Premier

VENDÉGEM jött az Egyesült Államokból. Korán őszült, talán negyvenéves lehet. Orvos barátom kérte, hozzon el nekem néhány újságcikket. Üzente, jön ő is nemsokára, de személyesen nem szeret fölvágni.

– János az év orvosa lett – mutatta vendégem a cikkeket, képeket.

– Ráfért egy kis öröm – mondtam. – Épp akkor volt legutóbb itthon, amikor ötvenhat áldozatait temették. A kivégzetteket. Iszonyatosan kiütötte.

– Sose említette, hogy az akkori események részese volt.

– Mit mondott volna? Csak végezte a dolgát. Orvos mit tehet, ha a sebesültek az utcán hevernek? Szerzett mentőautót, sofőrt. Kórházba szállítottak mindenkit, a könnyebb eseteket még a kocsiban ellátta. Napi húsz órákat rohangáltak. Amikor helyreállt a rend, de nem úgy, ahogy akarták, nem az, amiért verekedtek, elment. Mostanában már néha hazalátogat. Azon az emlékezetes temetésen itthon volt. Hallgatta, amint ünnepélyesen fölolvasták a kivégzettek névsorát. Akkor tudta meg, több mint harminc év után, hogy fölakasztották a gépkocsivezetőt, akivel hordozták a sebesülteket. Ennyi volt a bűne. Te akkoriban kisgyerek lehettél.

– Épp kezdtem beletörődni az iskolába.

Vendégem válogatott az újságok között, néhány lapot külön rakott.

– Ezt nem tudták azok, akik kitüntették. A tudását becsülik. Az eredményeit.

Ott valóban megbecsülték. Szanatórium igazgató főorvosa lett, egyetemi professzor. És most az év orvosa.

Nézegettem a cikkeket, képeket. A külön rakottakért nyúltam.

– Azokban filmkritikák vannak. Megnézheted, ha érdekel.

Lapozgattam, az egyik fotót látva elnevettem magam.

– Neki hoztad? – mutattam a fotón az egyik színészt. – Itt hagyhatod, ő is barátom. Csak ő itthon maradt.

– Sikere van, láthatod, elsőként méltatják az alakítását. Világsztárok előtt.

– Láttad a filmet?

– Láttam. Nem túloznak a kritikák. Nagyszerű.

– Idővel talán bemutatják itthon is. A héten színházi premierje lesz. Érdekel? Szerzek jegyet.

Ebben megállapodtunk.

Miután elment, tárcsáztam színész barátomat. Hadd örüljön mielőbb a külföldi elismerésnek. Meséltem, hogy jutottam a cikkekhez. Kiderült, vendégemet mind a ketten ismertük, igaz, felületesen, mielőtt elhagyta az országot.

– Itthon filmnél, színháznál dolgozott – emlékezett színész barátom. – Talán tíz éve is van, hogy elment. A fene se tudja, miért. Politikával nem foglalkozott. Tehetségesnek, lelkiismeretesnek ismerték. Amerikában mit csinál?

– Ugyanazt. Főleg filmet. Nem kis sikerrel.

Korán értünk a színházba, több mint fél óra volt kezdésig. Mehettünk volna a közeli presszóba kávét inni, de annyi volt az ismerőse, hogy maradtunk. Háttérbe húzódtam, őt sokan vették körül. Nem csoda, ritkán jön haza. Látszott, nem mindenkire emlékszik, akivel beszélget.

Mint mindig, kisebb-nagyobb csoportok alakultak. Így volt a szünetben is. Vitáztak darabon, előadáson, rendezésen, színészi játékon, díszleten, jelmezen. Vélemények ütköztek, mindenki mondta a magáét.

Ismerős alak tűnt föl. Cérnavékony. Mindegyik csoporthoz odament. Hosszú karjával ölelgette a vitázókat.

Talán ő volt az egyetlen, aki mindennel, mindenkivel egyetértett. Növekvő lelkesedéssel.

Egyetértett az ütköző vélemények mindegyikével.

Kedvesen csinálta, jópofán. Nem haragított meg senkit. Épp csak nem vették komolyan. Megmosolyogták buzgó igyekezetét.

Évtizedek óta ebből él. Nem rosszul, bár ezt nem tudja magáról, nem ismeri el.

Rendületlenül tisztogatja azok talpát, akikét a pillanatban éppen érdemes. Nem könnyelmű, gondol a jövőre. Szorgalmas. Nem bánja, ha olyan talpat is fényesre tisztogat nyelvével, amelyik később fölöslegesnek bizonyul. Annyi baj legyen, csak ki ne maradjon véletlenül se a valamikor majdan szükséges. A többit automatikusan törli emlékezete. Érzelmek, múlt mit sem jelent, eltűnik, mintha sosem is lett volna. Kéretlen szolgálatait busásan megfizetteti.

Mégis elégedetlen, sűrűn panaszkodik. Okkal.

Valóban ellentmondásos a helyzete. A tisztogatandó talpakat a fölötte állók közül maga válogatja. Így ésszerű. Ám sértő, akik fölötte állnak, többet tudnak fölmutatni. Holott, úgy véli, mindannyiuknál többet, jobban dolgozik, csak nem értékelik megfelelően szorgos munkálkodását. Nem gyerekjáték mindig mindenkivel egyetérteni. Nem könnyű naprakészen számon tartani, kinek a karrierje kezd fölfelé ívelni, jó előre kiverekedni a maga helyét az induló talpnál. Mennyi fölösleges fáradság, kárba veszett igyekezet a sok, jól startoló, de valahol elakadó talp fényesre tisztogatása. Tudja, megéri a lemaradottakra fecsérelt idő, energia, hisz másként ne adj Isten, még kimaradhatna egy beérkező talp. Inkább a túlmunka, még mindig kifizetődőbb. De mégis.

Meggyőződése, munka az, amit nap mint nap művel. Holott nem több, nem más, mint amit itt a színház előcsarnokában, büféjében látunk.

Nem lebecsülendő teljesítmény. Jópofáskodik mindenkivel. Mélységesen csodálja mindenki véleményét. Mélységesen egyetért mindenkivel. Halált megvető bátorsággal mondja szemébe mindenkinek, mennyire bámulja, mily nagyon szereti. És főképp becsüli. Meg tiszteli. Meg szerényen lezsenizi összes beszélgető partnerét. Mindegyiket. Áhítattal fogadja el az egymásnak ellentmondó véleményeket. Ő is épp így gondolta, bólogat lelkesen.

Időszámítása is sajátos.

Hihetetlen tempóban gyorsul nála az idő. Mesében három nap egy esztendő. Nála jó esetben csak percekig tart. Akit most, itt ismer meg, csoporttól csoporthoz sündörgés közben, holnapra sok évtizede jó barátja. Új ismerőseivel gyerekkori barátságokat köt. E régi kapcsolatok jogán szerez új és új megbízásokat, pénzt, mindent, amire épp szüksége van. Mégis boldogtalan. Elkeseredett. Jóval kevesebbet kap, mint amit érdemel. Alulfizetett képességeiről igen jó a véleménye.

Figyelem mozgását, már amennyire lehet. Nem könnyű. Mintha egyszerre több helyen lobogna, cáfolva a fizika törvényeit. Igaza van. Ez az egyetlen, amire képes. Erre az örök, bármiért, bárkiért lobogásra.

Semmihez nem ért. Régen tagkönyvei törték, óvták az útját. Most valószínűleg nincs ilyen könyvecskéje, bár mindenütt úgy nyüzsög, mintha az aktuális tagság bizonysága valamelyik zsebében volna. Istenem, így szokta meg. Kellemes, magas életnívót hozott össze, ha kevesli, akkor is. Ki hibáztathatná, ha ragaszkodik a megszokotthoz. Ügyes. Nagyon ügyes.

Kezdődik a második fölvonás, indulunk a nézőtérre. Még hallom, amint kezdő ifjú drámaírónak súgja.

– Nem igazi siker. Premier. Majd meglátják, ha közönség lesz, ha lesz, amit kétlek. Most csak a szakma van itt. Rokonok, barátok. Potyajegyesek. Persze, hogy tapsolnak.

Pillanat, s már tovalebbent.

Az utolsók között foglalta el helyét a nézőtéren. Gratulált, integetett, köszöngetett mindenfelé.

Siker volt, megérdemelt siker. Előadás végén nem siettünk, megvártuk, amíg már nem tolonganak a ruhatárban. Most is kis csoportok alakultak. Újra alkalmunk volt megcsodálni közös ismerősünk működését.

Nem veszített energiájából. Hosszú karjával csápolt, ölelgetett, magasztalt, becsmérelt, ahogy a pillanat kívánta. Valami mégis változott. Vagy csak most vettem észre. Még testmagassága is alkalmazkodott partneréhez. Hol alacsony volt, hol még alacsonyabb. Megnyúlt, ha megengedhette magának. Soha nem volt magasabb annál, akivel pusmogott.

Ámulva néztük. Ez már teljesítmény. Nem is akármilyen.

Vendégem mereven figyelte.

– Veszélytelen akrobatamutatványok – mondta.

– Nem veszélytelenek – tiltakoztam. – Bolond világ ez, te is tudod. Akik most éppen nem kedvelik egymást, holnap, ki hinné, megbékélnek újra. Testi-lelki jó barátok megint. Akkor mi lesz?

– Semmi. Bemeséli, hogy mindig mindegyikükkel egyetértett. Vagy elhiszik, vagy nem, vitatni nem fogják. Annyira nem veszik komolyan. Hallgatják továbbra is fél füllel keserű panaszait, néha megszánják, enyhítik nehéz sorsát. Értelmetlen, fölösleges munkák bérét juttatják neki. Nem a munkáját fizetik meg, csak a szolgálatait. Mint mindig.

– Honnan tudod? – kérdeztem meglepődve.

– Miatta disszidáltam.

Pörgettem magamban a lehetőségeket, mivel bánthatta, mit tehetett ellene. Nőügy? Ahhoz túl nagy a korkülönbség. Kikészítette valahol, lejáratta, rágalmazta? Kitúrta állásból, munkából?

Ránk került a sor a ruhatárnál. Már az utcán voltunk, amikor megállított.

– Ne törd a fejed – mosolygott szelíden. – Nem tett semmit ellenem. Kezdő voltam. Igaz, jól indultam, de várni még semmit nem lehetett tőlem. Észre se vett, nem kerültem a látókörébe.

– Akkor?

– Nem történt semmi. Sokszor volt dolgunk ugyanott. Sokszor láttam. És egyszer megéreztem, ha itthon maradok, pár év múlva talán én is ilyen leszek. Akkor elmentem.