Szájharmonika

SZERELMES voltam egy Nagyfuvaros utcai lányba, Ibolyka Ibolyának hívták.

Ibolyka Ibolya szép volt, haja hollófekete, szeme világoskék, bőre bronz, ha nevetett, hófehér fogai villogtak. Anyám kedvelte őt. Ibolyka Ibolya segített mosogatni, tett-vett a konyhában, és jó szívvel segített, beszélt kedves csacsiságokat. Anyám mosolygott, ami csodaszámba ment, hisz apámat akkor már eltemettük Rákoskeresztúron.

A Tisza Kálmán téren ültünk, a kiskörben, pirosra festett padon. A fiúk szájharmonikáztak, én fogtam Ibolyka Ibolya kezét. Változatos szövegem volt.

– Szeretlek – mondtam, mint a papagáj.

Ő is cifrázta a szót.

– Én is szeretlek – mondta.

– Hát ez akkor szerelem – mondta ifjabb Sebőky István.

Szőke, jóképű fiú, legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátom.

És megtörtént a nagy eset.

Egy késő délután bementem a Baross téren a cukrászdába, anyámnak süteményt venni. Ott csókolódzott Ibolyka Ibolya ifjabb Sebőky Istvánnal, de úgy, hogy fölért egy mandulaműtéttel.

– Hol lakik a szerelem? – kérdeztem tőlük. – Ha itt, akkor zeneszó kísérje.

Elővettem szájharmonikámat, fújtam tüdőből, míg a fölszolgálólány ki nem dobott.

Anyám a konyhában majszolta a cukrászsüteményt.

– Szegény Sebőky Pista most meghal a szégyentől – mondta –, minek kellett akkora zenebonát csapnod?

Elismertem, csúnya dolog cukrászdában szájharmonikázni. Ha kést veszek elő, férfiasabb.

Anyám vizet tett a hokedlira, kért, mosakodjam. Hajnalban kelünk, dolgozunk. Kell a pénz. A következő szerelmemnél ne nyűglődjem, mert kisbaltával agyoncsap.

– Ibolyka Ibolya szép lány, rendes lány – mondta –, szakadjon rá a plafon.

Nem szakadt rá a plafon, bár jobban járt volna. Ifjabb Sebőky István se a szégyenbe halt meg. De az tény, szégyellte magát. Jó időre eltűnt, nem jött a térre.

Ibolyka Ibolya a legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátommal, Szentes Bertalannal járt, aki azt ígérte, villamoskalauz lesz. És én hallgattam a pirosra festett padon, mint mondogatta, szeretlek, és Ibolyka Ibolya mosolygott.

– Én is szeretlek – felelte.

Talán tíz nappal később előkerítettem ifjabb Sebőky Istvánt. Magyaráztam neki, Szentes Bertalan villamoskalauz lesz, Ibolyka Ibolyára meg rászakad a plafon, és mi ketten a legjobb barátok vagyunk. Ígértem, számíthat rám, adandó alkalommal eltemetem őt. Örült, hogy számíthat rám, és szájharmonikáztunk a téren.

Ibolyka Ibolya már Lázár Misivel járt, legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátommal. De Szentes Bertalan nem tudott szájharmonikázni, ezért elég sok bajunk volt vele. Verekedni akart Lázár Misivel. Mondtam, lásson hozzá, de valódi gondunk volt, mert Lázár Misi volt a legerősebb a téren.

Azután a félszemű kárpitoslegény, akit vak Sanyinak hívtunk, görkorcsolyát lopott Ibolyka Ibolyának, és Lázár Misi fújta rendületlenül a szájharmonikát. És Ibolyka Ibolya boldogan mesélte, artista lesz, görkorcsolyázással ejti ámulatba a közönséget. És mi hittünk is ebben, mert a Városi Színház előtt szorgalmasan görkorcsolyázott.

Néztem őt, törékeny, csinos kis alakját, csetlő-botló, formás lábát, széttárt karját, amellyel egyensúlyozott.

Nézte ifjabb Sebőky István, Szentes Bertalan, Lázár Misi, és vak Sanyi is fújta már a szájharmonikáját, mert a legjobb barátaim közül az egyik legjobb barátom, Prágai Laci járt vele mandulaműtétre a Baross téri cukrászdába.

Prágai Laci volt az első hősi halott a Tisza Kálmán téren.

Élen járt a sorban. Alighogy katona lett, még tábori lapot se küldött, érkezett a papír, hősi halott.

Ifjabb Sebőky Pista gondolt egyet, eltépte a behívóját. Őt géppisztollyal a nyilasok lőtték agyon a Fiumei úton. A Magdolna Kórház előtt temettük el.

Bolond tél volt, a legjobb barátaim közül sok legjobb barátom halt meg.

Zuhogó hóesésben, szőnyegbombázás után, a Luther utcában találkoztam Ibolyka Ibolyával.

Puszit adott. Én boldogságomban megkértem a kezét, és adtam neki fél kiló szalonnát.

Anyám röpködött a boldogságtól.

Adott két pofont, és szelíden megjegyezte, milyen szerencsések a gyermektelen asszonyok. Én kereken megmondtam, Ibolyka Ibolya nélkül nem tudok élni. Anyám azt mondta, nem az a baj, hanem honnan szerez most fél kiló szalonnát.

Anyám meghalt.

Ezerkilencszáznegyvenötben a legjobb barátaim közül a legjobb barátaimmal világgá menten. Becsavarogtam Európát.

Mindig sok eszem volt, hazajöttem.

Albérletben laktam, kétnaponként ettem.

Vasárnap délelőtt a Gong eszpresszóban üldögéltünk a legjobb barátaim közül a legjobb barátaimmal. Ebédre nem hívtak, de jópofa dolgokról beszélgettünk.

Egyszer szóba hoztam Ibolyka Ibolyát. és azt mondtam, szívesen megölelném őt.

Röhögtek.

– Mi az akadálya? – kérdezték.

A körút és Népszínház utca sarkára kísértek, egy újságárus bódéhoz.

Fehér hajú, sötét szemüveges asszony ült egy széken, mellette vakvezető kutya.

Hazamentem a Déry utcába, albérletembe.

Levetkőztem. Atlétatrikóban üldögéltem az ágyam szélén, cigarettáztam. Besötétedett, amikor bekopogott a főbérlőm. Kérdezte, mi a bajom.

– Nincs szájharmonikám – feleltem.

Azt mondta egy meglett ember miért beszél mindig marhaságokat. Inkább adjam oda neki a tíz forintot, mert két fürdés árával tartozom.

– De, Kovács néni, mondja meg, hogyan lehet szájharmonika nélkül élni? – kérdeztem. – Az ember fújja teli tüdőből, a galambok is fölröpülnek. Talán anyám is mosolyog a túlvilágon.

Magam elé bámulok a papír fölött.

Van rádióm, magnóm, lemezjátszóm. Minek ide, minek ebben a kurva életben egy rohadt szájharmonika.