Műsorváltozás

LÁNYRÓL mesélt, aki bajban van.

Ragyogott a nap. Meccs kezdetét vártuk. Még volt idő.

– Tehetek valamit? – kérdeztem.

– Nem. Magam verekszem végig. Ne piszkáljanak miattam.

– Megszoktam.

Tudta ő is. Érezhetően ki akart hagyni a verekedésből. Nevetve mondta:

– Olvastam, az ördög ravasz, de az ember ravaszabb. Meglátom.

Még nem volt harmincéves.

Nem mondott többet a lányról, a bajról. Bekapcsolta a készüléket.

A képernyőn vihar tombolt. Fölázott pályán tócsák csillogtak. Változott a kép. A bemondó közölte, elhalasztják a mérkőzést. Kupaszerda volt.

Kapcsolgattam, ugráltam országok között. Talán elcsípek meccset valahol. Ha nem láttam labdát, mentem tovább.

– Maradj itt! – kiabált.

Színházi közvetítés. A nyelvet nem értettem.

Kiderült, nincs is rá szükség. Az Éjjeli menedékhelyet játszották.

Furcsa előadás volt.

A színpadon senki nem szenvedett. A sivár környezet valóban menedék. Kés, ököl és hogy használják, ha kell, mindennapjaik tartozéka. Ilyen az életük. Erőseké, egészségeseké közülük. Aki beteg, vagy talpra áll, vagy meghal. Nincs mit kapálódzni ellene. Minden egyszerű volt, természetes. Nem szánták se magukat, se egymást.

– Az ember nem arra való, hogy szánalommal megalázzák. Valahogy így írta Gorkij, ugye? – kérdezte a szünetben.

– Így.

Az előadásban csak jelen létezett. A perc. A múlt ugyanolyan mese volt, mint az épp olvasott regény részlete. Jövő nem volt. A holnap senkit sem érdekelt.

Furcsa fénytörésbe került valóság és mese.

Sok esztendő telt el a dráma megírása és akkori előadás között. Közben az élet lassan baktatott az irodalom után. És mindent megváltoztatott.

A változás akkor lett a legerőteljesebb, amikor a csavargó öreg megjelent.

Kiútként a valóságot kínálta.

A régen csalfa vigasz időközben lehetőség lett.

A mai néző tud alkoholelvonással kínlódó kórházakról. Sok kemény munkáról Szibériában. Azon a tájon valóban lehet új életet kezdeni. Munka jut mindenkinek. Az ajánlott kiutak valódiak lettek, a lehetőségek igazak.

Ami kiúttalan maradt, nem csupán az élet mélyére jutottak gondja.

Nem a nyomor vált erőteljessé. Ami mindenkiről szól, az erősödött föl.

A fiatal nő gyűlölete, aki pénzért öreg férjet tűr el. Képtelen kivárni a kevés időt a természetes halálig. Ölje meg valaki, azt követeli.

Szenvedélyes szerelme ahhoz elég, hogy vetélytársát gyilkolja, hogy szeretőjét gyilkosságba hajszolja. Ahhoz nem, hogy otthagyja a várható vagyont. Az mindennél fontosabb. A pénz.

Fiatal harmonikázó fiú szétnéz maga körül, és már semmit nem akar. Semmit. Harmonikázik.

Az arisztokratát születési előjogai emelték az emberek fölé, a maga korlátai a helyére lökték, a többi csavargó közé. Nyomorogni. Pontosabban, kis prostituált nem könnyű életén élősködni.

Mindig mesét mond a múltjáról. Maga sem hiszi, igazat beszél. Szép mesét mesél.

A Színészt az életből viszi el, hogy mesévé vált a múltja. Mondja, mondja, mondja színpadi sikereit, alkoholtól mérgezett sorsát. De tudja, amit mond, nem történt, nem történhetett meg soha. Csak kitalálta.

Holott színház, siker, minden valóság volt.

Csak az örökös alkoholmámor változtatta mesévé, ami igaz volt valaha.

Menne meggyógyulni távoli kórházba. Visszatérni a színpadra. Csakhogy álomnak tartja elmúlt életét, és álomba nem lehet visszatérni. Valóság a napi alkohol megszerzése marad.

A menedékhely lakóit abban az előadásban nem gyötörte más, mint mindannyiunkat. Legföljebb kevésbé szép falak között.

Ha nem tör ki a távoli vihar, talán sosem jövök rá, mily megrázó dráma ez.

Lement a függöny. Ifjú barátom rágyújtott.

– Hányszor megríkatott a nyomorultak sorsa. Nem tudtam, hogy magamat siratom. Ez az előadás olyan volt, mint egy arculcsapás. Személyesen nekem. De nem. Nem fogadom el, hogy létező lehetőséggel nem lehet élni.

Kétszer annyi idős voltam. Nem volt mit mondanom.

Ő beszélni kezdett.

– Félek, nyaktörő vállalkozásnak tartod, amit akarok. Amit mindenképpen megcsinálok. Megpróbálok. Először az a lány mesélte. Nem hittem neki. Azután meggyőződtem róla. Fiúk, lányok, mindenki iszonyatos vénember hatalmában él. A lányok, ha jutni akarnak valamire, lefekszenek vele, amikor kívánja, még jó képet is kell vágniuk hozzá. A továbbiakban keresetük jó részét is oda kell adniuk. Nemcsak az ifjú hölgyeket, a pénzt is kedveli. A fiúk is duplán fizetnek. Részt kell venniük az orgiákban, keresetük nagy százalékát ők is leadják.

– Mohó torzkép.

– Az. Aki kényes, elfogy a szerencséje. Nincs karrier.

– A pasas vállalkozása nem nyaktörő, csak a tiéd? A leleplezése? Miért?

– Jók a kapcsolatai. Nem irigy. Akitől hasznot remél, azt fiúkkal, lányokkal ellátja. Nemre való korlátozás nélkül. Bármit el tud intézni. Bárkit.

– És te most nekimész. Hogy képzeled?

– Megtudom pontosan a részleteket, véget vetek a játékának. Összeszedek adatokat, bizonyítékokat. Akkor nem megy tovább.

– Kiktől? Akik kimaradtak az aranyesőből vagy akik részesei?

– Mindenki beszél. Mindenki mellettem áll. Mindenki undorodik tőle.

– Hirtelen erősebb lett az undor sok pénznél? Gyors karriernél?

– Erősebb. De nem hirtelen. Részt vettem egy orgián. Láttam.

– Nafene. Ittál?

Mosolygott.

– Órákig sétáltattam egy poharat, föltűnő ne legyek. Irtózom a szagától is. Az orgiától nem kevésbé. Józanul pokoli látvány. Márkás italoktól bamba részegek lettek. Röpködtek a rosszul használt latin, angol, francia kifejezések. Néha németek is. Mint a lerángatott ruhadarabok. Többségüket ismerem. Nappali fényben szépek, kedvesek. Tömegben gusztustalanok. Mint az a vén kéjenc zsaroló disznó.

– Mintha nem kedvelnéd túlzottan.

Elcsodálkozott.

– Kedvelem? Nem értelek. Ocsmány féreggel nem lehet érzelmi kapcsolatba kerülni. Undorodni lehet tőle.

– Gondolod, ha elmondja, aki el meri mondani, az elég?

– Kapok fotókat, videokazettákat, magnószalagokat. Ha megnézed, meghallgatod őket, megérted, miért nem bírják tovább. Mindet megkapom. Nyilvánosságra hozom, és akkor vége.

Elment. Bizakodva.

Másnap lejátszották az elmaradt meccset. Nem nálam nézte.

Hetekig nem jelentkezett.

Amikor végre eljött, dossziét nyújtott át.

– Tedd el. Az összegyűjtött anyag.

– Minek nekem?

– Talán tudsz valamit használni belőle. Regényben, drámában. Én semmit se tehetek. Eltűrik az idő végezetéig. Félnek. Mindenki fél. Otthagyni nem merik. Volt, aki megpróbálta. Ráfázott cudarul. Aki elment, annak utánanyúlt. Mindenhová.

– Ekkora hatalom? Ki hitte volna?

– Elhitette. Bizonyára van kevéske alapja. De főként az adja a hatalmát, hogy hisznek benne.

– Akiket zsarol?

– Is. Azok is, akik teljesítik a kívánságait, követik az utasításait. Nem pénzért, karrierért. Tudják, ráfáznak, ha ellentmondanak. Azért képes utánanyúlni mindenkinek, mindenhová. Azt hiszik, az Atyaúristen is mögötte áll, és büntet.

Nevettem.

– Ha kölyökkutya előtt eljátszod, menekülsz előle, félsz tőle, végül igen erősnek képzeli magát. Támad, amíg a hátsójára nem vernek.

– Ennek a vénségnek nem vernek a hátsójára. Én nem. Már nincs hol leadnom az anyagot.

– Kirúgtak?

– Ki. Máshol se vesznek át. Sehol. Próbáltam. Öcsémet, apámat is piszkálják. Miattam.

– De hisz nem hoztad nyilvánosságra.

– Nem rajtam múlt. A híre, hogy foglalkozom vele, anyagot gyűjtök, elég volt.

– És most én őrizzem?

– Hidd el, nem mindennapi anyag. Szerencsére. Elkeseredett percükben elmondták, de már nem merik vállalni, akik átélték.

Búcsúzóul még figyelmeztetett, érdemes elolvasnom.

Nem volt kedvem nézegetni. Elraktam. Amióta az eszem tudom, a mindent eltűrés ingerít.

Pár nap múlva elhozta villanyírógépét. Szótlanul letette és elment.

Hetek múlva telefonált. Találkozzunk kettőkor az antikváriumban. Fontos.

Fél négykor még nézegettem a régi könyveket. Azután hazamentem. Majd elmondja, mi jött közbe váratlanul, hogy még telefonálni se tudott az üzletbe.

Nem mondta el.

Értesítés jött. Tragikus hirtelenséggel. Temetése kedden délután. Az utolsó percben értem oda. Már nem láttam. Lezárták a koporsót.

Zene szólt. Érdemeit sorolták. Megvalósítatlanul maradt szép terveit.

Némán hallgattuk, aránylag sokan. Volt, aki sírt, volt, aki megkönnyebbült. A fölvirágzott autót kísérve találgattak. Mi késztette erre? Reménytelen szerelem? Csalódás? Véletlen volt? Több altatót vett be?

A kevesek közé tartozott, akik nem éltek altatóval. Sokszor kinevetett. Miből gondolom, hogy nem alszom el magamtól? Miért kell előre védekeznem?

A sírnál is a véletlen balesetet bizonygatták. Megegyeztek, részeg volt, többször vette be altatóadagját. Talán a szokottnál is többet ivott.

Hangosan mondtam:

– Soha nem ivott. A szagától is undorodott.

Válaszoltak. Síró lány nézett rám. Szép. Talán húszesztendős.

– Véletlen volt. Csak úgy történhetett. Sokat ivott.

Szeme, hangja könyörgött megnyugtatásért.

Bólintottam.

– Talán. Talán véletlen volt. Az ördög volt a ravaszabb.

Már elrendezték a hanton a virágokat. Indultak.

Én még álltam ott. És a lány.

A karomhoz nyúlt.

– De mi történik itt? Hát hol lakik Isten?

Elnevettem magam, mert nem tudok sírni.

– Az ördög volt a ravaszabb. Az első menetben.