Találkozás királynővel

TERASZON várom Gertrúdist.

Pontos. Mosolyogva ül le szemben velem.

A meglepődéstől bámulom.

– Csalódást okoztam?

Dadogok.

– Ne legyen ilyen zavart. Nem az én hibám, hogy kitalálnak egy képet, és ragaszkodnak tévedésükhöz akár évszázadokon át.

Mosolyog.

– Férfiasnak tud. Darabosnak, aki alatt csak úgy reng a föld. Tenyeres-talpas, erőszakos és nagyon kellemetlen perszóna vagyok. Ezt várta?

Elnyomom cigarettámat.

– Gonosz hatalmamban tartottam jó királyukat. Én, minden baj, bánat oka. Igaz?

– Igaz.

– És mivel értem el sikereimet? Zord külsőmmel? Mi a titkom? Erőm?

– Szépsége. Vonzereje. Nőiessége.

Már nem mosolyog.

– Akkor miért nem erről beszélnek? A legparányibb részletekben sem viselik el a valót? Nevetséges. Kérdeztem Ágnes testvéremet, Fülöp Ágost francia király hitvesét, ő mennyiben befolyásolta, mennyire alakította a franciák történetét? A kérdést se értette. Nem csoda. Fülöp Ágost erős volt, merte vállalni vágyait. A gyönge Endre nem.

– Úgy írják a régi krónikák, ön irányította a királyt.

– Szerettük egymást, ismertem a vágyait. Ha arra akartam rávenni, amit maga is akart, megtette. De csak azt. Nem túl hízelgő. Igaz.

– Többféleképpen emlékeznek meg önről a régi iratok.

– Tudom. Akik nem akarják elfogadni, hogy Szent Erzsébet anyja, Szent Margit nagyanyja olyan, mint én, azok megszépítenek. Nem a külsőmet. A lelkemet, jellememet. A királyukat dicsőíteni szándékozók elrondítanak kívül-belül. Akik nagy összefüggéseket szeretnek fölfedezni, mindkettőnket fölmentenek. A hanyatló középkor, születő újkor számlájára írják a történteket. Ki-ki a maga céljai, kedve szerint. Nincs szánalmasabb, higgye el, mint amikor már csak a saját hazugságukba képesek megkapaszkodni. Értelmetlenebb sem.

– Az igazat szeretném hallani.

Most ő zavart.

– Tisztában van avval, mit akar? Az igaz nem föltétlenül az, amit tudni szeretne. Ha kérdi, én csak az igazat mondhatom. Már leváltak rólunk a hazugságok. Nincsenek érdekeink, céljaink. Csak azt mondhatjuk, ami történt és ahogy történt. Szépítés nélkül.

Kis szünetet tart, hagy gondolkodási időt.

– Arra kérem, azt mondja el.

– Néhány múltkutató már ráfázott. Tetszetős elméleteket alakítottak ki, elégedettek voltak velük. De itt, bármilyen jól hangzottak is, nem erősíttettek meg. Megismerték a valót, annak ismeretében hangoztatták továbbra is hamis tételeiket. A többség ezt választotta. Másik lehetőség lett volna mindent elölről kezdeni. Belátva korábbi tévedésüket. Erre alig akadt vállalkozó. Nem kellemes egyik lehetőség sem.

– Nekem nincsenek előre gyártott elméleteim. Különben se szoktam elképzeléshez válogatni össze a tényeket. Örülök, amiért fogadott.

Újra mosolyog.

– Megtehettem, maga veszélytelen. Soha nem foglalkozott politikával. Soha nem is fog. Ha magával beszélek, nem szükséges minden szavamra ügyelnem. Ha elkotyognék bármit a jövőről, ami szigorúan tilos, ha olyat kotyognék el, ami a maga jelene következménye lesz, akkor sem használná föl semmire. Nincs rá lehetősége.

– Már hogyne volna. Megírom a riportot önnel. Közzéteszem minden szavát.

– Azt megteheti, annak nincs hatása. Legföljebb magát kedvelik majd még kevésbé és még kevesebben. Megszokhatta. De használni senki nem fogja, amit tőlem megtudott. Nem szokták. Meg se hallanak mást, csak azt, ami kedves fülüknek. Mármint azok, akik tehetnének valamit, változtathatnának. A többiek meg hiába értenek mindent, semmit nem tehetnek. Nincs cselekvési lehetőségük. A bukás egyenes útja ez.

Szánalommal folyatja.

– Ne keseredjék el, nem szabad. Béla fiam is mindig elszomorodik, amikor látja, mindazt, amiért oly drágán megfizetett, senki nem használja. Kivétel csak ha nagyon nagy már a baj. De elkeseredéseikor egy Epiktétosz nevű mindig megvigasztalja. Azt mondják, rabszolga volt, de alig hihető, olyan nagyszerű ember. Vigaszát maga is megszívlelheti. Az ember dolga annyi, kimondja a megismert igazat. Megteszi, ami szükséges. Időben. Béla fiam egyetlen fölismert tévedéséhez sem ragaszkodott. Változtatott, amint rájött a hibára. Ki mit gondol erről, az nem az ő dolga. Maga is csak a lehetőségei határáig mehet el. Megírhatja becsülettel, amit megtud. Ennyi. Hogy használják-e, nem magára tartozik.

– Ismerem Epiktétoszt. Sok keserűségen átsegített.

– Nem azért jött, hogy Epiktétoszról társalogjunk.

– Nem. Van egy drámánk. Önről szól, Bánkról, Endre királyról.

– Ismerem. Mindig szomorú a költő, aki írta. Nincs rá oka. A sok múltkutató közül ő közelített legjobban a valósághoz.

– Nem bánik kesztyűs kézzel önnel.

– Hogy mondhat ilyet?

Őszintén visszautasító.

– Annál a kínos kis incidensnél, amikor a testvérem szégyenszemre csak erőszakkal bírta megszerezni Bánk nejét, altatót adat be nekem, ne tudjak semmiről. Megteremti az ártatlanságomat. Kedves tőle. Az is, hogy nem Bertold kalocsai érseket fűzte történetébe, akivel mindez megesett, csak a szegény kis Ottó herceget. Az érsek rovásán túl sok volt e nélkül is. A pápa kedvünkért érsekké emelte. Megbánta, amikor tudomására jutott, csak írni-olvasni tud. Tanulatlan, tudatlan ifjú, akit csak szeszélyei érdekelnek. Jól éljen, mindegy, milyen áron. A végén még engem is meglopott, akinek mindent köszönhetett.

Nem értettem.

– A pápa, amikor rájött, az érsek alkalmatlan hivatalára, miért nem váltotta le?

Csodálkozik naivitásomon.

– Az nem olyan egyszerű. Tudta, végletekig védem testvéremet, harcolok kierőszakolt rangjáért. Az ember igyekszik gondoskodni a rokonairól. És sajnos nem válogathat közöttük. Szép is volna. Ez okos, az nem, ez becsületes, az nem, ez ért valamihez, az semmihez. Nem így mérik. Rokon, támogatni kell törekvéseit. Ha irreálisak, akkor is. Miért csodálkozik? Endre se tudott egész hosszú uralkodása alatt megválni senkitől, akit kinevezett. Amikor botrányossá váltak posztjukon, megcserélte másik szintén használhatatlannal. Hol itt, hol ott, de minden semmire se jó ember maradt. Becsvágyát kielégítő magas poszton.

– Nála talán érthető. Hálás volt az őt trónra segítőknek.

– Ne legyen gyerek. Amíg futotta a keresztes háborúra kapott pénzből, addig megfizette híveit. Utána már csak ígérgetett. Majdani birtokot, hivatalt. De hol volt annyi birtok, főhivatal, amennyit jutalmul fölkínált?

– Csak pénzért, jutalomért vásárolt híveik voltak?

– Ezek alapföltételek. Két ízben is el kellett árulniok fölkent királyukat miértünk. Az apát és a gyermeket. Nem kívánhattuk ingyen. Hívek nélkül nem tudtunk volna polgárháborút kirobbantani. Kockára tették az életüket is. Gondolja, ha azt mondjuk, ugyan már tegyétek föl mindeneteket azért, mert mi szeretnénk uralkodni fölöttetek, azt akarjuk, miénk legyen a hatalom, akkor tolongtak volna? Nem könnyű játék az ilyen. Megvádoltuk a királyt, hogy tetteit csupán szeszélyei vezérlik. Ez nem volt elég a lázadáshoz. Akkor jött az idegen érdekeket érvényesít, az ország rovására. Mi majd fölszabadítjuk őket az idegenek, a pápa uralma alól. Az ország érdekeit tartjuk szem előtt. Jólétet teremtünk, elégedettséget. Nem engedjük zsarolni az embereket. Békében, igazságos törvények szerint él mindenki. Ilyesmiket ígértünk.

– Pillanatig se gondolták komolyan?

– Komolyan gondoltuk, hogy meg kell szereznünk a korlátlan hatalmat. Más törvények érvényesek, amíg megszerezzük, megint mások azután. Nagy a családom, sok a jó barát. Méltó módon gondoskodtam mindegyikükről. Különben, azt is tudnia kell, azok az igen könnyen föllázítható urak meglepően feledékenyek voltak.

– Amiért megfeledkeztek esküjükről, a királyhűségről?

– Többek között. Fölkent királyuk halála után megkoronázott fia ellen is lázadtak. Hogy férfi kell a trónra, nem gyerek. És akár hiszi, akár nem, még abban az esztendőben, amikor meghalt az elüldözött gyerekkirály, Endre sereget tudott gyűjteni halicsi hadjáratához. Ott is gyerek került a trónra, ott is el akarták üldözni. Honfitársai az idegen gyereket az életük árán is védték. Nem fura? Pár hónap telt csak el, s már nem gondoltak avval, hogy ők is elűzték a kis királyt. Lelkesen mentek idegenbe védeni az ártatlan gyermek jogait.

– Drámaírónk szerint Endre azért verekedett Halicsért, hogy kisebbik fia majdan ne veszélyeztesse bátyja hatalmát. Legyen egy bár kicsi, de saját birodalma. Hosszú időre békességet akart teremteni a trón körül.

– Endrét soha nem érdekelte a béke. Gyerekként Halics ura volt. Elűzték. Soha nem tudta megemészteni. Elfogadni. Évtizedeken át verekedett. Kifosztotta a saját országait, vágóhídra hurcolta a népét, a kardforgatásra képes embereket. Bármit föláldozott, csak Halicsot visszaszerezze. Halicsot, ami soha nem volt igazán az övé. Nem olcsó mulatság az ilyen. Még a pápa, akinek nem dolga világi hatalmakat védeni, még a pápa is intette Endrét, hagyjon föl véres ábrándjával. Törődjék a saját népével. Nézzen körül a saját országában. Meglepően sok megoldandó föladatot talál.

Elcsodálkoztam.

– A pápa? Önök azt ígérték, kivonják magukat, országukat a hatalma alól.

– Valóban. Mielőtt megszereztük a trónt. De utána?

– A nép gyűlölte az idegeneket. Önt is.

– Észrevettem. A nép azt gyűlöli, ami ellen lázítják. Idegenek, ugyan. Endre anyja francia, az exkirálynő, Imre özvegye spanyol. A többi királynő is mindig idegen volt. Elhagyott hazájukból hozták kíséretüket. Mégis, csak énvelem volt bajuk.

– Talán a többiek nem voltak oly igen családszeretők, mint ön. Nem foglalt el kíséretük, családjuk minden birtokot, hivatalt. Mindent, ami jövedelmező. Az ön kiterjedt családja, baráti köre viszont kitúrt a helyéből mindenki mást. A magyarokat. Ezért zúgolódtak, lázadoztak ön ellen.

– Sikerrel. A király miattuk hagyta Bánk bánt a nyakamon.

– Néha úgy érzem, az önök története modern krimi.

Gondolkodott.

– Jól érzi – mondta kis idő után. – Az. A király idegenben verekedett, az ország gondja mind rám maradt. Nem bántam rosszul a környezetemmel, mindnyájan jól éltünk. Közöltem az igényeimet, teljesítették minden kívánságomat. Ezért kellettek a hivatalokba, birtokokra olyanok, akik gondolkodás nélkül intézkedtek. Mire mentem volna olyanokkal, akik fontolgatnak, méregetnek? A maga szempontjából mindig mindenkinek igaza van. Én Erzsébet lányomnak gyűjtöttem vagyont. Amikor Thüringiába vitték, megígértem, küldök utána rangjához méltóan ékszert, aranyat. A többiek azt tettek a pénzükkel, amit akartak.

Nem bírom megállni, hogy ne mondjam.

– Az ön uralkodása végén Oxfordban néhány professzor elavultnak tartotta egyetemüket. Kiváltak régi intézményükből, és megalapították a cambridge-i egyetemet. Ott így gazdálkodtak a pénzzel.

– Hallottam róla. Az enyéim is csinálhattak, amit akartak. Egyetemet nem akartak, nem alapítottak. Mért tették volna? Könnyebb tanulatlan néppel elbánni. Igaz a vád, néptől, nemesektől mindenüket elszedtek. A kisemmizettek morogtak. Ennyi jogot meghagytunk nekik. Simán ment minden, amíg Bánk nem maradt idehaza. Vadember volt, jelenléte megzavarhatta volna jó sínen gördülő kis ügyeinket. Veszélyeztette megszokott, kellemes életünket. Nem csoda, hogy megpróbáltuk leszerelni. Megszédíteni kinccsel, könnyű élettel, gyönyörű nőkkel. Egyik sem érdekelte. Nem maradt más, feleségét kellett kézbe venni. Ha valaki, ő elbánik vele, reméltük.

– Ezért vitették az udvarba?

– Ezért. Ruhaköltemények, ékszerek, mindennapi mulatozások közé. De ő se szédült meg. Kincstől, mulatságtól nem. Kapóra jött az érsek föllobbanó szerelme.

– Szerelme?

– Vágya, hiúsága. Mindegy. Nem hallgatta meg. Holott ha házasságtörő, akkor nyertünk. Tiszta üzlet. Mi titokban tartjuk viselt dolgait, ő cinkosunk lesz. Leszereli, a saját érdekében is, hites urát. Ez se ment. Csak erőszakkal végül. Nem bántam. Új helyzet, alkalmazkodtunk hozzá. Leplezzük szégyenét, cserébe nem hagyja ellenünk fordulni Bánkot. Mehet minden tovább zavartalanul. Hát nem kikiabálta az a kis majom? Olyan kitűnően, körültekintően rendeztünk el mindent. Bánkot eltávolítottuk. Elküldtük, járja be az országot. Kényelmessé tettük a remélt szerelmet. Hiába.

– Nem jelentett veszélyt, ha Bánk egyszerre látja meg a nép kiszolgáltatottságát, nyomorát mindenütt? Hogy esetleg a megnyomorítottak mellé áll?

– Kockázat volt valóban. De ha szeretett hitvesét cinkosunkká tesszük, ha sikerül, akkor nincs baj. Zsarolt jövedelmekből dőzsöltünk. Aki részese, nem kérhet számon, nem léphet föl ellenünk. Parányi idő elég lett volna. A jólétet gyorsan megszokja bárki, nehezen mond le róla nagy szavakért. Becsület, jog, jogtalanság. Ugyan. Mindenki megvásárolható, így tudtuk. Tévedtünk. Ezért krimi, ami végül megtörtént. Hogy megöltek.

– Bánk magánsérelmei miatt állt a lázadók közé? Csak amiatt?

– Nem. Igaz, evvel vádolják számosan. De nem igaz. A maga bőrén is azt az erőszakot, jogtiprást érezte, amelyet országjárása közben tapasztalt. Választania kellett, a néphez marad hű, vagy a király családjához. A népet választotta.

– Nem volt túl nagy kockázat egy szelíd nőre tervet építeni?

– Minden nagy kockázat, ami jogtalanságot véd. A megtorlás elérheti a legpontosabban, leggondosabban tervezőt is. Általában el is éri. De erre előre gondolni sem szabad.

– Nem egyedül dőzsölt, végül mégis mindenért ön fizetett.

– A hatalomnak ára van. Annak is, ha vágyainkat lehetőségnek hisszük s a szerint élünk. Nincs más mód, az erőszakkal kell szövetkezni. Ábrándkergetéssel nem könnyű uralkodni. Endre gyermekálmait kergette. Bármi áron, de megmutatja, újra ő uralkodik Halicsban. Sok értelme nem volt, nem is lehetett. Akit támadnak, az védekezhet. Győzhet is. De Halics legalább valóban létezett. Én hatalmas, dúsgazdag birodalom urának tudtam magamat, amiből egyetlen betű sem volt igaz. De én e tudat bűvöletében éltem. Bizonyítódtak a lehetőségek, teljesítették minden kívánságomat. Hogy milyen áron, nem az én gondom volt.

– A nép nem bírta a terheket.

– A nép mindent elbír, ha nem lázítják. Tűr, mint a barom. Nyög, koplal és fizet. Morgolódik. Istenem. Joga van hozzá, ha csöndben teszi.

– Béla fia más utat keresett.

– Eleinte nem. Meg akarta torolni halálomat. Eltüntette mind, akinek köze lehetett hozzá. Alig maradt az országban, aki konyított háborúskodáshoz, harcedzett volt. Visszavette a birtokokat, melyeket mi adományoztunk. Így akarta erősíteni a királyi hatalmat.

– Idegenektől vette vissza.

– Mindegy. Nem kedvelte őket. Ő is lehetőségnek hitte vágyait, amíg a tatárok helyre nem billentették a fejét. Azután könnyebb volt.

– Könnyebb? Fölégetett tájakon, romokon, elpusztítottak hulláján? Az országot újból föl kellett építenie.

Mintha kissé ingerült lett volna.

– Miért szeretik úgy a nagy szavakat? Nem országot épített, azt nem is lehet. Visszatért a pusztítás után, látta, hegyeken épült várak, folyók közelsége, sűrűn lakott területek menedéket adtak a kevés életben maradottnak. Elbúcsúztatta ábrándjait. Már nem erős királyi hatalmat akart, bosszút állni évtizedekkel korábbi megöletésemért. Nem volt ideje játszadozni. Már csupán a valósággal gondolt. Ráébredt, a legfontosabbak az emberek. Behívott mindenünnen idegeneket. Nem barátokat, családtagokat, kedves, szórakoztató ismerősöket. Olyanokat, akikre szükség volt. Akikben megbízhatott. Hegyeken adományozott birtokokat, a föltétel: erős várat építenek. Minden joghoz kötelességet társított. Aki nem teljesítette, attól visszavette az adományt. Híre ment, ha bekövetkezett. Az urak óvatosak lettek. Nem merték zsarolni, irreális adókkal sanyargatni a várnépet. Szükség volt a munkájukra, a saját érdekükben. Könnyebb helyzet, mint a miénk volt. Nálunk az alkalmasságot rokoni, baráti kapcsolat helyettesítette. Az nem változott. Ezért maradt mindenki, ha nem is megszokott helyén, de a hatalomban. Béla, akit alkalmatlannak talált, leváltotta. Nem csereberélt. Semmilyen csoportocskát nem hagyott hatalmaskodni a többiek fölött. Az Aranybullából átvette, egy főember csak egy hivatalt tölthet be. A vágyait jövedelméhez alakította. Nem vágyakhoz zsarolt jövedelmet. Elérte, mindenki ott dolgozott, amihez a legjobban értett. Alkalmasságukon túl semmi más nem érdekelte. Vallási különbség sem. Zsidókat, mohamedánokat képességük szerint, egyenjogúként alkalmazott. Megszerezte hozzá a pápa beleegyezését. Így a hegyeken várak épültek, a folyók mentén sűrűn lakott települések, városok. Nem élt nagy szavak bűvöletében. Évek múlva, ahogy ön mondaná, fölépült, védekezésre alkalmas volt az ország. Munka, hozzáértés, tisztesség alapjára épült. Béla azt tette, amire valóban szükség volt.

– Mégis sokszor vigaszra szorul ahelyett, hogy elégedett volna. Ön mondta.

– Igaz. Rám a bűneim miatt emlékeznek, rá a tatárdúlás miatt. Holott élete nagyobbik fele azt példázza, a hatalom felelőssége óriási. Ráébredni tévedésre, azonnal kiigazítani. Túllépni hibás képzelgéseken. Érdem, nem érzelem szerint kormányozni, juttatni címet, rangot, birtokot. Ez a hatalom ára. A többi népbutítás, zsarnokság, zsarolás. Rossz nézni, mennyire nem törődnek drágán megszerzett tapasztalataival. Ha nagyon nagy a baj, rövid időre élnek velük, használják. Azután újra elfelejtik. Valóban elkeserítő. Látja a felénk közeledő idős urat? Ő Béla fiam. Értem jön.

– Már? Még annyi megválaszolatlan kérdésem maradt.

– Találunk alkalmat a folytatásra.

– Kegyes hozzám.

– Szánom. A mi krimink, ahogy mondja, a mi életünk legjobb értője kollégája volt. Hiszem, folytatódik a hagyomány. Bár az ő közléseit se használják érdemük szerint. Maga se jár jobban, tudnia kell.

Fölnevetett.

– Közzé teszi riportját, szellő sem rezdül. Ha a nép megroppan, és megroppan, vihar támad. Tűz. Kevés lesz a vízágyú.