A kiskacsa sárga

AZ ORVOS a mozgást tiltotta, a fájdalom betartatta utasításait. Ágyban maradtam.

Berci, a dog, ott csodálkozott mellettem napokon át, miért nem megyünk már valamerre.

Két hölgylátogatóm érkezett, anya és lánya.

Ágnes, az anya, vacsorát készített. Klári beszámolt a nap legfontosabb eseményeiről.

– Iskolaérett vagyok. Holnap beiratkozom.

Büszkén mondta. Nem akartam elkedvetleníteni, de szívesen vettem volna, ha kap még egy esztendőnyi szabadságot.

Játszani hívta a kutyát, de az csak füle mozdításával jelezte, hallja a hívást, érti, mit akar tőle. De nem mozdul mellőlem, nem megy sehová.

– Berci most mért nem játszik velem? Ő is beteg?

– Nem. Amióta feküdnöm kell, nem hagy magamra. Vigyáz rám.

Klári letette a kis labdát, amellyel a kutyát csalogatta. Mellém ült.

– Mert szeret téged – világosított föl komolyan. – Azért.

Nemrég olvastam, ezt a szót, szeret, már nem lehet leírni. Senki el nem hiszi, hogy ma még kimondja valaki.

Akkor sem fogadtam el a kioktatást, korszerűnek tűnő megállapítást. Most meg tanúsíthatom, iskolaérettség táján még elhangzik. Pátosz nélkül. Természetesen.

Klári tovább magyarázott.

– Dino, az én kutyám, meg engem szeret. Amikor beteg voltam, ő sem mozdult el az ágyam mellől. Vigyázott rám. Kiabált, ha megszomjaztam, meg akkor is, ha álmomban lecsúszott a paplan.

Hosszan sorolta, mi minden történt betegsége alatt. Mennyit segített Dino, a kutyája.

Közben figyelt, értem-e, hiszem-e mindazt, amit mesél.

Elhittem. Természetesen.

Kertes házban laknak. Dino szabadban nőt fel. Hogy tilos-e belépnie a kitűnően ápolt lakásba, vagy jobb szeret odakinn maradni, nem tudom.

Örül, ha meglát, az ajtóig kísér.

Tovább soha.

Klári mégis az igazat mondta.

Tudtuk mind a ketten, ha Dino átléphette volna az előszoba bűvös küszöbét, minden pontosan úgy történt volna, ahogy elmesélte.

Ők ketten mit sem tehetnek arról, hogy a valóságban soha nem történhet meg.

A következő napok bizonyították, Klári komolyan gondolja ezt a dolgot a szeretettel és avval, hogy az ember nem hagyja magára a bajban azt, akit szeret.

Mindennapi látogató lett.

Könnyíteni kívánt helyzetemen, ahogy tudott. Hozta díszes dobozát, fölhúzta. Meghallgattuk az Óz zenéjét, a dalt a szivárványról.

– Nem viszem haza – mondta. – Maradjon nálad, hallgathatod akkor is, amikor én óvodában vagyok.

Tegnap vadonatúj filctollait hozta el. Nagy tálcát tett a paplanomra.

– Rajzolj nekem egy kiskacsát – kérte.

Megtörtént. Kivételesen fölismerhetőre sikerült.

– Színezd ki te – mondtam.

Nézegette filctollait.

– Nincs sárgám.

Nem töprengett túl soká a megoldáson.

Kékkel, zölddel, pirossal csodakacsát varázsolt.

Csillagszemű csodakacsát.

Mindig így történik.

Nem vitatkozik. Egyéni módszerrel oldja meg fölmerülő problémáit.

Amióta az iskola szóba került, mindenkitől érdeklődött, mit fog ott csinálni. Tanul majd írni, olvasni, számolni, énekelni, tornázni, rajzolni – világosítottuk föl.

Rajzolni, énekelni tud, nem nyugtalanította. Tornára régóta jár, mindig bemutatja új gyakorlatait.

A betűket akarta előre megismerni.

Édesanyja türelmesen magyarázta, majd megtanulja a többiekkel. Nem jó az, ha unatkozik, az sem, ha fitogtatja tudását.

Nem vitázott.

Leíratta a nevét kisbetűvel, naggyal. Megtanulta. Utána az enyémet. Majd a szülei, rokonai, barátai következtek. Dani bátyja nevét maga állította össze Dino kutya betűiből. Bercit a szigorúbb Bertalan formában is le tudta írni.

Úgy lett, ahogy akarta.

Ha netán eszébe jut a számokkal is gyorsan megismerkedni, bízvást rátalál a trükkre, ahogy sikerül.

Nézegettük a valóban szép csodakacsát. A csillagszeműt. Ő itt-ott igazított a színeken.

– Mennyi az idő? – kérdeztem.

Íróasztalomról ágyamhoz hozta az órámat.

– Fél hat. Mindjárt itt lesznek Péterék.

Úgy tudtam jó barátok.

Klári visszavitte az órát. Gondosan helyezhette el az asztalon, mert elég soká tért vissza hozzám.

– Nem szeretem Pétert – mondta határozottan.

Sok értelme nem volt okokról faggatni. Ha akarja, elmondja magától. Meg idő se volt. Csöngettek.

Váratlanul ért, a két gyerek nem viselkedett értelmesebben, mint a felnőttek.

Amit az egyik javasolt, a másik azonnal elvetette. Hülyeségnek tartotta. Fügetlenül attól, valójában volt-e kedve hozzá. Tiltakoztak, a világért el nem fogadták volna, amit a másik mond.

– Csináljunk fagylaltot. Tejszínhabot is verhetünk föl hozzá – próbáltam enyhíteni a feszültségen.

Emlékeztem nemrégi jókedvű fagylaltgyártásunkra.

Péter már ugrott a hozzávalókért, amikor Klári elhúzta a száját

– Nem jó. Majd hozok neked holnap igazit, termoszban, ha szereted – ígérte. – Ne félj, nem felejtem el.

Nem féltem.

Sose hittem volna, hogy képes lemondani kedvenc eledeléről, csak borsot törhessen haragosa orra alá.

– Inkább nézzük meg a tévében a mesét – javasolta.

– Hülyeség – tiltakozott Péter.

A Hupikék törpikéket sugározták. Más körülmények között nemhogy egy részt, egyetlen kockát se volt hajlandó kihagyni.

Semmit nem lehetett kettőjükkel kezdeni.

Péter elhozta húsvéti ajándékát, bűvészfölszerelését. Néhány trükköt már megtanult. Kész volt bemutatni valamennyit.

– Csak kicsiknek való – tiltakozott Klári –, akik még mindenfélét elhisznek.

Pár hónappal idősebb Péternél.

Egyre jobban elmérgesedett a helyzet. Azt is a másik rovására írták, hogy nem tehették azt, amit szerettek volna, mert a másiknak jutott előbb eszébe. Nemhogy szelídíteni nem lehetett egymásnak feszülő indulataikat, minden közeledési próbálkozás mélyítette az ellentéteket.

Ugyanazt szerették volna mind a ketten, mégis dühödten tiltakoztak.

Lassan hasonlítani kezdett a légkör a felnőttek világához.

Szántam magunkat az elrontott délutánért. Úgy örültem, hogy jönnek, és már-már alig vártam, hogy vége legyen a kellemesnek, vidámnak ígérkezett napnak. Meg se hallották, meg se várták, mit mond a másik, már csattant a nem.

Klári váratlanul visszahozta a tünedező, értelmes, tiszta gyerekvilágot.

Péter meglátta a színes, csillagszemű csodakacsát.

– Ez mi? – kérdezte kötekedve. – Mi a csuda?

– Kacsa – mondta Klári. – Kiskacsa.

Péter visszadobta a rajzot a tálcára.

– Az nem lehet. A kiskacsa sárga.

Klári igazított szemébe hulló haján.

– Igaz – mondta. – A kiskacsa sárga.

És gondosan eltette csillagszemű csodakacsáját táskájába, kék, zöld, piros filctolla mellé.

Nem mentegetődzött.

Tényekkel soha nem vitatkozott.

Hogyan is tehetné? Hatéves múlt, iskolaérett. Ebben a korban már nem hülyéskedhet az ember.