Tűnődöm

EZERKILENCSZÁZNEGYVENNÉGY novembere végén a Városi Színház lépcsője előtt Sztojka Karcsit meg Zoltai Lalit vártam. Topogtam hidegtől, félelemtől. Ők tudták, hol zabálunk, hol alszunk.

Sztojka Karcsi zömök, erős fiú volt. Híres, kiváló verekedő. Nem egy embernek rakták jóvoltából drótkosárba állkapcsát. Tótul is beszélt, büszkeségtől dagadt a keble. Kijelentette, ha a ruszkik ideérnek, szót ért velük. Negyven lovat szerez, istállót tart Alagon.

Engem Pocoknak hívott mindenki. Anyámtól kaptam e becenevet, pedig ő igazán szeretett.

– Idehallgass, Pocok – magyarázta nemegyszer Sztojka Karcsi –, negyven lóval sok pénzt lehet keresni. Belépek a Szociáldemokrata Pártba, mert a fater ehhez ragaszkodni fog. Nagykanállal eszünk.

Zoltai Lali szép szál fiú volt. Feje búbján, kalapja alatt hordta pisztolyát. Avval magyarázta, ha motozzák, ott nem keresik. Vízilabdázó akart lenni, balszélső. Vagy tengerész, gépmester.

– Csak a mutter miatt lesz gondom. Míg hajózom, kiszaladgál utánam.

Apját nem ismerte.

Anyjával sok bajunk volt. Pedikűrözött egy fürdőben, szabad idejében laktanyák kapujához ment. Katonákat kért, tegyék le fegyverüket, menjenek haza. Jehova így kívánja. Ne várják itt, míg eljön Armagedon. Mélyen hitt igazában.

Általában két-három hónapra becsukták.

Álltam a Városi Színház előtt. Tenyeremmel percenként söpörtem le hajamról a havat. Idegességemben zsebemben pisztolyomat markolásztam.

Hódos Pali szólított meg. Kopott télikabátban, karján Árpád-sávos szalag.

– Reszket a lábad, Pocok?

– Kezem-lábam reszket.

– Így van rendjén – mondta. – Reszket mindenki, neked is jár.

Cigarettával kínált. Figyelmeztetett, a bátyjával ne találkozzam.

– Begolyózott. Igazi nyilas. Nem spórol a golyóval. Győzelem vagy halál – mondogatja.

Kezet nyújtott, ott hagyott a hóesésben.

Ahogy ponyvaregényekben írják, néhány perc múlva Hódos István bukkant elém. Fekete egyenruhát viselt, karján Árpád-sávos szalag, sapkáján halálfej. Nyakában géppisztoly.

Elég hosszan beszélt.

Elmondott mindennek, amit egy begolyózott józsefvárosi nyilas mondhatott.

Igazított géppisztolyán.

– Nem tetszel, Pocok. Holtan szebb vagy.

Kértem, ne sokat cicázzon. Lőjön agyon, jár nekem. Fázom, nem tudom, mikor zabálok, hol a francban alszom. Szívességet tesz. Belefáradtam e redves életbe.

Hozzátettem, azért szép volt a gyerekkorunk. Anyám kenyeret szelt, megkente vastagon zsírral, megszórta piros paprikával. Köszöntük, örültünk, ettük a téren mindketten.

– Kotródj – mondta. – Ne találkozzunk még egyszer. Remélem, az első razziánál kinyírnak.

Találkoztunk, Hódos István. Nem látszott nálad a géppisztoly.

Míg e kusza sorokat írom, fölnevetek. Olyan ostobaság begolyózott párttagnak lenni.

Akkor, azon a télen, amikor halálomat kívántad, Hódos István, az Alsóerdősor utcába, Vidrákovits kocsmájába mentem. Rendes ember volt, többször büntetett, menő strici. Meleg fánkot adott, pincéjében dugott el. Bombazáporban utcalányok között kucorogtam.

Egy szép napon megérkeztek a ruszkik.

Zoltai Lalit puskatussal hátba vágták, elvették karóráját.

Sztojka Karcsi szót értett velük.

Négy év múltán hazajött a hadifogságból. Lovak helyett maláriával.

Engem leültettek a Nemzeti Színház előtt az aszfaltra. Ültek ott már vagy százan. Egy katona belém rúgott. Burzsuj – mondta.

Megszöktem. Világgá futottam.

Párizsból hazajöttem.

A fiúkkal ritkán beszéltünk a múltról. Dolgoztunk. Snóbliztunk.

Sztojka Karcsi megnősült. Fia született. A felesége másik férfi miatt kirúgta. A fiát az asszony agyonkényeztette. Alkoholista lett. Sztojka Karcsi magához vette, munkára fogta.

– Ne félj, kis Karcsi – mondogatta –, ember leszel, nincs itt semmi hézag.

Egy délután kis Karcsi beszívta a gázt. Sztojka Karcsi eltemette, elég furcsán.

Egyedül állt a gödörnél, csak a sírásók voltak ott. Másnap föladott egy táviratot a volt feleségének, hol keresse a fiát. Aztán öngyilkos lett.

Zoltai Lali három szép nőtől vált el. Gyermeke nem volt. Édesanyja pedikűrözött, Armagedonnal ijesztgette a katonákat.

Két-három hónapra becsukták.

Ezerkilencszázhatvanhatban is börtönből szabadult. Zoltai Lali telefonált, menjek el a józsefvárosi pártbizottságra. Nem bírja már cérnával. Adjanak egy lakást, ahol klozett van. Csapjak az asztalra, nyissam ki a pofám.

– Borogasd be a homlokod – mondtam. – Nem vagyok párttag, nem csapkodhatok.

– De menő vagy – ordította. – Menő Manó, Pocok úr, rohadj meg.

– Anyád Menő Manó. Nagyemberek lábkörmét ápolgatja.

– Próbálkozott, ígéretet is kapott. Azután figyelmeztették az elvtársat, óvakodjék tőle. Börtöntöltelék, valami szörnyű szekta tagja. A végén még baja lesz miatta az elvtársnak. Megértette a figyelmeztetést, másik pedikűröst keresett.

– Megpróbálok valamit – mondtam csöndesen.

Nem volt rá szükség.

Este kikapcsolta a televíziót, és a szívinfarktus örökre megoldotta lakásgondját. Eszembe jutott anyám, ő mondogatta, aki prolinak született, proliként hal meg.

Ebből egyetlen szó nem igaz.

A hetvenes évek derekán a Múzeum Kávéházban snóbliztam. Szemben ültem a kirakatablakkal.

Autó állt meg, a sofőr ajtót nyitott.

Hódos István fekete diplomatatáskáját a székre tette, amikor leült az egyik asztalhoz. Pár perccel később nekem szólt a pincér.

– Az elvtárs kéri, fáradjon az asztalához.

Hódos István zavartan mosolygott. Elmondta, örül, hogy találkoztunk.

Nem volt kevésbé félelmetes, mint azon a régi, november végi találkozásunkkor a hóesésben.

Anyám zsíros kenyerét emlegette, szép gyerekkorunkat. Majd elmagyarázta, milyen mélyről jöttünk.

– Mi lett volna belőlünk, ha nem így alakul a világ?

Ő most az egyik kerületi pártbizottságon fontos munkát végez. Budán villája van, a fia Moszkvában tanul. Szerzett egy kis horgásztanyát, hét végén ott pecázgat.

És beszélt, beszélt, ahogy egy begolyózott párttag beszél.

Az öccséről kérdeztem.

– Reménytelen eset volt – mondta. – Mindig szégyelltem. Börtönben halt meg.

Többet nem mondott róla.

– Pocok, gondoltad volna, hogy valaha így élünk?

– Nem – mondtam. – Lázálmomban sem.

Fáradt vagyok. Öreg.

Tűnődöm, most melyik pártot támogatja.