Bor mellett

AZ ELSŐ lövések óta vártam hírt rokonokról, barátokról, ismerősökről. A környékről. De semmi. Rádió, tévé épp hogy megemlítette a helységek nevét. A tudósítások nagy harcokról szóltak. Ezrével halottak, sebesültek. A Küküllő táján nyugalom van, mondták. Mégis féltem.

Már az új esztendőben jártunk, amikor váratlanul megszólalt a csöngő. Távoli rokon, jó barát állt az ajtóban. Láttam, jó hírt hozott. Nincs baj, megvannak, egészségesek.

Gyűröttebb lett az arca az évek alatt. Mozgása, szeme nem változott.

Vacsora után bort vettem elő. Vörösbort. Azt szereti. Ittunk.

– Az az álomleány – kérdezte –, Anna, akiről a Hazudós azt mesélte, szereti őt, akit követni akart a messzeségbe, Anna a Szent Anna-tónál élt vagy a Gyilkos-tónál? Erre már nem emlékszem pontosan. Rég olvastam, több mint huszonöt éve.

– A Szent Anna-tónál élt. Anna, mint a húgom. Amikor apa meghalt, Édes Nagyváradra adta intézetbe. Míg be nem hívtak, minden vasárnap odautaztam, vittem a hazait. Nem volt rá szükség, Édes akarta. Mentem. Az apácák velem kiengedték a városba, hozhatta a barátnőit is. Nekem Nagyvárad ma is a cukrászdát jelenti, csivitelő kislányokat. Mind copfos volt. A Szent Anna-tóról írtam, ott jártam. A Gyilkos-tónál nem, csak sokat hallottam róla. Arról, miért nevezik így.

– És miért?

– Te nem tudod?

– Én tudom.

– Akkor mért engem vallatsz?

Üres lett a pohara, az üveg.

– Mert sok történetről beszélsz. Igaz meg csak egyetlenegy lehet.

Új üveg bort nyitottam. Míg töltöttem, szent ígéretet tett.

– Ha a sok között az igazit is elmeséled, tavaszra ordát hozok neked. Most majd könnyebben jöhetünk át. Hiszed?

Ittunk.

– Remélem.

Pipát vett elő, nagy gonddal tömte bele a dohányt. Én meg soroltam mindazt, amit a tóról hallottam, olvastam. Lestem az arcán, mikor találok rá az igazira.

Kortyolta a bort, szívta a pipát. Figyelt.

– Lány ölte bele magát a magzatával. Elhagyta a szerelme, azért. Gonosz mostoha belezavarta a férje kislányát, ne kelljen majd megosztani a vagyont. Belefojtotta. Féltékeny férj ártatlan feleségét dobatta a tóba.

Egyik se volt az igazi. Próba szerencse, gondoltam, és Arany balladáit is hozzácsentem a sorozathoz. Beleveszejtettem a fiút, aki halálra táncoltatta a lányt, aki nem őt szerette. Kisfiút, aki a szivárványt kereste. Szeretőket, akiket elválasztott világ, vagyon, rang.

Fogyott a bor, fogyott az este, fogytak a történeteim. De nem adtam föl.

Nyelt a tó kártyást, ki pénzét veszítette el, bankárt, ki a becsületét. Nyomorgó öreget, ki végre letette elviselhetetlen terheit, amikor tovább hordozni nem bírta már, unatkozó dámát, ki sokallta a reggeli-esti öltözést-vetkőzést, bukott diákot, aki nem akarta hazavinni a bizonyítványát. Nyelt mindenkit, aki eszembe jutott.

Hiába. Egyik se volt az igazi.

Pipájából verte ki a hamut, amikor megszánt.

– Ne kínlódj. Nemcsak embereket lehet meggyilkolni. Az a tó az erdőt ölte meg.

Vizsgálta, jól szelel-e a pipa, újra megtömte gondosan. Majd hozzákezdett.

– Nagyapám is a nagyapjától tudja, talán neki is a nagyapja mondta el. Régen, száz esztendők előtt, hegyek lábánál kicsi kis patak folydogált a völgyben. Égbe nyúló fenyők vigyázták minden rezdülését. Kevesen éltek ott. Néhány fából épített kis ház, kerítés, kapu, a temetőben faragott sírkereszt. Ennyi volt a völgy. Minden fából készült, szép cifrára faragva. Nemcsak a magukét díszítették, a szelíd kis patakot átívelő híd minden részét díszesre faragták, szépen öltöztesse a vizet. A parton asszonyok, lányok sulykolták, mosták a ruhát, gyerekek fából vájt csónakokat, hajókat úsztattak. Kocsma nem volt, részegek, verekedés sem. Jó emberek laktak azon a tájon. Békében éltek. Nehéz munkát végeztek, nem terhelték magukat gyűlölséggel. Nem volt irigység, nagyravágyás, harag. Jók voltak, amennyire ember jó lehet.

A hegytető fenyői messzire elláttak. Ismerték a helyet, ahol a szelíd kis patak felszínre tört. Azonnal sokfelé ágazott erdőn, hegyen, hisz mindenütt kellett a tiszta víz állatnak, madárnak, fának, arra járó embernek is. Sokfelé vájt utat magának, minden patakocska medrét látni lehetett, simára csiszolt köveket, kavicsokat is. Legnyugodtabb, legszelídebb testvérei közül az volt, amelyik ezt a békés völgyet szelte át. A hegyek még a széltől is óvták. Sima tükrében bárki elégedetten nézhette magát, soha nem torzította el képét annak, aki belenézett.

Az alacsonyabban álló fenyők sem voltak elégedetlenek. Igaz, ők nem láttak olyan messzire, mint magasabban álló rokonaik, de közelebbről figyelhették a nehezen élő emberek békés, szép életét.

A gonosz, aki mindig lesben áll, nem talált parányi rést, amelyen befurakodhatott. Erőlködött, fondorlatoskodott, ügyeskedett szüntelen, mégsem bírt indulatokat egymásnak feszíteni. Nem csoda, hogy kudarcát sokáig nem tűrhette el. Tennie kellett valamit.

Verőfényes tavaszi napon a hegytető óriás fenyői észrevették, a távolban mozdul a föld. A mindenfelé kanyargó patakok partjai egymáshoz simultak, összezáródtak. Minden víz ebbe az egyetlen patakba ömlött. Mintha óriások sziklákkal labdáztak volna, a legkisebb elágazáshoz is hatalmas sziklák gördültek mozdíthatatlanul. Pillanat, és megszűnt a nyugalom. Az eddig békésen csobogó víz duzzadt, áradt. Alig telt el idő, s már mosta a partot. Akkor elsötétült az ég. Sötét felhők takarták el a nap elől az elkövetkezendő pusztítást.

Kitört a vihar.

Olyan vihar, amilyent emberemlékezet óta senki sem látott. Szél csavarta a hatalmas fákat, szakadt az eső órákon, napokon át. A patak miután kilépett medriből, legelőször a hidat ragadta el, széttörte, darabjait vonszolta magával, úgy rohant összevissza minden irányban egy ideig. Azután vágtatott a kertek felé. Megszédült váratlan hatalmától. Hitte, ő rohan, holott a szél kergette, űzte. Hol volt már tiszta, átlátszó vize? Hordozta sebesen, ami útjába került, hídroncsokat, kerítések, kapuk cifra darabjait, végül megtámadta a faházakat is. Ember, állat menekült előle erdőn, hegyen át.

A fenyők szánták a menekülőket. Viharral dacolva hajlították meg törzsüket, ágaikat. Szabaddá tették előttük az utat.

Szikla zuhant épp arra a helyre, ahol a víz eddig elhagyta a völgyet. Hatalmas szikla. A víz ezután már a völgy foglya volt. Duzzadt, rohant, nőttön nőtt az ár. Többé már nem volt patak, tóvá szélesedett. Eleinte talán talált volna még utat kifele a fogságból, de nem kereste, nem akarta. Csak rombolni akart, pusztítani. Mutatni erejét. Ember, állat elhagyta már szülőföldjét, a völgyet, amikor leszaggatta a háztetőket.

Komor felhők szakadatlanul zúdították az esőt. Nyitott padlások kincse kavargott a vízen. A tegnap még szelíd patak betöltötte a völgyet. A viharban vad, hatalmas, pusztító tó lett.

A fenyők láttak villám fényinél.

– Ha elgörgethetnénk a sziklát, erősek vagyunk, elbírnánk vele, megszabadítanánk a völgyet, elhagyhatná a víz. De tehetetlenek vagyunk, nem mozdulhatunk – sóhajtották. – Sosem mozdulhatunk.

Még hallották, a megvadult tó nevet. És többé már nem hallottak semmit. Megcsúszott alattuk a föld, a hegyoldal belezuhant a vízbe.

Álltak a háborgó, megbolydult tó alján. Haldokló ágaik fölfogták, dajkálták az emberi élet maradványait. Gyerekjátékok, bölcsők, bútorok, edények díszítették ágaikat a víz alatt. Az eső pillanatra meg nem állt, még azután is zuhogott, amikor már a legmagasabb fenyő csúcsát is elnyelte a víz, amikor már megfulladtak mind a fák.

Meghalt az erdő.

A tó szintje egyre emelkedett.

Halálra ítélte magát minden fenyő. Megpróbált a gonosz útjába állni.

Harmadnapra kiderült az ég, elült a vihar, az eső elállt. Az otthonukat kereső visszamerészkedők zavaros vizű, fenyegető tavat találtak a házuk helyén. A hegyoldal, mintha óriás borotvával vágták volna le, csupasz volt. Idegen. Rémítő.

– Erdőgyilkos te – mondták mind a tónak. Bámulták hatalmas, sötét, holmijaikat elnyelő vizét. – Fenyők gyilkosa. Örök időkre megölted az erdőt. Gyilkos tó. Ez legyen a neved.

Így történt. A gonosz vágya betelt, megnyugodhatott, mehetett tovább. Megrontani nem tudta ott a népet. Minden irányba szétkergette őket.

A pipa kialudt, a poharakból elfogyott a bor.

Töltöttem újra, aztán csak hallgattunk.