Ősanya

SZOKATLAN volt, hogy meghívott. Évek kialakult gyakorlatát szakította meg.

Eddig a legkülönbözőbb időpontokban állított be. Nem egyedül. Gyanítom, szülei még mit sem sejtettek, amikor nekem bemutatta soros lovagját. Tőle telhetően tapintatosan viselkedett, tekintettel van mások érzékenységére.

Érkezésekor azonnal megkérdi, tetszik-e?

Ha nem alkotok elég gyorsan véleményt, megszán. Segít.

Sorolja a jelen levő ifjú erényeit az előzővel szemben, mentegeti hibáit. Múltkorában megkérdeztem, nem befolyásolja-e gyakori lovagváltoztatását a mód, ahogy áldozatait elővezeti.

Megnyugtatott.

– Hová gondolsz?

Ebben maradtunk.

Hála az uralkodó divatoknak, a személyek sűrűn változtak, a keresztnevek ritkán. Néha úgy láttam, jól megnőtt utolsó találkozásunk óta a torzonborz, nagy szakállú dalia. Fél métert is összehozott néhány hét alatt. Amikor kiderült, nem érdekli a futball, kizárólag pingpongozni szeret, félve ejtettem ki a nevét.

Már sejtettem, nem változott. Másik.

Többnyire elkerült a baj, ugyanarra a névre hallgatott, mint az elődje.

Jó hírem egyre öregbedett.

A leváltott lovagok mesélték, rendes vagyok. Régi ismerősként fogadtam őket bemutatáskor. Nem feszengtek. Rögtön otthon érezték magukat. Legjobb formájukat futották.

Pár rövid találkozást új bemutatás követett. A változást nem vettem észre.

Csupán abból, ilyenkor fél mondattal közölte, milyen igazam volt előzőleg mindenben.

– Az természetes – nyugtáztam elégedetten.

Ha valamit bizonyosan tudtam, az az volt, esztendők óta szóhoz sem jutok. Talány, miben volt igazam.

Jó pár hete nem jelentkezett.

Nyaral – gondoltam. – Pihen.

De nem. Nem vesztegette a drága időt.

Meglepetésemre egyedül jött.

– Segítened kell – mondta már az ajtóban. – Menyasszony vagyok.

Hatalmas, cizellált, régi jegygyűrűt dugott az orrom alá. Lötyögött az ujján.

– Ékszerészt keress. Én nem tudok gyűrűt kisebbíteni.

Erősebben kancsalított, mint rendesen.

– El kell jönnöd hozzánk. Hamar. Azonnal.

– Ezt a lovagot otthon mutatod be?

– Nem. A vőlegényem nem lesz ott. Majd elhozom. Te leszel a tanúm. Szarság lenne, ha meglepődött képet vágnál.

– Másik keresztneve van? Már ezen, semmin se lepődöm meg.

– Hányban születtél?

– Huszonháromban.

Megnyugodott.

– Csak három évvel idősebb nálad. Nem sok.

– Nem. Apádnál negyed századdal idősebb.

– Nagy ügy! Öltözz. Ki kell találnod valamit.

Mi sem könnyebb.

– Megidézzük az utunkba kerülő első lézengő ördögöt. Fölajánlunk néhány lelket. Cserébe megifjítja az urat. A vőlegényedet. Legalább nem téveszted össze a nagyapáddal.

– Ne komolytalankodj.

– Rendben. Az úr a házasodáson túl foglalkozik valamivel?

– Gazdag.

– Azon nem tudok segíteni.

– Öt percig vegyél komolyan.

– Meglesz.

– Három napja ősanyám született. Nem mindennapi családi esemény.

– Ennél a házasságod is mindennapibb.

– Szép nő. Nagyon szép.

– Ő is bandzsít?

– Ne ugrass. Mindennek te vagy az oka.

Nem volt világos, mit okoztam.

– A házasságodnak vagy újszülött ősanyádnak?

– Az ősanyámnak.

Kezembe adta a villanyborotvát.

– Rád fér.

– Igaz.

A halk zümmögésen át figyeltem történetét.

– A születésnapodra kerestem valamit a bizományiban. Amit meg tudok fizetni. Valami hülyeséget, aminek örülsz. A vőlegényem természetesen elkísért. Reménytelen keresgélés volt az én helyzetemben. Végül már csak az árakat néztem. Nem jártam jobban. Bepipultam. Megálltam gondolkodni, most mi lesz. Kapsz egy tortát, döntöttem, és megesszük, ne legyen gondod vele.

– Előzékeny vagy, mint rendesen.

– A vőlegényem megkérdezte, mitől döbbentem meg. Nem akartam pénzről panaszkodni. Hatalmas kép lógott előttem. Csodaszép nő, arany ruhában. Mondtam, őtőle. Az ősanyámtól. Láttam, hasonlatosságot keres közöttünk. Rátalált. Megvette, aznap hazavitette anyámékhoz a képet. Most ott díszeleg a falamon.

– Hogy fogadta a többi ősöd? Ők is fölfedezték a hasonlatosságot?

– Hová gondolsz? Azt hiszik, csak egy festmény. Eljegyzési ajándék. Majd te megmagyarázod a rokonságot.

– Nem lesz könnyű.

– Ha könnyű volna, rég túllennék rajta.

– Mi a fenéért vette meg a vőlegényed?

– Hogy ne bámulják idegenek az ősömet. Valami családi tragédiát kell kitalálnod, amiért kiárusították a hölgyet.

– Nem volt pénzük. Így szokott történni.

Elképedt.

– Nincs benned kegyelet. Azért beszélsz így. Az ember rongy anyagiak miatt nem válik meg ősei arcképétől, családi ereklyéktől. Az nem illik.

– Egyszerűbb, ha megmondod, hülyültél csak.

– Már nem lehet. Elveszíteném a hitelemet.

– Zseniális ötletem támadt. Iktasd ki a menyasszonyságot. Rongy anyagiak miatt nem árusítja ki magát az ember. Nemcsak az őseit, önmagát sem.

Meg se hallotta.

– Gyere, nézd meg a képet. Csupa aranyszövet, meg csipke, meg ékszer. Rengeteg ékszer. Mindenféle gyűrűk, gyöngyök. Meg a hajában is van valami. Meg a fülében, a karján. Mindenütt. Lefényképezik és megcsinálják. Nekem.

– Úristen, te most akarod begyűjteni ősi családi ékszereidet.

– Épp ideje. Találd ki a történetét. Az övét is, a képeladásét is. Szép szomorú történetek legyenek. Kis dicsőség, hősiesség, tragédia. Ahogy az egy ősanyához illik.

– Megcsinálják az ékszereit?

– Meg a ruháját. A menyasszonyi ruhám épp olyan lesz, mint az övé.

Elkészültem borotválkozással, öltözködéssel.

– Menjünk – sürgetett. – Ha meglátod, megérted, mit akarok.

– Sok ékszert.

– Nemcsak azt.

– Ki festette a képet?

– Ismeretlen festő. Kitűnő.

Elmentem vele.

Életnagyságú a kép. Nem túlzott. A gyönyörű hölgyön aranyruha, aranycsipke, ékszerek. Minden úgy, ahogy mesélte.

Nem minden.

– Az a furcsa ékszer a hajában, az virág. Élővirág – mondtam.

– Nem lehet. De tudod mit, mindegy. Az én hajamban ilyen ékszer lesz, pont ilyen.

Körülnéztem a szobájában.

– Eltűntek a plakátjaid. Se sportoló, se énekes, se meseautó. Semmi, csak a rajzszögek helye. Egy árva cigarettás doboz, mini konyakos üveg se maradt. A plafonról is leimádkoztad kedvenceidet.

Kinyitotta a szekrényajtót.

– Igen hűséges a természetem, tudhatnád. Ennyi megmaradt. A többit ősanyám leutálta a falról.

Becsukta a szekrényt. Leültetett.

– Holnapra kell a családom története.

– Anyádéknak hogy adod be?

– Sehogy. Azt nem lehet. A vőlegényemnek majd azt mondom, erről a hölgyről soha nem beszélünk. Ő is hallgasson róla. Hogy miért titkoljuk, azt te találod ki. Holnapra.

– Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy.

Biztos volt a dolgában. Cipőjét mutatta.

– Jót tesz nekem ez az ősanya. A cipőm is kipucoltam.

Próbálgattam a történetet. Ismert anyagból.

– A szép hölgy Párizs városában élt, vagy ott csináltatta a ruháját. Beleszeretett családja ellenségébe. Máshoz kényszerítenék. Öngyilkos lett.

– Nem jó. Ezt a kényszerítésdolgot nem szeretem.

– Kérlek. Szerelme felesége lett. Boldogan élhettek volna, de rágalmazták. Férje hitt a gaz bitang rágalmazónak. Megfojtotta ártatlanul, mert elhitte, hogy megcsalta.

– Azért ilyen szomorú a szeme?

Bólintottam.

– És mért adták el a képet? Mért váltak meg tőle?

– Nem váltak meg a képtől. A háború sodorta el. Különleges helyzetünk miatt úgy vesztettük el a háborút, hogy a szintén vesztes hurcolta el zsákmányként az értékeinket. Mondtad, a festő ismeretlen. Így a sznoboknak nem volt elég értékes, eladták. Valaki meglátta, megvette, hazahozta. Kész. Amikor megszorult, eladta.

Megállapodtunk.

Igazság az, ismertem a modellt.

Kezdő színésznő volt a háború alatt. Nagy álma a Kaméliás hölgy. Álom maradt.

A lányt rendelet parancsolta le a színpadról.

Vigaszul festette meg a tehetséges, fiatal festő szerepálmában. Barátai, ismerősei nem engedték aláírni a képet. A modell vallása miatt. Ne tegye ki magát fölöslegesen veszélynek. Titokban folytathatja, ha nagyon akarja, e veszélyteli kapcsolatot. De titokban.

A festőt behívták. A színészlányt deportálták. Ott kellett hagynia képet, lakást, könyvet, mindenét.

Megelőzőleg, ha néha beszélgettünk, minden vágy, terv, ábránd avval a mondattal kezdődött: Ha vége lesz a háborúnak. Talán még az álmok is.

Vége lett. A lány is, a fiú is hazakerült.

A kép sehol se volt.

De legalább megvalósulhattak volna az álmok. Csakhogy akkor a drámát parancsolták le a színpadról. Annyi elítélő jelzőt aggattak rá, fejben tartani se lehetett mindet. A lány már-már elhitte, ízlésficam hívta életre régi álmát. Csak amikor az Ember tragédiája is hasonló sorsra jutott, akkor nyugodott meg, mégsem az ő ítélete hamis.

A festő elhagyta az országot. Képtelen volt megfelelni a követelményeknek. A lány maradt. Itt tartotta az anyanyelv, a színház. Talán az is, hátha kap valami hírt elhurcolt szüleiről.

Múltak az évek. Ismét helyet kaphatott a Kaméliás hölgy a színpadon. Már eljátszhatta volna, csakhogy közben középkorú lett. Elment mellette a szerep. Nagy színésznő volt. Ma már csak fáradt, öreg arcára emlékeznek, akik emlékeznek.

Pár éve temettük el.

Betegsége alatt sokat beszélgettünk. Mindenről, ami fontos volt az életében. Színházról, közönségről, szerepekről. A festőről, a képről. A kaméliás hölgyről, élő virággal a hajában.

Ezt a szerepet csak egyszer említette. Őszi délután.

– Szerettem játszani a Kaméliás hölgy-et. Akkor voltam életemben a legboldogabb.

Határozottan állította.