Disszidensek

ÓVODÁBAN kezdődött barátságuk iskolai, egyetemi éveik alatt is töretlen maradt. Kamaszálmaik más-más lány köré fonódtak, sosem keresztezték egymás útjait. A barátságot vették komolyan, vagy csupán a lányoknál tért el egyébként hasonló ízlésük, maguk se tudták talán. Növekedésben is egymás mellett haladtak, százkilencven centi fölött hagyták abba. Egyikük szőke, másikuk éjfekete.

Iskolai eredményeik kezdettől kitűnőek, érdeklődésük hasonló. Egyetemre első nekifutásra bejutottak, diplomáig csupa kitűnő jegyet szereztek. Ugyanabban az intézetben helyezkedtek el, kíváncsiságuk rokonproblémák kutatása felé hajszolta a két fiút.

Már kezdett a pénz körül forogni, szédelegni a világ, de egyiküket sem érdekelte. Nem túlságosan. Szüleik kiskoruk óta külföldi nyaralásokat, sportlehetőséget, különórákat biztosítottak. Zongorát, hegedűt tanultak, érettségikor már angol, olasz nyelvvizsgájuk volt. A franciával kacérkodtak, amikor megismerkedtünk.

Barátom lánya a szőke fiúval járt, ő mutatta be kettőjüket. Majd elmúlt a szerelem. Barátaim maradtak mindhárman hosszú éveken át.

Sokat dolgoztak, lelkesen, ha ugyan ezt a divatból kiment jelzőt ma még használni szabad. De róluk mesélve jobbat nem tudok.

Főnökük nagy érdeklődéssel kísérte munkájukat, alaposan tanulmányozta legapróbb részeredményeiket is. Ügyelt, el ne bízzák magukat, ne veszítsék szem elől mily jelentéktelen a részmegoldás még előttük levő föladataikhoz képest. Kis idő múltán meglepődve látták, mily sokat jelent a tálalás. Egyre kevésbé tisztelt főnökük remekül értett hozzá. Saját publikációiban világméretűként ismertette, a maga szorgos munkája eredményeként mindazt, amit általuk ismert meg, csak valahogy a nevüket elfelejtette megemlíteni. Így aztán nem bízhatták el magukat, dicsfény, vállveregetés a főnök jó hírét teremtette meg. Nem bánták. Minden alkalommal fogadtak, melyikük találja el, mily szavakkal biztosítja a nagy ember szerény megoldásaik világjelentőségét. Némi gyakorlat után még a kötőszavakat is eltalálták.

Néha, különös jókedvükben, becsempésztek idegen anyagot is, de mert senki nem vette észre, lassan fölhagytak evvel a játékkal.

Éveken át mindig elmagyarázták, mire jutottak. Azután asztalomra rakták ugyanazt kinyomtatva, az említésük nélkül. Idővel mintha már nem derültek volna olyan jól főnökük csínytevésén. De hogy a munkától is sikerült elvenni a kedvüket, arra csak akkor gondoltam, amikor a fekete hajú ifjú egy írást tett elém.

– Elolvasnád? – kérdezte.

– Magyarázat nélkül megértem?

– Remélem. Nem szakma. Nem akarlak fárasztani, csak ha unatkozol vagy valami, akkor nézz bele.

Azonnal el akartam olvasni.

– Majd ha elmentem – szakította félbe mozdulatomat. – Ne unj ennyire. Előbb-utóbb magadra hagylak, akkor majd nem tudsz mit kezdeni az időddel.

Pillantása fölmérte íróasztalomon félretolt kisregényem kéziratát, körkérdésre válaszoltam. Tartottam magam kívánságához, amint elment, olvasni kezdtem a kéziratát. Nem kis meglepetés, novellát írt.

Utcaseprő lapátjára igazgatja az összegyűjtött szemetet a nyolcadik kerület egyik kis mellékutcájában. Söprőn is, lapáton is megcsillan valami. Lehajol, tenyerére rakja óvatosan a fénylő fémdarabkát.

– Aranyszemcsék? – vizsgálja hitetlenkedve. Egyenként cigarettadobozába dobja. Ha a központjuk felé jár, leadja. A talált tárgyak között megtalálja, aki elveszítette.

Így megy napokon át. Gyanakodni kezd. Létezhet olyan véletlen, hogy valaki mindig épp ezen a helyen veszíti el aranydarabkáit. Ismeri a környék lakóit. Azoknak nincsen aranyuk. Képtelenség ez az egész. A legképtelenebb ötlet, hogy itt aranyat rejtene, dobálna ki a föld. Mégis előszedi zsebkését, lehajol, kapirgál a kockakövek között.

Arany csillan a késén, a kezén. Már nem gyűjtögeti cigarettadobozába, ki tudja, milyen rengeteg arany van itt. És senkié. Egy részét talán annak adják, aki megtalálta. Határozott. Kezében söprővel, lapáttal elindult megkeresni a számára elérhető hatalmasságot, a főnökét. Becsületessége diktálta, vagy józan esze, hiszen nem állhat oda aranyat ásni egy pesti mellékutcában, ezen nem töprengett.

Már aranyrögök is csillogtak tenyerén, amikor főnöke felé nyújtotta. Körülményesen elmondta az utóbbi napok történetét, még zsebkését is megmutatta. Köszönetet várt, jó szót legalább.

– Nyilvánvalóan lopta. Csupán jóindulatból nem adjuk át a rendőrségnek. Vigye, ahová akarja, egyetlen porszemet ne hagyjon itt. Mi nem keveredünk bele efféle ügyekbe. Nem is tudunk róla.

Az utcaseprő erre nem számított. Az első percekben föl se fogta, mi történik.

– És mi legyen a földben a többivel? – kérdezte elkeseredetten. – Cipőtalpukon széthordják a járókelők, kárba vész. Meg hát mindig mondják, szegény az ország. Ki tudja, milyen nagy vagyon van ott. Ki kéne ásni.

– Pesti mellékutcában nincs arany. Nem röhögtetjük ki magunkat. Nem ásogatunk világ csúfjára kockakövek között.

– Nézze meg – dugta a már egyre ingerültebb főnök orra alá aranytól ragyogó tenyerét –, ezt mind ott gyűjtöttem. Látja.

Elfogyott a türelem. Kidobták.

Még mindig nem kísértette meg, hogy magának tartja zsákmányát. Makacs utcaseprő, nem hagyta nyugodni az eset. Előkereste otthon a legerősebb konyhakést, avval ment másnap munkába. Ha sokat szerez, gondolta, akkor majd hisznek neki. Vagy ha neki nem, hát a saját szemüknek. Szerencsére az egyik kockakő sarkát kimozdította helyéről a nagy kés, a tág résen nagy aranyrögök is kifértek.

Okult előző kudarcából, a főnöke főnökét kereste fel.

Vele sem járt jobban.

– Ha egyszer azon a környéken nem lehet aranyat találni, akkor hiába mutogatja, hiába dugja az orrom alá, hiába erőszakoskodik. Csak lopja mindkettőnk idejét.

Nyilvánvaló jó szándéka miatt nem hívtak rendőrt. Megegyeztek abban, találta valahol, azért meri mutogatni. Aki lop, az eldugja. Ennyit mindenki tud tévéből, krimiből.

Most már megfordult a fejében, ha megtartaná zsákmányát, eladogathatná, élete végéig kényelmesen, gazdagon élhetne. De elhessegette bűnös gondolatát. Ami nem az övé, avval nem kereskedhet.

Nem csoda, hogy ilyen fölfogással utcasöprésnél nem vitte többre.

Ragaszkodott a becsülethez. Járt hivatalról hivatalra, mutogatta tenyerén az aranyat, mesélte, hol találta.

Mindenünnen egyformán dobták ki. Abban senki nem kételkedett, arany a fénylő vacak, amivel vegzálja a hivatalnokokat. Nem értették, mért találta ki ezt az ostoba mesét. Mindenki tudja, ott nincs aranylelőhely. Amit mindenki tud, az úgy is van. Ha nincs, akkor nincs.

Miközben győzködte, aki elé sikerült bejutnia, egyre fogytak tenyeréről az aranyrögök. Nem vette észre, hogyan tűntek el. Lassan már csak aranyszemcsék maradtak.

Hire már mindenütt megelőzte. Végül az egyik nagyember megszánta. Ideggyógyászt hívott, mentőautóba tuszkolták, elvitték.

Akkor már úgy tűnt, jogosan.

Amikor ezt az utolsó hivatalt is elhagyta, már csak üres tenyerét mutogatta orvosnak, ápolónak. Erősködött, íme a bizonyíték, aranyat lelt.

Haláláig nyújtogatta üres tenyerét mindenki felé. Ismételgette az aranylelőhelyet, el ne felejtse. Ha végre kiengedik, rátaláljon.

Soha nem derült ki, az aranyrögöket az emberi kapzsiság tüntette-e el, vagy ami nincs, annak bizonyítéka nem ragyoghat senki tenyerén.

Érdekelt az írás, továbbadtam.

Nyár eleje volt, szabadságát töltötte mindenki. A döntésre, véleményre jóval tovább kellett várnom, mint más, hűvösebb időben. Nem bosszankodtam, a két fiú is külföldön csavargott.

Színesedtek a falevelek, amikor hírt kaptam, közölnék az írást, de az ifjú szerző javítson rajta. Megbeszélik vele, kerítsem elő.

Egyszer a leghosszabb kóborlás is véget ér, gondoltam naivan, és bementem az intézetbe.

Szemrehányásözönt zúdítottam magamra.

Szép kis alak, akit keresek, a levegőt se érdemli, nem azt, hogy bárki törődjék vele. Kilépett, butikot nyitott. Rongyos pénzért otthagyta a pályáját. Mindent megkapott. Tálcán kínálták az előrelépést. Képtelen ötleteit megvalósíthatta, kívánságait teljesítették, munkaföltételeit a legmesszebbmenőkig biztosították. Hálátlan szemét, mint a barátja, az a nyurga, szőke csirkefogó. Az külföldi nyaralásból nem tért haza. Csak egy sértő, pimasz lapot küldött. Hogy a maga erejéből maga akar élni. Ha odahaza nem lehet, sajnálja. Ennyi.

A hamutartó mellett előkelő szakmai folyóirat, a főnök cikkénél kinyitva. Szemem véletlenül tévedt az oly sokszor hallott kísérletsor pontos, részletes leírására. Természetesen a fölháborodott, sértett főnök ott sem említette beosztottjai nevét. Még oly szelíd formában sem, hogy munkájában segítették.

Nem emlékszem, köszöntem-e, amikor kimentem a szobából.

Megkerestem a butikot. Magas, fekete hajú barátomat már nem érdekelte novellája sorsa.

– Anyagbeszerzés, olyan árut kínálni, ami a vevőknek tetszeni fog, ez érdekel. Eddig sikerült. Tudom, lesz majd, amire ráfázom. A fene bánja. Vállalom a magam hülyesége kockázatát. De a szerény eredmény is az enyém, magam akarom közreadni.

Elnevette magát.

– Úgy beszélek, mintha még mindig tudománykodnék. Ostoba megszokás, majd elmúlik. Nem fontos.

– Mi fontos? – kérdeztem rosszkedvűen.

– Nem a pénz, ne hidd.

Kedvesen szolgálta ki a vevőket, előzékenyen.

– Az fontos, hogy világos legyen, ki lop és kitől loptak. Ne folyjék össze egy kabátlopási históriába.

Évek teltek el. Ma sem értem, mért kellett két tehetséges ifjú embernek ilyen különbözőképpen disszidálni. Ugyanaz ok miatt.