Istenemre, csak játszani

ÁPOLATLANNAK, gyűröttnek senki nem látta. Semmilyen körülmények között.

Munkáját kiállításra küldhették volna, biztos nyerőként.

Kiigazította a természet tévedéseit. Kis pocak, görbe hát, ferde váll eltűnt, a tekintélyes has megfogyott.

Kiváló szabó volt.

Ráígértek az áraira, csak vállalja el aránytalan testek szükséges korrekcióját. Mellényen, zsebeken, gomblyukon, minden apró öltésén látszott, érti, szereti a munkáját.

Kevés öltöny készítését vállalta. Annyit, amennyi okvetlenül kell a család megélhetéséhez, fedezi a lakbér, villany, gáz, élelem, a gyerekek tanulása költségeit. És minden lóversenynapon tíz pengőt a játékra.

Csodálták a lóversenypályán is.

Tétjét biztos befutóra tette. Általában megnyerte pénze kétszeresét. Nagy néha többet is. Tovább nem kockáztatott. Nyereményét zsebre vágta. Elment.

Senki nem tudta utánacsinálni, hogy ilyenkor abbahagyja a játékot.

Nem szenvedélyes játékos. Nem igazi – állapították meg a lelátón. Bár ki nem hagyna egyetlen versenynapot, mégse igazi. Nincs benne játékszenvedély.

Ez nem volt igaz.

Pénzét kártyaasztalhoz vitte. Nyert, veszített, ott játszott reggelig, zárásig. Ruháján akkor sem látszott gyűrődés, amikor a takarítónők körülsöpörték.

Minden nap kártyázott.

Állandó partnerokkal mérte össze erejét, csalogatta szerencséjét. Folytatta, ha nyert, ha veszített. Ha elfogyott a pénze, kölcsönkért. Mindig pontosan megadta.

A versenynapok tízpengőseinél többet soha nem vitt el otthonról. Ennyi jár neki, több nem. A többi a családé.

Így is kisemmizettnek érezte magát a család. Ámbár érzelmeik kor és nem szerint megoszlottak.

A gyerekek szerették. Rajongásig. A kicsik mindig találtak cukorkát jól vasalt zsebei valamelyikében. Ha mást nem, becsomagolt kockacukrot. Eltüntette ruháikon verekedéseik nyomát, a szülők észre sem vették baleseteiket. Sokat érő ajánlatokat visszautasított idő híján, a rokongyerekek szakadt holmijával órákat kínlódott.

Nem érdekelte a pénz.

Szeretett játszani, megértette mások játékszeretetét. Segített, ahol tudott, amennyire lehetett.

A nagyobbak mindenütt rátaláltak, ha hiányzott mozipénzből, vagy egyéb fontos kiadásaikból. Védték is családi támadások ellen, míg gorombán le nem torkollták valamennyiüket.

A férfiak nem támadták, nem védték. Hallgattak. Holott leginkább nekik volt okuk panaszra.

Állandó játékadót vetett ki rájuk.

Ha nem volt versenynap, nem mindig volt partikezdéshez elég pénze. A hiányzó összeget mindenképp meg kellett szereznie. Szabott összeget fizettetett bátyjával, unokatestvéreivel, nagybátyjaival. Szerény összeget, épp csak kezdéshez elegendőt.

De azt föltétlenül behajtotta.

Néha úgy éreztem, irigylik a család férfitagjai. Úgy élt, ahogy jólesett, csinálta, amit szeretett.

Soha mást.

A nők gyűlölték.

Osztottak, szoroztak. Kiszámították, mi mindenre telne, mi mindent szerezhetnének, ha az aranykezű rokon munkával töltené drága idejét, nem fecsérelné kártyára. Ahelyett, hogy segítené a gyöngébb képességűeket, még a kis pénzüket elszedi. Eljátssza.

Volt úgy, hogy ránk nyitotta az ajtót.

Anya vödör vízzel várta, amint belépett, ráloccsantotta.

Ő meg se rázta magát, nyugodtan jött beljebb.

– Engem csak bicskával lehet megsérteni – mondta. – Ha hagyom.

Levetette vizes öltönyét, vasalóval megszárította. Ingét rendbe tette. Játékpénzét csak az után kérte el, amikor már volt hová elraknia. Frissen vasalt öltönye valamelyik, mindig cukorkát rejtő zsebébe.

Tehetetlenek voltak vele szemben. Míg egyszer csak nagyot fordult a világ.

Apám hallott egy orvosról, aki szenvedélybetegeket gyógyít.

Betegség – látták be –, az mindjárt más. Akkor meg kell gyógyíttatni.

Gyűlölködésük részvétté változott. Már a ráfordítandó, nem kevés pénzt sem sajnálták. Mert nem voltak rossz, érzéketlen emberek. Ha megértették, amiről szó van, megértették, szükség van rájuk, segítőkészek, nagyvonalúak lettek.

A játékot nem értették. A betegséget igen.

Megkeresték az orvost, elmondták panaszukat. Vállalták, ráveszik a kezelésre.

Bíztak az orvosban. Hipnózissal gyógyít.

Hipnózis. Furcsa szó. Annyi mindent rejthet.

Gyógyulást is talán.

Mindent pontosan kiterveltek. Még a lábadozási időre is gondoltak.

A csodadoktor leszoktatja lóversenyről, kártyáról, azután rengeteg kitöltetlen szabad ideje marad. Mit kezd vele? Azonnal nem vetheti bele magát hajnaltól késő estig tartó szabásba, varrásba. Kívánni is naivitás volna.

Ekkor jutottam, életemben először, fontos szerephez a családban.

Szerettem a Dunát. Úsztam, eveztem.

A lábadozás legjobb segítőjének a csónakázást tartották.

Víz, napfény megteszi a magáét. Ráébreszti a természet, a szabad levegő, mozgás gyönyöreire.

Vigyem magammal a Dunára, kaptam meg a föladatot.

Már nagy kamasz voltam, meg lehetett bízni bennem.

Talán az is befolyásolta választásukat, hogy tudták, gyerekekkel jó a kapcsolata. Felnőttekben nem hisz soha. Pénzüket elfogadta, kikövetelte, visszaadta. Többre nem tartotta őket.

Még a gyerekekkel is, akikkel korábban jó kapcsolata volt, velük is meglazult, amikor fölnőve eltűnt minden játék az életükből.

Felemás érzésekkel vállaltam föladatomat.

Büszke voltam, amiért segítségemet kérik. Pénzt bíznak rám, ha megéhezünk, megszomjazunk a jó levegőn, együnk, igyunk bőségesen.

Csakhogy azt is éreztem, neki adósa vagyok. Faggatás, prédikálás nélkül segített mindig. Nem kérdezte, mire kell a kért pénz. Szakadt ruhám fölött sose prédikált a verekedés ostobaságáról. Tudta, ok nélkül nem verekszem.

Töprengtem, vajon milyen lesz gyógyultan? Talán olyan, mint a többi felnőtt.

Az nem lesz nagy öröm. Se neki, se nekünk gyerekeknek.

Én is a váróban ültem, amíg tartott a csodát ígérő kezelés.

Sok időbe telt. Elaltatták, fölébresztették. Így ment néhányszor. Végül mi is hallhattuk meggyőződésteli válaszait a föltett kérdésekre.

Lovak nem érdeklik, semmi dolga velük.

A kártya értelmetlen időpocsékolás. Füstfelhőben gubbasztani órákon át ahelyett, hogy élvezné az életet. Gusztustalan a koszos lapokat fogdosni.

Napfényre, levegőre vágyik.

Undorodik azoktól, akik kiszolgáltatják magukat szerencsének, lapjárásnak. Azoktól is, akik lovak futását bámulják. Elherdálják pénzüket. Minden fillért a családjuktól vonnak el. Nemcsak a kártyától, a kártyástól is undorodik.

Balgák. Tudhatnák, szerencsejátékon végül senki nem nyer.

Aki győzni akar, számtalan valódi lehetősége nyílik rá.

Mindenre jól felelt.

Boldoggá tette az orvost. A családot.

Meggyógyult a beteg. Sokba került, de megérte.

A boldog család a Dunáig kísért.

Csónakba szálltunk.

Az Összekötő vasúti hídnál szólalt meg először. Addig bámulta a vizet.

Nagy jelenetet rendezett. Ordított.

– Vigyél ki a partra! Gyorsan! Már megy a parti!

– Azt mondtad, már nem érdekel a kártya. Undorít. Meg utálod.

De már a part felé kormányoztam a csónakot.

– Most mondtad.

– Most mondtam.

– Miért mondtad, ha egyszer nem igaz?

– Mert megint elaltattak volna. Legalább két körről már így is lemaradtam. Adj valami pénzt.

Odaadtam az evésre-ivásra szánt összeget. Zsebre tette.

– Az a csodadoktor fabatkát se ér? – kérdeztem kíváncsian.

– Ki tudja. Ne bántsd, nem érdemli. Sokat kínlódott velem szegény. Győzködött, nem kártyaasztalnál kell győzelmet keresni. Igaza van.

– Akkor miért megyünk vissza? – értetlenkedtem.

– Nem győzni akarok. Soha nem is akartam. Játszani akarok. Csak játszani.

Kikötöttem. Kiszállt.

A partról visszanevetett.

– Istenemre, csak játszani. Soha nem akartam mást.