszonyszöktetés (Peer Gynt)

Táncol a hamisító (Nóra)

Távgyaloglás a gyilkos után (Bűn és bűnhődés)

 

Élhetne a MOKÉP a propaganda ilyen lehetőségeivel is. És még csak nem is állítana hazugságot. Mindazt megkapná a potencionális néző, amit a reklám ígér. A becsapás legfeljebb annyi volna, valamivel többet kap.

Ha mégsem ezt teszi, ha az ilyenfajta hírverést ott használja csak, ahol a néző valóban csak azt kapja, amit a reklám ígér, akkor igaza van. Szerintem. Ízléssel él a hírverés eszközeivel.

És érdeklődést akar kelteni a produkció iránt.

Ez a dolga.

Nem kár megróni érte?

Idézem a vitacikket magyarázó szöveget:

„…(Rényi) az ellen tiltakozott, hogy a való probléma kapcsán – némely mozireklám szöveg olcsó, hatásvadászó szövege okán – a »Harmadik Birodalmat«, a nácik propagandáját emlegessék.”

Mondtam már, hogy Kósa a másét is megkapja, nemcsak a magáét.

De hadd kezdjem az elején.

Mi az, hogy olcsó, hatásvadászó reklámszöveg?

Hadd soroljak föl hevenyészve néhány címet.

Nem hatásvadászó, olcsó reklámszövegeket – címeket.

 

Gyilkosság a székesegyházban (Eliot)

Asszonyságok díja (Krúdy Gyula)

Volt egyszer egy Vadnyugat

Hosszú út az éjszakába (O’Neill)

A Noszty fiú esete Tóth Marival (Mikszáth Kálmán)

Hurrá, nyaralunk!

Cabiria éjszakái (Fellini)

Haláltánc (Strindberg)

Szerelem a palackban (Szerb Antal)

Iskola a határon (Ottlik Géza)

Kísértet Lublón (Mikszáth Kálmán)

Kurtizánok tündöklése és bukása (Balzac)

Az elszabadult oroszlán (Nagy Lajos)

A szerelmi bűvészinas (Krúdy Gyula)

Barbara szerelme (Tersánszky)

 

Nézem, nézem a megbírált Kósa-cikket, de akármilyen alaposan olvasom immár ki tudja, hányadszor, nem értem sem az indulatot, sem az okfejtést, amelyet kiváltott.

Az egészet nem értem.

Kósa arra vállalkozott, hogy egy filmhez, amelyet jónak, tisztességesnek tart, ismertető szöveget ír. A filmhez illőt. Nem hangosat, nem hatásvadászót.

A történethez igazította figyelemfölkeltő mondatát.

Érteném az indulatot, ha ilyesmiket írt volna:

 

Konfliktus a határon

A hivatalnak packázásai

Ügyfél és hivatal

Miért szeretjük oly nagyon az ügyintézést?

Hurrá, hazajöttem!

Adják vissza a nevemet!

Mért nem adják vissza a nevemet?

Ki az ütődött?

 

A további félreértések elkerülése végett említem meg, Kósa Ferenc nem az örökkévalóság számára alkotta meg filmet ismertető, megnézéséhez kedvet csináló cikkét. S ha szót ejt benne reklámmondatokról, propagandáról, nem hinném, hogy tudta volna, bűnt követ el.

Azt írta a műsorfüzetbe, hogy a hívogató mondatokat, melyekkel a filmeket reklámozzák, a MOKÉP a cirkusz világából vette át.

Evvel még nem hinném, hogy rosszat mondott. Sőt.

Hogy bizonyítsa azt, amit állított, fölsorol három mondatot a cirkuszi reklámok közül, majd a filmek reklámmondataiból is fölsorol hatot – a hasonlóság szemléltetésére.

„Vadállatok a porondon… Sztárparádé a drótkötélen… Halálugrás a trapézon – hirdetik a cirkuszosok.

Betörés a betörőknél… Egy éjszaka, két halott… Önvédelemből lettem gengszter… Bankszámlaszám diszkrét helyen… Életjáradék és vízibicikli… A dezertőr és a maneken – hirdetik a mozisok.”

Ha nem tévedek, kilenc mondatot idéztem. Miként Kósa. Hármat a cirkuszi, hatot a filmpropagandából.

És hogyan jelentkezik ugyanez a vitacikk ledorongolásában?

Íme:

„…Kósa Ferenc azon háborog, hogy vadállatokról és világsztárokról, hullákról és betörőkről, gengszterekről, manekenekről és vízibiciklikről, sőt, diszkrét bankszámlákról szólnak »a mozisok« jelmondatai.”

Kósa Ferenc nem háborog. Tudomásul veszi, hogy a reklámszövegek igazat hirdetnek, azt, ami a filmekben látható. Mint ahogy a cirkusz is azt hirdeti, amit mutatni tud.

A propaganda reklámozza, ismerteti – nem szervezi, válogatja a műsort. Sem a cirkuszban, sem a moziban.

A cirkusz akkor hirdethet oroszlánszelídítőt vagy halálugrást, ha van veszélyt vállaló artistája. Ha ügyes artistái vannak, akkor zsonglőrt hirdethet, bűvészt.

Ha tehetséges a cirkusz vezetősége, akkor van veszély is, ügyesség is, humor is, minden. Akkor igazán jó a műsor.

Filmpropaganda akkor invitál, hogy nézzük meg a betörőt, betörést, gengsztert, dezertőrt, manekent, ha róluk szóló filmjei vannak.

Talán meg kellene még egyszer gondolni, érdemes volt-e a filmek alkotóit kizárni a közönségért vívandó harcból. Ha részt vehetnének benne, talán az is változhatna, amit hirdetni kell. Bővülhetne a választék is.

Így miért keressenek új témát? Miért javítsanak a megvalósításon?

Kósa nem háborog a MOKÉP propagandáján – ebben az esetben éppen segíteni igyekezett.

Nem egészen ugyanaz.

Ha mégis háborogna, akkor érzelmeit oly diszkréten kezeli, mint a reklámozott bankszámlaszám helyét.

Csak mellékmondatként jegyzem meg, hogy nem a bankszámla van diszkrét helyen, mindössze a száma. Akit érdekel, hol van és miért, javaslom, menjen el, nézze meg a filmet.

Akit az érdekel, fölháborodott-e Kósa és miért, az olvassa el a cikkét.

De az nem árt, ha azt olvassa, amit valóban írt. Mert igen megkönnyíti a véleményalkotást, ha ismeri az ember azt, amiről véleményt mond.

Nem kell föltétlenül összekeverni a bankszámlát a számával. A cirkusz reklámozta vadállatokat és világsztárokat sem kell a mozireklám számlájára írni.

Így kezdődik a vitacikk. Vitatja azt, amit elmulasztott figyelmesen még elolvasni is.

Akkor a cirkuszreklám jobb. Az csak arra hivatkozik, ami valóban van.

Sebaj.

Ha az unalmas filmeknél a propaganda hivatott arra, hogy elűzze az unalmat és biztosítsa a látogatottság magas számát, akkor miért kellene egy vitacikknek épp ahhoz hűnek lennie, amit vitat?

Fő a látogatók magas száma és a vita ténye.

No meg, hogy ne legyek hűtelen az országúton baktatókhoz, fontos tudni: már hátukon a szamár.

A MOKÉP ugyanis még egy feladatot kapott hirtelen.

Miközben propagandájának a valószínűtlent kell megoldania, meg kell orrolnia arra, aki segítségére siet.

Most épp Kósára.

Többek között azért kell megharagudni rá, mert: „szövegezése szerint a magyarországi forgalmazás és filmhírverés valóságos infernó.”

Nem leszek rest, megkeresem, hol írta ezt Kósa.

Rövid a cikk, följegyzem i kezdőbetűs szavait, különös tekintettel az infernóra.

Tessék:

időben, is, is, is, is, is, ilyen, illeszkednek, is, írnám, idézett, igaz, igaz, is, igazságot, így, illesszük, igazság, is, is.

Kész.

Tehát találtam egy időben-t, kilenc is-t, egy ilyen-t, egy illeszkednek-et, egy írnám-ot, egy idézett-et, két igaz-t, egy igazságot-ot és egy illesszük-et.

Infernót egyetlenegyet sem. Infernó nincs.

Pedig igen jó volna, ha volna.

Fontos ez a hiányzó szó. Hisz rá építi a vitacikk írója cikkének azt a részét, mely a MOKÉP-ot megvédi Kósától.

Ha még néhány ilyen védelmet magára vesz a MOKÉP, már ki is nevetik, látva, amint cipeli hátán azt a szamarat.

Engedelmet kérek, miért kell a MOKÉP-ot megvédeni? Kitől?

Arra azért találok választ, ha nagyon keresek, miért kell védeni.

Tudomásul vettem már, hogy filmjeink nívóját a propaganda határozza meg.

S ha komolyan vesszük, hogy a film igen fontos művészet, akkor föltétlenül helyeselni kell mindazt, ami nívóját emelni hivatott.

Ha csak a propaganda emelheti a színvonalat, a széltől is óvni kell a propagandát.

Világos, egyszerű, érthető. És természetes.

Most, hogy hiába kutattam az infernó után, legalább azt nyomozzam ki, mi minden épült erre a sajnálatosan hiányzó szóra.

Idézem a vitacikket.

„Még a Harmadik Birodalom is eszébe jut róla, a göbbelsi propagandát idézi, mely feneketlen cinizmusában azt hirdette: »nem az a lényeg, hogy igaz legyen, hanem az, hogy elhiggyék.«”

Nem keresem ki a g kezdőbetűs szavakat, nincs értelme. Göbbels neve sem szerepel Kósa cikkében.

A Harmadik Birodalom propagandája viszont szerephez jut – egy megjegyzés erejéig.

Ez a megjegyzés nem vonatkozik a MOKÉP propagandamódszereire. Sőt.

Annyi az egész, hogy Kósa az Azonosítás című filmhez nem talált csillogó, hangzatos szavakat, olyanokat, amelyek nemcsak csillognak, de igazak is. Három nem hangzatos szót talált: maradéktalanul tisztességes film. A Harmadik Birodalom propagandája csak annyiban kerül szóba, hogy evvel ellentétben: „a forradalom propagandájának az a lényege, hogy igaz legyen, még akkor is, ha sokan akadnak, akik valamiért nem akarják befogadni az igazságot.”

És mert Kósa nemcsak saját propagandamódszerét tartja a forradalom propagandájának, de a MOKÉP-ét is, így folytatja:

„Így hát nem marad más hátra, mint hogy ezt a három divattalan szót illesszük az Azonosítás-hoz: Maradéktalanul tisztességes film. Mert ez az igazság.”

S az a tény, hogy vitatni lehetett Kósa cikkét, bizonysága, hogy bízhatott a MOKÉP propagandájában. Megjelentette kevéssé hangzatos, de igaz szavait.

Hangzatos reklám helyett.

A fölháborodást kiváltó Harmadik Birodalomra történő utalás nem vádol, nem véd. Megállapítja, volt olyan propaganda is. Ami igaz, kár volna vitatni. De Kósa és a MOKÉP a forradalom propagandáját használja helyette.

Miért kellett hát fölháborodni?

Ejnye, ejnye, itt valami különös, számomra nehezen érthető dolog történt.

A Kósánál nem szereplő infernó arra a Harmadik Birodalomtól átvett MOKÉP-propagandára épül, amelynek Kósa az ellenkezőjét állította és bizonyította. Ez rideg tény.

Akkor miért a vita?

A Kósa cikke elé írt ismertetőből a következő derül ki:

„…indokolt volt-e Rényi kritikája, amely az ellen tiltakozott, hogy a való probléma kapcsán – némely mozireklám szöveg olcsó, hatásvadászó szövege okán – a »Harmadik Birodalmak«, a nácik propagandáját emlegessék. Kósa élezte-e túl a kérdést vagy Rényi reagálása sikerült-e, szándéktalanul, túl hangsúlyosra.”

Itt megint meg kell állni.

Miután a kinyilatkoztatáson szerencsésen túljutottam, elérkeztem a tabuhoz.

A Harmadik Birodalom ezek szerint tabu. Propagandájáról említést tenni nem szabad.

Avval egyetértek, hogy az általuk megfogalmazott propagandával soha senkinek nem szabad élni. Kósa is evvel értett egyet.

Azt nem tudtam, hogy említeni sem szabad. Valószínűleg Kósa sem tudta.

Elfogadom. De csak akkor fogadhatom el, ha előzőleg tudomásomra hozzák.

Most már tudom, megtanultam. Tabu. Nem beszélek róla.

Azt már nem hinném, hogy elfogadom, az egyik fél túlélezi a kérdést, mentség nélkül, a másik meg szándéktalanul reagál túl hangsúlyosan.

Ezt a szándéktalanult, ezt nem kedvelem. Nem mintha igazságtalannak érezném, hogy egyiküknek nincs mentsége, a másiknak meg eleve adott a mentség.

Mintha hallottam volna már olyant, hogy a bűnbocsánat legkényelmesebb módja az, amikor a bűn csak az, amit a bűnelkövetés szándéka hív életre. A többi nem, tehát megbocsátható.

Így tulajdonképpen minden megbocsátható. Nem bűn semmi. Hisz aránylag ritka az az eset, amikor a bűnt magáért a bűnért követik el.

Rég kiment a divatból ez a dolog. Nem is értem, hogy jutott az eszembe.

Nyugtalanító csak az, hogy a többit sem értem.

Mindegy. Öregszünk.

Eddigi gyűjtésem eredménye egy tabu, egy szándéktalanság mentsége, egy infernó, egy kinyilatkoztatás.

Most már megnézem, mit élezett túl Kósa.

Félek, nem jövök rá.

Annyi kiderül számomra, hangzatos, frappáns mondatot keres. S a film ismeretében nem találja meg.

„Be kell látnunk, hogy az ilyen nehéz sorsú névtelen senkikhez nem illeszkednek sehogyan sem a mostanában divatos reklámmondatok. Lyukasabbnál lyukasabb, méltatlanabbnál méltatlanabb szavak maradnak csupán a filmben feltűnő arcokhoz viszonyítva.”

Mit tehet ilyen esetben az ember, ha ő is tisztességes akar maradni, híven a filmhez, amelyet propagál. Nem keresgélhet a végtelenségig izgalmas nagy szavakat, csillogó kalandokat idézőket egy történetre, amelynek hősei „tőmondatokban nehezen rögzíthető viszonylatrendszerekbe bonyolódnak”.

Mondtam, nem jövök rá, miről is van szó. Tessék. Hol találom meg ebben a Kósa-cikkben azt, ami lehetővé tette, hogy Rényi megvédje a MOKÉP-ot, miközben arra hivatkozik, hogy Kósa infernónak tartja a magyarországi forgalmazást és filmhírverést. Erre se szándékkal, se nélküle nincs még utalás sem.

Úgy értem, Kósa cikkében. Mert a vitacikkben folytatás is van.

„Ezzel a hazai mozireklám-fasizmussal szemben bontja ki »a forradalom propagandájának« a zászlaját, nagy izgatottan, de mégis bátran, hiszen már azt is sejti, hogy »a kabarészerzők – nyilván a göbbelsi manipuláció ismert hívei – már fenhetik a fogukat«.”

No de már engedelmet kérek, Kósa Ferenc nem írt hazai mozireklám-fasizmusról. Egyetlen szót sem. Még olyasmit sem, ami utalhatna rá. És akárhogy nézem a cikkét, a legkevésbé sem tűnik izgatottnak. Sőt. Igen tárgyilagosan látja a helyzetet. Olyannyira tárgyilagosan, hogy nem is tudom, mi módon váltak a kabarészerzők a göbbelsi manipuláció ismert híveivé.

Egyre kevésbé értem.

Kósa nem vádolta meg mindavval a MOKÉP-ot, amivel szemben az megvédetett. Ezt értem. De mit tett, miféle veszedelmes galádságot követett el, amely ilyen, bocsánatot kérek, már szinte hisztérikusan izgatott indulatokat váltott ki?

Látott egy filmet, amely tetszett neki, amelyet tisztességes alkotásnak tartott. Elvállalta, hogy ír róla a MOKÉP propagandafüzetébe.

Eddig csak nincs baj.

Nem is lehet. Örömteli fejlődésként kellene tudomásul venni, hogy a megelőzően elmarasztalt MOKÉP minden rendelkezésére álló lehetőséget fölhasznál propagandája javítására. Csakúgy, mint azt, hogy Kósa Ferenc nem a siránkozást, olcsó élcelődést vélte megoldásnak a reklám megjavítására, hanem a maga munkáját ajánlotta föl segítségként.

Ez is előfordul, ha ritkábban is. Értelme mindenképpen több van, mint a sanda élceknek. Gondolom.

Már csak azért is, mert munkával többet lehet tenni, mint fejcsóválással.

A „valós probléma” megoldásához hatásosabb, több, nívósabb tájékoztatás vezet. Amennyiben arról van szó, járjunk többet moziba.

A MOKÉP a meglevő filmeket propagálja – figyelmet fölhívó, érdeklődést keltő tőmondatokkal. Ez a dolga.

Nem válogat, nem értékel. Mert az nem dolga.

Attól tartok, lehetősége sem volna rá.

Megvallom, valahogy úgy képzelem, hogy alkotócsoportok a világ minden táján filmeket csinálnak. Valószínűtlen, hogy avval a föltett szándékkal fognak munkához, válasszuk eleve a legsilányabb forgatókönyvet, ha nem elég rossz, rontunk rajta munka közben. Keressünk gyönge színészeket, s akkor megmutathatjuk országnak-világnak, milyen rossz filmeket tudunk készíteni. Talán hihetőbb, hogy jó filmet akarnak készíteni, ami nem mindig sikerül.

A megvalósult alkotást látva fognak tollat azok, akiknek mesterségük leírni megalapozott véleményüket. Nem a szándékról – a filmről.

A kritikusokra gondolok. Felelősségük nem kevés. Ők hivatottak arra, hogy elbírálják a filmeket.

Nem a reklám.

A maga műfaján belül mind a kettőnek kötelessége olyant állítani, ami igaz.

Mind a kettőnek hasznára válhat, ha az adott film ismeretében készül, s lehetőleg arra hivatkozik, ami abban megtalálható.

Néha már olyasmire is gondoltam, vitánál is jobb, ha a vitatottban megtalálható az is, amit vitatnak.

Kósa cikkében senkit, semmit nem támadott. Annyit mondott, a film, amelyet ismertet, nem alkalmas rövid, frappáns, hangzatos reklámmondatok alapanyagául. Bűne, hogy fölsorol néhány frappáns megfogalmazást, majd:

„Maradéktalanul tisztességes film… Vajon versenyképes mondat ez?”

Nyilvánvalóan nem az. De ez a véleménye, ezt írta.

Hadd tételezzem föl Kósa Ferenc filmrendezőről, ha nagyon akart volna, akkor addig keresgél, amíg talál ő is hangzatos kifejezéseket – kis szépséghibával. Annyival csupán, hogy az Azonosítás című filmre nem vonatkoznak. Inkább a kevésbé csillogó megoldást választotta, csak azért, mert az igaz.

És ahelyett, hogy „lehordaná, méghozzá alaposan a MOKÉP prospektusában a MOKÉP-ot” – bízott a MOKÉP propagandájában. A két fogalom, az alapos lehordás és a bizalom csak igen áttételesen tekinthető azonosnak.

Nos, tessék figyelni, csiribi-csiribá, most röpül a kismadár.

A hasonlítás a Harmadik Birodalom propagandájához, ugyanilyen realitású.

Idézem:

„A Harmadik Birodalom egyik szakembere azt mondta, a propagandának nem az a lényege, hogy igaz legyen, hanem az, hogy elhiggyék!”

Ennyi szó esik Kósa Ferenc cikkében Göbbelsről, göbbelsi manipulációról, feneketlen cinizmusról, hazai mozireklám-fasizmusról.

Sok, nem?

Érthető, ha Kósa helyzetében – jól hangzó jelmondatot keresve, ami nincs az Azonosítás vonatkozásában, s döntenie kell, frappáns hazugságot tálal vagy egyszerű igazat – eszébe ötlik, létezett már másfajta propaganda is, mint az, amelyet vállalt. Nem kis félreértés hívhat életre ennyire indulatos megállapításokat:

„Nehéz rájönni, hogy a MOKÉP-en mi vett erőt, miért hordatja le önmagát – méghozzá ilyen csúnyán – saját kiadványában.”

Kósa Ferencnek még szerencséje, hogy szándéktalanul hangsúlyoztatott túl a reagálás. Uram, Istenem, akkor mi lett volna, ha szándékosan hangsúlyoztatik túl? – hogy ennél az igen tapintatos fogalmazásmódnál maradjak. Mert mifelénk azt, amikor olyasmiért pellengéreznek ki valakit, amit elmulasztott elkövetni, azt nem túlhangsúlyozásnak hívják.

De hát tudom, a tájszólások igen különbözőek.

Arra meg gondolni se szeretek, mit tennék a MOKÉP helyében?

Egy bizonyos. Boldogan vállalnám, hogy cipelem a mesebeli szamarat. Még mindig az a kellemesebb teher.

Hisz néki kell harcolni a közönségért. Nehéz körülmények között.

„…van okunk bírálni nem egy filmet, mert unalmas, de a látogatási szám alacsony átlagával akkor sincs okunk megbékélni.”

Tehát egyértelmű a követelés, az unalmasra sikeredett filmekhez is sok nézőt kell toboroznia. Hogyan? Mit tegyen?

Biztos lehet abban, ha azt írja jelmondatul, ami igaz, akkor tódul a közönség, rendőrkordon vigyáz, agyon ne tapossák egymást az emberek a mozipénztárnál, mert szeretnek unatkozni a pénzükért?

Most akkor hogy is van ez?

A pénztárhoz tóduló közönséget nem csaphatja be a propaganda.

Arra biztatni a MOKÉP-ot, hogy nem kell feltétlenül ragaszkodnia a reklámnak az igazsághoz, az bizony méltatlan cselekedet volna.

A látogatási szám alacsony átlagával nincs okunk megbékélni.

Okunk van bírálni nem egy filmet azért, mert unalmas.

Akár van okunk, akár nincs, nekimehetünk a MOKÉP-nak, ha a reklám új, a megszokottól eltérő útjait próbálja megtalálni.

Úgy mehetünk neki, mintha védenénk olyan támadás ellen, ami nincs. Ezt értem. Sokkal könnyebb nem létező támadást védeni, mint létezőt.

Az is könnyebb, ha az ember maga érti félre, amit támadni akar. Akkor nincs kitéve atrocitásoknak, szórakozottságnak, semminek. Ha maga érti félre a más szövegét, akkor nem fordulhat elő, hogy amitől fölháborodhat, az nem hangzik el. Kedve szerint azt és úgy ért félre, ahogy jólesik.

A Harmadik Birodalom propagandáját emlegetni semmilyen előjellel, semmilyen formában nem szabad.

Mert azt a követelményt állítja a propaganda elé, hogy ne az igazsághoz ragaszkodjék, csak ahhoz, hogy higgyenek neki.

A MOKÉP-nak azt kell megoldania, hogy unalmasnak kategorizált filmeket is növekvő számban nézzen meg a közönség.

Mert a látogatottsági szám nem lehet alacsony. Nem a szám. Az átlaga.

De minek az átlagáról van szó?

Mert ha filmenként számítják ki a látogatottsági átlagot, akkor az volna jó, ha a valóságot mutatná. Azt, hogy melyik film mennyi nézőt vonzott. S akkor nem a nagy szám a fontos, hanem a kép, melyet a valóságos szám mutat.

Ha évenként számítják az átlagot, összesített adatokból, akkor se jelent mást. Legfeljebb a nagy közönséget vonzó filmek irreális átlaggá egészítik ki azokat, melyeket kevés ember néz meg.

A látogatási átlag emelése tehát nem mindig jelenti azt a fejlődést, amelyről oly sok szó esik.

Mit jelent hát a követelmény, az átlag emelése?

Semmi lényegeset.

Az viszont, amivel Kósa próbálkozott, igen lényegeset jelenthet. Ha nem ledorongolást kap érte.

Ő a tisztességes, jó film látogatottságát akarta emelni. Sok könnyedebb, csillogóbb, látványosabb film mellett. Köszönetet érdemelt volna. Hisz még csak nem is dolga a propaganda.

De mindegy, mit csinál. Bármit tesz vagy mond – az rossz.

Ha ugyanaz a véleménye, mint a vitacikk írójának, akkor nincs más lehetőség: nem azért tartja jónak a filmet, amiért jó.

Így egy költséggel két különböző filmünk van. Két Azonosítás.

Egyikről Kósa írt ismertetőt, a másikról Rényi vitacikket és magyarázatot.

Mi tagadás, valóban két különböző filmről van szó.

Ha jól értem, és felelősséggel le merem írni, jól értem, Kósa látott egy filmet, amelyben a hadifogságban elcserélt nevű katona hazatértekor ragaszkodik ahhoz, hogy visszaadják a nevét, saját nevén élhessen a hazájában, ha már hazakerült.

Ne vegye tőlem zokon senki, nem tehetek róla. A név és a haza fogalmát számomra József Attila örökre elválaszthatatlanul összekapcsolta.

 

Íme hát megleltem hazámat E földet, hol a nevemet Hibátlanul írják fölébem Ha eltemet ki eltemet.

 

Talán ez is belejátszik abba, hogy én, aki a Józsefváros aszfaltján, macskakövein játszottam, nevelődtem, értem, ha bárki ragaszkodik a nevéhez.

Hisz még ahhoz is lehet ragaszkodni, hogy hibátlanul írják.

Ezt az igényt nem hinném, hogy befolyásolja szellemi képesség, rokonszenves vagy ellenszenves természet, magatartás, szűklátókörűség, primitív világkép.

De hadd idézzek a vitacikk filmjéről néhány mondatot.

„Egy béreslegényről van szó, egy módos gazdáknál felnevelkedett lelencgyerekről, akinek a nevét a fogolytáborban elcserélték. Odakint ezen nem tudott változtatni, de most, hogy a transzporttal hazahozták, mindjárt a határon, a fogadóállomáson azt követeli: írják át a nevét, addig a hazatérőknek járó pénzt, ruhát, élelmet se hajlandó átvenni. Ugyan miféle jelképe lenne ez azoknak, akik »nemigen nyugszanak bele sorsukba«, mert »azonosak akarnak lenni önmagukkal«? Miféle öntudatra ébredés? Majdhogynem az ellenkező az értelme.”

Már csak a tréfa kedvéért mondom, Kósa nemhogy jelképről nem tett említést, a bekezdésben, melyből a vitacikk idéz, j betűvel kezdődő egyetlen szó sincs.

De ha már jelkép nincs, akkor mi van?

„Be kell látnunk, hogy az ilyen nehéz sorsú névtelen senkikhez nem illeszkednek sehogyan sem a mostanában divatos reklámmondatok. Lyukasabbnál lyukasabb, méltatlanabbnál méltatlanabb szavak maradnak csupán a filmben feltűnő arcokhoz viszonyítva. De nemcsak a sorsok súlyossága nehezíti annak a bizonyos csattanós mondatnak a megfogalmazását, hanem az a körülmény is, hogy a filmbeli alakok nemigen nyugszanak bele sorsukba, nem bankszámlákról, manekenekről és vízibiciklikről tűnődnek, hanem azonosak akarnak lenni önmagukkal, gyúródnak a történelemtől és gyúrják a történelmet; egyszóval tőmondatban nehezen rögzíthető valóságos viszonylatrendszerekbe bonyolódnak.”

A jelkép egyelőre megszűnt.

Most megkeresem az öntudatra ébredést, aminek majdhogynem ellenkező az értelme.

Meglepetés ér. Öntudatra ébredés sincs Kósa szövegében.

Szerintem a filmben van. De ez másik kérdés.

Olvastam, színházban láttam, mindegy. Tudom, gyakorlat volt, hogy az egymást követő cselédek keresztneve azonos. Nem titokzatos névegyezés miatt. Csupán azért, mert gazdájuk ugyanazon a néven szólította mindannyiukat. Függetlenül attól, mi a keresztnevük.

Tudomásul vették megváltozott nevüket. Tiltakozás, valódi nevük követelése nélkül.

Ha a film béreslegény-lelencgyereke követeli saját nevét, az csak világtól való elmaradottságát bizonyítaná? Öntudatra ébredése ellenkezőjét?

És egyáltalán, mi az öntudatra ébredés ellenkezője? Az öntudat elvesztése volna?

Nem jelent az valami egészen mást? Az öntudat elaltatása volna? Az sem lehet.

Akkor, sajnos, nem értem.

Kár.

Azt, szerintem, ez a névvisszakövetelés mindenképpen jelenti, hogy ez a hős valóban azok közé az emberek közé tartozik, akik nemigen nyugszanak bele sorsukba. Onnan gondolom, mert aki belenyugszik a sorsába, az cipeli az idegen nevet, csak azért, hogy a hivatalt megkímélje a névtisztázás és átírás fáradalmaitól. Ennyire előzékeny, áldozatkész volna?

Alig hiszem.

Mint ahogy azt sem hiszem el, bizonygathatja bárki, hogy a béreslegény a háború előtt bármihez ragaszkodhatott, bármit követelhetett volna a hivatal képviselőjétől.

Ez az egyik film. Az írni-olvasni csak a hadifogságban megtanuló, nevét követelő ember drámája.

A másik azért nem választható el egészen az előbbitől.

A dráma voltaképpen a funkcionárius drámájává válik – a vitacikk szerint. „Ez a rendkívül elmaradott, a világról, a háborúról, a körülötte folyó változásról nagyon keveset appercipiáló fiú, aki a fogolytáborban tanult csak meg írni-olvasni – amolyan rokonszenves, szelíd bolond –, mániákusan és csökönyösen követeli vissza a megszokott, a régi nevét. Teljes joggal, persze, de ugyanolyan teljes tájékozatlansággal, infantilis naivsággal: képtelen ugyanis felfogni, hogy egy ideiglenes fogadóállomás rögtönzött tömegüzeme a legkevésbé alkalmas az ilyen ügyek tisztázására.”

Így válik a dráma voltaképpen a funkcionárius drámájává. Az a döntő konfliktus: képes-e a szituáció lényegét fölismerni.

Még valamit megtudunk a vitacikkből erről a szelíd bolondról.

„Neki sem takargatnivalója nincs, sem sietnivalója; a megpróbáltatásokat is másképp élte át; a veszélyek tudata, a lelkiismereti terhek is elkerülték.”

Már megint egy sereg dolgot nem tudok.

Hogyan kerüli el az embert háborúban a veszélyek tudata?

Ha görög tragédiában él.

Mielőtt háborúba menne, fölkeresi azt a jóst, akiben a legjobban bízik. Megtudakolja, hol, hogyan fog meghalni? S ha azt a választ kapja, hogy odahaza majd a fejére esik egy kő, akkor nyugodt lehet. Csatázhat, csinálhat, amit akar – a veszély tudata nélkül.

Egyébként nem valószínű, hogy ne venné észre, ha lövöldöznek körülötte. Ha egészséges, fiatal emberek váratlanul meghalnak. Vagy kap valamilyen biztosítékot, hogy ez a dolog rá nem vonatkozik, vagy rájön, hogy veszélyben van.

Ebben a második világháborúban nemcsak lövöldöztek, bombákat is szórtak. Az meg igen nagyot szól.

És mitől bolond ez a szelíd fiú? Gyógypedagógusok foglalkoztak vele a fogolytáborban? Mert ha nem, ha pusztán azért tanult meg írni-olvasni, mert tanították, akkor nem a képességeivel volt baj előzőleg sem, hanem a körülményeivel. S ez a két dolog sem jelent mindig föltétlenül egyet.

Még jó, hogy nem róla van szó.

A dráma hordozója természetesen az, aki nem képes gyorsan kijavítani egy adminisztrációs hibát. Fogadja egy határállomáson a hazatérő hadifoglyokat, s tanácstalanná válik, amikor elétoppan valaki, és a hiba kijavítását követeli. Valóban roppant nagy konfliktus.

Az ember, aki indokolatlanul követelődzik, számára érthetetlenül viselkedik. „Amikor mindenki más névtelen szeretne maradni, őnéki név kell.”

Miért szeretnének a többiek névtelenek maradni? Hogy veszítik el nevüket?

Hagyjuk. De egy apró félreértést azért jó volna tisztázni.

Nem név kell. Az van, fölös számban. Épp ez a baj. Egy saját neve van, és van egy olyan neve is, amelytől meg akar szabadulni, mert nincs hozzá köze.

Nem név kell neki. A saját nevét követeli.

A lelencgyereknek, akinek elírták a nevét, újra mondom, a saját neve kell. Igaz, tekintve, hogy lelencgyerek, valószínű, hogy az a név, amelyet gyerekkorában kapott, az is csak annyira az övé, mint az, amelyet véletlenül akasztott rá a háború. Ha mégis ragaszkodik hozzá, nem hinném, hogy döntő konfliktust kell faragni a kijavításra hivatott lelki válságából. Ki kell javítani a hibát. Ennyi az egész.

Ha arra jó volt egy ember, akármilyen ember, hogy háborúba küldjék, akkor nyugodtan a nevén lehet szólítani, amikor hazaér.

Hiába, mindig visszatérek az elcserélt névhez. Talán azért, mert a másik drámát, azt nagyon szeretném nem elfogadni. Hadd ne kelljen elhinnem, kérve kérem, hogy a kommunista funkcionárius, Csató, aki forradalmárként, partizánként harcolt, itt és most néz először szembe a néppel. Hogy amíg életét önszántából tette kockára, addig számára a nép csupán arctalan, névtelen tömeg volt, csorda, absztrakt szám, s nem egyedek, egyének, személyiségek összessége.

Fogyó illúzióim között legalább annyit hagyjanak meg, hogy ezt ne kelljen elfogadnom.

A vitacikk azt írja, hogy a néppel Csatónak itt kell először szembenéznie.

A népet Csató számára ez a falu bolondja képviseli. De érte egy kis névkorrekcióra sem hajlandó. S ha itt kell először szembenéznie a néppel, akkor kiért volt partizán, kiért volt forradalmár? Ha itt látja először, hogy a nép egyedek, egyének, személyiségek összessége, nem arctalan, névtelen tömeg, nem csorda, nem absztrakt szám, akkor mit látott eddig?

Pedig ilyesmit akar elfogadtatni a vitacikk. Ezért állítja Csatót nem akármilyen politikai és morális probléma elé Ambrus András úgy is mint falu bolondja, úgy is mint nép, akinek most lett csak arca.

Nehezen békélek meg evvel a szemlélettel.

Kezdem érteni az indulatot. Mi több, érezni is.

Egyre nagyobb ámulattal, fokozódó haraggal olvasom a vitacikket.

„Szűkös, primitív világképében ez a rend helyreállásának a feltétele, nem egy új rend kialakulásáé.”

Szabadjon megjegyeznem, igen ritka kivételes esetektől eltekintve, egy lelencgyerek-béreslegény életében a rend helyreállítását a meghunyászkodás jellemzi. Az, hogy teszi, amit mondanak neki. Nem zaklatja az urakat. A hivatalnok urakat meg sokszorosan nem.

A vitacikk Svejkre utalása, gondolom, erre az Ambrus Andrásra vonatkozik. Az ellenséges társadalommal értetlenül szembecsámborgó kisemberre.

De ahhoz, hogy Svejk lehessen, szükséges a vele szemben álló társadalom.

Nem fontos. Sánták a hasonlatok, tudjuk Montaigne óta. Legfeljebb ha már ennyire elcsámpulnak, nem kár élni velük?

Ahhoz, hogy Ambrus András ragaszkodjék elemi jogaihoz, ahhoz akkor is egy új rend kialakulását kell érzékelnie, ha Kósa Ferenc ismertetőjében erről nem beszél.

A film szereplőiről azt mondja:

„…szinte valamennyien háborútól gyötört szegényemberek, kik hernyótalpaktól nevelődtek vérben, fagyban, hazugságban, akik nem azért éltek, hogy öljenek, de ölniök kellett, hogy élve maradhassanak és akikre rátukmálódott végül is a felelősség, hiszen ők voltak a katonák.”

Ez a vitacikk szerint: „…»népbarát« interpretáció… elfedi, hogy valóban miről van szó, és azt is, hogy milyen átvitt értelme van itt az azonosítás fogalmának.”

Nem szép tőle, hogy elfedi.

De ha már galádul elfedte, huzigáljuk le a fedőt.

„Zavaró, rendhagyó, drámai feszültségeket kiváltó tényezővé ez az egyszerű, természetes kívánsága (Ambrusnak) két okból válik.

Az egyik ok az, hogy a legtöbben, akik akkoriban hazajöttek, örültek az életüknek, örültek, hogy megúszták a kataklizmát, rühellték a hivatalos eljárásokat, igazolásokat, azonosításokat: ez a tiszta bolond a maga szent együgyűségében meg éppen ebbe kényszeríti bele őket. Neki sem takargatnivalója nincs, sem sietnivalója; a megpróbáltatásokat is másképp élte át; a veszélyek tudata, a lelkiismereti terhek is elkerülték. Ezért is szigetelődik el sorstársaitól, ezért vernék talán agyon is, ha nem tudna náluk gyorsabban futni.

A másik ok az, hogy ez a névváltoztatási ügy provokálja az itthoniakat is, a fogadóállomás embereit; váratlanul és követelődzően jelentkezik egy egyén, aki azt kívánja, hogy egyénként foglalkozzanak vele; rég hozzászoktak ahhoz, hogy tőlük mindenki gyorsan-gyorsan tovább akar állni – csak semmi feltűnés, semmi visszatekintés, csak minél előbb haza, haza, haza… Az a frappáns, az a mély és emlékezetes ebben a filmben, ahogy megmutatja: éppen ez a kicsit ütődött, rögeszmés parasztgyerek – aki szinte semmit nem értett meg a körötte viharzó történelemből – bejelenti az egyén jogát az egyéni elbírálásra! Amikor mindenki más névtelen szeretne maradni, őneki név kell.

S ezzel nem akármilyen politikai és morális probléma elé állítja a kommunista funkcionáriust, Csatót, aki megszokta: a hazatérők csendben meghallgatják szónoklatait, hogy aztán mielőbb eloldaloghassanak. Az igazi népnek, amelyért forradalmárként, partizánként harcolt, itt kell először a szemébe néznie, mert a nép nem arctalan, névtelen tömeg, nem csorda, nem absztrakt szám, hanem egyedek, egyének, személyiségek összessége.

Így válik a dráma voltaképpen Csató drámájává. A döntő konfliktus: képes-e Csató a szituáció lényegét felismerni.”

Kevéssel hamarább még Ambrus nem volt képes felfogni, hogy egy ideiglenes fogadóállomás rögtönzött tömegüzeme a legkevésbé alkalmas az ilyen ügyek tisztázására… „elmosódott tudatában összekavarodnak a fogalmak és a rendszerek.”

Nyilvánvaló a következő: „egyszerű, természetes kívánság a névkorrekció” – s e miatt lesz „rögeszmés parasztgyerek” a „kicsit ütődött” Ambrus.

El kell dönteni, miért rögeszme a természetes kívánság?

A többi hazatérő meg nem akar mást, mint „minél előbb haza, haza, haza…” A háromszori ismétlés a fokozás talán. De akkor miért „oldalognak el”?

Meg ez a „csak semmi visszatekintés” – evvel is mintha hibádzna valami. Rémlik, ma is, több mint harminc évvel a háború után, ma is visszatekintenek, akik túlélték. Összeszámolni sem tudom, hányszor hallottam ugyanazokat a háborús élményeket, történeteket elmesélni. Már olyan formában is találkoztam velük, hogy: amikor apa…

Egy fogadóállomás dolga meg az, hogy elintézze a hazatérők ügyeit a lehető leggyorsabban. Mért kell infantilis naivság annak feltételezéséhez, hogy mindenki végzi a dolgát. Vagy mégis kell?

Mindegy. Fő, hogy a film a vitacikk írójának is tetszik. Idézem az utolsó mondatát:

„A lényeg: a szemlélet, az ábrázolás igazsága; ebben rejlik az Azonosítás értéke.”

Most jut eszembe, már megelőzően is rejlett valami.

„Egy gyengeséget azonban szóvá kell tenni… Cserhalmi Györggyel nem eléggé tudta eljátszatni (a rendező), érzékeltetni, hogy Ambrus András egyfajta falubolondja: a történet eredeti realizmusa pedig éppen ebben rejlik. Itt bátrabbnak, keményebbnek kellett volna lenni, realistábbnak.”

Tehát, összefoglalva az eddigieket: a film értékes.

Értéke a szemlélet, az ábrázolás igazságában rejlik.

De nemcsak a filmnek van valamiben rejlő értéke, a történetnek is van eredeti realizmusa. Amely eredeti realizmus abban rejlik, hogy a népet képviselő Ambrus egyfajta falubolondja.

Sajnos, nem eléggé bolond.

A film rendezője, vétkes könnyelműséggel, a maga mércéje szerint játszatta a színészt. Ezért nem lett elég realista.

A történet eredeti realizmusát akkor lehetett volna rejléséből jobban előhozni, ha nem a maga, hanem a majdan vitázó igényeihez bolondítja hősét.

Mert a történet eredeti realizmusa abban rejlik, hogy Ambrus elég bolond-e a vitázó elképzeléseihez képest.

Kész az ítélet: a rendezőnek bátrabbnak, keményebbnek, realistábbnak kellett volna lennie ebben a bolond dologban. Éppen annyival bátrabbnak, keményebbnek, amennyit a vitacikk írója elégnek tartott volna a maga elképzeléseiben élő, de filmre eleddig még nem vitt alkotás realizmusa számára.

Mert akkor lett volna realistább a film, ha a hősök nem olyanok, amilyenek, hanem olyanok, ahogy a majdan vitázni kívánónak megfelel.

Ez igazán természetes követelmény.

Kis szépséghibával.

Annyival csupán, hogy ha a mérce a vitázó elképzelése, a történet és az élet valóságától független elképzelése, ezt előre közölni kell.

Hogy tudja mindenki, akit illet.

Akkor nem kell szégyenkezni, ki kell mondani: a realizmus én vagyok.

Én meg eltűnődöm rajta, s azt válaszolom halkan, csak úgy magamnak:

Gondolta a fene.

VI.

 

A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig

Kortárs, 1963. június

Jó dolog az, ha könyvekről vitatkozunk. Még jobb, ha jó könyvekről vitatkozunk. És nagyon, ha jó könyvekről jól vitatkozunk.

Vitatható, de jó könyv a „Rozsdatemető”, és a körülte támadt vitában nagyon jónak találom a Komlós János adta elemzést és bírálatot. De éppen mert a kérdés esztétikai és ideológiai lényegét – szerintem – jól eltalálja, nem árt felhívni figyelmét egy olyan filozófiatörténeti részletkérdésre, ami – valójában nem is részletkérdés.

Komlós észreveszi a regény élén álló klasszikus veretű Pascal-idézetet, de – tartózkodik minden kommentártól. Ez a tartózkodás az, amit szóvá kell tenni, éppen ha az ember egyetért azzal, amit a kérdés lényegét illetően Komlós mond. Szóvá kell tenni azért, mert a kommentár nélkül maradt vonatkozás igen fontos eszmei összefüggések kulcsa lehet.

A könyv élére tett ilyen mottó mindig világnézeti, eszmei lobogó, mely alatt a szerző művét harcba küldi az olvasók meghódítására! Jelszó, melynek egy-két mondatba összesűrített tartalma pregnáns módon, filozofikus rövidséggel kifejezi annak lényegét, amit a szerző vagy hőse az olvasóval elfogadtatni vagy megértetni akar. Jellemezheti tehát vagy a szerzőt, vagy a művét – (és e kettő nem mindig jelent egyet, vagy legalábbis nem minden komplikáció nélkül jelent egyet, hiszen a szerzőnek lehet különvéleménye is hősével szemben).

Mit jelent hát a kérdéses Pascal-idézet a regény élén, kinek az eszmei lobogója: Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé? Maga a híres tézis eléggé kétértelmű ahhoz, hogy mindkét célra megfeleljen.

„L’homme n’est qu’un roseau, le plus faible de la nature, mais c’est un roseau pensant. Il ne faut, pas que l’univers entier s’arme pour l’écraser. Une vapeur, une goutte d’eau, suffit pour le tuer. Mais quand l’univers l’écraserait, l’homme serait encore plus noble que ce qui le tue, parce qu’il sait qu’il meurt, et l’avantage que l’univers a sur lui. L’univers n’en sait rien.

Toute notre dignité consiste donc en la pensée. C’est de là qu’il faut nous relever, non de l’espace et de la durée, que nous ne saurions remplir. Travaillons donc à bien penser: voilà le principe de la morale.”

„Nádszál az ember, a természet leggyengébb nádja, de ez a nádszál gondolkozik. Nem kell a világnak összefognia, hogy megsemmisítse: kis pára, egy kis vízcsepp is megölheti. De ha a világ meg is semmisítené, az ember akkor is értékesebb lenne, mint a gyilkosa, mert tudja, hogy meghal, és a világ nem tudja, hogy erősebb nála.

A gondolatban rejlik tehát minden emberi méltóságunk, innen kell kiindulnunk, nem a térből, nem az időből, mert hiszen egyiket sem tölthetjük be. Igyekezzünk tehát helyesen gondolkozni: ez minden erkölcs alapja.” (B. Pascal: Gondolatok. Ford.: Fónagy Iván. Budapest, 1944. 92. p.)

Nem vitás – mondhatná joggal bárki –, itt a mottó az író erkölcsi lobogója; azt akarja vele mondani, hogy íme, a nem gondolkodó embernek, a kispolgárnak nincs semmi emberi méltósága, ezért hányódik tétován ide-oda sorsának ellenséges buktatói között.

De nem – mondhatjuk ugyanilyen joggal –, hiszen Pascal e híres helyen nem a kispolgárról vagy a lumpenproletárról beszél, hanem az emberről általánosan mondja ki, hogy törékeny; esendő, pusztulásra ítélt lény, akinek létét egy ellenséges és zavaros külvilág fenyegeti állandó összeroppantással, s ebben a pusztulásra ítélt létben egyetlen maradandó, szilárdnak látszó pont van: tudatunk, a gondolkodás…

A Pascal-idézet az első értelmezés szerint az emberi haladásba és észbe vetett hitet fejezi ki, a természeti létet legyőző és az azon uralkodni tudó emberi tudat, a szellem büszke racionalizmusát és optimizmusát hirdeti.

A második értelmezés – éppen megfordítva – nem a hódító, győztes gondolkodás dicsőítését látja a tételben, hanem a lét ellenséges közegében pusztulásra ítélt ember menedékének és vigasztalásának keresését.

Úgy hisszük, hogy az emberi elesettségnek ez az atmoszférája az, ami miatt Fejes Endre Pascalnak e tételét regénye mottójául választotta. Valóban: hősét ellenséges vagy közömbös világ veszi körül, melyben idegenként, vakvéletleneknek kiszolgáltatva bukdácsol, és gyilkossá is véletlenül válik. Az egzisztencializmus és az action gratuite világa ez, mely nagyon is logikusan vallhatja ideológiai ősének Blaise Pascalt, az ellenséges világ elől istenhez menekülő, de igazi megnyugvást ott sem lelő irracionalistát.

De miért érdekes mindez – kérdezhetné valaki –, hiszen egyrészt az író olyan mottót választ, amilyent akar, másrészt Pascal a francia irodalomnak egyik legnagyobb alakja, akit 1962-ben még a Béke-Világtanács is méltónak talált a nemzetközi ünneplésre. Ennek ellenére firtatnunk kell a kérdést, mert éppen nem véletlenről van szó, ha egy jó író súlyos gondolati, világnézeti tartalmat hordozó olyan filozófiai tézist tűz művének homlokzatára, amely nem kisebb kérdésben foglal állást, mint a lét és tudat viszonya.

Lehet, hogy alap- és középfokú szemináriumokon a sok lelketlen ismétlés elkoptatta, frázissá szűkítette a tézist, hogy a lét-tudat probléma minden filozófiának elhatározó alapkérdése. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez valóban alapkérdés és valóban ideológiai, világnézeti vízválasztó. Pascal tételének két értelmezése közül csak az egyik lehet helyes: az, amit nem csupán a szószerűség immanens logikája támogat, de annak a történeti és emberi szituációnak a logikája is, melyben a „Gondolatok” II. fejezetének e 4. pontja megszületett. Ez a filozófiatörténeti szituáció pedig nem más (és ez Pascal életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül), mint a Descartes-nál még győzelemre induló optimista, racionalista francia polgárság veresége a Fronde összeomlásakor (1654); a külső, politikai harc vereséggel végződött, s aki győzni nem tud, de teljesen behódolni nem akar, annak számára csak egy harmadik út nyílik: befelé, a lélek mélységei felé, hiszen úgyis ez, a gondolkodás az ember igazi méltósága… Descartes még az észigazságokat (vérités de raison) szegezte szembe a tényigazságokkal (vérités de fait), Pascal az ész logikája mellett (logique de raison) a szív logikáját (logique de coeur) kívánja érvényre juttatni. Gyűlöli a régi rend híveit, a jezsuitákat, de gyűlöli az új rend hívét, Descartes-ot is. És mivel harmadik út már akkor sem volt: a dolgok logikája szükségszerűen juttatja el Pascalt arra a relativista, nihilista álláspontra, hogy az emberek között, a társadalomban minden dolog relatív, esetleges, és egyetlen szilárd, valós pont az istenben való egyéni megkapaszkodás.

Látszólag hosszú az út, mely a Port Royal szerzetesétől a Nagyfuvaros utca kispolgáráig vezet. Ám maga a szerző, az általa választott mottó adja kezünkbe az iránytűt, hogy a „távolság” adta nagy különbségek mögött is meglássék az a rokon szituáció, mely a világból való kikopottságnak ezt a két válfaját összeköti. Pascal „platformjáról” nézni Hábetler Jánost egyben azt is jelenti, hogy nem is olyan éles az a határvonal, mely az író és a hőse világnézete között fut. Annyira nem éles, hogy talán nincs is.

Pascal még az „ateista” egzisztencialistáknak is egyik „nagy szentje”. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig vivő út a párizsi boulevard Saint-Germainen keresztül vezet. Itt van a Café Flore és a Des Deux Magots: az egzisztencializmus főhadiszállásai.

Megint egy mottó, most Pascal előtt

„Meghökkenve olvasom Suarès cikkét a Nouvelle Revue Française-ban, illetve a cikknek csak azt a töredékét, melyet a lap a Mouches à miel-ből átvett; mintha az én töprengéseimre felelne. »Volt egy korszak, mondja Suarès, a miénkkel merőben ellentétes, amikor a gondolat hősei folyton Istent keresték.« A XVII. századra gondol, pontosabban arra a korszakra, amely Montaigne születésével kezdődik és Leibniz öregedésekor ér véget. E kor költője: Shakespeare, regényírója: Cervantes, fizikusa: Newton és Kepler, filozófusa a határjelzőkön kívül: Pascal, Fermat, Descartes; Galileit, Spinozát, Hobbest, Huyghenst szinte csak ráadásul említi Suarès. A korszak festője Rembrandt.

Személyesen alig ismerik egymást, legfeljebb levélből. Suarès egy szót sem pazarol a társadalom festésére, amelyben éltek. Előttem is csak egy pillanatra villan fel: a vallásháborúk legszörnyűbb ideje ez, amikor már nemcsak országok hadakoznak országok ellen, hanem falvak falvak ellen, sőt falvak önmagukban is. Európán nem egy vagy két zsarnok uralkodik, akikhez valahogy mégis alkalmazkodni lehetne, hanem ezer meg ezer, szinte minden járásban egy és félévenként váltakoznak. A kultúra hordozói és fejlesztői mintha nem is látnák őket; magasan járnak, azért nem ütköznek beléjük? – kérdezem vigasztalódva. Suarès csak azt hangsúlyozza, hogy a társadalom sem tud semmit erről a maroknyi nagy szellemről, akik mégis azt a kort képviselik, akik markukban tartják a jövőt…

…Ha szükségesnek érzik, hogy közös nevük legyen, beérik azzal, hogy magukat csak becsületes embereknek nevezzék.”

Illyés Gyula

(Naplójegyzetek. Nyugat, 1938. május.)

Szemügyre vettem egzisztencializmusomat

Vándoroltam, csibészkedtem, bejártam a fél világot, Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig. Csináltam mindenfélét – kerestem a szerencsémet.

Nincs okom dicsekvésre.

Megfáradtam. Most már mindegy, sorsom eldőlt.

Régtől tudom, talán óvodás korom óta, nem leszek milliomos.

Meg kell mondanom, nem a szüleim hibája. Soha nem óvtak ettől a lehetőségtől. Soha nem mondták: dolgozz, fiam, akár az állat, robotolj mások hasznára, de egyre vigyázz, gazdag sose légy!

Nem akarok senkit az életrajzommal untatni. Annyit említek csak, keserves volt megértenem, hogy nem leszek milliomos. Pedig sok mindent próbáltam, és azt is megvallom, nem voltam lusta. Gyáva sem. Verekedtem is.

Ma már nem verekszem. Megértettem, belenyugodtam. Így van, így kell lennie.

Természetesen ez csak énrám vonatkozik. El akarom kerülni az esetleges félreértéseket. Távol áll tőlem, hogy csüggedést csempésszek a lelkekbe tágabb hazámban, Port Royal és a Nagyfuvaros utca között. Könyörgök, higgyék el, nem olyan a természetem.

Íme, elismerem, kevésbé tájékozott embertársaim előtt most is nyitva áll a nagy lehetőség: a gyors és fájdalommentes meggazdagodás útja. Sokan ismerik, sokan élnek vele.

Csak én, örök balek, már megint kimaradtam valamiből.

A baj egy tucat esztendővel ezelőtt kezdődött. Annakelőtte még élt bennem a remény.

Minden áldott héten vásároltam néhány totószelvényt, majd hosszú, kemény fejtörés után megosztottam tippjeimet a három rovat között.

Megismétlem, mert nagyon fontosnak tartom: a három rovat között.

Három jelt használhattam: egyest, kettest, ikszet.

Ó, régen volt mindez, alig emlékszem már rá.

Most úgy rémlik, igaz, mind halványabban, innen, az idők távolából, a három jel elhelyezése azért okozott oly sok, nagyon sok fejtörést, mert a magamfajta ember drukkol valamelyik csapatnak. Én például az Újpestnek, illetve, mai nevén, az Újpesti Dózsának. Gondolom, kézenfekvő, azt nem kívánhatom magamtól, hogy csapatom ellenfelének tippeljem a győzelmet. Azt sem, hogy érzelmi okok miatt lemondjak a hibátlanul kitöltött szelvényt megillető, milliós nyereményről. A labda meg összevissza gurul, nem föltétlenül mindig olyan irányba, mely csapatom győzelmét biztosítja.

Így hétről hétre újrateremtődött a konfliktus.

Végül, hosszas fejtörés, tépelődés után a gazdagságot tettem kockára, s mint oly sok más magamfajta ember, érzelmeimtől vezettetve beírtam a győzelem jelét.

A többi mérkőzésnél már nagyon kellett vigyáznom. Számtalan nehézséggel számoltam. Itt csak néhányat sorolok föl közülük: erőnlét, sérülés, csapatösszeállítás, melyik csapat játszik hazai pályán.

A továbbiakban már csak a mérkőzések eredményét vártam. Hogy ez alatt az idő alatt nem lettem milliomos, azt bizonyítja, hogy érzelmeim irányította tippjeim többször voltak helyesek, mint azok, melyeket hosszas mérlegelés előzött meg.

Könnyű problémát a téli pótmérkőzések jelentettek. A magamfajta ember a fölsorolt csapatok nevét sem ismerte, így aztán azt tippelt, ami épp az eszébe jutott, a tények és helyzetek ismeretének teljes hiányában.

A győztes szelvény ismertetésekor általában az derült ki, nincs túl nagy különbség az oktalan érzelmek, a gondos mérlegelés és a vak véletlen diktálta tippek között.

Ilyenformán a gyors meggazdagodás vágya azt a tévképzetet keltette bennem, hogy négy esélye minden mérkőzésnek bizonyosan van. Mert lehet nyerni, veszíteni, döntetlent csinálni és különféle okok miatt le sem játszani a meccset, amikor is, a szabályok értelmében, egy hellyel előbbre kerül, és érvényessé válik a pótmérkőzés.

Ma már nem kétséges, ezekben a reményteljes esztendőkben milliomosságom azon múlt, hogy elfogultságom a magam csapatával, tárgyilagos ismereteim a többi csapatról és nem utolsósorban a véletlen összehoz-e végül is egy hibátlanul kitöltött szelvényt.

Amint az eddigiekből egyértelműen kiderült, nem hozott össze. Nem lett belőlem unatkozó milliomos.

Várjunk csak, vigyáznom kell. A Port Royaltól jöttem a Nagyfuvaros utcáig, útba ejtve a Café Flore-t s az egzisztencialisták többi főhadiszállását. Kár, hogy ebben az igen nagymértékben kitágult hazámban szűkebb hazámat, a Tisza Kálmán teret még csak nem is érintettem. Ki tudja, mért nem jutottam el szülőföldemre, holott csak néhány méternyire terül el a Nagyfuvaros utcától. Hiába, ha az ember a Port Royal helyétől indul el, következő állomása a Café Flore, akkor nyilvánvaló, hogy a Nagyfuvaros utcába viheti csak tovább az útja, hisz az az előbbiek természetes folytatása. S ezért kell oly óvatosnak lennem.

Nehogy azt mondhassa rólam bárki is, el akarom idegeníteni a magyar dolgozókat a meggazdagodásba vetett hitüktől, elmondom, van egy biztos mód a nyerésre.

Nem én találtam ki, nagyon régi, szakállas igazság, hogy pénzt csak pénzzel lehet keresni.

Nem is túlságosan bonyolult a biztos nyeréshez vezető út. Nincs itt csalás, nincs ámítás.

Az ember először is vesz egy darab papirost. Azon kiszámítja, vajon hány szelvényt kell vennie ahhoz, hogy minden lehetséges változat benne legyen.

A folytatás sem olyan túl nehéz. Az ember gondolkodik, parányit ráncolja homlokát, s némi valószínűségszámítással kiszűri a teljesen valószínűtlen összeállításokat.

Ekkor mi történik? Mi lesz fáradságos munkája eredménye?

Nagyon rossz kedvű lesz, mert rájön, hogy túl sok szelvényt kéne vásárolni a biztos győzelemhez.

Azután megint töpreng egy picit az ember, újfent ráncolja homlokát, s fájó szívvel veszi tudomásul, bizony az OTP-nek is volt ennyi esze, s elvégezte ugyanezeket a számításokat. Ezért üzlet neki a totó.

Nos, megvallom szégyenkezve, iskolai élményeimen túl, felnőtt fejjel itt kerültem először összeütközésbe a valószínűségszámítással. S ne maradjon titok senki emberfia előtt, szidtam Pascalt kegyetlenül őseivel és oldalági rokonaival egyetemben. De úgy igazán, keményen, cifrán, szemlesütve ismerem be, ahogy csak én tudok szidni valakit, ha méregbe gurulok.

Ó, pedig akkor még nem tudtam mindent. Akkor még nem is sejtettem ocsmány bűnömet.

Való igaz, hogy a biztos nyerés lehetőségét ez a természettudományokkal foglalkozó janzenista, ez a vesztemre született Pascal elvette tőlem, de nem baj, mondtam. Pislákol nekem még halovány csillag, a véletlen reménye.

De nem sokáig pislákolhatott.

Több mint egy évtizede annak, hogy gyanútlanul kezembe vettem az előkelő irodalmi folyóiratot.

Bár ne tettem volna.

Az volt az a pillanata boldog, kiegyensúlyozott, földi javakra áhítozó életemnek, amikor váratlanul meg kellett értenem, bármilyen fájdalmas volt is, hogy alaposan elmaradtam a világtól. Világképem gyökeres átalakításra, újragondolásra, újratanulásra szorul.

Gondolta a fene.

Nem akarom fölösleges panaszkodással szaporítani a szót, de igencsak nehéz helyzetbe kerültem.

Mindaddig nyugodtan éldegéltem a tízes számrendszer biztonságos kényelmében. Említettem már, ha gazdagságra vágytam – hetenként egyszer –, rendelkezésemre állt három jel, négy esély – dőzsölhettem kedvemre, futotta a tíz jelből, mellyel gazdálkodnom megadatott. Annyit megelőzően is tudtam, hogy a kibernetikusok számítógépeiken a kettes számrendszert használták akkoriban, s takarékos természetük megelégedett a nulla és az egyes szám használatával. De nem takarékosságra hivatkoztak, azt mondták, higgyem el, kényelemből teszik. Lássam be, csak könnyebb két jellel fejezni ki ugyanazt, mint tízzel.

Beláttam.

Semmi baj, minden világos, egyszerű. Ők használják a maguk két jelét, én meg szorgalmasan rovom a totószelvényre a hármat, ami így is igen takarékos alaptermészetre utal, mert négy esélyt jelölök három jellel.

Nagyon elégedett voltam magammal akkoriban. Szorgalmamról, takarékosságomról már ejtettem szót, most még kitartó türelmem is hozzájárult elégedettségemhez.

Minden héten töltögettem a szelvényeimet, vártam a csodát.

Mígnem kénytelen voltam föladni az álmaimat.

Amikor rájöttem, hogy az imént említett előkelő irodalmi folyóirat is áttért titkon a két jel rendszerére. Anélkül, hogy előzőleg fölkészített volna a változásra. Sőt, úgy látszott, nem történt semmi, s csak gondos vizsgálódás nyomán lehetett észrevenni, hogy immáron ők is csak két jelt ismernek, s a szabályoknak megfelelően valamelyik hatvány igénybevételével fejeznek ki mindent, amit akarnak. De többé nem használnak többet, mint azt a két árva jelt.

Miért tesz ilyet egy irodalmi folyóirat?

Attól kezdve nem tudok kitölteni egy totószelvényt. Értem, hogy csak két jel van immár, de a csapatok nem akarják érteni. Kibogozhatatlanná vált a bonyodalom. Próbálkoztam én azóta is a szelvénnyel. A győzelemmel nincs baj, azt egyessel kell jelölni. Olyan jel most is van még. Tulajdonképpen megállapodhatnánk abban, hogy a nullát a kettes helyett használjuk.

De a döntetlen meg a félbeszakadt, elmaradt vagy más okból érvénytelen mérkőzést nincs mivel jelölnöm.

Bele kell nyugodnom változatlan anyagi helyzetembe. Meg lehet szokni. S már csak néha jut eszembe, halványuló emlékeim között, hogy volt idő, amikor milliomos szerettem volna lenni.

És még ez volt a kisebbik megrendülés, melyet az említett folyóirat tanulmánya okozott.

Mint mondottam, gyanútlanul kezdtem olvasni a cikket. Meglepetésemre mindjárt az elején kiderült, hogy valami történt. Valami baj. Énvelem.

Mottóként Pascal-idézetet tettem regényem elé.

Nézzük gyalázatomat.

Pascal az általam idézett gondolatát nyolc mondatban írta meg.

Francia nyelven, mert francia volt, s főleg az anyanyelvén szeretett írni.

Én is az anyanyelvemen szeretek írni. Ez, be kell vallanom, úgy látszik, közös gyöngeségünk.

Elöljáróban leszögezhetem, bármily szégyenletes is ez a közös ragaszkodás az anyanyelv használatához, le nem tagadhatom. S így egy pontban máris megegyezünk mi ketten, Pascal meg én.

Meggyőződésem, ha ő idézett volna engem, ő is fordításban idéz. Ezt tettem én is.

Nagy Sándor fordítását használtam. A század elején ültette át Pascalt magyarra, 1911-ben. S a mottóként idézett gondolatot hét mondatban fordította le. Igen szépen.

De hát, ahogy az általában lenni szokott, a Gondolatok-at más is lefordította harminchárom évvel később. Fónagy Iván, 1944-ben. Kis eltérésekkel az eredetitől is, az előző fordítástól is. Egyik eltérés, hogy a mottót öt mondattá zsugorította.

A mondatokkal való takarékoskodás talán a két igen érdekes fordítási évszámmal magyarázható.

1911-ben könnyedén lehetett pazarolni a papírt, mert még nem volt rá szükség háborús bakancsok gyártására. Akkor, ha jól tudom, még három évig béke volt.

1944-ben, ezt viszont határozottan állíthatom, alig egy esztendő választotta el a fordítót a háború befejezésétől. Nem csoda, ha egy hosszú háború vége felé takarékoskodnia kellett talán.

De mert én még nem tértem át teljesen a két jel rendszerére, úgy gondolom, ezen a két lehetőségen túl is igen sok ok magyarázhatja a két fordítás mondatszám-eltérését.

No meg a többi eltérést is. De erre alkalomadtán még visszatérek.

Most szeretnék itt maradni, a tanulmány elején, a Pascal-mottó magyarázata kezdetén.

Nem lehet érdektelen ez a mottó, ha megért egy magyarázó tanulmányt. Mégpedig nem is akármilyent. Országokon, korokon átívelőt. Komolyan gondolom, nem kevés fáradságba kerülhetett, amíg általa egzisztencialistává váltunk mind a hárman. A kisregény is, a hőse is, és én is.

Ez így pontatlan. Mondottam már, hármas szám nem szerepel a tanulmányban. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig elterülő egzisztencializmus kettőjük közül az egyikre vonatkozik csak.

Megkísérlem beleképzelni magam a tanulmányíró bőrébe. Mit tennék, ha egy mottó kapcsán akarnék megítélni egy művet.

Leemelném a polcról a könyvet, kinyitnám, elolvasnám a mottót. Azután gyorsan igyekeznék mindent elfelejteni, amit a mottó írójáról tudok. Akkor a könyvet is elolvasnám.

Ez fontos. A könyv elolvasását majdhogynem elengedhetetlen feltételnek tartom, ha ítéletet kívánok mondani róla.

Imigyen fölkészülve, teret engednék szinte kielégíthetetlen kíváncsiságomnak. Törik-szakad, megkeresném, hogy az adott könyv öntörvényű világában mi a mottó szerepe. Itt nagyon vigyáznék, nehogy a fordítottját kíséreljem meg, s azt kutassam, mi az elképzelt, kitalált, öntörvényű világ szerepe abban a valóságos világban, amelyben a mottó megszületett.

Nem árt, ha a nyilvánvaló buktatókat elkerüli az ember. Marad akkor is elég.

Mindezek után vennék egy igen mély lélegzetet, lesütném szemem, s a megbízóm elé járulnék égő orcával. Dadogva bevallanám, hogy nem megy. Vissza kell adnom a megbízást, mert képtelen vagyok eleget tenni vállalt föladatomnak. Vagy csak segítséggel. Esetleg követelném: adj, király, katonát, wehrmachtost vagy ávéhást… (Ugye, ismerik ezt a kedves gyermekjátékot?)

Egy mottó, bármily csodálatos lett légyen is, a magam szellemi színvonalán arra alkalmas, hogy fölhívja az olvasó figyelmét, hogy olvasás közben néha visszacsöngjön figyelmeztetőn.

Azt még meg kell majd tanulnom, hogy a mottó alapján hogyan tudnám értékelni a regényt.

Mentegetődznék, tudom, most következik a megszokott vád, összeférhetetlen vagyok. Magyaráznám, hogy figyeljenek kicsit, összetévesztenek a vállalt föladattal. Az az összeférhetetlen, nem én.

S miközben kínlódva sorolnám mentségeimet, tudnám, bizonyosan tudnám, minden szó fölösleges. S mert régtől fogva tudom, mily nagy különbség van az érthetetlen és az én nem értem, a lehetetlen és az én nem tudom között, hazakullognék, s kezdeném elölről. S bízni próbálnék abban, hogy nem a régi sikeremmel.

Ahhoz, hogy újrakezdjem a kutatást, újra elolvasnám a könyvet, élén az ítéletem alapjául szolgáló mottóval.

Mert ahhoz ragaszkodnék, hogy ha már a vállalkozás kétségekkel teli, a célt ismerem, ahová jutnom kell, akkor legalább a szavakhoz hű legyek.

Semmiképpen sem használnék más fordítást.

Az eredetire s másik fordítás használatára akkor volna szükségem, ha a mottóról akarnék ítéletet mondani, ha azt akarnám eldönteni, mit jelenthet ma, a huszadik század vége felé, a háromszáz éve halott Pascal és az ő Gondolatai, mond-e még valamit a számunkra. De ez egy másik tanulmány.

Kényelmesebb is, ha nem szorongat az ember egyszerre két könyvet a kezében, amikor az egyik fölösleges. Mért kellene egy Gondolatok-kötetből keresni ki azt a néhány mondatot, amely ott egyből megtalálható, ahol mottóul használtatott.

Itt megint nem értek valami apróságot.

Ha előttem van mind a két magyar nyelvű szöveg, és odafigyelek, akkor el sem tudom kerülni, hogy észrevegyem a különbségeket, akármilyen parányok legyenek is. Akkor talán elkerülik figyelmemet az eltérések, ha az egyik fordítást látom, a másikra meg csak emlékezem.

Látnom azt a fordítást kell, amelyet idézek.

Akkor a mottóul használt fordításra csak emlékezem. S talán a regényre is, amelynek első oldalára nyomtatták. De emlékezni csak arra tudok, amit ismerek, amit olvastam.

Hacsak… de ez hirtelen ötlet, kár sokat törődni vele. Az emlékkép haloványabb az igazinál. S egy elmosódott emlékezéssel könnyebb távoli kapcsolatokat teremteni. Ha így volna, akkor nem kényelemszeretet akadályozza a mozdulatot, hogy leemeljem a polcról a könyvet a mottójával. Akkor a célszerűség az ok. S ez így egészen más.

Megnyugodva folytathatom az irodalmi folyóirat tanulmánya tanulmányozását. Szerény vagyok, megelégszem avval, hogy egyet találtam a lehetséges magyarázatok közül.

Ott hagytam abba, hogy az idézett Pascal-mottó nyolc, illetve hét, illetve öt mondat. Mert én még nem élek a két jel, két lehetőség bűvöletében.

A cikkben már más a helyzet. Hallga csak…:

 

„A könyv élére tett ilyen mottó mindig világnézeti, eszmei lobogó, mely alatt szerző művét harcba küldi az olvasók meghódítására! Jelszó, melynek egy-két mondatba összesűrített tartalma pregnáns módon, filozofikus rövidséggel kifejezi annak lényegét, amit a szerző vagy hőse az olvasóval elfogadtatni vagy megértetni akar. Jellemezheti tehát vagy a szerzőt, vagy a művét – (és e kettő nem mindig jelent egyet, vagy legalábbis nem minden komplikáció nélkül jelent egyet, hiszen a szerzőnek lehet különvéleménye is hősével szemben).

Mit jelent hát a kérdéses Pascal-idézet a regény élén, kinek az eszmei lobogója: Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé? Maga a híres tézis is elég kétértelmű ahhoz, hogy mindkét célra megfeleljen.”

 

Már nyakig a két jel bűvöletében üldögélünk.

„Egy-két mondat”

„szerző vagy hőse”

„elfogadtatni vagy megértetni”

„szerzőt vagy művét”

„Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé?”

„elég kétértelmű ahhoz,

hogy mindkét célra megfeleljen.”

„Egy-két mondat” – valójában öt, hét, nyolc mondat.

„szerző vagy hőse” – vagy műve, vagy eseménysora, vagy valamelyik főszereplője, vagy valamelyik mellékszereplője, vagy valakinek rokona vagy ismerőse, utódja vagy boldog őse vagy – de ki tudná mind fölsorolni, aki az olvasóval „elfogadtatni vagy megértetni” szándékozik valamit.

„elfogadtatni vagy megértetni” – vagy ráébreszteni, vagy föllázítani ellene, vagy kinevettetni, vagy kigúnyolni, vagy megszerettetni, vagy meggyűlöltetni, vagy megrettenteni, vagy csak megijeszteni, vagy eszébe juttatni, vagy emlékezetébe idézni, vagy örökre kitörölni az emlékezetéből, vagy a kíváncsiságát fölkelteni, vagy a szánalmát fölébreszteni, vagy tudomásul vétetni, vagy ki tudja, mennyi mindent akarhat egy mottóval, ha eldől, hogy ki akarja, mikor és miért.

Tűnődöm.

„Szerzőt vagy művét” – ezzel kár külön foglalkozni, ez, félek, csak azért vált önálló párrá, nehogy a két létező lehetőség közé be kelljen iktatni egy harmadikat. Így jobban megfelel a célnak, hogy másik kettő lett belőle. S kiemeli szerző fontosságát, hiszen ő mindkét lehetőségpár egyik tagja.

Evvel nem hinném, hogy egyetértek. Avval inkább, hogy „Nem a pacsirta fontos, csak a dal.” Fölfogás kérdése.

„Fejes Endréé avagy Hábetler Jánosé?” Tudom, embere válogatja, de itt nekem az avagy tetszik a legjobban. Legfőképpen ebben a szóban tér el a szerző vagy hőse párosától.

De a „szerzőt vagy művét” is az avagyon kívül mindössze a tárgyesetben különbözik. Hisz talán a hős is a szerző műve, legalábbis része a műnek, nem? Hogyan is szól ez a mondat? „Jellemezheti tehát vagy a szerzőt, vagy a művét – (és e kettő nem mindig jelent egyet, vagy legalábbis nem minden komplikáció nélkül jelent egyet, hiszen a szerzőnek lehet különvéleménye is hősével szemben.)”

Gondolta a fene.

Mért kellene egy mottónak szerzőt vagy művét, vagy hősét jellemeznie?

Nem jelezheti-e a maga „pregnáns módján” például azt, ami hiányzik a mű eseményei közül, aminek hiánya íratta meg a könyvet, talán csak azért, mert fáj, hogy a majdan megteremteni kísérelt öntörvényű világból fájdalmasan hiányzik valami.

És mi mindent jelezhet vagy jelenthet még ezeken kívül.

Az imént a nekem oly nagyon tetsző avagy szó Fejes Endre nevét választotta el Hábetler Jánosétól. Halljunk csudát, Hábetler Jánosból is legalább kettő van, idősebb és ifjabb Hábetler János. Ezt onnan is lehet tudni, hogy színpadon egyiküket Szabó Gyula, másikukat Madaras József s a későbbiekben Kozák András személyesítette meg. S nagy a valószínűsége (gondolta a fene, hogy evvel a Pascallal mennyi baj lesz), hogy ifjabb Hábetler János fiúgyermeke is Hábetler János, s akkor már hármójuk közül válogathatok.

Íme, bizonyság, jobb, ha a bírálandó regényből veszi az ember a mottót, mert akkor kéznél van a könyv. S rá lehet gyorsan jönni, hány azonos nevű szereplő van, s el lehet őket különíteni, hogy mindig tudjuk, melyikükről van szó éppen.

Elnézést kérek a javaslatért.

Nos, tételezzük föl, sikerül eldöntenünk, melyik Hábetler Jánosról van szó. Akkor még mindig kiderülhet, hogy nincs köze Pascalhoz, sem a többi eretnekhez. Egyháza hű fia lehet, akinek álmában sem jutna eszébe magyarázni a Szentírást, úgy értem, a hivatalos magyarázattól eltérő módon. S előállhat az a fura helyzet, hogy a mottó gondolata Pascalé, vagy talán másé, aki az elmúlt három évszázad alatt szintén könyve elé tette. Ilyenformán lehet Tolsztoj grófé, aki nem átallotta Az életről című könyve elé mottóként odabiggyeszteni, egy Kant-idézet és János evangéliuma XIII. 34. elé, amely szerint „Egy új parancsot hozok nektek: szeressétek egymást.” De lehet a regény bármelyik szereplőjéé, ha elképzelhető róla, hogy egyetért nem Pascallal általában, mindössze evvel az egyetlen gondolatával.

És ebben a különleges esetben sem feltétlenül igaz, hogy akkor érteni vagy akár ismerni köteles Kierkegaard-t, Jasperst, Heideggert, Sartre-t, nemhogy követni.

Töröm a fejem szakadatlan, akkor mi történt volna, ha Dosztojevszkij-mottót teszek a regény elé. Mondjuk, néhány mondatot a Feljegyzések a holtak házából című művéből. S akkor, miután ebben a cikkben a mottó önmagán túl annyi mindent jelent, ez a meggondolatlan cselekedetem egyben fölszólítás lett volna arra, hogy gyilkolják meg az öreg trafikosnékat?

Egy mottó csak azt a vágyat nem testesítheti meg, hogy majdan az olvasóé legyen?

Miért nem? Ha elolvassák a könyvet, ha látják, hogy a jól gondolkodás változtathatott volna a hősök életén?

Abszurd föltételezés volna, hogy az irodalomnak, az írott szónak hatása, értelme lehet, hogy képes lehet változtatni gondolkodásmódon, életmódon?

Az, hogy javíthat, az nem is föltételezhető?

Ha meggondolatlanul Puckot idézi valaki, mondjuk azt, hogy:

 

Ha mi árnyak nem tetszettünk, Gondoljátok, s mentve tettünk: Hogy az álom meglepett, S tükrözé e képeket. E csekély meddő mesét, Mely csak álom, semmiség, Nézze most el úri kegy, Másszor aztán jobban megy –

 

akkor Shakespeare véres történeteinek hatására ez a néhány verssor egyben fölszólítás arra is, hogy minden eszközzel öljék vagy ölessék meg a királyokat?

El tudok képzelni olyan embert, akit érdekel a körülötte élő világ, aki kíváncsi rá, ismerni, érteni és a maga szerény módján talán még segíteni is szeretné.

Ha egy regény hőseinek az életéből a jól gondolkodás hiányzik, és emiatt fordul rosszabbra sorsuk a maguk lehetőségeinél, azon már nemigen lehet változtatni. Megtörtént események okait lehet kutatni, de meg nem történtté vagy nem úgy megtörténtté tenni őket talán kissé bonyolult volna. A technika mai állása mellett.

De, elnézést kérek, letűzni egy figyelmeztető táblát egy zsákutca elé, az miért bűn? Úgy vélem, tisztességes cselekedet, mert akkor a továbbiakban csak az megy be a zsákutcába, akinek pont ott van dolga.

Egy mottó adott esetben azt a táblát jelezheti, merre kell menni, hogy kikerülje a zsákutcákat az ember.

És mennyi mindent jelenthet még.

Csak nem szeretem játszani ezt a mi mindent jelenthet még-et. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig az a Chagall-történet jut eszembe, amikor valakinek végre, sok kötetnyi magyarázat után, eszébe jutott megkérdezni Chagallt, melyik magyarázat a helyes, mit jelent a kép. S Chagall azt válaszolta: Nagyapám szeretett a háztetőn ülni és répát enni.

Így valahogy.

A képen van háztető, van öregember, nagypapa korú és természetesen van répa is. Talán nem árt, ha az, aki megmagyarázni akarja, észreveszi azt is, ami valóban ott van, ami látható.

Úgy értem, kiindulópontként.

Nem vitatom, balgaság volna, hogy sok úton sok asszociáció, sok magyarázat felé lehet eljutni, csak talán jó volna a látványtól indulni el. Azt sem kétlem, hogy így is sokfelé ágazhat el a magyarázatok útja. De kérem, engedjenek meg nekem is egy halk megjegyzést. Ha már a kiindulást, tehát azt, ami valóban van, azt is a szemlélő pillanatnyi hangulata határozhatja meg, akkor a kép lehet az Aladdin csodalámpája előtt megjelenő szellem, a villámait szóró Zeusz vagy a világ teremtésével elégedett vagy elégedetlen, haragvó Úristen. Vagy bárki-bármi más.

A cikk következő párosa:

„Maga a híres tézis elég kétértelmű ahhoz, hogy mindkét célra megfeleljen.”

Hadd idézzem itt most Babits Mihályt.

„Amit kigúnyol (Pascal), ma már nincs vagy nem aktuális. De a Levelek élnek még, örök példái a művészet és stílus konzerváló hatalmának. Pascal mesterségesen tette könnyűvé stílusát. Megszabadult a hosszú mondatoktól, a nehézkes cafrangoktól, a skolasztika minden hagyományától. Súlyos kérdésekről egyszerű és mindenki által érthető nyelven irt. Talán a matematikus is dolgozott benne, lehántva a feleslegest, s kivilágítva a gondolatot a »szükséges és elégséges« szavakkal.”

Nehogy egyoldalú vitába kezdjek a tanulmány említette kétértelműségről, engedelmet és türelmet kérve, Szerb Antal vonatkozó néhány mondatát is idézem.

„Mégis Felvilágosodás és romantika a jansenistákban látta előfutárát, dicsőségüket Sainte-Beuve újította fel. Mert irodalmi szempontból az elvek harcánál sokkal fontosabb, hogy Pascal a hit kérdéseiről köznyelven, szellemes, sőt mulatságos formában írt és ezzel megindította francia földön is a hittudomány elvilágiasodását, ami a protestáns országokban már száz évvel előbb végbement. Másrészt a jansenista Felfogás szigorúbb ugyan az Egyház felfogásánál, de éppen szigorúságánál fogva lázadás, szembehelyezkedés a pápai tekintéllyel és ennyiben minden későbbi lázadás előkészítése.”

Lám, nemcsak az egzisztencialisták látták benne előfutárukat, de „Felvilágosodás és romantika” is. Nem elgondolkodtató?

Még egy mondatát hadd idézzem Szerb Antalnak.

„Bámulatos élességű és távlatú maximákban villantja fel »az ember nagyságát« és az ember nyomorúságát.”

Újfent csak töprenghetek, gondolom, fonák helyzetemet a cikk írója is megérti.

Ugyebár egy kétértelmű mottóról van szó, amely egyszerű és mindenki által érthető módon íratott meg. Olyan nyelven, amely lehántotta a fölöslegest, így világítván ki a gondolatot a „szükséges és elégséges” szavakkal.

S mindezt bámulatos élességgel.

Nem szeretek panaszkodni, de oly sokszor csalódtam már. S most ez az új csalódás még a váratlanság erejével is hat. Halkan, keserűen kérdem, ki segít, hisz most már végképp nem tudom, kiben bízhatok.

Itt van Pascal a maga egyszerű és világos, mindenki számára érthetővé tett – kétértelmű szavaival. Mindezek után, attól tartok, a magatartása is kétértelmű volt. Másképp nem lehet, hisz semmiben nem tért el szavaitól.

A gondolatai kétértelműségéről nem nyilatkozhatom, tájékozatlanságom miatt csak annyit ismerek belőlük, amennyit szavai közvetítenek. A többi néma csend.

Nem szeretek kötözködni, világéletemben alperes voltam. Türelmes és védtelen. Mégis akadnak életemben olyan percek, amikor jó volna megálljt mondani.

Mintha ez a pascali kétértelműség is ilyen volna.

Rousseau az Erkölcsi levelek-ben kérdi: „Többre meri tartani a maga bölcsességét a Pascalénál, a maga eszét a Descartes-énál?” (Második levél.)

Vauvenargues A természetről és a szokásokról-t így kezdi: „Az emberek szívesen társalognak a szokás hatalmáról, a természet és a közvélemény hatásairól, ám kevesen beszélnek szabatosan ezekről a dolgokról… nagyon is egyenes következtetés, hogy a szokás második természetünk, valamint Pascalnak az ennél merészebb gondolata: amit természetnek tartunk, gyakran nem egyéb, mint a legelső szokás.”

Voltaire, aki igen ritkán ért egyet Pascallal, hasonló problémái közepette azt írja: Ez a fordulat igen tetszik nekem.

A kétértelműen fogalmazó Pascal a következőket mondta: „Milyen hát a természet, melynek az a sorsa, hogy eltörölhessék? A szokás második természet, mely lerombolja az elsőt. De mi a természet? A szokás miért nem természetes? Attól tartok, hogy ez a természet maga sem más, mint az első szokás, miképpen a szokás második természet.”

No, ez mind nem jelent sokat. Rég volt Rousseau, Vauvenargues, Voltaire, és rég volt Babits Mihály és Szerb Antal is.

Ma hogyan látjuk, pontosabban tegnap, mert a kötet, melyből idézek, 1974-ben jelent meg.

„A janzenizmus egyes szakértők szerint az »utolsó jelentősebb modern eretnekségnek« tekinthető… Érthető, hogy Róma rendkívül veszélyes eretnekségnek tartotta. VIII. Orbán »In eminenti« kezdetű bullája Jansen és követőinek műveit indexre helyezte, híveit kiközösítette. Ennek ellenére a janzenista tanítások Párizsban gyorsan követőkre találtak, különösen nevezetes volt a Port Royal-apácakolostor körül kialakult csoport, amelyben olyan kiváló elméket találunk, mint Blaise Pascalt, a nagy matematikust és filozófust… »Vidéki levelei«-ben gyilkos gúnnyal ír a jezsuita erkölcsről… Az illegálisan kiadott levelekben a »cél szentesíti az eszközt« jelszavát először említik a jezsuiták fő erkölcsi elveként.

A jezsuiták ellen felhozott vádakban újra meg újra felbukkant az az állítás, hogy tanítóik szerint egy »jó cél« elérése érdekében gonoszat is lehet cselekedni.

Pascal műve kipellengérezte a jezsuita morált. Szellemessége, írásainak fordulatos, eleven stílusa a kézről kézre adott »Levelek«-et rendkívül népszerűvé tette, s a jezsuiták ellen fordította a francia közvéleményt…

Pascal irányította elsőként a figyelmet könyörtelen logikával, epébe mártott tollal és izzó szenvedéllyel a jezsuita képmutatásra, a kegyes vallásossággal leplezett, célratörő önzésre. Bár a »Levelek«-et a hóhérral égettették meg, a mű olyan eszközzé vált a jezsuitákkal szemben, amely a szellem erejével készítette elő a közvéleményt a rend feloszlatására és megbélyegzésére.” (Rácz Zoltán: Jezsuiták tegnap és ma.)

Pascal kétértelmű szavai egyszerűek, világosak. Azon kevesek közé tartozott, akik szabatosan beszéltek. Műve kézről kézre járt, s rendkívül népszerű volt.

Hiszek a nyelv fejlődésében. Nem vitatkozom a kétértelmű kifejezés megváltozott jelentésén.

A gond a nyelvészeké. Ha ilyen értelemben is használható a kétértelmű kifejezés, hogyan változott a konok következetességet, egyszerűséget, világosságot, szabatosságot fedő fogalommá – ezt kell megmagyarázniok.

Nem irigylem őket. Nem lesz könnyű dolguk.

Babits Mihály az iménti néhány mondatában Pascalt idézi. Annyit csak, hogy „szükséges és elégséges” szavak.

Hadd nézzem.

Ha visszagondolok kisiskolás koromra, halványan derengeni kezd egy szó.

Háromszög.

Nem lehet véletlen, hisz Pascal foglalkozott a háromszöggel is, nemcsak a jezsuitákkal.

Ez az egyetlen szó, háromszög, egy síkidomot jelent, amelyet három egymást metsző egyenes határoz meg.

Tehát ha egy ilyen síkidomról beszélek, a szükséges és elégséges szó a név: háromszög.

Elmondhatom róla, hogy:

Megállok.

Az utolsó pillanatban. Mert itt már másik filozófushoz jutottam, s elég bajom van abból, hogy egy mottó erejéig háromszáz évet visszautaztam az időben. Megvallom, fáradt vagyok, Püthagoraszig már nem akarok elmenni.

Nem azért hagytam abba azoknak az adatoknak a fölsorolását, amelyek mind igazak – de nem szükséges emlegetni őket, mert a háromszög kifejezés adott esetben egy-két jelzővel jelenti mindezt és még sok mindent –, mert csak ennyi létezik vagy mert én nem ismerek többet, ami nem ugyanaz. Azért nem folytatom a fölsorolást, mert nem szükséges. Azonkívül megtéveszti a jóindulatú, gyanútlan, de fölületes szemlélőt.

Őszintén szeretném, ha mindenki megértéssel fogadná kis kirándulásomat a nem szükséges szavak körül.

Ha az imént emlegetett síkidom meghatározásához általában elég, ha a nevét mondom vagy írom, ami egyetlen összetett szó, speciális esetéhez elég, ha még egy összetett szót biggyesztek elé, ez a legspeciálisabb esetben is összesen két, illetve három szó, ha az egybeírás-különírás szabályait is figyelembe veszem. De bizony ha fölsorolom mindazt, amit el lehet róla mondani a pontosan meghatározó legfeljebb három szó helyett, és ráadásul még arra is kínosan vigyázok, hogy igazat mondjak, akkor már hosszú-hosszú körmondatot mondhatok. Sőt, ha még azt is hozzámondom, a mondat növelése és az érthetőség csökkentése érdekében, hogy van szöge, oldala, magassága, külső szöge, kerülete, területe stb., akkor még több fölöslegeset beszélhetek, mert olyanokat is belevettem a fölsorolásba, amelyek másra is érvényesek. És ha már benne vagyunk a mások tulajdonságainak emlegetésében, akkor miért ne mondhatnám, hogy két tompaszöge is lehet például vagy két derékszöge. Meg ilyeneket. Amely adatok már csak másra érvényesek.

De megéri, mert a mondanivalóm így még hosszabb, még bonyolultabb. És már nemcsak fölöslegeseket beszélek, hanem olyanokat is mondok, amik egyszerűen nem igazak.

És itt már helyben vagyok, meg lehet állni. Gondolom, ez a cél.

Mert ha, mondjuk, húsz olyan adatom van, amelynek fölsorolása fölösleges, de az adatok helytállóak, húsz olyan, amely másra is érvényes, az már negyven adat. Ha ehhez még hozzáteszek húsz olyant is, amely csak másra vonatkozóan igaz, az már hatvan.

És ha valami oly végtelenül bonyolult, hogy a meghatározásához hatvan adatot tart szükségesnek, aki beszél róla, akkor ki gondol még a szegény árva háromszögre.

Mert ugye nem kell bizonygatnom, igazán nyilvánvaló, hogy hatvan szükséges adat által meghatározható síkidom nincs. Legalábbis ma még nincs.

De ha úgy viselkedünk, mintha a háromszög ily bonyolult volna, akkor nyakig ülünk, hogyan is mondjam, nyakig ülünk a becsapásban.

Hogy miért?

Mert a gyanútlan partner, hallván az adathalmazt, egyre kisebbre húzza össze magát. Jó esetben egy ideig követni próbálja nagyszerűségünket. Töri a fejét, mi lehet az, amit a meghatározások által idézünk elé. Igyekezete, gondolom, addig tart, amíg az adataink valahol tíz és húsz között vannak. Akkor már tudja a partner, hogy síkról nincsen szó, nagyon bonyolult testek összefüggő halmazáról magyaráznak. A későbbiekben már föladja. Már nem próbálja követni, miről van szó. Már csak egyre növekvő tisztelettel hallgatja vagy olvassa az adatok tömegét, amelyekről föltételezi szükségességüket. És ennek a föltételezett szükségszerűségnek következményeként kezd zsugorodni az előtt, aki játszi könnyedséggel cseveg iszonyatos monstrumokról.

Ezek szerint vannak a Pascal által is emlegetett szükséges és elégséges szavak.

Róluk érdemes volna beszélni.

Azután vannak a szükségtelen, fölösleges szavak.

Róluk is érdemes volna beszélni.

Eltűnik mögöttük az, amiről szó van, s az őket használót növesztik – látszatra – órjássá.

Természetesen a látszatkeltésen túl más hatásuk nincs.

A háromszög tulajdonságai változatlanok maradnak. Meg kellene vallani, hogy a szóburjánzás következtében csak az áltudományosság növekszik.

Aki a fölösleges szavakat használja, annak a képességei szintén változatlanok maradnak.

Majd elfelejtettem, csakis abban az esetben maradnak, ha változatlan síkidom az illető. Mert ha esetleg ember volna, akkor a változatlanság már nem jellemző rá oly nagyon. S bizonytalanná válik az az emberi nagyszerűség, amelyet mindössze szükségtelen, fölösleges szavak látszatkeltése teremtett meg.

Elkalandoztam, jó lesz visszatérnem az előkelő irodalmi folyóirat tanulmányához.

Nézem a szöveget, tekintetem az „iránytű” szóra esik.

Ha iránytű van, akkor bizonyára hosszú, fáradságos út előtt állok. Nekivágok, tudom. Csak…

Gondolta a fene.

Ha már a véletlen és Tolsztoj szeretete kezembe adta Pascalt, ideje, hogy immár ne véletlenül, én is megjárjam az utat. Hisz amúgy is csak „látszólag” hosszú, mely Hábetler Janit Pascallal összeköti.

Idézem a cikket. Indulok.

„Látszólag hosszú az út, mely a Port Royal szerzetesétől a Nagyfuvaros utca kispolgáráig vezet. Ám maga a szerző, az általa választott mottó adja kezünkbe az iránytűt, hogy a »távolság« adta nagy különbségek mögött is meglássék az a rokon szituáció, mely a világból való kikopottságnak ezt a két válfaját összeköti.”

Már a gondolat is mélységes ámulatba ejt.

Miközben gondom jócskán megnövekedett.

Hiszen kiadtam kezemből az iránytűt. Most törhetem a fejem, fordulhatok éghez, csillagokhoz, hogy pótoljam a könnyelműen átengedett kis műszert.

Mindegy, akkor is meg kell találnom a rokon szituációt. Meg a világból való kikopottságukat. Meg azt is, ami azonos kettejükben.

Hábetler János összefüggése Pascal Balázzsal

Pascal 1623-ban született Párizsban.

XIII. Lajos király uralkodása alatt. És bár, legalábbis így hallottam, az abszolút monarchiát ő teremtette meg, mivel az csak Franciaországra vonatkozott, a századot nem róla, hanem fiáról nevezték el.

Regényhősöm születése az első világháborút követő esztendők egyikének eseménye volt.

Lám, alig kezdtem a kutatáshoz, máris itt az első rokonság.

Igaz, Magyarország akkor királytalan királyság volt, mindössze egy szerény kormányzót mondhatott magáénak, akit még számozni se lehetett, de ezzel szemben őróla se nevezték el századát. Az részletkérdés, hogy majdan a fiúgyermekéről sem.

Nem kell túl nagyigényűnek lennem. Végtére is, minden nem egyezhet.

Már itt akad más aprócska eltérés is, amely elgondolkodtató.

Pascal mindössze egyszer született meg.

Egy regényhős meg kétszer. S mindkét időpont igen bizonytalan. Nem úgy, mint amikor valóban születik egy ember.

Egyik születési dátuma az volna, gondolom, amikor a regény megszületett. Pontosabban, amikor a regényírás folyamatában belekerült a regény történetébe.

Mikor születik egy regényhős?

Arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden esetben születik.

Ha a regényben föltüntetett születési évszámot hibásan szedik, ki veszi észre az eltérést? Az én hősöm embert öl 1962-ben. Katona a második világháborúban. 1920 és 25 között bármikor születhetett ahhoz, hogy elérje a háborút, részt vegyen benne.

De ez nem a regényhős születése, csak egy szereplő születési évszáma.

Mikor dől el, hogy egy nem valóságos világ hőse lesz-e vagy egyik alakja?

Amikor a regény megjelenik, akkor már eldőlt.

Amikor valaki mesélni kezd egy történetet, akkor még nem dőlt el föltétlenül.

Pascal meghalt 1662-ben. Mégis túlélte az elmúlt évszázadokat.

Ezt az életet jelzi, hogy izgatottan kutatom rokonságát egy huszadik századi regényalakkal.

Mikor hal meg egy regényalak? S az a körülmény, hogy az írásmű befejezése életben hagyta, biztosítja számára az örök életet?

Abbahagyom, azonosságokat keresni indultam.

S eddig mindössze azt az egyetlent találtam, hogy hazájuk uralkodójáról egyaránt nem nevezték el az évszázadot kettejük zsenge gyermekkorában.

Máris találtam még egy rokon vonást.

Mindkettőjük életében volt háború is, vallásüldözés is.

Hősöm életében egy háború volt, s az 1939-től 1945-ig tartott.

Pascal életében nehezebb volna pontosítani a háborúkat.

XIII. Lajos uralkodása alatt nőtt föl, aki abszolút monarchiát alakított ki, hogy kisfia abszolút hatalommal rendelkezve léphessen trónra ötesztendős korában. A két Lajos 1643-ban váltotta egymást. Pascal akkor már húszéves volt.

Ez alatt az idő alatt is tartott a harmincéves háború, mely megközelítően harminc esztendőt nem lehet igazi békének, nyugalomnak tekinteni. Alighogy befejeződött, jött a Fronde-mozgalom, 1648-tól 1653-ig tartott, azt követte szép sorjában a spanyol örökösödési háború, Elzász megszerzése, az osztrák örökösödési háború, a hétéves háború, amely 1663-ban fejeződött be, egy évvel Pascal halála után.

Nagyon kérem a tanulmány íróját, legyen elnéző. Elismerem a rokon szituációt kettejük között. Csak ezek a költséges királyi szórakozások megnehezítik, hogy pontosan el tudjam határolni, mikor nem volt éppen háború Pascal életében.

A vallásüldözésekkel se sokkal könnyebb a rokonítás.

Mindkettejük életében volt vallásüldözés is, nemcsak háború.

Hősöm szerelmét és kisgyermekét vallásuk miatt ölték meg. Zsidók voltak, s az ő életükben a vallásüldözés a zsidók kiirtásában valósult meg.

Hősöm nem tartozott a vallásuk miatt üldözöttek közé. A háborúból kijutott neki, de azt, hogy a vallásüldözés, vallási türelmetlenség milyen kellemetlen, azt szerencséjére csak közvetett tapasztalataiból tudta.

Pascalnál ez azért nem egészen így történt.

Őrá személyesen haragudtak.

Eddig nem jutottam túl messzire.

Mindkettőjük életében volt háború. Hősöm életében háború nélküli időszak is volt, Pascaléban nem volt.

Nem kis különbség. Még elmélkedésre kevéssé hajlamos huszadik századi hősömet is elgondolkodtatták háborús élményei.

Nem könnyű megtalálni a rokon szituációkat.

Még a vallásüldözés se kecsegtet túl sok eredménnyel.

Pascalt eretneksége miatt üldözték.

Hősöm nem hinném, hogy sokat töprengett volna a Szentíráson és magyarázatain. Őt vallási meggyőződése miatt nem üldözték. Egyébként is, akkoriban nem a meggyőződés, hanem a vallás miatt ölték meg az embereket. S hősöm ilyenformán lehetett volna üldöző is. Üldözött semmiképpen. Emberségét jelzi az is, hogy a vallásüldözésben nem vett részt.

Pascal emberségét az jelzi, hogy részt vett benne. Saját elhatározásából, vállalva a veszélyeket.

De hát nem a különbségek fölsorolása a föladatom. Nem azt keresgélem, ami elválasztja, hanem azt, ami összeköti kettejüket.

Félek, megnehezíti a gyors eredményelérést életkoruk háromszáz éves eltérése.

Megkísérlek máshonnan közelíteni.

Vajon mit tudhatott hősöm Pascalról?

Szüleitől, idősebb Hábetler Jánostól és Pék Máriától, úgy hiszem, nem sokat hallhatott róla.

Talán az iskolában. A szülők is jártak iskolába, ők mit tanulhattak róla?

Nézegetem az Ifjúságot Képző Ismeretek-Tárá-t, melyet „Szerkesztők Nagy Márton és Zimmermann Jakab, ss. MM. ‘s bölcselk. doct. és cs. kir. Terez lovag. Intézetbeli magyar nevelők.” Kiadatott Bécsben, 1840-től folyamatosan, Hagenauer Fridr. özvegye’ és társai’ betűivel.

Ábécé-sorrendben követik egymást a tudnivalók.

Jansent keresem meg elsősorban. Ha ő nem forgatja oly szorgosan s eredményesen a Szentírást és Szent Ágoston könyveit, nincs eretnekség, nincs janzenizmus.

De hiába keresem.

„János (sz. Nepomuk), egy, különösen Csehországban tisztelt szent, ‘s ez ország’ második védszentje.”

Ez után a szent élete következik. Majd a következő címszó.

„Januarius, föld golyó’ fölosztása szerint tizenegyedik – polgári esztendőben pedig első hónap’ neve; máskép Boldogasszony vagy tél-hava.” Stb.

Kettejük között kellene elhelyezkednie Jansennek a szoros ábécében, de nincs ott. Ilyenformán nem tartozott azok közé, akiknek nevét és életét, munkásságát 1841-ben az ifjúság tudomására kellett hozni.

Nem tudom, meddig használták ezt az ismerettárt, de valószínűleg jó ideig.

Nézem Pascalt.

„Particulier-nek neveztetik, egy olly férfi, ki minden hivatal nélkül, saját vagyonából él.

Paschalis I. (szent) 817. IV. István’ halála után választatott római pápának.” Stb.

Pascal sincs.

Érdekes. Négy kötetnyi címszót tartalmaz az Ifjúságot Képző Ismeretek-Tára. De örülök annak, hogy megnéztem. Azt még nem látom bizonyítva Pascal esetében, hogy a világból kikopott volna, de ebbe az ismerettárba nem került be, innen kikopott. Bárki ellenőrizheti, hogy igazat állítok. Nagy könyvtárban gyerekjáték az ellenőrzés. Szólni kell a beosztottaknak, nézzenek utána.

Így, tekintettel a kihagyott címszavakra, megkockáztatok egy merész gondolatot. Nem tartom valószínűnek, hogy akár Pék Mária, akár az öreg Hábetler Pascalon nevelődött volna a tizenkilencedik század végén Magyarországon.

S ezt annál bátrabban állíthatom, mert a közöttünk levő kapcsolat természetéből fakad, hogy regényalakjaim is, sajnos, csak annyit tudnak, amennyit én elmondhatok nekik. Én meg a fizikával, matematikával foglalkozó Pascalt ismertem csak. Az eretnek tanokat hirdetővel mostanában ismerkedem.

Valószínűleg azért, mert nem forgattam eleget a Katolikus Lexikon 1932-es kiadását. Pótolom a hiányt.

„Pascal Balázs, nagyhatású francia filozófiai író, mathematikus (1623-62), aki azonban   janzenizmusa miatt nem sorozható a nagy keresztény bölcselőkhöz. Gyenge testében éles elme lakozott; különösen a mennyiségtan terén korán adta fényes tehetség jeleit, már ifjú korában a kész tudósok közé számították. A kúpszeletekről szóló értekezését 16 éves korában írta s ez időtől fogva 1654-ig állandóan természetbölcseleti és mathematikai kérdésekkel foglalkozott. Az elméleti tudás mellett gyakorlati feltaláló; találmányai e korból: egy számológép, a légsúlymérő alkalmazása a meteorológiában s a magasság mérésében, a folyadékok egyensúlyának mérése s végül a valószínűségszámítás elméleti kidolgozása. A mathematika mezején elért eredményei: a P.-féle háromszög és számos mathematikai tétel újból való felfedezése vagy új fogalmazása. Folytonos betegeskedése, nővérének, Jacqueline-nek zárdába való vonulása s végül miszticizmusra hajló lelke P.-t egy megrázó vallásos élmény után elfordította a világi élettől s nemcsak vallásos, sőt önsanyargató életbe vonta, hanem a janzenizmus sötét lejtőjére sodorta. Visszavonult a világtól s Port-Royal közelében úgyszólván csak janzenistákkal érintkezett. Minthogy a túlzó janzenista irányt legélesebben a jezsuiták támadták, az egyébként mélyen vallásos P. szenvedélyesen a jezsuiták ellen fordult s magányából megírta ellenük Lettres à un Provincial című levélsorozatát (1656-57), melyben a jezsuiták erkölcsbölcseletét s a  probabilizmust ostorozta ragyogó stílusban, szellemesen, metsző gúnnyal, de egyben hihetetlenül elfogult szenvedélyességgel. Ő fogta rá először a jezsuitákra, hogy szent célok érdekében erkölcstelen eszközöket is alkalmaznak s ezt megengedettnek tartják. A »Levelek« a francia próza és szellemesség remekei s rendkívüli elterjedtségükkel jelentékenyen hozzájárultak a jezsuiták ellen támadt ellenszenv terjedéséhez. Ugyanekkor tervbe vette, hogy a keresztény vallás igazságát hatalmas apológiában bizonyítja be a kételkedők ellen. A mű nem készült el, csupán P. feljegyzései maradtak reánk, melyeket Pensées címen ismerünk: aforizmák, melyek összességükben talányszerűen hatnak s alkalmat adtak arra, hogy szerzőjüket majd kételkedőnek, majd pesszimistának, majd misztikusnak tartsák magyarázói. P. összes műveit először Bossuet adta ki (5 kötet, életrajzzal, Paris 1779). Magyarra a Gondolatok-at Béri Zsigmond (1890) s Nagy József (1912) fordították, utóbbi kálvinista felfogással. – Medveczky: Tanulmányok P.-ról. V. H.”

A lexikon útmutatása szerint V. H. a Szegeden élt Várkonyi Hildebrand dr., bencés egyetemi tanár.

Végre van még egy utalás a talányszerűségre, ha úgy jobban tetszik, kétértelműségre. Bár Várkonyi doktor valószínűleg nem véletlenül használta a „talányszerűen” ható kifejezést. Nemigen tehetett volna mást, hisz amit utána fölsorol, kétkedő, pesszimista, misztikus, az nem kettő, tehát a magyarázók három értelmet tulajdonítottak a Gondolatok-nak.

A tanulmánykötet, melyre a lexikon hivatkozik, már bőkezűbb.

„Medveczky első tanulmánya Pascalt mint Descartes tanítványát, mint vakmerő racionalistát mutatja be, a matematikusból lett bölcset, az emberi észt bálványozó franciát, aki a spekulációban nem habozik egész a »licenciákig« elmenni. Csakis ebből a racionalistából lehetett az a szkeptikus, aki oly szenvedéllyel kutatja az értelem korlátait és gyöngeségeit, mint ahogy hűtlen szeretőnk hibáit túlozzuk… A harmadik tanulmány Pascal pesszimizmusáról szól, mely szkepticizmusával, láttuk, szorosan összefügg.” (Babits: Tanulmányok Pascalról. Nyugat, III. évfolyam, 12. szám. 1910. június 16.)

Kezd alakulni a kétértelműség.

Tudom, visszatérek még rá.

Hősöm, aki szülei példáját követve, kénytelen megelégedni az én kevéske ismeretemmel, tanulhatott az iskolában Pascalról. Ezt bizonyosan merem állítani. Tanulnia kellett fizikaórán, geometriaórán, matematikaórán. Kár, hogy nem volt jobb tanuló. Ha már meggondolatlanul ezt írtam róla, sajnos, így nem tehetett rá mély benyomást a vonatkozó iskolai tananyag.

De ha jobb tanulóvá alakítom, akkor alaposabban ismerkedik meg Pascal matematikai, geometriai, fizikai gondolataival.

S akkor is titok maradt volna szegény fiú előtt mindaz, aminek alapján ősei közé sorolhatja ezt az eretnek tanokat igen eredményesen hirdető filozófust.

A Katolikus Lexikon álláspontját értem, bár nem értek egyet vele. Mit tehet az egyház, akár ennyi év elmúltával is, kiátkozott, eretneknek nyilvánított nézetekkel. A legjobb esetben is legfeljebb homályosnak tekintheti. Végtére az is szép tőle, hogy nem követi az ismerettárt, s egyáltalán tudomásul veszi létezésüket.

Olyannyira tudomásul veszi, hogy a Levelek „jelentékenyen hozzájárultak a jezsuiták ellen támadt ellenszenv terjedéséhez”. S ez az ellenszenv a rend föloszlatásához vezetett.

Bár, ha nem tévedek túl nagyot, talán a korabeli jezsuiták nem kizárólag Jansennek és követőinek, tehát részben Pascalnak köszönhették föloszlatásukat. Igen sok gondos, körültekintő munkálkodásuk előzte meg az intézkedést, mely szerint egy időre kész volt nélkülözni tevékenységüket a hivatalos egyház is.

De jó volna látni egy lexikont a tizenhetedik századból.

Vajon a jezsuita rend föloszlatása után közvetlenül mit tartottak homályosnak vagy károsnak, eretneknek, olyannak, ami sérti az egyház tekintélyét.

Hol volt még ez az intézkedés akkor, amikor Pascal a Gondolatok-at írta.

S hol volt már ez az intézkedés, amikor hősöm megszületett.

Ha rokonságukat bizonyítani akarom, először azt kellene talán világosan érteni, mit mondott Jansen, miben hitt vagy nem hitt Pascal, és miképpen kaptak a tiltott, eretnekségnek nyilvánított nézetek igen nagy nyilvánosságot.

Akkora nyilvánosságot, hogy rodostói számkivetésében II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen könyvtárában és gondolatvilágában is igen előkelő helyet foglaltak el. A jezsuiták által nevelt II. Rákóczi Ferencről beszélek.

Itt, a rodostói könyvtárt emlegetve, hadd ismételjem meg a hősömet és Pascalt összekapcsoló cikk egy részét.

A „nagy különbségek mögött is meglássék az a rokon szituáció, amely a világból való kikopottságnak ezt a két válfaját összeköti”.

Mindig lelkesített minden, ami összekötni igyekezett. Az öröm, tudom, vérpezsdítő. S bánatot okoz, szívemet át- meg átjárja a bánat, szomorúság, ha nem találom meg mindjárt a zsinórt, amely a két dolgot összefogja.

Talán ezért nincs most jó kedvem.

Tűnődöm, kutatok emlékezetemben. Lelkem csordultig segítőkészséggel. Mely szituációkat tudom majd rokonítani ifjabb Hábetler Jani és Blaise Pascal életében?

Sóhajtok, komoran bámulok magam elé. Nyugtalanság költözött belém. Attól tartok, akárhogy igyekszem is, csak igen laza kapcsolatot fogok találni a végén. Akkor mi lesz? Ha annyi eredményre jutok, hogy messzebbre kell mennem Jansennél, aki mindössze Szent Ágostonig hátrált az időben. S Kálvint és Luthert is el kell hagynom, a Szentírás születése idejét. S baktathatok tovább egyedül Ádámig, Éváig, ahol vitathatatlanul kimutatható a rokonság.

Vitathatatlanul kimutatható.

Félek, ha nem vállalom ezt a kissé hosszú utazást az első emberpárig, akkor, mi tagadás, őszintén beszélek, mint férfi a férfival, akkor igen sok bukfencet kell vetnem a rokonítás fölfedezéséig.

Mondanám, rajta, bukfencezzünk hát. De én már túlkoros vagyok, s a tanulmány írója se lehet pelyhes állú legényke, hisz több mint harminc éve dolgozik egy munkahelyen. Tisztelettudóan leemelem kalapom e nem lebecsülendő teljesítmény előtt.

Kertemben csöndes eső suhog, nyeli az agyagos föld. Lelkem is szomjúhozik az értelmes szóra. Beszéljük meg közös gondjainkat.

Pascal születése és halála között harminckilenc esztendő telt el.

Hősöm születése és börtönbe jutása között negyven.

Reménykedem, talán kimászom a slamasztikából.

Most már csak azt kell valószínűsíteni, hogy halál és börtön azonos fogalom, és akkor közös a kettejük számára kiszabott idő.

Vagy azt kell mindössze bizonyítani, hogy a halál után – változott körülmények között ugyan, de – folytatódik az élet, vagy azt, hogy a börtönbe jutás után többé nincs folytatás.

Megér egy kis tornát, hogy azonosságot találjak, ha már a gyűjtésükre adtam a fejem.

Bonyolult bizonygatás helyett elfogadhatom azt az igen kényelmes tételt, hogy amiről nem tudok, az nincs is. Akkor semmi hiba. Dolgozatom csak addig követi hősöm útját, amíg megöli sógorát. A továbbiakat már nem írtam meg. Ilyenformán nem tudok róla más semmit, tehát befejezettnek tekinthetem az életét.

És az a tény, hogy éppen a sógorát öli meg, no lám, ismét azonosságot bizonyít. Ha sógora volt, akkor nőtestvére is volt. Ez nagy örömömre szolgál, ez a fölfedezés. Az nem lehet számottevő különbség, hogy Pascal nővére kolostorba vonult. Egyébként is, azonosságokat keresek, nem különbségeket.

Tehát leltem még egy rokon vonást kettejük között. A nőtestvér létét.

S ahelyett, hogy táncra perdülnék örömömben, megint csak sóhajtok.

Nehéz gond telepszik rám. Hogy fogom megtalálni a világból kikopottságukat.

Még ha egyikük legalább valóban kikopott volna a világból, még mennék valamire.

Pascal nem kophatott ki igazán, ha még ma is foglalkoznak vele, s az elmúlt pár száz év alatt is általában műsoron volt.

Hősöm sem kophatott ki a világból, mert azt meg kellett volna előznie olyan központi helyzetnek, ahonnan ki lehet kopni. Ő meg, indulatai közepette, elmulasztotta elfoglalni a kikopást megelőző helyzetet.

Hisz épp az a baj vele, hogy maradt ott, ahol volt. Egy ideig azért, mert nemigen volt más lehetősége, azután meg azért, mert nem élt a lehetőségeivel.

Most kereshetem közös kikopottságukat a világból, amikor még az is különböző, amiért nem koptak ki belőle.

Jogos a sóhaj, nem irigylésre méltó a feladat.

Újfent bocsánatért rimánkodom.

Nem vagyok hitetlen Tamás, elhiszek én mindent, amit lehet.

De attól tartok, igencsak meghatározza a világot, mindkettőjük világát, az a háromszáz évnyi korkülönbség, amely, sajnos, nemcsak életkorukat taszigálja kicsit távolra egymástól, de a világ életkorát is növeli három évszázaddal. És a tetejébe nemcsak az életkort növeli háromszáz esztendővel, hanem éppen evvel a háromszáz évvel növeli.

Bár, ki tudja, vajon lehet-e olyan háromszáz esztendőt találni, amelynek kezdete és vége között csupán csak könnyedén áthidalható árkocskák húzódnak. Egyszer, ó, majd egyszer talán megpróbálom fölkutatni, mikor volt háromszáz alig változó év, egymás után. Mert kisebb egységekből, gondolom, könnyebb volna összehozni. Tudom, segítenek barátaim, a könyvek. Csak attól félek, úgy járok ismét, mint annyi hasonló elhatározásomkor. Már fosztogatom könyvespolcaimat, barátaim, ismerőseim könyvespolcait, már égetem éjszakánként a lámpámat. Már-már kezdem komolyan venni magamat, amikor váratlanul belevigyorog valaki a képembe. Ki lehet előre számítani, hogy most Montesquieu lesz a nem várt látogató.

Így szól majd:

„Boldog az a nép, amelynek évkönyvei unalmasak.”

Elfordulok tőle, leoltom a lámpát. Uram, teremtőm, találhatok bárhol háromszáz évig egyfolytában boldog népet?

És eljő a hajnal a maga józan fényeivel. Zuhanyozom, kockacukrot viszek kertembe kuvasz kutyámnak. Megbökdös hófehér fejével. Ne bolondozz, Fokos, kérem őt, lásd be, van gondom elég. Leülök íróasztalomhoz, törhetem a fejem, töprenghetek a Nagyfuvaros utcától Port Royalig.

Mintha végtelen szánalom csillanna a szemében.

Csak az ajtóig kísér, tovább nem jön velem. Milyen igaza van.

Még be sem csukódott mögöttem az ajtó, s már az jár a fejemben, hogy hősöm gondolatvilága kissé távol helyezkedett el kora központi áramlataitól.

Megvallom, ez is indokolta Pascal néhány mondatát története elejére biggyesztenem.

Pascal meg, merem remélni, ezt nyugodtan mondhatom, igencsak kivette részét kora központi vitáiból. A természettudományok csakúgy, mint a vallási viták, XIV. Lajos századának legfontosabb problémái közé tartoztak.

S nem véletlen a voltaire-i megfogalmazás: XIV. Lajos százada. A janzenizmus, amint már említettem, Rodostóban is hatott. Az igen befolyásos jezsuiták egyformán idegenkedtek a természettudományok fejlődésétől s az eretnek gondolatoktól. Bár, néha azt hiszem, idegenkedtek minden önállóan gondolkodó embertől.

S mert idegenkedésük nem maradt puszta érzelem, következményeként menekülni kényszerültek hazájukból azok, akik ragaszkodtak életükhöz vagy szabadságukhoz. Így is terjedtek a kiátkozott eszmék.

Jansen könyve s szelleme eljutott Rákóczihoz. Pontosabban, Rákóczi jutott el Franciaországba.

Jansen, aki könyve megjelenését nem élte meg, vigasztalta Mikeséket a száműzetésben.

Nem, akárhonnan próbálom megfejteni, nem találom nyomát, hogyan kopott ki Pascal a világból.

Ebben az időben a jezsuiták érzékeny lelkületű, könnyen haragra gerjedő emberek voltak. Nemcsak Port Royal kolostorára, Jansenre, Pascalra, Arnauld-ra haragudtak, megelőzően elítélték már Galileit is, 1633-ban, s életében Descartes-ot kirekesztik kollégiumaikból. Descartes, aki igazán jó katolikus, oda jut, hogy mindent kétségbe von. Ez a kétely nem kis bátorságot igényelt akkor, amikor még égtek elvétve itt-ott az inkvizíció máglyái.

Érdekes kor lehetett. Cyranót és Descartes-ot hitetlennek tartják. Molière csúfolódik azon, hogy mindenki mindent tudni akar, a nők is. Pedig a tudás ott akkor nem volt teljesen veszélytelen szórakozás. Igaz, főleg eretnekeket égettek el, a tudomány képviselőit csak azokban az esetekben, ha az egyház területére tévedtek. És még akkor sem mindig. Előfordult, mint Pascal könyvével történt, hogy a hóhér csak a könyvet égette el.

Mondtam már, a jezsuiták akkoriban igen érzékeny lelkűek és igen hatalmasak voltak.

Pedig nem ilyennek indultak ők sem.

Kolduló, tanító rend volt. Alakulásakor az egyházi életet akarta megreformálni és a kor igényeinek megfelelővé alakítani. A rend alapítója, Loyolai szent Ignác dolgozta ki alaptörvényüket, mely szerint a jezsuita rend feladata az, hogy a tagok ne csak saját üdvösségükön és tökéletesedésükön fáradozzanak, hanem a „hit védelmén és terjesztésén, valamint a lelkeknek a keresztény hitéletben való előbbrevitelén” is. S létük első száz esztendeje után már politikai, világi hatalomért, jólétért, gazdagságért verekedő, elnyomó, egyházi és világi zsarnoksággá változott.

A XVII. század eleje az ellenreformáció ideje is. Egymás után alakulnak a szerzetesrendek. Olaszországból kerül Franciaországba az oratoriánus rend 1611-ben. Harminc év alatt komoly versenytársai lettek a jezsuitáknak. Irodalmat, ókor utáni történelmet és fizikai tudományokat tanítanak. Megelőzik Port Royalt is, mert ők tanítják először az alapfogalmakat Franciaországban. Descartes-ot elismerték, becsülték és – tanították. Szemben a saját alapelveiktől akkor már szinte beláthatatlan messzeségbe jutott jezsuitákkal.

Igaz, kanyargós útjuk volt, míg a koldulástól a királyok, arisztokrácia fölött uralkodó társulattá váltak. De hát hol marad ez az én kitűzött célom mögött? Kóborolok a Napkirálynál, nem az udvarában, a századában, és kis kitérővel, de egyenes irányban meg kell céloznom a Nagyfuvaros utcát. S minél több időt töltök itt, annál irreálisabbnak tetszik, hogy teljesíteni tudom vállalt föladatomat.

Mivel az egyezéseket keresem, csak azt tudom mondani, hogy mindkét folyamat igen időigényes volt. Loyolai szent Ignác 1491-ben született, de a rendet ekkor még nem alapította meg. Erre csak 1534-ben került sor, miután a királynő apródja, lovagi tornák győztese s a későbbiekben leányok s asszonyok bíróság elé került zaklatója is volt. Így aztán a jezsuitáknak zsarnokságuk megteremtéséig mindössze alig száz évet kellett átügyeskedniök. Nekem meg egypár bizonyítékért háromszázat. Bárki beláthatja, nem kicsi a különbség.

Barangolok ennyi idegen ember között. Igaz, nagy részük érdekes, izgalmas, rokonszenves. A királyuk sem érdektelen. Nem tehet arról, hogy én nem szeretem a királyokat. És ha már azt sorolom, mit nem szeretek, akkor, be kell vallanom, nem kedvelem a siker reményével még csak nem is kecsegtető erőfeszítéseket sem.

Lehet, nem is az én hibám lesz a kudarc. Talán még az a négyszáz esztendő is számít, amely vállalkozásomat a jezsuitákétól elválasztja. Nem mintha oly sok időnek tartanám azt a rongyos pár száz évet. Gyerekség volna.

Ha a dolgozatommal foglalkozó tanulmány számon kérheti Pascaltól, hogy miért nem a lumpenproletárra gondolt jegyzetei írása közben, akkor az időt elhanyagolható tényezőként kell kezelni.

Királyok, jezsuiták, lumpenproletárok

Másutt lesz a hiba.

Itt előttem a siker példája – a mások sikeréé. Kezdetben a jezsuita rend tagjai vándoroltak az utakon, csakúgy, mint most én. Ha az idő nem számít, akkor az se lehet túl nagy különbség, hogy ők valóban mentek, valódi utakon, míg én csak képzeletben követem őket. Szóval, vándoroltak, koldultak, nem törődtek földi javakkal. Azután, mire Pascalig értek, már főleg földi javakkal, hatalommal foglalkoztak. Kisajátították a gyóntatást, elsősorban a hatalmasok, királyok, kegyenceik, arisztokraták számára könnyítették meg a vallás gyakorlását. Így urai lettek minden világi hatalomnak.

Tökéletesen érthető, ha rossz néven vették, ha valaki olyasmikről mert beszélni, amik emlékeztették őket megalakulásuk céljaira. Ők, akik játszi könnyedséggel osztogatták a bűnbocsánatot, jóformán megszabadították az emberiség jó részét a bűn, a lelkiismeret-furdalás kellemetlenségeitől, épp az ő lelkiismeretüket piszkálják mindenféle népek, akik nem átallják komolyan venni azt, amit ők is komolyan gondoltak a régi időkben. Arról, hogy amit rossz néven vettek, azt az adott kor eszközeivel torolták meg, arról nem tehettek. Rendelkezésükre állt az inkvizíció kelléktára, kiátkozás, máglya, ilyesmik. Ezekkel éltek.

Szemrehányás legföljebb azért érhetné őket, mert nem villamosszéket, gázkamrát használtak.

Jogos szemrehányás. Pascaltól nem volt szép, hogy nem gondolt a lumpenproletárra, a kispolgárra, a jezsuitáktól meg az nem volt szép, hogy nem gyorsabb, humánusabb eszközökkel ritkították ellenfeleiket.

De a lényeg, az sikerült nekik. Hatalmat akartak, meglett. Vagyont akartak, meglett. Idegenkedtek attól, hogy bírálják cselekedeteiket, azt is többnyire megoldották, hogy ne igen legyen, aki bírál.

Én meg abban is kételkedem, hogy megtalálom a Port Royalt a Nagyfuvaros utcával összekötő ívet.

No mindegy. Akár sikerül, akár nem, rajtam ne múljék. Megteszem, ami tőlem telik.

A jezsuiták megváltozásánál tartottam.

Nem csoda talán, ha róluk emlékezve, La Rochefoucauld jut eszembe: „Több erény szükséges a jó, mint a balsors vitelére.”

Talán valóban mindössze annyi történt, hogy erényük mennyisége a balsors vitelére volt csupán elegendő. Kiváltságos helyzetet teremtettek maguknak, éltek s visszaéltek lehetőségeikkel. „A korlátoltak is nagy embereknek tartották magukat, mert senki nem mert ellentmondani nekik. A kizárólagos hatalom birtokában nyugodtan kezdték élvezni az idők folyamán a collegiumokban felgyűlt vagyonokat, és főleg ezek szaporítására gondoltak…” (A pápák története.)

A rend tagjai egyre növekvő hatalmuk, vagyonuk arányában távolodtak eredeti céljaiktól. Az újonnan szerzett gazdagsághoz, világi, politikai hatalomhoz ragaszkodtak. Természetesen egyházon belüli helyzetüket is tartani akarták. Megváltoztatni alapszabályaikat nem tudták. S ezt a két eléggé ellentmondó furcsaságot kellett összeegyeztetniök. Gondolom, nem kevés szellemi megterhelést okozott legjobbjaiknak, amíg valahogy meg tudták magyarázni, hogy ellentmondás nincs, változás sincs, maradt minden a régiben.

Nem hinném, hogy sokkal több energiába került hatalmuk megteremtése, mint az, amíg kiépítették feloszlatásukhoz vezető utukat.

De mielőtt folytatnám utazgatásomat Port Royal és a Nagyfuvaros utca között, fáradalmaimat az egzisztencialisták gondolatvilágánál pihentetve egy kicsit, hisz az az egyetlen közbeeső megállója e hosszú útnak a cikk szerint, hadd próbáljak könnyíteni terheimen.

Nem részvétet koldulok. Nem koldulok semmit. Csak föltételezem, annyi belátás talán nekem is jár, miközben Pascalt követve a Nagyfuvaros utcába jutok, hogy ne kelljen minden, a vállamra rakott teherrel közlekednem. Tudom, dögfáradtan jutok vissza a nyolcadik kerületbe.

Nem a levegőbe beszélek, vállalom a fáradalmakat. Megjárom az elém tűzött utat, annál is inkább, mert érdekes, izgalmas, tanulságos tájakon, korokon vezet át.

Csak egyetlen könnyítést kérek. Egyetlen kitételt ne kelljen elfogadnom.

Csak ezt az egyetlent, Pascal és hősöm „világból való kikopottságát”.

Ahányszor csak rágondolok, furcsa bizsergést érzek a tenyeremben. Ismerem a tenyérviszketés több jelentését, azt is, hogy tájegységenként más következményt ígér. A Nagyfuvaros utca tájnyelve szerint nem azt jelenti, hogy pénz áll a házhoz.

Nem kímélem magam, nem kérek kíméletet. Vonszolom magammal immár hősömet is. Mi mást tehetnék? Addig, ameddig a valóság talaján gyalogolunk, figyelmesen vizsgálva elénk kerülő tájat és kort – kíváncsian, mikor ismerünk rá, mikor emlékszünk majd végre arra, hogy itt már jártunk, ezt egyszer már láttuk, hisz innen, ebből a talajból eredünk mind a ketten –, addig vállalom a nehézségeket. Megvallom, sokszor féltem nyomorúságos életemben, de gyáva nem voltam soha. Most visszarettent az elém idézett, végtelennek tetsző út ennyi fölösleges teherrel megpakolva, az ezerszer áldott nyolcadik kerületből Port Royalig és vissza. Valaha volt korokon át vándorolni, kutatni egy soha nem volt és nem is lehetséges célt, keresve Pascal és ifjabb Hábetler János egyforma helyzetét, „világból való kikopottságukat”.

Merjem folytatni utamat evvel a ballaszttal?

Nem szoktam könnyen adni föl semmit. Cipelem a terhet, amíg bírom. Meg amíg értelme lehet. Merjem vállalni tovább? Tűnődjünk. Lehetséges azonosságot találnom kettőjük között a világból való kikopottságukban?

Alig hiszem. S bár természetem nincs híján a romantikának, fájdalom, a reménytelenhez való makacs ragaszkodáshoz nincs érzékem. Nem is volt soha.

Végtére az ötvenharmadik évemben be kell látnom, ha senki nem hibátlan, mért éppen nekem kéne annak lennem? Kirándulásomon pillanatok alatt jutok el oda, ahol a pápa is téved. Ahol még ő sem csalhatatlan. És dühödten védi bizonyított tévedésével szemben a pápaság csalhatatlanságát. Ha a pápa tévedhet és követhet el hibát, akkor talán nekem sem kell hibátlannak lennem.

A konokságom sem erény csupán.

Akkor is nekifutok még egyszer.

Csak egy halvány nyom akadna, amelyen elindulva meg lehet találni, hol és hogyan kopott ki Pascal a világból.

A maga korából, hisz számára az volt a világ. S azt a kort hitviták, inkvizíció, reformáció, ellenreformáció határozta meg, s az a különös köszönetforma, hogy aki tévedésre figyelmeztet, javítani akar, azt eretnekként kiátkozzák – ha szerencséje van. S ezekkel párhuzamosan fizika, matematika, geometria, alapfogalmak tisztázása, kutatási módszerek megteremtése, de az utóbbiakkal foglalkozóknak sincs sokkal kényelmesebb dolguk, mint az eretnekeknek.

Szegény Pascal, aki betegen az üldözöttek, a haladás mellé állt, vállalva sorsukat, aki kora majd minden központi problémájából nemcsak részt kért, de egyként alakított természettudományt és teológiát, stílust és gondolkodást, egy könnyed gesztussal kikoptatjuk a világból, kora perifériájára tuszkoljuk?

Tétován kérdem, ha elhiszem, ha elfogadom, hogy az ezerhatszázas években matematika, fizika, geometria, egyházi kérdések alkották a kor perifériáját, akkor mi helyezkedett el a középpontban?

Kibámulok ablakomon.

Az egytornyú templom fehér tornya fölött felhő foszlik, nap süt.

Érzem, nem kell félnem.

Segítség jelentkezett.

Most már könnyű mosollyal kérdezek tovább.

Ki láthatná meg jobban, mi fontos, mi történik középpontban és periférián, mint egy kortárs idegen.

Ez az! Aki keres, talál. Ha már itt vándorolok a Nagyfuvaros utca és Port Royal között, ne pazaroljam hiábavalóan rövid életem. Keresek gyorsan egy kollégát, még egy idegent a Napkirály Párizsában.

Azt meg kell fontolni, kit választ az ember. Hadd nézzem csak. Perzsia, szerintem, megfelelő távolság ahhoz, hogy az onnan érkező tudósítása hiteles legyen.

Úgy látom, akkoriban szerettek levelezni. Mentek a levelek vidékről Párizsba, Párizsból Perzsiába. Amit oly fontosnak tart valaki, hogy megírja haza, az nekem is hasznomra lehet a kiigazodásban. Szerzek hát gyorsan egy levelet.

Íme, a levél részlete:

„Ne gondold, hogy egyelőre bővebben beszélhetek neked az európai erkölcsökről és szokásokról; még magam is csak nagyon fölszínesen ismerem őket s eddig éppen csak arra futotta az időmből, hogy csodálkozzam.

A francia király Európa leghatalmasabb fejedelme. Nincsenek aranybányái, mint szomszédjának, a spanyol uralkodónak, mégis gazdagabb nála, mert gazdagságát a legkimeríthetetlenebb bányából, alattvalói hiúságából meríti. Hatalmas háborúkat indított és harcolt végig, s nem volt hozzá egyéb anyagi alapja, mint egy sereg eladó cím és rang; s milyen csodája az emberi kevélységnek: seregei megkapták zsoldjukat, várait megerősítették, flottáit fölszerelték.

Ez a király egyébként nagy varázsló is: alattvalóinak a lelkén is uralkodik, azok úgy gondolkodnak, ahogyan neki tetszik. Ha kincstárában csak egymillió tallér van s neki kétmillióra van szüksége, semmi egyebet nem kell tennie, mint megértetnie velük, hogy egy tallér voltaképpen kettőt ér, mind elhiszik neki. Ha nehéz háborút visel és nincs hozzá pénze, csak belé kell vernie a fejükbe, hogy egy darab papiros is pénz; nyomban ez lesz a meggyőződésük…

Azon, amit erről a fejedelemről mondok, nem kell csodálkoznod: van még egy nála is erősebb varázsló, aki éppen úgy uralkodik az ő lelkén, mint ő a másokén. Ezt a mágust pápának hívják; hol azt hiteti el vele, hogy egyszer egy az három, hol azt, hogy a kenyér, amit esznek, nem kenyér s a bor, amit isznak, nem bor, s más száz és száz efféle dolgot. S hogy mindig iramban tartsa és soha ne engedje elernyedni benne a hit készségét, időnként gyakorlásképpen bizonyos hittételeket terjeszt elé. Két éve például egy constitutiónak nevezett terjedelmes írást küldött neki és súlyos büntetés terhével rá akarta venni mind a fejedelmet, mind alattvalóit, hogy mindazt higgyék, ami abban van. A fejedelemnél tüstént sikert is aratott: az nyomban alávetette magát és példát mutatott népének; azok közül azonban néhányan föllázadtak és kijelentették, hogy egy árva szót sem akarnak hinni az említett iratból. Az egész zendülésnek, mely megosztja az udvart, az országot, a családokat, nők voltak a mozgatói. A constitutio megtiltja nekik egy olyan könyvnek az olvasását, mely az összes keresztények véleménye szerint az égből származik; ez az ő koránjuk. Erre aztán a nők, méltatlankodva a nemüket ért sérelem miatt, lázadást keltettek a constitutio ellen s a maguk pártjára vonták a férfiakat, akik ebben az esetben semmiféle előjogra nem tartanak igényt. Pedig el kell ismernünk, hogy ez a mufti jól okoskodik, s Alira mondom, nyilván tanulmányozta a mi szent törvényeinket; mert miért is olvassanak a nők egy olyan könyvet, mely csak arra való, hogy megtanítson a paradicsomba vezető útra, ha egyszer alacsonyabbrendű teremtmények nálunk és szent prófétáink szerint sosem juthatnak a paradicsomba?

Olyan dolgokat is hallottam a királyról, amelyek már csodaszámba mennek és biztosra veszem, hogy nem adsz hitelt nekik.

Mondják, hogy miközben háborút viselt szomszédaival, akik szövetkeztek ellene, rengeteg láthatatlan ellenség vette körül országában; úgy hírlik, több mint harminc esztendőn át kereste őket, de hiába, a bizalmát élvező dervisek fáradhatatlan buzgalma ellenére sem talált egyetlenegyet sem. Vele élnek, ott vannak az udvarában, a fővárosában, a hadseregében, a bíróságaiban; mégis – mondják – nagy bánatára anélkül fog majd meghalni, hogy rájuk lelt volna. Az ember azt hihetné, hogy csak úgy általánosságban léteznek és egyedileg egyszerűen nincsenek; test ez, de tagok nélkül. Nyilvánvalóan az ég bünteti ezzel az uralkodót; nem volt eléggé nagylelkű ellenségeivel szemben, hát most olyan ellenségeket bocsát reá, akik láthatatlanok, s akiknek tehetsége és természete az övé fölött áll…

Párisban, Rábi második holdjának 4. napján, 1712-ben.” (Montesquieu: Perzsa levelek.)

Na tessék!

Alighogy becsöppen ez a levelezni szerető ember Párizs városába, mi mindenbe ütközik bele.

Tiltott könyv, tiltott szent, nagy varázsló, valamivel kisebb varázslók, láthatatlan ellenségek és nők, akik szintén ellenségek.

Tiltott könyv Jansen könyve, Pascalét elégette a hóhér, Descartes könyveit el kell tüntetni, tanítani nem szabad. Tilos minden fizika, az arisztotelészi kivételével.

Nem csoda, hogy ezt a perzsa idegent találtam Párizsban, azt is már a tizennyolcadik század elején. Newton Cambridge-ben van, Leibniz Németországban, Spinoza Amszterdamban. Huygens eljön Párizsba, de gyorsan menekül.

Igen tevékenyek a jezsuita nagy varázslók.

Elérik azt is, hogy lerombolják Port Royalt, a kolostort, a kápolnát, s amikor kiderül, hogy a janzenizmus, az eretnekség szelleme nem csupán a falakban lakozott, akkor lerombolják Racine és Pascal sírját.

Ezt az idegen perzsát találtam Párizsban, de mire megyek vele?

A fejemhez kapok. Ó, minő hiba. Íme, első tévelygő párizsi lépései máris a perifériára vezették.

Nagy kár.

Pedig mennyire reméltem, bíztam abban, hittem erősen, hogy az idegen számára élesen válik szét középpont és periféria.

Uram, meddig érik csalódások az embert?

Semmi baj, nem kesergek. A csalódások edzenek a legjobban. S tudom, szükségem lesz az erőre. Ha ütik az embert, tudja védeni magát.

Lemondok hát reménységemről a külföldiek tárgyilagosságát illetően. Így sem tragikus az ügyem. Kénytelen leszek bennszülöttekhez fordulni. Vagy a történelem eseményeihez.

Tudom, kétes sikerű vállalkozás, de megkísérlem.

Nem szeretném elhinni, hogy a Napkirály idejében csak periféria volt, középpont nem.

Lehet, a kutatási módszerem hibás. Türelmetlenségemben folyton a középpontból akarok elindulni, azért keresgélem rendíthetetlenül. Ha változtatnék, talán könnyebben meglelném az ellenkező irányból.

Megpróbálok a perifériáról indulni el, talán úgy eljutok a középre.

Így mindjárt van szilárd támasz a talpam alatt.

Ott tartottam tehát, mielőtt kétségbe estem, hogy az akkortájt mérsékelten népszerű jezsuiták hosszadalmas erőfeszítése bármily keservesen is, de csak célhoz vezetett. Úgy értem, abban az esetben érték el céljukat, ha elfogadták a kézenfekvő igazságot, hogy az eretneknek tartott szellem a kolostor falaiban lakik. S ez nem is volt teljesen alaptalan feltételezés. Port Royal lakóit, a huszonkét apácát, már az ország más kolostoraiba telepítették, de még megmaradtak az ellenséges kolostorfalak. Mi mást tehettek, mint hogy lerombolták a falakat, a kolostor falait éppúgy, mint a kápolnáét. Ha egyszer abban lakozik az ellenség.

Azt hitték, most aztán megoldottak mindent. Leromboltak falakat és sírokat. A halottakat Pascallal és Racine-nal együtt közös sírban helyezték el egy szomszédos falu temetőjében. Majd fölszántották Port Royal helyét.

Valószínűleg így akarta a Napkirály növelni a termőföldek nagyságát. Bár, ha a francia forradalomra gondolok, úgy tűnik, ez az új termőterület nem oldotta meg hosszú időre kielégítően a francia gazdasági élet keserves gondjait.

Írják, akik jártak arra, hogy csak az egyetlen Versailles fönntartása is bizony költséges szórakozás volt. S fölépítése se került kevésbe.

És ez csak egy kastély az újonnan építettek közül.

Akkoriban szerettek építkezni. Nem is akárhogyan.

Már Montaigne is csodálkozott az építészet föllendülésén.

„Nem tudom magam visszatartani, amikor hallom építészeinket, amint oly nagy szavakkal hivalkodnak, mint pilaszter, architráv, korintusi és dór párkányzat, és zsargonuk hasonló termékei, hogy zabolátlan fantáziám ne Apolidon palotáját idézze elém; és akkor rádöbbenek, hogy ezek valójában konyhám ajtajának szegényes darabjai!”

Pascalék Montaigne-on nevelődtek, a Napkirály építészete a megelőző építészeten. Ebből is gondolnám, hogy nem volt túlzottan olcsó mulatság.

De, bevallom csöndesen, az ilyesmikre nem kell, nem is szabad odafigyelni. Irigyek, komiszak, alattomosak az emberek, firkálnak összevissza, nemritkán még megrendelésre is. Nevetni kell rajtuk. Már ezt a kis szórakozást is képesek rossz néven venni a királytól, hogy hol építkezik, hol hadakozik. Mit tehet szegényke? Italozzon vagy könnyeket ontson?

Hiába, királynak sem érdemes lenni.

Oly sokszor áthúzzák egy ilyen király számításait, belebeszélnek a dolgába. Pedig mi mindent el nem követ alattvalói szórakoztatására.

Az csak nem bűn, hogy közben a maga unalmát is igyekszik elűzni.

A háborúskodás minden formáját biztosítja alattvalói számára. Verekszenek határokon túl, határokon innen.

Ahogy a külső ellenség is változó, a belsőnél is biztosítani kell a változatosságot. Így kerülnek sorra Jansen követői, Descartes-é, aki vallási kérdésekkel nem foglalkozott. Kegyvesztetté vált Racine egy meggondolatlan mondat miatt, amely sem fizikával, sem egyházzal nem foglalkozott.

Kikapcsolódásra minden embernek szüksége van, s a változatosság segíti a kikapcsolódást. Nem igaz?

Nem lehet örökké csak protestánsokat üldözni, kálvinistákat, lutheránusokat. Ó, mily szegényes képzeletre vallana, ha kizárólag csak őket lehetne ellenségnek tekinteni.

Szerencse, hogy akadnak mindenféle káros dologgal foglalkozó franciák. Descartes sokirányú érdeklődése is segít tarkítani az üldözöttek képét.

Kíváncsi az anatómiára, boncol, érteni szeretné, hogyan működik az emberi test. Kutat, rekonstruálni próbál. Nemcsak tapasztalatait írja le, szemérmetlenségében odáig merészkedik, hogy azt is elmondja, hogyan próbálkozott, milyen módszerekkel hová jutott. S galádul még arra is képes, hogy kétségbe vonjon öröktől fogva változatlan dolgokat. Jogos, ha nem lehet elnézni kételkedését, kíváncsiságát. Már azt sem lehet megbocsátani, amit az emberi testtel művel. S még ez sem elég. Érteni akarása kiterjed légköri jelenségekre, geometriára, metafizikára, a kutatás és megismerés módszereire.

Nos, hát nem érdemli meg egy ilyen fránya ember társaival, tanítványaival együtt, hogy haragudjanak rá? És még csak be sem látja hibái sorát. Elköveti azt a tapintatlanságot is, hogy összevissza mászkál.

Hol Hollandiában van, hol Krisztina királynőnél.

Ahelyett, hogy szelíd alázattal várná a büntetést, megnehezíti, hogy elegendő borsot tudjanak az orra alá törni. Távolból kevésbé kellemetlen a bors ereje.

Sok más mellett még abban is különbözünk Descartes-tól hősömmel, hogy mi jelen vagyunk. Bizony, jelen. S ha most hosszabb kirándulásra viszem hősömet, nagyobbrészt a múltba vándorolunk. A múltba, amely hatásában éppúgy jelen van Párizsban, mint Budapesten, s valójában már nincs sehol.

Meg még az az apróság is tarkítja a különbségek listáját, hogy az ilyen alakok, mint Descartes, Pascal és a többiek, mind létező dolgokon törték a fejüket. Azért vállaltak áldozatokat is. Mi hősömmel mászkálunk a sosem volt után.

Megvallom, már nem sokat tűnődöm azon, hol leljük meg a vallási türelmetlenség korában, a felvilágosodás kezdetén a kor döntő problémáinak perifériára szorulását.

Hadd hívjam segítségül Mátrai Lászlót, kiváló filozófusunkat, vállalkozásom reménytelensége bizonyítására.

„Mindezek a küzdelmek jobbára »vallásos mezben« játszódtak le; sem a politikai ideológia, sem a filozófiai gondolkodás nem szakított még radikálisan a vallási kötöttségekkel. Aszerint, hogy valamely társadalmi törekvés mennyire radikálisan fordult szembe a középkorban kialakult feudális állami és kulturális intézményekkel, annyira vált radikálissá az a vallási ideológia is, melynek zászlaja alatt harcoltak. Ezért találkozunk a XVI. század eleje óta a protestáns vallásnak annyiféle változatával, ezért jelent még a XVII. században is minden háború egyben vallásháborút is, és ezért hat túl korán jöttnek, utópisztikusnak minden olyan filozófiai törekvés, mely (mint Pomponazzi, Spinoza vagy Hobbes rendszere) nem valamely vallási változattal való ötvözetben, hanem teljesen autonóm rendszerként próbált megfogalmazódni.” (Mátrai László Bevezetése John Locke: Levél a vallási türelemről című könyvéhez.)

Imigyen, ha akkortájt még együtt jelentkeztek a kor küzdelmei a vallással, akkor nemigen szorulhattak a perifériára, kophattak ki a világból az új képviselői. Talán Pascal sem.

Könnyű szívvel, mosollyal mondhatom: ha másutt sehol, de az idézett cikkben meglelem mindazt, aminek keresésére útnak eredtem.

S kívüle még néhány jezsuita és pápai elképzelésben.

Arra gondolok, amikor a jezsuiták és janzenisták ellentéte oda érkezett, hogy a janzenisták a pápai követelést avval tagadhatták meg, hogy az: „túlhaladja a pápai hatalom határait, mert a pápa csalhatatlansága nem terjedhet ki a tények megítélésére”. (Leopold v. Ranke: A pápák története.)

Találtam egy párhuzamot, de nem ezt kerestem.

Mindenesetre az kellemesen érint, hogy nem érdemes tovább járkálnom a „világból való kikopottságuk” után. Amiképpen Cornelius Jansen kiátkozott könyvében nem lehetett megtalálni azt, ami miatt kiátkozták, csak a kiátkozás indoklásában, azonképpen ez az általam kutatott kikopottság is a bírálatban s nem a bírált könyvben avagy a mottó írójának életében foglalt helyet. S ha ez a vita, hogy a tények létének megítélése még a pápa hatáskörébe sem tartozik, rég eldőlt, akkor kár volna tovább foglalkozni vele. S mert a csalhatatlanság is megmarad, a tények létének tudomásulvétele nem csorbítja a tekintélyt, hát gyalogolhatunk tovább, hősöm meg én.

Hisz követnünk kell Pascalt.

De, könyörögve kérdem, hová, ó, hová kell követnünk? Ha már úgy alakult a helyzet, hogy kikopottsága kutatásából mi koptunk ki.

Egyáltalán, miért kell követnünk bárhová is?

A tanulmány írója válaszol:

„De miért érdekes mindez – kérdezhetné valaki –, hiszen egyrészt az író olyan mottót választ, amilyent akar…”

Egyetértek.

Avval már kevésbé, sőt, egyáltalán nem értek egyet, ha valaki tollat ragad, s a mottó kapcsán ítél – nem a mottóról és írójáról, hanem a könyv eszméiről, értékeiről – mindenről.

Nem tudom elhessegetni a gondolatot, mi történik, ha lemarad valamely ok miatt a mottó néhány példányról?

Nyilvánvalóan megváltoztatja a regényt.

Nem tréfálok.

Nézegetem a külföldi kiadásokat.

Franciaországban Gara László fordította a kisregényt. A mottót nem is kellett volna ott fordítani – mégis hiányzik a könyvből.

Az Egyesült Államokban nincs mottó

Angliában nincs mottó

Ausztráliában nincs mottó

Ausztriában nincs mottó

Belgiumban nincs mottó

Csehszlovákia két nyelven adta ki,

   a cseh kiadásban van mottó

   a szlovák kiadásban van mottó

   Most várom az új cseh kiadást, nem tudom, lesz vagy nem lesz a mottó.

   Bár az eddigi tapasztalatok szerint az első kiadáshoz igazodik a többi.

Észtországban (SZU) van mottó

Franciaországban nincs mottó

Finnországban van mottó

Japánban vagy van, vagy nincs – elolvasni nem tudom

Jugoszláviában szintén két nyelven adták ki,

   a szerb kiadásban nincs mottó

   a horvát kiadásban van mottó

Lengyelországban van mottó

NDK-ban van mottó

NSZK-ban van mottó

Olaszországban van mottó

Romániában szintén két nyelven jelent meg,

   magyar nyelvű kiadásban van mottó

   román nyelvű kiadásban nincs mottó

Spanyolországban van mottó

Svédországban van mottó

Szovjetunióban (orosz nyelven) nincs mottó

Abbahagyom a fölsorolást, kár volna folytatni. Annyit ebből is levonhatok, hogy vannak országok, melyekben a megjelent könyvemre érvényes az idézett kritika, vannak, amelyekben nem ugyanaz a könyv jelent meg, mert azokra ugyanaz a kritika nem vonatkozik.

Ez csak világos, nem?

Azért, ahogy utánagondolok, egy kérdésem marad.

Ha a mottó határozza meg a könyvet, akkor a bírálatnak nem ahhoz a fordításhoz kellene ragaszkodnia, amelyet regénye elejére tűzött a szegény íródeák?

Nyelésszünet.

Tudom, udvarias, jól nevelt, előzékeny, kellemes világban élek. Ebből arra következtetnék, hogy aki bírál, az ragaszkodik a szavakhoz, amelyekről ítéletet akar alkotni. Főképp olyankor kellene, szerintem, a leírt szavakhoz igen nagyon ragaszkodni, ha a mottó és a regény szerzőivel ellentétben úgy gondolja a vitázó, nem egyértelmű a mottó, amelyről vitatkozik.

Azt, hogy így gondolja, legfőképpen onnan lehet tudni, hogy leírja. Tehát ez a „gondolja” lényegében különbözik azoktól, melyek a „gondolta a fene” címszóhoz tartoznak.

Az viszont szigorúan oda tartozik, amikor valaki egy adott könyv bírálata helyett kétértelműsíti az egyértelmű mottót, majd az általa teremtett két értelemből kiválasztja azt, amelyik további elképzeléseit alátámasztani hivatott.

Adnék egy jó tanácsot. De nem most, majd később egyszer. Most még harag is munkál bennem. S a harag rossz tanácsadó.

Az irigység is.

Örvendetes tény, hogy a tanulmány írója rendelkezik Pascal Gondolatok című, magyar nyelvű kötetével. S mint cikkéből kitűnik, birtokában van a Pensées is. Jó neki. Az én könyvespolcomon már csak a francia Pascal-kötet csóválja fejét az ő ürügyén született, nyakatekert gondolatmeneten. A Pensées-t barátomtól kaptam karácsonyra, becses ajándék, édesapjától örökölte. Sokat olvasom, sok éjszakán. A magyar nyelvű kötetem elveszett.

Amiből kiviláglik, milyen rossz könyvtáros lennék.

Szerencsémre az a Tolsztoj-kötet megvan, melyből a félreértelmezett fordítást vettem. S bánom már, hogy a másik két idézetet, Kantot és a Bibliát nem tettem én is Pascal mögé. Mennyivel tágabb tér adódott volna félreértések teremtésére.

Nem érdekes, hogy mindig akadnak emberek, akik mintegy választóvízként bontják szét a velük foglalkozók táborát?

Nem várok választ.

Csak nem értem az okát. Miért kell sietni félreérteni, igyekezni félremagyarázni bármit is? Kinek jó az?

Talán csak azoknak, akiket a félremagyarázás késztet a művek megismerésére, megértésére.

Vajon kialakult volna a janzenizmus, ha Cornelius Jansent, a szerény, tisztességes, egyházhoz hű, tudós szerzetest békén hagyják?

Alig hiszem.

Hatalmas apparátusra volt szükség ahhoz, hogy a Jansen életében meg sem jelent könyvből kialakuljon a modern eretnekség. Abból a könyvből, mely nem követett el más bűnt, mint szent Ágoston tanaihoz tért vissza, s ahol eltérés mutatkozott a szentté avatott egyházatya és a hivatalos egyház álláspontja között, ott a Szentíráshoz közelebb álló szent szavát fogadta el.

„Amikor a külföldi tudományos élet Newtonnal és Huygensszel felülmúlja a franciát, amikor a francia irodalom az udvar játékává csökevényesedett, az 1660-as évek janzenizmusa, amely magas rendű erkölcsi követelmény és az ultramontanizmus hagyományos elutasításának új formája, a társadalom színe javát tömöríti maga köré, amely hallatja hangját, és rövid időre a nemzeti tudat szócsövévé válik.” (G. Duby – R. Mandrou: A francia civilizáció ezer éve.)

És ismétlem, és újra ismétlem, szeretném jól az emlékezetbe vésni: a zsarnokság erősítésén, minden haladás meggátolásán és az egyház erkölcsi lezüllesztésén fáradozók akkor változtatták eretnekséggé a janzenizmust, amikor még égtek, igaz, már egyre ritkábban, az inkvizíció máglyái.

És roppan ujjaim között a toll, úgy kérdem, érthetetlen volna, hogy nem tudom megszeretni a félremagyarázásokat? Sem máglyagyújtáskor, sem nélküle.

Szeretném megjegyezni, engem a nyolcadik kerület nevelt. Soha nem állok, nem is állhatok a király mellett.

Félek, mindig, minden korban azok oldalára fogok állni, akik világos, érthető, tiszta fogalmazásmódjukkal, sok-sok áldozatos munkával félreértéseket tisztázni, tévedéseket korrigálni, életünkön javítani igyekeznek. És így – ó, régóta tudom – mindig szembe fogok kerülni jezsuitákkal, királlyal, pápával. Mindenkivel, aki félreértés teremtéséből hasznot húz s azokkal is, akik hagyják félrevezetni magukat. Mindig áldozatuk leszek.

Akár Pascal – hogy végre legyen valami hasonlóság. Pascal, akinek még azt is szemére lehet vetni, halála után háromszáz esztendővel, százegynéhány évvel a francia forradalom előtt, hogy: „e híres helyen nem a kispolgárról vagy a lumpenproletárról beszél, hanem az emberről általánosan mondja ki, hogy törékeny, esendő, pusztulásra ítélt lény, akinek létét egy ellenséges és zavaros külvilág fenyegeti állandó összeroppantással, s ebben a pusztulásra ítélt létben egyetlen maradandó, szilárdnak látszó pont van: tudatunk, a gondolkodás…”

Kétségkívül igaz, hogy nem a kispolgárról vagy a lumpenproletárról beszél, kár volna tagadni.

Újfent kiváló filozófusunkhoz, Mátrai Lászlóhoz fordulok segítségért.

„Locke Levél a vallási türelemről című írása ily módon a XVII. század társadalmi és vallási küzdelmeinek kellős közepébe vezeti a mai olvasót. Klibansky Raymond professzor bevezetése nagy filológiai pontossággal tájékoztat az anonim mű megjelenési körülményeiről és bölcs tárgyilagossággal bízza az olvasóra a behatóbb kritikai állásfoglalást. Eszmetörténeti összefüggések vitathatatlan adatait közli, de nem bocsátkozik szellemtörténeti magyarázatokba. Mindössze annyit jegyez meg legvégül, hogy »a mai olvasó ezekről a kérdésekről már egészen másként gondolkodik«. Ezzel azonban mintegy fel is szólítja az olvasót az önálló állásfoglalásra, utalva mindjárt arra a parázs vitára, mely éppen a locke-i művecske interpretációja körül alakult ki, a német kiadás J. Ebbinghaus-féle logikailag igen rigorózus, de históriai oldalról nem eléggé megértő bevezető tanulmánya nyomán.” (Bevezetés a Levél a vallási türelemről című Locke-kötethez.)

Egy bekezdés, s mindjárt két problémám megoldásában is segítség. Első, hogy végre megvilágosodott elmémben, miért érzik magukat az angolok függetlennek Európától. Mindenféléket gondoltam róla, de csak most értettem meg igazán, mennyire igazuk van.

Egész más elbánásban részesülnek, mint a rakoncátlan franciák vagy mi. Ha egy filozófus angolnak született a XVII. században, akkor visszavezeti olvasóját a maga korába, s még a mű megjelenési körülményeit is szükséges ismertetni. Csak azért, mert egy angolról van szó.

Ugyanez franciában már nem vált ki ennyi előzékenységet. Sőt. Nemhogy nem vezet vissza a maga korába, de még azt is a nyakába varrják, amit a mai kollégák tévelygésének tartanak. Pascal esetében az egzisztencializmust. Meg engem. S megróják, mert korunk definícióit nem használta – függetlenül attól, módja volt-e tudomást szerezni róluk.

Így nem kétséges a különállásuk. Más elbírálás, ennyire más, akkor a kontinens is más kell legyen. Igazuk van.

Másik problémám is megoldódott, csak nem tudom pontosítani egészen.

Annyi mindenképpen különválik, hogy van olyan eset, amikor az olvasó ma másként gondolkodhat, mint a századokkal előbb élt író. S van olyan eset, amikor a századokkal előbb élt írónak kötelessége úgy gondolkodni, mint mindenkori olvasóinak.

Csak az maradt titokban előttem, melyik mikor érvényes. És hogy mitől függ az, melyik csoporthoz tartozik író és olvasó. Mert azt azért jó volna tudni.

Bár föltett szándékom, hogy csak annyit beszéljek vallási vitákról, amennyi nélkülözhetetlen, újra vissza kell térnem a pápához.

Nem én tehetek róla.

Hadd idézzem emlékezetünkbe Mátrai Lászlót: „…még a XVII. században is minden háború egyben vallásháborút is (jelent), és ezért hat túl korán jöttnek, utópisztikusnak minden olyan filozófiai törekvés, mely (mint Pomponazzi, Spinoza vagy Hobbes rendszere) nem valamely vallási változattal való ötvözetben, hanem teljesen autonóm rendszerként próbált megfogalmazódni.”

És bár az idézet az angol Locke korára vonatkozik, a francia XVII. századra is érvényesnek tűnik. A francia civilizáció ezer éve megerősíti Mátrai László megállapítását. „Akadnak a tudósok világában 1620 és 1640 között olyanok, akik az okok hosszú láncolatát, jó adag józan ésszel fűszerezve, a hitre alkalmazták.”

Nahát. Ha a kortársak sem tudták, vagy nem helyeselhető, ha megpróbálták szétválasztani vallást, filozófiát, tudományt, akkor mért éppen én kísérletezzem véle most, amikor nálunk rég szétvált, nekem meg nincs kedvem a magam kora lehetőségeit és követelményeit elődeimre kényszeríteni. Főképp azért, mert nem is lehet. És különben se szeretem az erőszakot.

Most, hogy ezt tisztáztam, mehetek vissza a pápához, a Napkirályhoz – Pascalhoz.

Nem furcsa, hogy ezt az egészet, amiről itt most szó esik, Pascal már átélte a maga korában is? Érdekes, éppen így, mint most.

Hisz amit a tanulmány írója Pascal szemére vet, azt nem írta, s ha a szándék meg lett volna benne, hogy azt állítsa, amiért ma támadják, lehetősége akkor sem volt a megírására.

Ítéletet mondanak fölötte és fölöttem – s elítéltetésünk alapja nem az, amit egyikünk legalább mondott, hanem amit az ítéletmondó a leírt szövegből kiolvasni vél.

De mert evvel az egyszerű módszerrel még nem biztosítható a kívánt eredmény, a szöveg helyett is többféle értelmezést kell találni, ami igen munkaigényes tevékenység, majd az így létrehozott lehetőségekből választani ki a legmegfelelőbbet. Azt, amelyikre a legjobban ráillik a hozandó ítélet.

Tűnődöm, kérdezem magamtól, most hogyan értessem meg hősömmel, aki értetlenül kóborol jóvoltomból valahol a Napkirály udvarában, hogy nem szabad meglepődnie. Az igaz, hogy családjában vallási kérdéseknek a szülei életében volt valamelyes jelentőségük. Az is igaz, hogy az ő életében már csak annyit jelentenek a vallási viták, hogy elégették szerelmét és kislányát. De erre nem szabad gondolnia, nem erről van szó. Az ő életét nem a saját élményei befolyásolják, hanem őseié, Pascalé és az egzisztencialistáké. Hihetetlen, hogy ezt ne fogja föl valaki, s nem létező gondolatai közt helyet adjon oly torzulásoknak, mintha a maga vacak kis élményei is alakítanák az életét.

Nevetséges.

Bár, én is csak ebből a tanulmányból tudtam meg, hogy hősöm azok közé tartozik, akik alakítani akarják az életet, s nem azok közé, akik olyannak tűrik el, amilyen, akik változást csak ajándékba kaphatnak, s még akkor sem tudnak élni új lehetőségeikkel.

Mindig érik meglepetések az embert.

Vállalt föladatom tehát az, hogy hősömmel együtt tudomásul vegyük, mi a Pascal kori vallási türelmetlenség részesei vagyunk.

No, várjunk csak.

Hősömnek, mielőtt vasesztergályos lehetne e redves életben, át kell vennie azt a szemléletet is, hogy a pápa csalhatatlan. Még a tények létét illetően is az. A pápa az pápa, s ha nem hiszik el csalhatatlanságát, akkor megsértődik, és annak igen kellemetlen következményei lehetnek.

Az adott kor uralkodó divatjától függően hol elégetik, hol kiátkozzák a kételkedőket. Türelmesebb pápák esetében mindössze a nemtetszés kinyilvánítását kell elviselni.

Bokros teendőink között könnyen felejtünk, ezért próbálok emlékeztetni arra, hogy VIII. Orbánt eleinte csak nemtetszése kinyilvánítására tudta rávenni környezete jezsuita része. Jansen könyve egyik pontja kétségbe vonhatja – mondták – a pápai csalhatatlanságot, csökkentheti az apostoli tekintélyt.

Csak zárójelben említem meg, hogy a pápai csalhatatlanság tézisét a tridenti zsinat már megelőzőleg elvetette, s az, hogy ragaszkodnak hozzá, mindössze annyit jelent, mint a többi kötődésük. Ragaszkodnak Arisztotelészhez is, tulajdonképpen rég meghaladott dolgokhoz ragaszkodnak – kivéve rendük alapítóját, Loyolai szent Ignácot, mert ahhoz végképp nem ragaszkodnak. Tökéletesen kitörölték emlékezetükből. Már nem akarják a vallás szellemével tölteni el a világot, a maguk szellemét világiasították el. Világi hatalomért csakúgy verekszenek, mint az egyházi hatalomért, vagyonért, rangért, s készségesen megfizetik hatalmuk árát. Így alakul ki, hogy bűn csak az, amikor önszántából tér el valaki Isten parancsaitól. Az önszántából pedig szóhasználatukban azt jelenti, hogy jóformán minden bűnnél meg lehet találni azt a nézőpontot, amelyikről nem tekinthető bűnnek. Érthető, ha a hitüket komolyan vevő domonkosok, kapucinusok, ferencesek már Jansen könyve megjelenése előtt is feszült viszonyban voltak a jezsuitákkal, s a pápai tekintély is csökkent a jezsuita befolyás arányában. Egyházon belül is, kívül is sok gyűlöletet izzítottak föl a bűnbocsánat nagylelkű adományozói.

Végletekig fokozott ellentétes indulatok kísérték ténykedéseiket.

Gyűlölte őket az értelmes, tisztességes, cselekedetei értelmét, felelősségét igénylő ember, s rajongásig szerették, védték azok, akik galádságaik igazolását remélték tőlük.

Imigyen bátran mondhatom, az apostoli tekintélyt a jezsuiták személyesen aláásták akkor már, amikor óvni kezdték a janzenista tanoktól. Szenvedélyesen védelmezték azt, amit oly szorgos munkálkodással csorbítottak előzőleg.

Talán fölösleges bizonygatnom, a pápától kierőszakolt elítélő nyilatkozat megtételétől egyre meredekebben csökkent a pápaság s a jezsuiták tekintélye. S mint ahogy oly gyakran szokás, amikor olyant védenek, ami rég elveszett, minél értelmetlenebb a harc, annál nagyobb indulat fűti.

Most jutottam oda, amit emlegettem, hogy Pascal másodszor éli át ugyanazt.

A jezsuiták ki akarták erőszakolni a janzenisták elítéltetését. Jansen könyvében nem bízhattak meg, maguknak kellett gondoskodni az ítélet jogosságáról. Kiemelték a könyv néhány részletét, gondos munkával öt tételbe fogalmazták, ügyelve, hogy az eretnekség, az apostoli tekintély rongálása bizonyított legyen. A jezsuiták fogalmazta tételek nem találhatók meg, természetesen, az Augustinus-ban, Jansen könyvében. A jezsuiták ragaszkodtak a maguk fogalmazta tételek eretnekségéhez, a janzenisták meg tagadták, hogy az elítélendő szövegek benne volnának a könyvben. Tehették ezt annál bátrabban, mert valóban nem voltak benne. S itt kapott szerepet a pápai csalhatatlanság. A jezsuiták hirdették, hogy ha a pápa azt mondja, hogy a tételek megtalálhatók az Augustinus-ban, akkor a csalhatatlanság miatt az úgy igaz. A janzenisták meg bizonygatták, hogy tények megítélése nem része a csalhatatlanságnak.

A pápa, X. Ince, békét szeretett volna teremteni hívei között, s az öt tételt eretnek, átkozott, istenkáromló tanoknak nyilvánította és eltiltotta.

És térdepelt, és imádkozott, és várta, szegény ettől az intézkedésétől várta, hogy békét hoz.

De hogyan hozhatott volna békét, amikor a janzenisták most már fölháborodtak azon, hogy olyasmi miatt ítélik el tanaikat, amelyeket nem csupán szórakozottságból mulasztottak el hirdetni, hanem maguk is elítélendőnek tartanak.

Minden rendelkezésükre álló eszközzel tiltakoztak a félreértelmezésen alapuló ítélet ellen.

Amiben tökéletesen igazuk volt.

S aminek következményeképpen a kiátkozott janzenisták nagy számban töltötték drága idejüket a Bastille-ban.

A franciák meg, akik között sokan tudtak olvasni, buzgón olvasták a tiltott Augustinus-t, Pascal Vidéki levelek-ét, mely könyv létére hóhér kezére jutott, Arnauld és a többi janzenista tiltott írásműveit.

Hogy képzelhette a békeszerető pápa, hogy egy igazságtalan ítélet békét hoz?

Pedig nemcsak ő gondolta így, utóda, VII. Sándor pápa is megerősítette, hogy a vitatott tételek bennfoglaltatnak abban a könyvben, amelyben nem voltak.

Konok vasesztergályos a király udvarában

 

Most visszakanyarodtunk hősömhöz és énhozzám. Meg a mottóhoz.

Stílszerűen ugyanolyan módon, ahogy már a tizenhetedik században sem vált be.

Mert ugyebár elítéltetésünk alapja Pascal általam idézett szavaiban nem található. Sok munkaráfordítással ki lehet mutatni belőle az egzisztencializmust – vagy bármi mást. Akkor, ha a szöveget tetszés szerint hol bővítjük, hol szűkítjük, igyekezetünk eredményének több értelmezési lehetőségét megkeressük, majd a megteremtett választékból azt használjuk a továbbiakban ítéletünk alapjaként, amelyik az elképzelt elmarasztalást a legjobban képes alátámasztani.

Súgok valamit.

Megint föltaláltuk a spanyolviaszt. Ez a nem kimondottan új módszer évszázadok óta alkalmas pillanatnyi félreértések teremtésére.

Természetesen hosszabb ideig nem tarthatják magukat a félremagyarázások. Már annak idején is fölváltották a janzenistákat börtöneikben a jezsuiták. S nemcsak Port Royalt rombolták le, a jezsuita rendet is föloszlatták.

Mi, hősöm meg én, mi nemcsak tanuljuk a történelmet, tanulni is szeretnénk belőle.

De hogyan? Félve követem hősöm lépteit a Napkirály udvarában. Minden mozdulatából árad, hogy idegen itt, ebben a selyemragyogású, parókás világban.

Ismerem ezt a józsefvárosi vasesztergályost. Konok, makacs, indulatos, veszedelmesen kiszámíthatatlan. Talpig becsületes ember akkor is, ha embert ölt. Attól tartok, nagy baj elé nézek. Ha fülébe jut, hogy nemcsak ezt kell őséül vállalnia, de az egzisztencialistákat is, hogy fura utunkon a Nagyfuvaros utcából indultunk Port Royal felé, s onnan még vándorolhatunk tovább az egzisztencialistákig, mert igen nagyszámú őst kapott váratlanul ajándékba, akkor megvadul. S ha megvadul, mindenre kész. Arra is, hogy beüljön egy könyvtárba, és ami még rosszabb, elolvassa a vonatkozó néhány könyvet, naplót, emlékiratot.

Attól meg Isten óvja a királyt és mindannyiunkat.

Főképpen engem. Mert bármilyen méltatlan is, én kerülök a legkínosabb helyzetbe.

Mit számít, hogy én érdemlem a legkevésbé.

Azért tettem a jól gondolkodásra figyelmeztető mottót könyvem elé, csak azért, hogy segítsek. És most néhány lap a franciák történetéből, összevetve a váddal, amely ért, megsemmisítheti, visszájára fordíthatja igyekezetemet. Hősöm, a Nagyfuvaros utcai vasesztergályos, gyorsan, nem is túl nagy fáradság árán kiderítheti, hogy minden esetben az írott szóban sem bízhat föltétlenül. Ha elvész a bizalma, én hiába mondok és mondtam igazat. Hiába vitázom, pörölök. Hiába akarom megértetni vele, hogy nemcsak rántott hal és túrós csusza létezik. Hogy igaz, szép és fontos mindaz, ami írva van. Hiába bizonygatom, ahhoz, hogy emberibb életet élhessen ő is, a fia is, szüksége van a könyvekre.

És akkor kezébe kerül egy ilyen tanulmány, magyarázva ami nincs és nem is volt soha. A tényre gondolok. Mert a vád akkor is volt, háromszáz éve. Akkor is igaztalan volt. Csak akkor eretnekségnek, istenkáromlásnak nevezték, nem úgy, mint ma, egzisztencializmusnak. S a másik különbség az elnevezésen túl a börtön, a még égő máglya.

De a módszer, az pontosan ugyanaz.

S mert a csodálatos véletlen Pascal korát vetítette hősöm elé, az első tétova lépések után belebotlik Descartes könyvébe a módszerekről.

Descartes munkájába, amelyet ugyanazok támadtak és tiltottak, akik Pascal könyvét elégettették.

Vigaszt keresek a szomorú kép után. Nem is nehéz. Hisz Descartes-ék és a mai egzisztencialisták közt oly sok minden található, ha vigaszra szorul az ember.

Kezembe veszem A szent család-ot. 1845-ben jelent meg, Frankfurtban, Friedrich Engels és Karl Marx írta. Lapozgatom.

„…a kritika, amely szabadon viselkedik tárgyával szemben, odakiált a történelemnek: így és így kellett történned! A kritika törvényei mind visszaható erejűek; dekrétumai előtt a történelem egészen másképp történt, mint e dekrétumok után és szerint. Ezért aztán a tömegszerű, úgynevezett valóságos történelem is jelentékenyen eltér a kritikaitól…”

Már nincs is olyan rossz kedvem. Lám, nem vagyok egyedül. Mások is háborogtak már fura történelemszemléleten.

S ha emlékezetem nem csal, akkor néhányat lapozva megtalálom a megkettőződést is. Mert nemcsak a történelem viselkedhet kétféleképpen, néhány ember is. Itt Pascal, ott Proudhon.

„Mivel a kritikai Proudhon, az I. sz. Proudhon még csak nem is sejti, hogy a valóságos Proudhon, a II. sz. Proudhon mit akar bizonyítani történelmi levezetésével, ezért számára természetesen nem is létezik e levezetés voltaképpeni tartalma…”

Mintha már említettem volna, hogy a spanyolviasz föltalálásával van dolgom.

Hisz Proudhonnal kapcsolatban is szóba kerül az évszámok eltérése.

„Proudhon 1840-es francia írása nem áll az 1844-es német fejlődés álláspontján… Ha Proudhon nem megy el eddig a konzekvenciáig, ezt annak a balsorsnak tulajdoníthatja, hogy franciának született, nem pedig németnek.”

Ilyen kicsiségek is különbségnek számítanak Marxnál. Már rongyos négy esztendő is elegendő neki ahhoz, hogy későbbi dolgokat ne lehessen számon kérni. Mit szólna az én helyemben, evvel a háromszáz éves különbséggel?

Félő, ugyanazt. Végtére mindegy, hogy négy vagy háromszáz év a differencia, nem illő számon kérni azt, amiről nem lehetett tudni, mert később alakult ki.

A franciasággal meg egyszerűen nem is tudom, mi nálam a helyzet. Pascal francia, Sartre, Camus szintén francia. Csak kicsit későbbi francia. De az egzisztencializmus, az lehet német is.

Honnan tudjam, melyik egzisztencializmus utódai vagyunk? Hábetlerék meg én.

Pascal nyomán lehetünk ateista egzisztencialisták? Vagy hivők volnánk, de akkor a franciasággal kerülhetünk bajba. Keresni kellene egy eretneknek nyilvánított egzisztencializmust, akkor Pascal a helyére kerül. Mi meg úgyis kóválygunk még, majd csak találunk valami egzisztencialista fogódzót a magunk számára is.

Én nem rendülök meg az egzisztencializmus vádjától. Camus Rieux doktorát még vállalom is. De erre majd visszatérek.

A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig című tanulmány írója kell hogy ismerje a szót: affinitás. Így nem lepődhet meg különösebben, ha hősömmel értjük egymást. Sőt, tartok tőle, nem vagyok kevésbé konok nála.

Visszakanyarodom a tanulmányhoz.

Hálás vagyok érte az írójának, komolyan mondom. Ha kevesebb tévedéssel tűzdeli meg az igen szépen megírt cikkét, maradok Pesten, s talán soha nem eredek hitviták, eretnekek, Pascal, Jansen nyomába. Nem keresem a Port Royal fölszántott helyét. S bizony talán azt az apró furcsaságot sem találom meg, hogy öt félremagyarázott tétel vezetett a félremagyarázók rendjének föloszlatásához. S piff-paff, jött a felvilágosodás, jött a francia forradalom, jött Napóleon, de ahhoz, hogy a jezsuita rendet újra lehessen teremteni, jönnie kellett a királyságnak Franciaországban.

Töröm a fejem, vajon mért nem tudom megszeretni a királyokat?

De átadom a szót a tanulmány írójának.

„Nem vitás – mondhatná joggal bárki –, itt a mottó az író erkölcsi lobogója; azt akarja vele mondani, hogy íme, a nem gondolkodó embernek, a kispolgárnak nincs semmi emberi méltósága, ezért hányódik tétován ide-oda sorsának ellenséges buktatói között.”

Akarta a fene – hogy Aranyhoz is hű maradjak.

Már hogy akartam volna?

Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy nem gondolkodó emberről beszéljek.

S mondani sem akartam mást, csak azt, amit Pascallal együtt mondtam:

„Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.”

Kispolgárról, nem gondolkodó emberről, tétova hányódásról és a sors ellenséges buktatóiról egyikünk sem beszélt. Mi több, lehet, hogy rosszul gondolkodunk, de ezekre még csak nem is gondoltunk.

Gondolta a fene.

Vagy az a bárki, aki joggal mondhatná.

Engedelmet kérek, de Pascal élete túl rövid volt ahhoz, hogy megtudhassa, ki a kispolgár.

Én meg, nem tehetek róla, de mindig elkomolytalankodom a lehetőséget, hogy megtudjam. Ha meghallom, hogy kispolgár vagy nyárspolgár, ahelyett hogy elmélyült fontolgatásba fognék, rögtön rávágom, mindig a másik.

Ezt a leckét, úgy látszik, túl jól tanultam meg.

Pascal meg azt tanulta meg igen jól, hogy megismerje, amiről véleményt alkot. Nem tartozott azok közé a csuda tudja, milyen emberek közé, akik nyilvánosságra hozzák véleményüket arról, amit megismerni vagy lehetőségük nem volt, vagy kedvük. Nem, ez a magatartás sehogy sem illik rá.

A Gondolatok-kal kapcsolatban még a nyilvánosságra hozta kifejezés se pontos. Ki tudja, vajon nyilvánosságra akarta-e hozni jegyzeteit?

Nem valószínű.

Nem félbehagyott mű maradt, hanem egy készülő vázlata, jegyzetei. Halála után a család hozta nyilvánosságra.

Élete harminckilenc esztendejét szakadatlan munkával töltötte, majd mindről tudunk. Utolsó néhány éve munkássága ismeretlen maradt, s marad most már örökké. A Port Royal, pontosabban Arnauld kérésére megírja a Vidéki levelek-et, az ő kérésére hozza nyilvánosságra utolsó geometriai munkáját a cikloidokról. Ezután egy ideig jegyzeteket ír készülő, tervezett nagy művéhez. Majd abbahagyja a munkát. Pár év, amelyről semmit sem tudunk, azután meghal.

Jegyzetei föltételezni engedik, mit akart. Az évekig tartó csönd azt föltételezi, szerintem, hogy már nem akarta.

A Gondolatok a ránk maradt jegyzet vagy jegyzetrész. A készülő mű a vallás tételeit akarta összeegyeztetni az ésszel, racionalizmussal.

„Amikor az Írásban olyan részre bukkanunk, amelynek szó szerinti értelme ellentétesnek tűnik azzal, amit az érzékek és az értelem bizonyossággal vallanak, nem kell megkísérelni megtagadni ezeket az Írás látszólagos értelme tekintélyének súlya alatt, hanem értelmezni kell az Írást, és meg kell keresni benne azt az értelmet, amely összeegyeztethető az érzékelhető igazsággal; mivel Isten szava csalhatatlan magukban a tényekben, valamint az érzékek és az ész kapcsolata is bizonyos, e két igazságnak meg kell egyeznie egymással.”

Szokatlan helyzet, megvallom. Többször találkoztam az ellenkezőjével. Avval, hogy az olvasó vázlatnak tartja azt, amit írója kész műnek.

Ez egyedi.

Jegyzetek utalnak arra, mit akart.

Az elmaradt folytatás, az abbahagyott munka csak arra utal, hogy valamit akkor már nem akart.

De mit?

Nincs válasz. Bámulhat ránk millió könyv, találgatásokra vagyunk utalva.

Mármint azok, akik hajlandók találgatni.

Miért is tagadnám, én csak rejtvényeket szeretek kitalálni. Mást nem.

Ha nincs mód bizonyosságot szerezni, tudomásul veszem, hogy olyasmivel találkoztam, amit nem értek, nem tudok.

Nincs mit szégyellni rajta.

Azon talán inkább, ha bizonyosságként kezelném valamely föltevésemet. Hiszem, odáig nem jutok el, hogy a magam mindentudását demonstrálva, bizonyosságot, tudást próbálnék elhinteni és elhitetni ott bárki, bármi rovására, akár szóban, akár fejfára írt betűkkel, ahol értetlenül, tétován állok valami előtt.

Nos, elérkeztem a tétova szóhoz. Én állok tétován.

Kérem, ne haragudjék meg rám a tanulmány írója, nem szándékozom kötekedni. De csakugyan nem tudom, a kispolgár Pascal szerint vajon tétován hányódott-e? Főleg sorsa ellenséges buktatói között?

Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy Pascal nem tudott a kispolgár cselekedeteiről. Ezt a tanulmány írója is elismeri.

Várjunk, vigyázzunk. Hűnek kell lennem a szöveghez. Nem, nem azt ismeri el, hogy nem tudhatott róla. Mindössze annyit, hogy nem a kispolgárról beszél. Mint ahogy a lumpenproletárról sem beszél.

Ki tudja, miért?

„…Pascal az emberről általánosan mondja ki, hogy törékeny, esendő, pusztulásra ítélt lény, akinek létét egy ellenséges és zavaros külvilág fenyegeti állandó összeroppantással…”

No de, könyörgök, hol mondja ezt?

A mondat elejét még csak mondja, de az ellenséges és zavaros, a létet állandó összeroppantással fenyegető külvilággal adósunk marad.

Ami igazán nem volt szép tőle. Jó lelkiismerettel elmondhatta volna ezt a szöveget az őt körülvevő világról. Bizonyára föltűnt néki is, hogy a Napkirály pompás birodalmában egyformán irtják vagy elhallgattatják tudomány és vallás gondolkodni merészelő képviselőit. Az ilyesmi, ha sokat botlik belé az ember, a végén föltűnik mindenkinek. Még Pascalnak sem kell lenni hozzá.

De csitt, folytatódik a tanulmány. Méghozzá épp ott, ahol abbamaradt. És hogy Pascal még inkább kibánjon velem – ha már lúd, legyen kövér –, a cikk szerint azt is elmondja, hogy „ebben a pusztulásra ítélt létben egyetlen maradandó, szilárdnak látszó pont van: tudatunk, a gondolkodás…”

Gondolkodom, tehát vagyok.

De folytatom a tanulmány idézését.

„Descartes még az észigazságokat (vérités de raison) szegezte szembe a tényigazságokkal (vérités de fait), Pascal az ész logikája mellett (logique de raison) a szív logikáját (logique de coeur) kívánja érvényre juttatni. Gyűlöli a régi rend híveit, a jezsuitákat, de gyűlöli az új rend hívét, Descartes-ot is. És mivel harmadik út már akkor sem volt: a dolgok logikája szükségszerűen juttatja el Pascalt arra a relativista, nihilista álláspontra, hogy az emberek között, a társadalomban minden dolog relatív, esetleges, és egyetlen szilárd, valós pont az istenben való egyéni megkapaszkodás.”

Most, úgy érzem, ha tetszik, ha nem, kénytelen leszek hősöm, a józsefvárosi vasesztergályos után menni, megkeresni őt a Napkirály udvarában, útban az egzisztencializmus felé.

Kérem a tanulmány íróját, legyen velem rendületlenül elnéző. Újfent tanácsát, segítségét kérem.

Így, hiába jó szándék, igyekezet, a végén nem fogunk eljutni az egzisztencializmushoz.

Hősömmel épp azt igyekszem megértetni, hogy az írott szó fontos. Bíznia kell benne. De ha nemcsak félreértésbe, félremagyarázásba ütközünk, de tárgyi tévedésekbe is, akkor mit tehetek? Mit mondjak, hogy fölkeltsem a bizalmát?

Ez az esztergályos a Nagyfuvaros utcából járt iskolába. Nem sokat tanult, nemigen érdekelte. De igyekezete, hogy minden megtanulása alól kivonja magát, nem járt sikerrel. Valami ragadt rá, valami kevés. És hát a tanulás évei óta sem kevés idő telt el.

Ha azt akarom, és kétségkívül azt akarom, hogy bízzon abban, ami írva van, akkor olyan apróságokat kell megmagyaráznom, hogy kétnyelvű ország vagyunk, s második anyanyelvünk a francia. Hogy csak múlt van és jövő. Hogy a régi rend az a jelenben uralkodik, s az új az, ami tizenöt-húsz esztendős. Hogy az istenhit nihilista álláspont, és relativista is. Hogy Einstein egyszerűen plagizált, mert a relativitást Pascal már hirdette. Hogy gyűlölet és bizalom azonos érzés, amiképpen valószínűleg a relatív és esetleges is az.

Jó lesz sietnem hősöm után, idejekorán el kell kezdenem ezt a magyarázkodást. Még jó, hogy korlátlanul áll rendelkezésemre idő, hisz létemet nem fenyegeti pusztulás. Szükségem lesz rá.

Kezdem az elején.

A tanulmány fölsorolta logikák mostohagyereke a dolgok logikája, mert francia neve már nincs is. Pedig kétnyelvű hazánkban, ahol, akár Bukarestben, történelmünk folyamán francia hatás érvényesült, amint ez köztudott. Mi, franciául s magyarul anyanyelvi szinten társalgó tízmilliók, egyszerűen nem értjük, mi bűnt követett el a dolgok logikája, amiért úgy büntették, hogy csak egy árva magyar neve van.

Ezt lesz a legkönnyebb megmagyaráznom. Régebben annyian keverték össze Budapestet Bukaresttel, hogy ez a tény már szinte kész magyarázat. Azok keverték össze, akik csak a francia hatást tartották fontosnak. Országhatárokra nem fordítottak túl nagy gondot.

Ezt tehát elintéztem.

Ha ez az esztergályos több nyelvtant tanult volna, megkönnyítené a helyzetemet. Valamit lehetne kezdeni a félmúlt, régmúlt, bevégzett múlt ismeretében.

Ha otthon hagytam volna, a Nagyfuvaros utcában, s nem cipelem el Port Royalt megismerni, sokat könnyített volna.

Megbocsáthatatlan könnyelműség volt elhoznom.

Most aztán itt caplat valahol, gondosan nyírt bokrok között.

Talán mégsem olyan nagy baj, hogy idehoztam. Ebben a valószínűtlen környezetben könnyebb elhinni a valószínűtlent.

Milyen igaza volt Verlaine-nek a Klasszikus Walpurgis-éj-ben. Keresem hősömet, s azt a képet látom, amit versében leírt.

 

Előtted egy műkert – Lenôtre-féle –   merev, bohókás és kacér. Köröndök; gyöngyöt síró méla kút-sor;   simára nyírt utak; bronz istenek; szilvánok; itt-ott Vénusz szobra kuksol;   gyepágyak és hant-kerevet, (Kosztolányi Dezső fordítása.)

 

Mindenesetre megpróbálkozom a lehetetlennel.

Descartes, akit a tanulmány szerint az új rend híveként gyűlölt Pascal, 1596-ban született és 1650-ben meghalt. Pascal születésekor huszonhét éves volt. Bár Pascalt csodagyerekként tartották számon, kúpszeletekről írt tanulmányát, mely Descartes-hoz is elkerült, elég későn, tizenhat éves korában írta. Az ekkor negyvenhárom esztendős Descartes úgy találja, hogy az értekezést Desargues írta, Pascal a más munkájának dicsőségét akarja elvenni.

Találkozásuk nem mondható túl szerencsésnek ezek szerint. Lehet, a tizenhat éves fiúnak rosszulesett a bölcs, a tekintély, Descartes gyanúsítása.

Ez volt hát kettejük helyzete. Pascal a csodagyerek s Descartes a nagy bölcselő.

S bármennyire szokatlan is, ez a korkülönbség a továbbiakban sem csökkent közöttük. A kapcsolatuk egyébként nyilvánvalóan javult, hisz betegségében az akkor huszonnégy éves fiatalember Párizsba utazik, fölkeresi Descartes-ot, s tanácsát kéri. Ez ezerhatszáznegyvenhétben történt. Utána Descartes három, Pascal tizenöt esztendeig élt.

A tanulmány állítása fordítva még talán helytálló is lehetne. Descartes számára lehetett volna gyűlöletes új mindaz, amit Pascal képviselt. Pascal számára nem lehetett, Descartes tiszteletében, tanításain nőtt föl.

Ez a gyűlölete az újnak, ez így nem válik be. Akkor nézzük meg a régit, amit szintén gyűlölt, mert ezek szerint igen gyűlölködő természete volt.

A régi rend hívei a jezsuiták. S őket valóban nem kedvelte, ez több megnyilvánulásából kiderül. Sok oka nem is volt a nagy szeretetre.

Csakhogy itt már megint valami időzavar van.

Azok a jezsuiták, akiket Pascal nem kedvelt, saját kora jezsuitái voltak. Azok, akik környezete tisztességes, értelmes részét eretnekké nyilváníttatták, kiátkoztatták, könyveket betiltattak és elégettettek. De mindezt távolról sem valamely régi rend érdekében. Mint erről már oly sok szó esett, szigorúan a maguk jelen idejű világi hatalma s vagyonuk és befolyásuk növelése érdekében cselekedték. Pascal sem a régihez, a múlthoz való ragaszkodást támadta, mindössze kora egyházának elzüllesztését, a hitéleten belül létrehozott lazaságot, egyszóval olyan jelen idejű ténykedést, mely a jövőt képes eltorzítani.

Pascal a maga jelen idejében élt csakúgy, mint az emberiség nagyobbik része. Ezen a jelenidejűségén kár volna nagyon meglepődni. Tapasztalatom szerint már többekkel előfordult. Nem bűn, nem érdem. Tény.

A múltból tanult, a jelenében élt, s a jövőt alakította.

Élete harminckilenc esztendeje oly zsúfolt volt matematikával, fizikával, geometriával, hittel, hogy gyűlölködés, gyűlölet nem hinném, hogy még elfért volna benne.

És mielőtt elfelejteném, „tizennyolc éves kora óta egy napja sem múlt el fájdalom nélkül” – amint nővére, Marguerite, életrajzában följegyezte.

Nem megy, hiába az igyekezetem, nem tudom nemlétezőnek tekinteni a jelent. És úgy tűnik, evvel a hibás elképzelésemmel sem maradtam magamra. Másoknál is tényező, sőt, úgy tetszik, mintha amikor egy másik kor embereit vagy eseményeit tárgyalják, sokan még arra is képesek, hogy az adott kort a saját körülményei között vizsgálják, s nem a vizsgáló kora eredményeit kérik számon.

„A metafizika a XVII. században (gondoljunk Descartesra, Leibnizre stb.) még pozitív, profán tartalommal vegyült. Felfedezéseket tett a matematikában, fizikában és más határozott tudományokban, amelyekről úgy látszott, hogy körébe tartoznak. Ez a látszat már a XVIII. század elején megsemmisült. A pozitív tudományok különváltak a metafizikától és önálló köröket vontak… Ugyanabban az évben, amelyben a XVII. század utolsó nagy francia metafizikusai, Malebranche és Arnauld meghaltak, születtek Helvétius és Condillac.” (A szent család, Marx fejezete.)

No, de hát Marx a tizenkilencedik századból látta így. Ő már nem közvetlen utód, már lehet tárgyilagosabb.

Hogyan látták a felvilágosodás kori gondolkodók Pascalt?

„A régiek gyanították, hogy a levegőnek súlya van, Torricelli és Pascal bebizonyították.” (Marmontel.)

„Hány ma már fölfedett igazságot még csak nem is sejtettek akkoriban! Az igazi filozófia még gyerekcipőben járt; a végtelen mindenség mértana nem létezett; a kísérleti fizika alig derengett; nem volt dialektika; az egészséges bírálat törvényei teljességgel ismeretlenek voltak. Descartes, Boyle, Huygens, Newton, Leibniz, a két Bernouilli, Locke, Bayle, Pascal, Corneille, Racine, Bourdaloue, Bossuet és annyian mások még nem éltek, illetve nem írták meg műveiket.” (D’Alembert.)

Úgy tűnik, a Francia Enciklopédia szerzői is számoltak az adott korok lehetőségeivel, jelenidejűségével.

Nyilván nem gondolták végig, milyen óriási lehetőségsort hagynak ki. Én is csak most próbálom meg végiggondolni.

Ezelőtt csodáltam a Pascal szerkesztette számológépeket, amelyek ma is hibátlanul, pontosan működnek. Mely dőreség volt. Hogy lenézhetem, milyen vállveregető jóindulattal gondolhatnék rá akkor, ha a mai számítógépek teljesítményét kérném számon tőle. És egyébként is. Ma minden iskolás gyerek többet tud, mint Pascal, Galilei, Newton stb. Mért kellene nagy teljesítménynek tekinteni aprócska részletkérdések miatt a munkájukat? Tisztelni azért a csekélyke kis különbségért, hogy ők először mondták, először bizonyították. Ugyan kérem.

Föltétel nélkül megadom magam. A Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig című kitűnő tanulmánynak van igaza. A huszadik század vége felé valóban irreális tiszteletet, mi több csodálatot érezni régóta használt, meghaladott eredményekért. S mennyivel könnyebb az embernek a maga nagyságát mások válla leereszkedő veregetésével teremteni meg, mint munkával, teljesítménnyel.

Mondom, hogy nem nekem van igazam.

Immár nyugodtan nézek a hősömmel való beszélgetés elé. Mindent meg tudok magyarázni. Azt kérdez tőlem, ami eszébe jut, amire kíváncsi. Ha válasz talán nincs is készen, vállveregetés mindig akad.

Egy csapásra leegyszerűsödött a föladat, az élet, minden.

Gyerekjáték lesz meggyőzni ezt a szegény, becsületes, Nagyfuvaros utcai vasesztergályost arról, hogy őse életének egyik nagy tévedése nihilista álláspontja volt; mely a tudományokba és az Istenbe vetett töretlen hitben realizálódott.

Olyan ez, mint a matematika. Egyszer kell csak megérteni, azután megy már, mint a karikacsapás.

S a nihilista álláspont, amely téves s elítélendő, az az is volt, hogy a tanulmány szerint Pascal úgy gondolta, hogy a társadalomban minden dolog relatív, esetleges.

De mert Pascal nem annyira a társadalomról, mint a mindenségről tájékoztatott, jobb, ha tudomásul vesszük, hogy a relativitás gondolatához ő jutott először, s Einstein csak utánamondta. Ami nem volt szép tőle a forrás megjelölése nélkül. De neki volt igaza. 1921-ben Nobel-díjat kapott, s ezt Pascal főképp azért nem kaphatta volna meg, mert csak 1901-ben adták első ízben. De valami különbség azért lehet a relativitásaik között, mert Pascalnak hibája volt, s Einsteinnek érdeme.

De mit jelent a vessző relatív és esetleges között?

Relatív és esetleges, relatív vagy esetleges, talán itt az esetleges a relatív szinonimája? Vagy régebben az esetleges relativitás volt, s ehhez kapcsolódott a speciális, majd az általános relativitás?

S ha jól értem, az első, azaz esetleges relativitás a nihilista istenhitben fejeződik ki.

Világos az összefüggés, nem is értem, hogyan akadhattam fönn rajta pillanatig is?

Az általános relativitás korában Isten léte vagy nem léte az, amin vitáznak. Az esetleges relativitás idején ez még nem volt igazán népszerű kérdés. Mintha akkoriban arról esett volna több szó, hogyan tiszteljék az Istent, s a Szentírás magyarázatának eltérései határoztak meg lutheranizmust, kálvinizmust, janzenizmust.

Hadd ne soroljam tovább.

Természetesen széles az eltérések skálája, időnként igen figyelemre méltó különbségek vannak.

Például, amikor a hitvitázók egészen a Szentírásig mennek vissza, csak azt hajlandók elfogadni, s elvetnek minden, a századokon át rátapadt magyarázatot, akkor új vallás születik.

Ez érthető. Rendjén való.

Az is talán, gondolom, az okokat nem kell magyaráznom, hogy az egyházból kiszakadtakat fenyegetik, üldözik, lehetőség szerint el is pusztítják.

Az elpusztítható embert. Mert azt lehet.

De a gondolat, a reformáció megmaradt.

Aki nem hiszi, kérdezze meg ismerőseit, milyen vallásúnak keresztelték őket, s meglepetéssel tapasztalhatja, reformátust is talál közöttük.

Mert, mint említettem, új vallás született a Szentíráshoz való visszakanyarodásból.

De Jansen hithű katolikus volt, az egyház hűséges fia haláláig. Pascal is.

Az is rideg tény, hogy a janzenistákat nem vallásalapítókként üldözték, csak eretnekekként.

Ami szintén érthető.

És most csöndesen kérdezem a tanulmány íróját, akinek állhatatosságát dicséri – említettem már –, hogy több mint harminc esztendeje dolgozik ugyanazon a munkahelyen, van-e, lehet-e nagyobb eretnekség, mint nem valami mást akarni, csak komolyan hinni abban, amiben él az ember. Olyan komolyan, hogy mindenfélét vállal, végsőkig tiltakozik, csak hogy ne lehessen elzülleszteni azt, amiben hisz. És szabadságát, talán még az életét is ráteszi tétnek nem többért, csak annyiért, hogy egy keveset javítani tudjon, védeni tudja azt, amit félt, aminek a tisztaságát védi.

A józsefvárosi eretnek

Eretneknek lenni nem jó dolog.

Az álmoskönyvben is megtalálható, még ha csak álmában eretnek is valaki, az is igen kedvezőtlen következményekhez vezethet ébredés után.

Nem először mondom Voltaire után, hogy a világról tudni kell az alapigazságot: Ez a legjobb világ minden világok között.

S az „ez” szócska a mindenkori állapotokat jelenti. Miután úgy vélem, mindig a mindenre rábólintás, a mindennek és minden ellenkezőjének és a kettő közötti összes állomásnak a helyeslése a legkényelmesebb álláspont, mert nemcsak hogy nem csábít a gondolkodás fáradalmait viselni, de egyenesen eltilt tőle – azt javaslom, talán fogadjuk el. Már csak a mindennél előbbre való kockázatmentes kényelemszeretetünkért is.

Miért kéne okvetetlenkedni? Miért? Kiért? Nem jobb fürödni a fényben? Nevetni? Táncolni? Szép lány kezét nézni? Hancúrozni?

Bizony jobb, mondhatnám. De mégse mondom.

Baj van. Itt van ez a vasesztergályos. Izgága, kellemetlen, veszedelmesen kellemetlen alak.

A nyolcadik kerületből jött velem Port Royalig. Itt mind a ketten idegenek vagyunk. De otthon…

Engem a Józsefvárosban ismernek, szeretnek. Szegény emberek voltak a szüleim, én is tizennégy éves korom óta dolgozom, ha nem is egy munkahelyen. Rég összejött a harminc év munka, régóta dolgozom, mint a barom. A tanulmány írójának milliónyi könyve között tudnia kell, mi az affinitás. Hogy mit jelent. Többek között azt is jelenti, hősöm a nyolcadik kerületből öklét rázza, itt üvölti a fülembe, ne hagyjam átverni magam. Figyeljek már oda egy kicsit. Ne evvel az esetleges, mesebeli, hol volt, hol nem volt relativitással foglalkozzam. Vigyázzak. Mert aki azt akarja velem elhitetni, hogy Pascal gyűlölte Descartes-ot, az könnyen lehet, hogy becsap másban is.

Csillapítom őt. Elmagyarázom neki mindazt, amit tudok, s amit neki is tudnia kell. Vélemények és pofonok különbözők. Nem akar engem senki becsapni. Miért is tenné? Mi hasznára válna?

Csillapítom, csillapítom. Közben tudom, hogy valami igaza mégiscsak van ennek az izgága melósnak. Bocsánatért esedezem, de én nem Pascalt és a janzenizmust fogadtam el, amikor a mottót a nyavalyás regény elé biggyesztettem. De még ha elfogadnám, akkor is zavarba jönnék.

Melyik Pascalt fogadom el?

„Ha valaki oly könyvet akarna olvasni, melyben a modern szellem kétségbeesett vívódásait az igazságért legmegrázóbban találja kifejezve, Pascal Gondolatait ajánlanám… Pascal drámájának is megvan a fejlődése – a hübrisz, a peripetia, a katharzisz –: hogyan lett a rajongó, bizakodott racionalistából kétségbeesett szkeptikus, s hogy nyugodtak meg a rettenetes kételyek a vallási miszticizmusban: ez egy szabályszerű tragédia, mely a gondolatokból jól kiolvasható… Pascal, bár túlment régi eszményein, sohasem helyezkedett ellentétbe velük.” (Babits Mihály: Tanulmányok Pascalról, Nyugat, III. évfolyam, 12. szám, 1910. június 16.)

Hogyan gyűlölhette volna azt, amin túlment, ha még ellentétbe sem helyezkedett vele?

Valahányszor eszembe jut ez a gyűlölet, mindig úgy tűnik, igen mérsékelten megalapozott kijelentés. És a mottóhoz nincs túl sok köze.

Vagy mégis volna?

Kétértelműség – mondja hősöm.

Keze ökölbe szorul. Szeme izzik. Ilyenkor félni lehet tőle. Kis szünet után így folytatja:

A kétértelműség vádját szegezni szembe egy gondolattal, azon az alapon, hogy az, aki gondolta, nihilista volt, miközben vallási meggyőződéséért üldözték Port Royal lakóival együtt. Hát én csináltam már egyet-mást életemben, a sógoromat is pofán csaptam, de ez nekem is sok.

Franciául kiabál velem. Meglepődöm.

Ő csodálkozik meglepődésemen.

Megtanultam, mint más. Vagy a Józsefvárosban tilos nyelvet tanulni? Egyébként sem nagy ügy, nem kell büszkének lenni rá. Elhatározás kérdése.

S tovább kiabál a nihilista vallásosságról.

Udvarias hangon, most már én is francia nyelven kérem őt, ne ordítson, mert én is begorombulok. S az nem jó, mert franciául nem tudok úgy istenigazából káromkodni. Megkérdem, szép nyugodtan mondja meg, melyik nihilizmusértelem ellen tiltakozik újdonsült szellemi atyja nevében. Mire gondolt?

Fogát csikorítva válaszol, mert káromkodni istenigazából ő is csak magyarul tud. És így válaszol:

Vagy arra a nihilizmusra, amely haladásellenes világnézet, vagy arra, amely Oroszországban a XIX. század hatvanas éveiben a haladó értelmiség körében elterjedt politikai és társadalmi irányzat volt.

Megnyugtatom, nincs oka aggodalomra. Pascalt akkor is üldözték volna, ha nem száll be a vallási vitákba, és megmarad a matematika, fizika mellett. Descartes-ékat is üldözték. Azért, mert a karteziánusokat kevésbé látványosan üldözték, attól az üldözés még üldözés maradt.

Nézem nyugtalan hősömet, természetesen Pascal platformjáról, ami egyben, az idézett tanulmány szerint, azt is jelenti: „hogy nem is olyan éles az a határvonal, mely az író és a hőse világnézete között fut. Annyira nem éles, hogy talán nincs is.”

Íme, itt állunk Pascal platformján, XIV. Lajos udvarában, mind a ketten. Én, a főbűnös, aki erről a platformról nézem rokonszenvvel nyilvánvalóan pascali eredeztetésű hősömet. Akiről még valami érdekeset is meg lehet tudni. Valami újat.

Azt hiszem, erre mondják, szerencsémnek se vége, se hossza.

Így szól a cikk:

„Lehet, hogy alap- és középfokú szemináriumokon a sok lelketlen ismétlés elkoptatta, frázissá szürkítette a tézist, hogy a lét-tudat probléma minden filozófiának elhatározó alapkérdése. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez valóban alapkérdés és valóban ideológiai, világnézeti vízválasztó. Pascal tételének két értelmezése közül csak az egyik lehet helyes: az, amit nem csupán a szószerűség immanens logikája támogat, de annak a történeti és emberi szituációnak a logikája is, melyben a »Gondolatok« II. fejezetének e 4. pontja megszületett. Ez a filozófiatörténeti szituáció pedig nem más (és ez Pascal életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül), mint a Descartes-nál még győzelemre induló optimista, racionalista francia polgárság veresége a Fronde összeomlásakor (1654); a külső, politikai harc vereséggel végződött, s aki győzni nem tud, de teljesen behódolni nem akar, annak számára csak egy harmadik út nyílik: befelé, a lélek mélységei felé, hiszen úgyis ez, a gondolkodás az ember igazi méltósága…”

A betyárját!

Most jön csak jól, hogy franciául beszélgetek hősömmel. Mennyivel szalonképesebb, mennyi mindentől megóvja a társalgót.

Beszéljünk nyugodtan. Elismétlem, figyelmet kérek.

Nem olyan bonyolult, szakikám, nem kell megijedni.

Mindössze arról van szó, csak az lehet helyes – a természetesen önkényesen kiválasztott két lehetőség közül –, amit nem csupán a szószerűség immanens logikája támogat, de „annak a történeti és emberi szituációnak a logikája is, melyben a »Gondolatok« II. fejezetének e 4. pontja megszületett”.

Hadd emlékeztessek újra, a könnyebb érthetőség kedvéért csupán, A szent család II. fejezetére. Lám, még a két fejezetszám is egyezik.

„Az önmagával beérő, a magában kiteljesedett és lezárt kritika természetesen nem ismerheti el a történelmet úgy, ahogy az valóban megtörtént.”

Ennek a jelenségnek tanúi vagyunk, ennyi az egész.

„…a kritika, amely szabadon viselkedik tárgyával szemben, odakiált a történelemnek: így és így kellett történned! A kritika törvényei mind visszaható erejűek; dekrétumai előtt a történelem egészen másképp történt, mint e dekrétumok után és szerint. Ezért aztán a tömegszerű, úgynevezett valóságos történelem is jelentékenyen eltér a kritikaitól…” (Marx.)

No, szakikám, ilyen egyszerű. Nemcsak Pascal platformján állunk, hanem szerencsétlenségünkre a valóságos történelemén is, s ez sok esetben, amint látható, eltér, mégpedig jelentékenyen eltér a kritikai történelemtől.

Most már útmutatónk is van. Miképpen a hol volt, hol nem volt relativitásnál, most is meseszerű történelemmel foglalkozunk, mely hol úgy volt, hol nem úgy volt, vagyis hol valóságos, hol kritikai.

Itt most egy olyan történeti és emberi szituációjáról van szó, érted, ugye, Pascal életének, mert róla is szó van, nemcsak mi kettőnkről, tehát Pascal életének egy olyan történeti és emberi szituációját kell megértened, amely Pascal életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül. Mert ha a történeti és emberi szituáció nem támogatja, akkor nem helyes, meginog a magyarázat. Márpedig a magyarázatnak nem dolga a megingás. Ezért kell hogy visszaható érvényű legyen. Mert csak így tud a történelem alkalmazkodni a magyarázathoz. Világos, szakikám? Mehetek tovább?

Viszont, ha a magyarázat az egyéni esetlegességeken keresztül is érvényesül, akkor a vizsgálódás kezdete előtt is tudni lehetett, hogy a szituáció, mivel esetleges, nem befolyásolja a majdani magyarázatot. Így eljutunk fő tételünkhöz: amennyiben a magyarázat támogatja a magyarázatot, a többi esetlegességre, mint valóságos történelem, kor stb., valójában nincs szükség.

Várj egy kicsit. Kezdem újra. Ez most nagyon fontos. Értened kell. Jót akarnak nekünk, a jövőnket féltik.

Figyelj.

Ahhoz, hogy bizonyosak lehessünk értelmezésünk helyességében, arra van szükségünk, hogy a szószerűség immanens logikáján túl támogassa még történeti és emberi szituáció is. A történeti szituáció természetszerűen visszaható érvénnyel változik aszerint, amire a magyarázónak szüksége van. Tehát a támogatása felől bizonyosak lehetünk. Úgy változik, ahogy a legjobban támogat. Az emberi szituáció, amelynek szintén támogatnia kell, az meg nem feltétlenül érinti azt, akiről szó van. Mert tőle függetlenül, az ő életének minden egyéni esetlegességén keresztül is érvényesül, vagyis támogat.

Érthető, ugye?

Most már nem bonyolult egyáltalán. Legfeljebb az homályos kissé, hogyan került Pascal ebbe a furcsa, kissé groteszk helyzetbe. És miért fontos az ő egyéni helyzete, ha annak esetlegességein túl is csak a magyarázat érvényesül? Azt, hogy a magyarázat logikája, azt azért nem merném mondani.

Mért vágsz ilyen értetlen arcot?

Tudom már.

Látod, majd elfelejtettem, ez a sok parókás, illemtudó és illemkedvelő nép itt körülöttünk nem egy huszadik századi álarcosbál közönsége. Mind, mind a Napkirály alattvalója. És ők szinte valamennyien igen udvarias, etikettet ismerő, jól nevelt, kedves emberek. A Napkirály alattvalója nem csapja pofán a sógorát, nem ordítja, hogy különb, jobb életet akar, mert jól érzi magát. Tudod, szakikám, az udvariasság is ragadós, akár a nátha. Akire csak rátüsszent egy ilyen parókás fej, az anélkül hogy észrevenné a fertőzést, azonnal udvarias lesz maga is. S a továbbiakban a legkeserűbb igazságokat is oly édes ostyába csomagolja, hogy szinte már észrevenni sem lehet.

Természetesen, szakikám, jól jegyezd meg, ez csak a nem nagyon kellemes igazságokra vonatkozik.

A kellemes, jóleső, lelket vidító igazságokat bátran, szabadon, akár mosoly kíséretében, a legkomolyabb hangon, pillanatnyi tétovázás nélkül az arcába lehet mondani akár a királynak is. De ha odáig nem jut el valaki, Mazarin érseknek vagy Retz bíborosnak is szabad kellemeseket mondania.

Mért ne lehetne, ha egyszer örülni fog neki.

Viszont ennek a beteg matematikusnak még mi is keserű, kellemetlen, de legalább nem is igaz dolgokat mondunk. Indokolt az ostya használata.

Ez a szegény, beteg ember, aki – Szerb Antal szerint – „Ifjúkorát a tudományoknak és az emberek, a világi élet módszeres megismerésének szentelte”, aki – Várkonyi Nándor szerint – „Tizenhat éves korában értekezést ír a kúpszeletekről, a kortársak szerint Arkhimédész óta nem készült hasonló… Tizenkilenc éves, amikor atyja hivatali munkáját megkönnyítendő, feltalálja (megszerkeszti) az első számológépet, mely az alapműveletek ismerete nélkül is használható. Szabadalmat kér rá, ötven darabot elkészít, mert gyártása drága, nem terjed el; néhány ma is megvan és hiba nélkül működik. A fizikát sem hanyagolja el, 23-30. éve közt továbbfejleszti Torricelli kísérleteit, nagy meglepetést kiváltó tanulmányt ad közre a »horror vacui«-ról vagyis a légüres térről; megméri a levegő súlyát, igazolja a barométer-elméletet, és magasságméréseket végez a Puy de Dome-on. Kísérletileg vizsgálja a folyadékok és gázok nyomástörvényeit, megszerkeszti az aritmetikai (binomiális) háromszöget, a matematika terén kidolgozza a valószínűségi számítást. Róla nevezték el a Pascal-féle tételt a kúpszeletbe írt háromszögekről, a csigavonalat, a fenti háromszöget, az ún. hidrosztatikai paradoxont.” Fölsorolni is sok, mi mindent csinált, s a lista nem teljes így sem. És beteg volt, miközben dolgozott. Annyit megérdemel, hogy édes ostyába csomagoljuk, ha még a Fronde-felkelést is az ő nyakába akarjuk varrni, Condé herceg és Retz bíboros helyett. Hiszen még a maga dolgai miatt is elég baja volt.

Tudom, nem kedveljük a számokat, az évszámokat meg legfőképpen nem. Mégis, kérem szépen, legalább ezt a néhányat próbáljuk átgondolni.

Születésétől harmincegy éves koráig, 1654 novemberéig fizikában és matematikában eretnekkedett kizárólag.

„1654 októberében, egy ilyen ekvipázson kocsikázva, ráhajt a Neuilly hidra, az első pár ló megbokrosodik, áttöri a korlátot, s lezuhan a Szajnába; az istrángok szerencsére elszakadnak, a hintó a hídon marad, Pascal megmenekül. De szerfölött megretten, úgy érzi, a biztos halál környékezte, s Isten ujját látja mind a balesetben, mind a menekülésben… felhagy a szórakozásokkal, visszavonultan, alázatban, aszketikusan él, s elhatározza, hogy a hitbuzgalmat összekapcsolja az egzakt tudományok művelésével.” (Várkonyi Nándor: Pascal.)

1656-57-ben Arnauld kérésére írja meg Vidéki leveleit.

A Vidéki levelek-et 1660-ban hóhér kezére adják.

Ez után az esemény után két évvel meghal.

„Utolsó időszakában, elgyötörten és azonkívül teljesen elmerülve a janzenista vitába, még ráért megszervezni az első társaskocsi-részvénytársaságot.” (Szerb Antal.)

Élete egyéni esetlegességei úgy alakultak, hogy 1654-ig csak fizikában és matematikában volt eretnek, amint már említettem.

A Fronde-mozgalom is ebben az évben omlott össze.

Itt végre egyezne kettejük összeomlásának időpontja, de az időponton kívül, sajnos, más kapcsolat nincs. Kár.

De azért igen érdekes ez a Fronde összeomlásával kapcsolatos megjegyzés.

A Vidéki levelek-et két-három évvel a Fronde összeomlása után írta.

Nagy sikere volt levélsorozatával.

„Amikor Arnauld kérésére a fiatal Pascal megírja a Vidéki levelek-et, szinte az egész párizsi hivatali nemesség a janzenistákkal tart, s velük a kereskedő polgárság jó része és az alsó papság sok tagja, sőt, néhány nemes is, aki a Fronde híve volt, mint például Longueville hercegnő. Kiváló alkalom ez arra, hogy megvádolják a Port-Royalt politikai összeesküvéssel, ami még hiányzott a bűnlajstromáról.” (G. Duby-R. Mandrou: A francia civilizáció története.)

Retz bíboros emlékiratai-ban nemigen emlegeti Pascalt. Pedig Retz, Condé herceggel, a Fronde egyik vezére volt. Igaz, nem volt visszaemlékezéseiben túlzottan szavahihető, de így sem valószínű, hogy említetlenül hagyná azt az embert, a nagy matematikust, akinek oly igen szívügye volt a Fronde-felkelés, hogy annak összeomlása nyitotta meg a „harmadik utat” előtte egyetlen, maradék lehetőségként.

S mindez, ahogy az előzőekből következik, a szószerűség immanens logikájának és a történeti és emberi szituáció logikájának alapján – általában, a kritikai történelem szerint. Mert Pascal korára befolyással volt a Fronde-felkelés, de az életére, annak esetlegességei miatt, sajnos nem.

Most miért vonatkozik Pascalra a szép meghatározás: „aki győzni nem tud, de teljesen behódolni nem akar?”

Mindenben győzni tudott, amihez hozzákezdett. Nem hinném, hogy túl sokan mondhatnák el magukról.

Viszont, hogy hősömet is megnyugtassam rokonságuk felől, végre újabb bizonyítékot találtam. Íme:

A Fronde-fölkelés valóban volt, a valóságos és a kritikai történelem szerint egyaránt. Ritka egyezés. Lázadt a Parlament, az arisztokrácia, a nemesség, a polgárság egy része, és az egyház is képviseltette magát a fölkelésben. Aki nem szerette az abszolutizmus zsarnokságát, elnyomását, nem szerette Mazarint, vagy talált mást, amit nagyon nem szeretett, az részt kért a fölkelésből.

Pascal is megtehette volna.

Ha akkoriban nem más dolgok foglalkoztatják, ha egészséges, erős ember.

Tehát Pascal korának voltak olyan részei, megmozdulásai, amelyekben részt vett, s voltak olyanok is, amelyekben nem vett részt.

Holott az a nyilvánvaló tény, hogy éppen akkor élt, lehetővé tette volna számára a részvételt más dolgokban is.

Elismerem ebben a cikk igazságát. Itt feltétlenül rokon vonásra leltem. Hősöm, a Nagyfuvaros utcai lakos, aki csak vendégként ténfereg Franciaországban egy számára ismeretlen században, szóval, hősöm volt frontkatona a második világháborúban, hadifogoly, nyárspolgár, vasesztergályos, bősz Fradi-drukker. Az ő számára is nyitott lehetőségeket kínált a kora. De hát őt időnként családi kapcsolatai foglalkoztatták, időnként helyi aktualitások. Dolgozott mindig, mint az állat, sokszor betegen is. Nem érdekelte Isten, király, nem olvasott még Sartre-t sem, bátran állíthatom. S imigyen megvan az áhított rokonság.

Ő sem vett részt kora minden megmozdulásában.

Hangsúlyozom, a lehetősége neki is megvolt, mindenre, csak nem élt a lehetőségekkel.

Laza kapcsolat, de kapcsolat. Igaz, az emberiség történetében kevés kivétellel bárkit bárkivel rokonítani lehet ezen az alapon.

Azért megnyugtató, hogy végre ismét találtam valamit, ami összekapcsolja kettejüket. Örülök neki.

Örömömben hadd szenteljek egy kevés időt a jelzők furcsa tulajdonságainak.

Pascal jelzősen gondolkodtatná embertársait.

„Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.” (Kiemelés tőlem.)

A francia eredetiben is így van: à bien penser. (Kiemelés tőlem.)

A tanulmányban:

„…a gondolkodás az ember igazi méltósága.”

„…íme, a nem gondolkodó embernek…”

A jelző, mármint a gondolkodás jelzője következetesen elmarad. S ez nemcsak a szavak immanens logikája. Hiszen kapunk helyette egy másik jelzőt, másik szó előtt.

Mert, mint köztudott, a filozófia alapkövetelménye, hogy ítéletében gondosan őriznie kell a jelzős kifejezések létszámát.

Világos, nem?

A kritikai szövegben ugyanannyi jelzőt kell föllelni, mint a valóságos szövegben. Az ítélet természetesen, mivel a kritikai szöveg is visszaható érvényű, akár a történet, legalábbis úgy látszik ebből a tanulmányból, a kritikai szöveg alapján mond véleményt a valóságosról.

A fontos, hogy egyezzék a jelzős kifejezések száma.

Ha már a jól gondolkodásból gondolkodás lett, akkor talán a méltósággal lehetne pótolni a hiányt.

Lehet is. A cserejelző a méltósága szó elé került.

Hogy szól Pascal idézett szövege?

„Így minden méltóságunk a gondolatban rejlik…”

Most tehát vagy azt fogadom el, hogy a „minden” az egy jelző, lehetőleg az "„igazi” szinonimája, s akkor csak két jelző cserélt helyet, miközben máshonnan kiszorította a harmadikat, a „jól”-t.

Ha így van, kár volna okvetetlenkedni, értetlenkedni. Minden költöztetés velejárója a cserebere.

Vagy, ha nem megy könnyen az új elfogadása, akkor született egy jelző, az elveszettet pótolandó.

Mondtam már: fő az, hogy a jelzők száma megmaradt. Alaptörvény.

Az részletkérdés, hogy egy eszmei lobogó gazdáját kereső s megtaláló tanulmány számára hasznos, hogy a lényeget a változtatott jelzők az ítélet, a meghozandó ítélet irányába hajlítják.

Azért megnézem, Pascal hogy írta ezt a mondatot.

„Toute notre dignité consiste donc en la pensée.”

Toute = minden, notre = miénk, dignité = méltóság, consiste = van, rejlik valamiben, donc = tehát, pensée = gondolat.

Igazi nincs. Igazi méltóság. Csak minden van. Minden méltóság.

Nem gondolkodó ember sincs. Csak jól vagy rosszul gondolkodó ember van. Pascalnál. S az sem titok, hogy a jól gondolkodást szeretné terjeszteni.

Szükséges és elégséges szavakkal.

Ránk is férne.

Maradjunk abban, fő, hogy az új filozófiai alaptörvény megteremtetett, a jelzett szavak létszámára vigyázni kell.

A többi részletkérdés.

Hiszen hogyan kerülhetne át a szegény, még a Napkirály udvarának és az eretnekek máglyáinak tüzétől, a szokatlan, vakító fénytől hunyorgó vasesztergályos a Nagyfuvaros utcából és jómagam szintén a Józsefvárosból a boulevard Saint-Germaine-re, hogy a Café Flore-ban és a Des Deux Magots-ban, az egzisztencializmus főhadiszállásain találkozzunk közelebbi rokonainkkal, ha nem változtathatnánk át úgy a látókörünkbe kerülő tárgyat, hogy pont oda vigyen, ahová eljutni szándékozunk.

Nem ismeretlen a dolog, az én utcámba is csak célfuvarral lehet behajtani.

Nem pontos ám az, amit mondtam.

Be lehet hajtani akárhogy, csak nem szabad. Ha rajtacsípik a szabálytalanságon az embert, mindenféle történhet. Megmagyarázhatják, hogy okosabban tenné, ha mielőtt befordul, megnézi a jelzőtáblát. Vagy, ha már sok ilyen táblaelnézése volt, meg is büntethetik.

A közlekedésen kívüli területeken meg, azt hiszem, épp fordítva van. Nem tiltja tábla, hogy mit szabad, mit nem. Csak valahogy mégse lehet ilyen módon közlekedni. Akkor sem, ha nincs tilalmi tábla, nincs büntetés sem.

Hagyom a közlekedést, fő, hogy megoldást találtam. Így, apró átalakításokkal, mindent alkalmassá lehet tenni arra, hogy bármire ráhúzható legyen.

Mindig értékeltem az eredményeket.

Azt is tudom, eredményt nem lehet csak úgy vaktában, egyik percről a másikra elérni. Ahhoz jó izomzat szükségeltetik. S aki sokat tornázik, annak nem ernyednek el idő előtt az izmai.

A bukfenclánc sok izmot mozgat, hasznos gyakorlat testünk edzésére. Lehet, hogy szellemünk edzésére is.

Bár azért ez is sántít, akár a többi hasonlat, legalábbis Montaigne szerint, és azt mondják, ő ritkán tévedett.

Akárhogy kutatok emlékezetemben, nem emlékszem olyan emberre, aki addig bukfencezett volna, amíg elfelejtett a lábán, egyenesen járni, s a továbbiakban bukfencek segítségével közlekedett.

Mígnem a szellemi bukfenc gyakorlói között találkoztam már olyan példánnyal, aki már nem tudott mást tenni, szándékától és akaratától függetlenül, csak bukfencet vetni.

Talán ez is olyan, mint némely méreg. Eleinte hány tőle az ember, nehezen szokja meg. Leszokni még nehezebb, talán nem is lehet.

Gyere, szaki, megint nagy utat járunk az időben. A Nagyfuvaros utcától Port Royalig elfárad az ember. Kanyarodjunk, haladjunk a Café Flore felé, ránk fér egy kávé.

Látod, szaki, mondtam, hogy siessünk. Ezt már jobb lett volna kényelmesen ülve olvasni el.

„Úgy hisszük, hogy az emberi elesettségnek ez az atmoszférája az, ami miatt Fejes Endre Pascalnak e tételét regénye mottójául választotta.”

Ez igazán természetes.

Ha az emberi elesettséget akarja elmesélni valaki egy regényben, akkor mi okosabbat tehetne, mint hogy odabiggyeszti elé ugyanazt – csak rövidebben, nyolc mondatban. S evvel a kényelmes, előzékeny gesztussal megkíméli az olvasót a könyv elolvasásának minden fáradalmától. Nem nagy a kockázat. Legrosszabb esetben vállalni kell a jól ismert Karinthy-kérdést: Maga bolond, maga bolond, Maga mindent kétszer mond, Maga mindent kétszer mond?

Kérlek, szaki, figyelj. A tanulmány írója, akire milliónyi könyv bámul a sors különös kegyéből több mint harminc esztendeje, most rólad ejt szót. Most nemcsak rólam. Bár, úgy látom, amint szaporodnak mögöttem az évek, hogy valóban elenyészően kicsi lett a különbség kettőnk között. Kár volna tiltakoznom. Én válaszolni próbálok, ha kérdeznek, válaszolok, válaszolgatok. Te meg ütsz.

Egyikünknek igaza van.

Csak arra kell nagyon vigyáznom, mindig pontosan tudjam, éppen melyikünkről van szó.

Janival kávézunk a Café Flore-ban

„Valóban: hősét ellenséges vagy közömbös világ veszi körül…” – ez te még nem lehetsz, szaki, mert téged egészen másfajta világ vesz körül. A mondat eleje még ősatyádat, Pascalt magyarázza. Elnézésedet kérem, melléfogtam. Ősödet valóban körülvette egy igen ellenséges világ is. Meg egy igen megértő, vele törődő, érte aggódó, könyvét ronggyá olvasó világ is.

Amiről beszélünk, azt Voltaire XIV. Lajos századának nevezte el. A franciák is nagy századaik között tartják számon. Nem lehetett egyértelműen csak ellenséges a maga Pascaljaival.

Rejtély, nem is az első. Mindenesetre, valamelyikünket ellenséges és közömbös külvilág vesz körül.

Most már csakugyan te következel, szakikám.

„…melyben idegenként, vakvéletleneknek kiszolgáltatva bukdácsol…”

Nem, még mindig nem. Ez sem terád, sem Pascalra nem vonatkozik. Itt még mindig valaki másról van szó, csak elmulasztott megneveztetni az illető. Várj türelemmel, meggyőződésem, előbb-utóbb rólad is szó lesz. Csikoríthatod még a fogad.

„…és gyilkossá is véletlenül válik. Az egzisztencializmus és az action gratuite világa ez, mely nagyon is logikusan vallhatja ideológiai ősének Blaise Pascalt, az ellenséges világ elől istenhez menekülő, de igazi megnyugvást ott sem lelő irracionalistát.”

Kérheted a kávéd, megérkeztünk.

Ne káromkodj, ne üss. Mosolyogj. Látod, mosolyogva játszanak velünk, sétáltatnak. Majd csak eljutunk valahová, csoda tájakra, meglátod, a végén hálával adózunk.

Ha nem, hát tévedtem.

Annyi erőnk mindig lesz, időt is kerítünk rá, hogy megkérdezzük, mért néznek minket hülyének. Hogyan alakult ki ez az igen rossz vélemény általában az állampolgárokról. Speciálisan rólunk. Esetleges kivételekről.

Miből lehet arra következtetni, hogy más ember kezébe nem kerül könyv?

Remélem, találok választ ezekre a kérdéseimre.

Az bizonyos, keresni fogom a választ. Mert érdekel.

Most még egy kis mozzanatra fölhívom a figyelmedet. Ha tán nem vetted volna észre, most csak időben utaztunk, hisz itt maradtunk Párizsban, csakhogy a huszadik század elején. Így jutottunk el Sartre-ék egzisztencializmusához.

Mert ha történetesen nem az övékről van szó, akkor más országba is vándorolhatunk.

S ha már itt vagyunk a század elején, megállok egy percre 1907-ben.

Olvasd csak ezt a részletet X. Pius pápa enciklikájából.

„Ha jobban megfigyeljük, azt látjuk, hogy e tévtanok forrása a természettudományok mohó felkarolása napjainkban, aminek folytán megfelelően elhanyagoltattak a komolyabb és mélyebb stúdiumok…

Aki csak a modernizmustól megmételyeztetett, a vezetéstől és a tanítástól föltétlenül eltávolítandó… úgyszintén, aki a történelemben; régészetben és biblia-magyarázatban újításokat keres…

A püspökök kötelessége a modernizmustól megmételyezett iratok olvasását, terjesztését, hirdetését stb. eltiltani.”

Ez az enciklika 1907. szeptember 8-i keltezésű.

A modernisták is azt mondták el, amiért már Jansenékre megharagudtak.

És X. Pius 1907. november 18-án formálisan is kiátkozta a modernistákat.

Mit gondolsz, szaki, ha az olasz kiadás a kezébe kerülne, képes volna a pápa a mottó miatt kiátkozni engem is? Mindegy. De ha már a tanulmány jóvoltából sétálgatunk ide-oda az időben, nem volna jó megnézni a hazai XVII. századi eseményeket?

Valahogy csak eljutott a janzenizmus Rodostóba, ha egyszer az biztos, hogy ott volt.

Szakikám, megtanultad az évszámokat?

Megtanulta. Sorolja is.

Bethlen szabadságharca a Nikolsburgi békéig, 1622-ig.

A Linzi béke biztosította a jobbágyoknak is a vallásszabadságot, s biztosította a magyar alkotmányt 1645-ben.

1648. Vége a harmincéves háborúnak, itt a Vesztfáliai béke.

1670. Kivégzik Wesselényit, Nádasdyt, Zrínyi Pétert, Frangepán Ferencet Bécsújhelyen. S elhatározás születik Bécsben: „…ki kell irtani a még udvarivá nem lett főúri világot, valamint a protestánsokat és a magyarokat általában.”

Így zajlik az élet a Szatmári békéig, 1711-ig. Itt befejeződtek Rákóczi szabadságharcai. Jött Rodostó.

És ebben az időben, a XVIII. század elején majdnem teljesen megszűnt a magyar irodalom.

Talán van valami összefüggése ennek a Kollonich által 1699-ben behozott cenzúrával, amikor is Kollonich egy jezsuitát nevezett ki cenzornak. A rendeletek a továbbiakban ennek értelmében születtek.

S az irodalom is ennek értelmében halódott.

Hát ez a Hábetler Janira és Pascalra nem tudom, hogyan, de a tanulmány szerint egyformán ellenséges világ sok tekintetben valóban nem volt túl barátságos.

De hogy ez a szegény józsefvárosi vasesztergályos, ez a Nagyfuvaros utcai Jani fiú hogy kerül ide? Nyilván úgy, hogy cipelem magammal.

És most itt áll mellettem, s mindkettejükre vonatkozik valami módon az irracionalizmus is. Bocsánatot kérek, de ez olyan furcsa nekem. Volna egy áthidaló javaslatom, de természetesen csak Pascalra vonatkozik.

Ha már úgy alakult, hogy van irracionális szám, s esetenként igen jól lehet használni, mint például a π-t, akkor ne haragudjunk túlságosan egy irracionális matematikusra sem.

Hátha őt is lehet használni a maga helyén.

Egyébként sem vagyok meggyőződve arról, hogy ami irracionális, az szükségképpen antiracionális is.

Mintha már olvastam volna olyasmit, hogy a legnagyszerűbb emberek sem mindig tudták átlépni koruk határait. S e prózai, de nehezen áthidalható akadály figyelembevétele miatt született az a javaslat, hogy ha megítélni kívánunk valakit vagy valamit, reálisabb, ha a maga korának lehetőségeihez mérve ítéljük meg. Nagy fantáziával ugyan, de elképzelhető, hogy egy adott korban attól lesz rossz kedvű valaki, mert megoldandónak tartott problémái jó részét képtelen megoldani – olyan prózai ok miatt, hogy hiányzik még az eredményhez mindaz, amit mások majd csak a következő századokban fognak megtalálni.

Mindegy, hová mászkálunk, mindig, minden helyről úgy tűnik, összefüggő világban élünk.

Ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudom megtalálni azt a nézőpontot, ahonnan egymástól, a valóságtól és az adott kortól függetlenül volnék képes látni és ítélni.

Hisz ez a Pascal, ez is nemcsak Rodostóban volt jelen, úgy tűnik, most is itt kóvályog valahol. Másként hogyan találnának vele rokonítási alapot az egzisztencialisták, s hogyan lehetnék egzisztencialista én is, pusztán az ő révén?

Meg szegény hősöm, a Nagyfuvaros utcai vasesztergályos.

Aki mindenben ártatlan. S most egyre sürget, oszlassa már föl a jezsuita rendet XIV. Kelemen, tekintettel arra, hogy ennél az intézkedésnél ő volt a pápa, 1773-ban. S igyuk meg a kávénkat a Café Flore-ban.

Kérdésemre, miért oly türelmetlen, bevallotta, oka van rá. Úgy véli, itt az alkalom. Azt reméli e kávéivástól, végre valahára megtudja, mi az az egzisztencializmus. És akár jó az, akár rossz, ő milyen alapon tartozik az egzisztencialisták közé.

Ha most azt mondom hősömnek, hogy véletlenül, mert épp Pascal-mottót tettem a története elé, akkor, ahogy én őt ismerem, a szemembe nevet.

És amilyen megátalkodott, elmegy egy könyvtárba, ahol rá is milliónyi könyv bámul, leemel néhányat, és rövid vizsgálódás után fölsorolja, sőt, fölmondja, hogy változatlan története hogyan járhatta volna meg az izmusok tengerét más és más mottó fölhasználásával.

Hisz ő is járt iskolába, ő is tud olvasni, írni, számolni is, mert a vasesztergályosok ahhoz is értenek.

Tessék még egy rokonítási lehetőség ősatyjával.

Képes addig böngészni, lapozgatni, cédulákra jegyezgetni, míg a szemembe mondhatja: ha Pázmány-mottót teszek oda, akkor jezsuita vagyok, ha Deákot, akkor kiegyezéspárti, ha Kossuthot, Széchenyit, Görgeyt, Petőfit, akkor kézenfekvő a kérdés, mind megváltoztatja kapcsolatomat a szabadságharccal? Ha egy könyv sorsa attól függ, milyen mottót választ az írója, függetlenül a könyvtől, akkor miért nem élek evvel az igazán előzékeny segítséggel? Mi az ördögnek raktam az új könyvem elé Homérosz-idézetet? Természetes, hogy akkor avval a könyvvel is csak a baj van. De tovább is mehet, magyarázza. Föltételezve, de meg nem engedve, sőt, föltételezve, de lehetetlennek tartva, ha könyvet írnék mondjuk Rommel dicsőséges afrikai hadjáratáról, és lelkes hangú könyvem elé Lenin-idézetet biggyesztenék, vajon mit tenne a tanulmány írója?

Hősöm a Nagyfuvaros utcából elneveti magát. Most már választ kér arra is, hogyan lettünk egzisztencialisták.

Erre legalább könnyű válaszolnom.

„A második értelmezés szerint – mondom, mert abban az értelmezésben – nem a hódító, győztes gondolkodás dicsőítését látja (én, a szegény íródeák) a tételben, hanem a lét ellenséges közegében pusztulásra ítélt ember menedékének és vigasztalásának keresését.

Úgy hisszük, hogy az emberi elesettségnek ez az atmoszférája az, ami miatt Fejes Endre Pascalnak e tételét regénye mottójául választotta.

…firtatnunk kell a kérdést, mert éppen nem véletlenről van szó, ha egy jó író súlyos gondolati, világnézeti tartalmat hordozó olyan filozófiai tézist tűz művének homlokzatára, amely nem kisebb kérdésben foglal állást, mint a lét és tudat viszonya.”

Érted, ugye?

Azt feleli, teljesen világos. Lehetséges ugyan ezt a szöveget másképp is értelmezni, de azért kell ehhez ragaszkodni, mert csak ez vezet bennünket ebbe a hangulatos kávéházba.

Így van, mondom, ilyen egyszerű. És megkérdezem őt, ugyan mit gondol, hányféle értelmezése lehet valaminek?

Annyi bizonyára, válaszolja, mint a Lajosok. Legfeljebb egyik-másik értelmezést is utolérheti a királyok sorsa, és lefejezik. Abban a ritka esetben, amikor az előfeltételek nem hiányoznak.

Hangosan fölnevet. Majd megmagyarázza szavait. Azt mondja, arra gondolt, amikor az értelmezésnek nemcsak célja van, de feje is.

Megkérem, hagyja abba. Akár egy platformra kerültünk, akár nem, a komolytalankodást ezen a fokon nem engedhetem meg még neki sem.

Oka sincs rá. Figyeljen, vegye már észre, hogy azért itt minket is komolyan vesznek. Legfeljebb nem olyan nagyon.

Még hangosabban nevet. Azt kérdi, tulajdonképpen az a baj velünk, hogy állást foglaltunk a lét és tudat viszonyában?

Mondom, ne tréfáljon velem. Itt olvashatja. Különben is az állásfoglalásom eredetét kutatni indultunk útnak.

Az a baj – ismétli makacsul –, hogy hiába nem veszi tudomásul a körülötte élő, alakuló világot, az attól függetlenül van, változik, ha nem méltóztatik tudomást venni róla. És hogy ha nem él a lehetőségeivel, az az ő baja, és úgy kell akkor neki.

És megint hangosan nevet.

Azt kérdezi, minek írok ilyeneket, ha nyaktiló alá akarnak cipelni miatta?

Kénytelen vagyok kiigazítani.

Igaz is. Mért vinnének nyaktiló alá, nem vagyok én király. Írni meg azért írtam, hogy segítsek. Mondtam már, a nyolcadik kerület nevelt engem is. Őt is. Ő is az ezerszer áldott nyolcadik kerületben cseperedett emberré. És részben Pascalért írtam, részben azért, amiért ilyen kellemetlen, verekedős a természete.

Ne marháskodjam, válaszolja, ki hiszi ezt el? Most állapodtunk meg abban, hogy tökmindegy, mit csinál. Verekszik vagy tanul, vagy dolgozik, vagy utoléri a korát – csinálhat ő, amit akar, ha én egzisztencialista lettem a mottó miatt, azon ő mit tud változtatni? Lássam be, nevetséges.

Belátom.

Ő is egzisztencialista, magyarázom azután, nemcsak én. Őt veszi körül egy ellenséges vagy közömbös világ, melyben idegenként, vakvéletleneknek kiszolgáltatva bukdácsol, és gyilkossá is csak véletlenül válik.

Azt feleli, sehogy se válik gyilkossá, tudhatnám jól. Ha nem tudom, olvassam el a könyvet. Csak megölt egy embert. Kitűnő a humora, mondom, ha föltételezi, hogy jogi értelmezésekbe is belemászom. A könyvet meg nem olvasom el, elég volt, hogy megírtam.

Rám néz.

Komolyan kérdezi, hogy melyik az a filozófia, amelyik ellenségesnek és közömbösnek hajlandó tekinteni az őt körülvevő világot csupán azért, mert ő igen keveset törődik vele?

Nem tudom.

Várjunk csak, várjunk, mondja. Nem érti, mi az egzisztencializmus. Konokul keresi a magyarázatot.

Attól tartok, megtalálta. Már mondja is.

Lehetséges, töpreng, az egzisztencializmus abból áll, hogy amit ő rosszul csinál, esetleg, azt a világ közömbössége, ellenségessége nyakába varrjuk egy ügyes gesztussal?

Nem tudom megbékíteni.

Tiltakozik. Nevetségesnek tartja, hogy a létét is kétségbe vonják. Addig nyakatekernek, amíg nyúlként elő lehet varázsolni a cilinderből a nemgondolkodást. Végül is nyulat akkor lehet előhúzni a cilinderből, ha megelőzően elhelyezték benne. Elhelyezni annak célszerű, aki majdan elő akarja húzni.

Szünet nélkül háborog.

Kérdem, mi baja. Hiszen látom, tetszik a csavargás korok és országok között. Való igaz, efféle kaland nem mindegyik Nagyfuvaros utcai vasesztergályosnak adatik meg.

Elismeri. Csak nem akarja elfogadni, hogy ő nincs.

Magyarázza, megérthetném végre, azért kellett a mottóról vitázni, mert a mottó van. A könyv, hiába tartja a kezében, az nincs. Optikai s más érzékcsalódások vetítik elénk. Jó játszótársak vagyunk, ha mindenfélét szeretnek játszani velünk. Nosza. Őt megsemmisíti a ráhúzott gondolkodásnélküliség, így ő nincs. Aki nincs, annak nem lehet története. Tehát róla szóló könyv sincs.

Már csak vállat vonok.

Folytatja.

Akkor egzisztencialista sem lehet. Aki nincs, annak tulajdonságai sincsenek. Nyugodjak bele, ketten maradunk egzisztencialisták, Pascal meg én.

Meg Camus – mondom. – Akinek volt annyi esze, hogy nem tett olyan mottót a Pestis elé, amely megsemmisítené a könyvét. Így kerülhettem abba a kellemes helyzetbe, hogy noha sem Pascal, sem senki más kapcsán nem vállalom az igen sok irányú és irányzatú egzisztencialista filozófiát – a Pestis Rieux doktorát ismerhetem és vállalhatom. Minden cselekedetével.

Tudom, igaza van.

Kérdi, miben van igaza?

Nincsenek túl nagy elérhető célok egyetlen ember előtt. Pestisjárványt egy ember nem képes megállítani. Kevés, nagyon kevés, amit egyetlen ember tehet. Annyi lehetősége van csupán, hogy azt a keveset, azt megtegye.

Minden körülmények között.

Ha történetesen orvos, mint Rieux, akkor járnia kell egyik betegtől a másikhoz. Vállalni veszélyt, patkányharapást, népszerűtlen intézkedéseket. Minden indulattal szemben meg kell kísérelni megakadályozni a fertőzés terjesztését. A betegeket el kell különíteni, a szérumot be kell adni. Végezni kell a dolgát, ha azt akarja, az életének értelme legyen.

Kérdi, mindezt úgy értse, szerintem nem elég, ha jajgat az ember, nyöszörög, mily súlyosak törékeny vállára nehezedő terhei?

Megnyugtatom, valóban úgy gondolom.

Tűnődik.

A maga orvosa járkál, fertőző betegek között. Tudnia kell, veszélyben van. Azt is tudnia kell, látja nap nap után, eredménytelen a munkája. A betegek meghalnak, a járvány terjed.

Nem eredménytelen. Nem azt mondtam, csodát tesz. Azt mondtam, végzi a dolgát. Nem ugyanaz. Nem számíthat látványos, azonnali eredményre. Nem arról beszélek, hogy Kelj föl és járj – és föltámad a halott. Könyörtelen, szívós munka visz odáig, amíg kevesebb lesz a halott, szűnik, elmúlik a járvány.

Türelmemet kéri, ne szóljak közbe. Hagyjam, hadd mondja el, amit gondol. Sok meglepetés érte a Nagyfuvaros utcától Port Royalig.

Ígérem, hallgatom.

Nézi, vizsgálja kérges tenyerét.

Készséggel tudomásul veszi tizenhetedik századi eredetét.

Készséggel tudomásul veszi fő jellemzőjét, a nemgondolkodást.

Készséggel tudomásul veszi, hogy nemgondolkodása megsemmisíti létét.

Készséggel tudomásul veszi kivételes helyzetét. Gondoljam meg, Jansen a Szentírást, Szent Ágoston könyvét olvasta, vitatta ezek alapján kora hittételeit. Ehhez szükséges volt, hogy ismerje, amit vitatott. Arnauld, Pascal is sok munka árán jutott oda, hogy eretnek lehessen. Az ő kivételével mindenki legalább gondolkodik, mielőtt elmarasztalják valamely filozófia követőjeként. Ő meg ingyen kapja az elmarasztalást. Végtelenül kényelmes nemgondolkodása teszi általa ismeretlen filozófiai irányzat képviselőjévé. Ilyen olcsón ember még nem jutott közel a kiátkozáshoz.

Higgyem el, készséggel tudomásul vesz bármit, amivel szívességet tehet valakinek.

Azt is szívesen elfogadja, rongyos háromszáz év nem lényeges idő egy ember életében. Halálában már talán fontos a töredéke is.

Arra gondol, magyarázza, Pascal részben gyomorfekélybe halt bele. Részben rákba. A háromszáz évnyi, valóban nem számottevő különbség arra elég volt, hogy megoldják a gyomorfekélyt. Abba ma már nem halna bele.

Való igaz.

Folytatja.

Háromszáz éve nem ismerték sem a betegséget, sem a gyógymódját. A kissé elkésett diagnózist ma állapították meg a boncolás fennmaradt adataiból. Így állapították meg a rákot is. Itt a bizonyság, milyen kis idő ez a háromszáz év. Arra elég volt, hogy fölismerjék a rákot, arra még nem, hogy gyógyítsák. De ez a megállapítás is csak az ezerkilencszázhetvenes évekre vonatkozóan igaz. Sőt, talán már a hetvenes évek végére sem lesz igaz. Ki tudja. Ha ezerkilencszáznyolcvan táján valami szerencsétlen alak megint belebotlik Pascalba, ő valószínűleg azt is elmondhatja majd, hogy a rák is gyógyítható.

Annyit kell csak tudomásul venni, egy ember életében nem nagy idő három évszázad. Elenyésző semmiség. De a halálát elodázhatja, akinél a betegség jelentkezése, fölismerése és a gyógymód megtalálása, alkalmazása között nem telik el túl sok idő.

Kavargatja kávéját a Café Flore teraszán.

Megkérdem, honnan tudja mindezt?

Nemcsak könyvtárosok olvashatnak, válaszolja. Ha kedvük szottyan, olvashatnak esztergályosok is.

Hangosan fölnevet. Kérdem, miért?

Nem örülök a válaszának.

Nevetve magyarázza, a jövőben jobban teszem, ha óvatosabban bánok a szavakkal. Nevetségessé válok, figyeljem csak meg. Bizonygatom ország-világ előtt, változtathat az életén. Olvashat, tanulhat, színházba járhat, egyszóval élhet kora lehetőségeivel, és az segít. És mi történik? Pillanatok múlva pattog az ostor, nyakamon a cáfolat. Alig győzöm kapkodni a fejemet.

Nem hagyja abba a nevetést.

Vegyem már észre, kér, van, amikor a leírt szó értelme csak annyi, kíméletesen közölje az olvasóval, hogy a béka feneke alatt helyezkedik el. Sok szép szó ezt jelenti. Természetesen nem közlés formájában történik az efféle furcsaság. Nem mondják szemébe az olvasónak, hogy hülyének nézik. Csak úgy bánnak velük, ébredjenek rá, eleve elrendeltetett, változhatatlan, bérelt helyük van az említett helyen, a béka feneke alatt.

Fáradt vagyok. Ingerült. Kérdezem, iszik-e még egy kávét.

Fejével int, nem iszik.

Inkább folytatná – mondja.

Annak örül, hogy elfogadtuk, az idő jelentéktelen, elhanyagolható tényező. Nem érdemes figyelni rá. Ezen az alapon minden, ami velünk történik, érthető és természetes.

Töprengek, mit kérjek neki a csinos párizsi pincérlánytól, ami megnyugtatja.

Pernod-t kérek.

Nem érdekli a pernod, a párizsi pincérlány mosolya. Tovább bajlódik a kizökkent idővel.

Elegem van az egészből – mondom. – A dán királyfi, Hamlet dolga a kizökkent idő. Bajlódjék ő. Mi fizessünk, menjünk haza a Nagyfuvaros utcába.

Elég a csavargásból, dolgozni kell.

Elismeri, igazam van.

Majd rövid tűnődés után csöndesen kér, ha már nekiláttunk e kalandos útnak, menjünk vissza az időben egy keveset. Akkor megoldódna mindaz, ami így kérdéses maradt.

Fáradt vagyok – ordítom –, nem mászkálunk tovább.

Szótlanul megissza a pernod-t.

Amikor üres poharát az asztalra teszi, csöndesen vigasztal, megnyugtatni igyekszik.

Csak valahová a könyvnyomtatás előtti időbe kell visszamennünk, magyarázza. Higgyem el, ott igazolható a tanulmány, amely rólunk szól. Ott indokolt, magától értetődő lesz a szemlélet, amelyet sugároz, meglátom.

Ámulok. Mi dolga lehet a könyvnyomtatással.

Ő mosolyog.

Induljunk már – sürget. – Ott helyrezökken minden. Ott nem lehet másképp. Amíg kézzel írták a könyveket, addig vagyonokba kerültek. Akkoriban meglehetősen keveseknek adatott meg a nagy könyvtár kiváltsága. S azok a kevesek bizonyára maguk válogatták meg a néhány embert, gondolom, többnyire családtagot, aki kézbe vehette a féltett kincseket.

Mosolyog rendületlenül, jókedvűen.

Ha igaz mindaz, amit régi korokról regélnek, már akkoriban is véges volt egy ember élete. Idő és tér korlátozta a megismerést. Akkor sem élt át senki személyesen olyat, ami születése előtt történt. Sőt, még azt is valószínűleg csak mások tudósításából ismerhette meg, ami tőle távol történt. Ki tudja, talán a rengeteg háború is azért volt, hogy kíváncsi emberek megnézhessék, mi történik szomszédaiknál. De hát mindenkivel nem lehet háborúzni. Így aztán, így képzelem, aki nem volt milliomos, az szájhagyományból szerezte ismereteit. Talán még akik megengedhették maguknak a könyvek szerzését, azok is korlátozott számban jutottak hozzá.

Most ő kér pernod-t.

Kérdi, értem-e, amit beszél. Ha kívánom, elmondja másként.

Értem – nyugtatom meg, bár már nem izgatott, már csak mosolyog.

Kérdi, mi a csodáért kell mérgelődni egy ilyen tanulmány miatt? Másodpercnyi idegességet sem érdemel. A tanulmány Pascalja, gondolatai, kora és minden, ami kapcsolatos vele, ma sem személyes tapasztalata senkinek sem. Bármily öreg lehet valaki, ha nem töltötte be legalább háromszáznyolcvanadik életévét, már személyes tapasztalataival nem dicsekedhet. Amit tud, azt könyvekből tudhatja, mint maga vagy én. S pusztán azért elégítheti ki kíváncsiságát, mert a könyvnyomtatás föltalálása után már nem a vagyon szabta meg, ki olvashat, ki nem. Pusztán az érdeklődés.

Nevet. Hangosan, jókedvűen. Kérdi, kívánok-e vitázni ezen?

Megnyugtatom, eszem ágában sincs. Kár volna.

Akkor helyben vagyunk – mondja. – Vissza kell menni a kézzel írott könyvek korába. Meglátom, milyen természetes ott egy ilyen tanulmány. Ott igaz, bármit lehet mondani bármiről, az elérhetetlen könyvek világában kénytelen elhinni, aki hallja. A néhány kiválasztott, aki könyvhöz juthat, azt mond, amit kedve, pillanatnyi érdeke vagy hangulata diktál. Akit becsapni óhajtanak – tehetik nyugodtan –, becsapják. A néhány kiválasztotton kívül senki nem vehet elő cáfolatot, bizonyítékot. Nem könyvespolc van, csak kincseskamra. Szerencsétlenségükre jött a könyvnyomtatás, változott a helyzet. Aki akarja, tudomásul veszi, aki nem akarja, az nem.

Most én nevetek. Rám szól.

Hiába nevet – mondja. – Sok mindennel van így.

Folyóiratot tart szemem elé, mutatja, hol olvassam.

„Anglia mint gyarmattartó politikai és gazdasági nagyhatalom, megszűnt létezni. De nem szűnt meg az angol ember fejében, úgy, hogy az angolok javarésze még ma is úgy gondolkozik, mintha egy gyarmatbirodalom állna mögötte. Ez azt jelenti, hogy a valóságot elvesztették szemük elől.” (Kardos István tv-interjúja: Beszélgetés Mátrai László akadémikussal. Világosság, 1975. 12. szám.)

Egyszerű, nem? – kérdi. – Az ember elveszítheti a valóságot szeme elől, s úgy viselkedhet, mint a kézzel írott könyvek korában.

Kávét kér a párizsi pincérlánytól.

Azt mondja, Port Royaltól a Nagyfuvaros utcáig vezető utunk érvei és bizonyítékai mind arra az apró tévedésre épülnek, hogy könyv nincs, csak néhány kézzel írott csoda.

Kis szünet után hozzáteszi:

A jobbik esetben.

Van rosszabb eset is? – érdeklődöm.

Most kemény a hangja.

Van – mondja –, hogyne volna. Kinevezik ősömül Pascalt, az egzisztencialistákat. S hogy zökkenőmentesen szaporítsák őseimet, eleve elrendeltnek, változhatatlannak tekintik képességeimet, tudatlanságomat. A megismerés minimális lehetőségét is elképzelhetetlennek tartják nemcsak az én számomra, de tulajdonképpen néhány kiválasztott kivételével mindannyiunk számára.

A pincérlány szorgalmasan, mosolyogva cseréli asztalunkon a pernod-t s a kávét.

Ifjabb Hábetler János kezébe veszi poharát. Pillanatig nézi.

Mást nem tudok, ami lerövidíthetné a távolságot Port Royal és a Nagyfuvaros utca között. Megdönthetetlen bizonyossággal kell hinni abban, hogy az olvasó még a magyar szöveget is csak fölületesen olvassa és kevéssé érti. A néhány francia mondat legfeljebb a tanulmány írójának tekintélyét növeli, arra, hogy elolvassuk, arra nem kerülhet sor. Másként, e nélkül az erős hit nélkül nem merné senki az eredeti szöveget a félremagyarázáshoz kapcsolni. Kitenni magát a kézenfekvő szövegösszehasonlításnak olyan szinten, amelyre az első francia szavait tanuló kisgyerek is rácsodálkozik.

Kérdem, mire gondol?

Emlékeztet, amikor első francia válaszait nem véti el az ember, akkor az, aki tanítja, mindig azt mondja: très bien. S ahogy sokasodnak a helyes válaszok, e két szó úgy válik egyre monotonabb zenévé.

Ránézek. Már nevet.

Így kezdődik az ismerkedés a francia nyelvvel. Meggyőződésem, bonyolult, ritka szót nyugodtabban ki lehet hagyni a magyarázatból. De a bient? Van fogalma arról, milyen biztonsággal kell hülyének nézni mindenkit, változtathatatlanul hülyének, ha ilyen fajsúlyú tréfát mernek űzni velünk?

Mi kettőnkkel? – kérdem.

Ugyan – válaszolja. – Akkor nem érné meg a szót. Én nem gondolkodom, a létem emiatt igen bizonytalan. Maga meg védje meg magát.

Meg Pascalt, nem?

Hallgat egy percig.

Nem szorul senki védelmére – mondja csöndesen. – Él ma, s a jövőben is életben tartja mindaz, amit tett, amit alkotott. De furcsa. Parányi seb a gyomrában és néhány ráksejt végzett vele. Tizennyolc éves kora óta nem volt egyetlen fájdalommentes napja sem. Magán tapasztalta láthatatlan parányok végzetes hatalmát. A védekezés lehetősége nélkül pusztította el a mindenség kisebb része annál is, amit a mottó emleget: „egy csepp víz, egy kis gőz meg tudja ölni.” Emlékszik, mit mondott? „Az ember különb annál, ami eltiporja, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a természet semmit sem tud arról, amivel az ember fölött áll.”

Még mindig nevet.

Látja, milyen igaza volt? Tudta, hamar meghal, sietnie kell. Annyit dolgozott, amennyi hosszú-hosszú élet alatt is csak keveseknek sikerül. És mit ért vele? Annyit csupán, hogy az őt elpusztító sejteket ma néven nevezik, s a földön mindenütt küzdenek ellene. Pontosabban, keresik a lehetőséget, hogy megtörjék hatalmát. S közben a ráksejtek győznek minduntalan, pusztítják áldozataikat ma is, amikor már mióta tart az elszánt küzdelem ellenük. S akkor születik egy tanulmány, édes biztonsággal változtat természetet, mindenséget ellenséges társadalommá. S teheti annál bátrabban, mert hisz mindannyiunk ostobaságában. Abban, hogy Pascal élete, munkái nem jutnak el az olvasókhoz. Csak a félremagyarázásuk. S ez a torzítás ítélet lesz fölöttünk.

Látszat – mondom. – Látszat, hogy mindnyájunk fölött ítélet.

Nézzük egymást.

Ismeri a tanulmány íróját?

Nem – mondom. – Nem ismerem.

Megkeressük?

Öreg vagyok. Nincs már kedvem, erőm.

Mihez?

Ködszurkáláshoz.

Menjünk vissza a nyolcadik kerületbe – mondja csöndesen.

Megvédi magát. Mi dolga vesződni királlyal, jezsuitákkal.

Kifizeti a kávét, pernod-t a párizsi pincérlánynak.

Hazamegyünk – mondja. – Maga nem változik. Fog még vitázni, öklöt rázni. Még a koporsójából is kiordít majd. De én halkan üzennék valamit. Átadja?

Nem gorombáskodom.

Dehogynem. Miattam nem lesz szüksége rá. Most nem. Ibsen egyetlen mondatát üzenném.

Hallgatom.

Annyit csak, e gyorsan tűnő életben, tengersok könyv között nem kár elfeledkezni arról, hogy: Írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött?

VII.

 

Élősködők

Betegségterjesztő állatok: az emberen v. emberben élősködő állatok; vérszívásukkal v. a testükre tapadt, betegségeket okozó szervezetek (mikroorganizmusok) széthordásával betegségeket terjesztenek. Pl. a maláriát az Anopheles maculipennis szúnyog, az álomkórt a cecelégy, a tífuszt a házilégy, a kiütéses tífuszt a fej- és ruhatetű, a pestist a patkányok bolhája stb. terjeszti. (Új Magyar Lexikon, 1. kötet, 301. 1.)

 

Bolhák (Aphaniptera): a rovarok (Insecta) osztályának egyik rendje. Az ember, az emlősállatok és madarak külső élősködői. Szárnyatlan, oldalról összenyomott testű állatok. Hátulsó lábpárjuk ugróláb, szájszerveik szúró-szívók, vért szívnak velük. Legismertebb közülük az emberbolha (Pulex irritans), a kutyabolha (Ctenocephalides cania), a macskabolha (C. felis) és a tyúkbolha (Ceratophyllus gallinae). A legtöbb bolha közvetlenül nem veszélyes, csak mint egyes fertőzések köztesgazdája. Így pl. a patkányféléken élő pestisbolha (Xenopsylla cheopis) a pestis kórokozóját oltja az emberbe (  betegségterjesztő állatok) (Új Magyar Lexikon, 1. kötet, 331. 1.)

 

Most majd még mindjárt előkeresem, mit is írt Brehm a bolhákról.

De mielőtt e furcsa élősdi szakszerű leírásába kezdenék, hadd említsem meg irodalmi karrierjét egészen Camus Pestis-éig, amely betegség a pestisbolha tevékenységének következményeként terjed. Nem könnyű választ találni arra, mikor és hogyan szűnik meg a fertőzés.

Hogy egy idő múlva megszűnik, annak többek között – Camus-n kívül – az is bizonyítéka, hogy pestisjárvány hol van, hol nincs. Pedig az összetevők mindig megvannak.

Van ember, bolha, patkány, bacilus.

A járvány kezdetét s végét talán csak annyi dönti el, hogy a körülmények hol a patkányoknak kedvezőek, hol az embereknek.

De hagyom most a pestist, visszatérek a bolhához, aki terjeszti. Meg mind a többi bolhához, láttam, akad többféle.

Élményeim túlléptek a párizsi padlások, hazai albérletek apró kellemetlenkedőin. Irodalmi élményeim a bolhává varázsolt királyfitól a bolhacirkuszig meglehetősen széles körűek. No de azt mondják, feledjük a rég elmúltat. Feledem tehát a párizsi padlásszobákat, hazai albérleteket. Azt is mondják, mit ér az irodalom az élet nélkül?

Feledem tehát az irodalmat is.

De abban hittem mindig, szüntelen, hogy ennyi régi közvetlen és új közvetett tapasztalat nem veszhet kárba. Előbb-utóbb e röpke földi életben meg kell történnie új keletű, személyes találkozásunknak.

Vártam türelmesen.

És aki mélyen hisz, azt Isten a maga kifürkészhetetlen módján megsegíti.

Forró nyári nap volt. Sárgult kertemben a fű, tikkadtak rózsáim. Az emberről a bőre is lekívánkozott a ruhája után.

A nélkülözhetetlen mozdulatokkal is takarékoskodtam.

A kutyám meg szünet nélkül mozgott. Vakarta foggal-körömmel a hátát.

Részletezni kár, eljött a pillanat. Megismerhettem a bolhák természetét.

Elöljáróban megmondom, módszerük végtelenül egyszerű s célra vezető.

Nos, mindössze ennyi, nem több: addig nyugtalanítják a megtámadott élőlényt, ameddig az véresre marja önmagát. Az így keletkezett sebek bőséges táplálékot, terített asztalt jelentenek a szorgos élősdiknek.

És még szemrehányást sem lehet tenni nekik.

Nem ők marják véresre áldozatukat.

Akit kiszemeltek, szorgos-dolgos, áldásos tevékenységük következtében önmagát sebzi meg. S az csak nem lehet a bolhák bűne, ha jóllaknak a vérből.

Figyelem tovább bolháinkat.

Amikor idáig jutottak, amikor véres már az áldozat, akkor csak arra kell vigyázni, be ne hegedjenek a sebek. Mindössze ennyi a feladat, s íme, biztosítva az élősdiek életfeltétele.

Úgy látom, túlzott méretekben is.

Mert, Isten és ember a tanúm, a bolhák jóval nagyobb sebeket tépetnek áldozataikkal, mint amekkora parányi, oldalról összenyomott bolhatestük fönntartásához szükséges.

Mintha mindegyikük órjásnak képzelné magát.

Pedig a rendes fésű fokai között sértetlenül férnek át, hiszen parányok. Bizony mondom, a kicsit sűrűbb fogú fésű már előhúzza búvóhelyéről mindannyiukat.

És ennyi az egész.

Pusztulásuk még szánalmat sem kelt. Megkönnyebbülést mindössze. S a vigaszt: akit már nem nyugtalanítanak vérszívó élősködők, az többé nem marja önmagát. S behegednek a sebek. Ezerszer láttam, hogy összeforr a fölsértett bőr. A forradás helye, igaz, meglátszik, de ott erősebb, ellenállóbb rész marad. Nem annyira érzékeny többé, mint a sértetlen felület. Ugyanott ismételten támadni nem tudnak. Így a parányi élősködők kénytelenek az azonos testen új helyet keresni. Vagy új alanyt kell találniok a vérszíváshoz.

Féltem kertemet, szép rózsáimat. Holnap nikotinoldatot hígítok.

Permetezni fogok.

A kutyámra bolhaport szórok.

Oly egyszerűek, kézenfekvők a megoldások.

Életből, irodalomból tanultam, az élősdiek gyorsan szaporodnak, s gyorsan is pusztulnak el.