Összeférhetetlen

IDŐBE telt, míg ráébredtem, az összeférhetetlen kifejezés a „hogy jön ő ahhoz, hogy igaza legyen, amikor csak nekem lehet igazam, mindent átfogó bölcsességem miatt” szinonimája.

Tapasztalataim értették meg, ha elhangzik ez a vezényszó, kétoldalú ráfázás következik. Azonnal és valóságosan, súlyos következményeket hordozón az kerül bajba, akiről kimondják. A későbbiekben, amikor a kudarc az összeférhetetlen egyén figyelmeztetését igazolja, pár pillanatig talán az is kényelmetlenül érzi magát, aki megbélyegezte. De mert a sokadik tévedés se hordoz következményt, még némi töprengésre se késztet, minden háborítatlanul marad úgy, ahogy volt. Aki figyelmeztetni merészelt, eltávolítva is hurcolja összeférhetetlensége ballasztját. Aki az ostobaságot elkövette, a kárt okozta, tekintélye, rangja, jó híre csorbulása nélkül marad a helyén. Esetenként, nagyszerűsége elismeréseképpen, emelkedik is. S hogy el ne felejtsem, a pár pillanatnyi talán kínos, néha még esetleg kissé kényelmetlen rossz érzést csillapítani igyekvők tábora vigaszt nyújt.

Erőt ad további hülyeségek megvalósításához.

Nem örültem igazán, amikor rájöttem a dolgok ilyen menetére.

Tudomásul vettem, vannak, akik jelt viselnek homlokukon.

Barátaim többnyire az összeférhetetlenség bélyegét cipelték, mások, számosabban, tévedhetetlenségük ragyogó csillagát.

Tények természetesen nem befolyásolták a jelzéseket.

Ismétlem, a kínos következményeket az viselte, aki eléggé el nem ítélhető módon a várható következményekre figyelmeztetett.

A mechanizmus a legapróbb dolgokban is pompásan működött.

Hogy mindezt illusztráljam, megpróbálok indulat nélkül mesélni el egy régi-régi történetet.

Színészről mesélek, aki ragyogó versmondó is volt.

Akkoriban már megtanultuk, tudtuk a leckét. A közönséget nem érdeklik versek. Csúnya dolog. Az talán még csúnyább, hogy minden alkalommal, ha lehetőséget kapott versmondásra, csak nagy nehézségek árán lehetett bejutni meghallgatni.

Hogy akkor mi történt volna, ha érdeklik a közönséget a versek, nem tudom. Talán a végtelenbe tolták volna ki a terem falait.

Mivel tételüket csak bizonyítani lehetett, ritka kegyként adományozták a telt házakat vonzónak a föllépés lehetőségét. Érthetően.

Látványosan cáfolta meg a közönségről kialakított hivatalos, uralkodó véleményt. Látványosan és vétlenül. Nem tett mást, mindössze verset mondott. Akkor meg mi az ördögért nézték volna szívesen, hogy tolonganak jegyekért.

Azok, akiket szerintük nem érdekelt a vers.

Ritka adottság, nem tudom pontosabban mondani, szerették egymást a verssel. Nem elírás. A versek is szerették őt. Úgy tárták föl titkaikat, ahogy kiválasztottak közül is csak keveseknek.

Egyszer, ismét összeférhetetlensége miatt, kivágták a színházból. Más országokban nagy szériákat elért sikerdarabra azt merte mondani a próbák során, baj van. Vagy a fordítással, vagy a húzásokkal, átigazításokkal, vagy csak az Isten tudja, mivel. Utána kell nézni. Ha nem hozzák rendbe, biztos bukás.

Ahogy az már lenni szokott, nem keresgélték a hibát. Őt vágták ki. Más vette át szerepét.

A darabot néhány előadás után le kellett venni műsorról. Az üresen tátongó nézőtér miatt.

A színház új bemutatóra kényszerült. Ő hordozta összeférhetetlensége legújabb bélyegét.

A kudarcot sem kivédeni, sem tudomásul venni nem hajlandókat körülnyüzsögték a vigasztalók.

Ő állás, jövedelem nélkül maradt. Nem először. Mert valóban fontosnak tartotta a színházat, hiszen az életét tette rá. Nem érzett diadalt a bukás hallatán. Rá sem ért volna diadalmaskodni.

Megélhetést kellett találnia.

Valamennyit keresett a Rádió, Televízió megbízásaiból. Megélhetés volt, ha szerény is. De volt. A maguk furcsa, sajátos körülményekhez alkalmazkodó időrendjével biztosították kevés jövedelmét Rádió, Televízió.

A színházak délelőtti próbái, esti előadásai miatt rendszeres volt az éjszakai munka. Próba, fölvétel akkor, amikor már mindenki ráér.

Versműsort készített a Televízió. Őt is behívták éjszakára.

Nemcsak versekkel készült, a föllépésre is.

Reggel, amikor elindult otthonról, szép ruháját, frissen vasalt ingét, nyakkendőjét gondosan kocsijába tette. Egész nap magával hordozta. Ha nem kerülne haza késő estig, akkor is kéznél legyen minden.

Elmúlt a nap, eljött az éjszaka.

Óvatosan karjára vette féltett holmiját, vitte föl a lépcsőkön. A Televízió épületébe érve megállt. Igazolta magát.

A rendész az előtte heverő listát vizsgálta lassan, tüzetesen.

Ő várt türelmesen, bár nem volt könnyű mereven állni, karját távol tartva testétől. Hozzá ne érjen, meg ne gyűrődjék féltett holmija.

Várt.

Hiába. Nem engedték be. Nem volt rajta a listán.

Könyörgött, kérdezzék meg telefonon, nem nagy fáradság. Csak néhány pillanat, és pótolják hiányzó nevét.

Nem tették meg. A rend a fontos. Ki-ki végezze pontosan a dolgát. Akinek nem dolga telefonálgatni, az nem telefonál. Logikus. Szép is volna, ha mindenki csinálhatná, ami épp eszébe jut. Ki-be mászkálnának az épületbe, ha kedvük szottyan, akármennyien. Megzavarni más emberek munkáját.

Hallgatta a kioktatást. Magyarázott, próbálkozott.

Ha nem jelenik meg időben, mondta, avval zavarja a munkát. Higgyenek neki. Ha soká könyörög a belépés engedélyéért, végül elkésik, ami szintén zavart okozhat.

Nem engedtek a mindennél fontosabb rendből.

Állt megalázottan. Még mindig óvta immár fölöslegessé vált szép, gyűretlen ruháját. Mutatta, érvelt. Reménykedett. Hiába. Itt be nem lép, aki nincs a listán. Akinek a listán nincs helye, annak a műsorban sincs helye. Kár erőszakoskodni. Menjen haza szépen. Nem szabad ilyen sokáig engedély nélkül itt ténferegni, zavarogni. Hagyja békén azokat, akik dolgoznak.

Kidobták. Elment.

Nem haza ment. Hozzám jött. Képtelen volt megemészteni, elfogadni a történteket.

Magyarázat után kutattunk.

Talán a műsor változott. Talán a felvétel időpontja. Talán elfelejtették a változásról értesíteni. Talán nem találta otthon az értesítés.

Hajnalig soroltunk lehetséges okokat. Lehetetleneket is.

Egyetlent nem mertünk kimondani, bár mindkettőnket az tartott rettegésben. Kirakták onnan is. Többé verset se mondhat avval az összeférhetetlen, rossz természetével.

Végig kuvaszom fejét simogatta.

Értették egymást.

A kutya gyönyörű volt. Hatalmas. Hófehér.

Mások elől el kellett zárnom. Féltek tőle. Ők ketten jó barátok voltak. A kuvasz mellette maradt mozdulatlanul, fejét a térdére fektette.

Meglepődtem.

Máskor mindig menekült az alkohol szagától. Utálta.

Ezen a nem vidám éjszakán mintha megértette volna, szükségünk van rá. Kivételesen eltűrte.

Hajnal felé már nem is találgattunk. Ittunk pogányul. Tehetetlenül.

Öröm követte virrasztásunkat. Nagy öröm. Őszinte.

Csak meghatározott időre tiltották le a Televízióból. Nem örökre. A büntetés hónapjai majd csak eltelnek valahogy. Hogy közben miből él, az kit érdekel.

Meg kell értenie, jár a büntetés. Nem jelent meg a fölvételen.

A műsort változtatni kellett miatta. Kimaradtak Ady-, József Attila-versek.

Magyarázni próbált. Nem vádaskodott.

Nem hittek neki.

Most utólag persze menteni akarja magát, kibújni a felelősség alól. Csakhogy résen vannak, nem lehet. Bűnhődnie kell.

A közönséggel együtt, hisz az élménytől a nézőket fosztották meg.

Szintén bűntelenül.

Hárman virrasztottunk azon az éjszakán hajnalig. Mi ketten és a kuvaszom.

Ő rég halott. A kuvaszom se él már.

Ő megszökött. Nem éri utol több méltatlan büntetés. Mentegetődzésre sincs többé szüksége.

Így aztán célja, értelme nincs a történetének. A szó már nem segít. Most sem segít.

Mégis, egyszer már el kellett mondani.